Változatok egy témára 5. (teljes/1.)

Változatok egy témára 5.

- Apa ne nyafogj! - nézett Alexis szigorúan a kórház folyosóján türelmetlenül várakozó apjára.

- Nem nyafogok, de már egy órája itt ücsörgünk egy gipszlevételre várva. Azt mondták, hogy mindjárt sorra kerülünk, de ez már legalább fél órája volt. Mit jelent az, hogy "mindjárt"? - morgolódott Castle, miközben újra végignézett a folyosón.

- Tudom, hogy már szeretnél megszabadulni tőle, de ha kibírtál másfél hónapot, akkor ez a néhány óra már igazán nem számít - mondta türelmesen Alexis, és elmosolyodott az apján, aki duzzogva hátravetette fejét a falnak, és összeszorított szájjal próbált nyugalmat erőltetni magára.

- Valld be, hogy szép nyugodtan várakoznál, ha nem velem lennél itt, hanem Kate-tel! - mosolygott huncutul a lány.

- Nem, nem veled van baj, csak ... - próbálta menteni a menthetőt az író, de magában éppen azon zsörtölődött, hogy miért éppen akkor kellett valakit megölni, amikor neki a kórházba kellett jönnie. Ha nincs a hulla, akkor együtt tölthették volna Kate-tel a délelőttöt, így viszont Alexis-re hárult a kísérő szerepe, Kate pedig mehetett a tetthelyre.

- Jó, jó, megértem - vágott a szavába a lány nevetve. - Tudod, olyan vagy, mint egy szerelmes kiskamasz, aki végre elnyerte a gimi legmenőbb csajának a szerelmét!

Castle felháborodva nyitotta a száját, de nem jutott szóhoz, mert egy ismerős hang a nevén szólította.

- Mr. Castle! Jöhet a hármas vizsgálóba! - jelent meg az egyik ajtóban Margo nővér nevetős arca. - Jöjjön, megszabadítjuk a gipsztől! A gyönyörű kis hölgy nem jön be magával? - nézett kérdőn Alexis-re.

- Nem, nem kell - tiltakozott a férfi. Épp elég, hogy az őt körülvevő három csodálatos nő gyakran cikizte az elmúlt hetekben a csetlés-botlásokért, nem kell, hogy még Margo nővérrel pletykáljon is róla Alexis.

- Ó, hogy megbátorodott, amióta nem találkoztunk! - engedte be maga mellett a nővér a járógipszes férfit, aztán behúzta az ajtót. - Vagy mégsem? - nézett a rendelő közepén tétován toporgó, ijedt arcú íróra.

- Csak szeretnék minél előbb megszabadulni tőle - mutatott a gipszre.

- Mindjárt itt lesz Charles, és levágja. Addig üljön fel az vizsgálóágyra! Utána elviszem a röntgenre, és ha a doktor úr mindent rendben talál, akkor kezdheti a gyógytornát.

- Gyógytornát?

- Miért? Azt hitte, hogy lekerül a gipsz, és mehet maratont futni? - dőlt hátra a nevetéstől a nővér.

- Hát, ha maratont nem is, de azt hittem, hogy leveszik, és kész - morgolódott csalódottan az író.

- Talán nincs, aki elkísérje a gyógytornára? - A nővér szemében huncut lángocska lobbant, és Castle már tudta, hogy témánál vannak.

- Az édesanyám és a lányom Európába utazik ballagási ajándékként, mielőtt egyetemre megy - adta a kitérő választ.

- Az édesanyja vagy a lánya? - kérdezte ártatlan szemekkel a nő, mire Castle elnevette magát.

- A lányom, természetesen. Bár, ha ismerné az anyámat, nem is tartaná olyan lehetetlennek a kérdést. Tudja, ő olyan asszony, aki nem ismer lehetetlent, csak leküzdhető akadályokat, és ha az kellene a céljai eléréséhez, hogy egyetemre menjen, hát arra is képes lenne - mondta mosolyogva, és közben az jutott eszébe, milyen jó, hogy Alexis örökölte ezt a tulajdonságát.

- És maga? Maga sem ismer lehetetlent?

- Hát, volt idő, amikor elbizonytalanodtam, de mindig volt mellettem valaki, aki elhitette, hogy érdemes harcolni azért, amire nagyon vágyunk - nézett sokatmondóan a nővér elkomolyodó, feketén csillogó szemébe.

- Látom, sikerrel járt a harca - vette fel a nő arca a szokásos jókedvű vonásokat.

- Honnan tudja? - húzta fel a szemöldökét csodálkozva az író.

- Előttem nincsenek titkok! Különben is, csak a szemébe kell nézni, és még a vak is látja, hogy süt belőle a boldogság! - A nővér gyöngyöző kacagása betöltötte a vizsgálót, és a férfi felszabadultan vele nevetett. Aztán a nevetést felváltotta egy boldog, szemérmes mosolygás

- Igen, sikerrel járt a harcom - nyugtázta jólesően.

- Most nem tudott magával jönni?

 Rendőr. Gyilkossági nyomozó - sóhajtott egyet Castle, mintha ezzel mindent megmagyarázna, de a nő még mindig kérdő tekintetét látva hozzátette: - A hullák még mindig fontosabbak nálam. - Olyan arcot vágott, mintha nem értené, hogyan is lehetséges ez, aztán cinkosan elmosolyodott. - De már dolgozom rajta!

Nyílt az ajtó, és egy fiatal fiú lépett be rajta, Castle megállapítása szerint alig lehetett idősebb Alexis-nél. A mosoly eltűnt az arcáról, amikor rájött, hogy ez a kölyök fogja levenni a gipszet a lábáról. Valamiért egy idős férfire asszociált, amikor Margo nővér a Charles nevet említette.

- Apám! Micsoda gipsz! - lelkendezett az ápoló, amikor felhúzta Castle lábán a nadrágot, és meglátta a szivárvány minden színében pompázó, érdekesebbnél érdekesebb ábrákkal telerajzolt gipszet. - Gondolom, haza akarja vinni - nézett átszellemült tekintettel a rajzokra.

- Le tudja úgy szedni, hogy ezek egybe maradjanak? - élénkült meg az író, és a sok rajz között egy olyan pontra mutatott, ahol kedvenc rajzfilmfigurái virítottak. Élénken élt emlékeiben az az este, amikor a kanapén ültek, Kate az ölébe fogta a lábát, és vagy egy órán keresztül elmélyült figyelemmel alkotta meg a figurákat Alexis filctollkészletével. Addig a pillanatig még soha nem látta Kate Beckett nyomozó önfeledt, gyermeki arcát. "Az ártatlanság kora" - gondolta akkor, és elmerengett, milyen kár, hogy nem ismerhette Kate-t az édesanyjával történt tragédia előtt.

- Alexis! - hallotta meg az ismerős hangot az unalmában egy magazint lapozgató lány.

- Á, Kate! Mégis el tudtál jönni? - örült meg a társaságnak Alexis. - Most van benn - intett a hármas vizsgáló felé.

- Igen. Lanie és a fiúk teszik a dolgukat, én meg megszöktem egy kicsit, hátha nem bírsz vele - nevette el magát Kate, mire Alexis az égnek emelte a tekintetét.

- Ha tudnád mennyit morgolódott! Mondd csak! Veled is ezt csinálja, vagy csak velem? - kérdezte tettetett felháborodással a lány, miközben igencsak élvezte azokat a helyzeteket, amikor ő lehetett a felnőtt, és apja a nevelésre szoruló kisfiú.

- Velem nem meri. Tudod, fegyverem van! - ütögette meg a pisztolytáskáját Kate, mire mindketten nevetésben törtek ki.

Nyílt az vizsgáló ajtaja, és Margo nővér tolta ki a kerekesszékben ülő írót, aki ereklyeként szorongatta kezében a lábáról levágott gipszet. Azonnal meglátta élete két leggyönyörűbb nőjét, amint önfeledten nevetnek, és végigfutott testén a boldogság borzongató érzése, de hirtelen rossz sejtése támadt.

- Ti most rajtam nevettek? - kérdezte kicsit sértődötten.

- Castle! Ne hidd, hogy minden gondolatunk körülötted forog! - mosolygott rá huncut évődéssel Kate.

- Pedig reméltem - vágott durcás arcot az író, mire mindhárom nőből kitört a nevetés.

- Látom, nem unatkoznak mellette - mondta a nővér. - A röntgen után valószínűleg hazavihetik. Hoztak neki cipőt? - nézett kérdőn Kate-re, aki meglepve Alexis-re pillantott, Castle pedig ijedten kapkodta a tekintetét egyik nőről a másikra. Nehogy már mezítláb kelljen hazamennie!

- Hm ... azt hiszem, azt elfelejtettük - sajnálkozott széttárt karokkal a lány, aztán felcsillant a szeme és Beckett-hez fordult.

- Én kimegyek cipőt venni, te pedig maradj vele - mondta, azzal felkapta a táskáját, és már rohant is.

- Nincs menekvés Mr. Castle, velem kell beérnie! - fordult Kate pajzán tekintettel Castle felé. Szemük összevillant, és a férfi arcára kiült az elégedettség, mintha egész nap erre várt volna.

Margo nővér arcán újra ragyogott a letörölhetetlen életkedv, megcsóválta a fejét, és elindult a röntgen felé a csibészes mosolyú íróval.

- Tudod, arra gondoltam, hogy valami méltó helyet kellene találnom a műveiteknek - kocogtatta meg finoman az ölében tartott gipszet Castle, miközben Beckett kocsijával az író lakása felé tartottak. Kate elnéző mosollyal a férfira pillantott.

- Nem gondolod, hogy túlzás műnek nevezni ezeket a firkálmányokat?

- Firkálmányok? - háborgott Castle. - Ezt a Batman figurát Esposito rajzolta, ezeket a virágokat a méhecskékkel Lanie, a Nikki Heat feliratot Alexis, a ... - mutogatta lelkesen, de Kate a szavába vágott.

- Tudom Castle, nem kell felsorolnod.

- Meg kell őriznem! Minden számomra fontos ember rajzolt rá, még Anya is, pedig ő nem rajong a képzőművészetért!

- Azért egyvalaki nem rajzolt - mondta kihívón Kate.

Castle arcáról egy pillanat alatt eltűnt a lelkesedés, amikor eszébe jutott, milyen gyilkos tekintettel nézett rá Gates kapitány, amikor felvetette az ötletet, hogy rajzoljon a gipszére, vagy legalább írja alá.

- Azért nem volt szép tőle, hogy azt mondta, legfeljebb az őrsről való kitiltásom papírjait hajlandó aláírni - morogta sértődötten.

- Azok után, ami történt, hálásak lehetünk, hogy maradhattál a csapattal - vigasztalta Kate.

- Lehetünk? - nyomta meg a szó végét az író, és incselkedő vigyor jelent meg az arcán. - Szóval nem csak én örülök, hanem ön is, Beckett nyomozó?

Kate nem nézett rá, csak megforgatta a szemét, de a szája sarkában mosoly bujkált. Hirtelen elárasztották az előző hetek emlékei: Mr. Smith halála, a robbanás, a tűz az irodaházban, a felfüggesztése, aztán az azt követő események. Meglepte, hogy Victoria Gates kapitány mennyire lojális volt vele, ezért nem engedte, hogy Castle egy rossz szót is szóljon rá. A kapitány, miután kihallgatta a támadójukat, aki semmilyen információval nem tudott szolgálni a megbízóját illetően, behozatta az őrsre az összes dokumentumot, amit a kiégett emeleten találtak a tűzoltók. Kate elmosolyodott az emlékre, amikor Ryan és Esposito döbbenten figyelték az elszenesedett, elázott irathalmokat, amiket nekik kellett átvizsgálni. Sosem felejti el a pillanatot, amikor Ryan felhívta, hogy megtalálta az aktát, és azt sem, amikor meglátta, hogy a dokumentumok eláztak, és szinte használhatatlanok. Gates kapitányt meg is hagyták ebben a hitben, de az a kevés információ, amit ki tudtak hámozni az iratokból, elvezette az édesanyja gyilkosához. Még nem tudott elégtételt venni, de a szenátort a markában tartotta, miközben a saját életüket megvédte.

- Nagyon elkomolyodtál. Mire gondolsz? - tört utat Castle aggódó hangja a gondolataiba.

- Csak az elmúlt hetekre.

- De ugye nem kettőnkre? - kérdezte még aggódóbb hangon, mint az előbb. A nő arcán megjelenő szomorkás komolyság megijesztette a férfit. Élete legboldogabb és legizgalmasabb heteit élte Kate-tel, de még mindig félt attól, hogy a nő bizonytalan kettejük kapcsolatában.

- Nem Castle, nem kettőnkre - mosolyodott el a nő, mire Castle arcán megkönnyebbült mosoly suhant át, aztán elkomolyodott. Tudta, hogy hiába találták meg Johanna Beckett gyilkosát, Kate nem tudott elégtételt venni. Castle újra a nőre nézett, aki már jókedvűen pillantott oldalra, így tekintetük találkozott. - Csak nem megijedtél? - kérdezte kihívón.

- Dehogy! - kérte ki magának a feltételezést Castle, miközben egy kő gördült le a szívéről.

 Beckett leparkolt az író lakása előtt, átment az anyósülés felőli oldalra, és odanyújtotta a kezét a kiszállni készülő férfinak.

- Na, gyere Bice-bóca!

Castle már nyitotta a száját, hogy kikérje magának a ráaggatott nevet, de aztán mégsem szólt. Tulajdonképpen tetszett neki, hogy Kate mindenféle megszólításokat talál ki, még akkor is, ha némelyikben volt egy kis csipkelődés. Egyet nem viselt el, ha a nő gúnyosan Cicusnak vagy Cicuskának hívta. Meredith, az első felesége szólította így, és Kate csak akkor mondta ezt neki, ha bűnben volt. A Bice-bóca elnevezés aranyos, még akkor is, ha az esetlen mozgására utal, így hát befogta a száját.

Óvatosan lépkedett vadonatúj cipőjében. Furcsa volt, hogy nem védi gipszpáncél a lábát. Néhány méter megtétele után azonban megbátorodott, és élvezte a szabad mozgást.

Kate éppen becsukta az autó ajtaját, amikor megszólalt a telefonja.

- Beckett - szólt határozottan a készülékbe, mivel a kijelzőn egy ismeretlen szám világított. Hallgatta a vonal másik végén magyarázó női hangot, és ahogy eljutottak hozzá a szavak, önkéntelenül megtorpant, és haját füle mögé tűrve, összevont szemöldökkel fülelt. Castle már az előtérben járt, és annyira belemerült a járás próbálgatásába, hogy csak ekkor vette észre, hogy Kate nem jön mögötte. Megfordult, és meglepve látta a döbbent arccal telefonáló nőt.

- Valami baj van? - lépett vissza Kate-hez, aki éppen letette a telefont. Felnézett az íróra, aki már le is olvasta kérdésére a választ a villámokat szóró, összeszűkült szemekből.

- A kórházból hívott egy bizonyos Margo nővér. Valamit ottfelejtettél  - mondta, miközben végigmérte a férfit.

- Mi ... mit? - dadogta Castle, de közben rossz érzése támadt.

- Recepteket. Castle, húzd fel a nadrágod szárát! - mondta ellentmondást nem tűrőn Kate, és a férfi már tudta, hogy lebukott.

- De Kate! Értsd meg, rettentően viszketett! - mentegetőzött.

- Komolyan, Castle? Ezért kellett kötőtűvel benyúlnod a gipsz alá, és sebesre sértegetned a bőröd? - torkolta le a nő. - A nővér azt mondta, este feltétlenül le kell fertőtleníteni és át kell kötözni. Mégis mikor akartad elmondani?

- Hát ... az ágyban úgyis megláttad volna, hogy be van kötözve - csillant huncutul az író szeme, de mivel Kate még mindig mérgesen nézett rá, tudta, hogy nem úszta meg ennyivel.

- És azt mikor akartad elmondani, hogy megszöktél a tetanusz injekció elől? - Kate nem is tudta, hogy dühös legyen a férfira, vagy sajnálja az injekciótól való félelméért. - Ülj be az autóba! - intett fejével a kocsi felé ellentmondást nem tűrve.

Castle bizonytalanul tipródott, aztán engedelmesen elindult az autó felé.

- Csak le kell fertőtleníteni, és nem lesz semmi baj - bizonygatta maga elé morogva.

Beckett elmosolyodott. Olyan, mint egy félős ötéves - gondolta, és azon töprengett, miért találja olyan aranyosnak, amikor ilyen ártatlanul gyermeki ez a zseniális gondolkodású, sikeres, világhírű férfi.

Az autóban egyikük sem szólt egy szót sem. Kate a szélvédőn át figyelte a forgalmat, és próbálta ráncba szedni nevetőizmait, mert nem akarta, hogy Castle meglássa a mosolyt a szája sarkában, az író pedig szorongva nézett ki a mellette levő ablakon, még csak véletlenül sem nézett Kate felé, nehogy csipkelődni kezdjen vele a nő.

A csendet Beckett telefonjának csengése törte meg. Amikor látta, hogy Lanie vívja, kihangosította a készüléket.

- Szia Kate - hallották a barátságos, de hivatalos hangnemben megszólaló hangot. - Már biztos, hogy nincs ügyetek, ugyanis a délelőtt talált holttest sérüléseiből biztosan megállapítható, hogy a nő öngyilkos lett.

- Köszi Lanie - sóhajtott a nyomozó, és letette a telefont. Nem tudta eldönteni, mi tölti el nagyobb szomorúsággal, az, ha valakitől elveszik az életét, vagy ha önkezével dobja el magától. Az öngyilkosságnál nincs ügy, nincs bűnös, akit lecsukhatnának, csak egy halott ember van, aki nagy fájdalmában, elkeseredettségében vagy kilátástalanságában meghozott egy tragikus döntést. Csak áldozat van, akin nem segített senki.

Castle megérezte a nő testét átjáró szomorúságot.

- Hogyan juthat el valaki odáig, hogy öngyilkos legyen? - töprengett hangosan.

- Sok oka lehet annak Castle, hogy valaki értelmetlennek érezze az életét. Nem mindenki olyan szerencsés, mint te - mondta, de nem nézett a férfira.

- Tudom. Ha nem lennék sikeres és gazdag, akkor is az enyém lenne a legnagyobb boldogság, mert vannak, akik szeretnek, és akiket szerethetek. - Castle hosszú percek óta először nézett Beckett szemébe. Tekintete olyan komoly volt, amilyennek nagyon ritkán látta a nő. Kate egy pillanatra elmerült a kék szemek tengerében, aztán bólintott, és halványan elmosolyodott, de aztán újra fájdalom suhant át az arcán.

- Nem sokkal volt idősebb nálam - mondta halkan.

Castle érezte, hogy erre csak valami sekélyes közhelyet tudna mondani, ezért nem szólt, csak finoman Kate combjára csúsztatta a kezét. A mozdulat minden szónál többet jelentett a nőnek. Újra tudatosult benne, hogy milyen szerencsés, hogy egy olyan férfi szerelmét élvezheti, aki mindent megtenne érte, aki mellett biztonságban érezheti magát, akire mindig, minden körülmény között számíthat. No, meg aki fél az injekciós tűtől! - suhant át az arcán egy apró mosoly, és anélkül, hogy levette volna szemét az útról, kezét a férfiéra tette.

Hamarosan Kate már a nővérpultnál állt, és megérdeklődte, hova kell menniük pontosan, amikor meglátta, hogy az író még tanácstalanul az ajtóban álldogál. Sóhajtott egyet, és elővette szigorú, nyomozó-tekintetét.

- Castle! Nehogy még egyszer meg merj szökni! - vonta össze a szemöldökét, mire a férfi bizonytalanul elindult felé. - Gyere, a négyes vizsgálóba kell mennünk! Ne vágj olyan képet, mint akit a vesztőhelyre visznek!

- De én úgy érzem, hogy oda akarsz küldeni - mondta durcásan a férfi, miközben félelemmel teli tekintettel leült a vizsgáló ajtajával szemben álló székre.

- Nehogy rám fogd! Magadnak köszönheted!

- De ... de nem kellett volna visszajönnünk - morgott még maga elé Castle. Tudta, hogy ezt a csatát elvesztette. Még éppen tenni akart egy próbát, hogy meggyőzze Beckettet, feleslegesen jöttek vissza, amikor nyílt a vizsgáló ajtaja, és egy kedves arcú, fiatal, fekete bőrű nővér dugta ki a fejét rajta.

- Ide várnak? - kérdezte ragyogó arccal, hibátlan fogsorát megvillantva, amitől Castle-nak déjá vu érzése támadt.

- Igen. Meghoztam az Elveszett Báránykát - állt fel Kate.

Castle nyelt egyet, és nehézkesen felállt. - Bice-bóca, Elveszett Bárányka! Na, szép! – morogta maga elé tettetett felháborodással, miközben azon járt az esze, minek nevezhetné ő Kate-t, de ebben a pillanatban semmi ötlete nem volt, a félelemtől leblokkolt az agya.

Belépett a vizsgálóba, és meglepve nézett körül.

- Kérem Mr. Castle, tolja le a nadrágját! - hallotta maga mögül a fiatal nővér hangját. - Ha önnek kényelmesebb, nyugodtan felfekhet az ágyra, de ha gondolja, állva is beadhatom a tetanusz injekciót.

Castle fal fehér arccal pördült meg a tengelye körül, még fájós, gyenge lábáról is megfeledkezett.

- Maga ... maga akarja beadni? - kérdezte döbbenten, és újra körbenézett.

- Talán nem felelek meg? - nevetett rá a nővér. Fiatal kora ellenére azt már tudta, hogy a jókedv és a humor csodákra képes. - Miért, kire számított?

- Én csak ... azt hittem ... - dadogta zavartan Castle.

- Á! Margo nővérre számított! Mielőtt elment, mondta, hogy számítsak az ellenállására.

- Elment? - nézett olyan csalódottan maga elé az író, mint aki élete nagy lehetőségét szalasztotta el, ami mindkét nő arcára mosolyt csalt.

- Napok óta tizenhat órázik, neki is jár egy kis pihenés. Amikor egy percre magára hagyta, akkor elszökött, most meg utána sóvárog? - kérdezte huncutul mosolyogva a nővér, miközben felszívta a hatóanyagot a fecskendőbe.

- Az, hogy sóvárgok utána, talán túlzás, de őt már ismerem - nyögte kétségbeesve Castle, miközben nem tudta levenni a szemét a fecskendőről, amit éppen megpöckölt a nővér.

- Higgye el, én is majdnem olyan jó vagyok! Kiváló tanárom volt - nevetett még a szeme is a jókedvtől majd kicsattanó lánynak, amitől az írónak újra furcsa érzése támadt.

- Margo nővér az édesanyja, ugye? - szólalt meg Kate olyan arccal, amit a férfi akkor szokott látni rajta, amikor egy nyomozás során rájön a gyilkos kilétére.

Castle csak kapkodta a fejét, aztán szeme tágra nyílt a felismeréstől: ugyanaz a nevetés, ugyanaz a jókedv, na és ugyanaz a magabiztosság.

- Margaret vagyok. Sokan mondják, hogy hasonlítok az édesanyámra - kacsintott rájuk a nővér.

- Akkor nincs menekvés - sóhajtott megadóan a férfi, megfordult, kioldotta az övét és letolta a nadrágját. Miközben belemarkolt az előtte álló vizsgálóágyba és szorosan behunyta a szemét, hallotta, ahogy a két nő a háta mögött halkan kuncog.

- Megbánja még ezt Beckett nyomozó! - morogta durcásan, aztán megérezte a mámorító cseresznyeillatot, a karjához nyomódó duzzadt mellet, és Kate meleg leheletét, ahogy a fülébe suttog.

- Este mindenért kárpótollak!

Az illat, az érintés és a szavak elvarázsolták a férfit. Csukott szemmel, mozdulatlanul állt, szája elnyílt, ahogy az estére gondolt.

- Ááááááá! - rándult össze a fájdalomtól, aztán összeszorított szemmel és szájjal próbált koncentrálni a fantáziájában néhány másodperccel ezelőtt felvillanó képekre.

- Készen vagyunk Mr. Castle, felöltözhet. Előfordulhat, hogy belázasodik, vagy fáj az injekció helye, akkor nyugodtan vegyen be egy lázcsillapítót, és lehet borogatást is tenni rá - fordult Kate-hez. - Pihennie kell, és este fertőtleníteni és átkötni a sebet. Ja, és édesanyám üzeni, hogy nagyon vigyázzon rá - nézett jelentőségteljesen Beckett szemébe, aki mosolyogva bólintott.

- Én is itt vagyok ám! - háborgott sértődött kisfiúként Castle, miközben becsatolta a derékszíját és megigazította az ingét.

A két nő összemosolygott és sóhajtott egyet.

- Castle, azt hiszem, bennem jobban bíznak - mondta kicsit gonoszkodva Kate, aztán a nővérhez fordult. - Köszönjük Margaret, és az édesanyjának is!

Egy óra múlva az író már a nappalija kanapéján ülve győzködte Beckett-tet, hogy töltse vele a délután hátralevő részét, hiszen nincs gyilkossági ügyük.

- Papírmunka az öngyilkosságnál is van, és Gates kapitány se venné jó néven, ha egész nap be sem dugnám az orromat. Szóval én megyek, te pedig szépen lefekszel, betakarózol és pihensz. Beszéltem Alexis-szel, kb. húsz perc múlva itthon lesz, és hamarosan Martha is megjön, úgy hogy lesz, aki vigyáz rád. Ne nézz ilyen kétségbeesett szemekkel!

- Tudod te, mit jelent, ha ilyen állapotban egy féltő anya és egy aggódó lány kezei közé kerülök? Lehet, hogy a túlzott ápolásukba betegszem bele  - panaszkodott szenvedő arccal a férfi.

- Ne nyafogj Castle!

- És mi lesz a kárpótlással?

A férfi kék szemei huncutul megcsillantak, és finoman végigsimított az előtte álló nő combján, majd lassan magához húzta. Kate engedett a mozdulatnak, lehajolt, és leheletfinom csókot adott a szájára.

- Vacsorára itt leszek - lehelte a csókba, aztán lágyan megsimogatta a férfi arcát, igézőn rámosolygott, és elindult.

Castle zakatoló szívvel, megbabonázva nézett utána, és bizsergő borzongás futott rajta végig a rájuk váró este gondolatára.

Behunyta a szemét, és maga elé képzelte a nő sudár alakját, karcsú derekát, nőies domborulatait, és eljátszott a gondolattal, milyen érzés lesz végigsimítani selymes bőrén. Fantáziája meglódult, és szinte érezte a diszkrét parfüm illatát, és a lágyan leomló haj cirógatását az arcán. Képzelete egyre jobban elragadta, már teljesen megszűnt a valóság, helyébe furakodott egy álomvilág.

- Szeretlek - suttogta érzékien Kate a fülébe, miközben tenyerébe fogta az arcát, ragyogó zöld szemében a szerelem lángja lobogott, ajka megduzzadt a vágytól és csókra nyílt.

Castle még soha nem érezte azt a borzongató érzést, ami hatalmába kerítette, ahogy a nő száját elhagyta az a szó, amire oly régóta vágyott. Biztos volt Kate érzéseiben, mégis hiányzott a lelkének az eddig kimondatlan szó. Úgy érezte, minden sejtje beleremeg ebbe az egyszerű hangsorba! Csak bámulta a csillogó szempárt, mintha nem akarná, hogy elillanjon a pillanat. Aztán Kate egyre közelebb hajolt, ajkuk olyan közel került, hogy érezték a még meg sem történt érintést.

- Szia Apa! - vágott utat Castle elméjébe Alexis csilingelő, jókedvű hangja, és a becsapódó ajtó csattanása. - Bocs, ha felébresztettelek! Nem gondoltam, hogy alszol ilyenkor - nézett oldalra billentett fejjel a szemét dörzsölgető férfira, aki akkorát ugrott a kanapén a belépésekor, hogy azt hitte leesik az ágyról.

- A ... azt hiszem ... elbóbiskoltam - mondta zavartan az író, és hitetlenkedve pislantott körbe. Csalódottan vette tudomásul, hogy képzelete az álom világába vezette. Órájára nézett, és megdöbbenve látta, hogy Beckett már fél órája elment, és valójában átaludta azt az időt, amit néhány percnyi mérhetetlen boldogságnak érzékelt.

- Olyan arcot vágsz, mint akinek rémálma volt - ült mellé a lány, és együtt érzőn nézett a férfi szemébe, aki szomorkásan elmosolyodott.

- Nem rémálom volt. No és te merre jártál? Beckett mondta, hogy egy barátnőddel visszamentél a cipőboltba, miután odaadtad neki az új cipőmet - terelte el a szót.

- Igen, és szóval ... - nézett ártatlanul, nagyokat pislogva az apjára, mintha attól tartana, hogy a történtek apja rosszallását váltja ki.

- Mennyit szenvedett a hitelkártyám? - kérdezte tettetett haraggal Castle, és megpróbált szigorú szemmel nézni, mire Alexis elnevette magát.

- Csak egy szandálnyit - kapta elő a háta mögött rejtegetett csomagot, amiből előhúzott egy magas sarkú, elegáns, vékony pántú szandált.

Castle sóhajtva égnek emelte a szemét, mintha bosszantaná a lány költekezése, de igazából csak elcsodálkozott, hogy nemrég még egy picike rózsaszín, masnis cipőcskét vettek, most meg egy érett , komoly nő lábbelijének örvendezik az ő pici lánya.

- Köszi Apa! - adott egy cuppanós puszit az arcára Alexis, aztán átölelte és a fülébe súgta: - Cserébe nem árulom el a Nagyinak, hogy milyen rossz színész vagy!

Mindketten elnevették magukat. Castle elérzékenyülve nézte, ahogy a szinte felnőtt lány gyermeki örömmel próbálja lábára a szandált, és ragyogó arccal lépked benne olyan kifacsart mozdulatokkal, mint a topmodellek. Amikor lánya fellibegett új szerzeményében a szobájába, még mosolyogva követte tekintetével, aztán elkomorult. Eszébe jutott a Kate-tel folytatott párbeszéd az autóban, és a fiatal, öngyilkos nő. Neki valóban megadatott a boldogság: van egy bohém, de bölcs édesanyja, aki mindig mellette állt, egy okos és gyönyörű lánya, aki olyan neki, mintha a lelke része lenne, és most mát itt van Kate, aki ugyan csak az álmaiban mondta ki, hogy szereti, mégis a legboldogabb emberré tette a világon.

Még egy kicsit ábrándozott az előtte álló estén, aztán átöltözött, lecserélte felvágott szárú farmerét, az ing helyett pedig egy pólót vett, és lábát feltéve a dolgozószoba íróasztalára, ölébe tette a laptopját és elkezdte legújabb Nikki Heat könyvének következő fejezetét.

Kate körbenézett a szinte kihalt őrsön, aztán leült az asztalához. Elgondolkodva húzta végig ujjait az asztalán egymásba kapaszkodva menetelő elefántszobrocskán. Megviselte az öngyilkos fiatal nő látványa. Nem is kellett volna ott lenniük, de a holttestet felfedező tulajdonos meg volt győződve, hogy a régen oly életvidám nő gyilkosság áldozata lett. El sem tudta képzelni, hogy öngyilkosságot követhetett el, ezért gyilkosságot jelentett be, ezért vonultak ki ők a teljes csapattal. Őt is erős, életvidám nőnek láthatta a külső szemlélő, pedig ő már nagyon is tudta, milyen érzés megjárni a poklot, és segítség nélkül talán ő is tragikus döntést hozott volna, csak azért, hogy ne érezze az elviselhetetlen fájdalmat és félelmet. Pedig ő nem volt egyedül. Szerető édesapja és nagyszerű barátai vannak, akikre mindig számíthat. Ez mégis kevés volt. És ott volt Castle. Az a férfi, aki mindenkinél fontosabb volt az életében, de ő sem tudott segíteni. Ha akkor, amikor a pokol legmélyebb bugyrában járt, nem ment volna el Dr. Burke-höz, most talán csak egy kőbe vésett név emlékeztetné a világot arra, hogy élt és érzett. Ő segített feldolgozni a lövés után átélt traumát, és ő ébresztette rá arra, milyen elfojtott érzelmeket táplál Castle iránt. Hálás volt a férfinak. Kiváló szakember és nagyszerű ember is egyben. Talán csak annak a magányos, halott nőnek is egy ilyen emberrel kellett volna találkoznia.

Sóhajtott, aztán bekapcsolta a számítógépét, fogta az asztalán heverő dossziékat, amiben a fiúk által összegyűjtött adatok és Lanie boncolási jegyzőkönyve lapult, és nekiállt a jelentés megírásának.

Egy óra múlva a jelentéssel a kezében kopogott Gates kapitány irodájának ajtaján.

- Jöjjön Beckett nyomozó! - nézett ki szemüvege kerete felett szigorú tekintettel a nő. - Remélem a jelentést hozta, ha már a délelőttöt ellógta - húzta össze egy pillanatra fenyegetően a szemhéjait.

Kate nem szólt a megjegyzésre, csak összeszorított szájjal letette a papírokat az íróasztalra. Felesleges lett volna mentegetőznie, a kapitány, szokás szerint igencsak tájékozott volt.

A Vaslady végigfuttatta tekintetét az első oldalon, aztán felületesen belelapozott a többibe.

- Sikeresen megszabadult a társa a csizmájától? - kérdezte mintegy mellékesen, fel sem nézve az iratokból.

- Igen - szaladt fel Beckett szemöldöke meglepve. Soha nem hitte volna, hogy Viktoria Gates egyszer a társának nevezi Castle-t. Olyan súlya volt ennek a szónak, mintha egyenruhát adva kinevezte volta rendőrnek. Néha olyan érzése volt, hogy a kapitány titkon elismeri Castle nem mindennapi képességeit és fontos szerepét az ügyek megoldásában, viszont máskor meg olyan ellenszenvet tanúsított a férfi iránt, hogy azonnal elhessegette ezeket a gondolatokat.

- Régen is idegesített a lábatlankodása, de a mankók és a begipszelt lába állandóan arra emlékeztetett, hogy mindig olyan dologba üti a kíváncsi orrát, amihez semmi köze, vagy ha van is köze hozzá, a megoldásuk nem rá tartozik. Azt meg végképp nem bocsátom meg neki, hogy veszélybe sodorta az embereimet! - sütött szavaiból a harag.

Kate az előbbi mondat után hátrahőkölve hallgatta a kapitány kirohanását. Még levegőt sem vett, nehogy valamivel még jobban felbosszantsa a nőt. Csak magában sóhajtott, hogy Castle-nek tudomásul kell vennie, hiába próbálkozik, reménytelen, hogy valaha is belopja magát Victoria Gates vasszívébe.

- Péntek délután van. Mit keres még itt? - emelte rá barna szemeit a nő. - Ha nem piheni ki magát a hétvégén, akkor nem sok hasznát tudom venni a jövő héten - mondta, és fejével az ajtó felé intett, jelezve, hogy az egyoldalú beszélgetésnek vége.

Kate vegyes érzelmekkel, de örömteli mosollyal a száján lépett ki az ajtón, és végre kifújta az eddig tüdejében tartott levegőt. Kikapcsolta a számítógépét, felkapta a telefonját, Lanie-t tárcsázta, és elindult a lift felé.

- Anya tudod, hogy nem szeretem, ha ilyenkor zavarsz - szólalt meg Castle anélkül, hogy felnézett volna a monitorról.

- Csak meg akartam győződni róla, hogy rendben vagy - mondta megadó sóhajtással Martha.

- Éppen most lépett be Nikki Heat igencsak lenge öltözékben Rook hálószobájába. Nem tudnál várni az aggódásoddal? - morogta durcásan a férfi, bár lelke mélyén jólesett neki, hogy ennyire figyelmes az anyja.

- Ó! - ült ki a túlzott meglepetés a nő arcára, miközben kezeit a szívére szorította. - Éppen egy romantikus jelenetet zavartam meg? - kérdezte sajnálkozva, aztán érdeklődve közelebb lépett. - És? Egymáséi lesznek?

- De Anya!

- Tudom, tudom, minden regényedet titok övezi, és közönséges földi halandó nem nyerhet bepillantást a soraiba - emelte színpadiasan égnek a szemét, és tárta szét a karjait.

- A lábam jól van - próbálta lezárni a beszélgetést a férfi emlékeztetve anyját jövetele eredeti céljára.

- Örülök. Alexis mondta, hogy Kate érted ment a kórházba.

Castle összecsukta a laptopot. Tudta, hogy látogatásának igazi okára még csak ezután fog rátérni az asszony.

- No és mi van veletek? - húzta fel kíváncsian a szemöldökét Martha, és átható kék tekintetét fiára szegezte, aki sóhajtva vette tudomásul, hogy nincs menekvés.

- Nem tudom, miről beszélsz Anya - pislogott két hatalmasat a férfi, és próbálta magára ölteni pókerarcát. - Beckett a társam, pontosabban én vagyok az ő társa a nyomozásoknál.

- Richard, kérlek ne ködösíts! Tudom, azóta együtt vagytok, hogy Kate majdnem meghalt a tűzben, te pedig a robbanásnál.

- De, de ... Anya! Honnan? - dadogta döbbenten Castle. Számtalanszor szembesült már azzal, hogy anyja előtt nem lehetnek titkai, mert valami hatodik érzékkel megérzi ha valami bántja, vagy éppen boldoggá teszi, mégis azt hitte, hogy a Beckett-tel való kapcsolatának megváltozását nem vette észre. Kate-tel megállapodtak, hogy egyelőre nem osztják meg senkivel a boldogságukat, mert ha egyvalaki tudja a kettőjük között kialakult intim viszonyt, akkor olyan lavinát indíthatnak el, aminek az lesz a vége, hogy mindenki tudni fogja. A mindenkibe pedig Gates kapitány is beletartozik. Arról pedig mindketten meg voltak győződve, hogy a Vaslady úgy penderítené ki az írót az őrsről, hogy a lába sem érné a földet. Ezt nem kockáztathatták, ezért vagy Kate-nél találkoztak titokban, vagy Castle-nél, de csak olyankor, ha Martha és Alexis nem voltak otthon.

- Richard drágám! Úgy süt rólatok a boldogság, hogy már szinte éget! - mondta elnéző mosollyal az asszony, aztán huncut csillogással a szemében hozzátette: - Mellesleg, amikor hallottam a híradókból, hogy mi történt, hazautaztam. A saját szememmel akartam látni, hogy nincs nagyobb bajod, és hát ... láttam, hogy ...

- Mi? Anya! Mit láttál? - rémüldözött a férfi, mint egy ijedt kamasz.

- Hát, hogy nagyon is jól vagy - pislantott egy nagyot sejtelmesen Martha.

- Anya! - emelte fel a hangját Castle, most már akármilyen kínos is volt, tudni akarta, minek volt szemtanúja az anyja.

- Hajnalban értem haza. Nem akartalak felébreszteni, ezért halkan benyitottam a hálószobádba, és hát ... - Ártatlansága jeléül feltartotta mindkét kezét, mintha nem ő tehetne arról, hogy olyat látott, amit nem kellett volna.

Castle-nek kiszáradt a szája, nyelt egyet, és fal fehérré vált a gondolatra, hogy anyja szemtanúja volt szenvedélyes szeretkezésüknek, ráadásul észre sem vették.

- És hát ... édesen aludtatok - fejezte be a mondatot az asszony, és karjait leengedve megkönnyebbülten fújta ki a levegőt, mint akinek egy kő gördül le a szívéről, hogy megszabadulhat a titkától.

- Á! - csukta be egy pillanatra a szemét a férfi, és hálát adott az égieknek. - De ugye nem mondtad el Alexisnek? - nézett reménykedve az anyjára, miközben bevillant agyába a lány megjegyzése a kórházban, hogy úgy néz ki, mint egy kamasz, aki elnyerte a gimi legmenőbb csajának a szerelmét, meg hogy inkább Kate-tel lenne itt, nem vele, ezért rosszat sejtett.

- Nem kisfiam, én nem szóltam egy szót sem, de ne felejtsd el, hogy Alexis átlagon felüli intelligenciával és megfigyelőképességgel bír. - Fia összehúzott szemöldökét és kétségbeesett tekintetét látva megfogta a kezét. - Richard. Ő okos lány, érzékeny és diszkrét, sokkal megfontoltabb, mint amilyen te valaha is leszel. Gondolod, hogy elkotyogná, amit sejt?

Castle megrázta a fejét, és elmosolyodott. Miért van az, hogy az anyja olyan bohókás, könnyelmű, felszínes nőnek mutatja magát a külvilágnak, miközben egészen más? Talán így védi magát a hivatásában oly hétköznapinak számító intrikák, irigység, féltékenység és gonoszság ellen?

- Ma este Kate itt vacsorázik.

- Elmenjünk valahova Alexis-szel? - kérdezte azonnal Martha.

- Nem. Szeretném, ha maradnátok - mosolygott rá szeretetteli szemekkel a férfi.

- Akkor valami finomat kell főznünk - lelkesedett azonnal az asszony, mire Castle szemében a csillogás rémületté változott.

- Igen, valami finomat - nyomta meg az utolsó szót. Martha lelkesedése lelohadt, és megrovóan nézett a fiára.

- Nem is tudjátok, mit veszítetek! - emelte mutatóujját figyelmeztetően a magasba, és elindult az emeleten levő szobája felé.

Castle csak most kapott észbe. Hamarosan itt a vacsoraidő, ő meg sehol sem tart. Még ki sem találta, hogy mit készítsen. Odabicegett a hűtőhöz, és körbenézett a tartalmán. Fantáziája szárnyra kelt, már csak azt kellett eldöntenie, hogy a sok képzeletbeli finomság közül melyik az, amit meg is tud csinálni.

Kate a forró, egzotikus virágillatú habfürdőtől habzó vízben elernyedve pihent. Hátradőlt a kádban, és hagyta, hogy a selymes habok simogassák a bőrét. Becsukta a szemét, és azon töprengett, milyen természetességgel mondta Castle-nek, hogy vacsorára megy, pedig a férfi nem is hívta. Már itt tartanának? Átlépték az udvariaskodással tarkított találkozásokat, és az élet legtermészetesebb dolgává vált, hogy este találkoznak, együtt vacsoráznak, miközben megbeszélik a nap eseményeit, élményeiket, érzéseiket, aztán ágyba bújva a gyönyörig szeretik egymást? Igen, ez már így természetes! El sem tudná képzelni a napjait a huncut mosolyú, érzékeny, intelligens férfi nélkül, aki feltételek nélkül szereti őt.

Kiszállt a kádból, megtörölközött, és testét finoman bekente a kellemes illatú hidratáló testápolóval. Szerette nézni Castle tekintetét, amikor vágyakozva nézi és simogatja bársonyosan puha bőrét. Egy darabig tanácstalanul állt a nyitott szekrény előtt, nem tudta eldönteni, hogy mit vegyen fel. Tetszeni akart a férfinak, de túlzásokba sem akart esni. Végül egy testre feszülő, jó szabású farmerre esett a a választása, ami igencsak kiemelte formás, nőies alakját, hozzá egy színes, muszlin anyagú, kissé áttetsző blúzt választott, amiben sokkal szexibbnek érezte magát, mint az őrsön viselt ruháiban. Haját nagy hullámokba szárította, és finoman kisminkelte magát. Végignézett a tükörképén, és elmosolyodott. Tudta, hogy nem kell nagyestélyit felvennie ahhoz, hogy tetsszen Castle-nek.

Félóra múlva már a férfi lakásának ajtaján kopogott.

- Ó kedvesem, de örülök neked! Gyönyörű vagy! - nyitott ajtót lelkendezve Martha, és Kate meglepetésére barátságosan megölelte. - Gyere, Richard mindjárt végez a vacsorával! - invitálta beljebb a tétován álldogáló nyomozót.

Kate csak most döbbent rá, hogy nem kettesben fognak vacsorázni. Bár tudta, hogy Martha és Alexis is hazamentek délután, de mivel mindig kettesben töltötték az estéket, és mindenki elől titkolták a kapcsolatukat, meg sem fordult a fejében, hogy ma ez másképpen lesz. Kicsit zavarban volt Martha túlzott kedvességétől és rosszat sejtett. Kíváncsian követte az asszonyt a konyhában sürgölődő íróhoz, aki ragyogó arccal fordult felé, de amikor meglátta, az örömöt felváltotta szemében először a csodálat, aztán a vágyakozás.

- Szia Kate!

- Szia Castle - próbált Kate a lehető legközömbösebben köszönni, és megpróbált udvariasan mosolyogni, mint aki csak vendégségbe jött.

Castle csillogó tekintetét végigfuttatta a nőn tetőtől talpig, de amikor meghallotta anyja hangját, láthatóan zavarba jött.

Kate összevonta a szemöldökét, és kutatva fürkészte a férfi arcát, hogy rájöjjön, mi a csuda történik.

- Ezt most már befejezem Richard - vette el a fakanalat fia kezéből. - Ne nézz rám ilyen kétségbeesve, nem teszek bele semmit, megígérem! Te csak foglalkozz a vendégünkkel! - intett a kezével a nappali felé.

Az író zavartan mosolygott, és bicegve elindult Kate felé, megfogta a kezét, ujjait a nőére kulcsolta, és a nappaliba vezette.

- Mi ez az egész Castle? - suttogta követelőn a nő, és szemei már szikrákat szórtak. Minden sejtjében érezte, hogy a férfi valami olyanra készül, ami neki nem fog tetszeni.

Az író nyelt egy nagyot, és megpróbált könnyedséget erőltetni magára, mintha egészen jelentéktelen dolog lenne, amit közölni fog a nővel. Vett egy nagy levegőt, és Kate szemébe nézve, alig hallhatóan kibökte: - Anyám tudja.

- H ... h ....h ... - próbált levegőt kapkodni a tüdejébe a nő, de úgy érezte, szó szerint elakadt a lélegzete.

- Hidd el, én is csak most tudtam meg, és nem mondta el senkinek - próbálta menteni a menthetőt a férfi, és gyors magyarázkodásba kezdett, még mielőtt Kate-t elönti a méreg. Suttogva mesélte el, hogy Martha meglátta, hogy együtt aludtak életük első együtt töltött éjszakájának hajnalán.

- Biztos, hogy csak ennyit látott? - Kate-nek nem kellett nagy képzelőerővel rendelkeznie, hogy maga előtt lássa a jelenetet. Ha ezt egy filmben látja, biztosan jót derült volna a szituáción, de így, hogy ő volt az egyik főszereplő, csak kínosnak találta. Ráadásul hamarosan egy asztalhoz kell ülnie az asszonnyal, és udvariasan mosolyogva együtt vacsorázni.

- Hát, én hittem neki - bizonytalanodott el az író, és ahogy belegondolt a lehetőségbe, hogy anyja talán átírta a valóságot, csak hogy ne legyen olyan kínos, újra szorongással töltötte el.

- Castle! Ő egy kiváló színésznő! Akkor hiteti el veled az ő verzióját, amikor csak akarja! - hajolt hozzá közelebb Kate, hogy nagyobb súlyt adjon suttogva kiejtett szavainak.

- De ... de ő soha nem hazudna nekem - jelentette ki a kezdeti bizonytalanság után magabiztosan a férfi.

Kate összeszorította a száját, és nem szólt. Azon gondolkodott, ha Martha akarná, bármikor becsaphatná Castle-t, hiszen ez még neki is sikerül, ha meg akarja viccelni a férfit, de ha olyan a kapcsolatuk, mint Castle-nek és Alexis-nek, akkor az asszony soha nem tenne ilyet.

- Igen, én is így gondolom - szólalt meg nyugodtabban, de aztán új gondolat fészkelte be magát az agyába. - Mi lesz, ha mégis elmondja Alexis-nek? Olyan ez, mint a dominók. Egyet eldöntesz, és szép sorban követi a többi!

- Nem fogja elmondani - nézett Kate szemébe határozottan az író, kezébe fogta a nő finom ujjait, de nem tudta mit tehetne még, hogy megnyugtassa, miközben  ő maga sem volt nyugodt. Azt már végképp nem merte megemlíteni a nőnek, hogy valószínűleg Alexis is sejt valamit.

- Kész a vacsora fiatalok! - hallották meg Martha hívó hangját.

- Minden rendben lesz - súgta Castle, és biztatásként enyhén megszorította a kezét, majd közelebb hajolva hozzá egy leheletnyi csókot adott a még mindig dermedten maga elé néző nő arcára. - Gyere! - húzta fel gyengéden a kanapéról. Amikor az étkezőbe léptek, meglátták a lépcsőn lefelé tartó Alexis-t, és azonnal elengedték egymás kezét.

- Szia Alexis - üdvözölte gyorsan a lányt Kate. Megpróbált úgy viselkedni, mintha csak egy baráti vacsorameghívásnak tenne eleget.

- Szia Kate, örülök, hogy velünk vacsorázol! - mondta vidáman mosolyogva Alexis, közben fürkészve hol a nyomozóra, hol apjára szegezte égszínkék szemét. - Bocs Nagyi, hogy nem segítettem, de csak most végeztem a csomagolással - fordult egy pillanatra nagyanyja felé.

- Nem kell félned, apád főzött, én csak befejeztem a kevergetést - legyintett elnézően. - Én nem csomagolok sok holmit. Tudod drágám, Párizs a divat fővárosa, ahol gyönyörűbbnél gyönyörűbb ruhák várnak rám - mondta ábrándos tekintettel.

- Az én hitelkártyámra meg tetemes terhelések - húzta el a száját Castle.

- Reggel Európába megyünk a Nagyival - magyarázta Alexis Kate-nek. - Ballagási ajándék - mosolygott szeretettel az idős nőre, akinek a lány nézésétől ellágyult a tekintete.

- Igen, tudom. Apád mondta. Gratulálok a kiváló eredményedhez és a ballagási beszédedhez!

- Honnan tudsz te a ballagási beszédről? - vonta össze csodálkozva a szemét, és rosszallón apjára nézett.

- Én csak elmeséltem, milyen jó géneket örököltél a szóbeli kifejezőkészség terén - mondta ártatlanul az író, mire mindannyian elnevették magukat.

Kate megállapította, milyen könnyen feloldódott a benne levő feszültség. Martha egyáltalán nem mutatta, hogy valami titok birtokosa lenne. Tényleg kiváló színésznő - mosolyodott el magában.

- Reggel kiviszlek benneteket a reptérre - mondta Castle, miközben mert egy adag párolt zöldséget.

- Még csak az kellene, hogy a gyógyulóban levő lábadat megerőltesd! Te csak pihenj! Már megrendeltem a taxit - mondta Martha ellentmondást nem tűrően, miközben lopva Kate-re pislantott, aki zavartan vette észre a cinkos villanást az asszony szemében.

A vacsora kedélyes beszélgetéssel telt. Castle láthatóan élvezte a három nő vacsorát dicsérő szavait. Egyre többször gondolt arra, milyen csodálatos lenne ezt a helyzetet nap mint nap átélni. Most fogalmazódott meg benne először ilyen határozottan, hogy mire is vágyik igazán. Családra vágyott. Igazi családra, amiben eddig soha nem volt része. Annyira lefoglalták a vissza-visszatérő gondolatok, hogy nem tűnt fel neki Alexis egyre kutatóbb és mosolygósabb tekintete, amellyel hol őt, hol Kate-t nézi.

Kate-nek viszont feltűnt. Először zavarba jött a tudattól, hogy Alexis sejti az apja és a közte levő kapcsolatot, de aztán nyíltan felvette a lánnyal a szemkontaktust. Ahogy az értelmet sugárzó kék szemekbe nézett, már egészen biztos volt benne, hogy rosszul őrizték a titkukat. Egy órával ezelőtti félelmének viszont nyoma sem volt. Ahogy Alexis szemébe nézett, tudta, hogy sosem árulná el őket, ha ők nem akarják. Kezdett másképp gondolkodni a helyzetről. Egyre inkább úgy érezte, hogy Alexis-nek joga van tudni az igazat.

- Alexis! Nem bánod, hogy apád olyan sok időt tölt velem? - kérdezte két falat között ártatlan csevegésnek álcázva a bújtatott célzást. Castle, aki éppen kortyolt egyet a napsütötte francia hegyoldalon érlelődött szőlőből készült vörösborból, hirtelen köhögni kezdett a félrenyelt nedűtől. Egy pillanatra mindannyian ránéztek, aztán amikor látták, hogy megküzd a helyzettel, és már rendesen veszi a levegőt, kíváncsian egymásra néztek egymásra. Martha érdeklődve figyelte a jelenetet, de csak magában mosolygott. Nem akart előre inni a medve bőrére.

- Bevallom, eleinte nem örültem neki, mert úgy éreztem, hogy egy olyan világba került, aminek nem méri fel a veszélyeit. - kezdett a válaszhoz megfontoltan, és nagyon komolyan Alexis. - Ő író, nem rendőr, és ezt hajlamos elfelejteni - pillantott apjára, aki elhűlve hallgatta a párbeszédet. - Aztán az évek során megértettem, miért olyan fontos ez neki. Egyrészt értelmet adott az életének, másrészt megismert téged. Nem mondom, hogy már nem féltem, de tudom, hogy te vigyázol rá. Ha nem lehetne a társad, nem érezné magát teljes embernek, és akkor boldog sem lehetne.

Kate hallgatta a szavakat, és újból tudatosult benne, mennyire szereti a lány az apját. Fontosabb neki az apja boldogsága, mint a saját félelmei.

- És mit gondolsz rólam? - kérdezte nyíltan, miközben próbálta leküzdeni hangja remegését.

- Őszintén? - mosolyodott el Alexis, ami egy kicsit megnyugtatta a nyomozót, aki csak bólintott a kérdésre. - Azt gondolom, hogy te egy nagyszerű ember vagy, és apa boldog lehet, hogy szereted.

Alexis szavaira Castle mozdulatlanná dermedt, aztán félve Kate-re pillantott. Arra számított, hogy a nő ellenkezni fog, és meg akarja győzni Alexist, hogy kettejük között csak barátság van, ehelyett Kate a lánya szemébe nézve elmosolyodott, ő meg csak megbabonázva nézte a két gyönyörű, összefonódó szempárt.

- Nagyon okos is vagy Kate, ha már a véleményemet kérdezted - nevette el magát Alexis. - Elég hamar rájöttél, hogy képben vagyok.

- Akkor te most ... - nézett kérdőn a lányára az író.

- Apa! Nem kellett Sherlock Holmes-nak lennem, hogy lássam, milyen szerelmes vagy! Lerí rólad a boldogság - simított végig kedvesen apja arcán.

- Na és én? - húzta fel kíváncsian a szemöldökét Kate. Kíváncsi volt, mi árulta el Castle iránti érzéseit.

- Egyszerű. Ha apával vagy, ragyogsz.

- Na fiatalok, akkor ennyit a titkokról - szólalt meg Martha. Mindannyian elnevették magukat, és Castle boldog megkönnyebbüléssel fogta meg Kate kezét.

Egy ideig még jókedvűen szekálta a három nő a férfit pocsék színészi képességei miatt, aki tettetett sértődöttséggel védekezett, és próbálta utánozni Marlon Brando-t a Keresztapából, fokozva ezzel nézőközönsége jókedvét.

- Nem tudom, kire ütött ez a gyerek! - törölgette a nevetéstől könnyes szemét Martha.

A mondatot hallva Kate jókedve egy pillanat alatt elillant. Érezte, hogy az asszony kényes vizekre evezett. Castle mindig úgy beszélt "nem létező" apjáról, mintha nem jelentene neki semmit a tény, hogy nem tudja, ki az édesapja, hogy ki az az ember, akinek a génjeit felerészben magában hordozza, de ő ismerte a férfi érzékeny oldalát, tekintetének minden rezdülését, és biztosan tudta, hogy a téma nagyon is fájdalmasan érinti. Castle-re pillantott, aki látszólag nevetett anyja megjegyzésén, de Kate figyelmét nem kerülte el, hogy szeme összeszűkült, és kihunyt belőle a csillogás.

- Ha te nem tudod, akkor én honnan tudnám? - kérdezte a férfi éllel a hangjában.

Martha nem felelt a megjegyzésre, csak oldalra billentve a fejét szomorúan rámosolygott a fiára, mintha azt mondaná: ezt már százszor megbeszéltük Richard.

- Nagyi azt hiszem, jobb lenne, ha mi eltennénk magunkat holnapra, reggel korán kell kelnünk - törte meg a kínos csendet Alexis. - Hagyjuk, hogy a fiatalok elmosogassanak és elrakodjanak - tette hozzá huncut mosollyal apjára nézve, aki felháborodást színlelt, aztán ránevetett, és megölelte.

- Aludj jól, kicsim! - mondta mérhetetlen szeretettel. - Te is Anya - nézett anyjára, és szemében már nyoma sem volt az előbbi rosszallásnak.

Miután kettesben maradtak, Castle gyorsan kezdte bepakolni az asztaltól az evőeszközöket, tányérokat a mosogatógépbe, mintha ennél fontosabb feladat nem lenne a világon. Tartott attól, hogy mi lesz Kate véleménye az előző órák eseményeiről. A nyomozó megérezte a zavarát, mögé lépett, átkarolta a derekát, fejét a vállára hajtotta.

- Csodálatos családod van! Tudod, ugye? - súgta a férfi fülébe.

Castle két lapostányérral a kezében csak állt, becsukta a szemét és megkönnyebbülten felsóhajtott. Érezte fülén a nő meleg leheletét, haja cirógatta az arcát. Letette a tányérokat és megfordult. Végigsimított Kate hátán, aztán keze megállt a derekán, gyengéden, mégis határozottan magához húzta és lágyan megcsókolta. A nő viszonozta a csókot, ajka elnyílt, ujjaival felborzolta a férfi sűrű haját a tarkóján. Ajkaik könnyed, finom érintésekkel tartották lázban a másikat, kezük lágy mozdulatokkal barangolták be egymás bőrét.

- Ne Castle! - lehelte Kate két apró érintés között. - Haza kell mennem - suttogta anélkül, hogy elengedte volna a férfi fejét.

- Miért? - húzódott hátrébb döbbenten Castle. Talán félreértette a nőt, és mégis megsértődött, hogy Martha és Alaxis tudja, hogy együtt vannak?

- Csak nem gondolod, hogy a hálószobádban hancúrozunk, miközben az anyád és a lányod itthon van?

- De ... de miért? Most már úgyis tudják - nézett ártatlan szemekkel a felháborodott arcú nőre. - Csak nem prűd Kate Beckett nyomozó? - kérdezte kaján vigyorral az arcán.

- Nem vagyok prűd, de ez olyan ... olyan - keresgélte a szavakat, mire a férfi elmosolyodott.

- Nem kell zavarban lenned. Különben sem tudják, hogy itt fogsz maradni, másrészt jó lesz, ha megbarátkoztok a helyzettel mindannyian, hogy ez egyre gyakrabban fog előfordulni - mondta kioktató, szigorú hangon, amitől Kate-nek nevethetnékje támadt.

- Castle ne színészkedj! Mondtuk már, hogy az nem a te asztalod!

- Maradsz ugye? - váltott hízelkedésre a férfi, és végigsimított a nő arcán.

Kate érezte, hogy képtelen ellenállni az író kisfiús, ártatlan tekintetének. Két tenyerébe fogta a férfi arcát, mélyen a szemébe nézett, és nyomozós hangját magára öltve szólalt meg.

- Maradok, de meg kell ígérned, hogy nem hangoskodsz! Oké?

- Mi? Hogy én hangoskodok? - kérdezte felháborodottan Castle. - Nem is tudom ki szokott hangoskodni - tette hozzá kaján vigyorral.

- Castle! - emelte meg figyelmeztetőn a hangját Kate.

- Oké, oké! Semmi hangoskodás! Értettem - visszakozott szelíd mosollyal Castle, és egy újabb rövid csókra magához húzta a nőt.

- Ezt befejezem én - mutatott végig az edényeken és a maradékokon Kate, - te addig zuhanyozz le! Nem is szabadott volna ennyit terhelned a lábadat.

- Zuhanyozni? Attól, hogy nincs gipsz a lábamon, nem kell egyszerre száműzni a kádat! - kacsintott pajzánul a nőre.

Kate elmosolyodott az emlékekre, amikor első együtt töltött éjszakájukon beszállt a férfi mellé a kádba, és még utána is többször az elkövetkező hetekben. Élvezte, ahogy a meleg, selymesen vízben simogatták, csókolták, szerették egymást.

- Zuhany, Castle! Késő van, és a sebet is át kell még kötni, reggel pedig korán kell kelned, ha el akarsz búcsúzni Alexis-tól.

- De hát én nem alvást terveztem az éjszakára, akkor meg nem mindegy, hogy kád, vagy ágy? - kérdezte. Pajkos tekintettel és mosollyal nézett a nőre, aki csípőre tette a kezét, és összehúzta a szemöldökét.

- Rendben Castle! Te rakodsz, és én zuhanyozok - mondta határozottan. Tudta, hogy senki sem zavarná meg az együttlétüket, mégis túl intimnek érezte azt, hogy együtt fürödjenek ebben a helyzetben, hogy Martha és Alexis néhány falnyira van tőlük.

- Jó, jó, megyek - indult durcásan a fürdőszoba felé a férfi, - de ezért még kárpótlást kérek!

Mire Kate végzett a rakodással és a rendrakással, hallotta, hogy már nem csobog a víz a fürdőben. Belépett a hálószobába. Castle a franciaágy szélén feküdt a takaró felett egy bokszeralsóban, szeme csillogott, arcán kisfiús várakozás ült. Kate megállt az ajtóban, és kihívón végigmérte a férfit tetőtől talpig, mire Castle magára rántotta a takarót.

- Tudod, hogy nem szeretem, amikor ilyen tekintettel mustrálgatsz - mondta durcásan.

- Mi az Castle? Félsz, hogy nem leszek elégedett a látvánnyal? - kérdezte a nő, aztán elnevette magát. - Bevallom, jó egy kicsit kínozni az egodat, ilyenkor nagyon aranyos vagy! - hajolt a férfi fölé, és lágyan megcsókolta. - És hogy megnyugodj, elárulom, hogy elégedett vagyok a látvánnyal - suttogta a csókba, és érezte, ahogy a férfi szája mosolyra húzódik.

Castle egyre közelebb húzta magához, de Kate megszakította csókot, még mielőtt mindketten elveszítenék a kontrollt az akaratuk felett.

- Na hadd nézzem, mi van a takaró alatt! - Kate egy mozdulattal felhajtotta a takarót, mire a férfi elvigyorodott egészen addig, amíg meg nem látta, hogy Kate a lábán levő kötést és a gipsztől megszabadított bokáját méregeti aggódó tekintettel. - Meg ne merj mozdulni! - parancsolt rá szigorúan a nő, és már ki is lépett a szobából.

Castle döbbenten nézett utána, és már kelt volna fel, amikor újra meghallotta Kate hangját, ezúttal a nappaliból. - Mondtam, hogy ne mozdulj!

A férfi visszafeküdt, és megdörzsölte homlokát. Még egy nő, aki előtt nem lehetnek titkai, mert még a gondolatait is kitalálja. Most szerencsés vagyok, vagy szerencsétlen? - töprengett, de mielőtt válaszolhatott volna saját kérdésére, Kate belépett az ajtón, kezében a kötés lecseréléséhez szükséges dolgokkal.

- Szerintem ráérnénk vele holnap is - szólalt meg bátortalanul a férfi, de amikor meglátta a villámokat szóró gyönyörű zöld szemeket, befogta a száját. Félve figyelte, ahogy Kate levágja a kötést, és óvatosan lehúzza a sebről, aztán rosszallóan ránéz, és egy sóhaj kíséretében hitetlenkedve megrázza a fejét.

- Te nem tudod milyen érzés, ha rettentően viszket, és nem tudsz hozzáférni - próbált mentegetőzni a férfi, de Kate figyelemre sem méltatta. Épphogy csak a sebhez érve bekente a fertőtlenítő krémmel, óvatosan rátette a gézlapot és leragasztotta. Castle figyelte a finom mozdulatokat. Szerette nézni Kate arcát, amikor valamire koncentrál, és kizárja a külvilágot. Ráadásul ez a különleges figyelem most őrá irányult!

- Nem szabadott volna annyit járkálnod! Eléggé megdagadt a bokád. Nem fáj? - nézett az íróra, szemében feddés és aggodalom látszódott.

- Csak egy kicsit, de az ágyban nem zavar - kacsintott a férfi, mire Kate-től csak egy szemforgatást kapott cserébe.

- Később hozok rá jeget. - Kate összerakodott, aztán a fürdőszoba felé indult, de az ajtóból még visszaszólt. - El ne merjen aludni Mr. Castle, amíg zuhanyozok! - és kacéran elmosolyodott.

- Afelől biztos lehet Beckett nyomozó - vigyorgott fülig érő szájjal az író.

Kate tudata az álom és az ébrenlét közötti szűk határon imbolygott. Élvezte a félálom nyújtotta békés nyugalmat, és csak lassan tudatosult benne, hogy Castle ágyában fekszik, és a férfi meleg bőre melegíti a hátát, karja öleli a csípőjét, lassan emelkedő és süllyedő mellkasa ringatja, meleg lehelete borzolja a nyakán levő pehelyszerű hajszálakat. Talán még soha nem érezte magát ilyen biztonságban. Csukott szemmel elmosolyodott, ahogy az éjszaka történtekre gondolt.

Mire végzett a zuhanyozással, a férfi már  izgatottan várta a puha, vékony takaró alá bújva. A szoba sötétjébe 8-10 gyertya lángja tört magának utat, narancsfényű derengést előidézve. A lángocskák furcsa tánccal lobogtak, ahogy időnként meglebbentette a nyári éjszaka langyos levegője a nyitott ablakot takaró függönyöket. Lassan oldotta ki a köntöse övét, és közben élvezte, hogy Castle tekintete csillog a vágytól, ahogy várja előtűnni a ruhadarab alól a gyönyörű női testet, szája résnyire nyílik, lélegzete elakad, aztán amikor felfedte rejtett kincsét, a férfi nyelt egyet.

- Gyönyörű vagy - suttogta Castle.

Boldog mosollyal bújt be mellé a takaró alá, és ahogy a férfi magához húzta ölelő karjaival, elégedetten vette tudomásul, hogy már a bokszeralsó sem áll közéjük.

A nappaliból beszűrődő zörejek erőszakosan fúrták be magukat az édes emlékek közé. Kate teste megfeszült, nyomozó ösztöne azonnal készenlétre kényszerítette a figyelmét. Kicsit megemelte a fejét, hogy jobban hallja a hangok eredetét, aztán néhány másodperc múlva visszaengedte fejét a párnára, de egyáltalán nem nyugodott meg. Martha és Alexis pakolgatott valamit a konyhában vagy a nappaliban. Fogalma sem volt, hogy mit tegyen. Lehet, hogy azt hitték, hogy a vacsora után hazament, és meglepi őket, hogy itt töltötte az éjszakát, de az is lehet, hogy teljesen természetesnek találnák. Mindenesetre jobb, ha felöltözik, mielőtt valamelyikük véletlenül benyit a szobába elbúcsúzni Castle-től - gondolta.

Óvatosan kibújt Castle karja alól, és megpróbált a lehető legkevesebb mocorgással kiszállni az ágyból. Mielőtt belépett a fürdőszobába, visszanézett az alvó férfira, és elmosolyodott. Szemét végigfuttatta a meztelen, izmos karokon, a széles mellkason, de tekintete nem állt meg a vékony takaró vonalánál, hanem lejjebb vándorolt, és képzeletében élénken látta maga előtt az eltakart, igencsak vonzó testrészeket. Végül újra az arcára nézett.  Úgy érezte, soha nem fog tudni betelni a látvánnyal! Vett egy nagy levegőt, és csendesen behúzta maga mögött a fürdőszoba ajtaját.

Castle megborzongott, és a bőrét végigsimító hűvös hajnali szellőre felébredt. Álomittasan húzta végig kezét az ágy másik oldalán. Szemei felpattantak és felült az ágyban. Szíve az alvás komótos ritmusából vad ügetésbe kezdett. Fogalma sem volt, hova lett mellőle Kate, de a nappaliból suttogó beszédet hallott, de nem tudta megállapítani, hogy kihez tartoznak a hangok. Talán Alexis-szel és Anyával beszélget, mielőtt elindulnak - gondolta, csak azt nem értette, őt miért nem keltették fel. Felkelt, gyorsan magára kapott egy farmert és egy pólót, és éppen nyitni akarta az ajtót, amikor hirtelen összerándult egy hangra.

- Castle - suttogta szinte kiáltva Kate a fürdőszoba ajtajából. A férfi kezét a szívére szorítva, ijedt arccal pördült meg.

- Jézusom, Kate! - vett egy nagy levegőt a férfi, amit aztán megkönnyebbülten fújt ki. - Az éjszaka majdnem kiugrasztottad a szívem a helyéből, most meg majdnem megállítottad a szívverésem! Meg akarsz ölni? - kérdezte riadt arccal, de szeme pajkosan csillogott.

- Ssss - csitította Kate. - Halkabban ijedezz! - suttogta erélyesen.

- Jó, jó - emelte megadóan a magasba a kezét a férfi, aztán huncutul elmosolyodott. - Az éjszaka nem is tudom kit kellett csitítgatni, hogy ne hangoskodjon - mondta, és jólesően idézte fel a pillanatot, amikor Kate-et eljuttatta a gyönyörig, és ő suttogta a fülébe, hogy "Ssssss".

- Még mindig van fegyverem Castle! - húzta össze a szemöldökét a nő. - Most mit csináljunk? - kérdezte aztán tanácstalanul az ajtó felé intve.

- Hát, tekintve, hogy felnőtt emberek vagyunk, és ruha is kellő mennyiségű van rajtunk, szerintem menjünk ki, és búcsúzzunk el tőlük - nézett biztatón a nőre, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, és mielőtt Kate reagálhatott volna az ötletre, már nyitotta is az ajtót.

- Anya, már indultok is? - nézett a kezére, mintha rajta lenne az órája.

- Hát, már mennénk, ha Alexis nem felejtett volna el valamit, amiért visszament - intett a lépcső felé Martha.

- De Nagyi! Fényképezőgép nélkül nem mehetünk meghódítani Európát! - csilingelt a lány hangja, ahogy lefelé sietett, kezében egy kis digitális masinát szorongatva. - Szia Apa! Szia Kate! - üdvözölte őket minden csodálkozás nélkül, amitől Kate zavara is alább hagyott, és kilépett Castle mögül, ahol eddig félénken meghúzódott.

- Segítek levinni a csomagokat - ajánlkozott a férfi, és két bőrönddel a kezében már indult is.

- Jó utat! - szólalt meg bátortalanul a nyomozó, mire Alexis és Martha is megölelte búcsúzóul.

Amikor Kate becsukta a bejárati ajtót, felsóhajtott. Nem is volt olyan szörnyű - állapította meg. Alig nyugodott meg, amikor kopogtak. Egy pillanatra végigfutott rajta a félelem, hogy Castle látogatója előtt lebukik, hogy hajnalok hajnalán a férfinál van, aztán rájött, hogy az írót zárta ki a saját lakásából. Égnek emelte a szemét, és bosszúsan megrázta a fejét, hogy lehet ilyen zavarodott, és gyorsan kinyitotta az ajtót.

- Hiányoztam, Beckett nyomozó? - állt az ajtóban pimasz kis mosollyal az arcán Castle.

Kate először összeszorította az ajkait, aztán elmosolyodott. Már négy éve nem tudott ellenállni ennek a mosolynak.

- Üres a lakás Mr. Castle. Ha akar, most hangoskodhat - mondta a hálószoba felé indulva komoly arccal, aztán az ajtóból visszafordult, és kacér tekintettel hozzátette: - Most akkor jön, írófiú?

Castle szemében fellobbant a vágy, és sóvárogva nézett a smaragdként ragyogó, igéző szemekbe.

- Persze - mondta, és sietősen Kate után indult.

A sonka sercegve pirult a serpenyőben, és a felfröccsenő zsír- és olajcseppek elől védekezve hajolt hátrébb Kate. Szemhéjai ösztönösen szűkre zárták a szemrést, míg kezével megrázogatta a sülő finomságokat.

Castle bekapcsolta a kávéfőzőt, közben szeme sarkából Kate-t figyelte. Szerette nézni olyan helyzetekben, ami nem a munkájához kapcsolódott, hanem valami hétköznapi feladatot látott el, főzött, mosogatott vagy a ruháikat hajtogatta össze. Ezek mind olyan családias, meghitt helyzetet teremtettek, amelyekben Castle nem nyomozóként, de még csak nem is nőként nézett rá, sokkal inkább társként. Azon kapta magát, hogy ilyen pillanatokban, mint ez is, egyre gyakrabban képzelte el, hogyan viselkedne Kate feleségként, és a látvány igencsak tetszett neki.

- Ne bámulj Castle! - szólalt meg a nő rosszallón.

- Miért? Olyan szexi vagy a pólómban - mérte végig most már nyíltan a sudár alakot, amelyen lógott a méretes ruhadarab, de izgatóan domborodtak benne a nő kerek, duzzadt mellei és bukkantak elő hosszú, izmos combjai, ráadásul alig takarta nőiesen kerek csípőjét. Odalépett Kate-hez és hátulról gyengéden átölelte, arcát belefúrta lágyan leomló hajába, mire Kate elengedte a serpenyőt és elzárta a tűzhelyt, aztán hátát a férfi mellkasának támasztotta, fejét hátravetette, ujjait a hasán összekulcsolt kezekre tette, és egy percig csak szótlanul ringatózva élvezték a pillanatot.

Castle gyomra megkordult. Kate nevetve fordult meg az ölelésben, és finom csókot lehelt a férfi szájára.

- Csak nem használtál el túl sok energiát az éjszaka, hogy ilyen éhes vagy? - kérdezte huncut tekintettel, miközben puha, meleg ujjaival benyúlt az író pólója alá, végigsimított a hátán, aztán lefelé a gerincoszlopán, de keze nem állt meg a bokszeralsó gumijánál, hanem egy határozott mozdulattal utat tört magának, és megállapodott a férfi izmos hátsóján.

Castle megborzongott, amikor Kate körme finoman végigszántotta a gerince melletti idegvégződéseket, aztán ahogy az alsónadrágja alá nyúlt, elakadt a lélegzete. Szorosan magához húzta a nőt, érezni akarta nőies domborulatait, testének minden rezdülését. Kate hátravetette a fejét, ő pedig apró csókok sokaságával borította el a nyakát, és kezdte feljebb húzni a nő pólóját, de Kate határozottan megfogta a kezét.

- Ha belemerülünk ebbe, akkor éhes maradsz, és úgy legyengülsz, hogy az éjszakai terveimből nem lesz semmi - suttogta.

- Ó! Milyen erőpróbáló feladatot szán nekem Beckett nyomozó? - ment bele a játékba Castle.

- Az egyelőre legyen az én titkom. Legyen annyi elég, hogy kiélheti a színészi képességeit Mr. Castle - húzta végig mutatóujját kacéran a férfi arcán.

Castle fantáziája meglódult, és a lehetőségekre gondolva nyelt egyet. Kate elnevette magát, aztán két tányért tett az asztalra, és elosztotta a rántottát és a sonkát. A férfi még mindig az előbbi mondaton fantáziált, aztán megrázta a fejét, mintha el akarná űzni a túlságosan is érzéki gondolatokat.

- Ehettem volna tejszínhabot is, mondjuk a hasadról, a combodtól, a ....

- Castle! - nézett rá szigorúan a nő.

- Miért? Abban is sok kalória van. Adott volna elég erőt az estéhez - pislogott ártatlanul az író, és bekapott egy sonkadarabot.

Mindketten nevettek, aztán két falat között össze- összemosolyogtak. Castle kitöltötte a gőzölgő kávét, és bekapcsolta a tévét. Hang nélkül váltogatta a csatornákat, végül egy hírműsor mellett döntött, bár Kate mosolya jobban lekötötte a figyelmét, mint a háborúkról és politikai csatározásokról szóló tudósítások.

- Nincs kedved elutazni valahova? - kérdezte hirtelen ötlettől vezérelve. - Elmehetnénk Hamptons-ba, és fürödhetnénk az óceánban, vagy - csillant fel a szeme - Disneyland-ben megnézhetnénk Minnie-t és Mickey-t, vagy elmehetnénk Coney Island-ra és felülhetnénk az óriáskerékre - lett egyre lelkesebb a saját ötleteitől a férfi.

Kate elnéző mosollyal nézte, ahogy Castle-t magával ragadja  a gyermeki izgalom

- Á! Jobbat tudok! - kiáltott fel a férfi, mint aki megtalálta a bölcsek kövét. - Menjünk Párizsba!

- Párizsba? - tűnt el a mosoly Kate arcáról meglepetésében, mire Castle összeszorított szájjal vigyorogva bólogatott.

- Ha most elindulunk, estére már az Eiffel-torony tetejéről csodálhatnánk a város fényeit! - nézett révetegen maga elé, aztán hozzátette: - Arról nem is beszélve, hogy meglepnénk Alexis-t és Anyát! - Várakozón Kate-re nézett, remélte, hogy belemegy egy kis kalandba, de a nő szeme a tévére tapadt, és arcáról lassan lefagyott a mosoly, és átvette helyét a félelem.

Castle néhány másodpercig értetlenül nézte a nő arckifejezését és szomorúan vette tudomásul, hogy egyik ötlete sem nyerte el a tetszését,  de aztán a tekintetében megjelenő döbbenet ráébresztette, hogy a hangulatában bekövetkező változás nem neki, hanem a mögötte levő képernyőnek szól.

- Hangosítsd fel - nyelt egy nagyot a nő, mire a férfi megfordult és a távirányítóért nyúlt. Miközben hangot adott a készüléknek, egyre gyorsabban szívdobogással nézte a képeket, és ahogy a tudósító szavai is értelmet nyertek, eluralkodott rajta a pánik.

- Az Air France new yorki járata közvetlenül a felszállás után kényszerleszállást hajtott végre a JFK-n. Értesüléseink szerint, alig hagyta el a gép a reptér légterét, amikor visszafordult, és engedélyt kért a leszálláshoz. Egyelőre nincs információnk arról, hogy műszaki hiba, vagy más ok miatt döntött így a kapitány - mondta komoly arccal egy mikrofonba a kép előterében álló harmincas évei közepén járó szőke riporternő. -  Felröppentek olyan hírek, hogy az egyik utas pánikot okozott azzal, hogy a gépen terroristák vannak, akik el akarják téríteni a gépet, de ezt az információt nem erősítették meg. Amint látják, egy különleges kommandós alakulat most vizsgálja át a gépet - intett a háta mögé. A távolban látszólag sértetlenül állt a repülőgép. A kamera megpróbált ráközelíteni, így láthatóvá váltak a repülőt megszálló fegyveres egyenruhások. Castle nem tudta levenni szemét a képernyőről. Megdermedt a félelemtől.

- A kényszerleszállás közben megsérült a gép futóműve, így az utasok egy része sérüléseket szenvedett, de az elrendelt hírzárlat miatt az állapotukról csak a családtagoknak adnak felvilágosítást - hallották a tudósítót.

A férfi soha életében nem érzett még ilyen jeges szorítást a szíve körül. Rettegés járta át minden sejtjét, képtelen volt gondolkodni. Kétségbeesett tekintettel nézett Beckettre, aki éppen a füléhez emelte a telefont.

- Ryan! Derítsétek ki, pontosan melyik Franciaországba tartó járat volt, amelyik kényszerleszállást hajtott végre nemrég a JFK-n, és feltétlenül szerezzétek meg az utas listát! Tudnom kell, rajta volt-e Castle édesanyja és Alexis! Kösz! - mondta a Kate a készülékbe, de szemét nem vette le a férfiról.

- Mi van, ha ... - nyögte félve Castle, aztán mint aki valami rémálomból ébred, a telefonjáért nyúlt, és Alexis-t hívta. Türelmetlenül toporgott. A készülék kicsengett, de nem vették fel. Idegességében újra meg újra elindította a hívást, most már hol Martha-ét, hol Alexis-ét, de sikertelenül, aztán a repteret hívta, de azonnal foglalt jelzésre váltott. Valószínűleg több százan próbálnak információhoz jutni - tudatosult benne.

- Előbb meg kell tudnunk, hogy azon a járaton voltak-e - mondta komolyan, de együttérzéssel Kate. Anyja halála óta át tudta érezni a félelmet, amit egy szeretett ember elvesztésének lehetősége jelentett. - A tudósítások mindig elnagyoltak és szenzációhajhászok, ne a híradónak higgy elsősorban. Megígérem, hogy amilyen gyorsan csak lehet, utánajárok - fogta meg két kézzel a férfi vállát, és szinte kényszerítette, hogy rá figyeljen. Sokszor voltak már életveszélyben, de még soha nem látott ilyen félelmet a szemében. Mindig higgadt volt és optimista, és mindig volt valami ötlete a helyzet megoldására, és soha nem vesztette el a lélekjelenlétét. Néhány másodpercig Kate tekintetébe kapaszkodott, aztán a dermesztő rémület fölé kerekedett az ereiben száguldó adrenalinlöket. Bólintott, és elindult a hálószobába, hogy felöltözzön. Agya azon zakatolt, hogy miért nem veszik fel a telefont. Talán azért, mert egy másik járaton ülnek, de akkor ki sem csengene a készülék, vagy olyan súlyosan megsérültek, hogy képtelenek rá. Nyelt egyet, miközben megpróbálta rendezni a lélegzetét, aztán meghallotta, hogy Kate telefonja csengeni kezdett. A nő éppen a cipőjét húzta, de már kapott is a telefonhoz.

- Beckett - mondta ösztönösen, bár látta, hogy Ryan hívta vissza.

- Tudod Castle-t értesíteni? - kérdezte a nyomozó, és sem a kérdés, sem a hangszín nem sejtetett semmi jót. Kate fejében megfordult, hogy kihangosítja a telefont, aztán mégsem tette, inkább szorosan a füléhez nyomta, és rémülten gondolt arra, hogy talán neki kell egy tragédiát közölni a férfival, de ha valóban baj történt, akkor azt sem akarta, hogy személytelenül, egy telefonhívásból tudja meg. - Igen. Itt van velem - mondta minden gátlás nélkül. Most az sem érdekelte, ha Ryan megtudja, hogy együtt vannak.

Castle közelebb lépett, minden izma megfeszült a várakozásban, de Kate nem nézett rá, minden figyelmét a nyomozó szavaira összpontosította.

- Az utas listán szerepel Martha Rodgers és Alexis Castle neve, de hogy biztosan a gépen voltak-e, arról nem adnak ki információt. A repteret szinte megszállta az FBI és a terrorelhárítás, és teljes hírzárlatot rendeltek el, de Javi-nak van egy mentős haverja, aki ott van és azt mondta, hogy sok a sérült, de senki nem sérült meg életveszélyesen. A telefonokat viszont elvették mindenkitől, nehogy világgá kürtöljék a történteket. Négyen sérültek súlyosabban, őket kórházba szállították, a többiek a reptér egy félreeső termébe terelték, és megkezdték a kihallgatásokat.

- Köszi Kevin - mondta kissé megkönnyebbülve Beckett, és letette a telefont.

Castle le sem vette a szemét a nőről, figyelte arcának minden rezdülését, tekintetének minden változását. Látta, hogy Kate koncentrál a hallottakra, de nem jelent meg rajta a megkönnyebbülés, nem simultak ki a ráncok sem két szemöldöke között, de félelmet vagy rémületet sem látott rajta.

- Senki nem sérült meg életveszélyesen - mondta a legfontosabb mondatot Castle szemébe nézve komolyan, és látta, ahogy egy apró kő legördül a férfi szívéről. Tömören beszámolt a Ryan-től hallottakról, és látta, hogy az író szinte issza a szavait, és próbálja objektíven értékelni az információkat, de Beckett tudta, hogy ilyen lelkiállapotban képtelen rá, és neki kell okosan irányítani a férfit. Lelket kell önteni bele, hogy logikusan tudjon gondolkodni, de nem szabad hiú ábrándokba ringatnia, mert akkor nagy csalódás érheti.

- Menjünk - szólalt meg Castle halkan, de határozottan, mire Kate csak bólintott. Nem sok esély van rá, hogy beengedik őket a reptérre, de majd kitalálnak valamit.

Az autóban nem szóltak egymáshoz. Kate néha a férfira pillantott, de az oldalra fordított fejjel mereven nézett ki az oldalsó ablakon. A forgalom lassult, egyre nehezebben haladtak, hiába szlalomozott ügyesen a nő az autósorok között. Megérezte a férfi fokozódó idegességét és türelmetlenségét. Egy pillanatig vacillált, aztán bekapcsolta a megkülönböztető jelzést, mire a sziréna visítva tört utat az autósok fülébe, és szinte azonnal megnyílt előttük a kocsisor. Castle csodálkozva fordította a fejét Kate felé. Olyan sokszor próbált már játszani a villogó szirénával, de Beckett szabálytisztelő énje soha nem engedte, hogy komoly indok nélkül bekapcsolják, most mégis megtette, pedig hivatalosan ez nem számított komoly indoknak. Jólesett neki a nő gesztusa. Halványan elmosolyodott, mire Kate anélkül hogy ránézett volna, viszonozta a mosolyt.

- Minden rendben lesz Castle - mondta biztatón.

- Remélem - sóhajtott a férfi.

A reptér közelébe érve szembetalálták magukat a totális káosszal. Hiába vergődték magukat keresztül járművek sokaságán a megkülönböztető jelzésnek köszönhetően, az épület köré a bejárattól körülbelül ötven méteres körzetben fegyveresek vontak kordont. Kiszálltak az autóból, és határozott léptekkel indultak az egyik őr felé, aki magasabbra emelte fegyverét, ahogy meglátta őket. Beckett magasra emelte a jelvényét, hogy jól látható legyen, de a fegyveres őr, lépett egyet előre.

- Senki nem léphet be - közölte szárazon.

- NYPD, Kate Beckett nyomozó vagyok, ő a társam, Richard Castle - mondta a nő szemrebbenés nélkül, de az őr csak pislantott egyet, és mint egy robot, megismételte az előbbi mondatát.

- A főnökével akarok beszélni - fúrta tekintetét a férfiéba.

- A lányom és az édesanyám a gépen voltak, lehet, hogy megsérültek. Kérem ... - könyörgött Castle.

- Sajnálom - enyhült meg a férfi hangja, - de nem tehetek kivételt. Csak az FBI embereit engedhetjük át a kordonon, és a polgármester úr különítményét.

- A polgármester idejön? - szólalt meg Castle, aki tehetetlen dühvel nézte Kate reménytelen harcát az őrrel.

- Igen, de kérem, önök távozzanak!

Beckett meglepetésére Castle megfogta a karját, és elhúzta a kordontól.

- Van valami ötleted? - kérdezte várakozón. Tudta, hogy a férfi nem adná fel csak úgy a bejutás lehetőségét, tehát biztosan kitalált valamit.

- A polgármester. Ő bejuttathat - mondta, és szemében remény csillant.

Kate körülnézett, aztán egy távoli pontra mutatott.

- Ott!

Castle szemével követte Kate tekintetét, és már ő is látta, hogy az összetorlódott, dugóban álló autók között több megkülönböztető jelzéssel felszerelt kocsi közeledett, mögöttük egy sötétített üvegű fekete sedan. A konvoj néhány perc múlva megállt a kordon közelében, és abban a pillanatban Castle futásnak eredt. Kate követte. Éppen akkor értek a kocsisorhoz, amikor a sötét kocsiból kiszállt a polgármester. Már két fekete öltönyös, napszemüveges megtermett testőr éppen feléjük lépett, amikor a polgármester megismerte a levegőt kapkodó Castle-t.

- Rick, mit keresel te itt? - szólt meglepetten, és intett a testőröknek, mire azok azonnal hátra léptek.

Az író néhány mondatban összefoglalta a történteket.

- Nem engednek be hozzájuk - zárta a mondandóját könyörgő tekintettel.

A polgármester gondolkodott néhány pillanatig, aztán Beckettre nézett.

- Ne engedje, hogy odabenn valami ostobaságot csináljon - mondta, és elindult a bejárat felé.

Castle egy pillanatig megsemmisülve állt, aztán megérezte Kate kezét a karján, és hirtelen leesett neki, hogy bemehetnek. Kate szinte hallotta, ahogy még egy kövecske gördült le a férfi szívéről.

- Hallottad Castle? Semmi meggondolatlanság odabenn, mert a polgármester úr rám bízott! - súgta oda a férfinak, és megnyugodva látta, hogy egy halvány mosoly suhan át az arcán, miközben sietősen követték a csoportot.

- Kisasszony, kérem kövessen! - szólította meg Alexis-t egy FBI feliratú golyóálló mellényt viselő férfi.

A lány nagyanyjára nézett, aki biztatón megfogta a kezét, és ösztönösen felállt, hogy kövesse az unokáját.

- Ön nem, asszonyom - emelte fel a kezét férfi, mire Martha megtorpant, és szorongva nézett Alexis után, aztán egy nagy sóhaj kíséretében visszaült a kényelmetlen székre. Szemét végigfuttatta a lába melletti csomagokon, és ábrándozva húzta fel a szemöldökét, elmerengve az élet igazságtalanságán. Nem itt kellene kétségek között ülnie, miközben marcona külsejű ügynökök hallgatják ki az unokáját, hanem Párizsban kellene kávézgatniuk egy hangulatos étterem teraszán, vagy valamelyik feltörekvő festő kiállításán gyönyörködniük a képekben, vagy sétálni a Szajna parton, vagy ... Áh! - hessegette el a gondolatokat, és remegő gyomorral nézet az ajtóra, ami mögött eltűnt szeretett unokája, majd bekötözött bal kezére. Ha valaki belépett az elkülönített utasok számára fenntartott terembe, egy pillanatra kilátott a reptér várótermének üvegfalán túlra, ahol szinte egymást taposták a különböző tévétársaságok riporterei és operatőrei, aki mindent megtettek volna azért, hogy egy kis hírmorzsához jussanak. Richard-ra gondolt. Szinte biztosan tudta, érezte, hogy fia már értesült a híradókból a történtekről. Ő is ideges, de mit érezhet a fia, ha csak a médiában felröppent híreket ismeri, felhívni pedig nem tudja őket. Eszébe jutott, amikor túszul ejtették őket a bankban, és az ő karkötőjével adott morzejelekkel juttatott információkat Kate-nek. Csodálta a fiát, hogy abban a helyzetben milyen kreatív és nyugodt volt, ő viszont rettegett, hogy Richard kíváncsisága lesz a vesztük, és azt hitte, hogy mindkettejük számára eljött a vég. Az optimista szemléletet talán igen, de a mérhetetlen kíváncsiságát és fantáziáját biztosan nem tőle örökölte. Martha sóhajtott, tekintete a múltba révedt, és pontosan tudta, kire hasonlít a fia. Az utóbbi években egyre gyakrabban lyukadtak ki ennél a kényes témánál. Hosszú éveken keresztül azt hitte, hogy boldog gyerekkort biztosított a fiának, és hogy olyan szoros lelki kapocs van közöttük, ami pótolja az apa hiányát, de egyre inkább úgy érezte, hogy csak álomvilágban ringatja magát, amikor azt hiszi, hogy Richard-nak nem volt és nem is lesz szüksége az apjára. Merengéséből a hirtelen kinyílódó bejárati ajtón betóduló friss szellő, és az azt követő hangzavar rántotta vissza a valóságba.

- Polgármester úr kérem, erre parancsoljon! - hallott egy hangot, amire felkapta a fejét. A terembe egy egész csapat özönlött be, középen testőröktől körülvéve a polgármester.

Martha azonnal felismerte a férfit, akivel neki ugyan nem volt szoros kapcsolata, csak fia pókerpartijain futottak néha össze és kedélyesen üdvözölték egymást, mégis úgy érezte, a férfi a segítségére lehet legalább abban, hogy Richard-ot értesíteni tudja, nincs komolyabb bajuk. Felállt, szemét a polgármesterre szegezve határozottan elindult a csoport felé, amikor ismerős hangok ütötték meg a fülét

- Anya!

- Martha!

Megtorpant, kutatva körülnézett, és arca felderült a látványtól. Szája megkönnyebbült mosolyra húzódott, és kitárt karokkal indult a testőrök mögött megjelenő két alak felé. Szinte repült a fia karjaiba, aki olyan szorosan ölelte magához, mint még soha. Kate elérzékenyülve figyelte anyát és fiát, miközben arra gondolt, milyen szerencsések.

- Alexis? - kérdezte a férfi kibontakozva az ölelésből. Hagyta, hogy arcán végigcsorogjanak az öröm és a megkönnyebbülés könnyei, nem szégyellte őket.

- Jól van. A homlokán és a térdén van egy kisebb horzsolás. Most hallgatják ki éppen - intett a terem másik végén levő ajtó felé elkomolyodó arccal.

- De hát mi történt Anya? - kérdezte összeráncolt homlokkal az író, de mielőtt az asszony válaszolhatott volna, odalépett hozzájuk egy szürke öltönyös, fehér inget és fekete nyakkendőt viselő kopaszodó, élénk tekintetű férfi. Nem volt sem sötét öltönye, sem napszemüvege, mégis lerítt róla, hogy szövetségi ügynök.

- Mr. Castle! Egyelőre nem beszélhet a tanúval. Ha vége lesz a kihallgatásoknak, mindenkit hazaengedünk, akkor beszélhetnek - mondta halkan, mégis érezték, hogy nem fogad el ellentmondást.

- A polgármester ... - próbálkozott mégis Castle, mire a férfi csak felemelte az ujját.

- A polgármester úr kérésére így is több szabályt szegtem meg, mint eddigi pályafutásom során. Nem kockáztathatom a nyomozást - mondta sokkal keményebben, mint az előző mondatot.

Kate tudta, hogy vége, ennyi időt kaptak. Látta Castle szemében a csalódást, aztán ahogy fájdalmas tekintettel arra az ajtóra néz, ami elválasztja a lányától, akit nem láthat az átélt félelem után. Vett egy mély lélegzetet, és megpróbálta kihasználni az egyetlen aduját, blöffölési képességét. Elővette a jelvényét, és az ügynök szeme elé tartotta, de a férfi megelőzte.

- Tudom ki maga Beckett nyomozó. Leinformáltuk magukat. Ugye nem hitte, hogy a polgármester úr kérését ellenőrzés nélkül teljesítjük? - Most először jelent meg egy elnéző mosoly a szája sarkában.

- Akkor bizonyára azt is tudja, hogy Shaw ügynök és Sorenson ügynök is kezességet vállal értünk, és ha kérem, még a nyomozásban is részt vehetünk - blöffölt szemrebbenés nélkül.

Castle csodálkozva bámult Beckettre, aztán észbe kapott, és gyorsan magára öltötte pókerarcát. Tudta, hogy a két évvel ezelőtti sorozatgyilkos ügye óta semmilyen kapcsolatuk nincs Shaw ügynökkel, bár az igaz, hogy úgy váltak el egymástól, hogy a kemény és okos ügynöknő elismeréssel nyilatkozott róluk, és mellesleg megmentették az életét. Az már egy kicsit szíven szúrta, hogy Kate belekeverte az ügybe a régi szerelmét is, de elhessegette a kellemetlen emléket, amikor csókolózni látta őket. Szemtelen tekintettel ő is a férfira nézett, és minden idegszálával igyekezett megőrizi arca rezzenéstelenségét.

Beckett jó megfigyelő volt. Azonnal észrevette a szürke öltönyös bizonytalanságát, ezért olyan határozottan, mint amikor all in-t mond egy pókerjátszmában, hozzátette: - Nyugodtan leellenőrizheti.

A férfi mérlegelte a helyzetet. Shaw ügynöknek olyan kiváló szakmai híre volt, hogy elbizonytalanodott.

- Azt fogom tenni. Addig velem jönnek! - nézett farkasszemet Beckettel, akinek ragyogó zöld tekintete meg sem rebbent. Castle elmosolyodott. - Szerencse, hogy nem pókerezünk gyakran, mert Kate már a gatyámat is elnyerte volna - gondolta.

Engedelmesen követték a férfit a rendőrkordonon kívülre, aki egy sarokban megállította őket, telefonjukat elkérte, és eltűnt egy ajtó mögött.

- Köszönöm - suttogta hálásan Castle, és szinte észrevétlenül megsimogatta Kate kezét

- Akkor köszönd, ha Shaw ügynök egyáltalán emlékszik ránk két év után!

- Emlékszik, hidd el, emlékszik! - győzködte a nőt, és egy kicsit magát is az író. - Megmentettük az életét!

- Tudod te, hányszor kerül egy ilyen kaliberű ügynök életveszélybe, és hányszor menekül meg két év alatt? - kérdezte Kate, aztán huncut mosollyal hozzátette: - Bár téged biztos nem felejtett el egykönnyen!

- Miért? Nem tettem semmi rosszat! - duzzogott a megjegyzésen a férfi, aztán felidézte, hogy mennyire idegesítette az ügynököt, hogy ő mindenhez hozzányúlt, mindenbe belebeszélt, és sosem fogadott szót. Igaz, nélküle lehet, hogy sem Kate, sem Shaw ügynök nem élne, így hát bizakodott.

- Jöjjenek be! - szólt ki egy erélyes hang a résnyire nyílódó ajtó mögül. Összenéztek. Castle először látott bizonytalanságot a nő szemében, amitől neki is összeszorult a gyomra, de nem volt sok ideje a rájuk váró lehetőségeken töprengeni, mert Kate elszánt tekintettel belépett a szobába.

Castle lehajtott fejjel követte a nőt, aki meglepetésében hirtelen megtorpant, így a férfi nekiütközött. Felnézett, és Beckett válla fölött átnézve meglátta azt az embert, akire egyáltalán nem számított, pedig logikus volt, hogy ő vezeti az akciót.

- Beckett nyomozó és Mr. Castle! Miért is nem lepődöm meg azon, hogy maguk ketten itt vannak? - nézett a két belépőre az íróasztal sarkán ülő sötét öltönyös férfi komoly arccal, de csillogó tekintettel.

- Mr. Fallon - kapcsolt Beckett. Egy pillanatra megemelkedett a szemöldöke, amikor meglátta a férfit, és agyában egymást kergették az emlékképek, amelyek között lényegesen több volt a kellemetlen, mint a kellemes, de aztán egy halvány mosoly jelent meg a szája sarkában. Fallon kemény és rendkívül elszánt FBI ügynök, aki egy kopó kitartásával követi a nyomokat, de a módszereivel nem mindig értett egyet. Lelki szemei előtt látta magukat Castle-lel, amint egymás karjaiban majdnem halálra fagynak a hűtőkonténerben, és amikor Castle kitépi az összes vezetéket a bombából. Önkéntelenül elmosolyodott az érzést felidézve, amikor a férfi magához ölelte.

- Sajnálom, hogy a lányát és az édesanyját még egy kis ideig itt kell tartanunk Mr. Castle. Tudom mit élt át - intézte a szavait komolyan az íróhoz, aki emlékezett a pillanatra, amikor poénkodott Fallon faragatlanságán, aztán megtudta, hogy a férfi felesége szeptember 11-én halt meg az ikertornyok elleni terrortámadásban. Abban a pillanatban értelmet nyert az ügynök viselkedésének minden mozzanata. Castle-t mégis meglepték a férfi együtt érző szavai.

- Csak látni szeretném a lányomat, hogy valóban jól van - szólalt meg halkan az író.

- Nos, arra még egy kicsit várnia kell, mivel ezt az egész hajcihőt ő robbantotta ki.

- Micsoda? - kérdezte Kate, és értetlen szemekkel kutatta Fallon arcvonásait, mintha arra számítana, hogy csak egy gonosz kis tréfát űz velük, bár tudta, hogy a férfi nem az a viccelődős fajta.

- Az információ bizalmas, és nem kerülhet a falakon kívülre - nézett az ügynök Kate-re majd Castle-re, várva, hogy tudomásul vegyék a titoktartási kötelezettséget. Miután mindketten bólintottak, folytatta. - Az már szinte teljesen biztos, hogy két arab férfi kihasználva a reptéri biztonsági rendszer leggyengébb pontjait, feljuttatott a gépre egy fegyvert. Azt még ki kell derítenünk, hogy voltak-e társaik, és pontosan mi volt a szándékuk.

- De hogyan került az ügybe a lányom? - Castle kérdésében több volt a félelem és az értetlenség, mint a szokásos kíváncsiság.

- Ha nem ült volna a lánya a gépen, és nem olyan éles megfigyelő, mint amiről tanúbizonyságot tett, akkor lehet, hogy egy terrortámadást kellett volna átélnünk. Ő szólt a légiutas-kísérőnek a gyanújáról, aztán amikor az nem foglalkozott vele, kiharcolta, hogy beszélhessen a kapitánnyal, aminek aztán a kényszerleszállás lett a vége. A részleteket majd elmeséli ő maga. Ha már tisztán látjuk az eseménysor minden részletét, az utasokat hazaengedjük. Annyit azonban elárulhatok, hogy a történtekhez az édesanyja is hozzátette az ő részét - mondta sejtelmesen Fallon.

- Anyám? - kérdezte elhűlve az író.

Castle tágra nyílt szemekkel, elnyíló szájjal hallgatta Fallon szavait, aztán Kate-re nézett, akin látszott, hogy próbálja megemészteni a túlságosan tömör beszámolót.

- De hát mit csinált Alexis? - nézett vissza az ügynökre.

- Valószínűleg megmentette a világot egy újabb szeptember 11-étől. Nagyon okos és különleges lánya van, remélem, tudja - mondta komolyan Fallon, mire Castle bólintott, aztán büszkén elmosolyodott. – Gondolom, az édesanyjára hasonlít - tette hozzá az ügynök elmosolyodva.

Castle annyira meglepődött azon, hogy Fallon egyáltalán tud mosolyogni, hogy egy pillanatig nem is esett le neki, hogy az ügynök arra céloz csipkelődve, hogy tőle nem örökölhette az okosságát. Mire felháborodhatott volna a megjegyzésen, Kate megszólalt.

- Higgye el, Alexis a haja színén kívül semmit sem örökölt az édesanyjától!

Az író meglepődött, hogy Kate egy ilyen semmiség miatt is megvédi, holott régen ő is szokta ugratni hasonló megjegyzésekkel. Csodálkozva pillantott a nőre, aztán magabiztosan az ügynökre nézett.

- Látja? Nem én mondtam - nézett egyenesen Fallon szemébe, miközben Beckettre mutatott, jelezve, hogy lám, van aki elismeri a rendkívüli képességeit.

Fallon összekulcsolta a kezét és hol az írót, hol a nyomozót fürkészte átható tekintetével.

- Szóval akkor maguk ketten most már együtt vannak - állapította meg tényként.

- De ... - szólaltak meg egyszerre, de a férfi felemelt kezével csendre intette őket.

- Ugyanazzal a dologgal kapcsolatban kétszer nem tévedek - mondta, aztán mint aki ezzel lezártnak tekinti a beszélgetést felállt, és hozzátette: - A lánya és az édesanyja maradjon New York-ban, még szükségünk lehet a vallomásukra.

A következő másodpercben Fallon már el is hagyta az irodát, a kopaszodó szürke öltönyös ügynök pedig kikísérte őket a reptér bejáratáig, és közölte velük, hogy a kordonon kívül megvárhatják a családtagjaikat. Miközben kifelé mentek, Castle szeme még felfedezte az utasok csoportjával várakozó Martha-t, de hiába intett, az asszony éppen magyarázott valamit egy idősebb, elegáns férfinak.

A kordonon kívül álló tömegen csak nagy nehezen tudták keresztülvergődni magukat. Amikor egy kis szabad térhez jutottak, Castle megállt, és elgondolkodó tekintettel nézett vissza az épületre.

- Hogyan történhetett ez meg Kate? - kérdezte még mindig aggódó tekintettel.

Beckett a férfi elé lépett, két tenyerébe fogta az arcát és tekintetét a kék szemekbe fúrta.

- Castle! Nincs semmi baj. Jól vannak. Alexis nagyszerű lány, okos és jó helyzetfelismerő. Hallottad, valószínűleg egy csomó ember életét mentette meg, ahogy te is, amikor kirántottad az összes vezetéket a bombából. - Próbált lelket önteni a férfiba, mivel érezte, hogy újra eluralkodott rajta a félelem, mivel most kezdi felmérni, mi történhetett volna, ha Alexis nem harcolja ki a kényszerleszállást. - Szóval, szerintem tiszta apja lánya - tette hozzá mosolyogva, aztán magához húzta Castle arcát, és gyengéden megcsókolta. Érezte, ahogy a férfi feszültsége oldódik, izmai elernyednek, aztán karjaival átöleli, és a derekán összekulcsolja az ujjait.

- Köszönöm - suttogta bele a csókba.

- Mindig - lehelte két érintés között Kate.

Az összegyűlt tömeg várakozóan felmorajlott. Megszakították a csókot, de mielőtt eltávolodtak egymástól, Castle hálásan végigsimított Kate arcán, aztán figyelmüket már a reptér ajtajánál lejátszódó események kötötték le. Testőrei kíséretében éppen kilépett az ajtón a polgármester, mire riporterek hada sereglett köré, mint a kiéhezett sáskák az érintetlen gabonamezőre.

Castle csalódottan fordította el a fejét. Tudta, hogy csak a hivatalos verzió fog elhangzani a történtekről, ami még annál is kevesebb, mint amit ők tudnak. Hallgatta a szavakat, amely szerint a kapitány tudomására jutott, hogy engedély nélkül fegyver került a gépre, és ezért döntött a leszállás mellett. Örült, hogy még név nélkül sem említették meg Alexis szerepét az ügyben. Félt. Félt, hogy riporterek serege üldözi majd a lányát egy kicsikart kis információért, vagy ami rosszabb, a terroristák állnak rajta bosszút, amiért miatta kudarcba fulladt a tervük.

- Nem lesz baj. Fallon profi, soha nem adná ki az információt arról, hogyan kapták el a terroristákat. Alexis nem lesz veszélyben - szólalt meg Kate, mintha olvasna a férfi gondolataiban. Ujjait a kezére kulcsolta, és finoman húzni kezdte. - Gyere, leülünk valahova, amíg ki nem engedik őket. Nem tesz jót a lábadnak a sok állás

Castle még a bejáratra pillantott, de csak a zárt üvegajtót látta a fegyveres őrökkel, ezért megadóan Kate-re nézett, és elindult a nő után. A félelem okozta görcs a gyomrában valamelyest engedett. Beckettnek igaza van. Már megint igaza van - gondolta jóleső érzéssel.

A reptér közelében levő parkba mentek, ahonnan jó rálátás nyílt a bejáratra, és az előtte tornyosuló tömegre. Castle el nem hagyta volna a padot ahonnan mindent látott, ezért Kate otthagyta, míg ő elment enni- és innivalóért. Félóra múlva, kezében szendvicsekkel és ásványvizes palackokkal, már messziről látta, hogy Castle még mindig milyen nyugtalan. A férfi a padon ült bal lábát az üléslapon pihentetve, egyik tenyeréből napellenzőt formálva a szikrázó napsütés ellen, türelmetlenül figyelte a bejáratot, másik kezével idegesen forgatta a telefonját.

- Espo hívott. Van benn egy FBI-os haverja, akivel együtt szolgált a különleges erőknél. Ha megtudja, hogy mikor engedik ki az utasokat, hívni fog - ült le Castle mellé, és amikor a férfi rá figyelve levette szeme fölül a kezét, gyorsan belenyomott egy szendvicset.

- Nem kérek, egy falat sem megy le a torkomon, ráadásul a gyomrom is egy gombócban van - nyomta volna vissza az ételt Castle a nő kezébe, de az a kezére kulcsolta az ujjait a szendviccsel együtt.

- Enned kell néhány falatot, és innod is kell. Nagy a hőség, nem szeretném, ha valami bajod lenne - mondta ellentmondást nem tűrve Kate olyan arccal, mint amikor az anyuka beszél a kisfiához, aki nem akarja megenni a spenótot.

Castle sóhajtott egyet, aztán engedelmesen beleharapott a szendvicsbe, de olyan hosszasan rágta és forgatta a szájában a falatot, hogy Kate összehúzott szemöldökkel ránézett, mire nagy nehezen lenyelte, aztán ivott rá egy korty vizet.

- Mikor engedik már ki őket? Megőrjít ez a várakozás - szegezte szemét megint az ajtóra, de mivel a riporterek tömege is csak egy nyugodtan várakozó masszának látszott, tudomásul vette, hogy még mindig nem történik semmi.

A következő órák iszonyú lassan teltek. Ahogy vánszorogtak a percek, Kate érezte, abban a pillanatban, hogy nem beszélget a férfival, átveszi a hatalmat élénk képzelőereje, és mindenféle rémtörténeteken agyal, ezért igyekezett folyamatosan szóval tartani, de ez egyre több erőfeszítésébe került. Újra végigbeszélték a történteket, elemezték Fallon és Martha mondatait, de Castle nem lett nyugodtabb. Már enyhült a hőség, a lenyugvó nap egyre alacsonyabban ontotta gyengülő sugarait, néhány riporter is szedelőzködött és pakolt be stúdiója autójába, amikor megszólalt Kate telefonja.

- Javi az - mondta Castle-re nézve, és kihangosította a készüléket.

- Beckett. Kihangosítottalak - mondta gyorsan.

- Sziasztok! A haverom szólt, hogy vége a tanúvallomásoknak, hamarosan hazamehetnek az utasok. Többet sajnos ő sem tud.

- Köszi Javi - mondta Kate, miközben Castle-re nézett, akin látszott, hogy teljes izgalomba jött, felpattant a padról, és a reptér felé indult. Alig lépett néhányat, megtorpant, mert először csak rezegni, majd zenélni kezdett a kezében tartott telefon. Ránézett, és Alexis mosolygós arca nézett szembe vele. Izgatottan felvette és a füléhez tartotta, aztán amikor meghallotta a lánya életteli hangját, becsukta a szemét, és megkönnyebbülten felsóhajtott. Boldog nyugalom áradt szét a testében, és egy pillanatig fel sem fogta, mit is mondott a lány.

- Jól vagy, drágám? Biztosan jól vagy? - hajtogatta, és Kate látta, ahogy szétterül arcán a boldog mosoly, szeme pedig egyre jobban csillog a kibuggyanni vágyó könnycseppektől.

- Jól vagyok Apa, hidd el! Tudom, hogy izgultál értünk, de nincs semmi baj. Öt perc múlva a kijáratnál leszünk. Odajönnél? Aztán majd mesélünk! - mondta.

Castle hallotta a jókedvvel vegyes izgalmat lánya hangjában, és arra gondolt, talán nem is történt olyan tragikus dolog a gépen. Olyannak hallotta a hangját, mint amikor egy élményekkel teli táborozás után alig várta, hogy élménybeszámolót tarthasson.

- Ott leszünk - mondta, miközben kézfejét végighúzta szemein, aztán egy zsebkendőt kotorászott elő a zsebéből.

Néhány perc múlva Kate boldogan nézte, ahogy a három ember szorosan öleli egymást. Annyi szeretet és féltés volt abban az ölelésben! Aztán Martha és Alexis is ránéztek, egyik kezükkel elengedték Castle-t, és felé nyújtott karral hívták magukhoz. Kate meglepődve, de boldogan csatlakozott hozzájuk. Olyan volt ez az ölelés, mintha egy család lennének, és Kate megértette, hogy befogadták.

- Apa lassíts! Annyi kérdést teszel fel egyszerre, hogy egy hétig sem tudjuk megválaszolni - korholta apját Alexis hazafelé a kocsiban ülve. - Otthon mindent elmesélünk. Igaz, Nagyi?

- Ó, persze, még el is játsszuk! Mert amilyen alakítást nyújtottam a gépen, azt nektek is látnotok kell! - emelte fel mutatóujját Martha.

- De Anya! Tíz órán keresztül  nem tudtam mi történt veletek, csak annyit, hogy a gépetek kényszerleszállást hajtott végre, sokan megsérültek, fegyver volt a gépen, terroristák ki tudja mire készültek, titeket kihallgattak, nem láthattalak benneteket és nem beszélhettem veletek, mindent elözönlöttek a kommandósok és az FBI. Mit gondolsz? Mit éreztem ez alatt a tíz óra alatt? - kérdezte komolyan, és hangjában sértődöttség bujkált.

- Tudom, tudom, kisfiam, de hidd el, egyszerűbb, ha otthon az elejétől a végéig elmesélünk mindent, mint hogy most az össze-vissza kérdéseidre válaszolunk.

- Na jó! - adta meg magát a férfi, és durcásan hátradőlt az ülésben.

Kate mosolyogva hallgatta, hogyan szereli le a két nő az írót egy pillanat alatt, aztán gondolt egyet, bekapcsolta a szirénát, és a gázra lépett. Érezte, ahogy Castle felé fordul.

- Csak azért, nehogy beleőszülj a várakozásba - mondta szenvtelenül.

- Miért? Talán őszen már nem is tetszenék Beckett nyomozó? - kérdezte tettetett felháborodással a férfi, mire mindannyian elnevették magukat. Az egész nap feszültségét feloldotta ez a jóízű, felszabadult nevetés.

- Megnyugodhatsz Castle, csak a kopasz férfiak nem tetszenek - nézett rá kacéran Kate, és még jobban nevetettek, amikor látták, hogy Castle végigsimít a haján, és belepislant a napellenző tükrébe, mintha meg akarna győződni róla, hogy még megvan a haja.

Félóra múlva Castle lihegve tette le az utolsó bőröndöt is a nappaliba, és becsukta az ajtót.

- Akkor most megkapom a válaszokat? - kérdezte.

- Jaj drágám, de türelmetlen vagy! - korholta Martha. - Először is rendelünk vacsorát, aztán megiszunk egy pohár bort, amit a mai nap eseményei után azt hiszem megérdemlünk, aztán jöhet az előadás.

Castle elhúzta a száját, aztán fogta a telefonját, és miközben az éttermet hívta a bárszekrény felé indult.

Néhány perc múlva egy pohár vörösborral a kezükben álltak egymással szemben. Castle megemelte a poharát.

- A legboldogabb ember vagyok a világon, amiért vagytok nekem! - mondta mosolyogva, és ahogy körbejáratta tekintetét a három nőn, könny csillant a szemében.

- Ó Richard! Ennél szebbet nem is mondhattál volna! - tette bal kezét a szívére Martha elérzékenyülve, míg a jobbal megszorította a fiáét.

- A szeretetre, ami összeköt minket! - szólalt meg Alexis, és már az ő szemei is jobban csillogtak a szokásosnál.

Castle megsimogatta lánya arcát, és lágyan megpuszilta a homlokát.

Kate érezte, hogy neki is mondania kellene valamit, de a megható jelenet láttán összeszorult a torka. Castle boldogan mosolygó, ragyogó kék szemébe nézett, és már nem töprengett. Tudta, mit fog mondani.

- Köszönöm, hogy ennyire szeretitek azt a férfit, aki mindenkinél fontosabb a számomra, aki mindig mellettem állt, és aki a szerelmét adta nekem, amit soha nem tudok eléggé megköszönni neki. - Kate először Martha-ra és Alexis-re  nézett ragyogó, hálás szemekkel, aztán szerelmes tekintete összefonódott Castle meghatottságtól csillogó kék szemével. Néhány másodpercig mindannyian meghatottan, könnyeikkel küszködve álltak, mintha most értették volna meg, mi az a boldogság, amit el akart tőlük venni néhány terrorista.

Castle csak nézte a nőt, akibe négy éve szerelmes, és aki végre viszonozza a szerelmét. Igaz, még mindig vár arra, hogy Kate kimondja azt a bizonyos szót, de biztosan tudta, hogy ha kellőképpen türelmes lesz, hallani fogja. Lassan kezdte megszokni, hogy Kate úgy vall neki szerelmet, hogy nem mondja ki, hogy "szeretlek", és azon kapta magát, hogy ez boldoggá teszi. Talán nem is az igazi Kate Beckett lenne, ha csak úgy, egyszerűen kimondaná, amit érez, és talán akkor nem is szeretné ennyire.

- Akkor hát igyunk az életre, a szerelemre, a szeretetre és a családra - szólalt meg poharát magasra emelve, mosolyogva Martha. Hangjából eltűnt a szokásos harsányság, és átvette helyét a csendes, mindent beborító boldogság.

Kate egy pillanatra zavarba jött, amikor a család szót meghallotta, elkapta a tekintetét Castle-ről, de a férfi - mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga - magához húzta, és szenvedélyesen megcsókolta.

- Khm, khm - köszörülte meg a torkát rosszallást színlelve Martha és Alexis, mire Kate hátra húzódott és zavartan megszakította a csókot.

- Most mi a baj? Már mindenki elmúlt 18 éves! - nézett rájuk ártatlanul Castle, aztán huncut mosollyal hozzátette: - Tudom, tudom, csak féltékenyek vagytok! - azzal karjaiba zárta lányát és anyját, és finoman megringatta őket, miközben a fülükbe suttogta: - Köszönöm, hogy vagytok.

- Na, jól van fiatalok, mert a végén még elérzékenyülök, olyan szentimentálisra sikeredik ez a darab! - bújt ki az ölelésből Martha, és már nyoma sem volt rajta a meghatott édesanyának, újra a színpadon álló díva volt. - Gyere drágám! - szólt Alexis-nek. - Adjuk elő, hogy mi is történt a gépen, mert apád kíváncsisága nem sokáig bírja információk nélkül. Richard, ti üljetek oda - mutatott a kanapéra, - ez lesz az utastér, az étkező pedig a pilótafülke - mondta, miközben két széket tett egymás mellé a nappaliban, mintha az üléseik lennének a repülőgép utasterében.

Castle és Kate izgalommal figyelték az "előadást". Szinte megelevenedett a szemük előtt a történet. Egy idő után Castle meg is feledkezett róla, hogy amit lát, az valóban megtörtént, és halálosan komoly, úgy érezte magát, mint anyja egyik darabjának otthoni előadásán, amikor magával ragadja a cselekmény és a színészi játék. Kate azonban minden apró részletre figyelt, hogy minél több tényből rakhassa össze az események láncolatát. Közben oldalra pillantott, és elmosolyodott a látványra. Castle-nek ragyogott a szeme, a fezsültségtől megizzadt tenyerét végighúzta a combján, és még a szája is tátva maradt, úgy figyelt.

- Szóval ez történt, ami miatt most nem élvezhetem a párizsi éjszaka fülledt romlottságát egy francia gavallér karjaiban - ábrándozott színpadiasan Martha nagyot sóhajtva.

- De Anya! És én még rád bíztam Alexis-t! - kiáltott fel megbotránkozva Castle, mire mindannyian elnevették magukat.

- Ne félj Apa, biztosan nem maradtam volna egyedül! Szerintem én is találtam volna egy gavallért, hogy elszórakoztasson abban a bizonyos fülledt párizsi éjszakában - tett még rá Alexis egy lapáttal.

- Nem vicces. Nagyon nem vicces - duzzogott sértődött arccal Castle, de a három nő csak mosolygott rajta.

Kate közben a látottakon gondolkodott, és szerette volna tisztán látni az eseményeket.

- Szóval akkor a következő történt - szólalt meg elkomolyodva. - Amikor felszálltatok a gépre, Alexis-nek feltűnt a két arab férfi viselkedése, idegességük, a ruhájukhoz nem illő furcsa kinézetű órájuk, és az, hogy az egyikük állandóan a nyakában lógó medált csókolgatja.

- Igen. Tudod Kate, utazáskor gyakran figyelem meg az embereket, olyan szemmel, hogy milyen karakterek lehetnének apa egyik könyvében. Hát, ők lettek volna a tipikus terroristák. Az egyikük az ideges, a másik a halálosan nyugodt fajta. Mivel megakadt rajtuk a szemem, kezdtem jobban megfigyelni őket.

- Ekkor tűnt fel, hogy titkos pillantásokat vetnek, és egyikük egy hengeres tárgyat ad át a másiknak, ahogy elhalad mellette - folytatta Kate, mire a lány bólintott. - Rájöttél, hogy a gépre hozott házilagos készítésű alkatrészekből fegyvert állítanak össze. Szóltál a légiutas-kísérőnek, de ő csak nyugtatgatott, és nem vette komolyan, amit mondtál, és hiába követelted, hogy beszélni akarsz a kapitánnyal, nem engedték. Ekkor vontad be a dologba Martha-t.

- Pontosan - bólintott Alexis. - nem mondom, hogy a Nagyi nem rémült halálra az első pillanatban, de rájött, hogy az ő színészi képességeire van szükség a helyzetmegoldásához - nézett elismerően mosolyogva nagyanyjára, aki szerényen lesütötte a szemét.

- Életem legjobban előadott haldokló jelene volt - sóhajtott.

- Szóval - folytatta Kate az összefoglalót - Martha eljátszotta a haldoklót, mire elértétek, hogy szóljanak a pilótának, hogy valami baj van az utastérben.

- Igen, és amikor elértük az utazómagasságát, a kapitány kijött a pilótafülkéből, és Alexis lecsapott rá - mondta Martha.

- Csak annyit súgtam a fülébe, hogy 09. 11. WTC, és ő döntött: visszafordulunk és leszállunk - folytatta Alexis. - Az igazat megvallva most sem tudom, hogy azért döntött így, mert elhitte amit mondtam, vagy azért, mert a Nagyi produkcióját látva halálra rémült, hogy az egyik utas az ő gépén fog meghalni.

- Akármit hitt a kapitány, az biztos, hogy egy terrortámadást akadályoztál meg a hihetetlen megfigyelőképességeddel, és ezzel ki tudja hány ember életét mentetted meg - mondta elismerően Kate, majd Marta-ra nézve hozzátette: - Persze mindez hiábavaló lett volna egy rendkívüli előadás, és egy rendkívüli színésznő nélkül - mosolygott az asszonyra.

Csengettek. A futár meghozta a megrendelt vacsorát, amit Castle átvett és gyorsan kirakott az asztalra. Most érezte meg, hogy az az egy falat szendvics egész napra igencsak kevés volt, és hogy milyen éhes.

- Köszönöm kedvesem! - mondta Martha Kate-nek, aztán a tányérokat előszedő fiára mutatott. - No de azt hiszem, mára elég volt az izgalmakból, vacsorázzunk!

Egy óra múlva Castle bekopogott Alexis ajtaján, és amikor meghallotta az invitáló szót, belépett. Leült lánya ágya szélére, és megfogta a kezét.

- Tudod, - kezdte nehezen, és nyelt egy nagyot, hogy erős tudjon maradni - nagyon örülök, hogy ilyen okos lányom van - nézett a fáradtan csillogó égszínkék szemekbe. - De ma megértettem, hogy ha valami baj érne, azt nem élném túl. - Szeméből félelem és szeretet sugárzott.

- Tudom Apa! - mosolyodott el a lány. - De ugye nem akarod eltörni az ujjaimat? - kérdezte a szemöldökét összehúzva, mert Castle önkéntelenül egyre szorosabban fogta a kezét.

- Nem, persze, bocs - engedett zavartan a szorításon a férfi.

- Szeretlek. Te is tudod, hogy nem tarthatsz burokban, de ne félj, tudok magamra vigyázni, mert mindent megtanítottál nekem, hogy meg tudjam védeni magam a világ gonoszságától.

Castle sóhajtott egyet, és eltöprengett, mivel érdemelte ki a sorstól, hogy ilyen nagyszerű gyermeke legyen. Adott egy puszit lánya arcára, jó éjszakát kívánt, és kilépett a szobából. Lépett néhányat, egy pillanatra megtorpant anyja szobája előtt, és mielőtt dönthetett volna, hogy bekopogjon, kinyílt az ajtó, és Martha majdnem beleütközött. Ránézett fia arcára, és már mindent tudott.

- Richard drágám! Nem kell elmondanod, hogy szeretsz, a nélkül is tudom - simított végig fia arcán. - Majd holnap még beszélünk. Most nagyon fáradt vagyok, csak a kis táskámat lenn felejtettem.

- Azonnal hozom - mondta a férfi, és már ment is.

Kate rakodott a konyhában, amikor meglátta a békés, de fáradt arcú férfit lesétálni az emeletről.

- Zuhanyozz le! Hosszú volt ez a nap - mondta, mire Castle elmosolyodott, és megadóan bólintott.

Néhány perc múlva Kate elégedetten nézett végig az étkezőn. Lekapcsolta a villanyokat, és belépett a hálószobába. - Úgy viselkedek, mintha otthon lennék - gondolta kicsit meglepve, de aztán elmosolyodott. Egyrészt nem akarta feladni a függetlenségét, másrészt egyre jobban vágyott családra. Elhessegette a gondolatot, hiszen a Castle-lel való kapcsolata még igencsak friss. Önkéntelenül elnevette magát, amikor arra gondolt, milyen arcot vágna erre Lanie, aki szerint ez már egy négy éves kapcsolat! Négy éves, mégis új. Hallgatta a fürdőszobából kihallatszó zubogó víz hangját, és egy pillanat alatt pajzán gondolata támadt. Gyorsan levetette ruháit, és halkan belépett a fürdőbe. A bepárásodott üvegen keresztül látta, ahogy Castle előrehajolva két kézzel támaszkodik a zuhanyrózsa alatti csempének, fejét előrehajtva élvezi, ahogy a meleg víz beborítja a haját és az arcát, aztán végigcsorog a testén. Az üvegajtóhoz lépett, és lassan elhúzta.

Egy pillanatra megállt, megvárta, míg a felgyülemlő gőz kiáramlott a fülkéből, és meglátta a férfi magas, erőtől duzzadó testét. Szemével követte, ahogy a vízcseppek lefelé indulva patakokká duzzadva csorognak le a bőrén, és figyelte, ahogy a támaszkodástól megfeszülnek a karján, combján és a lábszárán az izmok.

Castle megérezte bőrén a zuhanyfülkébe áramló hűvös levegőt, amitől megborzongott. Ellökte magát a faltól, kezével hátrasimította vizes haját, és végighúzta tenyerét az arcán, így szabadulva meg a vízcseppektől. Mire kinyitotta volna a szemét, két finom kezet érzett a derekán, ahogy araszolnak előre, végül összekulcsolódnak a hasán. Érezte a hátához simuló érzéki női testet, és Kate ajkát, ahogy megcsókolja a vállát majd a nyakát. Egy ideig hagyta, hogy a nő simogassa és csókolgassa, aztán lassan megfordult. A mai nap után nem vágyott másra, mint hogy Kate-t a karjaiban tarthassa, ölelhesse, csókolhassa. Az élet mulandóságára emlékeztette ez a nap, és nem akart a boldogságból elmulasztani egy pillanatot sem. Végigcsókolta a nő testét, miközben karjaival végig ölelte, simogatta. Kate felnyögött a gyönyörtől, és belemarkolt a férfi sűrű hajába, és most ő indult felfedezőútra csókjaival és ujjaival. Castle becsukta a szemét, fejét hátravetve élvezte a finom érintéseket. Ahogy hátradőlt, hátával megnyomta a csapot, ezzel elzárta a vizet. Kinyúlt egy fürdőlepedőért, beburkolta vele Kate-t, magához húzta és gyengéden megcsókolta. A nő szája elnyílt, és mindketten élvezték ajkaik puha, édes találkozását, aztán anélkül, hogy megszakították volna a csókot, Castle megemelte Kate-t, aki engedelmesen kulcsolta lábait a férfi csípője köré. Összefonódott testtel érték el a hatalmas franciaágyat. Castle óvatosan fektette gyönyörű szerelmét a selymes lepedőre, majd mellé fekve, vágytól csillogó szemekkel nézett végig bársonyos bőrén, nőies domborulatain, aztán tekintetét követték az ujjai és ajkai, így juttatva a gyönyör kapujáig a nőt. Kate az utolsó pillanatban fordított a helyzeten és most ő barangolta be a férfi testét, feltüzelve minden sejtjét. Castle maga fölé húzta Kate-t, hátrasimította az arcába hulló rakoncátlan hajtincseket, hogy belenézhessen a tündöklő zöld szempárba, amelyben nemcsak a vágy, de a szerelem tüze is égett.

- Köszönöm - tört fel a szó vággyal teli sóhajként a férfiból.

- Mindig - suttogta Kate, és hosszan, gyengéden megcsókolta.

Talán még soha nem szeretkeztek ilyen lassan, ilyen odaadással. Érezni akartak minden érintést, sejtjeik bizsergő vágyakozását, és azt akarták, hogy amit ők maguk éreztek, azt a boldogságot érezze szerelmük is. Aztán eljött a pillanat, ahol az ősi ösztönök átvették az irányítást, és az ősi ütemre mozogva, testük eggyé válva érte el a vágyak boldog beteljesülését.

Szótlanul ölelve, bújva feküdtek egymás karjaiban. Hallgatták a másik boldog, békés szívverését és lélegzetét. Ujjaik még finom, cirógató köröket jártak a felhevült bőrön, aztán a simogatások és a lélegzetek lassultak, és tudatuk felett átvette az irányítást az álmok világa.

Szokás szerint Kate ébredt először. Percekig behunyt szemmel élvezte a Castle testéből áradó meleget, aztán lassan kinyitotta a szemét, és elmosolyodott. Úgy érezte, soha nem tud betelni az alvó férfi látványával. Egy darabig mozdulatlanul figyelte, ahogy lassan, nyugodtan lélegzik, tekintete bebarangolta a férfi arcát, a homlokán és szeme sarkában kisimuló a ráncokat, békés ártatlanságot sugárzó vonásait, elnyíló ajkait, ahogy az izmok elernyedtek. Szíve szerint végigsimított volna a borostás arcon, de nem akarta felébreszteni. Eszébe jutott, hogy a megismerkedésükkor, és utána is gyakran látta egy-két napos borostával, mostanában azonban nagyon ügyelt arra, hogy olyan sima legyen az arca, mintha most lépett volna ki a borbélytól, pedig neki nagyon tetszett, ha férfiasan kirajzolódott a bajsza és a szakálla. - Ma lebeszélem a borotválkozásról - gondolta. Aztán mintha Castle álmában is megérezné, hogy figyelik, megrebbent a szempillája, száját becsukta és nyelt egyet.

- Mmm ... - nyújtózott, miközben a nő derekán nyugvó karjával közelebb húzta magához Kate-et.

- Nem szép dolog kifigyelni egy alvó embert - szólalt meg rekedtes hangon, miközben elmosolyodott, és még mindig csukott szemmel megcsókolta a nőt.

- Olyan ártatlannak látszol, amikor alszol - mondta két leheletnyi csók között Kate.

- Csak látszom? De hát én ártatlan vagyok! - húzta fel tettetett sértődöttséggel a szemöldökét, mire Kate megforgatta a szemét, aztán hátrasimította a férfi előrehulló kócos haját és elmosolyodott.

Néhány percig csak csendben simogatták és csókolták egymást, és élvezték a nyugalmat, aztán Castle mélyen Kate szemébe nézett.

- Tudod, tegnap sok mindenen elgondolkodtam. Megéreztem, milyen törékeny az életünk és a boldogságunk, és én nem akarom, hogy a lehetőségekből, amik megadatnak nekünk a szerelemre és a szeretetre, akár csak egy szikrányit is elvesztegessünk.

- Én sem - suttogta Kate. - Négy évet már úgyis elvesztegettünk.

- Ígérem, mindet be fogunk pótolni - simogatta meg az arcát Castle.

A férfi telefonjának zenélése törte meg a meghitt pillanatot. Összehúzott szemöldökkel, bosszúsan nézett a kijelzőre, ami nem írta ki a hívó számát. Hirtelen összeszorult a gyomra, eluralkodott rajta egy rossz előérzet.

- Castle - szólt bele a telefonba.

- A lánya és az édesanyja elutazhatnak az államokból, ha a történtek után még szeretnének - hallotta meg a komoly, de ismerős hangot. Szájával hang nélkül formálta a "Fallon" nevet Kate-re nézve, aki aggódó kíváncsisággal ült fel az ágyban.

- Tudnak már valamit a merénylőkről?

- Maga is tisztában van vele, hogy nem adhatok ki információkat. Legyen elég annyi, hogy jól halad az ügy, és a szerettei biztonságban vannak.

- Köszönöm - szakadt ki egy megkönnyebbült sóhaj Castle tüdejéből.

- Ne nekem köszönje. Elég annyit tudnia, hogy ha nem ilyen okos a lánya, és nem ilyen jó színésznő az édesanyja, akkor most máshol, és másról beszélgetnénk, és azt egyikünk sem akarná. Nekik köszönje meg - mondta elismerően Fallon, azzal le is tette a telefont.

Castle néhány másodpercig bámulta a kezében tartott készüléket, aztán csillogó szemmel Kate-re nézett.

- Azt mondta, biztonságban vannak - ragyogott az arca, és már kelt is fel az ágyból. - El kell nekik mondanom!

A sietős, meggondolatlan mozdulatot azonban nem tűrte éppen csak összeforrt bokája. Éles fájdalom hasított a lábába, mire Castle fájdalmasan felkiáltott.

- Áááá! Hogy az a ... - kapta fel ösztönösen a fájó végtagot, és sántikálva indult ki a szobából.

- Nem akarsz valamit felvenni? - szólt utána nevetve Kate, és szorosan megmarkolta a lepedőt, amit a férfi le akart húzni róla, hogy magára csavarja. - Meglát a lányod egy szál lepedőben, és még el talál szabadulni a fantáziája! Martha-ról már nem is beszélve!

Castle ijedten megtorpant. Élénk fantáziájával máris több variációt lejátszott magában lánya és anyja lehetséges gondolatairól, amitől még a hideg is kirázta.

- Igaz - mondta, miközben megrázkódott. Felkapott egy bokszeralsót és a köntösét, és bicegve elindult közölni a jó hírt. Miközben a szobájuk felé tartott, azon töprengett, elmondja-e azt is, hogy utazhatnak Európába, ha akarnak. Ő egyáltalán nem akarta, hogy még egyszer az életben repülőre üljenek. Tudta, hogy elenyésző a valószínűsége, hogy még egyszer baj történjen, mégis úgy érezte, beleőszülne az idegességbe, vagy ami még rosszabb, belekopaszodna.

Amíg a férfi az emeleten volt, Kate gyorsan lezuhanyozott, felkapott egy pólót és egy farmert, és összeszedte a kötszereket és a fertőtlenítő kenőcsöt. Már lassan délre járt az idő, és másfél napja nem kötötték át a sebet. Az sem kerülte el a figyelmét, hogy Castle bokája is meg van dagadva, ezért a hűtőben keresett jeget, és egy zacskóba tette. Éppen mindent összekészített, amikor a férfi dúlva-fúlva belépett a szobába.

- Este el akarnak utazni Párizsba - rogyott le az ágyra, és kétségbeesett tekintettel, segélykérőn nézett Kate-re.

- Te is tudod, hogy nem lesz semmi baj. Nem zárhatod be őket a lakásba csak azért, mert te félsz - hajolt le hozzá a nő, és meggyőzőn a szemébe nézett.

- Hidd el, megfordult a fejemben. Ellophattam volna a bilincsedet is, nehogy megszökjenek - merengett el fájdalmas tekintettel.

- Elmennek, minden rendben lesz, jól érzik magukat, sok csodálatos helyet bebarangolnak, és élményekkel gazdagon, épségben hazajönnek - próbálta elhitetni Kate, és hogy szavainak nyomatékot adjon, két tenyerébe fogta a férfi durcás arcát, és egyenesen a szemébe nézett.

Castle pislantott, mint aki megadja magát. Három ilyen karakán nővel szemben esélye sincs - mérte fel a helyzetet. Kate elengedte az arcát, és olyan hangsúllyal, mint amit a gyanúsítottakkal szemben szokott használni a kihallgató szobában, Castle-re parancsolt.

- Feküdj le, és mutasd a lábad!

- Miért? Nincs vele semmi baj - morgott a férfi, de azért engedelmeskedett. Igazából jólesett neki a gondoskodás.

Kate az ég felé nézett és sóhajtott egyet, aztán óvatosan lehúzta a régi kötést a sebről. Castle sziszegett egy sort, de Kate rá sem hederített, mert látta, hogy nem a szépen gyógyuló seb fáj, csak a ragasztó húzta magával a vékony, selymes szőrszálakat.

- Ne nyafogj egy kis lábszőrtelenítés miatt! Képzeld el ugyanezt kényesebb testrészen! - kacsintott pajzánul a férfira, és jót derült, amikor látta, hogy a célzás eljutott Castle tudatáig, és arcára kiült a döbbenettel vegyes rémület.

- Brrr ... - rázkódott össze a férfi. - De ugye te nem akarod, hogy én ....?

- Nyugi Castle! Megteszi a borotva is!

- Mi? - hüledezett a férfi, aztán Kate huncut mosolyát meglátva rájött, hogy már megint rászedte a nő.

- Te szépen itt maradsz az ágyban - adta ki az utasítást Kate, miután leragasztotta a sebet, és a duzzadt bokára tette a jeges zacskót. Betakarta a férfit, és adott egy gyengéd, gyors csókot a szájára.

- Csak nem akar magára hagyni egy sebesültet Beckett nyomozó? - pislogott ártatlanul.

- Rendelek ebédet, aztán megpróbálok elintézni magamnak néhány szabadnapot. Amíg pihen Mr. Castle, imádkozhat, hogy lehetőleg ne sokan gyilkolásszanak a körzetünkben a következő napokban, mert akkor Gates be fog rendelni, pedig nekem önnel vannak komoly terveim!

- Velem? Komoly tervei? - vigyorgott fülig érő szájjal a férfi, aztán színpadiasan imára kulcsolta a kezét.

A látványra Kate szája sarkában megjelent egy mosoly, aztán kilépett a szobából. Négy évvel ezelőttig ez a játékosság hiányzott az életéből. Eleinte megjátszotta, hogy bosszantják az író bohóckodásai, poénjai vagy éppen évődő megjegyzései, de igazából ezek tették elviselhetővé, vagy éppen kellemessé a hétköznapjait, mára pedig már úgy érezte, nem is tudna nélkülük létezni.

A nap hátralevő része hamar eltelt. Az ebédnél Castle még megpróbálta meggyőzni Martha-t és Alexis-t, hogy ne menjenek Európába, és egyáltalán ne akarjanak soha többé repülőgépre ülni, de a két nő hajthatatlan volt, ráadásul Beckett sem állt mellé a csatában, így aztán durcásan vette tudomásul, hogy kezdhet idegeskedni.

Kate-nek sikerült beszélnie Gates-szel, aki meglepően megértőnek tűnt, és simán engedélyezett két nap szabadságot. A nyomozónak furcsa sejtése támadt, de nem osztotta meg abbéli félelmeit Castle-lel, hogy szerinte a kapitány sejti, hogy több van köztük a barátságnál.

Kicsit beszélgettek, megnéztek egy filmet, aztán a csomagokkal felpakolva elindultak a reptérre, ahol Castle a szokásosnál jóval hosszabban ölelte magához a lányát és az édesanyját. Kétségbeesett arcán látszott, hogy igencsak nehezére esik jó utat kívánni.

- No és ti mit terveztek? - nézett fiára kíváncsian Martha, és kérdésével egy kicsit oldotta is a feszültséget.

- Nem tudom. Kate-nek titkos tervei vannak velem.

- Ó kisfiam! Akkor viselkedjél, mert ha rosszalkodsz, a titkos terv akár egy börtöncella is lehet!

- De Anya! Én mindig jó vagyok!

Mindannyian nevettek, aztán még egyszer megölelték egymást, és a fiatal lány, fiatal lelkű nagyanyjával útnak indult.

Kate és Castle az üvegablakon keresztül figyelték, ahogy a párizsi járat legyőzve a gravitációt a levegőbe emelkedik.

- Azt hiszem, hamarosan gyomorfekélyem lesz - morogta maga elé a férfi.

- Nem lesz semmi baj - karolt bele Kate. - Na gyere Bice-bóca, vacsorázzunk valahol, aztán fekvés, mert holnap mi is utazunk!

- Utazunk? Hova? - torpant meg az író. - De repülőgépre nem ülök - jelentette ki határozottan.

Kate titokzatosan elmosolyodott. - Nem kell repülőre ülnöd.

Az este további része kellemesen telt volna a hangulatos kis olasz vendéglőben, ha Castle nem kapkodta volna elő ötpercenként a telefonját, hogy meggyőződjön róla, valóban nem hívta sem Alexis, sem Martha.

- Castle! Az Atlanti-óceán felett járnak. Még bő egy óra van a földet érésig. Ha még egyszer előveszed a telefonod, nem viszlek holnap sehova! - fortyant fel Kate.

- De ... - próbált ellenkezni az író, de meglátta a nő tekintetét, és inkább elhallgatott.

A vacsora után Castle lakására mentek. Kate már nem is próbálta nyugtatni a férfit, belátta, hogy hiábavaló próbálkozás. Az autóban is csak összeszorított szájjal, szótlanul nézett ki az ablakon, miközben kezében forgatta a telefonját, és percenként ránézett a kijelzőre. Mire a lakáshoz értek, már Kate is ránézett az órájára, és arra gondolt, bárcsak leszállna már a gép, és telefonálnának, mert bár megérti a férfit, mégis megőrjíti a feszültsége.

A lakásba lépve Castle bekapcsolta a tévét, és azonnal a hírcsatornákat kapcsolgatta oda-vissza.

- Castle! Nem történt sem repülőszerencsétlenség, sem terrortámadás - vette el tőle a távirányítót Kate. - Zuhanyozz le, attól talán megnyugszol egy kicsit!

- Hogy nyugodjak meg, amikor egy fémdobozban röpködnek a levegőben, és olyan védtelenek - morogta, de azért elindult a fürdőszoba felé.

Alighogy Kate meghallotta a víz csobogását, a nappali asztalán megszólalt Castle telefonja, kijelzőjén Alexis mosolygós arcának képével.

- Szia Alexis! Minden rendben? Apád már halálra izgulta magát - mondta Kate egy szuszra, megkönnyebbült mosollyal az arcán, de amikor a vonal túlsó végén egy fiatal férfihangot hallott, megrémült.

- Kivel beszélek?

- Én Kate Beckett gyilkossági nyomozó vagyok a new york-i rendőrségtől. A kérdés az, hogy maga kicsoda? - Megpróbált minél határozottabban beszélni, nehogy észrevegye a telefonáló a rémületet a hangjában. Szíve őrült dobogásba kezdett, agyában a másodperc törtrésze alatt rémísztőbbnél rémísztőbb lehetőségek sora futott át. A legijesztőbb talán az volt, hogy egész este olyan magabiztosan állította Castle-nek, hogy nem lehet semmi baj, és most lehet, hogy neki kell közölnie a férfival a legnagyobb tragédiát, amit ember átélhet, a gyermeke és az édesanyja halálát.

- Elnézést, hogy nem mutatkoztam be - hallotta Kate az udvarias férfihangot, miközben abba a szalmaszálba kapaszkodott, hogy nem egy zöldfülűre szokták bízni, hogy közölje a családdal a tragédiát. - A nevem Fabien Garrel. Az Air France new york-i járatával utaztam Párizsba, és megismerkedtem egy gyönyörű vörös hajú lánnyal és a nagymamájával. A gépen helyet cseréltünk, és csak a leszálláskor vettem észre, hogy az én ülésemen felejtette a telefonját. Sajnos nem tudom, hogy melyik szállodába mentek, hogy visszaadhassam neki a telefont, ezért felhívtam azt a számot, ami a gyorstárcsázójára volt állítva. Elnézést, hogy a rendőrséget hívtam, azt hiszem, hogy az édesapja fog jelentkezni - magyarázkodott a fiatalember. 

Kate csukott szemmel, hangtalanul felsóhajtott. Csak most tűnt fel neki a fiatalember enyhe franciás akcentusa. Kezével végigsimított a homlokán, és átkozta magát, amiért hagyta, hogy Castle paranoiája átragadjon rá, és azonnal rémeket lásson.

- Épségben leszálltak, ugye? - kérdezte azért a biztonság kedvéért.

- Igen, természetesen, már Párizsban vagyunk - válaszolta a fiú, és mivel a vonal másik végén egy rendőr volt, mindjárt segítséget is kért tőle. - Tudna segíteni, hogyan találhatnám meg az a lányt? Csak annyit tudok róla, hogy Alexis-nek hívják, gyönyörű kék szeme van és vörös haja, new york-i, az édesapja híres regényíró, a nagymamája színésznő, most ballagott, egyetemre készül, és nyaralni jöttek Európába - sorolta az információkat.

Kate elmosolyodott. Szinte maga előtt látta a fiú lelkes, reményteli ábrázatát, amint meggyőződése, hogy ennyi információ alapján megtalálhat egy amerikai lányt Párizsban. Nagyon tetszhet neki Alexis, ha utána akarja vinni a telefont ahelyett, hogy leadná a reptér információs pultjánál! Úgy érezte, ideje tisztázni a dolgokat, ezért elmondta, ki is ő valójában, és megadta Alexis és Martha szállodájának címét, amit a fiú hálálkodva megköszönt.

- Kivel beszéltél? - hallotta meg Castle ideges hangját. A férfi egy szál törölközővel a derekán állt a hálószoba ajtajában.

- Megérkeztek Castle! Épségben leszállt a gép - mosolygott rá.

- Alexis volt? Vagy Anya? Miért nem szóltál? - kérdezte kicsit vádlón, azzal kivette Kate kezéből a telefont, és tárcsázni akart.

- Inkább édesanyádat hívd! - mondta sejtelmesen a nő, de aztán meglátva a férfi kétségbeesett tekintetét, megkönyörült rajta, és gyorsan elmesélt mindent.

- Látod Castle, nincs semmi baj! Sőt! Alexisnek máris van egy francia gavallérja!

- Gavallérja - mondta olyan hangsúllyal az író, mintha azt mondaná "varangyos béka". - Még hogy nincs baj? Még oda sem értek, máris szemet vetett rá egy szoknyapecér! - mérgelődött, aztán hirtelen ijedten hátrahőkölt. - Ha ennyi idő után Alexis után már fut egy fiú, hányan üldözhetik az anyámat? - töprengett hangosan, aztán lemondóan sóhajtva hozzátette: - Igaz, nincs olyan szerencsém, hogy akárcsak egy is utolérje!

- Hívd fel Martha-t, és végre te is megnyugszol, és mondd meg neki, hogy egy Fabien Garrel nevű fiatalember fogja keresni őket Alexis telefonjával.

- Fabien - ízlelgette a nevet Castle morcos ábrázattal. - Nem tetszik nekem ez a fiú.

- Castle! Nem is ismered!

- Azt tudom róla, hogy üldözi a lányomat.

- Castle! - emelte fel a hangját Kate.

- Jó, jó! Akkor legalább azt áruld el, hogy hova megyünk holnap - vette elő könyörgő, kisfiús tekintetét.

Kate olyan sokszor találkozott már ezzel a nézéssel, ami könnyedén meglágyította volna bármelyik nő szívét, de ő élvezte, hogy ellent tud mondani, és élvezte az elutasítást követő durcás ábrázatot is. Sokszor ezek a pillanatok adták az alapot a mindkettejük által szeretett évődésekhez.

- És miért is tenném? - nézett a távolba, mintha valóban töprengene.

- Mondjuk azért, mert szeretsz, és nem akarsz kínozni - jött a frappánsnak hitt válasz a vigyorgó írótól.

- Honnan veszi ezt a badarságot Mr. Castle, hogy nem akarom kínozni? - húzta fel a szemöldökét csodálkozva, miközben szeme huncutul mosolygott. - Bár ... tegyük fel, hogy szeretem. Akkor is jólesik egy kis kínzás - mondta kacéran.

- Ó Beckett nyomozó! Mindig is tudtam, hogy egy igazi domina! - vigyorgott sóvárogva a férfi.

- És maga pont ezt szereti bennem Mr. Castle! - suttogta érzéki hangon Kate. Közelebb lépett az íróhoz, és magába szívta a férfias tusfürdő friss illatát. Ujjbegyével finom vonalat húzott Castle meztelem mellkasán lefelé a köldökéig, aztán amikor elérte a törölköző szélét, felemelte a fejét és megcsókolta.

A férfi érezte, ahogy érzőidegsejtjeit tűzbe hozza az érintés, Kate hajának hullámos tincsei finoman csiklandozzák a bőrét, agya mámoros bódulatba ringatja magát a cseresznyeillattól. A vágytól duzzadt ajkak lágyan érintették meg az övét, és miközben közelebb húzta magához a karcsú testet, élvezte, ahogy a nő felborzolja a haját, és a megszokottal ellentétes irányba kényszerített hajszálak bizseregve reagálnak a mozdulatra.

Kezük sietős felfedezőútra indult, csókjuk egyre szenvedélyesebbé vált, testük követelőzőn simult a másikéhoz.

Amikor Kate megérezte a férfi vágyát, egy érzéki simogatás közben megfogta a törölközőt, és egy mozdulattal kioldotta volna, de Castle ösztönösen odakapott, és szorosan megmarkolta.

- Ha valami terve van velem Beckett nyomozó, akkor árulja el az úticélt - suttogta, miközben apró csókokkal borította be Kate nyakát.

- Miért árulnám el? Hiszen úgysem tud ellenállni nekem, Mr. Castle - mosolygott Kate hátravetett fejjel élvezve a csókokat, és közben határozottan rányomta tenyerét a férfi duzzadó férfiasságát takaró törölközőre.

- Ez ... ez ... nem tisztességes játék - hebegte Castle, de esze ágában sem volt hátrébb húzódni.

- Ki beszélt itt fair play-ről?

- Ígérem, jó fiú leszek - kapkodta egyre gyorsabban a levegőt a férfi, és érezte, hogy elvesztette az irányítást a teste felett.

- Még csak az hiányzik! Most azt akarom, hogy rosszalkodj Castle! Amennyire csak tudsz, rosszalkodj, és akkor talán megjutalmazlak - zihálta Kate a férfi fülébe, mire az kajánul elvigyorodott.

Egy óra múlva a hálószoba félhomályában feküdtek egymást ölelve, lassuló szívveréssel és lélegzettel. Kate a férfi mellkasán nyugtatta a fejét, és elégedett mosollyal az arcán hallgatta, ahogy ki-be áramlik a levegő Castle tüdejébe.

- Eléggé rossz voltam? - szólalt meg reszelős hangon az író, miközben spirált rajzolt ujjával a nő lapockájára.

- Igen, nagyon is - emelte fel a fejét Kate, hogy a kék szemekbe nézhessen. - Azt hiszem megérdemelnéd, hogy megbilincseljelek - mosolygott, és egy pillanatra felhúzta a szemöldökét.

- Ez lenne a jutalom? - háborgott a férfi.

- Na jó! Elárulom, hogy olyan helyre megyünk, ami a törött bokádnak is jót tesz, csak néhány órát kell autóznunk, nyugalmas hely, ahol nincsenek bűnözők, így én is pihenhetek, te írhatsz, ha van kedved, és ami a fő, senki nem ismer bennünket.

Castle szótlanul töprengett, aztán megrázta a fejét, mintha nem stimmelne valami.

- Nincs ilyen hely - jelentette ki határozottan.

- Már miért ne lenne?

- Engem mindenhol ismernek - terült szét az önelégült mosoly az arcán, kire Kate megforgatta a szemét.

Évődésüket Castle telefonjának csengése zavarta meg.

- Anya minden rendben? - szólt aggódva a készülékbe.

- Persze kisfiam! - harsogta életvidáman Martha olyan hangerővel, hogy Kate is hallotta, és már mesélte is az utazással kapcsolatos élményeit, az utastársakat, az elveszett telefont.

Castle megnyugtatta, hogy arról már tud, és hamarosan visszakapják.

- Anya kérhetek valamit? - kérdezte komolyan.

- Természetesen kisfiam. Miről lenne szó? - változott meg az asszony hangja is.

- Ha az a Fabien gyerek Alexis körül akar legyeskedni, kiderítenéd róla, hogy kicsoda valójában?

- Richard! Csak nem gondolod, hogy lenyomoztatok egy fiatalembert csak azért, mert jó ízlése van, és tetszik neki a gyönyörű unokám? - harsogott a telefonból Martha felháborodott hangja olyan hangerővel, hogy Castle messzebb tartotta a fülétől a készüléket.

- Miért? Az is lehet, hogy terrorista.

- Richard ne légy paranoiás! Nyugodtan rám bízhatod, vigyázok rá! Majd hívlak, most valaki kopog. Lehet, hogy Fabien lesz - azzal meg is szakadt a vonal.

Kate megmosolyogta Castle ötletét, bár azzal is tisztában volt, hogy szíve szerint valóban lenyomoztatná a fiút, de amikor meghallotta, mit morog a bajsza alatt a férfi, elnevette magát.

- Már csak abban reménykedhetek, hogy Fabien igazi neve Quasimodo, és nem tetszik Alexis-nek, vagy abban, hogy Anyát nézi ki magának, és magával hurcolja a Notre Dame harangtornyába.

Kate csukott szemmel, mosolyogva hallgatta a férfi morgolódását, közben élvezte ujjainak játékát a hátán és a karján. Aztán a hangok egyre távolabbról érkeztek, a kellemes, mély hang eltompította érzékeit.

Már beszűrődött a sötétítőfüggöny szövésein a hajnali derengés, amikor felébredt. Lassan kinyitotta a szemét, de nem mozdult meg. Élvezte a reggeleket, amikor Castle mellett ébredt. Kellemes bizsergéssel és megnyugtató biztonsággal töltötte el a tudat, hogy a férfi ott van mellette. Egyre gyakrabban gondolt arra, hogy más férfiakkal ezt soha nem érezte, és azt is, hogy nagyon-nagyon hosszú ideig szeretné átélni minden nap ezt a kellemes érzést. Most nem érezte az erős, mégis oly gyengéd kezet a csípőjén vagy a derekán, mint oly sok reggelen, és ez hiányérzettel töltötte el. Óvatosan szembe fordult a férfival, és ahogy végignézett rajta, már meg is értette, mi az oka az ölelés hiányának.

Castle hason feküdt, egyik keze a teste mellett, a másik elernyedve lógott le az ágyról, arcának egyik felét a párnába fúrta, szája nyitva volt. Olyan lassan, mélyen lélegzett, hogy Kate egy pillanatig ijedten figyelte, hogy mikor emelkedik újra a mellkasa. - Rettentő kimerült lehet, ha ilyen mélyen alszik - gondolta, amin nem is csodálkozott, ha az elmúlt napok idegőrlő eseményeire, és forró, szenvedélyes éjszakáira gondolt.

Lassan felkelt. Ahogy felállt visszanézett, hogy nem ébresztette-e fel az írót, de olyan mélyen aludt, hogy a szempillája sem rebben a mozgásra. Kate megkerülte az ágyat. Végignézett az előtte fekvő férfin, és sóhajtott egyet saját balgasága miatt, amiért négy évig megfosztotta magát ettől a látványtól. Szeretett beletúrni a sűrű hajba, megsimogatni a finom bőrű, széles, izmos hátat. Tekintete egy kicsit elidőzött a lassan emelkedő mellkason, aztán lejjebb vándorolt, és megállt a lepedő takarásán keresztül is átsejlő erős farizmokon. Megrázta a fejét, hogy elhessegesse feltörő pajzán gondolatait, még gyorsan végignézett a lepedő alól kilógó férfias lábakon, aztán óvatosan megfogta a lepedő szélét, és feljebb húzta Castle hátára.

Egy óra múlva elégedetten nézett végig az összekészített bőröndökön, és az előkészített sonkán és tojáson, ami csak arra várt, hogy kisüssék. Bekészítette a kávét, hogy a frissen lefőtt, gőzölgő folyadékkal tegyék fel a koronát a nap kezdésére. Akkor még nem sejtette, hogy a koronát nem a kávé fogja jelenteni.

Halkan belépett a hálószobába, és meglepetésére Castle ugyanúgy feküdt az ágyban, meg sem mozdult az elmúlt órában. - Tényleg fáradt lehet - mosolyodott el, és lehajolt, hogy egy finom csókot leheljen az arcára, amikor a férfi hirtelen megfordult, átölelte Kate-t, és nevetve maga fölé rántotta az ágyba.

Beckett-nek egy pillanatra a lélegzete is elállt ijedtében, de belebetegedett volna, ha Castle azt hinné, hogy meg tudta ijeszteni, ezért gyorsan vett egy nagy levegőt, hogy szívverését rendezni tudja, aztán ő is jóízűen elnevette magát.

- Vallja be Beckett nyomozó, hogy sikerült megijesztenem - mosolygott önelégülten a férfi.

- Álmaidban Castle, álmaidban - húzta össze a szemöldökét Kate.

- Mint a régi szép időkben - sóhajtott az író. - Mikor adsz végre egyszer igazat?

- Majd akkor, ha egyszer igazad lesz!

- De ne felejtsd el, hogy az én álmaim már majdnem egészen teljesültek - végigsimított Kate hátán, aztán a haján, végül magához húzta, és gyengéden megcsókolta. Érezte, ahogy a nő forró ajkai elnyílnak, teste megfeszül, telt mellei a mellkasához nyomódnak, combjai vágyakozón szétnyílnak ágyéka felett. Már nem volt visszaút, a vágyak irányították a mozdulatokat, amelyek egyre gyorsabbak és szenvedélyesebbek voltak, követelve a gyönyört.

- Ha csak lustálkodunk, soha nem indulunk el - suttogta fél óra múlva Kate, miközben belecsókolt Castle vállgödrébe.

- Lustálkodunk? Nekem nem annak tűnt, amit csináltunk!

- Mire mondtad azt, hogy "majdnem" teljesültek a vágyaid? - emelte fel Kate a fejét, hogy a férfi szemébe nézhessen. Tekintetében a kíváncsiságon kívül valami furcsa, eddig nem látott fényt fedezett fel Castle. Mintha a nő egyszerre akarná is tudni a választ, de félne is tőle.

- Négy évig arra vártam, hogy a karjaimban tarthassalak - kezdte nagyon komolyan Castle, minden szót jól meggondolva, hogy Kate érezze a súlyukat. - Arra, hogy viszonozd a szerelmemet. Most, hogy megkaptam, többre vágyom. Talán telhetetlennek tartasz, de szeretném biztosan tudni, hogy ami köztünk van, az nem egy röpke pillanat az életünkben, hanem talán ... - nyelt egyet. Nem tudta, kimondja-e a szavakat, hogy "örökre szól". Attól félt, hogy Kate túl gyorsnak találja a tempót, és nem akarta elijeszteni, nem akarta, hogy még egyszer falak mögé zárkózzon a nő, ha még nem áll készen.

Kate megérezte a férfi bizonytalanságát, de ahogy a csillogó kék szemekbe nézett, egy másodperc alatt tudatosult benne, hogy mit akart mondani a férfi. Meglepődött és zavartan elkapta a tekintetét. Édes boldogságban úszott Castle mellett. Többet jelentett neki, mint bármelyik férfi a világon. Szerette, de soha nem mondta ki, szeretett volna valakihez tartozni, aki szereti, de soha nem beszélt róla, családra vágyott, de még magának sem vallotta be.

- Nem röpke pillanat - suttogta, és megcsókolta a férfit. Többet nem mondhatott, még nem. Castle megérezte, hogy veszélyes vizekre evezett, és nem beszélt tovább. Minden kicsi megjegyzésnek örült, ami arra utalt, hogy lehet közös jövőjük.

- Elárulod végre, hogy hova megyünk? - kérdezte, hogy oldja a feszültséget.

- Gyere, és hamarosan megtudod - mosolyodott el nő.

Gyorsan megreggeliztek, és bepakolták a csomagokat Castle ezüstszínű Mercedes-ébe.

- Ha én vezetek, tudnom kell az úticélt - lobogtatta az indítókulcsot várakozásteljesen a férfi.

- De nem te vezetsz - kapta ki a kezéből a kulcscsomót Kate, és elégedett mosollyal beült a vezetőülésre.

Castle egy másodpercig megsemmisülten állt, és vágott egy durcás grimaszt, aztán beült az anyósülésre.

- De csak azért, mert tudom, hogy rajongsz a Mercedes-ekért - morogta.

Elhagyták a nyüzsgő nagyváros  irodaházait, aztán a kertvárosi részen is keresztülautóztak. Castle érdeklődve figyelte, ahogy New York megmutatja szinte minden arcát, aztán elhagyva az autópályák kanyargó szövevényét, kitárul előttük a nyugodt vidéki táj, szelídül a forgalom, eltűnnek a települések, helyüket átveszik a szelíd lankákat borító erdők, és a szántóföldeken aranylón hullámzó búzaföldek. Még soha nem járt ezen a vidéken. Már két órája utaztak, amikor Kate lekanyarodott egy mellékútra, ami egy öreg tölgyesen vezetett keresztül. A szikrázó napsütés villódzva tört utat a levelek között, és a fény vidám játékot játszott az aszfalton.

- Nyugi Castle, mindjárt ott vagyunk - szólalt meg Kate, amikor szeme sarkából látta, hogy a férfi szólásra nyitja a száját.

- Nem is azt akartam kérdezni - mondta sértődötten, mire Kate egy szemforgatás után ránézett. - Csak már nagyon kell pisilni - keresett valami hihető választ.

- Oké - mondta beleegyezőn a nő, és az autót a padkára kormányozva megállt.

- Megérkeztünk? - kémlelt ki csodálkozva Castle az ablakon.

- Itt pisilhet a kiskutya. Jó sok fa van - intett fejével az erdő felé Kate, és a férfira kacsintott.

- Még hogy kiskutya - duzzogott Castle, és gyorsan kiszállt az autóból. Átgázolt a magasra nőtt füvön, és egy távolabbi fa felé indult, hogy ha más is közlekedik ezen az eléggé elhagyatottnak látszó úton, ne lássa meg, ahogy a dolgát végzi. Kezével ellegyezte az aljnövényzetből csapatostul felriadt szúnyogokat, amikor megbotlott valamiben. Érezte, ahogy agya ösztönösen irányítja az izmait, hogy teste visszanyerje az egyensúlyát, de a gravitáció erősebbnek bizonyult, és elterült a puha földön. Átkozta magát, amiért a szúnyogokkal foglalkozott ahelyett, hogy a lába alá nézett volna, és csak reménykedni tudott abban, hogy Kate nem látta a hasra esését, mert akkor nem ússza meg élcelődés nélkül. - Legalább nem ütöttem meg magam - gondolta megnyugodva, miközben feltápászkodott, de öröme csak addig tartott, amíg meg nem látta, hogy az esést felfogó puha növényzet egy jókora csalánmező. Mire felismerte a növényt, mát érezte is az arcát és karjait elborító csípő, égető érzést.

- Hogy az a ... - kiáltott fel dühösen, aztán szemével keresni kezdte szenvedésének okozóját. Kezét vakargatva megfordult, de amikor  meglátta, hogy miben botlott el, megdermedt a látványtól. Felnézett az autóban zenét hallgató Kate-re, látta, ahogy a nő együtt énekli a dalt a rádióval és ütemre ingatja a fejét, aztán visszanézett a földre, remélve, hogy az előbb csak képzelődött. Félelem és undor járta át a testét. Újra Kate-re nézett, kiáltani akart, de összeszorult a torka, és csak egy elfojtott suttogás tört fel belőle. Vett egy nagy levegőt, és végre tudott akkorát kiáltani, hogy Kate felé forduljon, és meglássa rémült tekintetét.

- Kate - kiáltott még hangosabban, mire a nő kikapcsolta a rádiót, és kiszállt az autóból.

Látta az író arckifejezéséből, hogy nem viccel, hanem valami komoly valami baj van, ezért sietősen felé indult, és már messziről kiáltott.

- Mi történt? - fürkészte aggódva fal fehérré vált férfit.

- Szó szerint egy hullába botlottam - nyögte Castle, és megrázkódott a tudattól hogy hozzáért egy holttesthez. Maga elé mutatott, de nem nézett le a földre. Úgy érezte, ha még egyszer ránéz a lába előtt heverő bomló tetemre, akkor viszontlátja a reggelijét. Már az emlékezetében élénken élő képről is vad kavargásba kezdett a gyomra.

Kate döbbenten nézte az avarral hevenyészve betakart férfi holttestét, ami az oszlás állapotából ítélve már napok óta az erdőben lehetett. Azt, hogy férfi, csak a ruházata és a cipője alapján gondolta, mert a ruha alól kilógó kezekről és fejről eltűnt a bőr, bomlottak az izmok, és több helyen előbukkant a csont.

- Csoda, hogy nem kezdték ki jobban a ragadozók - szólalt meg nehezen Kate, miután megpróbálta elnyomni undorát, és úgy tekinteni a testre, mint áldozatra.

- Talán azért, mert eredetileg betakarták földdel és avarral - nézett mégis a holttestre Castle, de azonnal meg is bánta. Gyomra abban a pillanatban összehúzódott, és hiába nyelt egy nagyot, orrát elárasztotta a bomló hús szaga, ezzel el is dőlt, hogy a rosszullét győzött az akarata felett. Kezét a szája elé kapta, megfordult, és rohanni kezdett egy távolabbi fa felé. Utált hányni. Gyengének érezte magát, amiért Kate-tel szemben rosszul van az ilyen látványtól, ezért a lehető legmesszebb akart lenni a nőtől, hogy ha hallja is, legalább ne lássa, hogyan szabadul meg a rántottától és a sonkától. Egy perc múlva már nagy sóhajok közepette támasztotta az egyik fatörzset, és próbált úrrá lenni a remegésén. Hallotta, hogy Kate megadja a helyszín viszonylag pontos helyzetét és leírását valakinek, aztán elbúcsúzik. - Biztosan a helyi rendőrséget hívta - gondolta. - Jó lesz, ha összeszedem magam, mire ideérnek.

- Tessék, töröld meg a szád - hallotta Kate hangját közvetlenül a háta mögül. Ellökte magát a fától és megfordult. Hálásan vette el a felé nyújtott zsebkendőt, és törölte meg először a hőség ellenére hideg verítékben úszó homlokát, aztán a száját. - Jó, hogy gondoltál arra, hogy ne szennyezd be a helyszínt - nézett rá együtt érzőn a nő.

- Igyekeztem - mondta lesütött szemmel a férfi, miközben arra gondolt, hogy még csak meg sem fordult a fejében, hogy a helyszín érintetlenségére vigyázzon, csak az vezérelte, hogy Kate ne lássa. - Most mit csinálunk?

- Várunk, amíg ideérnek a helyiek - pislantott a holttest felé, aztán Castle falfehér, nyúzott arcára nézett és elmosolyodott. - Gyere! A kocsiban víz. Mosakodj meg, és igyál néhány kortyot, mert lassan vetekszik a kinézeted az áldozattal.

Castle megtorpant, és ösztönösen a kezére nézett, majd az arcához kapott, mintha meg akarna győződni róla, hogy van még rajta bőr és hús, aztán sóhajtva Kate után indult.

- Miért hívtad áldozatnak? Lehet, hogy kirándulás közben rosszul lett és meghalt, vagy UFO-kat látott és ijedtében infarktust kapott, vagy ...

- Egy golyó ütötte lyuk van a tarkóján Castle.

- Ó! - akadt el a férfi szava, aztán összehúzott tekintettel a nőre nézett. - Te megnézted a fejét?

- Ez a munkám része Castle. Nem lehet olyan kényes a gyomrom, mint egy írónak, aki csak a képzeletében lát hasonlót - élcelődött Kate, miközben behajolt az autóban levő ásványvízért. - Castle! - szólt rá enyhe rosszallással a hangjában az íróra, amikor megfordult, és meglátta, hogy a férfi elnyílt szájjal, oldalra billentett fejjel, vágyakozó tekintettel bámulja a fenekét, de szája sarkában mosoly bujkált. Tudta, hogy ez Castle egyik gyengéje.

- Csak a tájat csodáltam - csukta össze a száját a férfi, és gyorsan az erdő fáit kezdte komoly ábrázattal tanulmányozni.

- Aha! Tessék, itt a víz - nyújtotta felé a palackot Beckett, de Castle nem figyelt rá, hunyorogva meresztette egy pontra a szemét. Követte a férfi tekintetét, de nem látott semmi különöset, csak a ritkás erdőt rendkívül gazdag cserjeszinttel és aljnövényzettel. Az enyhe szellőben megmozduló bokrok között nem látott semmi különöset, ahogy magasabbra nézve, a lombok között sem.

- Ott! - mutatott Castle egy vastag törzsű matuzsálem felé, amelynek ágai olyan hosszan nyúltak oldalra, mint Milne Micimackójának illusztrációján a száz holdas pagony öreg tölgyeié.

Beckett alig tudott lépést tartani magas sarkú cipőjében a nagy léptekkel meginduló író mögött. Ahogy közelebb értek, már tudta, mit keltette fel a férfi figyelmét. A fa törzsén, a kéreg barázdáiba beakadva egy zöldes színű fonaldarabot lengetett a lágy szellő.

Kate hátulról elkapta Castle karját, mielőtt a fához ért volna.

- Persze! - kapott észbe a férfi, és megállt. Izgalmában, hogy talált valamit, ami esetleg összefüggésbe hozható a gyilkossággal, majdnem elfelejtette, hogy nem szennyezheti be az esetleges nyomokat azzal, hogy mindent összejárkál. - Lehet, hogy ott várakozott a gyilkos - intett fejével a fa felé, miközben Beckett felé fordult, és jobb kezével megállás nélkül vakarta vörös hólyagokkal tarkított bal alkarját.

- Jézusom, Castle! Hogy nézel ki? - meredt rá döbbenten Kate.

Castle először a keze szárára nézett, aztán végigsimított égő, viszkető arcán.

- Én ... , amm ... beleestem a csalánba, amikor belebotlottam a hullába - vakargatta a hólyagokat tovább szenvedő arccal.

- Ne vakarózz! Attól csak rosszabb lesz! - parancsolt rá komoly arccal Beckett, és megpróbálta elrejteni a szája sarkában bujkáló mosolyt.

- Ha éreznéd, hogy mennyire ég és viszket, nem mondanál ilyet - morgott sértődötten a férfi.

- Gyere! Teszünk rá vizes ruhát, az majd hűsíti egy kicsit - fogta meg a kezét a nő, és a kocsi felé húzta.

Tíz perc múlva Beckett megkönnyebbülve vette észre a feléjük közeledő három rendőrautót. Az elmúlt percekben szélmalomharcot vívott Castle-lel, hogy nyugton maradjon. Hiába borította be a férfi karjait és arcát vizes ruhákkal, állandóan vakargatta a bőrét.

- Olyan vagy, mint egy bárányhimlős kisgyerek, akinek nem lehet megmagyarázni, hogy nem szabad elvakarni a hólyagokat, mert megmarad a helyük - mérgelődött, mire a férfi felhúzta az ingét, és egy kicsi sebhelyre bökött az oldalán. - Bárányhimlő? - sóhajtott, amikor látta, hogy a férfi vigyorogva bólogat. - Szóval Martha sem tudott hatni rád - intett lemondóan.

Amikor feladta a küzdelmet a szófogadatlan férfival, akkor érkezett meg a helyi seriff az embereivel.

- John Green seriff vagyok! Önök jelentették, hogy találtak egy holttestet? - nyújtotta a kezét az ötvenes évei elején járó, barátságos arcú, élénk tekintetű férfi Castle felé, aki gyorsan leszórta magáról a vizes ruhákat.

A gyors bemutatkozás után Castle elmondta, hogyan esett el az avarral betakart alakban, aztán Beckett megmutatta a holttestet a seriffnek, majd az áldozattól úgy negyven méterre álló tölgyfát is a rajta lógó zöldes fonallal.

- Nem csodálkozom, hogy a barátja nem akarja még egyszer látni a testet, de maga hogyhogy ilyen jól bírja a látványt? - nézett csodálkozva Beckett-re a seriff, miközben az ő gyomra is fordult egyet a látványtól és a szagtól. Harminc éve volt városkájában a törvény őre, de ilyen állapotban levő holttestet még nem látott.

Kate egy pillanatig vacillált, elmondja-e, hogy gyilkossági nyomozó, aztán úgy döntött, hogy nem rontja el a néhány nap szabadságát azzal, hogy belekeveredik egy kisváros nyomozásába, ezért ártatlan mosollyal csak annyit mondott: - Szerencsém van, nem kényes a gyomrom.

Miután a seriff helyettes felírta a jegyzettömbjébe a nevüket és az elérhetőségüket, tovább indulhattak.

- Miért nem mondtad meg, hogy nyomozó vagy? Segíthetnénk nekik - nézett rá az író, miközben lassan haladtak az egyre kanyargósabbá váló úton.

- Pihenni jöttem Castle. Ha dolgozni akarnék, a városban maradtam volna.

- Na jó, de szerinted úgy néztek ki, mint akik láttak már gyilkosságot?

- Az ő dolguk az itteni nyomozás, és mi nem fogunk beleavatkozni - nézett ellentmondást nem tűrő tekintettel a mellette ülő férfira, akinek arcán még mindig lángoltak a csaláncsípés foltjai.

- De ... - próbált ellenkezni Castle, aztán mégis inkább elhallgatott, amikor meglátta, hogy Kate az arcát fürkészi, és lassan elmosolyodik.

- Szerinted ki venne téged komolyan ilyen ábrázattal?

- Estére úgyis eltűnnek - duzzogott a férfi, aztán meglepődve figyelte, hogy Kate lekanyarodik egy keskeny bekötőútra, amelynek végén előbukkant az úticéljuk. Castle szájtátva nézte a mesebeli kis üdülőtelepet a barátságos rönkházakkal, virágos ablakú, teraszos vendéglővel, kacskaringós, murvával leszórt utakkal, virágoktól pompázó parkokkal.

- Na Castle! Itt is ismernek? - kérdezte kihívón Kate.

A férfi ide-oda forgatta fejét, és megbabonázva nézte az avatatlan szemek elől az erdő mélyének háborítatlan nyugalmában rejtőzködő idilli kis települést.

- Hogyan lehet, hogy én erről a helyről nem tudok? - álmélkodott. - És te honnan tudsz róla?

Kate titokzatosan elmosolyodott, de nem válaszolt. Castle annyira el volt foglalva a nézelődéssel, észre sem vette, hogy a nő arcvonásai keménnyé válnak, és a mosoly mellé szomorú, ábrándos tekintet társult.

Bekanyarodtak az erdő melletti utolsó ház kocsibejárójára.

- Nem Hamptons, de azért el lehet itt lenni - csapta be az autó ajtaját Kate, és elindult a csomagtartó felé. - Castle, ha kicsodálkoztad magad, segíthetnél bevinni a csomagokat!

- Persze, csak ... ez... ez olyan, mintha valami mesébe csöppentem volna - álmélkodott az író, és szemét végigfuttatta a bejárati ajtóig vezető virágözönön a járda két oldalán.

- Még jó, hogy ez nem egy mézeskalács házikó, és nem mi vagyunk Jancsi és Juliska, különben a Vasorrú Bába várna ránk odabenn a forró kemencéjével! - élcelődött Kate.

A rönkház belül rendkívül tágas volt, ízlésesen és praktikusan berendezve. Alig volt olyan szeglete az épületnek, amit ne természetes anyagokból készítettek volna, ami barátságos, otthonos érzést keltett a látogatóban.

- Télen is lehet ide jönni? - mutatott Castle a falba épített hatalmas kandalló felé.

- Igen, és akkor is gyönyörű a hely - mondta Kate, miközben elindult a hálószoba felé, hogy kipakoljon a bőröndökből.

- Ó! Lehet, hogy el sem akarom hagyni ezt a szobát - vigyorgott kajánul Castle, amikor meglátta a hatalmas franciaágyat.

- Hányszor mondjam még, hogy ne vakarózz! - szólt rá mérgesen Kate, amikor meglátta, hogy a nagy csodálkozás közepette a férfi folyamatosan dörzsölgeti hol az arcát, hol a karját.

- Nem értem miért ég még mindig ennyire - nézett végig fájdalmas arccal lángvörös karjain, aztán kutatva tekintett körbe a szobában.

Kate azonnal kitalálta a gondolatát. - Jobb, ha ne nézel tükörbe - húzta össze részvéttel a szemét. - Ha nem vakartad volna, már nyomuk sem lenne. Remélem nem vagy rá allergiás!

- Fogalmam sincs. Még soha nem csípett meg csalán - huppant le elkeseredett arccal az ágyra.

- Gyerekkorodban sem? - kérdezte Kate kétkedve, de a férfi csak megrázta a fejét. - Nem játszottál indiánosdit a barátaiddal valami dzsumbujos helyen, ami tele van tövises bokrokkal és csípős csalánnal?

- Könyörgöm! Egy broadway díva nevelt fel! Szerinted mikor láttam életemben először igazi erdőt? Elárulom, nem gyerekkoromban - mondta magába roskadva, aztán felállt, és kezét az ablakon beáramló szikrázó napfény felé tartotta, hogy újra megnézze a vörös foltokat. - Mi van, ha allergiás vagyok? - kérdezte aztán ijedten.

- Ne rémüldözz! 5 mérföldre van egy igazi kisváros rendelővel és orvossal, de ha az megnyugtat, elárulom, hogy a második szomszédunk Dr. Andrew Moore. Emlékszel rá?

Castle bólintott, és önkéntelenül hátranyúlt a fenekéhez. Már több mint két éve történt, de élénken élt az emlékezetében, amikor az orvos egyesével húzkodta ki a hátsójából a kaktusztüskéket Kate hálószobájában. Eleinte jó heccnek tartotta, hogy kiharcolta, hogy a nő lakásában alhasson, aztán megtámadta őket Pochenko, végül a kaktuszok között kötött ki. Emlékezett az akkor benne kavargó érzésekre: a kisfiús izgalomra, hogy Kate-től csak egy ajtó választotta el; a büszkeségre, hogy megmentette az életüket; az elégedettségre, hogy befekhetett a nő ágyába (igaz egyedül); de leginkább arra, milyen kínos volt, hogy tele volt a hátsója tüskékkel, és egy hétig nem tudott rendesen ülni.

- Ha minden kötél szakad, ő is tud adni egy allergia elleni injekciót - folytatta gonosz kis mosollyal a szája sarkában Kate.

- Mi ... mit? A ... azt nem - nyögte Castle. - Éppen csak kihevertem a tetanusz injekciót, és máris azzal "nyugtatgatsz", hogy belém akarsz döfetni egy tűt?

Kate karba tett kézzel méregette a kétségbeesett férfit. Amikor kimondta a mondatot, még jólesett egy kicsit kínozni a férfit, de most megsajnálta. Elég lehet, hogy ég az arca és a karja, ő meg injekcióval riogatja, pedig tudja, hogy retteg tőle.

- Hozok valamit, amitől jobb lesz, de el ne mozdulj innen - emelte fel figyelmeztetőn a mutatóujját, és kiment a konyhába.

- Hova is mehetnék? - sóhajtott Castle, és visszaült az ágy szélére. Egy pillanatra megfordult a fejében, hogy megnézi magát a fürdőszobai tükörben, de aztán úgy döntött, jobb, ha nem.

Néhány perc múlva Kate kezében egy tálkával és egy vattapamaccsal felszerelkezve tért vissza.

- Mi ez? - nézte a férfi a fehér, krémes masszát.

- Csodaszer Castle! - mosolygott sejtelmesen Kate. - Na hadd nézzem az arcodat! - Leült az ágyra, és finoman megfogta a férfi arcát, és maga felé fordította.

- Nem lehetne inkább a kezemet előbb? - csuklott el a hangja, és zavartan nyelt egyet.

- Csak nem félsz? - nevette el magát Kate.

- Miért nem árulod el, mi ez a kutyulmány? - kérdezte sértődötten a férfi.

- Nem bízol bennem? - vágott sértődött arcot Kate is, és elengedte Castle arcát. Élvezte a játékot, és magában jól szórakozott, hogy a férfi milyen komolyan veszi a helyzetet, és meg sem fordul a fejében, hogy ő csak szekálni akarja.

- Én ... én bízok, csak ... csak szeretném tudni, hogy mi ez? - mutatott a tálkára.

- Valld be, hogy félsz! - nézett rá átható tekintettel Kate, és megpróbált komoly maradni. Nem pislantott, csak várakozón bűvölte a kék szemeket, mint amikor egy gyanúsított-tat akar rábírni a vallomástételre.

Castle egy darabig állta Kate tekintetét, aztán feladta, és pislantott. - Így érzik hát magukat a gyanúsítottak - állapította meg magában.

- Mi lesz, ha rosszul sül el a dolog, és eltorzul az arcom? - nézett olyan kétségbeesve a nőre, hogy Kate-nek megesett rajta a szíve.

- Bízz bennem Castle! - mondta határozottan. Újra maga felé fordította a férfi arcát, és újra a szemébe nézett, végül egy kis gonosz mosoly jelent meg a szája sarkában. - Szódabikarbóna. Egyszerű, ártalmatlan szódabikarbóna Castle. - Nézte, ahogy a férfi tekintetében megjelenik először a meglepetés, aztán a megnyugvás, idegesen megfeszülő teste elernyed, majd felcsillan a szeme a felismeréstől, hogy Kate csak játszadozik vele.

- Ez nem volt szép - ingatta meg a fejét, durcásan.

- Na jó, add a kezed - mondta Kate engesztelőn, és az ölébe húzta a férfi karját. Óvatosan rákente a vízzel elkevert szódabikarbónát a hólyagokra. Érezte, hogy a férfi feszülten várja a hatást, ezért néhány mozdulat után ránézett.

- Ez egész jó - állapította meg Castle megnyugodva. - Már nem is ég annyira - csillant bizakodva a szeme, és már nyújtotta is a másik kezét.

- Feküdj le és csukd be a szemed! - mondta Kate, miután a karokkal végzett. Castle engedelmesen nyúlt el az ágyon, és élvezte, ahogy a hűsítő anyaggal simogatja a nő az arcát. A szemhéjai közötti résen át látta, hogy Kate hangtalanul nevet.

- Mi olyan vicces? - csendült újra sértődötten a hangja.

- Olyan vagy, mintha a kozmetikusnál arcpakolást kaptál volna. Már csak az uborkák hiányoznak a szemedről! - mosolygott rá szelíden a nő. - Tíz perc múlva lemoshatod, aztán vegyél fürdőnadrágot és egy köntöst. Én addig elintézek valamit - mondta, azzal felállt, és kilépett a szobából.

- Fürdeni fogunk? Hol? Az erdő közepén? - kiáltott utána a meglepett író.

- Már megint kíváncsi vagy Castle! - hallotta messziről Kate nevetős hangját.

Castle izgatottan feküdt az ágyon, és azon töprengett, hogy hova mennek fürödni. Egyetlen olyan épületet sem látott, ami fürdőre emlékeztette volna. Csak nem valami jéghideg erdei patakban való megmártózásra akarja Kate rávenni? Azon is eltöprengett, hova mehetett el a nő. Megkönnyebbülve tapasztalta, hogy a csaláncsípések égető érzése lassan bizsergéssé szelídült, ezért felkelt és a fürdőszobába indult, hogy lemossa bőréről a szódabikarbónát. Ahogy a mosdókagyló elé lépett, megszokott mozdulattal emelte tekintetét a tükörre. Egy pillanatig csak bámulta a vörös foltokkal tarkított arcot, aztán amikor rádöbbent, hogy saját képmását látja, nyögött egyet.

- Neee! Ez ... ez ... - keresgélte a szavakat, és csak bámulta magát, aztán mozgást észlelt a háta mögött, majd meglátta az ajtóban álló Beckett tükörképét. Nem fordult meg. Tükörképeik összenéztek. Castle kétségbeesett, és Kate együtt érző tekintete találkozott.

- Mondtam, hogy jobb, ha nem nézel tükörbe - szólalt meg a Kate, mintha egy semmiségről lenne szó, ami nem akadályozhatja meg a terve megvalósításában.

- Csak nem gondolod, hogy emberek közé megyek ilyen arccal? Ha valaki meglátja rosszul lesz a látványtól - háborodott fel az író, miközben fejét forgatta, és jobbról, balról nézegette a foltokat a tükörben.

- Én is megláttam, mégsem vagyok rosszul - simított végig finoman ujjával a gyulladt bőrfelületen a nő.

- Az más.

- A seriff és az emberei sem lettek rosszul tőled, csak megmosolyogtak - fordította maga felé a még mindig a tükörképének panaszkodó férfit, és adott egy gyengéd, biztató csókot a szájára.

- Igaz - kezdett megnyugodni Castle, aztán összehúzta a szemöldökét. - Szóval kinevettek.

- Nem nevettek ki, csak mosolyogtak - simított végig a férfi sűrű, barna haján a füle mögött.

- De ...

- Semmi de! Különben is szerintem kettesben leszünk, úgyhogy csipkedd magad, ha meg akarsz nézni az új fürdőruhámban - húzta fel kihívóan a szemöldökét, és miközben a szoba felé indult, még érzékien végighúzta mutatóujját Castle mellkasán.

A férfinak egy pillanatra elakadt a lélegzete. Meglóduló fantáziája és kíváncsisága legyőzte a hiúságát, úgy hogy amikor újra a tükörbe nézett csak sóhajtott egyet, aztán sóvárgó tekintettel a nő után nézett, majd gyorsan mosakodni kezdett. Mire kilépett a fürdőszobából, Kate már köntösben és papucsban állt az ágy mellett, és éppen egy hajtincset akart megregulázni, ami állandóan kibújt a hátul gondosan felcsavart hajszálak közül.

- És az új fürdőruha? - méltatlankodott Castle a köntös láttán.

- Majd a vízparton meglátod - mosolygott kacéran Kate, és megállapította, hogy kevés olyan jó szórakozás van, mint a férfi vágyának felkeltése. - Ha nem akarsz lemaradni róla, akkor igyekszel - vetette oda mintegy mellékesen, és a bejárati ajtó felé indult.

- Vá ... várj! Kate! Nem hagyhatsz itt! - kiabált utána Castle, és egy lábon ugrálva igyekezett minél gyorsabban megszabadulni a nadrágjától. - Azt sem tudom, hova kell menni!

- Szeretsz nyomozni, nem? - hallotta egyre messzebbről a nő hangját.

Castle vágott egy dühös grimaszt, miközben igyekezett magára ráncigálni a fürdőnadrágját, és a köntösét, ami az ágyra volt készítve. Már csak a papucs hiányzott, de hiába forgatta a fejét, sehol nem látta. Sóhajtott egyet, és elindult mezítláb, de nem sokáig jutott. A murvával egyenletesen felszórt útra lépve rádöbbent, hogy talpa igencsak hozzászokott a cipő nyújtotta kényelemhez. Körbe nézett, hátha meglátja Kate-t, de mivel sehol nem látta, visszament, hogy cipőt húzzon, ekkor látta meg az ágy alá odakészített papucsot. Gyorsan belelépett, és már száguldott is kifelé, de a ház előtt megtorpant, és csak forgolódott körbe, fogalma sem volt, merre induljon. Most tűnt fel neki, milyen kihalt a kis üdülőtelep. Egyedül az étteremben látott néhány idősebb ebédelő párt és egy-két pincért, de nem igazán volt kedve odamenni, még elveszi az étvágyukat a kiütéses arcával. Végignézett az utcácskán, hátha valamelyik udvarban meglát egy lakót, aztán hirtelen támadt egy ötlete, és határozott léptekkel elindult az egyik rönkház felé. Egy hangos sóhajjal kifújta a levegőt, és erőteljesen kopogott az ajtón. Türelmetlenül emelte fel újra az öklét, amikor az ajtó kinyílt, és egy rég nem látott ismerős nézett vele szembe. Az ősz hajú szemüveges férfi kíváncsian mérte végig a látogatót, és addig barátságosan csillogó barna szemében aggodalom csillant, amikor tekintete megakadt Castle vörös foltos arcán

- Ne haragudjon, de ha orvosra van szüksége, a városban talál. Nekem sajnos nincs itt rendelőm - mondta barátságosan, aztán ahogy Castle szemébe nézett, szeme összeszűkült, mintha valamin nagyon gondolkodna. - Ismerjük egymást? - kérdezte gyanakodva.

- Amm ... már találkoztunk Dr. Moore. Kate Beckett, bérgyilkos, kaktusztüskék a ... hm ... hátsómban ...

- Á! Mr. Castle! - derült fel az orvos arca. - Elárulná, most mi történt magával? - fogta meg az író arcát, és szemüvegét a homlokára tolva, figyelmesen megszemlélte a foltokat.

- Csalán.

Az orvos elengedte Castle-t, és jóízűen elnevette magát. - Hát, magának aztán mindig kijut a jóból! Kaktusz, csalán! Tudja, akkoriban hetekig emlegettük az esetet a feleségemmel.

- Gondolom - morogta maga elé Castle.

- Kenje be egy kis alkohollal, vagy szódabikarbónás vízzel, az enyhíti a tüneteket.

- Kate már bekente. Másban kérem a segítségét.

- Kate itt van? Ez nagyszerű! - örvendezett őszintén az idős férfi, aztán ujjával Castle-re bökött. - Akkor maga és Kate most ...

- Igen, de elment valahova fürödni, engem pedig itt hagyott, hogy keressem meg. Van valami elképzelése, hogy hol lehet? - hadarta türelmetlenül.

- Persze barátom. Jöjjön - tette a vállára a kezét, és az erdő felé irányította. Rövid, pontos útmutatást adott az írónak, hogy merre menjen.

- És pontosan mit keressek? - kérdezte kissé tanácstalanul Castle.

- Higgye el, ha odaér, tudni fogja, hogy megérkezett - veregette meg a hátát az orvos.

Az író megköszönte az útbaigazítást, és elindult egy kis erdei ösvényen. Már úgy érezte, mintha órák óta bolyongana fák között, bár tudta, hogy csak 6-7 perce indulhatott el, mégis egyre bizonytalanabb lett, hogy jó irányba halad-e. Kezdett egyre idegesebbé válni, amikor a fák kezdtek ritkulni, és ahogy az ösvény végére ért olyan látvány tárult a szeme elé, amiről azt hitte, csak a filmekben, vagy a természetfotókkal illusztrált utazási prospektusokban léteznek. Önkéntelenül megállt, és szájtátva itta magába a csodálatos képet. Szemben vele meredek hófehér sziklafal meredezett szinte függőlegesen, melyen öt hasadék tátongott különböző magasságban, amelyekből nagy erővel zúdult ki a kristálytiszta víz, mint valami óriási, természet alkotta vízköpőből. A zuhatagként aláhulló víztömeg felhabosította a sziklafal alatt elterülő tavacska vizét, és koncentrikus hullámokat indított a partok felé. A tó kristálytiszta vizében tükröződött az irreálisan kék ég, a parton levő fehér sziklák szinte vakítottak a szikrázó napsütésben, az üde zöld lombok mintha óvón védenék ezt a háborítatlan szépséget, és ami még káprázatosabbá tette az összhangot, az a hihetetlen színpompájú, mindent beborító tarka virágszőnyeg, és a vízpárában keletkezett öt szivárvány volt.

Castle, aki életének nagy részét a nagyváros nyüzsgő, ember alkotta világában élte, elbűvölve csodálta a természet alkotta formákat, színeket, illatokat.

Becsukta a szemét, hogy jobban érezze a friss víz, a föld, az erdő és a virágok illatát, és a nap melegítő sugarait.

Aztán halk csobbanást hallott, és kinyitotta a szemét. Arcán boldog mosoly terült szét, miközben arra gondolt, hogy ennél szebbet még soha életében nem látott.

A fodrozódó víz alól úgy bukkant fel Kate, mintha Aphrodite, az ókori görögök istennője emelkedett volna ki a habokból. Castle lélegzetvisszafojtva nézte a nőt, és arra gondolt, talán az ő lába nyomán nőttek a part gyönyörű virágai, ahogy a mitológiában Aphrodite léptei nyomán is virágba borult Ciprus.

A nő haja kibomlott, és vizesen omlott a vállára, a sima, napbarnított bőrén legördülő vízcseppeken megcsillant a napfény. A vízből kiemelkedő tökéletes testének nőiességét csak még jobban kiemelte a hófehér, csipke hatású bikini, ami éppen annyit takart, hogy még kívánatosabb, izgatóbb legyen a látvány.

- Castle, vegyél levegőt! - szólt oda kacéran mosolyogva a férfinak, mire az nyelt egyet.

- Ez gyönyörű! - suttogta önkéntelenül a férfi.

- Mi a gyönyörű Castle? - kérdezte incselkedve a nő. - A táj, vagy én?

- A táj is lélegzetelállító, de te ...! Gyönyörű vagy Kate! - nézett a ragyogó szemekbe párás tekintettel a férfi.

- Na gyere, mielőtt még elolvadsz - mosolygott rá a nő, miközben kilépett a partra.

- Hát, igaz, ami igaz, mindenféle szempontból olvadozok: meleg is van, ráadásul észvesztő ez a csipkeborítású bikini - ölelte át Kate derekát, és húzta magához Castle. Érezte, ahogy a nő vizes bőréből áradó hideg áthatol a köntösén, és hűsíti felforrósodott testét. Lágyan megcsókolta Kate-t, és elégedetten nyugtázta, hogy érintésére szétnyílnak az édes ajkak, és a nő viszonozza a csókot.

Kate keze lassan vándorolt a szétnyíló köntös alá, finoman végigsimított a férfi mellén, majd a hasán, aztán a csók megszakítása nélkül egy lassú mozdulattal kioldotta a köntös övét.

- Kate, ne tedd ezt velem! - suttogta Castle a csókba, amikor megérezte, hogy teste milyen intenzíven reagál a hozzásimuló nő érintésének hatására, ráadásul ezt a kellemes reakciót nem tudja irányítani az akaratával.

- Gyere! - könyörült meg rajta Kate, és megszakította a csókot. Letolta a férfi válláról a köntöst, miközben mosolyogva nézett a vágytól elhomályosult kék szemekbe. - Ez jól fog esni - húzta kezénél fogva a még mindig dermedten álló férfit.

- Ezzel a jéghideg vízzel akarsz lehűteni? - eszmélt Castle, és megborzongott, ahogy elképzelte, ahogy a tó kristálytiszta hideg vize felforrósodott bőréhez ér.

- Lehűteni? Eszemben sincs! Bízz bennem Castle! - húzta maga után pajzán mosollyal a nő.

- Mást sem hallok, mint hogy bízzak benned - duzzogott a férfi.

- Miért? Okoztam már valaha csalódást?

- Igaz - adta meg magát, és mindenre felkészülve elindult a nő után.

Kellemes meglepetés érte, amikor belelépett a vízbe, és kellemes langyosság vette körül a lábát. Értetlenül nézett fel a sziklafalból kiömlő öt forrásra, mert biztos volt abban, hogy onnan csak hideg víz zuboghat alá.

- A tavat alulról egy meleg forrás is táplálja, azért langyos a vize - szolgált Kate magyarázattal kérdés nélkül, miközben elnéző mosollyal nézte, ahogy a férfi beleveti magát a vízbe, mint egy pancsoló kisgyerek. - Mondtam, hogy bízz bennem! - mondta összehúzott szemöldökkel, de a következő pillanatban sikított egy hatalmasat.

Castle megérezte, hogy eljött az ő ideje. Kiemelkedett a derékig érő vízből, meglepetésszerűen elkapta Kate derekát, és könnyedén felemelte. Kate a másodperc törtrésze alatt rájött Castle szándékára, ezért teljes erejéből kapálózni, és nevetve sikítozni kezdett, de érezte, hogy a férfi olyan erővel szorítja magához, hogy esélye sincs megúszni a buktatást. Már csak arra koncentrált, ne érje az a szégyen, hogy a férfi anélkül a vízbe buktatja, hogy még csak ellenállást sem tanúsít, ezért igyekezett karjaival átnyalábolni Castle fejét, így a férfi csak akkor tudja megbuktatni, ha maga is a víz alá kerül.

- Hiába kapálózol, úgyis én vagyok az erősebb! - nevetett Castle, de Kate nem hagyta magát.

- Majd meglátjuk! - szorította magához a férfi nyakát, aki a nagy birkózásban elvesztette az egyensúlyát, és együtt csobbantak a tó vizébe.

Castle és Kate egy időben bukkant fel prüszkölve a víz alól, kezükkel megszabadítva szemüket, arcukat a cseppektől, és mindketten jóízűen nevettek. A férfi boldogan figyelte az önfeledten nevető nőt, ahogy hátrasimítja vizes haját, aztán egy hirtelen ötlettől vezérelve hátraveti magát, és hanyatt fekve lebeg a csillogó, kristálytiszta vízen. Még soha nem látta Kate-t ilyen felszabadultnak. Úgy érezte, egy másik Kate-et lát maga előtt, aki gondtalan, játékos, szabad. Lassan felfeküdt a vízre a nő mellé, hogy együtt lebegjenek a simogató langyos vízben, de meglepetésére bármennyire igyekezett testét a felszínen tartani, képtelen volt fenn maradni. Bosszúsan nézte, ahogy Kate szinte mozdulatlanul fekszik, és csukott szemmel élvezi a nyugalmat, aztán elmosolyodott, felállt, és ujjaival finoman simogatni kezdte a nő feszes, izmos hasát.

- Szerencse, hogy a férfiak nem tudnak lebegni - szólalt meg csipkelődve. - Ha tudnának, akkor most nem simogatnál.

- Ne szekálj Kate Beckett, mert csak egy mozdulatomba kerül, és a víz alatt találod magadat!

- Azt nem hiszem - incselkedett Kate.

- Nem? És miért nem?

- Mert szeretsz - állt fel a nő, és egy finom csókot adott Castle szájára.

- Igaz - sóhajtott az író.

- Gyere Castle! Ússzunk egyet!

- Verseny? - vigyorodott el a férfi, és már bele is vetette magát a vízbe, és erőteljes karcsapásokkal meg sem állt a lezúduló vízfüggönyig. Kifulladva kapkodta a levegőt amikor megállt, lába már nem ért le a meder fenekére, de a víz olyan tiszta volt, hogy látta az aljzaton fehérlő sziklákat. Lábával taposta a vizet, és körbe fordult, mivel hiába nézett maga mögé, sehol nem látta Kate-t. - Csak nem...? - fordult a sziklafal felé. - Az nem lehet, hogy megelőzött, és már a vízfüggöny mögött van! - gondolta hitetlenkedve, de mivel nem volt jobb ötlete, átúszott a lezúduló vízsugár mögé, de Kate-t ott sem látta sehol. Egyre hangosabban kezdte szólítgatni a nőt, de választ nem kapott. Hirtelen szorongva rándult görcsbe a gyomra, és valami megmagyarázhatatlan rossz érzés kerítette hatalmába. Zavartan, egyre növekvő félelemmel fordult újra körbe, aztán elkezdett a part felé úszni. A part közelébe érve leért a lába, ezért felállt, hunyorogva vizsgálta a napfényt visszatükröző, csillámló vízfelszínt, és zakatoló szívvel kiabálta újra a nő nevét, miközben egyre inkább elhatalmasodott rajta a félelem, hogy Kate esetleg rosszul lett, görcsöt kapott, vagy megtámadta a tóban lakozó szörny, ő meg észre sem vette, és sorsára hagyta.

- Castle - hallotta meg Kate hangját a háta mögül, és szinte látta maga előtt, ahogy huncutul mosolyog rajta. Ennek ellenére megkönnyebbülten csukta be a szemét és sóhajtott egyet, aztán megfordult. Kate a parton feküdt a magasra nőtt virágtengerben egy leterített takarón. Egyik lábát felhúzva, könyökére támaszkodva mosolygott a férfira.

- Ez nem volt szép - mondta halkan, és megbántott arccal leült a nő mellé, térdén összekulcsolta a kezét, és sértődötten maga elé bámult.

Kate érezte, hogy túllőtt a célon, amikor meg akarta viccelni Castle-t. Hallotta a hangján a rémületet, amikor a nevét kiabálva kereste a vízben. Felült, és ujjával finoman cirógatni kezdte a férfi hátát, aztán fejét a vállára hajtva halkan megszólalt: - Ne haragudj! Jó viccnek tűnt.

- Nem volt jó vicc - húzódott el a férfi.

Kate meglepődött. Azt hitte, hogy Castle a szokásos durcás hangon fog megszólalni, ehelyett komoly maradt, és valódi megbántottság csendült a hangjában.

- Féltettél?

- Igen Kate, féltettelek - fordult a nő felé, olyan szomorú tekintettel, hogy Kate-ben bűntudatot ébresztett.

- Köszönöm, hogy féltesz - mondta halkan, de meggyőződéssel. Tekintetét a férfiéba fúrta, és várta, hogy Castle arcán megjelenjen a kisfiús mosoly, mint ilyen helyzetekben szokott, de a markáns arc mozdulatlan maradt. Kate szíve kezdett elszorulni, hogy egy buta tréfával tönkretette a csodálatosan induló délutánt, amikor Castle végre megszólalt.

- Mindig. - Kate még soha nem hallotta ilyen komolyan kiejteni a számukra oly fontos szót. Fejét újra a széles vállra hajtotta, és Castle most nem mozdult. Érezte a bocsánatkérően hozzásimuló nőt, de még csak most eresztett a szorítás a szívén. Sokszor ugratták egymást, és azt sem bánta, ha ezekből a helyzetekből gyakran jön ki Kate győztesen, de most olyan félelmet élt át, amit akkor érzett, amikor hallotta Montgomery kapitány temetésén eldördülni a lövést.

- Kárpótollak - suttogta a fülébe Kate a varázsszót, aminek nem tudott ellenállni. Néhány másodpercig még játszotta a sértettet, aztán elmosolyodott. Már éppen meg akart fordulni, hogy megkapja a vigasztaló csókot, amikor valami furcsára lett figyelmes. Hunyorogva figyelt a sziklafal fölötti égboltra, és megpróbált fókuszálni az erős napsütésben, mert nem akart hinni a szemének.

Kate érezte, hogy megfeszülnek a férfi hátizmai, fejét mereven kicsit felfelé tartja, légzése felgyorsul.

- Valami baj van, Castle? - húzódott hátrébb, és aggódva nézett rá.

- Lehetséges, hogy egy keselyűt látok a szikla fölött körözni? - mutatott hitetlenkedő tekintettel a kék égen kiterjesztett szárnyakkal sikló, fejét előre nyújtó, éles szemeivel a talajt vizsgáló madár felé.

Kate követte a férfi tekintetét, és valóban, egy keselyű körözött alacsonyan a sziklafal fölötti fennsíkon.

- Arra gondolsz, amire én? - nézett a homlokát ráncoló nőre Castle.

- Nézd csak! Már ketten vannak - intett a fejével Kate a magasba, ahol már két madár rótta egyre alacsonyabban a köröket.

- Lehet, hogy valami állat teteme bomlik, vagy ...

- Vagy egy emberé - fejezte be a mondatot a nyomozó.

- Lassan úgy érzem magam, mint Jessica Fletcher a Gyilkos sorokból. Ahová lépek ott hulla terem.

- Még az sem biztos, hogy van ott egyáltalán valami - intette le Kate, mielőtt elszabadulna a férfi írói fantáziája.

- Azért biztosan nem ok nélkül köröznek a keselyűk. Meg kellene néznünk mi van ott.

Kate sóhajtott egyet. Néhány nap felhőtlen kikapcsolódásra vágyott, de érezte, hogy abból már nem lesz semmi.

- Nem nyugszol, amíg nem kapsz válaszokat, ugye? - nézett rosszallóan a férfire.

- Akkor mehetünk? - lelkesedett vigyorogva az író, és már állt is fel a takaróról.

- Csak nem gondolod, hogy fürdőruhában és strandpapucsban nekivágok a hegynek? Visszamegyünk a házba, veszek magamra valamit, húzok sportcipőt, és megnézem, mi a fenére fáj a foguk azoknak a madaraknak - mondta bosszúsan Kate, miközben összehajtogatta a törölközőket és a takarót, majd mérgesen a férfi kezébe nyomta őket.

Castle meglepetten a holmikra nézett, aztán elégedetten elmosolyodott, és sietve a nő után indult.

Kate nagyobb lendülettel csukta be a ruhásszekrény fiókját, mint szerette volna. A csattanásban benne volt a mérge és a csalódottsága, hogy a dolgok nem úgy alakultak, ahogy szerette volna.

- Kate ...

- Meg ne szólalj Castle! Elhoztalak a világ legnyugodtabb helyére, hogy a lehető legmesszebb legyek a gyilkosságoktól, de te még egy pisilés közben is belebotlasz egybe, most meg szerintem még reménykedsz is, hogy odafönn is van egy hulla - fordult a férfi felé, aki nyelt egyet, amikor szembe találta magát a nő összeszorított szájával és szikrákat szóró tekintetével, de aztán mégis megszólalt.

- Nem én öltem meg, úgy hogy nem én tehetek róla, hogy gyilkosság történt, és tévedsz, nem szeretném, ha másvalaki is meghalt volna - nézett engesztelően, és magára húzott egy farmert.

Kate tekintete megenyhült. A saját bosszúságát öntötte a férfira, pedig az tényleg nem tehet a történtekről. Már csak azon imádkozott, hogy valami állati tetemet találjon a fennsíkon.

- Egyedül megyek - döntött ellentmondást nem tűrőn.

- Mi?

- Te itt maradsz! A felfelé vezető út egy meredek, sziklás ösvény. Nem bírnád - mondta olyan hangsúllyal, mintha ez teljesen egyértelmű lenne, miközben felhúzta a cipőjét és megkötötte a fűzőt.

Castle éppen egy pólót húzott, de megállt a mozdulata. Az önérzetébe szenvtelenül kést döfött Kate. Hát ennyire becsüli a fizikai képességeit?

- Azt hiszed, nem tudok felmenni egy lejtőn? - Hangjában keserűség és megalázottság csendült, és végtelen szomorúsággal fordult ablak felé.

Kate meglepetten állt fel, érezte, hogy Castle teljesen félreérti. Odalépett hozzá, ujjaival megérintette az arcát, és finoman maga felé fordította. A férfi engedelmeskedett, de nem nézett a szemébe.

- Férfiak, és az ő törékeny egójuk - mondta szelíden mosolyogva. - Tudom, hogy rendes körülmények között fel tudnál jönni a hegyre, de másfél hónapig gipszben volt a lábad, amit csak néhány napja vettek le. Estére minden nap megdagad, úgyhogy nem hiszem, hogy jót tenne neki egy ilyen megerőltető túra. - Bal kezével végigsimított a férfi tarkóján és maga felé húzta, miközben jobb kezével benyúlt a pólója alá. - Ne félj, tudom, hogy milyen fizikai teljesítményre vagy képes, hiszen minden éjszaka bebizonyítod, néha többször is - suttogta érzékien, szinte csak lehelve a szavakat, aztán gyengéden megcsókolta. - Indulok, te pedig itt megvársz - simogatta meg a férfi arcát.

- Miért van az, hogy mindig úgy kell lennie a dolgoknak, ahogy te akarod? - sóhajtott beleegyezőn a férfi. Figyelte, ahogy Kate a zsebébe csúsztatja a telefonját, és olyan elszánt tekintettel indul az erdő felé, mint amikor tetthelyre megy. Keserűsége egy pillanat alatt elszállt, hiszen Kate azért nem akarja, hogy vele menjen, mert félti, és igaza volt, bokája még mindig fájt, és nem bírta volna a megerőltető mászást. Azon gondolkodott, hogy egy nap alatt hányféle érzelmet élt át a nő mellett. Szerelem, kíváncsiság, bosszúság, sértődöttség, felszabadultság, nyugalom, vágy, bizsergés, félelem ... Ahogy felvillantak a nap eseményeinek emlékei, mindig vissza-visszatért egy kép, amitől nem tudott szabadulni, az erdőben talált halott férfi oszló tetemének látványa. Ki lehetett? Mit keresett az erdőben? Miért ölték meg? A zöld fonalszálnak köze lehet a gyilkoshoz? Megtudtak már valamit a seriff emberei? Egyre izgatottabban járkált a szobában, aztán gondolt egyet, és kilépett a házból. A tóhoz akart menni, de feltűnt neki a változás. A szomszéd udvarról gyerekzsivaj hallatszott. Végignézett a rönkházak félkör alakú során, és megállapította, hogy mialatt fürödtek felpezsdült az élet a kis telepen. A szomszédba egy kisgyerekes család költözött, távolabb éppen a kocsibejáróra kanyarodott egy vadonatúj Audi. Már éppen elindult volna az erdő felé, amikor megakadt a szeme egy terepjárón. Először nem tudta mi zavartja, aztán rájött. A kocsi sáros volt, lökhárítóján horpadás éktelenkedett. Elraktározta a képet az agyában, aztán elindult az erdőbe.

Kate jó kondícióban volt, de mire a hegytetőre ért, kapkodva vette a levegőt, és légszomjjal küzdött. Megállt, csípőre tett kézzel próbált minél több levegőt juttatni a tüdejébe, miközben az égboltra nézett. Már biztos volt benne, hogy a madarak keselyűk, de most nem örült, hogy Castle ilyen jó megfigyelő. Ha nem fedezi fel a röpködő állatot, most áztathatná magát a kellemesen langyos vízben, vagy élvezhetné, ahogy simogatja a napsugár. A két dögevő már egészen alacsonyan repült, és a megtett körök is kisebbedtek. Megpróbálta bemérni a képzeletbeli kör közepét, és zakatoló szívvel elindult. Már nemcsak a megerőltető kaptató miatt vert sebesebben a szíve, hanem a testén eluralkodó izgalom miatt is. Ereiben száguldott az adrenalin. Időnként felnézett a keselyűkre, és egyre jobban hatalmába kerítette egy rossz érzés. Maga elé nézett, szeme módszeresen kutatta a magasra nőtt füvet. Megtorpant. Meglátta a keselyűk prédáját.

Castle újra megcsodálta a természet alkotta csodát. A nap lassan lenyugodott, és az alacsonyan beeső fénysugarak rózsaszínessé varázsolták a sziklákat, a tó tükrén pedig egy aranyként csillogó sávot hoztak létre. A virágtenger színei tompábbá, és sötétebb árnyalatúvá váltak. Magába itta a látványt, mert sejtette, hogy a most csendes partot hamarosan ellepik az új lakók. Sajnálta, hogy a Kate-tel átélt fürdés intimitását valószínűleg nem fogják még egyszer átélni. Sóhajtott, és felnézett a fennsíkra, ahol a keselyűk rendíthetetlenül köröztek. Kate-nek lassan oda kell érnie - gondolta, és abban a pillanatban megcsörrent a telefonja.

- Mit találtál? - kérdezte izgatottan.

- Szólj azonnal Dr. Moore-nak, ha tud, jöjjön fel a hegyre! A mentőket már hívtam - hadarta határozottan Kate.

- De mit találtál? - kérdezte újra Castle, sejtve, hogy egy segítségre szoruló ember lehet a fennsíkon.

- Mondd meg Andrew-nak, hogy 6-8 év körüli gyerek, a fején horzsolt seb és több zúzódás a testen, gyenge légzés és pulzus, valószínűleg kiszáradt. Egyéb sérülést nem látok rajta, de lehetnek belső sérülései. Szervezzétek meg a leszállítását, mert a mentő ide nem tud feljönni - adta ki az utasítást Kate, figyelmen kívül hagyva az író kíváncsi kérdését.

- Egy gyereket találtál? Él? - kérdezte a nyilvánvalót, de Kate közben letette a telefont. Felnézett a sziklafal fölé, de nem látta a nőt, sőt meglepetésére a két madarat sem, aztán amennyire fájós bokája engedte, visszarohant a nyaralókhoz.

- Megyek már, türelem! - csitította morogva Dr. Moore az ajtaján vadul dörömbölő látogatót, és meglepetten nézett a levegőt kapkodó ijedt arcú íróra, amikor kitárta az ajtót. - Kate-tel történ valami? - kérdezte rosszat sejtve.

Castle megrázta a fejét, vett egy nagy levegőt, és tömören beszámolt neki a történtekről. Néhány perc múlva az orvos már táskájával és egy flakon vízzel felszerelve indult az ösvény felé, Castle-t pedig megbízta, hogy szerezzen legalább két embert, aki segít lehozni a gyereket a hegyről, és segítsen a helyszínre jutni a mentősöknek.

Kate aggódva nézte a földön fekvő, eszméletlen kisfiút. Szőkésbarna tüsi haja összetapadt halántékán a vértől, rövidnadrágja és trikója piszkosan tapadt a kék-zöld foltokkal tarkított izmos gyerektesthez. Biztos volt benne, hogy a rendszeresen sportolt, és talán éppen ez mentette meg az életét. Lassan a hátára fektette, csapzott haját kisimította a homlokából, miközben arra gondolt, hogy a gyereknek éppen úgy áll a haja, mint Castle-nek, amikor kócosan ébred reggel. Megfordult a fejében, hogy ölbe veszi a fiút és elindul vele lefelé, de mivel nem tudta, hogy nincs-e rejtett sérülése, elvetette az ötletet. Ráadásul meredek és köves az ösvény, ha megcsúszik, mindkettejüknek nagy baja lehet. Türelmetlenül nézett az órájára. - Gyerünk Castle! Mi lesz már? - morogta maga elé. Reménykedve fordult az ösvény felé, de senkit nem látott, és teljes volt a csend, csak saját ziháló lélegzését hallotta. Leült a gyerek mellé, és fejét az ölébe téve simogatni kezdte az arcát. Úgy érezte órák teltek el, amikor végre közeledő lépteket hallott, és végre meglátta az idős orvos meggyötört alakját. A férfi arcáról lerítt, hogy megszenvedett az emelkedővel, de próbálta rendezni kapkodó levegővételét, miközben kezét a mellkasára tapasztotta, mintha attól félne, hogy bordái mögül kiugrik a szíve.

- Andrew! Erre! - kiáltotta Kate megkönnyebbülten, mire a férfi bólintott, és nehézkesen elindult felé.

Eközben Castle segítséget kért a szomszéd házba költöző családapától, és az Audival érkező férfitől, akik azonnal indultak az erdő felé. Az író jólesően nyugtázta, hogy még nem veszett ki az emberekből a segítő szándék. Miközben a bekötő utat kémlelte a mentőket várva, oda-odapislantott a sáros, horpadt terepjáró felé. Nem tudta megmagyarázni, hogy miért, de rossz érzése volt. Nem látta kik költöztek a házba, de egyre kíváncsibb volt, milyen emberek tartoznak a környezetből kirívó autóhoz. A mentőnek még se híre, se hamva nem volt, ezért elindult a dzsip felé. - Itt a jó indok, hogy kopogtassak azon az ajtón - gondolta. Bekémlelt az udvarra, de senkit nem látott, aztán felöltötte legsármosabb mosolyát, és bekopogott az ajtón.

- Igen? - nyitott ajtót egy negyvenes évei közepén járó férfi barátságtalan arccal. Castle meglepődött, mert a az aranykeretes szemüveg mögül hidegen fúródott a szemébe a férfi bizalmatlan tekintete, és mert a férfi olyan magas volt, hogy fel kellett rá néznie, ami nem volt számára megszokott helyzet, mivel 187 cm-es magasságával megszokta, hogy általában felnéznek rá az emberek. Hirtelen arcára fagyott a mosoly. Most jött rá, hogy nem gondolta ki, hogy mit is mondjon.

- Ö ... amm ... én Richard Castle vagyok - szólalt meg zavartan, és kezét egy kényszeredett mosoly kíséretében kézfogásra nyújtotta.

- Mit akar Mr. Castle? - kérdezte összeszűkült szemmel anélkül, hogy az író kezére nézett volna.

- Én ... csak arra gondoltam, ha már egymás közelében nyaralunk, megismerkedhetnénk - nyögte ki, és igyekezett kellően ártatlanul pislogni, miközben próbált a lakás belseje felé tekintgetni, de a férfi alakja betöltötte a szűkre nyitott ajtó nyílását.

- Nem azért jöttem ide, hogy idegenekkel ismerkedjek! - csattant idegesen a hangja, és becsukta Castle előtt az ajtót.

- Persze - mondta az író az ajtónak, és zavartan visszahúzta még mindig kézfogásra előrenyújtott kezét, és zsebre tette. Körülnézett, volt-e tanúja a kínos jelenetnek, de az étterem teraszán kávézó két párocskán kívül nem látott senkit.

Sziréna vijjogása törte meg a csendet. Castle kiállt a bekötőút szélére, és meglengette a karját, amikor a mentőautó a közelébe ért. Gyorsan felvázolta a helyzetet a mentőorvosnak, és útba igazította a csapatot.

Húsz perc múlva két mentős, a szomszéd férfi és az Audi-s pasas jelent meg a fennsíkra vezető ösvényen, hordágyon hozták a kisfiút, mellettük az orvos igyekezett az infúziós folyadékot minél magasabbra tartani. A csapat mögött dühös és aggódó arccal lépkedett Kate, mögötte pedig Dr. Moore.

Castle szíve összeszorult amikor elhaladtak mellette, és meglátta a kisgyerek élettelennek tűnő testét. Semmit sem tartott igazságtalanabbnak az életben, mint amikor egy védtelen gyermeket bántanak.

- Rendbe jön? - kapkodta a tekintetét az orvos, Kate és Dr. Moore között.

- Igen - válaszolt Kate, és nem kerülte el a figyelmét Castle remegő hangja, és a megkönnyebbült sóhaj sem. - Kiszáradt és legyengült, de minden rendben lesz - fogta meg a férfi karját biztatón, és lassan ő maga is megnyugodott. - Vigyázzanak rá! - szólt oda kérőn a mentőorvosnak.

- Nyugodt lehet, megteszünk mindent. Még éppen időben talált rá - nyújtotta felé barátságosan a kezét a mentőorvos, és Kate hálásan kezet fogott vele. - Köszönjük a segítséget kolléga - fogott kezet Dr. Moore-ral is, aztán becsukta a mentő ajtaját, és elindultak a kórház felé.

Egy percig szótlanul bámultak a mentő után, aztán Kate vett egy nagy levegőt, mint aki ezzel lezártnak tekinti az ügyet, megköszönte a két idegen segítségét, akik elindultak egy lélekerősítőt inni az étterembe. Castle még hallotta, ahogy Dr. Moore évődik Kate-tel, hogy mellette aztán nem lehet unatkozni, és hogy legközelebb ne akarja megtúráztatni, mert nem akar infarktust kapni, de figyelmét sokkal jobban lekötötte, hogy valaki kitartóan leselkedik az egyik ház ablakából a résnyire elhúzott függöny mellől. A ház előtt a sáros, horpadt dzsip állt.

- Castle! - szólt a tétován álldogáló férfira Kate, amitől az összerezzent. - Mit nézel? Valami baj van?

- Nem, nem, semmi - indult a nő és az orvos után, de néhány méter megtétele után visszafordult, és az ablakra nézett, ahol a függöny éppen visszalebbent a helyére.

- Gyere Castle, üljünk be egy kávéra - intett az étterem felé Kate, miután Dr. Moore elbúcsúzott tőlük. - Ott megvárhatjuk a seriffet.

- Idejön a seriff? - kérdezte az író, de mire kimondta a kérdést, már tudta a választ.

- Találtunk egy kisgyereket egyedül, kiszáradva, megsérülve. Gondolod, hogy önszántából került ilyen helyzetbe?

- Hát, egyszer én is világgá akartam menni, csak én New York dzsungelében indultam útnak és tévedtem el. Mire megtaláltak, majdnem úgy néztem ki, mint ez a fiúcska - merengett el az emléken, miközben udvariasan kihúzta a terasz egyik székét Kate-nek. A nő elmosolyodott a gesztuson, ami Castle-nek láthatóan teljesen természetes volt. Végigfutott az agyán, vajon hány nővel volt már ilyen udvarias, de inkább elhessegette a gondolatot.

- És meddig jutottál?

- Rossz metrószerelvényre ültem, és egy eléggé veszélyes környéken szálltam le, ahol három kamasz fiú megfenyegetett és elvette a malacperselyből kivett pénzemet, aztán amikor elkezdtem kapálózni, hogy az utolsó ötdollárosomat visszaszerezzem, kaptam egy pofont amitől vérezni kezdett az orrom, és megfürdettek a porban - húzta el a száját fájdalmasan Castle.

- És hogy találtak rád? - fogta meg a kezét együtt érzőn Kate.

- Amikor röhögve otthagytak, elkezdtem keservesen bőgni. Összeszedett egy középkorú, kedves nő, rendőrt hívott, bevittek egy őrsre, anyám pedig értem jött. Akkor tapasztaltam meg először a világ kegyetlenségét - sóhajtott a férfi.

- Castle, ugye nem csak úgy találtad ki? - nézett rá hirtelen gyanakodva a nő.

- Megkérdezheted anyámat. Fél évig egy percig nem lehettem egyedül.

- És miért szöktél meg?

- Azt hittem, nagy kaland lesz.

- Hát, végül az lett, nem? - mosolygott rá Kate, aztán eszébe jutott valami. - Még nem is láttam rólad gyerekkori képet! Most már kíváncsi vagyok, milyen voltál.

- Jaj ne! Ha egyszer elkezdi mutogatni a képeimet Anya, akkor egy napig nem szabadulsz meg tőle - vágott ijedt arcot a férfi.

- Mi az Castle? Csak nem félsz, hogy kiderülnek a kis múltbéli titkaid? - incselkedett a nő, miközben belekortyolt a forrón gőzölgő kávéba.

- Csak nem szeretem, amikor mutogatja a kakastaréjos meg pucér fotóimat - duzzogott Castle, és Kate nem állta meg nevetés nélkül.

- Pedig biztosan cuki kisbaba voltál - kacagott önfeledten, és egy pillanatra sikerült megfeledkeznie a sebesült kisfiúval kapcsolatos sötét érzéseiről. Eltöprengett, mit tud Castle, amitől még a legnehezebb helyzetekben is napfény tud csempészni a gondolataiba.

- Az, cuki - morgott a férfi, de nem folytathatták a beszélgetést, mert az étterem elé bekanyarodott a seriff autója.

- Beckett nyomozó! Mr. Castle - nyújtotta kezét feléjük komoly arccal a már ismerős férfi. Kate meglepődött, és kérdőn nézett rá. Nem mondta a seriffnek, hogy nyomozó, amikor az erdőnél találkoztak. - Egy kicsit utána néztem maguknak, amikor megtalálták a hullát - válaszolt a ki nem mondott kérdésre.

Kate egyetértően bólintott, aztán beszámolt az elmúlt óra eseményeiről a keselyűk megpillantásától a mentő elszáguldásáig.

- Megtudtak valamit az erdőben talált holttestről? - kérdezte aztán.

- Igen, de kérem, kezeljék bizalmasan az információt! - nézett a seriff a két kíváncsi tekintetű emberre, aztán folytatta. - A fogászati leletei alapján megtudtuk, hogy a férfi Mark Freeman, egy jónevű new york-i ingatlanforgalmazó cég ügyvezető igazgatója.

- Ilyen gyorsan végzett a labor? - szólalt meg csodálkozva az író.

- Tudja Mr. Castle, nálunk olyan ritka a gyilkosság, mint a fehér holló, így aztán mindenki lázban égett, hogy kiderítsük a férfi kilétét. Most néznek utána a kollégáim, hogy mit kereshetett a környéken.

- Lehet a gyerekhez valami köze? - tette fel azt a kérdést Castle, ami a leginkább piszkálta a fantáziáját.

- Nem tudjuk. Egyelőre megpróbáljuk kideríteni a gyerek személyazonosságát. Lehet, hogy már bejelentették az eltűnését - mondta bizakodva, aztán élénk tekintetű szemeivel komolyan Beckettre nézett. - Nem akarom megzavarni a pihenésüket, de megkérhetném, hogy tartsa nyitva a szemét, nyomozó?

- Van valami gyanúja? - kérdezte Kate.

- Nem, csak ezen a környéken rendkívül szokatlan néhány nap alatt két ilyen eset, és ez rossz érzéssel tölti el az embert. Mindenesetre odaküldtem az egyik emberemet a kórházba a fiú szobája elé.

- Szólunk, ha valami szokatlant tapasztalunk - ígérte a nő.

Miután elbúcsúztak a serifftől megvacsoráztak, aztán visszaindultak a nyaralóba. Kate-nek feltűnt, hogy az író szokatlanul csendes volt egész este, de nem akarta faggatni. Arra gondolt, talán csak túl sok volt neki ez egy napra, és most emészti a nap eseményeit.

- Gyere Castle! Mutatok valami csodálatosat - fogta meg a kezét, és mosolyogva az ösvény felé húzta, de a férfi megtorpant.

A nappal oly barátságos, világos tölgyes a lenyugvó nap sugaraiban furcsa árnyékokat vetett, a lágy szellő megsusogtatta a lombokat.

- Mi az? Csak nem félsz? - nézett rá kihívón.

- Mitől félnék? - vágta rá túl hirtelen az író fölényesen, miközben igyekezett ellazítani görcsben levő gyomrát, és elindult Kate után, de az erdő széléről még visszapillantott a titokzatos nyaralóra. Úgy érezte, mintha a sötétbe burkolózó házból valaki figyelné minden lépésüket.

Amikor megpillantotta a tavat és a sziklafalat a lezúduló forrásokkal, tátva maradt a szája, és egyszeriben minden rossz érzése elszállt. A fények természetellenes árnyalatokban pompáztak, mint valami eltúlzott színvilágú festményen.

- Ez gyönyörű - suttogta álmélkodva, aztán Kate-re nézett, aki elégedetten mosolygott rá.

Castle leült a part selymes füvére, Kate elé ült, és a férfi mellkasának támaszkodott. A férfi átölelte, állát a nő vállára tette, és lassan ringatózva, csendben itták magukba a természet csodáját.

- Ott az Esthajnalcsillag - nézett az egyre sötétebb égbolton fénylő égitestre Kate.

- Az a Vénusz. Nem is csillag, csak bolygó - okította a férfi.

- Tudom Castle - csendült sértődöttség a nő hangjában.

- Bolygók, vagy csillagok, bármilyen fényesen ragyognak, nem vetekedhetnek veled - suttogta a bókot Castle Kate fülébe, mire a nő azonnal elmosolyodott, aztán egy hirtelen ötlettől vezérelve felpattant a férfi öléből, és felé nyújtotta a kezét.

- Gyere!

- Már menjünk is? - fogadta el Castle a segítő kezet, és felállt, de arca csalódottságot tükrözött. Az átélt izgalmak után jólesett neki a nyugalom.

- Nem. Még maradjunk egy kicsit - mondta Kate sejtelmesen, és élvezettel nézte a férfi értetlen ábrázatát.

Közelebb lépett hozzá, finoman megcsókolta, aztán megfogta a pólója szélét, és egy lassú mozdulattal lehúzta magáról. Megrázta összekócolódó haját, aztán a füle mögé simította, végül kipattintotta farmerja gombját, és lehúzta a cipzárt.

Castle elnyíló ajkakkal, lélegzetvisszafojtva nézte az érzékien vetkőző nőt. Érezte, ahogy vad dübörgésbe kezd a szíve, és sejtjeiben fellobban a vágy.

- Gyerünk Castle! Vetkőzz! - emelte meg szemöldökét kacéran mosolyogva Kate.

- Mi? Hogy? Mi ... mit ... mit akarsz csinálni Kate? - dadogott zavartan Castle.

A nő odalépett a tétován tipródó férfihoz, lehúzta róla a pólót, miközben érzéki hangon a fülébe suttogta: - Bízz bennem!

Castle nyelt egyet. Kate kicsatolta az övét, ujjaival ügyesen kigombolta a farmer sliccének gombját, majd lehúzta a cipzárt. A férfi felocsúdott meglepetéséből, és át akarta karolni, de Kate hátrébb lépett. Egy mozdulattal kilépett a nadrágjából, aztán kikapcsolta a melltartóját és a földre csúsztatta. Castle oldalra billentett fejjel, sóvárgó tekintettel nézte, ahogy a nő vetkőzik, és még a szája is tátva maradt, amikor lekerült róla az utolsó ruhadarab is. Ma már nem először gondolt arra, hogy ilyen gyönyörűt még sosem látott. A napfény aranysárga sugaraitól átvette a hatalmat a holdsugár kékes fénye, ami ezüstben tündöklőre festette a vizet. A lezúduló források csobogása, és az ezüstragyogásban kirajzolódó tökéletes női test körvonalai szinte földöntúli szépséget kölcsönöztek a helynek. Kinyújtotta a karját, hogy magához húzza a gyönyörű nőt, akinek érintésére minden porcikája vágyott, de Kate nevetve kisiklott a kezei közül, és pajkosan kacagva tett pár lépést a tó felé, és mint egy sellő, elmerült a tó vizébe. Pár másodperc múlva lassan kiemelkedett a fodrozódó víztükörből. - Ha Botticelli látta volna ezt, biztos, hogy ilyenre festette volna meg a "Vénusz születésé"-t - gondolta a férfi elvarázsolva.

Kate hátravetette a fejét, kezével végigsimított haján, aztán Castle-re mosolygott.

- Mire vársz? - törte meg pajkos hangja a csendet, mire a férfi felocsúdott az édes merengésből, kapkodva lerúgta cipőit, letolta a farmert, és futva indult a víz felé, de Kate parancsoló hangja megállította. - Állj! Csak nem gondoltad komolyan? - mutatott kajánul mosolyogva a bokszeralsóra.

Castle meglepetten felhúzta a szemöldökét. Alsó ajkát beharapva töprengett, miközben vágyakozva nézte Kate formás, duzzadt melleit, aztán szégyenlősen körbenézett, hogy megbizonyosodjon róla, senki nem látja, végül lehúzta az alsónadrágot, és belevetette magát a vízbe. A langyos víz simogatóan ölelte körbe a testét, de most már nem erre vágyott. Átölelte Kate-t. Becsukta a szemét, hogy agya csak a selymes bőr érintésére koncentrálhasson. Összefonódott meztelen testük lassan belemerült a kellemesen langyos vízbe. Finom érintésekkel csókolták egymás ajkát, kezük lágyan simogatta a másik hátát.

- Azt hittem, ismerem, Beckett nyomozó - suttogta a csókba Castle, aki még mindig azon álmélkodott, hogy sosem hitte, hogy ilyen felszabadult és korlátokat áttörő is tud lenni ez a kemény, szabálytisztelő nő.

- Nem is tudja, mire vagyok még képes Mr. Castle! - lehelte érzékien a férfi fülébe Kate, aztán ajkai közé vette a fülcimpáját, és finoman megharapta.

Ez volt az a pillanat, amikor a férfi érezte, hogy vége van, ösztönei, vágyai átvették az irányítást.

Félóra múlva ugyanúgy ült combjai között Kate a part selymes füvén, mint amikor a lemenő napsugarakban gyönyörködtek nemrég, de most meztelen testük simult egymáshoz, és nem a tájban gyönyörködtek, hanem az átélt testi gyönyör érzésében ringatóztak.

- New York-ban nem látni a csillagokat - szólalt meg Kate felnézve a milliárdnyi fénylő égitesttel borított égboltra.

- Hogyhogy én nem tudtam erről a helyről? - mondta durcásan a férfi, miközben ő is felnézett. - Te honnan tudtad, hogy létezik ez a hely?

- Dr. Moore-tól - válaszolt szűkszavúan a nő, és Castle megérezte, hogy megfeszül a teste. Néhány másodpercig hallgatott, mint aki azt latolgatja, mennyit áruljon el a férfinak, aztán folytatta. - Amikor a lövés után kiengedtek a kórházból, hónapokig Apánál voltam, de egy idő után rendkívül rosszul bírtam a bezártságot, de az őrsre még nem tudtam volna visszamenni. Akkor hozott el ide Andrew és a felesége, Elisabeth. Csodálatos emberek.

Elhallgatott. Érezte, hogy Castle szorosabban öleli magához. Sosem beszéltek arról az időszakról. Mindegyikükben túl fájdalmas emlékeket idézett fel, így inkább elrejtették azokat a képsorokat, érzéseket agyuk legrejtettebb zugába.

- Azután is jártam itt, amikor az orvlövész szedte az áldozatait, és nem akartam elismerni, hogy PTSD-ben szenvedek - mondta halkan, de még ennyi idő után is tudat alatt szégyellte a gyengeségét, ezért rövidítette a poszt traumatikus stressz szindróma kifejezést.

Castle jólesően vette tudomásul, hogy Kate megosztotta vele életének e nagyon nehéz időszakaszainak egy kis rejtett részletét, de ahogy azokra az időkre gondolt, rég nem érzett szomorúság telepedett rá. Nem akarta soha többé átélni azt a rettegést, félelmet, csalódást és tehetetlenséget, amit akkoriban érzett.

Kate megérezte a férfi hangulatváltozását. Nem akarta, hogy a múlt tönkretegye ezt a csodálatos estét, ezért megfordult, két tenyerébe fogta a férfi arcát, és gyengéden megcsókolta.

Castle a rönkház hálószobájának kényelmes franciaágyában feküdt, szeme a mennyezetre meredt, de gondolatai egészen máshol jártak. Amikor visszajöttek a tótól és meglátta a holdfényben sötéten árválkodó dzsipet, megint rossz érzés kerítette hatalmába, amit nem tudott megmagyarázni. Felidézte a magas, szemüveges férfi goromba megjegyzését, és a leskelődő alakot a függöny mögül. Vajon ő követte titkon az eseményeket, vagy van vele valaki? 

Kate kilépett a fürdőszobából, és bebújt Castle mellé a takaró alá. A férfi automatikusan felé fordult és átkarolta, de nem szólt. Beckett ismerte ezt az arckifejezést, és azt is tudta, hogy mit jelent a hallgatás.

- Ki vele Castle! Mi izgatja a fantáziád? - kérdezte megadóan.

- Miért nem tud a világ erről a csodálatos helyről? Normális esetben már rég szállodák sorakoznának a parton, és tömve lenne a tó fürdőzőkkel? Kié egyáltalán a terület? Egy ingatlan-befektetőnek ez egy aranybánya! Nem gondolod, hogy Mark Freeman megölésének köze van ehhez a területhez? Mi van, ha valakik nem akarták, hogy rátegye a kezét az ingatlanforgalmazó cége? És hogyan került a fennsíkra a kisfiú?

- Castle! - emelte fel a hangját Kate. - Már megint meglódult a fantáziád!

- De ...

- Hagyd a nyomozást a seriffre!

- Arra a seriffre gondolsz, akinek a körzetében még soha nem volt gyilkosság? - kérdezte némi gúnnyal a hangjában az író.

- Ha az megnyugtat, néhány kérdésedre tudom a választ - sóhajtott a nő. - A területet az 1900-as évek elején vásárolta Dr. Moore nagyapja. A végrendeletében a területet a két fiára hagyta azzal a feltétellel, hogy sem ők, sem az örököseik nem adhatják el, nem építhetnek rá idegenek számára nyaralót, szállodát, szóval nem csinálhatnak belőle idegenforgalmi központot. Most a négy unoka tulajdonában van a tó, a házak, az étterem, a fennsík és az erdő egy része, és csak a családtagok járhatnak ide.

- De te nem vagy családtag! - emelte fel a fejét a párnáról Castle, és a könyökére támaszkodott. - Rólam nem is beszélve - mondta, miközben az futott át az agyán, hogy ezek szerint a kedves orvos és a rideg dzsipes férfi valószínűleg rokonok.

- Nem, nem vagyok családtag - mosolyodott el Kate. Jólesett neki egy kicsit húzni az író kíváncsiságát.

- Akkor?

- Tudod, egy középiskolába járt az édesanyámmal.

- És? - ült most már fel a kíváncsiságtól egyre izgatottabb férfi.

- Hát ... igazi lángoló első szerelem volt az övüké - bökte ki nagyot pislantva Kate.

Castle csak bámult a mellette fekvő, titokzatosan mosolygó nőre. Szeme elkerekedett a csodálkozástól, aztán arcára kiült a döbbenet.

- Dr. Andrew Moore az apád? - csúszott ki a kérdés önkéntelenül a száján.

- Jézusom, Castle! Dehogy! - nevette el magát Kate. - Mondd csak, mennyi szappanoperát néztél, amíg a törött lábaddal nem engedtelek a kapitányágra jönni?

- Jól van na! Azok után, amit mondtál, összekötve azzal, hogy itt vagyunk a szigorúan családi birtokon, mégis mire gondolhattam volna? - hanyatlott vissza a párnára a férfi. Sértődötten pislantott néhányat, de arcáról le lehetett olvasni, hogy emlékei között megjelenik néhány unalmában megnézett sorozat képe. Aztán győzött a kíváncsisága, és Kate-re nézett. A nő néhány másodpercig élvezte, hogy egy kicsit gonoszkodhat a férfival, ha nem ad azonnal magyarázatot, de az ártatlan, kisfiús tekintetnek nem tudott sokáig ellenállni.

- Igazi plátói, kamasz szerelem volt az övék - kezdte lassan - de aztán Andrew a Columbia-ra, Anya pedig a Yale-re ment tanulni, és a távolság barátsággá szelídítette a szerelmüket. Végül huszonévesen mindketten megtalálták azt az embert, akiről biztosan tudták, hogy életük egyetlen igazi társa lesz, akivel meg akarják osztani a hétköznapjaikat, örömeiket, bánataikat, akivel családot alapítanak, akivel átvészelik az élet kegyetlenségeit, és akivel az öregkort békés boldogságban élhetik meg - mondta ábrándos tekintettel Kate, miközben oldalra pillantott a mellette fekvő férfira. - Andrew-nak ez sikerült is - tette hozzá szomorúan.

Castle is elkomolyodott. Tudta, hogy Kate az édesanyjára és az apjára gondol, akik, megtalálták lelki társukat, de a boldog, nyugodt öregkor nem adatott meg nekik.

- Apa soha nem volt féltékeny. Tudta, hogy Anya szíve csakis az övé, így az Andrew-val való életre szóló barátság elszakíthatatlan kapocsként megmaradt kettejük között. Olyan ő nekem, mint egy jóságos nagybácsi, akire mindig számíthatok, ha bajban vagyok.

- Értem - szólalt meg a férfi. Komoly vonásai tükrözték, hogy szinte maga előtt látja a lelkileg padlón levő nyomozót, amikor az orvos elhozta erre a mesebeli helyre. Akkor fájt neki, hogy Kate nem fogad el tőle segítséget, de hálás volt Dr. Moore-nak, hogy ő tudott segíteni. - És köszönöm, hogy elmondtad.

Oldalra fordult, és megsimogatta a nő arcát, miközben az elmerengő zöld szempárt fürkészte.

- Hogyhogy engem ideengedett erre a "titkos" magánbirtokra? - tette fel az utolsó kérdést, ami még izgatta az ottlétükkel kapcsolatban.

- Tudja, hogy fontos vagy nekem - mosolyodott el Kate, és végigsimított a férfi haján, aztán ujjaival finoman megdörzsölgette a fülét, és olyan lágyan csókolta meg, hogy puha, meleg ajkaik éppen csak érintették egymást, mégis Castle úgy érezte, ez a csók most többet mondott sok száz szónál.

Kate megfordult, és befészkelte magát a férfi ölébe. Elégedetten sóhajtott, amikor megérezte derekán az ölelő kart, és Castle mocorgását, hogy úgy helyezkedjen, hogy minden porcikájával érezhesse őt.

Castle nem látta Kate arcán a boldog mosolyt, csak hallgatta egyre lassuló és mélyülő légzését, érezte elernyedő izmait. Boldogan ölelte magához az alvó nőt, mintha soha nem akarná elengedni. Elmerengett a hallottakon. Szerette volna Kate-tel megosztani az életét, vele megöregedni. Aztán eszébe jutott az első találkozása Dr. Moore-ral, amikor Kate úgy mutatta be, mint a szomszédját, de valahogy érezte, hogy több van a két ember között egy jószomszédi kapcsolatnál. Lassan erőt vett rajta a különleges nap eseményei okozta fáradtság, átvette Kate lassú, hosszan elnyúló légzésének ütemét, és elaludt.

Mély, pihentető álomból ébredt. Kinyitotta a szemét, és meglepve tapasztalta, hogy a szobában teljes sötétség uralkodik. Várt pár másodpercet, hogy pupillája kitáguljon, és szeme befogadja a kevés kis derengést. Kate ugyan abban a helyzetben aludt, mint amikor a karjaiban tartotta, és egyenletes lélegzése arról tanúskodott, hogy mélyen alszik. Talán a szomjúság miatt ébredt fel - töprengett, ezért óvatosan, nehogy a nőt megzavarja legszebb álmában, felkelt, és lábujjhegyen kiosont a szobából. A konyha felé vette az irányt egy kis ásványvízért. Jóízűen kortyolgatta a hideg, friss vizet, miközben az ablakhoz lépett, és elhúzta a sötétítőfüggönyt. Érdeklődve kémlelt ki a ház előtti csendes kis parkra, aztán a sötét eget borító csillagáradatra. Elmosolyodott. Csillagok, tópart, Kate meztelen teste ... - Jézusom! Micsoda romantikus lettem! - gondolta fintorogva, de a mosoly letörölhetetlenül az arcán maradt. Már éppen visszaengedte volna a függönyt, amikor hirtelen fény tört utat magának a sötét éjszakába. Meglepve lépett közelebb az ablakhoz, és hunyorogva próbálta megállapítani a fény forrását. Nyelt egyet, és a mosoly eltűnt az arcáról. Délutáni kellemetlen élményének színhelyén gyúlt fel a fény a bejárati ajtó felett, fényárba borítva a kis teraszt és a lépcsőt. Az ajtóban a magas, barátságtalan férfi állt, bezárta az ajtót, aztán a kilincset lenyomva bizonyosodott meg arról, hogy a kulcs elvégezte feladatát. Lement a lépcsőn, és a ház sarkánál levő kapcsolóval leoltotta a villanyt. Castle határozottan látta, hogy mielőtt továbbindult volna, alaposan körülnézett, mintha attól tartana, hogy valaki meglátja, aztán sietősen a terepjáróhoz ment. Mielőtt beült volna a járműbe idegesen újra körbejáratta a szemét. Az író lélegzetvisszafojtva figyelte a férfit, és újra hatalmába kerítette a rossz érzés. Megdermedt. A férfi mozdulata, amivel a környéket kutatta, hirtelen megállt, és egyenesen Castle ablaka felé nézett. Az író nem tudta mit tegyen. Ha elengedi a függönyt, az visszahullik a helyére, és a mozgást észreveheti a férfi, amiből rájön, hogy figyelik. Inkább mozdulatlanul állt, és reménykedett, hogy a csillagok és a Hold fénye nem hatol be az ablakon, és a sötétség rejtekében maradhat. Messze voltak egymástól, egy pillanatig mégis úgy érezte, mintha farkasszemet néznének, aztán a férfi elfordította a fejét és beült a kocsiba. Feltűnően lassan, halk motorral hagyta el a telepet, és a fényszórókat sem kapcsolta fel, csak a helyzetjelző tompa derengésével világította meg az utat.

Castle összeszűkült gyomorral nézet a távolodó autó után, aztán leengedte a függönyt. A következő pillanatban azt hitte szívrohamot kap.

- Mit csinálsz? - szólalt meg közvetlenül mögötte Kate, mire a férfi ijedtében akkorát ugrott, hogy a kezében szorongatott pohárból a padlóra ömlött az ásványvíz.

- Jézusom! - kapott a szívéhez. - Meg akarsz ölni? - vett egy nagy levegőt, miközben próbálta rendezni a szívverését.

- Eltűntél mellőlem, hát kijöttem megnézni, hogy mit csinálsz.

- Csak szomjas voltam - mondta bizonytalanul, miközben az ablak felé pislantott, és azon gondolkodott, elmondja-e Kate-nek a különös férfinál tett délutáni látogatását, és az előbbi megfigyelését, de szinte biztos volt benne, hogy a nő az írói fantáziája képzelgésének tartaná az egészet, ezért inkább hallgatott, és elindult a hálószoba felé.

Kate elgondolkodva nézett a férfi után. Ismerte, mint a tenyerét. Tudta, hogy valami izgatja, de úgy gondolta, ha eljön az ideje, úgyis előhozakodik vele, ezért szótlanul követte az ágyba.

Az éjszakából hátralevő néhány órában Kate jóízűen aludt, Castle viszont az álom és az ébrenlét között vergődött reggelig. Agya izgatottságát nem tudta legyőzni a csend és a sötétség keltette nyugalom, és sokáig forgolódva vergődött az ágyban, csak reggel felé nyomta el az álom. Amikor felébredt, szinte nappali világosság volt a szobában. A sötétítőfüggöny nem tudta felvenni a versenyt a felkelő Nap szikrázó fényével. Kate nem feküdt mellette, viszont a konyhából a frissen főtt kávé illata szállt felé. Néhány másodpercig üldögélt az ágy szélén, és próbált életet lehelni magába. Fáradtabbnak érezte magát, mint este.

- Jobb, ha most nem rólad mintázzák a frissesség és a kipihentség szobrát - szólalt meg az ajtóban állva Kate, kezében két bögre gőzölgő kávéval, aztán a férfihoz lépett, aki hálásan vette el a felé nyújtott poharat. - Rosszul aludtál? - kérdezte a nő, de hangjában már nyoma sem volt az előbbi évődésnek, inkább aggódva nézte a kócos, karikás szemű, nyúzott tekintetű férfit, miközben mellé ült az ágyra, és kezével végigsimított a hátán. Érezte, hogy a póló nyirkos az izzadtságtól. - Valami nem hagy nyugodni, ugye?

Castle kortyolt egyet a kávéból, ezzel időt adva magának, hogy eldöntse, beszéljen-e a rossz előérzetéről és a megfigyeléseiről Kate-nek, aztán döntött, és vett egy nagy levegőt.

- Történt valami nyugtalanító tegnap délután, és az éjszaka - kezdte komolyan, és Kate érdeklődve figyelő szemébe nézett.

Castle megrezzent, amikor az erőteljes, határozott kopogás hangja a szobáig hatolt.

- Beckett nyomozó, kérem, nyissa ki! John Green seriff vagyok!

Egymásra néztek, és Kate meglepetten, Castle idegesen indult az ajtó felé. A seriff sürgető hangja semmi jót nem ígért.

- Segítenie kell! Baj történt az éjszaka - szegezte Kate-re idegesen csillogó szemét, ahogy kitárult az ajtó.

- Mi történt? - kérdezte egy emberként Beckett és Castle, miközben a férfi feldúlva belépett az ajtón.

- Először is tisztázni szeretném, hogy ami itt elhangzik, az bizalmas információ, és öntől Beckett nyomozó, csak magánemberként kérek segítséget.

- Rendben, - nézett rá keményen Kate, aztán Castle-re mutatott - de Mr. Castle a társam.

A seriff néhány másodpercig farkasszemet nézett a nyomozóval, miközben mérlegelte a helyzetet. Nem örült, hogy egy civilt is beavasson egy hivatalos ügybe, de a nő tekintetén látszott, hogy vagy a férfi előtt beszél, vagy sehogyan.

- Az éjszaka valaki járt a kisfiú szobájában, a kórházban.

- Bántották? - döbbent meg Beckett.

- Nem, de csak a szerencsén múlt, hogy nem sikerült - nézett tanácstalanul a nő szemébe, de a háttérből tisztán hallotta az író megkönnyebbült sóhaját. - Valaki telefonált az ajtó elé állított kollégámnak, a nevemben, hogy megszüntettük a védelmet, elhagyhatja a helyét - folytatta bosszúsan, amiért ilyen könnyen kiiktatták az ajtó elé állított őrt. – Nézzék, ... még soha nem volt komoly ügyünk. Ebben a kisvárosban mindenki ismer mindenkit. Néha van egy kis kakaskodás a kocsmában, vagy összevesznek a szomszédok valami apróságon, esetleg családi csetepatéhoz hívnak, de még egy betörés sem történt az utóbbi tíz évben, nemhogy gyilkosság! Ráadásul a kisgyerekről nem sikerült semmit kiderítenünk. Nem ismeri senki és nincs a bejelentett eltűntek között sem - magyarázkodott lesütött szemmel. - Nézze nyomozó - emelte fel tekintetét Beckettre - bevallom, nincs kellő tapasztalatom az ilyen horderejű ügyekben, de nem engedhetem meg, hogy a körzetemben büntetlenül bántsanak valakit csak azért, mert én túl büszke vagyok, hogy segítséget kérjek.

- Mi történt a kórházban? - terelte vissza az eredeti problémához a seriffet Kate, miközben elismerően bólintott. Becsülte a férfit, amiért nem találta rangon alulinak segítséget kérni, ráadásul egy nőtől.

- Az őrt nem én hívtam vissza. A nővér nem sokkal később, hogy az őr elment, belépett a szobába, de valaki fellökte, és rohanva elmenekült. Mire a nővér felocsúdott, már híre hamva sem volt a férfinak, de a gyerek infúziója ki volt húzva, és le voltak állítva a műszerek, amire rákötötték, hogy figyelemmel kísérhessék az életjeleit. Nővér megúszta kisebb karcolásokkal, és a gyereknek sem lett semmi baja, de ha a nővér egy kicsit később megy be ...

- Megnézték a biztonsági kamerákat? - kérdezte Kate.

- Ez egy kisvárosi kórház. Nincsenek kamerák - sóhajtott lemondóan a seriff.

- A nővér tudott személyleírást adni?

- Csak annyit látott, hogy egy magas, fehér férfi volt orvosi köpenyben, de sajnos az arcát sem ő, sem a recepciós nem látta. Éjszaka alig van személyzet egy ilyen kis kórházban.

- A kisfiú nem tért még magához? - szólalt meg Castle. Kate rápillantott, és meglepődött a férfi arckifejezésén. Látta rajta, hogy valamin töpreng, de rendkívül feszült, és mintha félelem lenne a tekintetében. - Talán, ha megtudnánk, hogy kicsoda, és hogyan került a fennsíkra, rájöhetnénk, ki akarta bántani - magyarázta, amikor meglátta, hogy Kate összehúzott szemöldökkel fürkészi az arcát.

- Az orvos azt mondta, hogy nagyon gyenge, de kb. két óra múlva beszélhetünk vele. Szeretném, ha ott lenne.

- Számíthat ránk.

A seriff alig észrevehetően bólintott, és miközben felállt az asztaltól, a nő felé nyújtotta a kezét, mintha szövetséget kötnének.

- Maradhatna ez a beszélgetés közöttünk?

- Maga a főnök, seriff - mosolyodott el Kate, tudatva a férfivel, hogy segít ugyan, de nem akarja átvenni a szerepét.

- Megtudtak valami újat Mark Freeman-ról? Tudja, akinek a holttestét én találtam meg - szólalt meg váratlanul az író.

A seriff megtorpant, és Castle-re nézett.

- A munkatársai szerint az ingatlanüzlet jól ment, a cége nyereséges volt. A társa szerint az utóbbi napokban kimondottan izgatott volt, azt mondta, egy hatalmas üzlet van kilátásban, olyat is emlegetett, hogy megtalálta az "aranytojást tojó tyúkot", de senkinek nem árulta el, miről van szó, amit a társa rendkívül furcsállott. Egyébként egy 38-assal lőtték le.

- Volt családja?

- A feleségétől másfél éve elvált, a kisfiuk az asszonynál maradt. Sajnos még nem tudtuk értesíteni, mert külföldön nyaral, de a munkatársaim már dolgoznak rajta.

Amikor becsukódott az ajtó a seriff mögött, Kate megfordult, és karba font kézzel Castle-re nézett.

- Ki vele Castle!

- Mi? ... Mivel? - húzta kényszeredett mosolyra a száját, értetlenséget színlelve az író.

- Nyomozó vagyok Castle, átlátok rajtad. Ráadásul mondtam már, hogy pocsék színész vagy - mosolyodott el a nő. - Mi történt tegnap délután és az éjjel? - emlékeztette az írót, hogy a seriff érkezése előtt el akart valamit mesélni, és Kate érezte, hogy a dolognak köze lehet a furcsa eseményekhez.

- De ... kérlek, ne nevess ki! - ült le a férfi, és fancsali arccal kortyolt bele a közben langyossá hűlt kávéba.

Kate megpróbálta szenvtelen arccal hallgatni Castle elbeszélését, és a tényekre koncentrálni. Négy év alatt megtapasztalta, hogy az író fantáziája sokszor alkot valami elképesztő történetet a meglevő, hiányos tényekből, de azt sem felejtette el, hányszor voltak jó megérzései, és hányszor lendítették át a holtponton ezek a fantazmagóriák a nyomozást, ezért nem nevetett.

- Foglaljuk össze a tényeket - mondta komolyan, amikor a férfi befejezte élményei elmesélését.

Castle látta, hogy Beckett ugyan megpróbál komoly arcot vágni, de szemében mosoly bujkál. Mindenesetre örült, hogy nem neveti ki nyíltan a nő, és nem élcelődik azzal, hogy biztos csak kiszínezte a fantáziája a valóságot.

- Tény, hogy a 4-es házban lakó férfi barátságtalan, és nem akart veled megismerkedni. Az is tény, hogy a terepjárója sáros és a lökhárítója horpadt, valamint az is, hogy éjszaka halkan elautózott - foglalta össze Kate, és Castle érezte, hogy ebből nehéz lesz jól kijönnie.

- Ha így mondod, akkor hülyeségnek hangzik a nyugtalanságom, de hidd el, valami nincs rendben azzal a férfival - forgatta az üres bögrét sértődötten az ujjai között.

Kate felállt, és a férfi mögé lépett. Hátulról átölelte, és a nyakába csókolt.

- Elhiszem, hogy furcsa, és hogy az éjszakai sötétben félelmetes volt a jelenet, de tudod, mindenre van magyarázat - suttogta érzékien a férfi fülébe, de Castle-t most nem tudta ezzel eltéríteni a meggyőződésétől. Szentül hitte, hogy fontos, amit tapasztalt. Sőt! Igazából meg volt győződve, hogy köze lehet a hullához, és a kisfiúhoz.

- És ön szerint mi a magyarázat Beckett nyomozó? - kérdezte évődve.

- Na nézzük! - egyenesedett ki a nő. - Először is, aki ide jön pihenni, az nyugalomra és magányra vágyik. Valószínűleg nem veszi jó néven, ha vadidegenek kopognak be a délutáni szieszta idején, és akarnak ismerkedni vele. Másodszor, néhány napja esett az eső, akkor kerülhetett a sár a kocsira, és itt ugye nincs autómosó. A horpadásról fogalmunk sincs mióta van az autón. Harmadszor - számolt az ujján a nő - ha éjszaka indulnék útnak, és is körbenéznék, nem leselkedik-e rám valamilyen veszély a sötétben. Negyedszer, én is megbámulnám azt az ablakot, ahonnan úgy érezném, hogy az éjszaka kellős közepén valaki leskelődik egy elhúzott függöny mögül - sorolta Kate, és az utolsó mondatnál gonoszkodva megbökögette ujjával a férfi vállát.

Castle duzzogva fordult hátra, és találta szembe magát, a fölényesen mosolygó nővel.

- Először is, nem leskelődtem. Véletlenül néztem ki éppen akkor, amikor elment. Másodszor, te nem láttad a tekintetét.

- Tudod mit? Zuhanyozz le gyorsan, én addig összeütök valami reggelit, aztán megkérdezzük Dr. Moore-t, ki lakik a 4-es házban.

- Oké - sóhajtott felemelt kézzel, megadóan Castle, és miközben a fürdőszoba felé indult, lehúzta izzadtságtól nyirkos pólóját.

- Igyekezz! A kórházba is oda kell érnünk! - szólt utána Kate, és mosolyogva megrázta a fejét.

Amíg Castle megpróbált felfrissülni egy kicsit a zuhany alatt, addig Kate kikeverte a palacsintatésztát. Ha már ilyen rosszul indult a férfi napja, legalább a kedvencét készíti reggelire - gondolta, miközben az első tésztát feldobta, és az egy tökéletes fordulatot téve a levegőben, a másik oldalára esett. Elmosolyodott azon, hogy milyen jó érzéssel tudja eltölteni egy ilyen apró siker.

- Wow! - hallotta a háta mögül az elismerő kiáltást, amikor a negyedik palacsinta landolt a serpenyőben a feldobás után. - Nem is gondoltam, hogy erre más is képes rajtam kívül - incselkedett a férfi, miközben Kate mögé lépett, és karjaival átölelve magához húzta, és állát megtámasztotta a nő vállán. - Jól néz ki, és az illata...! Hmmm!

- A tiéd is finom - szaladt ki Kate száján, miközben mélyen beszívta a férfi illatát, amiben jótékonyan keveredett a vízpára frissessége a tusfürdő kellemes férfias illatával.

- Igazán? - simult szorosabban a nőhöz, és belecsókolt a nyakába.

Kate behunyt szemmel mosolygott, miután letette a serpenyőt, hogy élvezhesse az ölelést. Soha, egyetlen férfi karjaiban sem érezte ezt a megmagyarázhatatlan érzést, amelyben békében megfért egymás mellett az összes sejtjét bizsergető izgalom, a biztonság és a nyugalom érzésével. Hátranyúlt, és ujjbegyével megcirógatta a férfi megfeszülő meztelen combját. A hatás nem maradt el. Castle ágyéka még szorosabban feszült Kate testéhez, és a nő érezte, hogy csak pillanatok választják el a férfit attól, hogy vágyának fizikai megnyilvánulása legyen. Nagy nehezen kibontakozott az ölelő karokból, megfordult, és egy futó csókot lehelt Castle szájára.

- Most ne éld bele magad - kacsintott pajzánul, miközben végigmérte a szinte meztelen, igencsak izgató férfitestet, és szeme megállt a bokszeralsón, és huncutul elmosolyodott. - Nem tudsz betelni velem?

- Tisztelt bíróság! - nézett könyörgőn Kate-re és színpadiasan a szívére tette a kezét. – Kérem, bocsássák meg az én nagy bűnömet! Halálosan szerelmes vagyok a leggyönyörűbb, legokosabb, legnagyobb kihívást jelentő nyomozónőbe.

- Ne bohóckodj Castle! - köszörülte meg a torkát a nő. A játékos, hirtelen jött szerelmi vallomással megint zavarba hozta a férfi. Tudta, hogy a legegyszerűbb lenne, ha ezekben a helyzetekben azt mondaná, hogy "én is szeretlek", de valamiért még mindig nem tudta kimondani.

Castle megérezte Kate zavarát, és bár mindennél jobban vágyott azokra, aki nem mondott szavakra, tudta, hogy Kate-nek még időre van szüksége, és ő tudott várni.

- Miért bohóckodás? Talán valamelyik jelző nem igaz? - mosolyodott el, mintha tényleg csak bohóckodna, hogy oldja a nő zavarát. - Nézzük csak! Gyönyörű, okos, kihívást jelentő? Ümm....- töprengett újra teátrálisan. - Igazad van, ezek valóban nem igazak rád! - ingatta meg a fejét.

- Castle! - ment bele megkönnyebbülten a játékba Kate, és tettetett sértődöttséggel húzta össze a szemöldökét.

Mindketten önfeledten nevettek. Ahogy a nevetés csillapodott, tekintetük találkozott és szerelmes csillogással fonódott össze. Castle nyelt egyet, mire Kate megérezte, hogy újra ugyanolyan vágyakozva néz rá a férfi, mint amikor testük egymáshoz simult, és ő megsimogatta a combját.

- Öltözz fel és együnk, mert hamarosan indulnunk kell!

- Jó, jó! - morogta Castle, aztán ahogy a rájuk váró eseményekre gondolt, eltűnt arcáról a jókedv.

Hamarosan Dr. Moore teraszán üldögéltek, és már a második kávét itták aznap reggel.

- Tudom, hogy furcsa a kérdés Andrew, de megmondanád, ki lakik a 4-es házban? Castle-nek volt egy kis félreértése az ott lakó férfival, és ki szeretné engesztelni - lódított egy kicsit a nő, mire Castle már nyitotta a száját, hogy felháborodva ellenkezzen, de Kate az asztal alatt bokán rúgta. A férfi a lábához kapott, és durcás arccal vette tudomásul, hogy Kate meséjében ő lett a rossz fiú.

- Ő a bátyám nagyobbik fia Jasper. Nem csodálom, ha valami félresikerült, ha találkoztak - nézett elnézően az íróra. - Ő egy fura figura. Mindig kilógott a családból. Magának való, nem tud könnyen kapcsolatokat teremteni, és egy kívülálló ridegnek és bántónak érezheti a megnyilvánulásait, de valójában rendkívül érzékeny és ragaszkodó. Imád itt lenni, noha szinte senkivel nem beszélget. Megvannak a maga kis rítusai, például minden nap megnézi a tónál a naplementét. Kicsit paranoiás. Azt hiszi, valaki rá akarja tenni a kezét a birtokra, és ezért gyakran körbejárja a területet éjjel. Az a rögeszméje, hogy az éjszaka leple alatt felmérik a terepet. Erről még a sógornőm sem tudja lebeszélni, ráadásul ő jobban szereti a pénzt, mint a birtokot. - Az orvos jóízűt kortyolt a kávéjából, és fel sem tűnt neki két vendége zavart pillantása. - No, de Jasper nem érdemel ennél több figyelmet! Bármi történt Mr. Castle, ne foglalkozzon vele! Élvezze a pihenést ezzel a különleges nővel - mosolygott Kate-re, aki őszintén viszonozta a mosolyt. - No, és mi tervetek mára? - kérdezte.

- Bemegyünk a kórházba, meglátogatjuk a kisfiút, aztán kirándulunk az erdőben - mondta találomra Kate, bár ez utóbbinak nem volt nagy esélye.

- A sérült bokájával jobb lenne, ha kirándulás helyett fürdeni vinnéd - intett fejével az orvos Castle felé, aztán jelentőségteljesen Kate-re kacsintott, - vagy ágyba fektetnéd!

- Andrew! - nézett rosszallóan az orvosra a nő, miközben zavartan mosolygott.

Az idős férfi az autóig kísérte őket. Megígértette Kate-tel, hogy beszámol neki a kisfiú állapotáról, aztán elbúcsúztak.

- Dr. Moore! Jasper egyedül van itt? - szólt ki a kocsiból még Castle.

- Nem, az anyjával, Violet-tel - húzta el a száját az orvos, éreztetve, hogy nem éppen a szíve csücske a sógornője.

A kórház felé tartva percekig hallgatagon ültek egymás mellett. A nő mereven figyelte az utat, Castle pedig úgy tett, mintha minden figyelmét a vadregényes táj kötné le, pedig mindketten az elhangzottakon törték a fejüket.

- Szerinted meglátott bennünket a naplementében? - szólalt meg Castle sokára, és lassan Kate felé fordult.

- Fogalmam sincs Castle - vágta oda a nő ingerültebben, mint ahogy szerette volna. Dühítette a tudat, hogy egy idegen a szemtanúja lehetett a boldog, intim együttlétüknek.

- Ha belegondolok, hogy ott rejtőzhetett a közelben a nyálát csorgatva ... brrr! - rázkódott meg a férfi.

- Inkább azon gondolkozz, hogy amit tapasztaltál és láttál Jasper-rel kapcsolatban, az még mindig olyan gyanús-e, ha hozzáteszed, hogy milyennek írta le Andrew! - próbálta a kellemetlen gondolatoktól elterelni az írót Kate.

Castle elgondolkozott. Ha tudta volna, hogy egy  magának való különccel van dolga, akinek megvannak a maga fura szokásai, akkor lehet, hogy egyáltalán nem lett volna gyanús neki a férfi.

- Így bevallom, egészen más megvilágításba kerültek a dolgok, - ismerte be kényszeredetten, aztán morogva hozzátette: - de akkor is félelmetes tekintete van.

Az erdő hirtelen mintha elfogyott volna mellőlük. Ahogy a lankás hegyoldal utolsó kanyarját is bevette Kate, szinte a lábuk előtt hevert a völgyben hosszan elnyúló kisváros. A szépen felújított és rendben tartott házak sorát gyakran szakították meg gondozott, virágokkal tarkított parkok. Az udvarokban gyerekek játszottak, a teraszokon idős emberek tanulmányozták a legfrissebb híreket a helyi újságban, a kicsi, barátságos üzletekben vásárló emberek sem rohantak, mint a new york-iak. Ahogy figyelték a városka lakóinak mindennapjait, tudták, hogy a seriffnek valóban nem lehetett itt komolyabb dolga. Olyan idilli volt minden, hogy hihetetlen volt, hogy gyilkosság történt a közeli erdőben. A főtéren megtalálták a kórházat. A parkolóban már ott állt a seriff kocsija, a motorháztetőnek támaszkodva, karba tett kézzel várta őket a város első számú őre.

- Köszönöm, hogy eljöttek - lökte el magát a kocsitól. - A gyerek felébredt, beszélhetünk vele. Az orvos szerint szinte biztos, hogy legalább egy éjszakát az erdőben töltött. Kiszáradt, éhezett, de nem bántották. A sérüléseit kövek és bokrok okozhatták, talán elesett, vagy leesett valahonnan - számolt be az új információkról a seriff. - De van ennél komolyabb gond. A gyerek fél, és nem hajlandó megszólalni.

Kate lépett elsőnek a szobába. összeszorult a torka, és hallotta, hogy Castle nagyot sóhajt mögötte. A felnőttekre méretezett ágyban szinte eltűnt az apró kis test, ráadásul a tüsi hajú fiúcska kék szemeiből határtalan szomorúság és félelem áradt.

- Szerbusz, kicsim! Én Kate vagyok - mondta mosolyogva, és mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, leült az ágy szélére, a táskájából két banánt vett elő, kicsit lehúzta a héjukat, aztán az egyiket a gyerek felé nyújtotta, miközben a másikba jóízűen beleharapott.

Castle és a seriff meglepve, lélegzetvisszafojtva figyelték a jelenetet.

- Téged hogy hívnak? - kérdezte mintegy mellékesen Kate, és újra harapott egyet a banánból, és megcsillant a szeme, amikor a kis vékony kéz elvette a felé nyújtott finomságot a kezéből.

- Robert Freeman-nak, de az apukám Robbie-nak hív. Azt jobban szeretem - hallatszott egy kis vékony hang.

A két férfi döbbenten bámult a gyerekre, ahogy fel sem emelve tekintetét a banánról jóízűen beleharap, és minden szorongás nélkül falatozik a mosolygó nő mellett.

Kate szájában egy pillanatra megállt a falat, aztán nyelt egy nagyot, miközben igyekezett arcizmainak parancsolni, hogy megtartsák az arcára fagyott mosolyt. Castle-lel nem beszéltek arról, hogy az erdőben talált meggyilkolt férfi és a gyerek között lehet kapcsolat, de tudta, hogy az író sokat agyalt ezen a lehetőségen, ahogy ő is. Azért hozta ide a férfit, hogy pihenjenek, hogy kettesben elbújjanak a világ - és leginkább Gates - szeme elől, és nem akart belekeveredni a nyomozásba. Azt a megérzését, hogy a gyerek és a halott között kapcsolat van, mélyen magába zárta. Még a lehetősége is fájt, hogy talán elveszítette a fiú az apját. Tudta, milyen örök fájdalom a szülő korai elvesztése.

- Te találtál meg?

- Igen - felelte meglepetten Beckett. Talán a nővérek vagy az orvosok meséltek neki a megmeneküléséről - gondolta a nő.

- Nem tudod, hol van az apukám? - emelte kék szemét Kate-re, és tekintetét nem mozdítva a nőről, várta a választ.

Mindhárom felnőttet szíven ütötték a gyerek szavai. Ott feküdt előttük egy törékeny emberke sérülten, tele félelmekkel, és még csak nem is sejti, hogy az édesapja gyilkosság áldozata lett.

Kate úgy érezte, megszakad a szíve. Mit mondhatna? Sokszor közölte már hozzátartozókkal egy-egy szerettük erőszakos halálának hírét, de még sosem volt olyan helyzetben, mint most, hogy egy 6 éves gyereknek kellene elmondania a megváltoztathatatlant. Ráadásul, ha megrémíti, akkor semmilyen információt nem tudnak kihúzni belőle, pedig úgy látszik, hogy a nagy hallgatás után neki megnyílt.

- Robbie, az apukád nagyon szeret téged, de most nem tud itt lenni - próbált olyan választ adni, ami a gyereket megnyugtatja, de közben nem hazudik. A gyerek nem szólt, csak harapott még egyet a banánból, aztán csalódottan az ajtóban álló két férfira nézett. Beckett nem akarta, hogy megijedjen az idegenektől, amikor neki végre megnyílt, ezért megpróbálta újra magára vonni a fiú figyelmét. Felidézte a seriff szavait, miszerint Mark Freeman elvált, és a gyerek az anyjával külföldre utazott - Azt hittem, hogy az anyukáddal utaztál nyaralni.

- Én csak a Mamival akartam menni - vált panaszossá a vékony hangocska - de a Mami azt mondta, hogy Frank bácsi is velünk jön. Én nem akartam, hogy velünk jöjjön - vágott durcás arcot.

- Nem szereted Frank bácsit?

- Nem - suttogta Robbie lehajtott fejjel, mintha szégyellné, hogy így érez. - de a Mami szereti.

- A Mami és Frank bácsi elutaztak? - kérdezte mintegy mellékesem Kate két falat között.

- Igen, de Apu értem jött, és azt mondta ne sírjak, majd ő elvisz kalandozni.

Kate elmosolyodott a kifejezésen. Az apja talán kirándulást mondott, de a gyermeki fantázia átalakította kalanddá.

- Apu meg a Mami veszekedtek, mert rossz voltam - suttogta maga elé könnybe lábadt szemekkel.

- Rossz voltál? Én nem hiszem - mondta őszinte hangon Beckett, és miközben elvette Robbie-tól a banánhéjat, szeretettel simított végig az arcán. - No és hol kalandoztatok Apával? Biztos valami klassz hely lehetett!

Az ártatlan szemek izgatottan megcsillantak az emlékek hatására. Kate-re nézett, és már nyoma sem volt benne a félelemnek. Látszott rajta, hogy boldogan mesél az élményeiről. A nagyvárosban felnövő gyereket elvarázsolták az erdőben tett kirándulások, a távcsővel felfedezett állatok, a tábortűz, amit ő gyújthatott meg, de legfőképpen a meleg vizű tó a vízesésszerű forrásokkal. A lelkesen előadott történetből kirajzolódott apa és fia együtt töltött perceinek felhőtlen boldogsága. Kate érdeklődve hallgatta a gyermeket, és igyekezett nem törődni gombócba húzódott gyomrával és a félelemmel, hogy mikor jön el az a pillanat, amikor a gyerek a tragikus eseményekhez ér. A fürdés után homokvárat építettek, és élvezettel mesélte, milyen tornyokat és alagutakat építettek, aztán hirtelen elhallgatott. A feszültség érezhetővé vált. Kate nem akarta sürgetni, félt, hogy bezárkózik, és nem jutnak használható információhoz, de mivel a gyerek lesütött szemmel a takarót tanulmányozta és hallgatott, megfogta az aprócska kezet, és megkérdezte: - Mit csináltatok a várépítés után?

- Visszamentünk a hotelba, és jött egy bácsi. Apa azt mondta, maradjak a szobában, de hallottam, hogy kiabálnak.

- Láttad azt a bácsit? - kérdezte Kate, de a fiú megrázta a fejét. - Hallottad, hogy miről veszekedtek?

Robbie egy darabig hallgatott, mintha nem szívesen elevenítené fel azokat a pillanatokat, de aztán megszólalt.

- Apa azt mondta, hogy mindenképpen övé lesz a föld, és szállodákat fognak rajta építeni, de a bácsi azt mondta, hogy Apa arról csak álmodik. - Felnézett Kate-re, aztán félve Castle-re és a seriffre pislantott. - Az a bácsi bántotta az apukámat?

A három felnőtt jelentőségteljes pillantásokat váltott, és mindannyiukban ugyanazok a gondolatok fogalmazódtak meg: a gyermeki megérzések sosem hazudnak.

- Nem tudjuk Robbie - mondta őszintén Kate. - Azért vagyunk itt, hogy kiderítsük, mi történt veled és az apukáddal, ezért fontos, hogy elmondd, mire emlékszel még.

- Reggel kirándultunk az erdőben. Láttam őzikét. Aztán itt voltam az ágyban. - Egyre kétségbeesettebben nézett a számára idegen nőre, akivel megosztotta az emlékeit. Újra eluralkodott rajta a félelem. Talán gyermeki ösztönei érezték, hogy a két utolsó emléke között, valami nagyon rossz dolog történt. Szája legörbült, aztán a hüppögést felváltotta a szívszaggató sírás, és Kate nem tehetett mást, csak magához ölelte a rázkódó kis testet.

Castle nézte a kisfiút ölelő könnyes szemű nyomozót, és az ő tekintete is elhomályosult. Még sosem látta Beckett-tet ilyen nehéz helyzetben a munkája miatt. Na és ott a kisfiú, aki még csak érzi, hogy a mai nappal örökre megváltozik az élete, és egész életre szóló sebet kapott egy kegyetlen idegentől.

- Szólunk az anyukádnak, és nemsokára érted jön - simogatta meg a lassan megnyugvó gyereket Kate. - Fogadj szót a nővérkéknek és a doktor bácsinak, és minden rendben lesz - vigasztalta, de tudta, hogy már semmi sem lesz rendben.

- Eljössz hozzám? - csillant a remény a nagy kék szemekben.

- Igen, eljövök.

Nehéz szívvel mentek be a kisváros seriffjének hivatalába. Az úton egyikük sem szólt, csak Castle pillantott feltűnően sokszor oldalra, hogy meggyőződjön arról, hogy Kate jól van.

A seriff irodájában kávéztak, miközben figyelték, ahogy a nyomozás gépezete beindul. Beckett örömmel tapasztalta, hogy a kisváros őrei nem is olyan elveszett emberek. Egy csapat a hotel személyzetét ment kihallgatni, egy másik a térfigyelő kamerák felvételeit kérte be, egy az áldozat pénzügyeit kezdte átvizsgálni, és lekérték a férfi híváslistáját. Lefoglalták Mark Freeman kocsiját, a technikusok a számítógépén levő adatokat elemezték, és helyszínelőket hívtak a hotelszoba átkutatására. A seriff az édesanya hollétét derítette ki szinte percek alatt, és hamarosan látták, ahogy az élénk tekintetű férfi meggörnyedve, összeszűkült szemmel, halk, együtt érző hangon tájékoztatja az asszonyt az eseményekről.

- Mit gondol Beckett nyomozó, mit tehetnénk még? - kérdezte Kate-t az irodába lépő férfi.

- Szeretném, ha utána néznének egy Jasper Moore nevű férfinak - mondta komolyan Beckett, és nem nézett ugyan oldalra, szinte látta maga előtt Castle meglepett arcát.

Az író megemelkedett a székben, mint aki nem akar hinni a fülének. Kate megmosolyogta a Jasperrel kapcsolatos megérzései miatt, most viszont úgy látszik, hitelt ad a szavainak.

- Jaspert? Miért? - döbbent meg a seriff.

- Ismeri? - szólalt meg Castle.

- Persze. Mindenkit ismerek, aki a telepre jár. Jasper egy különc figura, de semmi több.

- Na és a többi tulajdonos? - kérdezte Kate.

- Nézzék! Évtizedek óta megy a huzavona a birtok körül. Az ingatlan-befektetők nem adják fel egykönnyen a harcot, és folyamatosan bombázzák ajánlataikkal a tulajdonosokat, de őket köti a végrendelet, nem adhatják el a birtokot.

- Gondolom, azért ez nem tetszik minden tulajdonosnak. Tuti, hogy valakinek jól jönne egy olyan szép summa, mint amit a tóért és az erdőért adnának - gondolkodott hangosan az író.

- Gondolják, hogy utána kellene nézni a birtok tulajdonosainak? - kétkedett még mindig a seriff.

- Mark Freeman ingatlan-befektető volt, és az üzlettársának azt mondta, megtalálta az "aranytojást tojó tyúkot". Lehet, hogy a birtokra utalt.

A seriff bólintott. Miután megállapodtak, hogy mindenről tájékoztatja Beckett-tet és megerősítik az őrizetet Robbie szobájánál, Kate és Castle visszaindultak a telepre. Hallgatagon ültek egymás mellett.

- Jól vagy? - kérdezte halkan Castle, és Kate arcát fürkészte, aki mereven bámult ki a szélvédőn.

- Persze - mondta meggyőződés nélkül a nő, aztán néhány másodperc múlva folytatta. - Csak arra gondoltam, hogy olyan boldogan indult a napunk, aztán jött Martha és Alexis repülőgépének kényszerleszállása, aztán eljöttünk erre a csodálatos helyre, és rögtön egy gyilkossági ügybe csöppentünk - sóhajtott, és elhallgatott.

- Nem ez bánt igazán, ugye? - szegezte neki a kérdést az író, és a nő megadóan megrázta a fejét.

- Miért ilyen kegyetlen ez a világ Castle? - csuklott el Kate hangja. - Mit vétett ez a tisztalelkű fiúcska, hogy ilyen tragédiával sújtja a sors? - tette fel e költői kérdést keserűen.

Castle ugyanígy érzett, mégis szerette volna megvigasztalni, de nem talált megfelelő szavakat, ezért csak a nő combjára tette a kezét.

- Tudod, amióta Alexis megszületett, valami megváltozott. Minél inkább nyiladozott az értelme, annál jobban kezdtem magamra vigyázni. Kezdtem felelősségteljesen gondolkodni.

Kate halványan elmosolyodott, és kétkedőn a férfire nézett, és megforgatta a szemét.

- Jó, jó, nem felelősségteljesen, csak felelősségteljesebben - ismerte el Castle, aztán komolyan folytatta. - Nem magamat féltettem a bajtól, hanem mindig az járt a fejemben, ha éppen valami őrültségre készültem, hogy mit érezne Alexis, ha engem valami érne, ki vigyázna rá, és milyen soha be nem gyógyuló sebet szerezne. Az érzés olyan fájdalommal töltött el, ami sok döntésemet változtatott meg, és lelkiismeret furdalást okozott, ha mégis hagytam magam veszélybe sodorni - sóhajtotta.

Kate nem nézett rá, csak hallgatta vallomást, aztán kezét a combján levő kézre tette, és enyhén megszorította.

- Remélem egyszer velem kapcsolatban is így érzel - suttogta.

- Ahhoz, hogy féltsem magam az kell, hogy nagyon fontos legyek neked - mondta halkan, de komolyan Castle, és tekintetét nem vette le Kate arcáról.

- Nagyon fontos vagy - suttogta a nő, és egy másodpercre a férfi felé fordult, hogy tekintetük találkozhasson, aztán figyelmét újra az útra irányította.

A férfi szíve szerint megkérdezte volna, hogy "Mennyire?", de hallgatott. Félt, hogy olyan tempót akar diktálni a kapcsolatukban, ami megrémíti a nőt, és újra bezárkózik. De másra is kíváncsi volt.

- Te gondoltál már arra egy veszélyes bevetés előtt, hogy én mit éreznék, ha újra megtörténne az, ami Montgomery kapitány temetésén, vagy rosszabb? Egyáltalán, gondoltál már arra, hogy akkor mit éreztem? - Castle halkan beszélt, de minden szavának súlya volt, és enyhe keserűség áradt belőle. Ahogy feltette a kérdést, életének legfájdalmasabb képei tolultak a szeme elé, és mellkasában újra megérezte a szorító érzést.

Kate másodpercekig még csak nem is pislantott, csak nézte az utat. Nem tudta, mit is mondhatna. Még soha nem tartotta kezei között haldokló szerelmét, ahogy Castle. Átérezte a férfi fájdalmát, de még sosem érezte, így csak elképzelni tudta.

- Ez a munkám Castle - mondta végül.

- Értem - szinte sütött a szomorúság a férfi hangjából, mert egyértelművé vált a számára, hogy a válasz: nem.

Kate nyelt egyet, hogy erőt gyűjtsön. Érezte, hogy ha nem beszél az érzéseiről nyíltan, azzal megbántja, és kétségek közé taszítja a férfit. Nem értette magát. Mire vár? Miért nem képes arra, hogy egyszerűen a szemébe nézzen, és azt mondja "Richard Castle, mindennél jobban szeretlek!", vagy egyszerűen csak annyit, hogy "szeretlek! Olyan szürreális volt az egész. A nyári nap szikrázó fényei élettel és vidámsággal töltötték meg a gyönyörű tájat, az autóra viszont a meleg és a fény ellenére mintha jeges sötétség borult volna. Idegességében harapdálta az alsó ajkát, aztán mérlegelés nélkül döntött. A fékre taposott, a kocsit a padkára kormányozta és megállt.

Castle nem számított a fékezésre, így teste tehetetlenül bukott előre. A biztonsági öv fájdalmasan vágott bele a vállába, kezét ösztönösen maga elé kapta. Amikor a jármű megállt, ijedten nézett az útra, de nem látott semmi veszélyeset, amiért a nő ekkorát fékezett, aztán Kate-re nézett, nincs-e valami baja, de meglepetésére a nő kipattant az autóból, és egy határozott mozdulattal becsukta az ajtót. Értetlenül figyelte, ahogy Kate megkerüli a Mercedes hosszú motorházát, aztán átlép a sekély kis árkon, és leül az árokpart magas füvébe. Másodpercekig csak pislogott, és nem értette a történteket. Minél tovább nézte a nőt, annál jobban kétségbeesett. Miért kellett feszegetnie Kate érzéseit? Miért türelmetlen? A választ persze tudta az önostorozó kérdésekre, azért, mert bizonytalan. Fél, hogy Kate érzései nem olyan mélyek, mint az övé, és talán nem is olyan hosszú távra tervezettek. Boldog volt minden együtt töltött percükben, és a szeretkezések olyan magasságokba röpítették az érzékeit, ahol még senkivel sem járt. Ezt látta Kate tündöklő tekintetében is, mégis megnyugtatta volna, ha legalább egyszer ki is mondta volna az érzéseit. Kicsatolta a biztonsági övet, kiszállt, és leült a nő mellé az árokpartra. Kate egy fűszálat csavargatott elmerengve az ujja köré, és úgy tett, mintha minden figyelmét lekötné a mozdulat. Castle kezét átkulcsolta felhúzott térdein, szemét a kihalt út túloldalának fáira szegezte, és  feszülten várt.

- Tudod Castle, neked köszönhetem, hogy a fal, amit a fájdalom ellen magam köré építettem, ledőlt - szólalt meg halkan a nő.

Castle összeszorította a száját - Szóval hálát érez irántam, és ha szerencsém van, akkor talán barátságot - gondolta keserűen, aztán Kate-re nézett.

- Szóval ez az, amiért együtt vagyunk? Nem kell, hogy hálát érezz irántam, és kérlek, ne mondd, hogy ...

- Castle! Egyszer az életben hagynád, hogy végig mondjak egy gondolatot úgy, hogy ne a te fantáziád fejezze be a mondatomat? - csattant erélyesen a nő hangja, mire a férfi meglepetésében elhallgatott, és még a száját is tátva felejtette. Kate felé fordult, tenyerével maga felé fordította a férfi arcát, és egyenesen a bizonytalanságot tükröző kék szemekbe nézett. - Rick! Te vagy a legfontosabb ember az életemben. Még senki iránt nem éreztem úgy, mint irántad, és hidd el, nem háláról beszélek! Az első közös ügyünk óta rettegek, hogy valami bajod lesz egy bevetés közben, amit nem tudnék magamnak megbocsátani, de értsd meg, magamat nem félthetem, még miattad sem. Ez a munka a hivatásom, az életem, és ha csak egy szemernyit is féltem magam, azzal veszélybe sorolhatnám a társaimat és veszélyeztethetném a csapat munkájának sikerét, de ha nem csinálnám, fél embernek érezném magam. Igen, végiggondoltam, mit érezhettél, amikor meglőttek, és majdnem meghaltam, és igen, tudom mit éreznél, ha elvesztenél - mondta egyre szenvedélyesebben Kate, aztán elhallgatott, nyelt egyet, és halkabban, de határozottan hozzátette: - Én is ugyanazt érezném.

Castle feszült vonásai lassan ellágyultak, az addig benntartott levegő megkönnyebbült sóhajként hagyta el a tüdejét, aztán szomorkásan elmosolyodott. - Kate Beckett, miért nem tudsz csak annyit mondani, hogy "szeretlek" - gondolta, de már nem volt benne semmi keserűség.

Kate még mindig tenyerébe fogta a férfi arcát, lassan közelebb hajolt, és lágyan megcsókolta. Hosszú, gyengéd, lassú csók volt, ami nem a szenvedélyről és az érzékekről szólt, hanem a szerelemről és a bizalomról. Amikor elváltak ajkaik, csak nézték egymást szótlanul, tekintetük szinte a lelkükig hatolt. Castle pislantott hamarabb, mire Kate elmosolyodott. A férfi ujjaival finoman megsimította az arcát, miközben egy előrehulló hajtincset a többi közé igazított.

- Köszönöm - mondta pajkosan mosolyogva, mint aki biztos a válaszban, de Kate kihívón felvonta a szemöldökét.

- Mit is? - kérdezte.

Castle szeme villant egyet. Jól tudta, visszatértek a szokásos bolondozós, szeretettel teli évődésükhöz.

- Hát azt, hogy Rick-nek szólítottál - mondta ártatlan szemekkel.

- Castle! - emelte meg a hangját a nő, de mosolyát nem tudta elrejteni.

- Miért? Tudod, hogy milyen régen szólítottál így? Ráadásul inkább csak olyankor, ha valakinek beszéltél rólam. Amióta együtt vagyunk, úgy kerülöd a keresztnevemet, mintha valami különleges jelentősége lenne, ha kimondanád.

- Lehet, hogy így is van - incselkedett Kate, és újra meg akarta csókolni a férfit, amikor szirénák vijjogása hasított az erdő békés csendjébe. Mindketten az út felé kapták a fejüket, és már meg is látták a Castle Mercedes-e mellett elsüvítő két rendőrautót. Az elsőt a seriff vezette, a mögötte száguldót a helyettese.

Kate felpattant, és az autó felé rohant.

- Gyere Castle! Valami történt! - kiáltott, de a férfi is nyomban tudta, hogy baj van, ezért mire Kate megkerülte a kocsit, már egy nyögés kíséretében be is szállt az anyósülésre.

- Csak az árok nem tett jót a bokámnak - mondta fájdalmas képpel, amikor meglátta Kate felé forduló arcán az aggódást. - Menjünk! - intett, miközben a lábába hasító fájdalomtól ökölbe szorult a keze.

Tíz perc múlva bekanyarodtak a kis üdülőtelepre vezető útra, és már messziről látták, hogy a rendőrautók lámpái némán villogva váltogatják a piros és kék színt. Meghökkenve nézték a házat, és az előtte álló két autót.

- Mi a ... - suttogta Kate, és mintha választ várna, Castle-re nézett. A férfi arcán éppen olyan döbbenet ült, mint az övén, de mielőtt bármit mondhatott volna, meghallották a mögöttük bekanyarodó mentőautó szirénáját.

Beckett gyors léptekkel, idegesen indult a rönkház felé, ahol néhány órája békésen reggeliztek, és ő Castle meztelen combját simogatta, most pedig rendőrautók villogtak előtte. El nem tudta képzelni, mi történt a nyaralójukban, amíg a városban jártak! Az író sántítva próbált lépést tartani a sietős léptű nővel, közben hátra pillantott a mentőre, ami olyan hatalmasat fékezve kanyarodott a rendőrautók mellé, hogy kerekei feltúrták a szépen elegyengetett murvát.

Amikor Kate belépett az ajtón, olyan hirtelen állt meg az elé táruló látványtól, hogy Castle nekiütközött. A férfi önkéntelenül felkiáltott, de amikor átnézett a nő válla fölött, elakadt a hangja.

- Mi történt seriff? - eszmélt a nyomozó, miután szemét végigjáratta a felforgatott szobán, ami inkább emlékeztetett egy csatatérre, mint békés hétvégi házra, és tekintete megállapodott az étkezőasztalnál álló egyenruhás férfiakon. Green seriff oldalra lépett, így láthatóvá vált a széken ülő, megtört Dr. Moore. Arca halál sápadt volt, tekintetében félelemmel vegyes fájdalom honolt. Kezével egy ruhadarabot nyomott a halántékához, amit már átitatott a vér. Mellette egy idősödő, szép vonású nő ült, csillogó tekintete tele volt aggódással. - Elisabeth, Andrew! Mi történt? - kiáltott fel Kate, amikor meglátta a számára oly fontos két embert.

Castle csak kapkodta a szemét. Az orvost láthatóan leütötték, a nappali és a hálószoba felforgatva, a fiókok, szekrények tartalma szanaszét dobálva a földön. Az idős hölgyet még nem látta azelőtt, de azonnal tudta, hogy csak az orvos felesége lehet. Eszébe villant, hogy az első találkozásukkor Dr. Moore Kate-hez hasonlított a feleségét, és az is, hogyan jellemezte a kapcsolatukat: " Tudja, Kate nagyon hasonlít a feleségemre: gyönyörű, szellemes, örök kihívás. Minden együttérzésem, barátom! Nem lesz egyszerű megszerezni, de mindent megér, higgye el! 43 éve boldog izgalomban telik minden napom!" Most már értette az idős férfi akkori szavait. A nő most is szép volt, fiatalon pedig gyönyörű lehetett. Tekintete, mozdulatai intelligenciát és eleganciát sugároztak, és ahogy féltőn nézett a férjére miközben törölgette arcáról a rászáradt vércseppeket, le sem tagadhatta volna a szerelmet, amit már több mint négy évtizede érez az idős férfi iránt.

Castle dermedten állt az ajtóban, szíve zakatolt, az első gondolata az volt, hogy mi történhetett, de nem kezdett teóriákat gyártani, hanem az suhant át az agyán, hogy vajon ők ketten Kate-tel megérik-e, hogy ilyen szeretetteli öregkort éljenek meg együtt?

Nézte, ahogy Elisabeth feláll, és megöleli Kate-t, mintha erőt gyűjtene a nyomozóból, aztán újra a férjére irányította figyelmét.

- Nem lesz semmi baj Andrew! - nyugtatta az orvost.

Castle beljebb lépett, hogy a mentősök be tudjanak jönni, és amíg a mentőorvos a Dr. Moore fején levő sérülést vizsgálta, Kate kérdőn nézett a seriffre.

- Elisabeth hívott bennünket, hogy megtámadták Andrew-t, és megsérült. Azonnal jöttünk, és hívtam a mentőket, mert nem tudtam, milyen súlyos a sérülése.

Kate az orvosra és a feleségére nézett, azt mérlegelte, vannak-e olyan állapotban, hogy kérdéseket tegyen fel nekik, de kérdeznie sem kellett, az orvos fájdalmas arccal mesélni kezdett. - Elisabeth délelőtt érkezett a birtokra. Úgy terveztük, hogy ebédre bemegyünk a városba, de Elisabeth hozott az utánozhatatlan pitéjéből, gondoltam, hozok át nektek belőle, hogy mire visszajöttök a kórházból, várjon benneteket valami finomság. Éppen letettem a tálat a terasz asztalára, amikor mintha motoszkálást hallottam volna odabentről. Lenyomtam a kilincset, és meglepetésemre nyitva volt az ajtó. Egy pillanatig azt hittem, hogy visszajöttetek, de eszembe jutott, hogy nincs itt a kocsi. A zár nem volt felfeszítve, tehát valaki kulccsal jött be. Óvatosan benyitottam, de nem láttam senkit. Hallottam, hogy valaki a hálószobában kihúz egy fiókot, de aztán csend lett. Úgy gondoltam jobb, ha hívom a seriffet, és ki akartam jönni, amikor valaki hátulról leütött, és elsötétült előttem a világ.

- Én türelmesen vártam egy ideig, hogy Andrew visszajöjjön, de hiába, ezért egy idő után átjöttem, és ez fogadott - mutatott körbe Elisabeth. Láthatóan nem akarta ecsetelni a következő perceket, amikor azt hitte, hogy meghalt a férje, és kétségbeesve szólítgatta, míg végre magához tért.

- Andrew, láttad a támadót? - nézett újra a férfire a nyomozó.

- Nem. Sajnálom. Még azt sem tudom, hogy férfi volt, vagy nő.

- Magas lehetett? - szólalt meg Castle, és hirtelen minden szem felé fordult. Kate szeme egy pillanatra összeszűkült. Egyedül ő tudta, miért kérdezi ezt az író.

- Fogalmam sincs - sóhajtott az orvos.

A mentősök közölték, hogy a sebet össze kell varrni, ezért a sérültet beviszik a kórházba. Az asszony természetesen a férjével tartott.

A nyomozó elgondolkodva nézett körül.

- Mire gondol? - kérdezte a seriff Kate-t, amikor magukra maradtak. - Kihívjuk a helyszínelőket?

- Felesleges. Azt sem tudjuk, hogy vittek-e el valamit, és valószínűleg olyan ember volt, aki már járt itt, így az ujjlenyomatokkal nem sokra mennénk.

- Nyilvánvalóan valaki nagyon keresett valamit. A kérdés az, hogy mit? Kérem, derítse ki, hogy ki lakott a házban előttünk! Lehet, hogy az előző lakóhoz van köze, és nem is hozzánk.

- Rendben - bólintott a seriff. - Azért meg kell mondjam, nincs nagy nyugalmam, amióta maguk megérkeztek - sóhajtott, aztán intett a helyettesének, hogy induljanak.

- Most mit csinálunk? - nézett kérdőn Castle az összehúzott szemöldökkel töprengő Kate-re, aki annyira belemerült a gondolkodásba, hogy nem is hallotta a kérdést. - Kate! - emelte meg a hangját az író, mire a nő megrezzent, és ránézett.

- Rakodjunk össze, és nézzük meg nem hiányzik-e valami! - hajolt le a nő a földön fekvő ruha halomhoz.

- Csak nem gondolod, hogy a Tom és Jerry-s bokszeralsómért tört be valaki? - kérdezte Castle bosszúsan. - Csak ruhákat hoztunk magunkkal! Mégis, mi a fenét kereshetett itt akárki? - morgolódott, miközben egy kupac ruhát tett az asztalra, és kezdte összehajtogatni őket.

- A fegyverem! - nézett ijedten Kate az íróra, és már rohant is a hálószobába.

- Mi? Te elhoztad a fegyveredet a nyaralásra? - rökönyödött meg a férfi.

- Igen Castle, elhoztam - vágta rá ingerülten a nő, és szinte feltépte az éjjeliszekrény fiókját. Ahogy belenézett és meglátta a fekete fémszerkezetet, becsukta a szemét, és hálát adott az égieknek.

- Beckett! Te itt hagytad a fegyvered? - lépett oda Castle, és meglepve nézett a nőre, akin látszott, hogy forr benne a düh. Még egy kezdő sem követ el ilyen hibát, hogy ilyen helyen hagyja a fegyverét őrizetlenül. Még szerencse, hogy Andrew megzavarta a betörőt, és nem találta meg, különben holnap már nem lenne gyilkossági nyomozó!

 - Túlságosan elvontad a figyelmemet reggel, azért feledkeztem meg róla - próbálta Castle-re adni az utat.

- Mi? - háborodott fel az író. - Csak nehogy azt mondd, hogy én vagyok a bűnös!

- Ha nem ölelgettél volna reggel, és nem kellett volna állandóan leállítanom a vágyaidat, akkor jobban tudtam volna figyelni a fegyverre - mondta szemrehányón a nő, de maga sem gondolta komolyan, hogy Castle miatt volt ilyen felelőtlen, egyszerűen megfeledkezett a pisztolyról, de esze ágában sem volt ezt beismerni.

Castle vett egy nagy levegőt, hogy mérgesen visszavágjon, amikor meglátta a nő dacos tekintetét, és máris megértette, bántja az önérzetét, hogy egy ilyen komoly hibát követett el, ezért keres bűnbakot.

 - Ezek szerint a vágyaim ilyen nagy hatással vannak rád? - mosolyodott el, és incselkedve felhúzta a szemöldökét.

- Ne bízd el magad Castle! - jelent meg egy kis gúnyos mosoly Kate szája sarkában.

- Miért? Szerintem ez igenis nagy dolog! Fogadjunk, hogy még senki nem volt rád ilyen hatással! - lépett közelebb a nőhöz, és egy határozott mozdulattal magához húzta. - Vallja be Beckett nyomozó, hogy elveszti az eszét, ha egymáshoz ér a testünk! - suttogta a nő fülébe, és még szorosabbra fonta a dereka köré a karját, hogy egymáshoz préselődött csípőjük érezze a másik minden domborulatát.

Kate-nek egy pillanatra a lélegzete is elállt meglepetésében, amikor megérezte az erős karokat a derekán, a hozzá simuló izmos férfitestet, Castle meleg leheletét az arcán. A fegyver már ki is ment az eszéből. Másodpercekig nem tudott szabadulni az igéző kék szemektől, aztán erőt vett magán, és tenyerét a férfi mellkasára tette, karjával megtámasztotta magát, hogy Castle ne húzhassa még közelebb magához.

- Még hogy én vesztem el az eszem?  - színlelt felháborodást. -  Látod, pont erről beszélek! Ha a közelembe érsz, nem tudsz ellenállni nekem. Átveszik az irányítást a vágyaid az eszed helyett, én meg igyekezhetek, hogy valahogy kordában tartsam őket, és amíg azon igyekszem, hogy lelohasszalak, nem jut időm a fontosabb dolgokra, mint például a pisztoly.

Amíg beszélt arra gondolt, reméli, hogy az író nem lát át pókerarcán, és mint már oly sokszor az elmúlt évek alatt, most is be tudja húzni a csőbe. Magában jót derült, ahogy a férfi arcán a magabiztos, kicsit kaján mosolyt felváltotta a meglepett sértettség.

- Mondd csak, muszáj, hogy mindig neked legyen igazad? - nézett bosszúsan Kate-re, aki érezte, ahogy a szorítás enyhül a derekán.

- Csak akkor, ha nekem van igazam! Nézz magadra! Nem is tudom, kit izgat fel jobban a másik jelenléte? - mosolyodott el kacéran. - Vagy rosszul érzem? - tette hozzá felhúzott szemöldökkel, miközben csípőjét újra a férfi ágyékának szorította.

Castle nyelt egyet, hogy egy kis időt nyerjen a visszavágásra, de érezte, hogy árulkodó teste megpecsételte a szópárbaj sorsát.

- Ez nem igazság! Egy nő vagy bevallja, hogy bizsereg, vagy nem. No de egy férfi? - panaszkodott, aztán elengedte Kate derekát, és megadóan feltartotta a kezét. - De jó, ha ez boldoggá tesz, bevallom, tényleg nem tudok neked ellenállni.

Kate sajnálta, hogy elhúzódott tőle a férfi, de önérzetének igencsak jót tett, hogy még mindig irányíthatja és fölébe kerekedhet az évődésekben, bár egyre gyakrabban érezte úgy, hogy Castle szívesen enged, csak azért, hogy fenntartsák a kettejük között kialakult különleges kapcsolatot. Átsuhant az agyán egy kósza gondolat, hogy ő egy kicsit uralkodó, Castle pedig egy kicsit alárendelt ezekben a helyzetekben, de mindketten jól érezték magukat a szerepükben. Folytatta hát a játékot, ami általában úgy végződött, hogy hagyta, hogy az író legalább egy ütközetet nyerjen, ezért közelebb hajolt hozzá, arcával megsimította a simára borotvált arcot, és érzékien a fülébe súgta: - Remélem is! Különben mi lenne velem?

Castle bódultan szívta magába a nő bőrének illatát, aztán a szavak hallatán boldogan elvigyorodott. Kate jóleső érzéssel állapította meg, milyen kiszámíthatóak a férfiak, és egy pillanattal később már újra érezte derekán az ölelő karokat, nyakán a puha, meleg ajkakat, ahogy apró csókok özönével árasztja el a férfi. Végigfutott rajta az édes borzongás, és tudta, ha most nem parancsol megálljt, egy perc múlva már nem lesz képes rá.

- Castle ... ezt, most ... nem lehet - nyögte, miközben erőtlenül próbált kibontakozni az ölelésből.

- Miért? Nem kívánod? - suttogta a férfi két leheletfinom csók között, amit éppen a nő vállgödrére adott, miközben simogató kezei egyre lejjebb vándoroltak a derekáról.

Kate érezte, hogy már nem csak egy ütközetet fog nyerni Castle, hanem egy egész csatát, mert erre a kérdésre lehetetlen nemmel felelni, ráadásul ziháló lélegzete és megborzongó bőre ékes bizonyítéka volt felkorbácsolt vágyainak. Beletúrt a férfi hajába, aztán szájára vonta az édes ajkakat, és Castle boldog sóhajjal vette tudomásul, hogy megkapta kérdésére a választ.

Mindketten tudták, milyen meglepő lehetne egy kívülálló számára, hogy egy hulla megtalálása, egy  fiúcska megmentése, Dr. Moore megtámadása és a nyaralójukba való betörés után nem menekülnek a birtokról lélekszakadva, hanem szenvedélyesen, ugyanakkor gyengéden szeretik egymást, megadva testüknek és lelküknek vágyaik beteljesülését. Nekik nem volt furcsa. Négy évet kellett bepótolniuk.

Korántsem áldoztak volna a szerelem oltárán olyan önfeledt szenvedéllyel, ha tudták volna, hogy néhány házzal odébb minden hangjukat hallja valaki. A poloska jó ötlet volt - állapította meg a fülhallgatót viselő alak. Időnként csavart egyet a hangerőn, hogy tisztán hallja a beszélgetést, ami ugyan semmi érdemi információval nem szolgált a számára, de élvezettel hallgatta a párocska évődését. Kajánul elvigyorodott, amikor a szavak helyébe sóhajtások, zihálás és nyögések léptek. – Jobb, mint egy pornófilm - gondolta, amikor a szeretkezés közben elsuttogott szerelmes szavakat, kérleléseket, és gyönyör eljöttét jelző, a testből ösztönösen kiszakadó hangokat hallotta. Tudta, hogy türelmesnek kell lennie. A nő rendkívül logikusan gondolkodó kiváló nyomozó hírében állt, az író pedig fantasztikus kreativitással és fantáziával rendelkezett. Minden lépésükről tudnia kell, hogy egy lépéssel előttük járhasson, és talán tudtukon kívül még a segítségére is lehetnek. Levette a fülhallgatót. Iszik egy kávét, most egy ideig úgysem történik semmi. Időbe telik, mire ezt kipihenik - terült szét egy gúnyos vigyor az arcán.

- Castle, így nem fogunk kideríteni semmit - szólalt meg rosszallóan Kate, de szorosan simult a férfihoz, és élvezte, ahogy cirógatja a hátát.

- Azt hittem nyaralni hoztál!

- Igen, de nem egészen így képzeltem a nyaralást, ráadásul már csak egy napom van.

- Mi lenne, ha a seriffre hagynánk a nyomozást, mi meg jól éreznénk magunkat? - emelte meg Castle a fejét, hogy szembe nézhessen a nővel.

- Oké Castle - vágta rá gyanúsan könnyedén Kate, és egy spirált kezdett rajzolni a férfi mellkasára. - Szóval, akkor mit csináljunk? - kérdezte ártatlan hangon.

Castle mintha nem is hallotta volna a kérdést, elmerengve bámulta a mennyezetet.

- Azért az mégiscsak felháborító, hogy betörtek hozzánk, és ezzel megsértették a személyes terünket, turkáltak a holmijainkban, ráadásul leütötték a doktort - szólalt meg végül vérig sértve. - Ezt azért nem hagyhatjuk szó nélkül.

- Hogy a gyilkosságról és Robbie-ról ne is beszéljünk - jegyezte meg éllel a hangjában Kate.

- Ugye? Muszáj lesz nyomoznunk - sóhajtott egy nagyot Castle, mintha az rettentő nehezére esne.

Kate elmosolyodott. Tudta, hogy előbb-utóbb ide fog kilyukadni az író, és egy pillanat alatt fordít a látszólagos véleményén.

- Egy gond azért van - nézett az elégedett férfira Kate, és szeme találkozott a kérdő tekintettel. - Már csak egy napunk van.

- Szólhatnál Gates-nek.

- És mit mondjak neki? Azt, hogy veled romantikázom, de közben hullák, ájult gyerekek és betörők kerültek az utunkba, és nyomozni akarok egy másik körzetben? - forgatta meg a szemét Kate.

- Hát, azt hiszem, jobb ötlet lenne, ha engem kihagynál, a seriffet pedig megkérnéd, hogy kérjen nem hivatalos segítséget Gatestől. Szerintem belemenne - vette elő legmeggyőzőbb tekintetét az író.

- Szerinted elhinné, hogy egyedül vagyok itt?

- Miért? Jöhettél egyedül, a titkos szerelmeddel, a barátnőddel, az apáddal, a ...

- Castle! Elég!

- Akkor megpróbálod?

- Igen - mondta ki nehezen beleegyezve a nyomozó, - de előbb beszélnem kell Green seriffel.

Megfordult, hogy az éjjeliszekrényről elvegye a telefont, így csak sejtette, hogy Castle arcán megjelent a jellegzetes elégedett, győzedelmes vigyorgás. Miközben füléhez tette a telefont visszanézett a férfira, aki gyorsan visszarendezte vonásait, és ártatlan tekintettel pislogott egy nagyot.

- Ha Gates rájön, hogy velem vagy, akkor nekünk végünk - szikrázott Kate szeme komolyan, mire a férfi a lehetséges következményektől megijedve nyelt egyet.

A seriff készségesen vállalkozott arra, hogy megpuhítja Gates-t, és kölcsönkéri a nyomozót, de megállapodtak, hogy ha a kapitány nem akar belemenni az alkuba, akkor engedélyezzen neki szabadságot, és akkor a szabadidejében segít.

Egymásra mosolyogva vették vissza ruháikat, aztán próbálták rendbe tenni a felforgatott szobát. Már csak arra vártak, hogy Green seriff visszahívja őket, mit intézett. Megcsörrent Beckett telefonja, de elhűlve látta, hogy nem a seriff, hanem a kapitány hívja. Castle észrevette, hogy Kate tétován áll a kitartóan csörgő telefonnal a kezében, és kérdőn nézet rá.

- Gates az - magyarázta a nő, aztán erőt vett magán, és megérintette a hívás fogadó jelet.

- Kapitány! - szólt a készülékbe üdvözlésképpen, aztán maga elé meredve várta, Gates kirohanását, de meglepetésére hideg hangvételű tájékoztatást kapott arról, hogy bár nincs elragadtatva, hogy nem tud meglenni gyilkosság és kusza ügyek nélkül, a szabadidejében azzal foglalkozik, amivel akar.

- Max. két nap szabadság - húzta el a száját, amikor letette a telefont.

- De hát ez nagyszerű! - lelkendezett optimistán az író, és már lelki szemeivel látta maga előtt, mennyi csodálatos percben lesz részük. Semmi rossz előérzete nem volt a jövőt illetően, pedig ha látta volna, hogy mi vár, sietősen kezdett volna pakolni a bőröndjébe! - Először is ebédeljünk, aztán hozzákezdhetünk az adatgyűjtéshez!

Kate megforgatta a szemét, és egy aprót sóhajtott, de miközben összehajtogatott egy újabb ruhadarabot, elnézően elmosolyodott. Castle már megint olyan volt, mint egy izgatott 5 éves a cukorkaboltban. Kate elmosolyodott az emlékre, amikor először jellemezte így az írót Montgomery kapitánynak. Már nem akarta letagadni, hogy ez a kisfiús lelkesedés is egyike volt azoknak a tulajdonságainak, amiért beleszeretett.

Nagyjából rendet raktak, és átsétáltak a kis vendéglőbe, aminek a működtetése tulajdonképpen luxusnak számított, hiszen csak az öt rönkház vendégeit kellett kiszolgálnia, ahhoz azonban, hogy meg tudják őrizni a birtok érintetlenségét és zártságát, meg kellett oldani a tulajdonosok és vendégeik ellátását. A mindössze kétfős személyzet erre kiválóan alkalmas volt. Apa és fia minden igényt kielégítettek: reggeli, ebéd, vacsora, kávézás, fagyizás. Szakácsok, pincérek, konyhalányok és takarítók voltak egy személyben, bár többségben az özvegy férfi főzött, és a többi teendő maradt a fiára.

- Üdvözlöm Önöket - mutatott az egyik megterített asztal felé őszinte mosollyal az arcán a fehér inges fiatalember a teraszon. - Édesapám nagyon örülne, ha megkóstolnák a mai specialitását: a velencei minestrone levest és a borjúbordát mustárosan, petrezselyembe forgatva, fokhagymás rozmaringmártással.

Kate látta, ahogy Castle ádámcsutkája ugrik egyet, akkorát nyelt a férfi a finomságok hallatán. - Köszönjük, megkóstoljuk - mondták szinte egyszerre.

- Tudják édesapám éppen francia napot tart, és mivel az állandó lakók ízlését, véleményét már ismeri, kihívást jelent neki, ha idegenek is megkóstolják a főztjét. Ajánlhatok az ebédhez egy kiváló francia vörösbort? - A fiatalember barátságos közvetlenséggel, egy cseppnyi tolakodás nélkül beszélt. Látszott rajta, hogy örül az ismeretlen vendégeknek, akik változatosságot hoznak a mindennapjaikba.

- Úgysem engedsz vezetni - nézett rosszallóan Castle Kate-re - úgyhogy én kérek.

Kate elengedte a füle mellett a megjegyzést és egy ásványvizet kért. - Megismerhetnénk az édesapját is? - kérdezte, mire a fiú mosolyogva bólintott.

- Itt élik le az életük nagy részét, biztosan ismerik a lakók minden kis titkát - jegyezte meg Castle, amíg az ételre vártak.

- Ezért fogunk velük beszélgetni Castle!

- Persze - kapcsolt kicsit későn az író, hogy nem az ebédről akar társalogni az idősebb férfivel a nő.

Mire a mennyei ebéd utáni kávét iszogatták, már úgy beszélgettek a két férfival, mint régi ismerősök, ők pedig boldogan avatták be a gyönyörű nőt és a híres regényírót a birtok történetébe, mintha csak arra vártak volna egész életükben, hogy egyszer valakinek elmesélhessék ennek a különös világnak a titkait. Persze ahhoz, hogy megeredjen a nyelvük, hozzájárult az is, hogy vendégeik az egekig magasztalták a valóban kiváló ebédet. Amikor elterelődött a szó a birtok lakóiról, és már csak a másnapi menüről beszélgettek, és Castle elnyomott egy ásítást, Kate udvariasan elköszönt, és megígérték, hogy vacsorára is betérnek.

A rönkházak felé sétáltak, és amíg Kate végigfuttatta szemét az út mellett nyíló csodás rózsabokrokon, Castle szorongva pillantott Jasper Moore négyes számú rönkháza felé. Valahogy mindig rossz érzés kerítette hatalmába, ha a furcsa férfire gondolt. Gondolataiból egy autó hangja zökkentette ki, ami Dr. Moore háza elé kanyarodott. Odasiettek. Az orvos, fején egy fehér kötéssel, és Elisabeth éppen akkor szálltak ki, amikor odaértek.

- Nem olyan veszélyes, mint amilyen ronda volt - mosolyodott el a nő, még mielőtt Kate kinyithatta volna a száját, hogy a sérülésről érdeklődjön. - Csak hát tudod Kate, milyenek a férfiak! Egy kis tűszúrás, és máris odavannak!

- Könnyen beszélsz! - morgott durcásan az orvos. - Nem a te fejedet kellett összevarrni három öltéssel!

Castle csak kapkodta a fejét. Mintha magukat hallaná Kate-tel évődni! Úgy látta, a nő csak azért próbálja elbagatellizálni a sérülést, hogy a férfit nyugtassa, ugyanakkor látta a nő szemében a félelmet és az aggódást. Miután megbeszélték, hogy később benéznek hozzájuk megbeszélni az eseményeket, de most hagyják egy kicsit pihenni Andrew-t, Kate megfogta Castle kezét, és az erdő felé húzta.

- Mit tervezel? Azt hittem egy kicsit sziesztázunk - mondta szemét dörzsölgetve, morcosan a férfi.

- Sziesztázunk Castle, de nem a szobában.

- Remélem Jasper nem leselkedik valamelyik bokorban!

- Ne izgulj, most nem felejtettem el a fegyverem - ütögette meg a vállán lógó ki bőr táskát Kate. - Megvédelek a gonosz leselkedők ellen, akik a szexi, meztelen hátsódra kíváncsiak! - nevetett incselkedve.

- És mi van, ha nem csak a hátsómat látta? - háborgott az író. - No és amit a vízben és a parton csináltunk? Téged nem is zavar, hogy lehet, hogy valamelyik bokor mögött minket kukkolt?

- Ne légy prűd Castle, és most ne ezzel foglalkozzunk! Gyere! Itt fogunk sziesztázni, miközben összefoglaljuk, hogy mit tudunk eddig - mutatott egy árnyékot nyújtó hatalmas, magányosan álló tölgyfa alatti puha pázsitra a tópart közelében. Kate leült a férfi elé a fűbe, hátradőlt a széles mellkasra, és élvezte, ahogy az erős karok ugyanúgy ölelik magukhoz, mint előző este néhány méterrel közelebb a parthoz.

- Csodálatos ez a hely - nézett át a nő válla felett Castle, és még mindig nem bírt betelni a csillogó, kristálytiszta vizű tó, a fehér sziklafal és a lezúduló források látványával. - Nem csodálkozom, hogy Moore nagypapa nem akarta, hogy idegenek kezébe kerüljön a birtok.

- Igen, de lehet, hogy az unokái már nem így gondolják.

- Jó lenne egy fehér tábla - ábrándozott a férfi, mire Kate a táskájába nyúlt, és nagyobbacska jegyzettömböt, és egy tollat vett elő, és gyorsan felvázolta szakácstól kapott információk alapján a Moore család családfáját. Hamarosan sorakoztak a nevek: nagyapa, aki megvette a birtokot, és megírta a különös végrendeletet, két fia, Jonh és James, és négy unokája neve került a papírra, Andrew, Paul, Mary és Charles, valamint Paul fia, Jasper.

- Először is utána nézetünk a seriffel az örökösök pénzügyeinek. Ki az közülük, akinek anyagi gondjai vannak.

- Biztos, hogy Mark Freeman-nak is a birtok miatt kellett meghalni.

- Ezt egyelőre nem tudjuk Castle, de nem is zárhatjuk ki. Ha beszéltünk Andrew-val, talán többet megtudunk.

- De mi a fenét kereshettek a házunkban? - rázta meg értetlenkedve a fejét Castle. - Érzem, hogy a birtoknak, a gyilkosságnak és a betörésnek köze van egymáshoz.

- Lehet, de a nyomozást nem lehet megérzésekre alapozni! - csattant fel Kate, bár jól tudta, már sok esetben indította jó irányba a nyomozást az író intuíciója. - Türelmesen összeszedjük a kirakó darabjait, és a végén kirakjuk a képet.

Castle megadóan bólintott, és arra gondolt, ő is szívesen adna egy vagyont ezért a területért.

- Nincs kedved fürdeni? - nézett hátra váratlanul Kate, és a férfi látta a pajzán csillogást a szemében.

- Fényes nappal? - rökönyödött meg az ötletre.

- Miért? Aki meztelenül rendőrlovat lop el egy kis parkbéli lovaglásra, annak egy kis fürdőzés miért okoz gondot? - húzta fel a szemöldökét kacéran Kate.

- Ó! Tudom ám, mire megy ki a játék! Zavarba akarsz hozni - mosolyodott el zavarában Castle.

- Azt hiszem sikerült is!

- Még hogy én zavarban? Ugyan!

Kate magában élvezte a férfi zavarát, és küzdelmét, hogy azt elrejtse, aztán megkönyörült rajta, és a táskájából előhúzott egy fürdőnadrágot, és meglobogtatta Castle orra előtt. - Ezt is felveheted, ha nem akarsz bokszerban, vagy a nélkül fürödni - mondta huncut mosollyal az arcán, azzal felállt, és kezdte lassan kigombolni az ingét. Castle szája elnyílt meglepetésében, és megbabonázva nézte a nő érzéki mozdulatait, aztán amikor a ruhadarab lehullott a földre, eltűnt szeméből az átszellemült tekintet. - Szóval te már készültél erre - állapította meg, amikor meglátta a formás, telt melleket eltakaró bikini felsőt.

- Mi lesz Castle? Átöltözöl, vagy csak bámulsz engem? - Kate tekintete kihívó volt és győzedelmes, és a férfi megállapította, hogy megint ő került alulra, de ezt egyáltalán nem bánta.

- Hát, nem mindennapi a látvány! - billentette oldalra a fejét a férfi és sóvárogva figyelte, ahogy a farmer is lekerül a nőről, és már csak a falatnyi bikini takarja tökéletes alakját.

- Gyerünk Castle, vetkőzz! Nekem is jár egy kis szórakozás! - tette csípőre a kezét Kate, és kihívón végigmérte a férfit.

- Segítenél? - húzta fel a szemöldökét az író, mire Kate odalépett, és lassú, simogató mozdulattal lehúzta róla a pólót, majd kicsatolta az övét, és kigombolta a farmer gombját. Érezte, ahogy a férfi mellkasa egyre nagyobbakat emelkedik, és testéből árad a forróság. Letolta a nadrágot, és megfogta a bokszer derekát, de Castle elkapta a kezét. - Azt majd én!

Kate elmosolyodott, egy futó csókot adott a férfi szájára, és hátrébb lépett.

Castle körülnézett, de az erdő túl messze volt, és a tölgyfán kívül semmilyen helyet nem látott a közelben, ami eltakarta volna az esetleges kíváncsi szemek elől, bár rajtuk kívül éppen nem volt a tónál senki. Felkapta a fürdőnadrágot, és a fa mögé lépett, hogy kicserélje a bokszeralsóval. Amikor belelépett a fürdőnadrág szárába, súlya a még mindig érzékeny bokájára esett, amitől éles fájdalom hasított belé. Ösztönösen megtámaszkodott a fatörzsben, hogy tehermentesítse a fájó végtagot, amikor megakadt a szeme a kéreg repedésébe akadt zöld fonaldarabkán. Nyelt egyet, mielőtt megszólalt.

- Kate! - kiáltotta rekedt hangon.

- Mi az? Nem boldogulsz egyedül? Segítek, ha kell! - hallotta a nő incselkedő hangját.

Kilépett a fa mögül, és amikor Kate meglátta az arcán a döbbenetet, elkomolyodva a fához lépett.

Castle a fakéreg érdes felszínén fennakadt zöld fonaldarabra mutatott. Beckett meglepődve szemlélte az erdőben talált fonalra megszólalásig hasonlító szálat.

- Szerintem ugyanaz az ember támaszkodott ennek a fának is, mint aki az erdőben. Lehet, hogy a gyilkosé. Itt állt lesben, és lélegzetvisszafojtva figyelt, mikor jön el a legkedvezőbb pillanat, amikor lecsaphat gyanútlan áldozatára - suttogta Castle a távolba révedő tekintettel.

- Lehet ez is, meg ezer másik ok is! Még azt sem tudjuk, valóban egy ruhából valók-e, és azt sem közük van-e a gyilkossághoz - hűtötte le, és rántotta vissza a valóságba az írót Kate. Egy darabig keresgélt a táskájában, aztán elővett egy szemöldökcsipeszt és egy kis zacskót. Óvatosan kihúzta a fonalat a fakéregből, a zacskóba tette, és összehajtogatta.

- Majd felhívom a seriffet, küldje ide az egyik emberét érte, és hasonlíttassa össze a laborban a másikkal, de előbb fürdünk egyet - kacsintott a némán tűnődő férfira.

- Nem lenne jobb, ha minél előbb utánajárnánk a dolognak? - bizonytalankodott a férfi, és csodálkozva nézett Kate-re. Megesküdött volna, hogy egy ilyen helyzetben semmi más nem érdekelné, csak a nyomozás, és tessék, fürödni akar.

- Castle - sóhajtott a nő. - Azért jöttem ide, hogy elfelejtsem a gyilkosokat, és azért hoztalak magammal, hogy elfelejtsd a gépeltérítő terroristákat! Jól akartam érezni magam veled, és nem hagyom, hogy holmi rejtélyes fonaldarabka elrontsa ezt a kis időt, amit titkolózás nélkül együtt tölthetünk!

Castle nézte Kate elszánt tekintetét, és tudta, hogy a nő olyan határozott, hogy nincs erő, ami megakadályozhatná abban, hogy élvezze az élet apró örömeit. Elmosolyodott, mire Kate eltökélt tekintete megenyhült, aztán nevetve futni kezdett a víz felé.

- Most csak állsz ott, vagy megpróbálsz elkapni? - pillantott vissza huncut tekintettel, mire a férfi feleszmélt, és bicegve utána indult.

- Elkapni? - morogta maga elé. - Amikor futni sem tudok még?

A langyos vízbe gázolt, és nézte, ahogy Kate gyönyörű teste elmerül a tóban, aztán előbukkan, fejét hátraveti, kezével kisimítja arcából vizes haját, bársonyos bőrén apró patakokat hoznak létre a legördülő vízcseppek, aztán kinyitja a szemét, és tündöklő tekintettel, mosolyogva ránéz. - Ha száz évig élek, akkor sem tudok betelni ezzel a látvánnyal - gondolta.

- Ússzunk? - kérdezte Kate.

- Persze! Úgy mint tegnap, ugye? - vágott sértődött arcot a férfi, és az emléktől összeszorult a gyomra.

- Jó, elismerem, nem volt szép tőlem, hogy becsaptalak!

- Azt hittem, valami bajod történt. El tudod képzelni, hogy mit éreztem? - nézett rá szomorú szemekkel a férfi, és Kate érezte, igazi félelmet élt át Castle, amikor megtréfálta.

- De utána kiengeszteltelek - csillant egy kis pajzán fény Kate szemében. - Ígérem, most úszni fogok!

- Verseny? - vigyorodott el hirtelen Castle, és mire Kate felocsúdott volna a hirtelen hangulatváltozástól, a férfi máris néhány méter előnyre tett szert.

Mire elérték a lezúduló forrásokat, már szinte egymás mellett úsztak, aztán szinte egyszerre álltak meg. Kate nem akarta megelőzni a férfit, nehogy a hiúsága túl nagy csorbát szenvedjen, hogy hátrányból indulva is legyőzte, Castle pedig gyorsan abbahagyta az úszást, amikor érezte, hogy a nő mellé ér, nehogy el kelljen viselnie egy vereséget, és az utána következő élcelődést.

- Fájó bokával nehéz a lábtempó - zihálta Kate, és maga is meglepődött, hogy ahelyett, hogy megszekálná a férfit, mentséget keres a nyilvánvaló vesztésre.

- Azért hidd el, ha nem fájna, fel tudnám venni veled a versenyt! - kapkodta a levegőt Castle, és először örült a bokatörésnek. Egyáltalán nem volt biztos abban, hogy tudná a tempót tartani Kate-tel, aki úgy úszott, mint egy sellő. Gyorsan elhessegette a sellő képet az agyából, hiszen azoknak nincs lábuk, ő pedig imádta Kate formás, izmos, hosszú lábait.

- Megnézzük, mi van a vízfüggönyön túl? - intett fejével a lezúduló forrásokra.

- Megnézhetjük, de csalódni fogsz. Nincs kincseket rejtő barlang, és semmi más sem, amit az írói fantáziád odaképzel - mosolyodott el Kate.

Átúsztak a lezúduló vízen, és Castle kíváncsian tekintet fel a sziklafalra. A hófehér mészkő valóban nem rejtett még egy apró rést sem, csak ott volt hasadék, ahol a források a felszínre törtek. Kate látta a csalódást a férfi arcán, ezért odaúszott hozzá és megcsókolta.

- Ezt miért kaptam?

- Ha már nincs kincses barlang ...

- És nincs ... - Castle gyorsan körbenézett - szivárvány sem! - mondta, mivel hirtelen más nem jutott eszébe.

Kate elnézően elmosolyodott, és adott még egy csókot.

- És nincs ... - forgatta a fejét a férfi.

- ... kukkoló sem - fejezte be a mondatot a nő, és adott egy újabb lágy, érzéki csókot.

- Tényleg, ide nem lát be senki! Kár, hogy nem ér le a lábunk! - sóhajtott Castle.

- Egyszer megmérték, hogy itt legalább húsz méter mély a tó.

- Megnézzük?

- Csak nem gondolod, hogy csak úgy le tudunk merülni az aljáig? - húzta össze a szemét Kate a képtelen ötletre, de a férfi könyörgő tekintetét látva megadóan sóhajtott. - Na jó, megpróbálhatjuk, hogy meddig tudunk lemerülni, bár nem tudom mi lesz abban a jó.

Vettek egy nagy lélegzetet, és erőteljes mozdulatokkal próbálták legyőzni a víz felhajtóerejét. Mindketten meglepődtek, hogy milyen kristálytiszta volt a víz méterekkel a felszín alatt is. Kate próbálta kivenni a mélyben uralkodó sötétségben, milyen messze lehet a meder, amikor megérezte Castle kezét a vállán. A férfi felé fordult, aki a másik kezével a mellettük álló sziklafal egy mélyebben levő sötét foltjára mutatott. Kate megpróbált arrafelé úszni, de érezte, hogy izmai egyre több oxigént emésztenek fel, hogy a mélyben tudja magát tartani. A légszomj győzött a kíváncsisága felett, és néhány lábtempóval a felszínre lökte magát. Tüdeje megkönnyebbülve telt meg levegővel, miközben a nő igyekezett nem összevissza lélegezni. Néhány másodperc múlva felbukkant Castle is, és zihálva kapkodta a levegőt.

- Lá ... láttad? Va ... valami ... van ...ott! - próbált beszélni és lélegezni egyszerre.

- Lehet, hogy csak sötétebbek a kőzetek, vagy belepte valami moszat - ábrándította ki Kate. Egy darabig farkasszemet nézett a férfival, aztán megszólalt. - Tehetünk még egy próbát.

Megvárták, amíg vérük oxigénszintje eléri a normálist, aztán újra lemerültek. Amikor újra a felszínre bukkantak, Castle arcáról leolvasható volt csalódás.

- Csak akkor érdemes újra megpróbálnod, ha előző életedben gyöngyhalász voltál - kapkodta a levegőt a nő. Ő már tudomásul vette azt, amibe Castle nem akart beletörődni, hogy nem tudnak olyan mélyre merülni, mint amilyen mélyen a sötét folt van.

Fáradtan terültek el a selymes pázsiton, miután Castle még kétszer próbálkozott a lehetetlennel.

- Én csak úszkálni akartam egy kicsit, hogy felfrissüljek, most meg úgy érzem magam, mint akit kifacsartak - szólalt meg két nagy levegővétel között Kate.

Castle hallgatott, de nem csak a csalódottság miatt, hanem azért is, mert jobb, ha Kate nem tudja, ő hogyan érzi magát. - Teljesen használhatatlan vagyok - gondolta, miközben próbált uralkodni izmai remegésén.

- Mi van, ha mégis van ott valami? - nézett vissza a sziklafalra, és sejtette, hogy Kate sóhajtva az égre emeli a tekintetét.

- Gyere, van fontosabb dolgunk is, mint egy víz alatti folt rejtélyének kiderítése! Beszélnünk kell Andrew-val és a seriffel is.

Miután megszárítkoztak és felöltöztek, visszaindultak a telepre.

A férfi még várt egy kicsit, leengedte szeme elől a távcsövet, és csak akkor hagyta el a fedezékül szolgáló fát az erdőszélen, amikor egészen biztos volt abban, hogy a nyomozónő és az író nem láthatja meg. Nem az ösvényen tért vissza  házakhoz, így a saját rönkháza hátsó bejáratához érkezett vissza, így senki nem vette észre sem a távozását, sem az érkezését. A tóparton nem hallotta, miről beszélgetnek, de látta, hogy találtak valamit. Megfordult a fejében, hogy odaoson a ruháikhoz, és megnézi, hogy miért váltak izgatottá a tölgyfa mellett, de nem merte megkockáztatni, hogy a vízből esetleg észreveszik. Ha tudta volna előre, hogy olyan sokáig lesznek a lezúduló víz mögött, akkor biztos elhagyta volna a rejtekhelyét, de nem bánta, hogy nem kockáztatott, a poloska segítségével talán kellő információhoz jut. Belépett a hűvös ház félhomályába, és azonnal az asztalához ment, ahol a lehallgató berendezés állt. Feltette a fejhallgatót, miközben arra gondolt, mégsem volt hasztalan, hogy szülei ráerőltették a műszaki pályát, amihez neki semmi ambíciója nem volt. A finomhangolás után szinte tökéletesen hallotta a két ember hangját, de bosszúságára csak ugratták egymást perceken keresztül, hogy ki úszik jobban, végül a nő azt mondta, menjenek át Andrew-hoz. Csalódottan állt fel, miközben levette a fejhallgatót, és az ablakhoz lépett. Látta, ahogy a pár a rózsák szegélyezte úton Andrew háza felé tart, miközben a nő telefonált. Összehúzott szemmel próbált fókuszálni a férfi kezében tartott kis zacskóra, de ilyen távolságból azt sem látta, van-e benne valami. Már átkozta magát, amiért nem nézte meg a parton, hogy mit találtak.

- Menj csak előre - mondta Kate Castle-nek - én még elintézek valamit.

Miután a férfi bekopogott a házba, és Elisabeth kedvesen beinvitálta, Kate Ryan-t hívta. Látta, hogy Castle még töprengő tekintettel visszanéz rá, aztán belépett az ajtón. Nem akarta, hogy a férfi meghallja, mire akarja megkérni a nyomozót.

- Szia Kevin! Megtennél nekem egy szívességet? Utána kellene nézni valaminek.

Miután Ryan megígérte, hogy este hívni fogja a kért információkkal, Kate aggódó tekintettel lépett be Andrew házába. Castle már jóízűen szívta egy szívószálon keresztül a frissen facsart citromból készült limonádét, Andrew mosolyogva ült vele szemben, mellette pedig Elisabeth, kezét férje combján pihentetve.

- Tudod drágám, élményszámba ment az első találkozásunk Richard-dal - nevette el magát az orvos. Az emlék felidézésének hatására Castle félrenyelte a hűsítő italt, és fuldokló köhögésbe kezdett.

- Elmesélné, Richard? - kérte az asszony, amikor Castle végre levegőhöz jutott. - Tudja, csak az ő variációját hallottam - nézett a férjére.

Az író zavarában megköszörülte a torkát. - Hát ... amm - keresgélte a szavakat kínjában. Fogalma sem volt, hogyan kerülhetné el, hogy beszámoljon egy gyönyörű, idegen asszonynak arról, hogyan húzkodta ki a fenekéből az orvos a kaktusztüskéket. Kétségbeesetten nézett a belépő Kate-re, de mintha az ő mosolyában is egy kis kárörvendést vélt volna felfedezni.

- Hidd el Elisabeth, az ő variációja nem lenne olyan élvezetes, mint Andrew-é volt - mentette meg Kate a helyzetet, mire Castle csodálkozva, és egyben hálásan nézett rá.

- Én már akkor láttam, hogy egymásnak vagytok teremtve - jegyezte meg az orvos elégedetten. - Úgy odavoltak egymásért, hogy csak úgy szikrázott körülöttük a levegő!

- Azt, hogy Castle odavolt értem, az senki előtt nem volt titok, na de én őérte... Na nem! - háborodott fel Kate fülig vörösödve, szemét a szőnyeg mintáira szegezve.

Castle érdeklődve húzta fel a szemöldökét. Akkoriban Kate úgy tett, mintha közömbös lenne iránta, folyamatosan ugratta, viccelődtek, nyomoztak, de úgy látszott, évődő barátságnál többet nem akar kettejük között. Vagy mégis akart, csak jól palástolta az érzelmeit?

- Ó kedvesem! Mindent elárult az arcod, amikor megláttad Rick-et meztelenül! - nevetett jóízűen a férfi. Nem hitte, hogy ennyi idő után titkolnia kellene azt a pillanatot, amin olyan jót derült akkoriban.

- Mi? - kapkodta a szemét az író Kate-ről az orvosra, majd vissza. - Engem? Mi ... mikor?

Kate érezte, hogy lángol az arca zavarában, de aztán arra gondolt, hogy most már elárulhatja a férfinek, hogy akkor sem volt közömbös neki, ezért egyenesen a szemébe nézett.

- Hát Castle, most már bevallhatom, valóban megmozgattad a fantáziám, amikor ott feküdtél hason az ágyamban egy szál bokszeralsóban, ami a térdhajlatodig le volt tolva! Igaz, egy kicsit rontotta az összképet, hogy a kaktusztüskék helyét barna jóddal fertőtlenítette Andrew!

Castle-ön kívül mindenki jóízűen nevetett Kate megjegyzésén, és az író meglepett ábrázatán.

- Szóval már akkor is megmozgattam a fantáziád? - húzta fel kérdőn a szemöldökét, de nem mosolygott.

Kate érezte a megbántottságot a hangjában, ezért jobbnak látta, ha látogatásuk eredeti céljára tereli a szót, ezért az orvoshoz fordult.

- Andrew! Mesélnél kicsit a birtokról, az örökösökről és nagyapád végrendeletéről?

A férfi arca elkomorult. A feleségére pillantott, aki szép, mandulavágású szemével biztatóan nézett rá és megszorította a kezét.

- Úgy gondolod, ezeknek köze lehet a történtekhez? - kérdezte hitetlenkedve.

- Még nem tudom, de furcsa, hogy néhány napon belül éppen itt történt gyilkosság, betörés, ezért jobb, ha utána járunk ennek a lehetőségnek is.

Értem - bólintott a férfi, vett egy nagy levegőt, és hozzákezdett. - Tudjátok, a nagyapám nem volt éppen feddhetetlen múltú ember. A családban azt rebesgették, hogy köze volt a századelő alvilágához. Senki nem tudta pontosan, mivel tett szert rövid idő alatt tetemes vagyonra, de szinte biztos, hogy nem törvényes úton. Amikor meghalt, felolvasták a végrendeletet, amiben mindent a két fiára, John-ra, a nagyapámra, és James bácsikámra hagyott. A végrendelethez azonban tartozott egy záradék, ami egy külön, zárt borítékban volt, és a nagyapám úgy rendelkezett, hogy csak akkor bonthatják fel, ha mindkét fia elmúlt huszonöt éves, erre viszont várniuk kellett még nyolc évet. Aznap, amikor eljött apám születésnapja, izgatottan várták az ügyvédet, de hiába. Előző este egy tragikus baleset áldozata lett, és  a végrendeletet nem találták meg soha. Azóta is rejtély, hogy mit rejthetett a boríték. - Az orvos elhallhatott, és elmerengve nézett ki az ablakon.

- Volt a családon belül vita amiatt, hogy nem lehet eladni a birtokot? - kérdezte komolyan Kate.

- Persze - sóhajtott a férfi. - Nem mindenkinek tetszett, hogy nem kaszálhat vagyonokat a terület eladásából, csak nyaralóhelynek használhatja, ráadásul az ingatlan-befektetők is állandóan bombáznak minket mesés összegekkel annak ellenére, hogy tudják, nem adhatjuk el a birtokot. Mindenféle kiskapukat keresnek, hogy létrejöhessen álmaik üzlete. Én örülök, hogy  a nagyapám így döntött. Nincs ennél békésebb hely a világon. Vagyis, most már csak békés hely volt - nyomta meg az utolsó szót szomorúan. - Néha sajnálom, hogy nem részesülhet több ember ebben a csodában, bár ha szállodák sorakoznának a parton, elvesztené a varázsát a tó.

- Gondolod, hogy valamelyik örökös kijátszaná a másikat? Vannak valamelyiküknek anyagi gondjai?

- Csak nem gondolod, hogy a rokonaim között van az, aki leütött? - ütközött meg a lehetőségen az idős férfi.

- Nem, de nem zárhatunk ki senkit. Értsd meg Andrew, minden lehetőségnek utána kell néznünk - nézett együtt érzőn, de határozottan Kate.

- Az unokatestvérem, Mary férje sokat vesztett a tőzsdén. Nehéz helyzetben voltak, de úgy tudom, már túl vannak a nehezén. Itt vannak a szomszéd házban a férjével és a gyerekekkel.

Több használható információval nem tudott szolgálni az orvos, ezért néhány perc múlva elbúcsúztak, és visszaindultak a házukba. Kate érezte, hogy Castle túl szótlan és feszült, még Andrew-tól sem kérdezett semmit. Amikor beléptek a házba, szembefordult vele. Tudta, hogy vagy izgatja valami a férfi fantáziáját, vagy bántja valami.

- Ki vele Castle!

Kate meglepődött, amikor meglátta a férfi tekintetét. Érezte, hogy akkor változott meg a viselkedése, amikor Andrew szóba hozta az éjszakát, amit sérülten nála töltött. Szomorúság, csalódottság, sértődöttség tükröződött a kék szemekben.

Castle élénken emlékezett arra az időre, amikor már több mint egy éve futott Kate után. Szerelmes volt. Már több mint másfél éve ismerték egymást, és biztos volt abban, hogy a nő tisztában van az érzéseivel, de nem engedte közelebb magához. Éveknek kellett eltelni, és Kate-et meg kellett hogy érintse a halál szele ahhoz, hogy belássa, lehet boldog, ha elfogadja a szerelmét.

- Tudod, elszomorít, hogy ennyi idő elvesztegettünk - szólalt meg halkan. Kate mozdulatlanul állt, és cikáztak az agyában a gondolatok, de nem egészen értette, miért jön most elő ezzel Castle. Az első együtt töltött éjszakájuk után megállapították, hogy négy évvel korábban meg kellett volna tenniük, hogy beismerik, menthetetlenül szerelmesek egymásba.

- Miért jutott ez eszedbe? - csendült gyengéden a hangja.

- Most derült ki számomra, hogy már három évvel ezelőtt is kívántál. Persze, csak ha nem viccelődtél az előbb, amikor azt mondtad, hogy megmozgattam a fantáziádat. - Kicsit oldalra hajolva nézett egyenesen Kate szemébe, aki zavarában pislogott néhányat, aztán megtartva a szemkontaktust közelebb lépett a férfihoz. Hirtelen megértett mindent. Furcsa érzése támadt, már nem előszöz az együtt töltött évek alatt, és most beigazolódni látszott ez az érzés. A sármos, jóképű, gazdag, világhírű író, a nők bálványa, aki annyi nőt tehetne magáévá, amennyit csak akar, félt. Félt, hogy nem elég jó férfi a 12-es őrs nyomozójának, Kate Beckett-nek. Castle mindig magabiztos volt magát illetően, soha nem fordult meg a fejében, hogy van olyan dolog, amit nem tud megszerezni. Vagy mégis?

- Nem vicceltem - suttogta, miközben magához húzta Castle fejét, és finoman megcsókolta. Várta, hogy a férfi átölelje, és szenvedélyesen visszacsókoljon, de csak állt leengedett kezekkel. Kate hátrahúzta a fejét, és kérdőn nézett a még mindig szomorúan csillogó kék szemekbe.

Egy darabig mozdulatlanul és némán álltak egymással szemben, aztán Castle megköszörülte a torkát, vett egy nagy levegőt, és rekedt hangon megszólalt.

- Azt hittem, csak játszol velem, hogy téged kielégítenek az évődések, ugratások, a szellemi kihívások, a közös nyomozások, a meghitt beszélgetések. Én szerelmes voltam, és mindennél jobban kívántalak, de azt hittem, te csak egy jópofa, szellemes partnert látsz bennem, aki néha egész jó ötleteket ad a nyomozáshoz, az őrs bohócát, akire azért veszélyes és lelkileg megterhelő helyzetekben is lehet számítani.

- Tudod, mi volt az oka, amiért nem engedtelek magamhoz - suttogta Kate, miközben két tenyerébe fogta a férfi arcát.

- Igen. A fal, amit édesanyád halálakor a szíved köré építettél, hogy érzelmileg ne legyél sebezhető. De én akkor úgy éreztem, hogy nem rám vágysz a magánéletben. Később ez az érzés megerősödött bennem, amikor rájöttem, hogy a Demming vagy a Josh típusú férfiak tetszenek. - Elhallgatott, és az utolsó mondatnál lesütötte a szemét. Fájt neki az emlék, amikor Kate-t intim pillanatokban látta velük.

Kate az ujjával finoman az álla alányúlt és megemelte a fejét, hogy Castle újra a szemébe nézzen.

- Csak azt ne mondd, hogy nem volt elég önbizalmad - mosolyodott el kedvesen, mire a férfi megadóan elhúzta a száját.

- Elég gyakran sikerült megtépáznod az egómat. Ha akkor csak egy pillantással éreztetted volna, hogy kívánsz, biztosan rád hajtok, és nem hagyom elveszni az éveket - mosolygott szomorkásan az elvesztegetett lehetőségen.

- Kérlek, figyelj rám Rick! - fogta újra tenyerébe a férfi arcát Kate, és nyomatékosan ejtette ki a szavakat, hogy eloszlassa a kételyeit. Castle nyelt egyet, amikor Kate a keresztnevén szólította. - Ha akkor megnyílok neked, bevallom a magamnak sem bevallott irántad érzett érzelmeimet, és a karjaidba omlok, nem biztos, hogy jobb lett volna. Te megkaptad volna a legújabb trófeád, miközben én rettegtem volna, hogy mikor sebzel meg, mikor ér újabb fájdalom. Egy ideig biztosan csodálatos lett volna, de mit gondolsz, ilyen mélyek és biztosak lettek volna azok az érzelmek, mint a mostaniak?

Castle elgondolkodott. Oda volt Kate-ért akkor is, de most egészen mást érez a nő iránt, mint akkor. Olyan dolgokat éltek át együtt az elmúlt években, ami megerősítette az egymásba vetett bizalmat, az egymásba vetett hitet, egymás tiszteletét, és az egymás iránt érzett legmélyebb, legtisztább, feltétel nélküli szerelmet.

- Talán igazad van - mosolyodott el, és figyelte, ahogy Kate kemény tekintet ellágyul, telt ajka mosolyra húzódik, majd szemében rosszalló fény villan.

- Talán?

- Jó, belátom, igazad van, csak úgy érzem néha, hogy kedvedre játszadoztál velem, és az sem javít a helyzeten, ha belegondolok, mennyi csodás napot tölthettünk volna már együtt.

- Castle! - csattant erélyesen Kate hangja, és arcán már nyoma sem volt az előbbi mosolynak, és szeme is szikrákat szórt.

- Utoljára mondom, nem játszadoztam veled!

- Igen, megértem - nyelt egyet az író, és olyan arcot vágott, mint egy ijedt kisfiú.

Kate sóhajtott. Miért nem tud ellenállni ennek az ártatlan tekintetnek? - töprengett magában. - Hidd el, még rengeteg csodás nap vár ránk, amit elvesztegettünk, azt pedig bepótolhatnánk - mosolyodott el pajkosan,  és közelebb húzta a férfit, hogy megcsókolja, amikor meghallották a felverődő murva hangját a ház előtt. Szétrebbentek, mint akiket rajta kaptak valami csíntevésen, és az ablak felé fordulva meglátták a kocsijából kiszálló seriffet.

Castle a zsebébe nyúlt, és előhúzta a zacskót, benne a zöld fonal darabbal, miközben Kate ajtót nyitott.

Green seriff arcán látszott, hogy nem csak a fonalért jött, izgatott tekintete elárulta, hogy új információi vannak az üggyel kapcsolatban. Miután Kate kávét töltött a poharakba, belekezdett a mondandójába.

- Átkutattuk Mark Freeman szállodai szobáját és a holmiját. Találtunk néhány érdekes feljegyzést - mondta, és egy papírlapot vett elő a dossziéjából, és Beckett elé csúsztatta. Castle közelebb hajolt, hogy ő is lássa a kézzel írt szöveget, de elég nehezen tudott koncentrálni, mert Kate finom illata eszébe juttatta a megzavart csókot, és ez bosszúsággal töltötte el. A lapon a Moore család hányavetien felskiccelt családfáját látták, néhány név mellett megjegyzés is szerepelt: James Moore fia, Charles neve mellett egy hatalmas felkiáltó jel, Mary neve mellett pedig a következő megjegyzés állt: "férj, pénzzavar, gyerekek". Andrew neve át volt húzva, mellette a testvére, Paul neve állt megjegyzés nélkül, alatta a fiáé. Jasper neve mellett egy hatalmas kérdőjel volt, látszott, hogy többször végighúzták a tollat a görbe vonalon.

Kate szemöldöke alig észrevehetően megemelkedett. - Castle-nek mégis igaza lesz, és a birtoknak köze van Freeman halálához - jutott a nyilvánvaló következtetésre, aztán kérdőn a seriffre nézett.

- Van más is - mondta a férfi, és láthatóan jóleső büszkeség töltötte el, mivel úgy tette ki munkája eredményét a nyomozó elé, mintha egy pókerjátszma végén a nyerő lapokat terítené ki.

Beckett és Castle egy ideig szótlanul tanulmányozták a születési anyakönyvi kivonatok másolatát, aztán a nőnek kikerekedett a szeme, Castle pedig tátott szájjal, elhűlve nézett a seriffre.

- Ez ám a meglepetés! - csillant izgatott fény a szemében.

A fejhallgatót viselő férfi fal fehér arccal, minden idegszálát megfeszítve figyelt a dobhártyáját megrezegtető hangokra. Feszültsége egyre nőtt, és úgy érezte szétfeszíti az idegesség, mivel a lehallgatott három ember beszélgetéséből egyelőre csak annyit tudott kihámozni, hogy a seriff valami fontosra bukkant, de egyikük sem mondta ki, hogy mi az. Zakatolt az agya, és arra az elhatározásra jutott, hogy hamarosan a tettek mezejére kell lépnie. Olyan közel van a célhoz! Nem engedheti meg, hogy bárki az útjába álljon!

- Ez az! - csapott öklével az asztalra, amikor meghallotta az író meglepett felkiáltását. Érezte, hogy végre beszélni is fognak, nem csak nézegetnek valami papírokat, és akkor ő s megtudja, mennyire jutott közel hozzá a nyomozásban a seriff. Behunyta a szemét, hogy agya csak a hangokra koncentráljon.

- Amikor arra kért, nézzek utána a birtoknak, kikértük a hagyatéki iratokat, és a fiúknak feltűnt, hogy az első tulajdonos hagyatékét kezelő ügyvédnek ugyan az a családneve, mint az erdőben megölt férfinak, ezért egy kicsit kutakodtak. Mark Freeman annak az ügyvédnek a dédunokája, aki az első hagyatéki tárgyalást levezette. Mit gondolnak, van ennek jelentősége? - hallotta a seriff hangját. Néhány másodpercnyi csend után a nő szólalt meg, hangján hallani lehetett, hogy minden szavát meggondolja, és nem akar találgatásokba bocsátkozni.

- Még nem tudom. Az a kérdés, hogy a birtok örököseivel, a mai tulajdonosokkal volt-e kapcsolata. Ha igen, akkor talán kiderül, miért utazott ide. Még mindig nincs meg a telefonja? Jó lenne tudni, kikkel beszélt a halálát megelőző időszakban!

- Sajnos nincs. A szálloda telefonját ellenőriztük, onnan nem kezdeményezett hívást, és őt sem hívták. Viszont találtunk egy kulcsot a bőröndje titkos rekeszében, de sajnos nem tudjuk, hogy mit nyit. Most vizsgálják a technikusok.

- Küldene egy másolatot a kollégáimnak New York-a? Talán a lakásán vagy a munkahelyén nyit valamit. Ha magával hozta a kulcsot, valószínűleg fontos dolgot őriz benne - mondta a nyomozónő.

- Természetesen, küldök. Holnapra talán többet tudunk.

Hallatszott, ahogy a seriff hátratolja a széket és feláll, majd a másik két szék is zörögve csúszik a padlón, aztán hangos csörömpölés és az író "Hogy az a!" felkiáltása hasított a fülébe olyan erővel, hogy kapkodva nyúlt a hangerő-szabályozó felé, és halkított a berendezésen.

Ahogy Castle felállt a székről, meglökte az asztalt, kávés pohara feldőlt, és annak ellenére, hogy az író kapkodva nyúlt utána, hatalmas csörömpöléssel landolt a padlón, és ezer darabra törött. A férfi önkéntelenül felkiáltott, Kate pedig csak szó nélkül figyelte Castle ügyetlenkedését, és az ingén és a nadrágján szétterülő kávéfoltot.

Miközben kikísérték a seriffet Kate megkérdezte, hogy van a kis Robbie, és kapott-e rendőri védelmet, de a seriff megnyugtatta, hogy minden rendben van, estére ideér az édesanyja, és egy embere állandóan az ajtaja előtt áll.

- Tudom, ügyetlen vagyok - mondta Castle bosszúsan, amikor visszaértek a szobába, mielőtt Kate megszekálná.

- Biztos, hogy jól vagy? - kérdezte aggódó tekintettel Kate.

- Miért ne lennék jól? Azért, mert kiborítottam a kávét, még nincs semmi bajom - értetlenkedett a férfi, de érezte, hogy a nőnek volt valami hátsó szándéka a kérdéssel.

- Hát, nem álltál elő semmi agyament teóriával a seriff előtt, ez pedig azt jelenti, hogy valami baj van veled - jelent meg egy huncut kis fény Kate szemében. - Ezek az információk ne mozgatnák meg Richard Castle fantáziáját? - mosolyodott el kicsit gúnyosan.

- Nem is tudom - nézett a távolba színpadiasan Castle - azt hiszem teljesen elvette az eszemet az a tény, hogy ma már másodszor hívtál Rick-nek - mondta ábrándos tekintettel, mire Kate mosolyogva megcsóválta a fejét.

- Hozom a felmosót! - sóhajtott a nő, és elindult megkeresni a takarítószereket.

Castle fogott egy újságot, és leguggolt, hogy összeszedje a legnagyobb üvegdarabokat, de ahogy szeme lejjebb került az asztalnál, megakadt a tekintete egy kis dudoron az asztallap alján. Kíváncsian hajtotta oldalra a fejét, hunyorogva próbálta kivenni, hogy mi az a kis odaragasztott tárgy, és már éppen odanyúlt volna, amikor hirtelen megdermedt. - Nem, az nem lehet - gondolta kétkedve. - Vagy mégis? Egy lehallgató-készülék az ő nyaralójukban, a betörés, Dr. Moore leütése ... olyan, mintha egy krimibe kerültünk volna, de nem a nyomozók szerepébe! Mi a fene ez az egész? - töprengett az asztal alatt térdelve, miközben szemét nem vette le a kis szerkezetről. Már egészen biztos volt abban, hogy egy poloska van az asztal alján.

- Castle! Megmozdulnál még ma, vagy sóbálványt játszol? - csattant Kate hangja közvetlenül a háta mögött.

- Persze, csak a szilánkokat szedegetem - válaszolt gyorsan, még mielőtt Kate megkérdezné, mit keres az asztal alatt, és aki lehallgatja őket rájönne, hogy megtalálta a poloskát. Gyorsan feltápászkodott. - Majd én feltakarítom, elvégre én öntöttem ki. Főznél addig egy másik adaggal? - mondta közömbös hangon, de közben bal karjával hevesen gesztikulálva hívta magához a nyomozót, míg jobb mutatóujját a szája elé helyezve mutatta, hogy ne szólaljon meg.

- Persze, főzök - mondta Kate összehúzott szemekkel, és Castle -höz lépett, aki lehajolt, és jelentőségteljesen az asztallap aljára mutatott.

Kate meglátta a poloskát, és azonnal felismerte. Megdöbbent arccal állt fel, tekintete elárulta, hogy cikáznak a gondolatai. Castle egyik lábáról a másikra állva, türelmetlenül várt, hogy Kate döntsön, mit tegyenek. A nő hamar döntött, a poloska marad. Jobb, ha a megfigyelőt abban a hitben ringatják, hogy nem tudnak semmiről, közben pedig kedvükre irányíthatják. Elindult a kávéfőző felé, kezével pedig intet a férfinak, hogy takarítson. Castle elvigyorodott, és gyorsan összeszedte a szilánkokat, és egy ronggyal feltörölte a kiömlött kávét.

- Szép idő van. Kávézhatnánk a teraszon is - hallotta Kate hangját a konyhából.

- Igen, az jó ötlet - mondta, miközben a poloskára sandított. - Én készen vagyok. Mehetünk?

- Igen, de most jobban vigyázz, még egy adagot nem főzök - zsörtölődött Kate, miközben kiléptek a teraszra.

Castle körbenézett, láthatja-e őket valaki, de a terasz a ház hátsó részén volt, csak az erdő felől lehetett odalátni, a szomszédok és a többi ház lakóinak kíváncsi tekintete elől futórózsával sűrűn befuttatott falak védték.

- Gondolod, hogy itt kinn nincs ... bogár? - suttogta a férfi, miközben Kate módszeresen végigtapogatta a terasz minden szegletét, ahova lehallgató-készüléket rejthettek el. Amikor végzett, komótosan leült, és beleszürcsölt a forró kávéba.

- Most mi van? - suttogta türelmetlenül Castle. - Beszélhetünk?

Kate rá sem hederítve az izgatott férfire, újra kortyolt egyet a forró italból. Élvezte, hogy a férfi nem mer beszélni, miközben olyan izgatott, mint egy kisfiú a cukorkaboltban. Elmosolyodott a gondolatra, hogy ez a megjegyzése lassan szállóigévé válik, aztán felnézett a bosszús, és egyben könyörgő szemekre, és megkönyörült rajta.

- Nyugodtan beszélhetsz Castle! - mosolyodott el kicsit kárörvendőn. - Bár most kipróbálhattam volna, meddig bírsz csendben lenni!

- Ha-ha! Nagyon vicces - morogta durcásan a férfi. - Mit gondolsz? Most is hallgatózik valaki?

- Nem tudom Castle, de a betörés miatt feltételezem, hogy igen.

- Akkor lehet, hogy az éjszakánkat is hallotta - nyelt egyet a férfi, mire Kate poharat tartó keze megállt a levegőben, és fancsali arccal nézett a férfira. Nem volt prűd, de azért az a gondolat, hogy valaki kihallgatta a szeretkezésüket, rossz érzéseket keltett benne. Azon gondolkodott, szóljanak-e a seriffnek, de úgy döntött, hogy egyenlőre megtartják maguknak ezt az információt.

- Valami van ebben a házban, amire valakinek nagyon fáj a foga. Betör és felforgat mindent, és lehallgatja a beszélgetésünket. Lehet, hogy valami kincses térkép van elrejtve, amit ...

- Castle - rántotta vissza a valóságba Kate az írót. - A tó kalózairól beszélsz?

- Jó, nem kalózok, de attól még lehet másfajta kincs is!

- Inkább azon gondolkozz, mit akarhatott az ügyvéd dédunokája a jelenlegi tulajdonosoktól!

- Én inkább azon gondolkodom, hogyan fogunk szeretkezni egy poloska szomszédságában - nézett kétségbeesve Kate-re a férfi.

- Megoldjuk Castle! Bízz bennem! Csodálatos lesz az éjszakád - kacsintott rá pajkosan a nő.

Castle néhány másodperc múlva észbe kapott, és becsukta a meglepetésében nyitva maradt száját, és elbűvölve nézett a nőre. Azt hitte, ismeri minden gondolatát, minden tulajdonságát, de amióta együtt vannak, gyakran érik meglepetések. Jó megfigyelő, és ebből következően jó emberismerő volt - bár ennek ellentmond két exfelesége - Katenek volt egy olyan oldala, amivel nem találkozott abban a négy évben, amikor csak kerülgették egymást. Sokszor elképzelte azokban az időkben, hogy milyen lehet a nyomozó egy romantikus kapcsolatban, hogyan viselkedik egy férfival a kapitányságon kívül, milyen a konyhában főzőcskélés közben a közös vacsorát készítve, vagy mogyorót ropogtatva filmnézéskor a nappaliban, miközben a szeretett férfi karjaiba simul, vagy miként viselkedik a hálószobában. Férfi nélkül ezeket a pillanatokat könnyedén elképzelte, de másként ... Aztán amikor Demming, majd Josh a képbe került, már nem is akarta elképzelni, pedig a lelke mélyén mindennél jobban vágyott arra, hogy nem csak Beckett nyomozót ismerje, hanem Kate-t a nőt. Tudni akarta, mi van a fal mögött. Amióta Kate kitárta előtte a szívét, minden nap csupa boldogság sok-sok meglepetéssel. Gyakran meglepődött például, hogy a szigorú nyomozó milyen pajzán tud lenni az ágyban, hogy van egy gyengéd, finom oldala, de benne lakik egy tüzes, szenvedélyes vadmacska is, és sosem tudta, hogy éppen melyik arcával találja szembe magát. Annak ellenére, hogy a kapcsolatukban is szeretett irányítani, igazi nőként viselkedett, aki vágyik a gyengédségre, a romantikára, aki akkor érzi biztonságban magát, ha hozzábújhat egy erős férfitesthez. Egy dologban volt csak biztos, abban, hogy Kate minden várakozását felülmúlta.

- Castle!

- I-igen. Bocs, csak próbálom kitalálni, mire készülsz. - Szerette ezt a tekintetet, ahogy a nő most is nézett rá. Volt benne elégedett mosolygás, elnéző szeretet és csillogó pajkosság, de mindenekelőtt kihívás egy kis évődésre.

- Meghallgatnám az ötleteidet, de igyekeznünk kell elkapni azt a mocskot, mert amíg szabadon garázdálkodhat, addig Robbie veszélyben van.

Castle egyetértőn bólintott. Csak abban reménykedhettek, hogy a gyilkos már tudja, a gyerek nem emlékszik semmire, és talán az őrt álló rendőr is elriasztja.

- Csináljunk egy fehér táblát! Jobban átlátjuk az ügyet - nézett körbe a teraszon egy megfelelő helyet keresve.

- Jó ötlet - mondta Kate, és felállt az asztaltól. - Láttam odabenn egy kihúzható vetítővásznat, az pont megfelel.

Negyed óra múlva elégedetten szemlélték a terasz sarkába állított vásznat, rajta néhány fotóval, amit a serifftől kaptak, és a sok-sok teleírt cédulát.

- Lehet, hogy a kapcsolat Mark Freeman és a birtok tulajdonosai között az elveszett záradék - töprengett az író.

- Gondolod, hogy ennyi idő után előkerült? - kételkedett Kate. - Én inkább azt szeretném tudni, mit nyit az a kulcs, amit a seriff emberei találtak. Valami fontos lehet, hogy Freeman magával hozta, de eldugta. Ráadásul nagyon keveset tudunk még az örökösökről is. Andrew-t ismerjük, Mary családját csak futólag láttuk, te ugyan találkoztál Jasper-rel de annak azt hiszem nem sok hasznát vesszük, Charles-t viszont még egyikünk sem látta.

- Pedig az ő neve mellett van a hatalmas felkiáltójel - mutatott Freeman feljegyzésére a férfi.

- Azt hiszem Castle, ma nem kettesben vacsorázunk.

- Á! Szóval az étteremben kedvesen társalogni kezdünk mindenkivel, akit nem ismerünk - húzta el a száját az ötletre az író. - Na és hogyan gondolod? Csak úgy leülünk az asztalukhoz, hogy szeretnénk velük megismerkedni, hátha valamelyikük a gyilkos? - háborgott értetlenül.

- Azt majd megoldod! Elvégre neked szoktak ötleteid lenni! Gyerünk Castle, most megmozgathatod a fantáziád! - húzta fel a szemöldökét kihívóan a nő.

- Az ötletelés nem megy parancsra - morgott a férfi.

- Na gyere, menjünk be a házba! Adjunk egy kis morzsát a poloskás emberünknek is!

Castle-nek fogalma sem volt, mire készül a nő, de engedelmesen követte. Amikor beléptek a nappaliba, Kate váratlanul megfordult, kezét Castle nyaka köré fonta, és búgó hangon megszólalt, bár majdnem elnevette magát, amikor meglátta a férfi megrökönyödött arcát.

- Ugye édesem ma is megnézzük a tónál a naplementét? Olyan csodálatos volt a tegnap este, meg kellene ismételnünk! Tudom, hogy te is élvezted - kacsintott Castle-re, miközben keze végigsimította a férfi hátát, majd lejjebb vándorolt, és megállapodott a fenekén.

Castle annyira meglepődött, hogy még a lélegzete is elállt, aztán amikor a nő keze megállt a hátsóján, teste megfeszült, és elrévedő tekintettel nézett Kate csillogó tekintetébe, miközben a tóparti szeretkezésük képei tolultak a szeme elé. A képek hirtelen eltűntek és visszatért a valóságba, mert Kate belecsípett a fenekébe, és Castle ugrott egyet.

- Persze drágám! Én is szívesen megismételném azt az estét - válaszolta kicsit mesterkélten, miközben az asztal felé sandított, pedig bármikor szívesen megismételte volna azt az estét, csak nézőközönség nélkül. Közben azon járt az agya, mit akar Kate valójában csinálni a tóparton. Csak nem oda akarja csalogatni a fickót? Nem igazán tetszett neki az ötlet, hogy csalit játszanak, ugyanakkor belátta, hogy így talán ki tudják ugrasztani a nyulat a bokorból.

- Gyere pihenjünk le egy kicsit! Kimerítő volt ez a mai nap! Pihenni jöttünk ide, és egy rejtélybe csöppentünk.

- Biztos, hogy ennek a rejtélynek köze van ehhez a házhoz, különben nem törtek volna be.

- Ne szaladjon el a képzeleted Castle! Szerintem csak valami csóró azt hitte, talál itt valami eladható dolgot, és az árából meglesz a mindennapi alkoholmennyisége - intette le a nyomozó, miközben a hálószoba felé húzta az írót.

Kényelmesen elhelyezkedtek az ágyon. Castle átölelte a nőt, aki boldogan fészkelte be magát az erős karok közé úgy, hogy testük a lehető legnagyobb felületen érjen a másikéhoz.

- Szép kis színjáték! - súgta Castle a nő fülébe. - Anyám is megirigyelhetné!

- Miért? Nem szeretnél a tónál szeretkezni?

- Hát a kukkolót kihagynám! - suttogta, miközben megcirógatta a nő arcát. Néhány másodpercig hallgatott, aztán komoly hangon szólalt meg. - Életem egyik legszebb estéje volt.

- Nekem is - suttogta mosolyogva Kate anélkül, hogy megfordult volna, miközben érezte, hogy a férfi hátrasimítja a haját, és apró csókokat lehel a nyakára. Nem kérdezett vissza évődve, hogy az "Egyik? És mi volt a másik?" Sokszor úgy érezte, minden együtt töltött intim pillanat felejthetetlen, mégis voltak olyanok, amelyek különleges jelentőséggel bírtak, mint például az első együtt töltött éjszakájuk. Becsukta a szemét. Ahogy felidézte azokat a mámorító órákat, megnyugtató boldogság áradt szét a testében, és még szorosabban bújt a férfihoz.

Egy darabig még szótlanul élvezték egymás érintését, aztán átöltöztek ügyelve arra, hogy csak teljesen hétköznapi dolgokról beszélgessenek. Castle többször kinézett az ablakon, aztán amikor látta, hogy Jasper és az anyja a vendéglő felé sétál, intett Kate-nek.

- Éhes vagyok. Indulhatnánk vacsorázni - szólalt meg közömbösen, mire Kate helyeselt, és komótosan elindultak. Castle még mielőtt kiléptek volna az ajtón kérdőn a nőre nézett, szájával pedig némán a "fegyver" szót formálta a szájával, mire Kate megütögette a vállán lógó kis bőrtáskát.

A kis vendéglőben meglehetősen nagy volt a forgalom. Csodálkozva látták, hogy csak két szabad asztal van, így nem kellett sokat töprengeniük, hogy hova üljenek. Andrew és Elisabeth már a vacsora vége felé járt, és jókedvűen ajánlották figyelmükbe a szakács új desszertjét. Mary gyerekei hisztiztek, hogy ők inkább fagylaltot ennének, de apjuk türelmesen, nyugodt, de határozott hangon lecsitította őket, míg az asszony csak bosszankodott. Jasper és az anyja, Violet szó nélkül falatoztak, arcuk semmilyen érzelmet nem árult el, bár Castle nem tanulmányozta hosszasan a vonásaikat. Kate észrevette, hogy az író nyel egy nagyot, és zavartan elkapja a tekintetét Jasperről.

A pincérfiú mosolyogva üdvözölte őket és felvette a rendelést. A tó szépségéről és kiváló szakácsról beszélgettek, miközben figyelmüket a szomszédos asztaloknál ülőkre fordították. Kate fejében éppen megszületett a terv, hogyan kezdeményezzen beszélgetést Mary-vel, amikor Castle hirtelen felállt.

- Bocsáss meg drágám, de a tárcámat a házban felejtettem - mondta egy elnéző mosoly kíséretében, és mire Kate reagálhatott volna, már meg is fordult, és sietősen a házuk felé indultuk felé indult.

Kate megrökönyödve nézett utána, szája egyre szorosabbra záródott a dühtől. - Mi a fenét találtál ki Castle? - gondolkodott. Ismerte már annyira a férfit, hogy valami terve van ezzel a hirtelen elhatározással, így azonban ő magára maradt, hogy kapcsolatba lépjen Mary-vel vagy Jasperrel.

Castle agyában hirtelen született meg az elhatározás, hogy visszamenjen a házba. Az az egy lakó, akit eddig nem láttak, Charles, nem jött a vendéglőbe vacsorázni. Ha ő hallgatja le őket, akkor tudja, hogy üres a ház. Ha szerencséje van, akkor rajtakapja, amint a poloskát szereli, vagy kutat a holmijaik között.

Tíz perc múlva Kate már pontosan tudta, mi Mary gyerekeinek a kedvenc játéka, és megismerte a legújabb tőzsdehíreket is. Miután elmerengtek az üzleti élet kegyetlenségén, Mary őszintén beszélt arról, hogy nehéz időszakon mentek keresztül, de már rendeződnek a dolgaik. Kate megpróbált együtt érző mosolyt erőltetni az arcára, de egyre gyakrabban pislantott az órájára. - Hol a fenében vagy ennyi ideig Castle? - töprengett idegesen.

Castle szinte osonva közelítette meg a nyaralót. Szíve majd kiugrott a helyéből izgalmában, a vérében keringő adrenalin készenléti állapotba helyezte minden idegsejtjét. Ahogy a lépcsőre lépett, lába alatt hangosan roppant az öreg fa lépcsőfok, mire megtorpant, és ijedten nézett a körbe, aztán szemét az ajtóra szegezte, de nem mozdult semmi. Megkönnyebbülve fújta ki a levegőt, de egyre kevésbé tartotta jó ötletnek, hogy egyedül jött vissza. Óvatosan lépett a következő lépcsőfokra, és sóhajtott egyet, amikor végre elért az ajtóig. Lenyomta a kilincset, de az ajtó zárva volt. Halkan elfordította a kulcsot, és lassan kinyitotta az ajtót, és anélkül, hogy belépett volna, fejét bedugva a nyíláson bekémlelt. Senkit nem látott, ezért próbált a hangokra koncentrálni, de nem hallott semmi mocorgást vagy matatást. Félve belépett, aztán végigjárta a helyiségeket, de mindent úgy talált, ahogy otthagyták, és a házban egy lélek sem volt. Kicsit csalódva zárta vissza az ajtót, aztán amikor visszaindult a vendéglőhöz, új ötlete támadt, és megállt Charles házánál. Biztos volt abban, hogy a férfi a birtokon van, mert előző este látta a hálószobából kiszűrődő fényt. Néhány másodpercig tipródott a bejárati ajtó előtt, aztán vett egy nagy levegőt, felöltötte legártatlanabb mosolyát, és határozottan bekopogott. A házból semmi mozgás nem hallatszott, ezért megismételte a kopogást, közben körülnézett, de egy lelket sem látott. Hallgatózott, de a csendben csak a jókedvűen csicsergő madarakat hallotta, és a lezúduló források halk morajlását. Türelmét vesztve a bejárati ajtó melletti ablakhoz lépett, kezéből ellenzőt formálva hajolt közel az üveghez, hogy belásson a nappaliba. A függöny takarásában azonban csak annyit tudott kivenni, hogy odabenn sem mozdul semmi. Csalódott volt, hogy nem jött be a terve. Az órájára pillantott, és sietős léptekkel indult vissza Kate-hez. Jobb, ha nem gondol rá, hogy mit fog kapni a nőtől - futott át az agyán.

Közvetlenül a nyaralók mögött húzódó erdő nyugalmat és biztonságot árasztva ölelte körül a kis nyaralótelepet, de most kiváló fedezékül szolgált a férfinak. Dühös volt. Minden időt ki akart használni, hogy a ház rejtekhelyén megtalálja az olyannyira áhított iratot, de állandóan megzavarták, pedig az idő sürgette. Először Andrew toppant be váratlanul, most meg az író. Még szerencse, hogy a murvával felszórt úton nem lehet hangtalanul közlekedni, így messziről meghallotta a férfi cipője alatt roszogó apró kavicsok hangját. Még éppen be tudta zárni maga után az ajtót, és el tudott rejtőzni a terasz kiszögellésében, amikor megjelent az író. Megvárta, amíg bemegy a házba, akkor gyors léptekkel bevette magát az erdő fái közé, és onnan figyelt. Meglepetésére a férfi nem ment vissza azonnal a vendéglőbe. Kíváncsi lett volna, miért kopogott a legújabb nyaraló ajtaján, mit akarhatott a ház lakójától. Egy pillanatra megfordult a fejében, hogy folytatja a megkezdett kutatást, de aztán úgy döntött, nem kockáztat, inkább visszamegy a szobájába vacsorázni, aztán később majd bekapcsolja a lehallgató-készüléket.

- Mr. Castle nem itt fogyasztja el a vacsoráját? - kérdezte csodálkozó tekintettel a pincér, amikor kezében a két tányérral, egyedül találta Kate-t az asztalnál. - Ha kérik, a házhoz viszem az ételt - mondta előzékenyen.

- Nem, köszönöm! Tegye csak le! Richard hamarosan visszajön - erőltetett mosolyt az arcára Kate, miközben majdnem felrobbant a méregtől, és reménykedett, hogy igazzá válik, amit mond. Nem tudta, hogy idegességében miért hívta így az írót a pincér előtt, de abban már biztos volt, hogy Castle nem fogja szeretni azokat a pillanatokat, amikor Richard-nak szólítja! Agya ütemesen kattogott, és kezdte sejteni, hogy hova tűnt a férfi. A gondolat elég aggasztó volt, ezért úgy döntött, ha fél percen belül nem látja meg, elindul utána, még mielőtt valami őrültséget csinál, vagy valami baj érné. Éppen felnézett az órájáról, amikor meglátta Castle sietősen lépkedő alakját közeledni. Sóhajtott, miközben szemét behunyta egy másodpercre, hálát adva az égieknek, hogy a férfinak nincs semmi baja, de a megkönnyebbülés nem oszlatta el a haragját.

Castle olyan ábrázattal ült le az asztalhoz, mintha nem történt volna semmi különös, de amikor meglátta Kate összeszorított száját és villámokat szóró szemét, gyorsan lehajtotta a fejét, és a tányéron gőzölgő ételt kezdte tanulmányozni.

Kate vett egy mély levegőt, hogy haragját és elfojtott félelmét a férfira zúdítsa, amikor megszólalt a telefonja.

Castle hálásan nézett a zenélő készülékre, amin Ryan képét látta meg.

- Azt ne hidd, hogy ezt megúszod! - hallotta Kate hangját, ami ugyan csak suttogás volt, de annyi fenyegetés hallatszott ki belőle, mintha dühösen kiabált volna. Mire újra felmert nézni, Kate már minden figyelmét a Ryan-től kapott információkra fordította. - Mit mondtál? Mikor történt mindez? - kérdezte, és a két szeme között megjelent a két kis ránc, mint mindig, ha valami nagyon elgondolkodtatja.

Castle tudta, hogy kivívta a nő haragját, és jobb, ha még a tekintetét is kerüli, de a beszélgetés hallatán kíváncsian nézett a nyomozóra.

- Köszönöm Ryan. Megkaptátok a kulcs másolatát Green serifftől? - váltott témát Kate.

Castle-t majd megette a fene, hogy hallja, miről beszél elég hosszan Ryan, de jelen helyzetben jobbnak látta, ha nem szólal meg, és nem kéri Kate-t, hogy hangosítsa ki a telefont.

- Rendben. Várom a hívásodat! - köszönt el, majd még hozzátette: - Ryan! Espo-nak is köszönöm! - azzal letette a telefont, fogta a kést és a villát, és elkezdett jóízűen falatozni, mintha az író ott sem lenne.

Castle egy darabig forgatta a villát a kezében, aztán nem bírta tovább, és vett egy nagy levegőt, hogy megkérdezze, mit derítettek ki a fiúk.

- Meg ne szólalj! - hallotta meg Kate vészjósló hangját, mielőtt egy hang is elhagyhatta volna a torkát, ezért gyorsan becsukta a száját. Némán ettek, miközben Castle azt várta, mikor fog robbanni a kitörni készülő vulkán, de Kate csak hallgatott.

Nagy önuralomra volt szüksége a nyomozónak, hogy elfojtsa félelem szülte dühét. Először azért volt mérges, hogy Castle otthagyta ismerkedni a vadidegen emberekkel, pedig nem ezt beszélték meg, később azonban rájött, hogy a férfinak egészen más célja volt. Innentől kezdve eluralkodott rajta a félelem. Akkor már azért forrt benne a düh, mert nem értette, hogyan lehetett olyan felelőtlen a férfi, hogy veszélybe sodorta magát. Hát még mindig nem érti, hogy mennyire szereti? Hogy belehalna, ha valami baj érné? Nem akart a szemébe nézni. Ha meglátja azt a gyermekien ártatlan tekintetet, nem tud neki ellenállni, és túl hamar megbocsát, akkor pedig Castle büntetlenül játszhat az érzéseivel.

- Kate - szólalt meg Castle halk, bűnbánó hangon. - Én nem akartalak itt hagyni, csak ... csak - keresgélte a szavakat.

Kate hátradőlt a székben, karba fonta a kezét, és szigorú tekintettel, érzelemmentes arccal, várakozón nézett rá.

- Azt hittem, hogy ... - fogott bele a férfi újra, de aztán nem folytatta, mert fogalma sem volt, hogyan fogalmazzon, hogy a nő megértse, hogy hirtelen döntött, és nem gondolta végig a következményeket. Sóhajtott, és esengve nézett Kate-re, aki még csak nem is pislantott.

- Mit hittél Richard? - kérdezte olyan hangsúllyal, mint amikor a kihallgatóban nem hisz a gyanúsítottnak, ráadásul jelentőségteljesen megnyomta a férfi nevét.

Castle ha eddig nem lett volna zavarban, akkor attól, ahogy Kate a "Richard" nevet kiejtette, biztosan abban lett. Szinte beleborzongott a szóba, és remélte, hogy soha többé nem fogja így hívni a nő.

- Azt hittem elkaphatom a poloskás embert, de nem volt ott senki - nyögte ki szemlesütve. Arról mélyen hallgatott, hogy Charles házába is bekopogott. - Elismerem, hülye voltam. Nem gondoltam bele, hogy téged kellemetlen helyzetbe hozlak, magamat meg veszélyesbe. Bocsánatot kérek - nézett Kate kemény tekintetébe, aztán lemondón hozzátette: - Mit akarsz, mit tegyek még?

Kate arcának egyetlen izma sem rezdült, pedig belül már rég megbocsátott a férfinak. Még mindig nem értette, miért nem tud haragudni rá néhány percnél tovább.

- Csak gondolt végig, mit éreztem, amikor rájöttem, hogy miért mentél vissza - szólalt meg sokára kimérten.

- Igen, tudom - mondta szomorúan Castle, amikor rájött milyen félelmet érezhetett a nő, és ártatlan szemekkel két hatalmasat pislantott.

- Ha még egyszer ilyet mersz tenni, esküszöm elfenekellek - jelent meg egy huncut mosoly Kate szája szegletében, miközben átkozta magát, amiért hagyja, hogy ilyen könnyen megússza a férfi a történteket.

- Komolyan? - csillant fel Castle szeme, és pajkosan elvigyorodott.

- Richard! - emelte fel a hangját a nő.

- Jaj, ne! Kérlek! Hátborzongató, ahogy a nevemet mondod! - rázkódott meg a férfi. Aztán komolyra fordította a szót. - Mit találtak Ryan-ék? - kapott be egy húsfalatot közben.

- Kíváncsi vagy ugye? Tudod, én is kíváncsi lettem volna, hogy miért hagytál egyedül?

- Ne csináld, kérlek! Már bocsánatot kértem.

Kate lelkének jót tett, hogy egy kicsit kínozhatja a férfit, de az esdeklő tekintetet látva megkönyörült rajta.

- Azt kértem, hogy nézzenek utána egy kicsit a tó történetének, és találtak valami érdekeset - mondta, aztán elhallgatott.

- Mondd Kate, meddig akarsz még büntetni? - morgott az író.

- Nem is tudom - merengett el színpadiasan a nő. - Talán még az éjszakát rászánom - kacsintott a férfire, akinek megállt a falat a szájában, aztán egy nagyot nyelt. - A tó melletti szikla a századfordulós térképek tanúsága szerint kb. tíz méterrel magasabban volt, mint most - folytatta elkomolyodva Kate. - Aztán 1943-ban volt egy kisebb földrengés, aminek az lett a következménye, hogy a mészkőszikla alatt húzódó barlangrendszer beszakadt, és az egész szikla vagy tíz-tizenöt métert süllyedt. Akkor keletkezett két új repedés, és megjelent a sziklafalon két újabb forrás.

Castle várt, hogy még mit mond Kate, de a nő hallgatott.

- Ennyi? - kérdezte a férfi értetlenül, mire Kate széttárta a karját. - És mit kezdjünk ezzel az információval?

- Te vagy az író Castle! Te szoktál észbontó történeteket kitalálni! Mit gondolsz? Fontos lehet? - nézett kihívóan a nő.

- Lássuk - szűkült össze a férfi szeme, ahogy fantáziája szárnyra kelt. - Mi van, ha volt a sziklában egy barlang, ami kiváló rejtekhelyül szolgált Andrew nagyapja kétes üzleteiből származó vagyonának. Aztán a titkos barlang a földrengéskor a víz alá süllyedt.

- Castle! Már megint az elrejtett kincsnél vagyunk? Nincs újabb ötleted? - mosolygott kicsit gúnyosan Kate.

- Miért? Tuti jó lenne!

- És miért nem tud róla senki?

- Talán tudják, hogy létezik, de nem találják, de az is lehet ...

- Na jó Castle, vége a gyereknapnak! Hagyatkozzunk a tényekre! Ráadásul nem kincset kell keresnünk, hanem gyilkost - szakította félbe a nő, mire a férfi sértett arccal elhallgatott. - Holnap reggelre talán ki tudják deríteni a fiúk, mit nyit Freeman titkos kulcsa. Espo azt már tudja, hogy egy értékmegőrző kulcsa, már csak a hozzá tartozó széfet kell megtalálniuk. Gyere! Még a végén lekéssük a naplementét a tónál.

Castle egy pillanatra megdermedt. Egészen megfeledkezett a poloskás embernek állított csapdáról.

Elindultak a nyaralóba, és amíg Kate beszámolt arról, hogy mit tudott meg Mary családjáról, Castle szinte rátapadt Charles házára.

- Mit gondolsz, hogyan lehet, hogy még nem találkoztunk vele - intett fejével az új építésű nyaraló felé. - Neked nem gyanús ez?

- Még nem vagyunk itt olyan régóta, és a pincér mondta, hogy mindig a házába viteti az ételt, no és nem mindenki van azért oda, hogy mindenáron a figyelem központjába kerüljön - nézett jelentőségteljesen a férfira.

- Ezt úgy értsem, hogy én ...

- Igen Castle, úgy értsd! - mosolyodott el Kate a férfi felháborodott arcán. - Csak azt ne mondd, hogy nem szeretsz sütkérezni a rád irányuló figyelemben!

- Én csak szeretem, ha szeretnek - csúsztak ki a szavak ösztönösen a száján.

Kate elgondolkodott. Vajon az alaptermészete ilyen a férfinak, vagy valami miatt ilyenné vált? Eszébe jutott, amikor megemlítette, milyen sokszor töltötte a délutánokat és az estéket egy-egy olyan bébiszitter társaságában, akit egyáltalán nem érdekelt, mire vágyik a rábízott kisfiú, amíg az édesanyja a színházban készül egy előadásra, vagy éppen szórakoztatja nagyérdeműt. Ilyenkor a televízió volt az egyetlen társasága. Aztán maga előtt látta Castle könnybe lábadt tekintetét, amikor bepillantást engedett a bentlakásos iskolában töltött magányos, honvágytól szenvedő napjaiba, amikor a barátja, Damian feleségének meggyilkolása ügyében nyomoztak. Szinte látta maga előtt a szorongó kisfiút, aki a fantázia világában keres barátokat és élményeket.

- Mondd csak, milyen kisgyerek voltál? - nézett komolyan érdeklődve az íróra, miközben ujjait a férfi ujjaira kulcsolta.

Castle megtorpant meglepetésében. Még egy nő sem kérdezett tőle ilyet, még senki nem volt kíváncsi a gyermeki énjére, minden partnere megelégedett azzal a tudattal, hogy egy híres, gazdag, szellemes, íróval lehet. Kate volt az első, aki nem az íróra volt kíváncsi, hanem a férfira.

- Tényleg szeretnéd tudni? - kérdezte hitetlenkedve.

- Igen. Szeretném tudni, milyen kisfiú voltál, mit szerettél csinálni, mit utáltál, mitől féltél, kiket szerettél. Elkezdjük a tóparti színjátékunkat, és amíg figyelünk, te mesélsz, én meg hallgatlak. Rendben? - kérdezte, mielőtt beléptek volna a házba. Castle pedig még mindig meglepve nézett rá, aztán bólintott.

A nyaralóban hétköznapi dolgokról beszélgettek, mint például a kitűnő vacsoráról, a pincér kedvességéről, az időjárásról és a tóparton rájuk váró gyönyörű naplementéről. Castle még pajzánul megjegyezte, hogy Kate-nek talán felesleges bikini felsőt vennie, amikor fürdőruhát vettek, hátha kedvük támadna egy kis lubickoláshoz. Fogtak egy takarót, és elindultak az erdőn keresztül a tópartra. Ahogy kiléptek a házból, jókedvüket mintha elfújta volna a szél. Kate azt a feszültséget érezte, amit a bevetések előtt szokott, Castle pedig szorongva nézett jobbra-balra, ami egy idő után a nőnek is feltűnt.

- Castle! - suttogta erélyesen. - Ne kapkodd a fejed! Ha valaki figyel bennünket, akkor elég furcsának találhatja, hogy ijedten tekintgetsz körbe.

- Jó, jó, csak olyan furcsák az árnyékok! Olyan, mintha minden fa és bokor mögött bujkálna valaki - mentegetőzött a férfi.

A partra érve leterítették a plédet, leültek, és egymást átkarolva nézték, ahogy a vöröslő tűzgömb lassan eléri a látóhatárt, és a fehér sziklákat rózsaszínbe öltözteti, a víztükörre pedig széles, aranyló fénycsíkot rajzol. Kate a férfi vállára hajtotta a fejét, érezte lassan emelkedő-süllyedő mellkasát, keze finom simogatását a hátán. Egy időre el is felejtette, hogy talán egy gyilkos leselkedik rájuk, csak élvezte a férfi ölelése nyújtotta nyugalmat és biztonságot, miközben gyönyörködött a természet csodájában.

- Ide minden évben el kellene jönnünk - szólalt meg halkan Castle, akiben ugyanazok az érzések kavarogtak, mint a nőben. - Ötven év múlva sem tudnám megunni ezt az érzést, és ezt a látványt - suttogta.

Kate egy pillanatig elfelejtett levegőt venni, aztán elmosolyodott, egyszerűen hagyta, hogy szétáradjon testében a boldogság.

- Én sem  - fordult Castle felé és megcsókolta. Ajkuk lágyan ért össze, finoman, gyengéden, aztán csillogó szemmel merültek el egymás tekintetében.

- Ötven év múlva, Castle? - mosolygott Kate, és szemét nem vette le a kék szemekről.

- Lehet hatvan is - jelent meg egy kópés mosoly a férfi arcán.

Kate zavarában megforgatta a szemét. Olyan volt, mintha most is csak évődnének, de mindketten tudták, hogy ez nem évődés volt, nagyon is komolyan gondolták a mondatokat, de mindketten féltek ennél nyíltabban beszélni a közös jövőjükről.

- Mesélsz a kis Ricky-ről? - terelte el a témát Kate.

- Ha ennek vége lesz, ígérem, mesélek, de így, hogy valaki vagy figyel bennünket, vagy éppen a holmijaink között kutat, valahogy nem érzem megfelelőnek a pillanatot - vágott egy grimaszt a férfi.

- Na jó, akkor megfigyelés indul! Már elég sötét van. De ezt még számon kérem rajtad - adott egy puszit a férfi arcára Kate, aztán felállt és vetkőzni kezdett. Castle résnyire nyitott szájjal, oldalra billentett fejjel gyönyörködött a vetkőző nő látványában.

- Ez gyönyörűbb, mint a naplemente - suttogta sóvárogva.

- Castle, most ne ábrándozz! Dolgunk van, vetkőzz!  - nézett a férfira megrovóan, aztán végigsimított az arcán, és elmosolyodott. - Éjszaka kárpótollak!

- Persze! Egy poloskával az asztal alatt - morgott Castle, miközben gyorsan lecibálta magáról a farmert és az inget.

Kate átölelte a férfit. - Óvatosan nézz körbe, nem látsz-e valami gyanúsat - suttogta a fülébe.

A távoli szemlélő azt láthatta, hogy egy szerelmes párocska ölelkezik, és nem is sejtette volna, hogy minden idegszálukkal a környéket kémlelik. Lassan körbefordultak, amikor Kate megszólalt. - Azt hiszem, megvan. Indulhatunk. - Azzal kibontakozott a férfi karjaiból, és nevetve húzta maga után a langyos, simogató vízbe. Néhány percig vidáman locsolták egymást a vízben, aztán úszni kezdtek. Amikor átúsztak a lezúduló vízfüggöny alatt, Castle várakozóan nézett a nőre.

- Valami többször is megcsillant az egyik fatörzs mellett. Talán egy távcső - mondta Kate. - Kiúszunk a sziklafal mellett, így a zuhatagtól nem lát meg bennünket. Én mögé kerülök, te addig visszamész a házba, és megnézed nem jár-e benn valaki. De ígérd meg, hogy nem hősködsz, és nem csinálsz semmi hülyeséget - nézett a férfira szigorúan a nyomozó. - A pisztolyt az első lépcsőfok alá tettem, de ne használd, ha nem muszáj.

- Pisztolyt kapok? - csillant fel a férfi szeme, de gyorsan elkomolyodott. - Értem. Semmi hősködés - válaszolt, de Kate egyáltalán nem volt benne biztos, hogy szót is fogad neki.

- De nem gondolod, hogy inkább veled kellene mennem? Hogyan akarod elkapni? Nincs fegyvered - aggodalmaskodott a férfi.

- Hidd el a meglepetés ereje éppen elég fegyver lesz!

Castle nem volt elragadtatva a tervtől, de engedelmesen úszott a nő után. Vizesen, mezítláb, egy szál fürdőruhában kellett megkerülniük a fél tavat. Amikor elváltak egymástól, Kate ránézett a libabőrös, reszkető férfira, aki fájdalmas arccal dörzsölte egyik talpát a másik lábszárához, és elbizonytalanodott. Talán mégsem kellene elválniuk, de ha tévedett, és nem áll a fánál senki, talán elszalasztanák a betörőt. Szinte biztos volt benne, hogy vagy figyelik őket a parton, vagy amíg ők ott vannak, újra átkutatják a házukat. Egyre lassabban lépkedett a puha avaron, nehogy megreccsenjen egy száraz ág a talpa alatt. Hátulról közelített a fa felé, ahonnan a csillogást látta. Megállt, szeme éberen kutatta az előtte elterülő dús aljnövényzetből kimagasodó fatörzseket, de senkit nem látott. Miközben előbbre osont, egy-egy fát használt fedezéknek. Újra megállt. Kezdett kételkedni abban, hogy jó helyen jár, amikor reccsenő hangokat hallott nem messze, a tőle balra levő bozótos felől. A lassan teljes sötétségbe burkolózó erdőben nem látott semmit, inkább csak a hang után indult óvatosan. Aztán meglátta a szürke árnyat suhanni a fák között. Utánaeredt, de érezte, hogy az alaknak behozhatatlan előnye van vele szemben, hiszen ismeri az erdőt, és valószínűleg cipő is van a lábán, de azért megpróbálta követni. Mire az erdő szélére ért, már sem az alakot nem látta, sem a léptei zörejét nem hallotta. Dühösen szorította össze a száját, és feladva az üldözést, a nyaralójuk felé futott. Egyre idegesebben gondolt arra, miért is hagyta egyedül a férfit. A házban égtek a villanyok, de félelmetes csend honolt benn. Amikor meglátta Castle-t a nappalijukban álldogálni, legördült egy kő a szívéről. A férfi kérdőn nézett rá, mire lemondóan megrázta a fejét. Castle a szája elé tette mutatóujját, majd intett, hogy menjenek ki.

- Valaki volt ott, de észrevett és elfutott - mondta bosszúsan Kate, miközben visszamentek a tópartra összeszedni a ruháikat.

- Valaki járt a házban - szólalt meg Castle, mire Kate megtorpant. Körülnézett, amikor belépett, de ő nem látta semmi nyomár kéretlen látogatónak. - Amikor becsuktam az ajtót, egy összehajtogatott papírt dugtam be alatta, aminek a lapjai szétnyíltak, mihelyt átjutottak a résen. Ha valaki kinyitja az ajtót, a papír elakad, és az ajtó tolja maga előtt. Én résnyire nyitottam az ajtót, benéztem, de a papír egy méterrel beljebb volt - mondta, és örömmel nyugtázta, hogy Kate szemöldöke elismerően megemelkedik.

- Szóval volt egy kukkolónk és egy betörőnk - összegezte a szomorú tényeket Kate, miközben felhúzta a cipőjét, és az összehajtogatott plédet Castle kezébe nyomta. - Nagyszerű - tette hozzá éllel a hangjában, és dühösen visszaindult.

- Nézd a jó oldalát. Most már tudjuk, hogy biztosan itt van az emberünk - loholt a rohanó nő után Castle.

Beléptek a házba, és folytatták a poloskának szóló semmitmondó beszélgetést, aztán Kate gyorsan lezuhanyozott, hogy mielőbb megszabaduljon az erdő porától, aztán amikor végzett, Castle követte a példáját. Amikor a férfi egy törölközővel a derekán kilépett a fürdőből, Kate az asztalnál ült, és valamit nagyon ügyködött a telefonjával, ujjait gyorsan húzkodta a kijelzőn, aztán egyszer csak elégedetten elmosolyodott.

- Gyere drágám! Ülj ide a kanapéra mellém, és igyunk meg egy kis vörösbort - mondta negédesen, és Castle-nek fogalma sem volt, milyen játékba kezdett a nő.

- Ó, az nagyszerű lesz édesem - színészkedett, és leült.

Kate poharakat hozott, bort töltött, és dicsérni kezdte a csodás naplementét és a tó megnyugtató vizét. Még vagy tíz percig beszélgettek, amikor Castle hang nélkül gesztikulálva kérdezte, hogy mit is csinálnak tulajdonképpen.

- Drágám, látom nagyon fáradt vagy - folytatta Kate a színjátékot. - Te csak maradj, én még kimegyek egy kicsit a teraszra. Tudod, a városban sosem lehet látni a csillagokat! - mondta, és kinyitotta, majd becsukta a teraszajtót. Várt néhány percet, majd a mozdulatot megismételte. Intett Castle-nek, hogy legyen csendben, ő pedig sajnálkozó hangon megszólalt. - Jaj drágám, hát elaludtál a kanapén? Hol van egy takaró? - kérdezte, miközben bekapcsolta a telefonját, az asztalra tette, és elindított rajta egy végtelenített hangfelvételt, miközben intett a férfinak, hogy osonjon a hálószobába.

Castle először értetlenül szemlélte Kate színészi teljesítményét, aztán amikor meghallotta a telefon hangszórójából áradó jóízű horkolást, fülig érő szájjal elvigyorodott.

Néhány perc múlva boldogan simultak egymás karjaiba, hogy eljuttassák egymást a gyönyörök birodalmába, miközben a poloska vég nélkül közvetítette gazdája fülébe a horkolást.

- Nem is gondoltam, hogy ilyen lenyűgöző a fantáziája Beckett nyomozó! - suttogta Castle két csók között Kate fülébe, de nem csak a poloska kiiktatására gondolt.

A férfi dühös volt. Néhány óra alatt két alkalommal is bement a házba, de mindkétszer meghiúsították, hogy jobban körülnézzen. Szinte biztos volt abban, hogy a nyomozó és az író megtalálta a lehallgató-készüléket, mert a beszélgetések stílusa egy idő óta megváltozott. A két ember hol negédesen turbékolt, hol teljesen hétköznapi dolgokról beszélgettek, és az sem volt véletlen, hogy az író mindkétszer olyankor jelent meg, amikor semmi keresnivalója nem lett volna a házban. Gyűlölte ezt a két embert, akik az útjában álltak. Hallgatta az idegesítő horkolást, és gondolkodott. Végül elhatározásra jutott: le kell vennie a poloskát az asztal aljáról, mielőtt a kis szerkezet lebuktatja, ráadásul a hozzá fűzött reményeket sem váltotta be. Egyre jobban idegesítette a hangszóróból a fülébe áradó monoton horkolás, mégis egyre jobban kezdett figyelni. Valami zavarta. Néhány perc múlva lekapta a fejhallgatót, és ingerülten a földhöz vágta.

- Hogy az a ... - sziszegte a fogai között, miközben ökölbe szorított kezén kifehéredett a bőr az ízületeken. Biztos volt benne, hogy rászedték. Egy alvó ember horkolása soha nem ennyire egyenletes!

Castle elméje az álom és az ébrenlét határán egyensúlyozott. Idegsejtjei szomjaztak a pihenésre, de valami mindig visszarántotta az álomvilágból. Csak egy apró reccsenés volt, ami agyát a nemkívánatos éberségbe taszította. Lassan tudatosult benne, hogy valami felébresztette. Kinyitotta a szemét, de a szobában korom sötét uralkodott. Az oldalán feküdt, Kate az ölébe simulva lassan lélegzett, feje a férfi kinyújtott karján pihent, a szeretkezés hevétől megizzadt bőrük összeért. Élvezte a pillanatot, miközben mélyen beszívta a nő finom illatát. Figyelme lassan a külvilág hangjai felé terelődött. Kate lélegzése, tücskök ciripelése, egy messziről hallatszó kutyaugatás, és a nappaliból beszűrődő halk horkolás. Reccsenés. A hang nem illet bele a nyári éjszakába. Kissé megemelte a fejét, hogy mindkét fülével a hangokra koncentrálhasson, de hiába várt másodpercekig, a zaj nem ismétlődött meg. Szíve majd kiugrott a helyéből, de lassan meggyőzte magát, hogy bizonyára csak paranoiás egy kicsit, ami az este történtek után nem is volt meglepő. Lassuló szívveréssel tette vissza fejét a párnára, és engedte kiáradni tüdejéből az addig visszatartott levegőt. Alig hallható kattanás. Castle megdermedt. Megfordult a fejében, hogy felébreszti Kate-t, de aztán elvetette az ötletet. Egyrészt sajnálta megzavarni a nő békés álmát, másrészt, ha csak az öreg fa épület recsegését-ropogását hallotta, Kate jogosan neveti ki a rémüldözéséért. Óvatosan kihúzta kezét a nő feje alól, és megpróbált a lehető legkevesebb mocorgással felkelni. Kate álmában a másik oldalára fordult, de nem ébredt fel. Castle szeme valamelyest hozzászokott a sötétséghez, és ki tudta venni a bútorok körvonalát, de a ruháit nem látta, ezért vaksin tapogatott körbe, hogy legalább a törölközőt megtalálja, amit utoljára "viselt", mielőtt Kate egy érzéki simogatás kíséretében kioldotta, és hagyta, hogy a derekáról a földre essen. Lépett néhányat, és megérezte a talpa alatt a puha anyagot. Felvette, és a derekára csavarta, majd a nappali felé indult abban reménykedve, hogy dübörgő szívdobbanásai nem hallatszanak, csak ő érzi őket még a fülében is. Az ajtó résnyire nyitva volt, így nem kellett attól félnie, hogy a zár vagy a kilincs kattanása elárulná, így szép lassan megmozdította, és kinézett. A nappaliban félhomály uralkodott, mivel este nem húzták be a sötétítőket, és a hold jótékony fénye kékes árnyalatot kölcsönzött a szobának. Sem egy árnyat, sem mozgást nem észlelt, ezért kitárta az ajtót, és kilépett. A telefonból áradó horkolás idegesítő hangja utat tört az éjszakai csendbe, de más nem hallatszott. Castle lábujjhegyen a bejárati ajtóhoz lépkedett, és lenyomta a kilincset, de az ajtó zárva volt. Megkönnyebbülve támaszkodott a falnak, és áldotta az eszét, hogy nem keltette fel Kate-t. - Tiszta hülyét csináltam volna magamból - gondolta, és ellökve magát a faltól visszaindult a szobába. Csak akkor tűnt fel neki, hogy az asztal alá rendben betolt székek közül az egyiket valaki kihúzta, amikor meztelen lábával belerúgott. A kis lábujjából elinduló fájdalom olyan erővel söpört végig a testén, hogy önkéntelenül felkiáltott, fájós lábfejét a vádlijához szorította, miközben megmarkolta a szék háttámláját és az ajkába harapott, hogy a jajgatást visszafojtsa. Csak néhány másodperce küszködött a fájdalommal, amikor hirtelen fény borította be a szobát, és Kate kiáltása úgy hasított a levegőbe, hogy Castle összerezzent. A nő egyik kezével egy lepedőt szorongatva csupasz teste előtt, másikban egy előreszegezett pisztollyal, elszánt tekintettel állt a hálószoba ajtóban, aztán amikor felmérte a helyzetet, kifújta a levegőt, és leeresztette a pisztolyt.

- Castle! Mi a fenét csinálsz te itt kinn? - nézett a férfire mérgesen, miközben próbálta elrejteni idegességét és félelmét. Néhány másodperce még azt hitte, hogy az írónak valami komoly baja esett, amikor megérezte, hogy a férfi eltűnt mellőle, és kintről halk neszeket hallott, aztán egy odébb csúszó szék zörejét, végül Castle fájdalmas kiáltását.

- Én csak azt hittem ... ááááá ... hogy valaki járkál idekinn - nyögte eltorzult arccal.

- És ahelyett, hogy felkeltettél volna, egyedül kóborolsz a sötétben. Okos, mondhatom - dorgálta a nő, miközben közelített a férfi felé, hogy megnézze, mi fáj neki annyira, hogy úgy markolja a széket, mint hajótörött a mentőövet.

- A sötétben belerúgtam a székbe - nyögte az író, és már azt is érezte, hogy valami meleg csordogál a lábszárán, ezért lenézett.  Lábujján beszakadt a köröm, és meglepően erősen vérzett.

- Mégis, mit gondoltál? Chuck Norris-t játszol, ha valakivel szembetalálod magad a sötétben? - Kate haragos tekintettel nézett rá, aztán lehajolt, hogy megnézze a sérült lábat. - Ülj le, és emeld fel, hadd nézzem - mondta, aztán észbe kapott, hogy a telefon még mindig a horkolásra van állítva, a poloska pedig közvetíti a beszélgetésüket, ezért gyorsan kikapcsolta a telefont.

- A szék ki volt húzva ... pedig biztos, ... hogy este még a ... helyén volt - ült le nyögdécselve Castle, és kérdőn a nőre nézett.

Kate meglepődött. Lehet, hogy mégis járt itt valaki? Lehajolt, benézett az asztal alá, és már tudta a választ.

- Eltűnt a poloska - nézett a férfira villámló tekintettel.

Castle nyelt egyet. Ezek szerint jól hallotta, tényleg járt a nappaliban valaki, ő pedig majdnem a karjaiba szaladt. Érezte Kate haragját, ezért jobbnak látta, ha hallgat. Egy nap két hülyeség a részéről, még Kate-nek is sok.

- Ne haragudj - szólalt meg mégis halkan, amikor Kate hátat fordított neki, és a fiókban kötszer és fertőtlenítő után kutatott, így nem kellett tartania a megrovó tekintettől. A nő nem szólt, ő pedig fel-felpislantva csodálta a lepedőbe csavart gyönyörű alakot.

- Tedd fel a lábad a másik székre! - hallotta Castle a rideg utasítást, és azonnal engedelmeskedett.

Kate megfordult, és feltett szándéka volt, hogy minden dühét a meggondolatlan férfira zúdítja, de amikor meglátta a fájdalmasan összeráncolt homlokot és az esdeklő tekintetet, csak sóhajtott egyet. - Már megkapta a büntetését – gondolta, ahogy a vérző lábujjra nézett.

- Csak jódot találtam. Csípni fog, de te kemény legény vagy, aki vakmerően szembeszáll az ismeretlennel is! Igaz? - kérdezte szenvtelenül, de szemében kárörvendő kis fény villant, mintha azt mondaná: "Most elnyered méltó büntetésed, amiért félelmet ültettél a szívembe".

Kate bevizezett egy gézdarabot, és letörölgette a vért, hogy lássa, pontosan hol repedt fel a bőr, aztán a körömágy melletti vágást bekente jóddal. Látta, hogy Castle teste megfeszül, kezeivel erősen szorítja a szék üléslapját, alsó ajkát beharapja, és még levegőt sem vesz. A nő elmosolyodott. - Még jajgatni sem mer. De megérdemli. Egy évet öregedtem, amikor azt hittem, hogy valami nagyobb baja lett! - gondolta, de a következő pillanatban megesett rajta a szíve.

- Nagyon fáj? - kérdezte, miközben megpróbált egy ragtapaszt beerőltetni a két lábujj közé.

- Á, csak lüktet ,és majd leszakad.

- Hamarosan jobb lesz. Gyere, feküdjünk vissza! Az emberünk ma már biztosan nem tesz nálunk újabb látogatást.

Egy perc múlva szótlanul feküdtek egymás mellett az ágyban, mindketten a sötétbe burkolózó mennyezetet bámulták.

- Mit gondolsz? Rájött, hogy felfedeztük a poloskát? - szólalt meg a férfi.

- Biztos, különben itt hagyta volna.

- Most mit csinálunk?

- Reggel beszélünk a seriffel és Andrew-val, és talán Espo is tud új információval szolgálni. Próbálj meg aludni! - mondta Kate, azzal hátat fordítva az írónak az oldalára fordult.

Castle sokáig forgolódott, és azon tűnődött, hogyan is tudna elaludni a történtek után, aztán addig-addig fészkelődött, amíg combja, ágyéka és a hasa hozzá nem simult Kate selymes bőréhez, ami olyan megnyugtató hatással volt rá, hogy egyik pillanatról a másikra elaludt. A következő dolog, amit agya érzékelt, Kate telefonjának kitartó zenélése volt. Nehezen emelte fel a szemhéját, és megkönnyebbülve látta, hogy Kate felveszi a készüléket, és ezzel megszünteti a zaj forrását. Magára húzta a takarót, visszacsukta a szemét, és remélte, hogy még kapnak pár nyugodt percet, mielőtt újra elindul egy mozgalmas nap.

- Szia Espo - hallotta Kate hangját, aztán csend lett, ahogy a nő a nyomozó beszámolóját hallgatta. Érezte, hogy a nő felül az ágyban, úgy figyel a telefonban hallottakra, aztán megdöbbenve felkiált. - Mit találtatok? Ez ... ez lehetetlen!

- Mi ... mit találtak? - pattant fel az ágyban Castle. Szeméből mintha egy tornádó söpörte volna ki az álmosságot, kérdő tekintetét Kate döbbent arcára szegezte.

A nyomozó mérgesen nézett rá, és mutatóujját a szája elé téve intette csendre a férfit, aztán összeráncolt szemöldökkel koncentrált a telefonban hallottakra, mintha nem is hallotta volna Castle kíváncsi kérdését. Az író rájött, hogy csendben kell maradnia, nehogy Javi meghallja a hangját, mert akkor lebuknak, és hogy Kate addig nem osztja meg vele az új információt, amíg Espo beszél, ezért közelebb araszolt hozzá, hátulról átölelte, és fejét a telefon mellé tartotta.

- Akkor indulok hozzád, és viszem a papírt - hallotta a nyomozó hangját. - Néhány óra múlva ott vagyok, és akár segíteni is tudok, most van egy szabad délutánom.

- Ne! Nem kell! - vágta rá sietve Kate. Magas is érezte, hogy gyanúsan gyorsan ellenkezett, de mire megindokolta volna, hogy miért is ne jöjjön el hozzá a nyomozó, már meg is hallotta a kajánul vigyorgó férfi hangját.

- Nyugi Kate! Már beszéltem a seriffel, elkértem a számukat, hogy elfaxolhassam neki. Az mondta, kiviszi hozzátok a birtokra, és elolvashatjátok!

Kate teste megfeszült, kezét a szívére téve próbálta a légzését rendezni, és lehetőleg elfojtani hangja remegését.

- Hozzánk? Elolvashatjuk? - ismételte a többesszámú szavakat rémült tekintettel.

- Persze! Tudom, hogy van segítőd! - nevetett Javi, miközben Kate becsukta a szemét, és majdnem elsüllyedt.

- Tudom, hogy Dr.Moore is a birtokon van, és mindenben segít neked és a seriffnek - mondta komolyabban a nyomozó. - Viszlát Kate! Pihenj jól! A papírt vinni fogja a seriff - azzal letette a telefont.

Kate megbabonázva meredt az elsötétülő készülékre, és megpróbálta szó szerint felidézni Esposito szavait és hangsúlyait. Egy pillanatra megnyugodott, hogy a nyomozó azt mondta, Andrew a segítője, de nem hagyta nyugodni először a férfi kaján nevetése, utána a komoly hanghordozás, ami úgy hallatszott, mintha valaki rettentően erőlködne, hogy meg tudja őrizni a komolyságát, miközben feszíti a nevetés. Úgy döntött, inkább bele sem gondol, mi lesz, ha a nyomozó rájött, hogy együtt vannak Castle-lel.

- Tudja? - kérdezte az író.

- Nem tudom. de ha elfecsegi ...

- Kate! Espo-nak fontos vagy. Nem fogja elfecsegni - próbálta nyugtatni a nőt.

- Tudom, de ...

- Nincs de! Most pedig áruld el, mi a csudát talált?

- Megesz a kíváncsiság, ugye? - mosolyodott el a nő gonoszkodva, és egy kicsit még húzta az időt, hogy játsszon az író idegeivel. - Kitalálod?

Castle esdeklőn nézett a nőre, de látta, hogy vagy belemegy a játékba, és kitalálja, vagy várhat, amíg megérkezik a seriff.

- Gondolom, megtalálta a Freeman bőröndjében talált kulcshoz tartozó értékmegőrzőt - kezdett hangosan gondolkodni. Kate csak kíváncsian hallgatta, de nem reagált, hiszen a férfi nem kérdezett, csak levonta a vélt következtetéseit. - A széfben egy irat volt, hiszen elfaxolta a seriffnek. Rettentően meglepődtél, tehát valami nagyon érdekes és fontos irat. Mivel tudjuk, hogy Freeman annak az ügyvédnek a dédunokája, aki a birtok hagyatéki ügyeit intézte, és meghalt, mielőtt a záradékot megoszthatta volna Dr. Moore apjával és nagybátyjával, úgy gondolom, hogy Espo a záradékot találta meg - fejezte be az eszmefuttatást, és kérdőn nézett Katere, akinek szép lassan lehervadt arcáról a kihívó, gonosz kis mosoly, és átvette helyét az elismerő csodálkozás. A változás nem kerülte el a férfi figyelmét, aki gyermeki örömmel vigyorodott el és ugrott egyet az ágyban.

- Igazam van ugye? Ugye?

- Igen, igazad van - mosolygott elnézően a nő. - Ideje felkelni, mert hamarosan itt lesz a seriff - figyelmeztette Castle-t, miközben egy mozdulattal lerántotta a férfiról a takarónak használt lepedőt, és magára csavarva elindult a fürdőszoba felé. Néhány lépés után visszanézett a meglepett íróra, és kacéran végigmérte.

- Na de nyomozó! Illik ezt? - kérdezte incselkedve Castle, hogy leplezze zavarát, és gyorsan maga elé kapott egy párnát.

Amíg Kate zuhanyozott, Castle felkapott egy bokszeralsót, és egy pólót, és kiment a konyhába kávét főzni. Egy darabig boldogan idézte fel a nő gyönyörű szemének ragyogását. Szerette a huncut kis fényt fellobbanni a csillogó szempárban, aztán gondolatai a záradékra terelődtek. Mi lehet benne, ami miatt megölték Freemant? Mert, hogy a miatt halt meg, abban szinte biztos volt, bár tudta, hogy erre egyelőre nincs bizonyítékuk. Valamelyik örökössel felvehette a kapcsolatot, talán megzsarolta, és a dolog rosszul sült el.

Lezárta a kávéfőzőt, és két csészébe öntötte a gőzölgő italt. Éppen az asztal felé egyensúlyozott a két kávéval, amikor Kate megjelent az ajtóban. Castle megtorpant. Még mindig nem szokott hozzá, hogy Kate-t nem csak nyomozói mivoltában láthatja.

- Gyönyörű vagy - szánkázott tekintete oda-vissza végig a nő testén, amit sejtelmesen csak egy törölköző takart. Bőre üdén árasztotta magából a meleg párát, és a finom, friss tusfürdőillatot, haja vizesen omlott a vállára, smink nélküli arcáról áradt a természetes szépség, szeme most inkább meleg, barna fénnyel ragyogott. Elmosolyodott a megjegyzésre, odalépett a férfihoz, és elvette tőle az egyik poharat, aztán finoman megcsókolta.

- Köszönöm - mondta.

Bár Castle nem tudta, hogy a dicséretre, vagy a kávéra mondja-e Kate, gondolkodás nélkül válaszolt: - Mindig.

- Na, milyen elméleteket gyártottál? - kérdezte Kate, miközben belekortyolt a kávéba.

- Hát, még nem vetettem el a kalózok kincsét, de azt hiszem, téged jobban érdekel, hogy ki ölte meg Freeman-t - húzta el a száját Castle, aztán elmondta, mit gondol a záradékról.

- Igen, erre én is gondoltam, de tudod, hogy ez egyelőre csak feltételezés.

- Tudom. Bizonyíték kell - legyintett lemondóan, aztán felállt, hogy ő is lezuhanyozzon.

Igyekezett, nem akart lemaradni a seriffel való találkozásról. Már öltözködött, amikor meghallotta a murván fékező autó hangját, és mire kilépett a szobából, Kate már betessékelte a férfit. Castle olyan izgatott volt, mint amilyen Indiana Jones lehetett, amikor megtalálta a frigyládát. A gyors üdvözlés után Green seriff letette az irattartóját az asztalra, és egy lapot húzott elő belőle. A papíron ékes dőlt betűs kézírással körülbelül 10-12 sornyi szöveg után egy nyomtatott betűkből álló értelmetlen betűhalmaz állt.

- Ezt maguknak is látni kell - mondta jelentőségteljesen a seriff, és felhúzott szemöldökkel várta, milyen hatást vált ki a szöveg a new york-i nyomozóból és a híres íróból.

Kate komolyan, megfontoltan, Castle izgatottan kezdte olvasni a szöveget.

"Én, Jack Moore, szellemi képességeim birtokában rendelkezem, hogy két fiam, James és John, azon a napon, amikor kisebbik fiam, John betölti a 25. életévét, kapják meg az alább található rejtvényt. Amelyikük előbb megfejti, olyan kulcsot kap a kezébe, ami olyan vagyonhoz juttatja, ami az államok legmagasabb köreibe juttathatja. A vagyon felhasználásához egyetlen kikötésem van: bármelyik fiam lesz a szerencsés, a vagyon egynegyed részét a testvérének kell adnia. A rejtvényt az tudja megoldani, aki tudja, hogy mi volt életem legfontosabb dátuma. Sok szerencsét fiaim!"

- Én mondtam, hogy kincs lesz! - kiáltott fel diadalittas vigyorral az arcán az író, míg Kate csak hitetlenkedve csóválta  a fejét, és még egyszer végigolvasta a szöveget. Egyszerűen nem akarta elhinni, hogy Castle-nek igaza volt. Közben a férfi már a betűhalmazt próbálta értelmezni, de csalódottan állapította meg, hogy nem olyan egyszerű a rejtvény, hogy csak úgy ránézésre megoldja.

- Nos? Mit gondolnak? - szólalt meg a seriff.

- Valószínűnek tartom, hogy Freeman felvette valamelyik örökössel a kapcsolatot, és részesedést követelt az állítólagos vagyonból - mondta elgondolkodva Beckett, miközben Castle-re pillantott, és véletlenül sem ejtette ki a "kincs" szót. - A rejtvényt csak családtag tudja megoldani, aki ismeri a kérdéses dátumot. Ha rekonstruálni tudják Freeman utolsó napjait, merre járt, mit csinált, előbb-utóbb lesz valaki, aki látta találkozni  Jasper, Charles, Mary vagy Andrew Moore-ral. - mondta tárgyilagosan, de nehezen illesztette a névsorba Andrew nevét. Kizártnak tartotta, hogy az orvos legyen a gyilkos, de nyomozóként nem lehet elfogult.

- Hagyok itt maguknak egy másolatot, hátha mennek valamire a rejtvénnyel - állt fel a seriff. - Keresnem kell egy jogi szakértőt, megtudni, mi a teendő a záradékkal ilyen esetben. Freemann-nal kapcsolatban van egy csomó információnk, hogy merre járt a városban, hol ebédelt, melyik parkban játszott a fiával, de most már célzottan, fogjuk kikérdezni a tanúkat, hátha szerencsénk lesz.

Kate kikísérte a seriffet, becsukta az ajtót, megfordult, és figyelmeztetően felemelte az ujját.

- Meg ne szólalj! - mondta szikrázó szemekkel.

- Miért Kate? Ez az ügy tuti jó! Tiszta Indiana Jones! Rejtvény! Kincs! - nézett rá izgalommal vegyes lelkesedéssel a férfi. - Azt ne mondd, hogy téged hidegen hagy! - billentette oldalra kérdőn a fejét.

- Jó, nem hagy hidegen - vallotta be megadón Kate, aztán elmosolyodott, ahogy a férfi izgalomtól csillogó szemébe nézett. Szerette a férfinak ezt a tulajdonságát is, hogy olyan önfeledten tud lelkesedni, ha valami titok megfejtéséről van szó. - Gyere! Menjünk Andew-hoz! - intett a fejével, és már indult is az ajtó felé.

Castle kapkodta tekintetét a nő és a rejtvény között, mintha nem tudna választani, melyikhez vonzódik jobban, aztán mint aki megvilágosodott, hatalmas vigyor terült szét az arcán, és sietve loholt Kate után.

- Már azt hittem, hogy nem érdekel mi lehetett Jack nagypapa kedvenc dátuma - szólt hátra Kate évődve anélkül, hogy a férfira nézett volna.

Andrew és Elisabeth a teraszon kávézott. Castle elgondolkodva nézte a két idős embert.  Csodálattal figyelte, hogy 40 év után is milyen derűsen beszélgetnek, néznek egymásra csillogó, szeretettel teli szemmel, és élvezik az együtt töltött pillanatokat. Kate oldalra pillantott a túlságosan csendes férfira. Azt hitte, annyira felpörgette a rejtvény és a lehetséges kincs, hogy be sem lehet majd fogni a száját, és egyfolytában gyártja majd az elméleteit, ehelyett csendesen, elmerengve nézte az orvost és a feleségét. A nő szeme néhány másodpercig kutatva járta be az író arcát, de inkább csak megérezte, mint tudta, hogy mire gondol a férfi. Zavarában elkapta a tekintetét, és mint egy villanás, átsuhant agyán a gondolat, hogy el tudná képzelni magukat 30-40 év múlva, amint szeretve, évődve, nevetve, komolyan, vitatkozva, békében reggelizzenek, és azt is, hogy szemükben akkor is ott lobogna a szerelem csendesen izzó parazsa.

- Á! Kate, Rick! Örülök, hogy átjöttetek! - üdvözölte őket örömmel Andrew, amikor meglátta a két feléjük közeledő embert!

- Gyertek drágáim! Olyan jó látni benneteket! - örvendezett Elisabeth nevetve, aztán kacsintott egyet. - Fiatalok, szerelmesek! Így legalább nem csak ezzel az unalmas vénemberrel tölthetem a reggelt! - bökte meg könyökével az orvost, de szemében huncut fény csillant.

- Nők! - emelte tekintetét az ég felé színpadiasan Andrew. - Csak azt tudnám, miért akartok bennünket, férfiakat mégis annyira? - csóválta meg a fejét, aztán elnevette magát, és átölelve felesége derekát, közelebb húzta magához. - Reggeliztetek már? - kérdezte.

- Nem, még csak a reggeli kávén vagyunk túl - mondta Kate.

- Akkor idehozatom a tiéteket is - vette fel az asztalról telefonját az asszony. - Ehetünk együtt, és közben beszélgethetünk - jelentette ki, és már hívta is a kis vendéglőt.

- Valami baj van, Rick? Láttam, hogy sántítasz - váltott komoly hangnemre az orvos.

- Á! Semmi, csak éjjel a sötétben belerúgtam a szék lábába, felrepedt a kislábujjam, és most nem nagyon díjazza a cipőt - húzta el fájdalmasan a száját Castle.

- Miért nem mondtad, hogy fáj? - fordult felé mérgesen Kate.

- Nem akartam nyafogni. Különben is, mit csináltál volna vele? - morgott a férfi.

- Gyere, benn megnézem! Addig hagyjuk, hadd beszéljenek ki minket a hátunk mögött a nők! - intett a szoba felé Andrew, és már indult is. - No mi az, még mindig félsz az orvosoktól? - nézett vissza a tétován ücsörgő íróra, akinek semmi kedve nem volt ahhoz, hogy megpiszkálják a sebet, ami nem fájt amióta leült, csak lüktetett, ugyanakkor az is végigfutott a fejében, hogy talán megtud valamit az orvos nagyapjáról, így vonakodva, de felállt, és követte az idős férfit a nappaliba.

- Különleges nő, igaz? - mosolygott a kétségbeesett tekintetű íróra az orvos, hogy egy kicsit oldja a feszültségét, miközben megszemlélte a lila színben pompázó, megdagadt lábujjat, és megpróbálta óvatosan levenni róla a ragtapaszt.

Castle nem tudott válaszolni, mert minden idegszálával azon erőlködött, hogy ne jajgasson a fájdalomtól, mint egy kislány.

- Az első ... pillanattól kezdve ... tudtam, hogy az - nyögte.

- Lehet, hogy eltörött, de sokat nem tudunk vele tenni - tolta fel szemüvegét a homlokára az orvos. - Lefertőtlenítem a sebet, de egy kis nyugalom és jég nem ártana neki. Ha járkálsz rajta, akkor nem fog csillapodni a fájdalom.

- Gyönyörű ez a birtok. Még soha nem láttam olyan csodálatosat, mint a tó a lezúduló forrásokkal - próbálta jövetelük témájára terelni a szót Castle. - Örülök, hogy eljöhettem ...ááááá! - kiáltott fel fájdalmasan, ahogy a fertőtlenítő a sebhez ért. - A nagyapja biztosan nagyszerű ember volt, hogy megajándékozta a családot ezzel a csodával.

- Hát, gyerekkoromban én inkább féltem tőle - merengett el az orvos, miközben a betege szenvedő arcára pillantott. - Ez fájni fog egy kicsit - mondta, miközben óvatosan oldalra húzta a megdagadt ujjat, hogy körbe tudja kenni a fertőtlenítővel.

- Ááúúú! Kicsit? Á...á...áúúú! - kapkodta Castle a levegőt, és már annyira szorította a szék ülését, hogy belefehéredtek az ujjai. - Miért félt tőle? - kérdezte két nyögdécselés között.

- Hát, kicsit olyan volt, mint Marlon Brando a Keresztapában. Kemény, rideg, titokzatos. Bár, volt egy másik arca is - révedt az orvos tekintete a távolba, ahogy felidézte a gyerekkori élményt. - Gyakran maga mellé ültetett bennünket, unokákat, és vég nélkül mesélte életének ugyanazokat az eseményeit. Emlékszem, mennyire untam, amikor már talán huszadszor mesélte el, hogyan ismerte meg nagyanyámat 1919. május 25-én a Central Park zenepavilonjánál. Úgy adta elő a történetet, mintha egy romantikus filmet mesélne teljes átéléssel. Látszott a tekintetén, hogy lelki szemei előtt újra és újra látja a jelenetet. Ez az egy pillanat volt, amit untam ugyan, de legalább nem töltött el félelemmel. Mindenesetre sosem hallottam, hogy nagyanyámon kívül bárki is szeretettel beszélt volna róla. Mindig pusmogtak, félve suttogtak róla. Senki nem tudta, honnan van a vagyona, miből vette a birtokot, de azt tudták, hogy nagyhatalmú emberekkel van bensőséges kapcsolata. De a birtok miatt mindig jó szívvel gondolok rá. Ahányszor idejövünk a nagyvárosi őrületből, mindig megállapítom, hogy nem tudok betelni a látvánnyal. Na, készen vagyunk - paskolta meg Castle lábszárát. - Talán a reggeli is megérkezett, és azt hiszem nem kellene hagynunk, hogy a lányok túlságosan kibeszéljenek bennünket! - mondta az idős férfi, és az ajtón kiengedte maga előtt a fájdalmas arcot vágó, sántító írót.

- Bocsáss meg neki Rick! - nézett a férfira együtt érzőn Elisabeth. - Tudod, amióta nem praktizál, minden alkalmat kihasznál, hogy valakit megkínozhasson.

- De drágám! - háborodott fel az orvos, de mindketten mosolyogtak.

Kate és Castle összenéztek. Mintha csak a saját évődéseiket látták volna viszont. Mind a négyen elnevették magukat, még Castle is megfeledkezett egy pillanatra lüktető lábujjáról. A pincér fiú meghozta a reggelit, amit jóízűen elfogyasztottak, miközben Elisabeth és Kate folyamatosan csipkelődtek a két férfival, akik próbálták felvenni a szellemi párbaj képzeletbeli kesztyűjét a két gyönyörű nővel. Castle időnként kérdőn a nyomozóra pillantott, de csak az elégedettséget tudta leolvasni az arcáról, de nem tudta eldönteni, hogy az a győzedelmes élcelődésnek szól, amivel mindig maga alá gyűri, vagy annak, hogy megtudott valamit Elisabeth-től.

Egy óra múlva elbúcsúztak, mondván, hogy Rick lábának jót tenne a pihenés. Alig léptek ki a rózsák szegélyezte útra, Castle megragadta Kate karját, kényszerítve, hogy a nő ránézzen.

- Na kiderítettél valamit? - kérdezte izgatottan.

- És te? - húzta fel kihívóan a szemöldökét a nő.

- Igen - vágta rá büszkeséggel telve a férfi. - Akkor az enyém a rejtvényfejtés joga - vigyorgott elégedetten.

- Miből gondolod, hogy a te évszámod a helyes?

- Á! Szóval neked is sikerült egy évszámot megtudnod! - húzta össze a szemét a férfi kissé elbizonytalanodva, hogy talán elsietve örvendezett. - Mi a te számod? - kérdezte, és látva Kate magabiztos tekintetét, egyre jobban mardosta a kétség, vajon az ő évszáma-e a jó.

- Elisabeth azt mondta, hogy Jack nagyapa úgy emlegette azt a napot, mint a család jövője számára a legfontosabb időpontot - mondta büszkén Kate, miközben jólesően figyelte, ahogy a Castle arcán szétterülő elégedett vigyor szép lassan lehervad.

- Ó! - lepődött meg a férfi, és mire feleszmélt, Kate már lépésekkel előtte járt. - Na jó! Megpróbáljuk megfejteni a rejtvényt, te az Elisabeth-től, én az Andrew-tól kapott évszámmal - loholt sántítva a nő után.

A délelőtt nagy része azzal telt, hogy a betűhalmazban megpróbáltak értelmes szöveget felfedezni az évszámok segítségével. Kate felvetette, hogy aki előbb jár sikerrel, az kérhessen bármit a másiktól, amibe Castle azonnal belement. Amikor Kate meglátta a férfi kaján mosolyát, már nem is volt olyan biztos benne, hogy jó ötlet volt a fogadás. Lázas izgalommal igyekeztek, hogy a másik orra előtt, elsőnek oldják meg a rejtvényt, de ahogy teltek a percek, majd az órák, egyre csalódottabban nézték a betűket, és egyre többször néztek kérdőn egymásra, de egyikük sem merte megkockáztatni, hogy otthagyja a másikat, több időt biztosítva így neki a megoldásra. Amikor Kate újra Castle-re nézett, és meglátta a férfi fáradt tekintetét, hátradőlt, és nyújtózkodott egyet.

- Ha abbahagyod egy kicsit, akkor főzők egy kávét - mondta.

- Nem hiszem el, hogy nem sikerül! - bosszankodott a férfi, de eltolta maga elől a papírt. - Lehet, hogy nem is jó számokkal próbálkozunk - töprengett, majd kihúzta magát, hogy elgémberedett hátát megmozgassa egy kicsit. - Oké, jöhet a kávé!

- Csak ha kijössz velem a konyhába!

- Miért? Csak nem képzeled, hogy csalnék? Még a feltételezés is sértő, Beckett nyomozó! - háborodott fel az író, és hogy bebizonyítsa becsületes szándékát, felállt az asztaltól, és Kate után indult volna, amikor első lépésnél megfeszült a lábujja, és éles fájdalom hasított bele. - Áááúúú! - jajdult fel.

Kate riadtan fordult hátra, és összevont szemöldökkel nézett a fájdalmas arcú, egy lábon ugráló íróra. Leginkább azért volt mérges, amiért a nagy rejvényfejtésben megfeledkezett arról, hogy Castle-nek le kellett volna venni a cipőjét, kicsit lefeküdni, és jegelni a lábujját.

- Te most lefekszel és leveted a cipőd - parancsolt a férfira szigorú szemmel.

- De te is jössz ugye? - vette elő kisfiús, könyörgő tekintetét Castle, és ártatlanul pislantott egyet.

- Viszek kávét - válaszolta szenvtelenül Kate, mint akit nem lehet meghatni holmi kis pislogással, de ahogy elfordult a férfitól, boldog mosolyra húzta a száját.

Néhány perc múlva egyik kezében egy tálcán levő két bögre gőzölgő kávéval, másikban pedig egy zacskó jéggel lépett be a hálószobába. Elégedetten látta, hogy Castle kivételesen szót fogadott, és meztelen lábakkal, elgondolkodva fekszik a széles ágy egyik oldalán. Amikor meglátta Kate-t, egyik könyökére támaszkodva a felé nyújtott pohár után nyúlt.

- Köszönöm - kortyolt bele a kávéba, és arra gondolt, talán a koffein megpörgeti annyira az idegsejtjeit, hogy sikerrel járjon a rejtvénnyel. - Nem fekszel mellém? - kapott észbe, amikor tudatosult benne, hogy Kate állva issza a forró, fekete italt. Tudta, hogy a nő fantáziáját ugyanannyira izgatja a végrendelet furcsa, titokzatos záradéka, mint az övét, még akkor is, ha ezt nem akarja bevallani a külvilágnak. Ennek ellenére nem tudta volna elképzelni a nyomozóról, hogy előnyt kovácsoljon magának abból, hogy őt az ágyba parancsolta.

- Csak nem képzeled, hogy csalnék? Még a feltételezés is sértő Mr. Castle! - ismételte meg Kate a férfi szavait, de mesterkélt sértődöttsége mögött mosoly bujkált. Az üres poharakat az éjjeliszekrényre tette, majd kezét a férfi vállára téve finoman visszanyomta a párnára, aztán fogta a jeges zacskót, és óvatosan a lábfejére tette.

- Ah ... ah ... aaa, de hi-deg - feszült meg a férfi teste, ahogy a jég a gyulladt szövetekhez ért, de néhány másodperc múlva már érezte a jótékony hatást. Egy pillanatra behunyta a szemét, és érezte, ahogy besüpped mellette az ágy, és hasán megpihen Kate ölelő karja. Nem nyitotta ki a szemét, csak elmosolyodott, és finoman simogatni kezdte a nő kezét. Kate közelebb húzódott, mire Castle kinyújtotta a karját, hogy a nő ráfektethesse a fejét, és még jobban átölelhesse. Mélyen beszívta a levegőt, amikor megérezte a finom, semmivel össze nem hasonlítható cseresznyeillatot.

- Ne sóhajtozz akkorákat! Előbb vagy utóbb meg fogjuk találni a megoldást - szólalt meg Kate, amikor megérezte a férfi mellkasának emelkedését.

- Jobb lenne előbb - mondta Castle szomorkásan, mint amikor egy kisfiúnak azt mondják, hogy egyelőre nem kaphatja meg a hőn vágyott kisautóját. - Nem sóhajtoztam, csak beszívtam a cseresznyeillatot - mosolyodott el, és szippantott még egy nagyot.

- Én is szeretem az arcvized illatát - mondta csábítón Kate. Megemelte a fejét, és arcát lágyan végighúzta a férfi simára borotvált arcán, végül egy finom csókot lehelt rá.

A férfi újra behunyta a szemét, hogy érzékei még jobban érezzék a nő érintését. - Ha én ezt tudom, gyakrabban borotválkozok - nyögte rekedt hangon.

- Igazság szerint nagyon szexi vagy egy kis borostával - suttogta Kate, és mutatóujját végighúzta Castle állán, a szája fölött, végül olyan finoman simított végig a száján, hogy az ujj bőre éppen csak érintette a feltörekvő vágytól egyre pirosabb ajkakat.

- Most akkor arcvíz vagy borosta? - fordult huncut mosollyal a nő felé, és átölelve közelebb húzta magához.

- Most jó lesz az arcvíz, holnap reggel pedig a borosta - suttogta a férfi fülébe Kate, miközben finoman megharapta a fülcimpáját. Hallotta, ahogy Castle felnyög az érintésre, és hátát simogató keze bekúszik a pólója alá.

Már nem érdekelte őket sem a rejtvény, sem a lehetséges kincs, csak a másik illata, simogatása, csókja. Ajkuk és ujjaik érzéki táncot jártak mialatt bebarangolták a másik testét, megszabadítva egymást az ebben a pillanatba feleslegessé vált ruhadaraboktól. Meleg bőrük vágyódva tapadt össze, csókjaik egyre szenvedélyesebbé váltak, kezük úgy fedezte fel a másik érzékeny pontjait, hogy beleborzongtak a gyönyörbe. Amikor testük eggyé vált, boldog ritmusban száguldottak a beteljesülés felé. Amikor a férfi megérezte a megfeszülő gyönyörű női test apró remegését, és meghallotta a fülének oly kedves hangot feltörni Kate szájából, hagyta, hogy agya átengedje a hatalmat az érzékeinek, és maga is átadta testét a gyönyörnek.

- Az első pillanattól kezdve tudtam, hogy különleges vagy! - suttogta rekedt hangon zihálva Kate fülébe.

A nő elmosolyodott, két tenyerébe fogta a férfi arcát, apró, könnyed csókot adott a szájára, aztán hátrasimította a homlokába hulló hajszálakat. Csillogó szemekkel néztek egymásra, és boldogan olvasták ki a szerelmet a másik tekintetéből. Castle még egyszer végigcsókolta Kate nyakát, fülét, arcát, száját, aztán a nő mellé feküdt, szorosan átölelve, és jólesően nyugtázta, amikor megérezte Kate mocorgását, hogy minél jobban a karjai közé tudjon simulni. Sokáig feküdtek szótlanul egymás karjaiban, és míg Kate fejét a férfi mellkasán nyugtatva hallgatta az egyenletessé váló szívdobogást, miközben ujjaival finoman cirógatta a férfi hasának puha bőrét, Castle a nő hátát és karját simogatta.

- Tudom, hogy a rejtvényen jár az eszed - szólalt meg Kate. Hangjában nem volt sem sértődöttség, sem gúny. Ismerte annyira a férfit, hogy tudja, miközben élvezi a vele töltött meghitt pillanatot, fantáziavilágra éhes anya már áhítozik a kihívásra, ahogy titkon az övé is.

- Nem hagy nyugodni, hogy vagy nem csináltunk jól valamit, vagy nem is jó számokkal próbálkozunk.

- Te melyik évszámot tartanád a fontosabbnak? Azt, amikor megtaláltad életed szerelmét, vagy azt, amikor megalapítottad a céget, ami gazdaggá és befolyásossá tett? - Kate felemelte a fejét, és kíváncsian kutatta a férfi arcán átsuhanó érzelmeket, ahogy mérlegeli a választ.

- Csakis az elsőt! - mondta határozottan. - Persze én magamból indulok ki.

- Nocsak! Ilyen romantikus vagy? Nem tudom akkor is ezt mondanád-e, ha szegény lennél, mint a templom egere? - nevetett a nő, de Castle komoly maradt.

- Igaz, hogy nem voltam olyan szegény, mint a templom egere, de voltak nehéz napjaink. Amikor egy vagyon hullott az ölembe, megvettem mindent, ami pénzzel megvehető volt, és igen, egy darabig azt hittem ez a boldogság. Nem tagadom, jó dolog a gazdagság: könnyebbé teszi az életed, szabadságot ad, hogy azzal foglalkozz, amit élvezel, azokkal tudj elég időt tölteni, akiket szeretsz. De nem vehetsz barátságot, őszinteséget, szeretetet, szerelmet. Ezeket vagy meg tudod szerezni a belőled fakadó tulajdonságaiddal, vagy nem.

Kate ismerte a férfinak ezt a komoly, érzékeny oldalát, amit megpróbált mélyen elrejteni a külvilág elé, mégis minden alkalommal meglepődött, amikor egy pillanatra beengedte a férfi lelkének ebbe a felszín alatti világába. A felszínt mindenki ismerte, hiszen a világhírrel ismertség társult: A bulvárlapok lecsaptak minden apróságra, ami történt vele: új barátnő, veszekedés egy étteremben, vagyona, írói válsága, házasságai, válásai. Újságok riporterei, shaw-műsorok műsorvezetői akartak belőle kicsikarni egy kis információ morzsát, szellemes válaszokat, fantáziadús történeteket, és ő meg akart felelni az elvárásoknak. Könnyen játszotta a bohém, szellemes, könnyed, vicces hírességet, hiszen ez is ő volt, de nem csak ennyi volt. A komoly, érzelmes, szorongó, félelmekkel teli, szeretetre és szerelemre vágyó énjét csak nagyon keveseknek tárta fel. A lelke legeldugottabb zugába rejtett fájdalmas titkát pedig nem osztotta meg senkivel.

- Az unokák jelentették a jövőt Jack Moore számára - tért vissza az ügyhöz Kate. - Ha nekik nem a cég megalapításáról mesélt újra meg újra, akkor igazad lehet. Talán ő is úgy gondolkodott, mint te, és akkor a te évszámod lesz a megoldás kulcsa - mondta ki a nő a gondolatait, bár előre tudta, milyen lavinát indít el ezzel. Szinte látta maga előtt az írő felsőbbrendű, büszke mosolyát, hogy aztán az orra alá dörgölhesse, hogy mégiscsak ő nyomozta ki a rejtvény kulcsát, ezért gyorsan hozzátette: - De ha megfordulna a fejedben, hogy dicsekedj, felhívom a figyelmedet egy apró kis tényre: ne tudtad megfejteni a rejtvényt! - nem nézett a férfire, mégis tudta, hogy most váltanak át arcizmai az elégedett mosolyból a bosszúságba.

- Igaz - hallotta meg a férfi szomorkás hangját.

- Mi lenne, ha ketten próbálkoznánk ezzel az 19190525-ös számsorral? - vetette fel az ötletet Kate.

- Én benne vagyok! - élénkült fel Castle. - De jó lenne, ha mielőbb felöltöznél, mert így képtelen vagyok bármire koncentrálni - csókolt bele a selymes hajzuhatagba, miközben ujjaival megcirógatta a nő nyakát, majd finom körkörös mozdulatokkal végigsimított a nő gerincén, egészen formás fenekéig.

- Ne hidd, hogy az én helyzetem könnyebb! - nézett Kate kacéran a férfi elhomályosuló kék szemeibe, aztán egy pillanatra felhúzta a szemöldökét, és sokatmondóan végignézett a meztelen férfitesten.

Castle életében csak egy nő ilyen kacér pillantásától jött zavarba. Maga sem értette, miért válik egyből szégyenlőssé, ha Kate nyíltan méregeti. Talán mert még mindig nem akarta elhinni, hogy elég jó ennek a gyönyörű, okos, intelligens, szellemes, eltökélt, kitartó, érzékeny, szexi, egyszóval különleges nőnek még akkor sem, ha nemrég vele jutott a testi gyönyörök világába. Gyorsan magára kapta a bokszeralsóját, miközben egy pillanatra sem vette le a szemét az öltözködő nőről, ahogy gyakorlott mozdulatokkal kapcsolja be a melltartóját, húzza fel hosszú combjaira a farmert, majd ringatja meg a csípőjét, hogy kényelmesen álljon rajta a nadrág. Bámulta Kate-t, ahogy nyújtózkodva belebújik a testre feszülő pólóba, miközben formás telt mellei kidomborodnak a mellkasából.

Kate csak akkor vette észre, hogy a férfi őt bámulja átszellemült tekintettel, amikor végzett az öltözködéssel. Elmosolyodott. A lelke mélyén nagyon jólesett neki, hogy ilyen hatással van Castle-re.

- Most bámulsz még egy kicsit, vagy rejtvényt fejtünk? - kérdezte pajkosan,és a nappali felé indult.

Az író gyorsan magára kapkodta a ruháit, de zoknit és cipőt nem húzott, inkább mezítláb sietett a nyomozó után úgy, hogy fájós lábának csak a sarka érintette a talajt.

Az ebédet a házba hozatták, bár Castle felvetette, hogy talán a vendéglőben találkozhatnának a titokzatos Charles-szal, de Kate emlékeztette, hogy a pincér szerint mindig a házában eszik. Órák teltek el, de nem mentek semmire. Forgatták a betűhalmazt, felcserélték az év, hónap, nap számait, lólépésben haladtak, átlósa, és minden lehetséges módot kipróbáltak, ami valaha csak előfordult rejtvényfejtő játékokban. Kate bosszankodott a sikertelenségükön, Castle viszont teljesen elkeseredett. Olyan szomorú, csalódott arcot vágott, hogy Kate odahajolt hozzá és megcsókolta.

- Ezt miért kaptam?

- Bánat ellen - csókolta meg újra a nő. - Gyere, menjünk a városba! El akarok búcsúzni Robbie-tól, mielőtt elviszi az édesanyja. Megígértem, hogy meglátogatom.

Castle bólintott, aztán fogta a rejtvényt, összehajtogatta és zsebre tette. Néhány nyögés kíséretében beletuszkolta lábát a cipőbe, és elindultak. A városban Kate bement egy boltba, míg Castle az autóban ülve forgatta szeme előtt az értelmetlen sorokba rendezett betűket. Kate két papírzacskóval a karjában ült be a kocsiba, Az egyiket a hátsó ülésre tette, a másikból egy pár szandált húzott elő, és Castle ölébe tette.

- Cseréld ki a cipődet ezekre! Jobb lesz a lábadnak - mondta, és nem is várva meg a férfi reakcióját, indított, és a városközpont felé kanyarodott.

Castle meglepve nézett a szandálokra, majd Kate-re. Nem  tudott betelni a gondolattal, hogy milyen figyelmes vele a nő!

A kórházi szoba előtt még mindig ott ült a seriff egyik embere, aki azonnal felállt, amikor meglátta őket, mintha szégyellné, hogy üldögélve vigyáz a kisfiúra.

- Az édesanyja van benn nála - magyarázkodott a nyomozóra nézve.

Ahogy beléptek a szobába, Robbie, és az ágy melletti széken ülő szomorú tekintetű, fiatal csinos nő is az ajtó felé fordult. A kisfiú kék szeme felragyogott, amikor meglátta Kate-t, és azonnal felült az ágyban.

- Tudtam, hogy eljössz hozzám! - kiáltott fel boldogan. - Mami, ez a néni talált meg engem. Megmentette az életem - magyarázta az anyjának, aki felállt a székről, Kate felé lépett, és a nyomozó legnagyobb döbbenetére hálásan megölelte.

- Köszönöm - suttogta. - Nem is tudja, milyen hálás vagyok!

- Örülök, hogy minden rendben van vele - mondta zavartan Kate, hiszen a nő most kapta vissza éppen csak életben maradt gyermekét, de tragikus körülmények között elvesztette a gyermeke apját. Látszott rajta, hogy a válás ellenére megrázta a férfi erőszakos halála. - Robbie - fordult Kate a kisfiú felé. - Az anyukád most hazavisz, ahol nem érhet semmi baj. Hoztam neked valamit, hogy ha félsz, magadhoz ölelhesd, és gondolj olyankor arra, hogy minden rossz dolog után valami jó történik. Na meg talán én is eszedbe jutok róla - nevette el magát, de szeme könnytől csillogott. Belenyúlt a zacskóba, és miközben lassan húzta ki az ajándékot, boldogan nézte a gyerek szemében megcsillanó várakozásteljes kíváncsiságot.

- Egy kisoroszlán! - ragyogott Robbie arca, és miközben Kate-re nézett, magához ölelte a kis plüss állatkát. - Olyan, mint Szimba az Oroszlánkirályból - vizsgálgatta új szerzeményét.

- Igen, olyan, mint Szimba. Hasonlít rád. Kitartó és szeretni való - mosolygott Kate.

Castle figyelte a jelenetet, és arra gondolt, egy regényben soha nem adható át az a láthatatlan kötelék, ami két ember között egy pillanat alatt kialakul, és egy életre összekötheti a sorsukat. Amíg a gyerek anyja beszámolt Kate-nek arról, hogy holnap magával viszi a nyaralásra a kisfiút, aztán visszamennek New York-ba, addig Castle az éjjeliszekrényen heverő gyerekrejtvényeket kezdte nézegetni.

- Ez mind a tied? - kérdezte Robbie-tól, mire a kisfiú büszkén bólogatott.

- Sokat meg is fejtettem - dicsekedett. - Ez volt a legnehezebb - húzott ki egy újságot a kupacból, és gyorsan belelapozott. - Te rájöttél volna, hogy tükörírással írták? - kérdezte érdeklődve, de hangjából kicsendült, hogy nem nagyon tételez fel ilyen szellemi képességet a tűnődő tekintetű férfiről, miközben az egyik feladatra mutatott.

- Tükörírás? - ismételte a szót olyan hangsúllyal Castle, mintha fogalma sem lenne arról, hogy mi az, aztán a gyerekre mosolygott. - Nem, azt hiszem sose jöttem volna rá - vigyorgott most már fülig érő szájjal.

- Én rájöttem - toldotta meg egy határozott bólintással szavait a fiúcska.

- Elbúcsúzunk Robbie! - fordult a gyerek felé Kate, miután meggyőzte a nőt, hogy nem tartozik hálával. - Holnap nem biztos, hogy el tudunk jönni.

- Várj! Én is adok neked ajándékot! - nyújtotta felé Robbie a rejtvényújságot. - Tudom, hogy nem olyan jó ajándék, mint a tiéd, de legalább megtaníthatod a barátodat - pillantott Castle-re - hogyan kell tükörírásos rejtvényt megfejteni.

- Köszönöm - mondta Kate, és az újságot a mellkasához szorította, mint valami kincset. De hát kincs is volt. Egy kisfiú őszinte szeretetét hordozta magában.

Egy hosszú öleléssel elbúcsúztak a gyerektől, majd az édesanyjától, és kiléptek a kórház folyosójára.

Kate még a szobában átélt érzések hatása alatt állt, amikor Castle hirtelen megragadta a vállát, maga felé fordította, és diadalittas mosollyal a nő kezében szorongatott újságra bökött. Kate egy pillanat alatt reagált. Agyán végigfutott a fiú és a férfi párbeszéde, amit fél füllel hallott amíg a nővel beszélt, hozzátette a Castle arcát elárasztó ragyogást és a szemében csillogó tüzet, és mire az író nyitotta a száját, ő is tudta a választ.

- Tükörírás! - kiáltottak fel egyszerre, és tekintetük ragyogva fonódott össze.

Castle kapkodva kotorászott a zsebében, aztán előráncigálta az összehajtott papírt.

- Ne itt! - szólt rá szigorú szemmel Beckett. - Majd a nyaralóban megnézzük, megyünk-e valamire.

- Beülhetnénk egy kávéházba a közelben - nézett rá könyörgő szemmel a férfi, aki úgy érezte, nem bírja ki azt a tíz percet, amíg visszaérnek a birtokra, mert kifúrja az oldalát a kíváncsiság.

- Aki kíváncsi, hamar megöregszik - szekálta a nő, aki maga is igencsak izgatott lett a megoldás lehetőségétől, de tudta, hogy az össze sem hasonlítható az ő kíváncsisága az  íróéval. Magában jót derült Castle durcás arcán, és még hallotta, hogy morog valamit a bajsza alatt, miközben feltűnően nagy léptekkel, gyorsan haladt a kijárat felé. Hatalmas lendülettel lépett ki az ajtón, amikor észrevette, hogy a férfi jócskán lemaradt.

- Most mi van? Nem jössz? - kérdezte türelmetlenül.

- Ha nem ragaszkodnál a nyaralóhoz, akkor nem kellene úgy száguldanod, mint egy hurrikán, és talán esélyem lenne, hogy fájós lábbal is utolérjelek - duzzogott sértődötten a férfi, amikor végre elérte az ajtót.

- Oké, lassítok, de akkor is visszamegyünk a birtokra!

Castle egy kicsit hátrahőkölt, ahogy Kate parancsoló, ellentmondást nem tűrő szavait meghallotta, bár a szája sarkában egy apró mosolyt vélt felfedezni.

- Mondd csak! Mással is ezt csinálod, vagy csak velem? - billentette oldalra a fejét Castle, mint aki sejt a neki egyáltalán nem tetsző választ. - Mindennek úgy kell lenni, ahogy te akarod?

- Gyere, majd éjszaka hagyom, hogy egy kicsit irányíts! - kacsintott pajzánul a nő, azzal kilépett az ajtón. Nem kellett látnia a férfit, hogy tudja, még levegőt venni is elfelejtett, és fülig érő mosoly terült szét az arcán a gondolatra, hogy mi mindent csinálhatnának az éjszaka.

Néhány perc múlva, a birtok felé autózva azt vette észre Kate, hogy at anyósülésen ülő férfi összeszorított szájjal, megfeszülő testtel szorítja az ajtó fölötti kapaszkodód. A sebességmérőre nézett, és meglepődve látta, hogy milyen gyorsan mennek a kanyargós erdei úton. Ekkor tudatosult benne, hogy tudat alatt annyira vágyik arra, hogy már a nyaralóban legyenek, és megfejtsék a rejtvényt, hogy szinte görcsösen markolja a kormányt, és eszeveszetten nyomja a gázpedált.

- Csak nem félsz? - kérdezte anélkül, hogy oldalra nézett volna, és inkább szekálta egy kicsit Castle-t, minthogy beismerje, hogy milyen kíváncsi.

- Á! Csak azon gondolkodtam, hogy halálra akarsz rémíteni, vagy azt szeretnéd, hogy infarktust kapjak? Egy jó kalandfilmben most az a fordulat következne, hogy az eddig szimpatikus főhősnőről kiderülne, hogy egy pénzéhes hárpia, aki csak azért flörtölt a sármos főhőssel, hogy kiszedje belőle a rejtély kulcsát, és most, hogy sikerrel járt és nincs rá szüksége, elteszi láb alól, hogy egyedül övé legyen a kincs.

Kate felhúzta a szemöldökét, miközben érezhetően lassított, és oldalra pillantott a megkönnyebbülten sóhajtó íróra, aki a biztonság kedvéért még mindig erősen kapaszkodott.

- Szóval én vagyok a hárpia, te pedig a sármos, okos, szimpatikus főhős - vonta le gúnyosan a következtetést Kate.

- Csak ha egy kalandfilmben lennénk - mondta bátortalanul Castle.

Még egy darabig évődtek volna, de Kate bekanyarodott a birtokra, és amikor megjelentek előttük a rönkházak és a rózsákkal szegélyezett kis utak, a nő felfigyelt valamire.

- Látod? - kérdezte hunyorogva egy pontra meredve.

Castle arra fordította a fejét, amerre a nő nézett, és a távolban egy eddig nem látott férfi körvonalait látta, aki sietős léptekkel surrant el két rönkház között az erdőszélen. Egy pillanatra eltakarta a világos, még új gerendákból épült ház, aztán hátulról felszaladt a teraszra, és a hátsó ajtón át eltűnt az épületben.

- Charles - állapította meg Castle, mert nem látták még a férfit, de tudták, hogy a legújabban épített rönkházban lakik. - Szeretném tudni, vajon hol járt! - merengett, és nem is gondolta, hogy a kérdésére egy percen belül választ kap.

- Meg kellene vele ismerkednünk - gondolkodott hangosan Kate. - Ha a miénk lenne az ügy, már régen kiveséztük volna mindenki életét a pénzügyeitől kezdve a piszkos kis titkokig. - Bosszúsan csapta be az autó ajtaját. Lehet, hogy Mark Freeman nem volt egy angyal, de nem érdemelte meg, hogy elvegyék az életét, ráadásul az a mocsok majdnem a halálba taszított egy kisgyereket, és megfosztotta attól a lehetőségtől, hogy megkapja mindazt, amit egy apa adhat a fiának. A mögötte sántikáló férfira nézett. Castle is apa nélkül nőtt fel. Mindig úgy beszélt erről a tényről, mintha nem érdekelné, mondván, amiről nem tudjuk, hogy milyen lenne, az nem is hiányzik, de Kate érezte, hogy ez csak a felszín. Ha valóban nem fájna neki, akkor megosztaná az érzéseit, és nem ütné el viccelődéssel. Remélte, hogy egyszer megosztja vele a férfi az apja hiányával kapcsolatos érzéseit. Néha úgy érezte, hogy Castle is épített egy falat maga köré, és talán még senkit nem engedett be ezen a falon belülre. Őt sem. Gondolataiból az író meglepett kiáltása zökkentette ki.

- Kate! - kapta el a nő karját, amikor meglátta a bejárati ajtót, és ijedten mutatott a földön heverő kis papírdarabkára, amit induláskor becsíptetett a bezáródó ajtó lapja, és az ajtófélfa közé. Mivel a papír a földön feküdt, valaki kinyitotta az ajtót.