Változatok egy témára 1. (teljes)

Változatok egy témára 1.

Sokakat foglalkoztat Castle esetleges megsérülése (engem is), ezért arra gondoltam, hogy én is írok néhány ilyen témájú ficcet. Csak próbálkozom, de ha tetszene néhány embernek, az örömmel töltene el.

- Castle, maga kinn marad! - csattant az utasítás keményen.

- Csak nem félti az életem Beckett nyomozó? - incselkedett Castle csibészesen mosolyogva. - Aláírtam a megállapodást, nem kell félnie. Különben is, felelősségteljes vagyok és tudok magamra vigyázni.

Beckett erre megtorpant, és olyan tekintettel nézett hátra a pimaszul vigyorgó férfira, amiből sütött a rosszallás.

- Felelősségteljes? Maga? Csak arra vár, hogy legyen egy szabály, amit áthághat!

- Igaz, ami igaz, sok mindent szeretek áthágni - huncutkodott tovább az író.

- Na jó! Erre most nincs idő. Magáért nem felelek, de az embereimért igen, és nem szeretném, ha bármelyiküket veszélybe sodorná.

- Oké, oké! Jó fiú leszek, ígérem - nézett ártatlanul a nyomozó gyönyörű szemeibe, ami most zöldes árnyalatban csillogott a szikrázó napsütésben, de az összehúzott szemöldökök tudatták, hogy nagyon komolyan beszél.

- Csak tudnám, hogy mit jelent magánál a "jó fiú" kifejezés! - sóhajtott Beckett.

Megérkezett az erősítés, így nem folytathatták az élcelődést, és Beckett csak reménykedett abban, hogy a férfi tényleg a kocsiban marad, és nem kerekedik felül a kíváncsisága a neki tett ígéreten. Nem értette, miért bosszantja a férfi. Egész nap tesztoszteron fűtötte bűnözőkkel és kőkemény zsarukkal van körülvéve, általában egyedüli nőként, de ebben a felállásban is ő szokott irányítani, az ő akarata érvényesül. Aztán jön ez a nagyvilági író és folyamatosan zavarba hozza, még ha ezt jól is tudja palástolni. Talán az zavarja, hogy Castle fölött nincs hatalma? Nem, nincs benne uralkodni vágyás, de az, hogy a férfi ártatlan mosollyal szegi meg a szabályokat, olyan mértékű szabadságot feltételez, amit ő sosem érzett szabályok közé zárt életében. Még a gondolataik is a kettejük közötti különbséget tükrözik: míg ő a tényeket és a logikát használja egy ügy megoldásánál, addig Castle fantáziája szabadon szárnyal az UFO-któl a CIA-ig vagy éppen a zombikig. Lehet, hogy irigyli ezt a szabadságot? - cikáztak a gondolatok a fejében, de gyorsan elnyomta őket. Most összpontosítania kell.

Ryan a másik csapattal már elindult az épület északi lépcsőházában az első emelet felé, lezárva a gyanúsított menekülési útját. Beckett Esposito-val a déli lépcsőházban haladt felfelé előre tartott fegyverrel, golyóálló mellényben. Biztonságban érezte magát. Ismerték egymás gondolatait és feltétel nélkül megbíztak egymásban. Most mégis valahogy rossz előérzete támadt.

Tudták, hogy a gyanúsított elmebeteg. Az akció előtt hosszasan tanulmányozták a kórtörténetét a rendőrségi pszichológussal. A végkövetkeztetés egyszerű és egyben ijesztő volt: a férfi reakciói teljesen kiszámíthatatlanok, ha veszélyben érzi magát rendkívül agresszívvá válik, ráadásul magas, tagbaszakadt, csupa erő férfi. Eddig háromszor ölt, mindig rugós késsel, de nem tudták nincs e más fegyvere is. Úgy sejtették, hogy egyedül van a lakásban, de ezt a megfigyelők nem tudták megerősíteni.

Ahogy felértek az első emeletre, eléjük tárult a hosszú folyosó rengeteg ajtóval. Beckett most döbbent rá, hogy a 183-as szoba a másik lépcsőházhoz sokkal közelebb van.

Hang nélkül haladtak a kiszemelt ajtó felé, amikor a szomszédos lakásból nagy hanggal lépett ki két szöszke kisgyerek, mögöttük a velük perlekedő anyjukkal. A gyerekek egy pillanatra elhallgattak, amikor meglátták Beckett-éket, de az anya, aki éppen az ajtót zárta, csak akkor észlelte a golyóálló mellényes, fegyveres rendőröket, amikor a kisebbik gyerek torkaszakadtából sikítani kezdett.

Ekkor vágódott ki a 183-as ajtó. A magas, tagbaszakadt férfi zavaros, őrült tekintettel nézett végig a folyosón, majd rohanva indult az északi lépcsőhát felé. Beckett-ék próbálták áthámozni magukat a sikoltozó gyerekeken, de mire a lépcsőházhoz értek, már csak Ryan-ékkel találták szembe magukat, akik ekkor érték el az első emeletet.

Tehát felfelé menekült - állapították meg, és kettesével kezdték szedni a lépcsőfokokat. Benéztek a második emeleti folyosóra, de semmi gyanúsat nem láttak.

Beckett megállt egy pillanatra. Fülelt, hogy honnan hallja a futó léptek zaját, de csak a rendőrségi bakancsok tompa puffanásait hallotta, ahogy társai sietve követik felfelé a lépcsőn.

Aztán meghallotta. Dübörgő, morgó hang volt. Először azt hitte, hogy a liftet hallja, aztán rájött, hogy a szemétledobóból jön a morajlás.

- Na ne! Csak nem leugrott a ledobóba? - gondolta Beckett, és már kiáltott is a mögötte vágtató csapatnak. - Vissza! Leugrott a szemétledobóba!

- Meglép! - zihálta mögötte Esposito.

A bérház hátsó kijáratánál Castle durcásan ült a Ford anyósülésén. Bosszantotta, hogy kimarad az akcióból. - Pedig tudok magamra vigyázni, csak sohasem ad rá lehetőséget, hogy bebizonyítsam - gondolta. - Ráadásul olyan felelőtlennek hisz, aki bajba sodorná a társait! Ezek szerint nincs valami jó véleménnyel rólam. Erős, okos, határozott nő, akinek megvannak a maga szabályai. Jó ezeket a szabályokat feszegetni! Ilyenkor zavarba jön a nő, amitől előbukkan az érzékeny oldala.

Castle azon gondolkodott, hogy a civódásokban azt élvezi legjobban, hogy olyan szócsatákat vívnak, amelyekben megvillogtatják szellemességüket, humorukat, mint valami nem vérre menő párbajban.

Kikémlelt az autó ablakán. Semmi mozgás, csak egy bérház unalmas hátsó kijárata. Mennyivel izgalmasabb lenne a csapattal osonni, rohanni, ajtót betörni, bilincset kattintani a földön fekvő bűnözőre! Késes elmebeteg sorozatgyilkos. Nem valami nagy sztori, de legalább az elfogási akcióból meríthetne egy kis ihletet. Ehelyett ücsörög az autóban! Máskor rég a csapat után osont volna, de most valami szokatlan keménységet látott Beckett szemében, ami visszatartotta attól, hogy megszegje az ígéretét.

Ekkor vágódott ki a vasajtó. Meglepve kapta fejét a zaj felé. Eddig a lépcsőház ajtaját bámulta, hiszen onnan várta az elégedett tekintetű csapatot az őrjöngő vagy magába roskadt megbilincselt őrülttel. A szemétledobó ajtajának nyílódása meglepte. Az meg még inkább, hogy egy hústorony méretű, riadt férfi támolygott ki bicegve az ajtón. Fürkésző szeme a menekülés lehetőségét kereste, űzött vadként kapkodta a fejét jobbra-balra, aztán meglátva az egyetlen lehetséges utat, imbolyogva, mégis erőteljes léptekkel indult az autók irányába. Esposito kocsijának kormány felőli ajtaját vette célba. Nem számított a szomszédos autó ajtajának kivágódására, ami olyan erővel ütötte meg, hogy elvesztette az egyensúlyát és hanyatt esett.

Castle meglepődött, hogy a nagydarab embert ilyen könnyedén leterítette az ajtóval, de tudta, hogy ezzel csak néhány pillanatra állította meg a menekülőt. Felnézett a lépcsőház ajtaja fel, de Beckett-éket sehol nem látta. Végigfutott a gondolat az agyán, hogy a biztonságot adó autóban kellene maradnia, de azt is tudta, most csak rajta múlik, hogy el tud-e menekülni a sorozatgyilkos. Itt van az áhított akció! Az ereiben száguldó adrenalin felülkerekedett minden félelmén, ezért nem számolva a következményekkel, kiszállt a kocsiból.

A gyilkos felocsúdva első meglepetéséből észlelte, hogy támadója fegyvertelen, sőt nem is rá figyel, így egy jól irányzott mozdulattal kirúgta Castle lábát, aki ettől egyensúlyát vesztve a földre zuhant.

Fájdalom árasztotta el a testét. Bár bal kezével megpróbálta csillapítani az esés erejét, aminek következtében az érdes beton véresre horzsolta a tenyerét és az alkarját, csípője mégis nagy erővel csapódott a kemény betonhoz.

Ekkor hallotta meg a kattanást, ahogy a rugó kilökte a kés pengéjét a markolatból. A feléje suhanó kés elől már nem volt menekülés. Castle megpróbált elfordulni, de a kés így is elérte: könnyedén szúrta át magát a zakó és az ing szövetén, majd mint a puha vajba, úgy hatolt át a bőrön, izmokon egészen a bordákig. A vérében növekvő adrenalintól egy pillanatig nem is érezte a fájdalmat, csak azt, hogy valami meleg nedvesség árasztja el a jobb vállát és mellkasát. Ösztönösen rúgott a támadó felé. A térdét találta el. A hatalmas test felé zuhant, miközben késsel a kezében összevissza hadonászott. Castle kinyújtott karokkal próbálta távol tartani magától az őrültet, nem törődve vadul csapkodó karjaival. Az egyik kósza ütés az író orrát érte, amitől újabb fájdalomhullám söpört végig rajta, ami olyan dühöt váltott ki belőle amilyet még soha nem érzett. A gyilkos csak karnyújtásnyira térdelt mellette, zavaros tekintettel nézett rá, szeméből tanácstalanság tükröződött. Ezt a pillanatnyi tétovázást használta ki Castle. Ütésre lendítette ökölbe szorított kezét, és olyan erővel vágta orrba a támadót, hogy hallani lehetett a csont roppanását. Az ütéstől eszméletét vesztő gyilkos a földre zuhant, de a kést markoló keze még ösztönösen hadonászott, és kiszámíthatatlan útja végeztével Castle combjában kötött ki.

A fájdalmat most már minden idegsejtjében érezte, aztán egy időre elvesztette a tudatát. Nem tudta, hogy másodpercek vagy percek teltek-e el, csak jólesően nyugtázta, hogy agya egy kis időre megvédte a fájdalomtól.

Hangokat hallott. Még nehezen fókuszált, ezért először nem értette a szavakat, csak annyit érzékelt, hogy a világ legkedvesebb hangját hallja, amiből félelem és aggodalom csendül. Aztán agya lassan befogadta a szavakat.

- Rick! Rick! Kérlek, térj magadhoz! - hallotta a gyengéd kérlelést. Aztán erőteljesebben, határozottabban: - Castle! Ne tedd ezt velem!

Erőtlenül kinyitotta a szemét. Egy félelemmel teli gyönyörű barna szempár nézett vele szembe. Beckett mellette térdelt, egyik kezével a férfi arcát simogatta, de amint meglátta a nyíló szemhéjakat, elkapta a kezét. Megkönnyebbülten húzódott távolabb.

- Jó fiú voltam - suttogta Castle, amivel gyengéd mosolyt csalt a nő arcára.

- Na persze! Jó fiú! - nézett megbocsátón a férfi ártatlan, tisztuló tekintetű szemébe, aztán egy kabátot próbált a feje alá gyömöszölni, majd egyik kezével a vállán, másikkal a combján levő vérzést igyekezett elszorítani.

- Ne mozogj! Mindjárt itt a mentő - nyugtatta. Nem is vette észre, hogy már tegezi a férfit. Összeszorult a szíve a sérülések láttán. Tudta, hogy nagy fájdalmai vannak. Talán, ha engedte volna, hogy velük tartson, akkor ez nem történt volna meg. Igen, de a késes őrült sorozatgyilkos sem került volna kézre, és biztosan nem érte volna be az eddigi három áldozattal, tovább ölt volna. Ki tudja hány potenciális áldozatot mentett meg Castle hősködése!

Beckett nem értette a reakcióit. Máskor is látott már sebesültet, aki közel állt hozzá, hiszen számtalanszor lőtték vagy verték meg rendőrtársait, de még soha nem érzett ilyen aggódást, soha nem érezte át így a sebesült fájdalmát.

- Hol van már az a mentő? - kiáltott Esposito felé türelmetlenül.

A nyomozó telefonnal a fülén Beckett-re nézett, de közben a hallottakat nyugtázta.

- Nincs mentő - közölte a földön térdelő nővel.

- Mi az, hogy nincs mentő? - csattant fel Beckett.

- Tömegbaleset történt. Egy zsúfolt busz ütközött egy tartálykocsival, ami felrobbant. Egy csomó személyautó is egymásba rohant. Rengeteg a sérült, a környék összes mentőjét odairányították, és nem tudják megmondani, hogy mikor tudnak egy kocsit ideküldeni.

Beckett elképedve hallgatta Esposito-t, de az első döbbenet után agya azonnal forogni kezdett, megoldást kell találnia.

- Jó, akkor segítsetek betenni Castle-t a kocsimba, majd én beviszem a kórházba!

- Nem jó ötlet Beckett - szólt oda Ryan, aki épp rázárta a kocsiajtót az elszállítandó gyilkosra, majd futva közeledett segíteni. - A traumatológia tele van a súlyos sérültekkel. Egy darabig biztosan nem foglalkoznának Castle-lel.

Beckett szeme cikázott Esposito, Ryan és a földön fekvő, fájdalommal küzdő Castle között.

- Megoldjuk - nézett az íróra, és megpróbált nyugalmat erőltetni magára. Most nem szabad pánikba esnie, ami eléggé nehezére esett, látva a sebeket betapasztó véres kezeit, és Castle egyre szörnyűbben kinéző arcát. - Ryan, add oda az övedet! El kell állítanunk a vérzést.

Beckett elvette a mellkason levő sebről a kezét. A szúrás áthatolt az izmokon, de a tüdőt biztosan nem érte el, tehát nem veszélyes. Egy kis kő legördült a szívéről. A combon lévő vágásból is lassan szivárgott a sötét vénás vér, szerencsére nem ért artériát a kés. Még egy kő legördült. A vérző orr és a bedagadt szem csak ijesztő látvány, fájdalmas, de nem veszélyes.

- Castle, nem fáj a fejed? Nincs hányingered? - kérdezte, mivel kisebb agyrázkódásra gyanakodott az eszméletvesztés miatt.

- Nem elég, hogy mindenem sajog? - kérdezett vissza fájdalmas tekintettel az író.

Beckett kezdett megnyugodni. A humora még megvan, nincs nagy baj. Miközben a fiúk kötést tettek a vállára és Ryan övével elszorították a combját, a nő tampont készített az autó elsősegély készletéből szerzett gézből. Egyik kezével finoman letörölgette a vért Castle arcáról, a másikkal megtámasztotta a fejét.

A mozdulatban annyi törődés volt, ami mindkettejüket meglepte. Tekintetük összeforrt, és egy pillanatra mintha megállt volna az idő. Kate pislantott egyet, aztán zavartan folytatta a megkezdett mozdulatot. Még sosem fordult elő, hogy ne állta volna a férfi átható tekintetét, ezért bosszantotta a helyzet.

Rick most csak az őt ápoló nőt figyelte. Aggódó tekintet és gyengéd gondoskodás. Még sosem érezte ilyen intim közelségbe magához a nyomozót. Nemcsak a fizikai érintésről volt szó (hiszen eddig alig érintették meg a másikat), hanem arról, hogy Beckett eddig sosem tekintette az élete részének, társnak, barátnak, csak egy elviselhetetlen, bosszantó koloncnak, aki ráakaszkodott, most meg itt térdel mellette, kötözi a sebeit, és minden mozdulatából árad a gyengédség és az aggodalom.

A fájdalom enyhült, és igazából már fel is tudott volna kelni, de meg kellett magának vallania, hogy tulajdonképpen élvezi a helyzetet: kisebb fajta hős lett, ráadásul Kate "simogatja", ápolgatja, törődik vele.

Abbamaradt a "simogatás". Castle felnézett, és Kate kézét látta az arca felé közeledni két jókora géztamponnal.

- Beckett mi... mit akarsz azokkal? - dadogta.

- Nyugi Castle, ha a kötözést kibírtad nyafogás nélkül, ez már meg se kottyan! - évődött a nyomozó tudva, hogy a köztük szinte állandóan zajló szellemi párbaj eltereli a férfi figyelmét a lehetetlen helyzetről. - Nagyon vérzik az orrod, muszáj betamponozni.

- Áááuuu! Ez... ez fáááj!

- Tudom, de ha előre tudod, hogy mi vár rád, meg sem engedted volna - mosolygott együtt érzőn a nő.

Végignézett a férfin. Egyelőre megteszi - gondolta, de sürgősen orvost kell találniuk. Miközben felállt, kérdőn nézett Esposito-ra, aki újra telefonált és csak megrázta a fejét. Ryan is tanácstalanul, kérdőn nézett Beckettre, tőle várta a megoldást. Szóval nincs mentő - konstatálta a nő.

- Lanie! - kiáltott fel Kate megkönnyebbülve, mint aki megtalálta a bölcsek kövét. - Esposito! Szólj Lanie-nek, hogy készüljön, sérültet viszünk!

Esposito és Ryan csak bámult néhány másodpercig. Mit tehetne Lanie? Varázsolja műtővé a bonctermet? Igaz, van a törvényszéki kórbonctani épületrészben egy orvosi vizsgáló, de nem hitték, hogy ott tényleg fordult már meg beteg. Beckett arcát látva azonban rájöttek, hogy halálosan komolyan mondta a hallottakat.

- Még nem vagyok hulla! Nehogy már Lanie-hez vigyetek! - szólalt meg felháborodottan Castle, szemét ijedten kapkodva a három nyomozó között. - Még véletlenül fel talál boncolni - morogta.

Erre a fiúk elnevették magukat, Beckett meg csak egy sóhaj közepette az ég felé emelte a tekintetét.

Esposito a gyorstárcsázón hívta az orvost, miközben közelebb lépett Castle-höz.

- Lanie ne kérdezz semmit! Készülj, hozzád visszük Castle-t, el kell látnod a sérüléseit: szúrt seb a mellkas jobb oldalán és a bal combon, zúzódások az arcon, horzsolások a bal karon - sorolta egy levegővétellel Espo, de a vonal másik végén egy szusszanást sem hallott. – Lanie, hallasz?

- Igen - jött nagy sokára a nem túl meggyőző válasz. - Normálisak vagytok? Évek óta nem kezeltem élő embert! És egyáltalán mi történt?

- Ez hosszú. Hidd el nincs más választásunk! Készülj!

Lanie az első döbbenet után rájött, hogy társai biztosan nem jókedvükben találták ki, hogy ő lássa el Castle-t, és egy pillanat múlva már felül is kerekedett az orvosi énje.

- Tudatánál van? - kérdezte, miközben a nyomozó már kihangosította a telefont.

- Igen, de nem akar hozzád menni.

- Ha be van rezelve, hogy esetleg felboncolom, akkor tényleg magánál van, de mondjátok meg neki, hogy ezért még számolunk.

Castle kétségbeesett tekintettel ráncolta össze a szemöldökét, a fiúk meg jót derültek rajta.

- Most mi van? Szót fogadtam, nem mentem utánatok, mégis én kaptam el a gyilkost!

Beckett-től erre csak egy szúrós pillantást kapott, de szája sarkában ott bujkált egy kis mosoly.

- A frászt hozod az emberre Castle. Olyan vagy, mint egy gyerek: egy pillanatra sem lehet egyedül hagyni - évődött a nő.

- Csak nem félt Beckett nyomozó? - incselkedett ma már másodszor a férfi. Ahogy enyhültek a fájdalmai, egyre inkább kihasználta a helyzetet, hogy egy kicsit vele foglalkozzon a nő.

- Akkor legyen nagy a szád, ha Lanie kezei közé kerülsz!

- Hú de megijedtem! - bátorodott fel az író, bár akkor még nem tudta mi vár rá.

- Hallom nincs nagy baj - szólalt meg az orvos. - A régiek vagytok. Kaphatnék azonban egy kis előzetest, hogy mire készüljek?

- Azt hiszem, rondábban néz ki, mint amilyen veszélyes, de az biztos, hogy a varrást nem ússza meg - nézett végig a fekvő írón Beckett.

- Jó - sóhajtott Lanie - a vizsgálóba hozzátok!

- Próbálj meg felülni - szólt lágyan Beckett, majd a nyakát átkarolva segített felülni a férfinak.

Castle csak intett, hogy várjanak egy kicsit. Nem tudott megszólalni. A függőleges helyzet hasogató felfájást hozott magával, amit hányinger kísért. Összeszorította a fogát, próbálta legyűrni a fájdalmat és egy nagy sóhajtással igyekezett megnyugtatni háborgó gyomrát. Az előbb még játszotta a nagyfiút, most meg kidobja a taccsot? Bár remélte, hogy Beckett inkább sajnálná egy ilyen helyzetben, mintsem kinevetné, mégsem akart ilyen kínos helyzetbe kerülni.

- Baj van? Nagyon fáj? - kérdezték a fiúk és Beckett szinte egyszerre.

Vett még egy mély lélegzetet, és csak utána szólalt meg. - Mehetünk.

Ryan és Esposito segítségével sikerült felállnia és nagy nehezen bekászálódni Beckett kocsijába. Ahogy elhelyezkedett az ülésben, csökkent a fájdalom és a hányinger. Csendben ültek egymás mellett. Beckett próbált a lehető leggyorsabban vezetni úgy, hogy közben igyekezett elkerülni minden úthibát, éles kanyart és hirtelen fékezést. Nem akart még több fájdalmat okozni a férfinak. Ahogy közeledtek a kórbonctan felé, egyre többször pislantott oldalra.

- Milyen szép így is, hogy aggódón összeráncolja a szemöldökét! - gondolta Castle. Jólesett neki a nő féltése. - Talán mégis fontos vagyok egy kicsit neki? - töprengett.

- Ne izgulj Beckett, nincs semmi baj! - próbált egy halvány, de huncut mosolyt erőltetni az arcára, amikor Kate megint felé nézett.

- Nem izgulok - csattant bosszúsabban a nő hangja, mint ahogy szerette volna. Nem akarta, hogy Castle belelásson az érzéseibe. Már megint nem értette a reakcióit. Hivatalosan nem tartozik felelősséggel a férfiért. Akkor meg miért rémült meg annyira, amikor meglátta eszméletlenül, vérezve a földön, és miért izgul még mindig, hogy valóban ne legyen komolyabb baja? Miért félti, és legfőképpen miért hozza sokszor zavarba az a csibészes mosoly? Még ha őrültségnek tartotta is, becsülte a férfi bátorságát, hogy szembeszállt egy kiszámíthatatlan, erőtől duzzadó elmebeteggel. Nem jajgat, nem nyafog, pedig minden tagja fájhat. Csak azt tűrte nehezen, amikor bedugta az orrába a tamponokat, ami érthető, hiszen lehet, hogy eltört az orrcsontja.

- Lanie-nél jó kezekben leszel - folytatta lágyabban, de nem nézett oldalra. Tudta, hogy Castle a pimasz kis mosolyával még mindig őt nézi, ezért inkább a vezetésre próbált koncentrálni.

Finoman állította le a kocsit, a férfi felé fordult és kikapcsolta a biztonsági övét. Arcuk olyan közel került egymáshoz, hogy Kate érezte bőrén a férfi lélegzetét. Borzongás futott végig rajta, mintha megérintette volna. Hirtelen mozdulattal húzódott hátra, majd kipattant az autóból.

Az épület előtt két egyenruhás várta őket, hogy segítsenek Castle-nek kiszállni, mivel Ryan és Esposito a gyanúsítottat kísérte az őrsre. Beckett hálás volt Lanie-nek, hogy erre is gondolt, egyedül nem tudta volna eljuttatni a fájdalommal küzdő, fél lábon sántikáló beteget a vizsgálóig.

A mozgás nem tett jót a lassan megnyugvó sérüléseknek, és Castle-nek egyre nagyobb erőfeszítésébe került, hogy csak halkan nyögjön, ne pedig hangosan jajgasson.

- Te jó ég Castle! Rendőrt játszottál? - kiáltott fel Lanie meglepetten, amikor meglátta a véres ruhájú, össze-visszakötözött írót, akinek gézcsíkok látszottak az orrában, arca, szeme pedig egy elvesztett bokszmeccs utáni állapotra emlékeztette.

- Nem olyan vicces - morgott Castle kicsit sértődötten, miközben megpróbált úgy megtámaszkodni a vizsgálóágynál, hogy akkor is meg tudja tartani magát, ha már segítői elengedik.

- Elmondaná végre valaki, hogy mi történt, és miért nem egy kórházban vagytok éppen?- érdeklődött a kórboncnok, miközben felmérte a sérüléseket.

- Kivételesen hallgatott rám, az autóban maradt az akció idejére, de az az őrült meglépett előlünk, Castle meg egy kis csetepaté után elkapta. Egy tömegbaleset miatt viszont nem jött mentő, és a traumatológiák is tele vannak a baleset sérültjeivel, ezért csak rád számíthatunk - hadarta Kate, és bizakodva nézett barátnőjére.

- Na jó, ha ez a helyzet, akkor lássuk mit tehetünk a mi firkászunkért - sóhajtott Lanie egy halvány mosoly kíséretében. A kötések nem áztak át vészesen, tehát a vágások nem lehetnek mélyek, az orrot meg kell röntgenezni, és meg kell nézni nincs-e agyrázkódása - nyugtázta magában az orvos.

- Firkász? - háborgott az orra alatt a férfi, amin Kate csak mosolygott. Végre jó kezekben van a "firkászunk" - gondolta, és már sokkal nyugodtabb volt, mint az előző félórában.

Lanie felhúzta Castle bedagadt szemhéját és egy kis lámpával belevilágított a szemébe, mire az író megpróbált hunyorogni, és elfordítani a fejét az éles fény elől.

- A pupillareflex rendben. Fejfájás? Hányinger? - kérdezte a hunyorgó beteget.

- Őőő... - hezitált. Bevallja, hogy hasogat a feje és kavarog a gyomra? Még a végén bedugják egy kórházi szobába. Soha nem feküdt még kórházban, de látogatóként is irtózott a kórházi légkörtől. Azt is nehezen viselte, hogy évente egyszer vizsgálatokra kellett mennie, mivel a kiadója csak úgy adott előleget egy új könyvre, ha igazolta, hogy egészséges.

- Szóval van - vonta le a következtetést egyszerre a két nő.

- Miért nem szóltál - kérdezte megrovóan Beckett.

- Nem akartam, hogy izgulj az autó kárpitja miatt, ha ott látnánk viszont az ebédre megevett homárt - próbált viccelődni, de Beckettől csak egy szúrós pillantást kapott cserébe.

- Enyhe agyrázkódása van - szakította őket félbe Lanie. - Vetkőztesd le Kate, addig én előkészítem a műszereket!

Zavartan egymásra néztek, aztán Lanie-re.

- Most mi van? Te vagy szégyenlős, vagy te nem láttál még férfit alsónadrágban? - nézett kicsit kárörvendőn először Castle-re, majd a barátnőjére. Élvezte a zavarukat. Noha nem volt biztos abban, hogy egy életre szóló kapcsolat lesz a két ember között, azt már régóta látta, hogy szikrázik a levegő barátnője és az író között. Látta már pasizni Kate-t, de azokban a kapcsolatokban sosem volt ennyi szellemi kihívás és szexuális feszültség. Régóta ismerte. Tudta, hogy a keménysége érzékeny, sérült lelket takar, hogy mindennél jobban vágyik a szerelemre, a biztonságot adó szeretetre, hogy valaki feltétel nélkül szeresse, ugyanakkor nagyon nehezen enged magához közel valakit, mert retteg attól, hogy még egyszer át kell élnie egy szeretett ember elvesztésének fájdalmát. Minden kapcsolata felszínes volt, amikben ugyan jól érezte magát, de nem szárnyalt a boldogságtól. Könnyed játékok voltak, felelősség és kihívások nélkül. Már hetekkel ezelőtt feltűnt neki, hogy valahányszor szóba hozza Castle-t, Kate vagy zavarba jön, vagy úgy tesz, mintha bosszantaná a férfi. Lanie viszont azt is látta, hogy Castle közelsége élettel töltötte meg a lányt. Mosolygott rajtuk, miközben átment a szomszédos helyiségbe az előkészített eszközökért.

- Én nem vagyok szégyenlős, minden nap gyönyörű nők vetkőztetnek - eszmélt előbb Castle, mire Beckett csak rosszallóan megrázta a fejét, és egy sóhaj kíséretében a férfihez lépett. Lesegítette a zakót, majd szembe állt a férfival és elkezdte kigombolni ingének még zárt alsó gombjait. Ujjai megérintették Castle hasának sima, puha bőrét, amitől a férfi lélegzete is elállt. Kacéran belenézett az író kék szemébe, miközben kioldotta a derékszíját. Kezdte élvezni a helyzetet, végre zavarba hozhatja a nagyszájú férfit. Még mindig állták egymás tekintetét, aztán ahogy lehúzta a nadrág cipzárját, Castle nyelt és pislantott egyet. Ahogy lehámozta róla az inget, Kate meglepődött, hogy milyen izmos a férfi. Egy pillanatra átsuhant rajta a gondolat, milyen érzés lehet ehhez a széles, erős mellkashoz hozzásimulni, aztán bosszúsan elhessegette a gondolatot. Mi a fene történik vele, hogy ilyenek jutnak eszébe?

Kate mosolyogva hajolt le, hogy le tudja húzni a férfi nadrágját, amikor belépett Esposito és Ryan. Megtorpantak az eléjük táruló eléggé félreérthető látványtól, aztán kajánul vigyorogva megköszörülték a torkokat.

- Úgy látom zavarunk - kuncogott Ryan.

- Igen! Nem!- mondta Castle és Beckett egyszerre, aztán a nő befejezte a mozdulatot és bokáig tolta a nadrágot, majd szúrós tekintettel nézett hátra a két nyomozóra. Kate látta, hogy a két fiú a háta mögé bámul, és nem értette, hogy min kezdenek nevetni, de amikor visszafordult Castle felé, ő is elmosolyodott.

- Ez most komoly? A mi hősünk Csőrikés-Szilveszteres alsót hord? - nézett incselkedve Castle-re, amikor meglátta az író világoskék bokszerének egyik szárán az ijedt Csőrike, másikon a kajánul vigyorgó macska figuráját.

Castle nem jött zavarba, egy halvány mosoly kíséretében sorolni kezdte: - Van Tom és Jerry-s, Gyalogkakukkos, Tasmán ördögös, Timon és Pumbás ...

- Na, vége a gyereknapnak! - jelent meg az ajtóban Lanie egy jókora guruló asztalt tolva, ami tele volt orvosi eszközzel, aztán szeme megakadt az író bokszerén. - Ó! Nekem is van ilyen! Csőrike a kedvenc rajzfilm figurám - lelkendezett, miközben Esposito-nak még a szemöldöke is fennakadt a csodálkozástól.

- Fiúk! Segíteni nem tudtok, úgy hogy ne lábatlankodjatok itt! - folytatta. - Kate majd segít ellátni Castle-t.

- Oké, oké, már itt sem vagyunk - nevetett Ryan.

- Akkor kezdjünk hozzá - fordította komolyra a szót Lanie. - Kate, segíts neki felfeküdni a vizsgálóágyra!

- Ne... nem kell segítség - ellenkezett a férfi, mivel keménynek akart látszani, nehogy a végén ő legyen a Csőrikés hős, de ahogy megmozdult a sebek újabb fájdalommal tudatták, hogy korai még a hősködés. Felnyögött. Ahogy felült az ágyra, a nyomozó megfogta a sérült lábát, és segített neki vízszintesbe helyezkedni.

Beckett amíg lehúzta az író lábáról a cipőt és a nadrágot, csak néha mert felpillantani. Néhány órája még álmában sem gondolta, hogy hamarosan bokszerban, zokniban fog előtte feküdni félpucéran a férfi.

- A combjával kezdjük - mondta az orvos, és eltávolította a szedett-vedett kötést. - Nem ért artériát, de össze kell varrni. Nem vagy valamire allergiás?

- Csak néhány emberre, de azt hiszem, az most nem számít - válaszolt, de most már kétségbeesés csendült a hangjából. - Tűvel akarsz böködni?

- Nyugi, előtte kapsz érzéstelenítőt.

Castle egy pillanatra megkönnyebbült, aztán meglátta, ahogy Lanie érzéstelenítőt szív fel egy fecskendőbe, és kiült arcára a rémület.

- A... a... azzal mit akarsz? - dadogta miközben lassan eluralkodott rajta a pánik. Szíve egyre gyorsabban vert, úgy érezte kiugrik a mellkasából, testét elárasztotta a hideg veríték. - Ezt... ezt ne! Csak kötözd be, jó? - nézett könyörgőn az orvosra, aztán reménykedve Beckettre pillantott, hátha segít megúszni az injekciót. 12 éves kora óta rettegett a tűtől. Egy influenzajárványban megbetegedett, magas láza volt, amit anyja sehogy sem tudott lejjebb vinni, ezért elhívta Dr. Morrison-t, akivel egy filmforgatáson ismerkedett meg, amikor az ellátott egy sérült kaszkadőrt. Gyerekként is sejtette, hogy több van anyja és a jóképű, tehetős orvos között egy szimpla barátságnál, de inkább nem akart róla tudni, anyja pedig soha nem beszélt róla. Nem volt szimpatikus neki a férfi, talán mert csak felnőtt betegei voltak, és ezért valahogy nem igazán értett a gyerekek nyelvén. Nem mondta el neki, mi fog történni, csak hogy forduljon meg, ezért amikor az injekciós tű váratlanul a farizmába hatolt, ugrott egy nagyot. A tű eltört, őt pedig bevitték a sebészetre, hogy ki tudják operálni belőle a beletört darabot. Mindenki rajta mosolygott vagy kajánul poénkodott. A helyzet kínos volt, néha megalázó. Sosem felejtette el azt az érzést, és azóta rettegett a tűtől

A két nő csodálkozva nézett rá. Lanie látta, hogy ez valódi pánik, ezért nem mosolygott, nem viccelődött, hanem nyugodt, halk hangon szólalt meg.

- Muszáj, Rick. Másképp nem tudom összevarrni a sebet. Vigyázni fogok, és csak egy kicsit fog fájni.

Aztán Kate-re nézett, szemével intett, hogy próbálja meg elterelni a férfi figyelmét.

- Rick! - lépett közelebb Kate az íróhoz. Finoman végigsimított az ép arcán, felé fordította a fejét és mélyen a szemébe nézett. - Eddig jó fiú voltál, most legyél nagyfiú, hogy segíthessünk. Oké?

A férfi megbabonázva nézett a gyönyörű szempárba, ami a neon vakító fényében más árnyalatban ragyogott, mint a kinti napfénynél. Rick-nek szólította és megsimogatta az arcát? Elvarázsolta a nő. Már nem érdekelte a kínos helyzet, hogy itt fekszik két csodálatos nő előtt alsógatyában, rettegve az injekciós tűtől, csak élvezte Kate tekintetét és érintését. A pillanat varázsát a combjába hatoló tű okozta fájdalom törte meg. Összerezzent, izmai megfeszültek. A nő határozottabban fogta meg a férfi arcát, nem akarta, hogy megszakadjon a szemkontaktus. A fájdalom és vele a félelem elmúlt.

- Most már nem fogsz érezni semmit, csak ne mocorogj - nyugtatta a nő. - Kate! Tegyél jeget az arcára és a szemére - intett Lanie az asztal felé  a fejével.

Castle becsukta a szemét. Érezte, ahogy a hideg jég lehűti feldagadt arcát és szemét, ami mostanra annyira megduzzadt, hogy alig látott át szemhéjai között. Egy kicsit még élvezte a kellemes érzést, aztán felnézett. Kate Beckett, hogy lehetsz ilyen gyönyörű? - töprengett, ahogy belenézett a fölé hajoló nő szemébe.

- Elengednéd a kezem Castle? - mosolygott Beckett.

Ekkor vette észre, hogy szorongatja a nyomozó jeget tartó kezét.

- Persze, bocs - mondta zavartan, és nyelt egyet.

- Ezzel megvagyunk - szólalt meg Lanie, miután leragasztotta az összevarrt sebet. - Kate, cseréljünk helyet, hogy össze tudjam varrni a másikat is, te addig lefertőtleníthetnéd a tenyerét és a karját.

- Még egy injekció? - sóhajtott kétségbeesve az író.

- Bátorság Castle, ezt is ki fogod bírni, csak koncentrálj Kate-re!- Azt szívesen megteszem - húzta huncut mosolyra a száját és fordult Beckett felé. A nő visszamosolygott és rákacsintott, miközben végighúzta a fertőtlenítőt a férfi lehorzsolt kezén.

- Áááá... Beckett, ez éget! - kiáltott fel fájdalmasan.

- Jól van Rick, már túl is vagy az injekción. Mondtam, hogy csak Kate-re figyelj, látod, bejött - mosolygott Lanie is.

- Nem vicces, egyáltalán nem vicces - duzzogott a férfi.

- Ne nyafogj! Szerencséd, hogy ilyen erős mellizmod van és nem sérült a tüdőd, így néhány öltéssel megúszod.

- Micsoda "szerencse"! - dünnyögte a férfi. - Az orromból mikor veszed ki a tamponokat? Jó lenne már levegőt venni! Áááúúú... Beckett, ez csíp! - kapta el a kezét.

A két nő megértőn egymásra nézett, aztán rosszallóan a férfira.

- Látod Kate, ezért lettem kórboncnok. Az én páciensein türelmesek, és sosem nyafognak - sóhajtott Lanie. - Mindjárt végzek. Te addig hozz neki ruhát a raktárból, én pedig megröntgenezem az orrát.

Beckett átment a folyosó végén levő raktárba, és kiválasztott egy sötétkék melegítőalsót és egy szürke cipzáras melegítőfelsőt. Úgy gondolta, hogy ezeket könnyebben fel tudják adni a sebesült íróra, mint az inget és az egyenruhanadrágot. Mire visszaért, Lanie már elkészítette a felvételeket, és éppen az előhívással foglalatoskodott.

- Gyere Castle, próbáld ezeket felvenni. Segítek - mondta a nő, miközben próbálta a sérült lábra ráhúzni a nadrágot.

- Levetkőztetsz, felöltöztetsz! Tudod, ha ez a hálószobámban lenne és nem fájna, egészen élvezném - húzta fel a szemöldökét, és szája csintalan mosolyra húzódott.

- Álmaidban Castle, álmaidban - emelte rá szúrós tekintetét a nő.

Ahogy húzta feljebb az író lábán a nadrágot, feljebb csúszott a bokszer szára, és Kate meglepve látta, hogy mekkora zúzódás éktelenkedik a férfi csípőjén.

- Castle, ezt meg hogyan szedted össze?

- Elgáncsolt az a szemét, és rázuhantam a betonra.

Amikor segítette felvenni a felsőt a férfinak, újra közel került egymáshoz a testük. Túl közel. A nő már mozdult volna, hogy hátrébb lépjen, de mégsem tette. Mindig ő hátrál meg az ilyen helyzetekben, míg Castle pimaszul élvezi azokat. Most nem engedi, hogy zavarba jöjjön a férfi közelségétől. Úgy tett, mintha csak egy bábut öltöztetne, de közben bizsergett a teste. Szerette a szexet, de minden partnerénél csak az ágyban érezte ezt a bizsergést, és kellett hozzá a valódi érintés is. Most össze sem ér a bőrük, mégis életre kel minden idegszála a férfi közelségétől. Akkor milyen lenne, ha megsimogatna?

Gondolataiból Lanie zökkentette ki.

- Úgy látom csak repedés van az orrcsonton, törés nincs. Azért rögzíteni kell, aztán majd néhány nap múlva, amikor már nem lesz ilyen duzzadt, még megnézzük. Na, lássuk!

- Ugye nem nyúlsz hozzá? – ijedt meg Castle.

- Egy kicsit meg kell fognom és bele kell néznem, de vigyázni fogok rád – mondta egy megnyugtató mosoly kíséretében. – Vagy adjak bele egy érzéstelenítő injekciót?

- Ne, ne! Kibírom. Az se baj, ha görbe marad. Talán akkor jobban tetszem Beckett nyomozónak - pislantott oldalra, mire Kate csak sóhajtott.

Lanie finoman megtapogatta a férfi orrcsontját, majd egy kis műszerrel belenézett az orrlyukaiba, hogy lássa az orrsövény és a porcok állapotát. Közben magában jólesően nyugtázta, hogy barátnője igen csak vonzódik az íróhoz, és viszont. Egyszer majd csak rájönnek ők is, hogy a sorsnak valami terve van velük!

Beckettet bármennyire is bosszantotta a férfi, most nagyon sajnálta. Tudta, hogy Lanie finom mozdulatai ellenére nagyon fájhat neki a vizsgálat, mert ugyan csak halkan nyögött, de ujjaival szorosan markolta a lepedőt, és könny csordult a szeme sarkából.

- Jobb lesz, ha egy időre betamponozom, nehogy elmozduljon a repedt csont.

- Ne, kérlek! - fogta könyörgőre Castle. - Vigyázok rá, csak ne tömködd be!

- Ezt már bírd ki! Ha ezzel végeztünk, mehetsz haza. Igaz is! Van otthon valaki, aki figyel rád és ápol?- kérdezte az orvos, miközben előkészítette az új tamponokat.

- Hát... megleszek, nem kell segítség - mondta bizonytalanul. Alexis Los Angelesbe utazott az anyjához, Martha pedig egy turnén volt Kanadában. Tudta, nem lenne éppen ideális, hogy egyedül legyen otthon, de kórházba végképp nem akart menni.

- Azt felejtsd el! Belázasodhatsz, nem mozoghatsz össze-vissza, nem tudsz egyedül mosakodni, öltözni - kezdte sorolni ellenkezést nem tűrően Lanie. - Ha nincs otthon senki, akkor irány a kórház, vagy találni kell valakit, aki elvisel - sandított Kate felé.

A nyomozó agyában cikáztak a gondolatok. A lelke mélyén szívesen ápolta volna a férfit, talán még az évődéseket is élvezte volna, ugyanakkor tartott attól, hogy ha túl közel kerül hozzá, nem tud ellenállni a vonzerejének.

- Majd én ápolom, úgy is sok szabadnapom gyűlt össze - szólalt meg olyan hangsúllyal, mintha valami rettentő nehéz dolgot vállalna magára. - Csak a száját is be kellett volna varrni - nézett kihívón az íróra, akinek esélye sem volt visszavágni, mert Lanie éppen tuszkolta az egyik tampont az orrába.

- Kösz Lanie! - mondta Kate, amikor az orvos végzett a férfi ellátásával. - Mi a teendőm vele otthon?

- Fektesd ágyba - nézett sokatmondóan barátnőjére - és ne engedd sokat mocorogni, nem szeretném úja öltögetni a sebeit. Néhány óránként mérd meg a lázát, és feltétlenül szólj, ha 38 fok fölé emelkedik, az arcára tegyél jeget! A többit rád bízom - mondta sejtelmesen, mire Kate az írónak háttal állva összevont szemöldökkel, mérgesen suttogta: - Állj le Lanie!

- Én szívesen megengedem, hogy ágyba fektessen Beckett nyomozó - jött meg Castle hangja is.

Beckett csak megforgatta a szemeit és széttárta a karját. - Látod, - nézett bosszúsan Lanie-re - ez van, ha lovat adsz alá!

- Hozzád vagy hozzám? - feszítette tovább a húrt a férfi.

- Még csak az kellene, hogy hozzád menjünk! - csattant fel a nő, belegondolva, hogy valaki ott találja a férfi hálószobájában az ágyban fekvő íróval. - Hozzám megyünk, és te úgy "ugrálsz", ahogy én fütyülök!

- Igenis nyomozó - mondta alázatosságot színlelve az író.

- Azt hiszem, már most megbántam ezt a döntést - sóhajtott a nő.

Már majdnem lekászálódott az ágyról a férfi, amikor Kate-nek eszébe jutott a zúzódás.

- Várj Castle!- parancsolta, majd Lanie-hez fordult. - Ezzel mit csináljak? - kérdezte, majd egy mozdulattal lejjebb húzta a férfi nadrágját.

- Mit rejtegetsz még Rick? - csodálkozott Lanie. - Lehet, hogy meg kellett volna néznünk, mit rejtegetsz az alsónadrág alatt!

A két nő összenevetett, de Castle nem jött zavarba.

- Ha kíváncsiak vagytok rá, megmutathatom!

Beckett és Lanie lemondóan egymásra nézett. 

- Vidd, vidd, mielőtt adok neki egy nyugtató injekciót! A csípőjére meg tegyél jeget vagy borogatást!

Lassan elvergődtek az autóig, és Castle megpróbált a lehető legkényelmesebben elhelyezkedni. Elindultak, Lanie pedig csak töprengve nézett utánuk: - Mi fog ebből kisülni?

Az út csendesen telt. Mindketten a következő órák, napok történéseit kezdték elképzelni. Kate most szembesült azzal, hogy nem is tudja hova helyezze el az írót. A hálószobájában egy franciaágy van, amit általában egyedül birtokol, a nappaliban pedig egy nem túl kényelmes kanapé, amire mégsem fektetheti a beteget. Adja át neki a hálót? Az meg olyan intim. Próbált nem arra gondolni, hogy már most miről fantáziálhat a férfi, hát még ha befekteti az ágyába! Talán jobb lett volna Castle lakásába menni? Már mindegy, ő döntött így. Nem nézett a férfira. Félt, hogy ha megint találkozik a sármos, csibészes mosollyal, nem tud elég keményen visszavágni a szexuális töltésű megjegyzésekre. Jobb, ha próbálja tartani a távolságot.

Castle sem nézett Beckettre, de neki egészen máshol járt az esze. Gondolatban végigpergette a nap eseményeit és megállapította, hogy a fájdalmat leszámítva egészen jól jött ki az eseményekből. Komolyan vette Beckett utasítását, elfogott egy sorozatgyilkost, amivel kivívta a nő és a fiúk elismerését, két gyönyörű nő ápolta, Kate simogatta, vetkőztette, öltöztette, most pedig Beckett lakásán fog lakni, reményeim szerint legalább néhány napig. Mi minden történhet ott! Fantáziája szárnyalni kezdett, és inkább becsukta a szemét, nehogy arcára kiüljenek a pajzán gondolatok. Nem akarta elijeszteni a nőt, nehogy még útközben meggondolja magát. Álmodozásából telefonja csörgése zökkentette ki. Esposito hívta.

- Castle - szólt a készülékbe.

- Öregem! Igaz, hogy Beckett a lakására visz? - kérdezte elismeréssel a hangjában. - Te aztán nem vagy semmi!

- Majd számolj be, hogy milyen az ágyában! - kiabált a telefonba távolabbról Ryan.

Castle zavartan Beckett felé fordult, aki kíváncsian nézett rá. Remélte, hogy nem hallatszik ki Espo és Ryan hangja, mert akkor a szép álmaiból rémálom lesz.

- Én is örülök, hogy jól vagytok fiúk - mondta kínjában, próbálva menteni, ami menthető.

- Tudtam, hogy ezt még megbánom - morogta maga elé Kate.

Megérkeztek Beckett lakásához. Castle most már elég jól tudott mozogni ahhoz, hogy egyedül kiszálljon, és az érzéstelenítőknek köszönhetően még fájdalmai sem voltak. Most jött rá, hogy még soha nem járt a nő lakásán, ezért kíváncsi volt, mennyire tükrözi a berendezés a nyomozó határozottságát, keménységét.

Beckett segített a férfinak kiszállni az autóból, de amikor látta, hogy egyedül is boldogul, elengedte. Még mindig csendben voltak. Mindegyiküknek volt elképzelése, hogyan kezeljék a helyzetet, de azt is tudták, hogy a másiknak teljesen más elképzelései vannak, és egyelőre egyikük sem akart vitát.

Castle a falnak támaszkodva állt becsukott szemmel, amíg Beckett az ajtó zárjával bajlódott. A nő oldalra nézett és látta, hogy az író nagy levegőket vesz.

- Rosszul vagy? - kérdezte, miközben összevont szemöldökkel fürkészte a beteget, aki erre nyelt egyet, felnézett, és erőltetett mosollyal az arcán csak bólintott.

Castle már a liftben érezte, hogy újra hasogat a feje és kavarog a gyomra. Azt hitte, ha szilárd talaj lesz a lába alatt, akkor elmúlik a kellemetlen érzés, de Beckett ajtaja előtt állva még mindig háborgó gyomrával küszködött.

Kate tudta, hogy a lehető leggyorsabban nyugalomba kell helyeznie a férfit, de alig léptek a lakásba Castle megszólalt: - A fürdő? - nézett kérdőn a nőre, aki azonnal nyitotta a fürdőszoba ajtaját. Miután a férfi bebicegett, csak behajtotta az ajtót, hogy hallja, ha valami baj van. Hallotta, hogy az ebédre elfogyasztott homár mégsem akart Rick gyomrában maradni. Óvatosan kinyitotta az ajtót és benézett. A férfi a WC fölé hajolva a falnak támaszkodva állt, teste remegett, arcán veríték csillogott. Kate bevizezett egy törölközőt, egy pohárba vizet engedett és odanyújtotta.

- Kösz. Legalább a kocsidat megkíméltem - szólalt meg hálásan, miután kiöblítette a száját és ivott néhány kortyot.

- Mindjárt lefekhetsz, és akkor jobban leszel - nézett rá együtt érzőn a nő, miközben letörölte a férfi arcáról az izzadságot. - Ülj le a kanapéra, mindjárt elkészítem az ágyadat.

Megoldódott a kérdés, marad a hálószoba - gondolta Kate, miközben összehajtogatta a saját ágyneműjét, és tisztát huzatolt fel Castle-nek.

Az író a nappali kanapéján ült, és mivel sokkal jobban érezte magát, kíváncsian nézett körbe. Láthatóan nem sok időt töltött a lakásban a nyomozó, mégis barátságos otthon hangulatát keltette a berendezés. Csak egy kicsit lepte meg, hogy milyen érzékeny, érzelemgazdag nőről tanúskodnak a tárgyak, mivel régóta sejtette, hogy a keménységgel csak a sebezhetőségét akarja palástolni a nyomozónő. - Jöhetsz, kész a helyed! De ha humorizálni kezdesz, hogy az én ágyamban fekhetsz, akkor a kanapéra száműzlek - szólalt meg szigorúan az ajtóban állva Kate.

- Ma már egyszer megígértem, hogy jó fiú leszek - mosolyodott el a férfi.

- Na, gyere jó fiú! - mosolyodott el Beckett is. - Meleg van, segítek levetkőzni. Próbálj meg aludni egy kicsit, én meg addig beszélek Lanie-vel, és ha odaadod a lakásod kulcsit, akkor hozok neked pizsamát és váltás ruhát.

- Szeretne az alsóim között nézelődni Beckett nyomozó?

- Castle! - emelte meg a hangját a nő és a nyomaték kedvéért felemelte a mutatóujját.

- Jó fiú leszek! Jó fiú leszek! - visszakozott a férfi, miközben leült az ágy szélére. Kate segített levenni a melegítőfelsőt, majd a cipőt, zoknit és végül a melegítőalsót, aztán betakargatta, mint egy kisgyereket.

- Hozok jeget a csípődre - mondta, aztán fel sem nézve kisietett a konyhában levő fagyasztóhoz. Az előbb már megint túl közel került a férfihoz, szinte érezte a testéből áradó meleget. Ez, és a szinte teljesen meztelen férfi látványa olyan intenzív vágyakkal öntötte el, amilyet már régen nem érzett. Tudta, hogy bármennyire is nagy a szája az írónak, nem lépi át a határt, úriemberként fog viselkedni. Saját magától félt! Mi lesz, ha ő lépi át azt a határt? Te jó ég! Mibe mentem én bele? - morfondírozott, aztán fogta a telefont és felhívta Lanie-t.

- No, kislány, bírsz a betegeddel? - érdeklődött vidám hangon Lanie.

- Ne is mondd! Hozza a formáját!

- És? Valld be, hogy élvezed!

- Lanie! Abbahagynád? - pirított barátnőjére Kate. - Inkább azt mondd meg, hogy nincs-e valami nagyobb baj, ugyanis alig hogy hazaértünk, hányt.

- Enyhe agyrázkódása van, ennek az egyik tünete a fejfájás, hányinger, hányás. Nem kell tenned semmit, csak lehetőleg feküdjön és pihenjen. Fájdalomcsillapítót meg mindenképpen adnod kell, mert az érzéstelenítő hatása hamarosan elmúlik. Este mindenképpen benézek, addig is nyugodj meg, nem lesz semmi baj.

- Miért? Úgy nézek ki, mint aki ideges? - fortyant fel Kate.

- Igen drágám, pont úgy, mint aki nagyon aggódik valakiért - mondta Lanie mosolyogva.

- Elég a bajom Lanie, nem kell, hogy még te is szekálj!

- Jó, jó! Este találkozunk és megvizsgálom a firkászunkat, hogy nyugodt legyen az éjszakád - ezzel letette a telefont.

Beckett csak sóhajtott egyet, aztán fogta a zacskó jeget és visszament a hálóba. Lanie szavai egyrészt megnyugtatták, másrészt felbosszantották. Castle-lel nincs nagyobb baj, de ennyire látszik, hogy hatással van rá a férfi?

Ahogy belépett az ajtón, elmosolyodott az elé táruló látványtól: az író békésen szuszogva aludt az ágyában. Nem volt szíve felkelteni, ezért fogta a jelvényét és a fegyverét, és elindult Castle lakására. Nem kell neki sem a férfi engedélye, sem a kulcsa, hiszen ezzel a két tárggyal szinte mindenhova be tud jutni, ráadásul a portás ismeri, elég mosolyognia és be fogja engedni.

Minden a terv szerint alakult, és hamarosan ott állt Castle nappalijában.

Emlékezett arra a pillanatra, hogy amikor először lépett be ezen az ajtón mennyire meglepte a lakás nagysága és a lakberendező hozzáértését dicsérő berendezése. Néha meg is feledkezik arról, hogy mennyire gazdag is az író. Mivel még sosem járt az író hálószobájában körülnézett, merre induljon, aztán találomra benyitott az egyik ajtón. Így lenne lottó ötösöm - gondolta, amikor meglátta, hogy jó helyen jár. A szoba férfias volt, mégis barátságos és elegáns. A fő helyet természetesen a nagy franciaágy uralta. Ahogy a nő szeme megállapodott az ágyon, elképzelte, hány nővel tölthetett itt kellemes perceket a férfi, hány nő ébredhetett az első cirógató napsugarakra a karjaiban. - Jézusom, Beckett! Miken jár az eszed? - korholta magát, és próbálta figyelmét elterelni az ágyról. Hamarosan megtalálta Castle ruháit. Szeme végigsiklott a vállfán sorakozó számtalan zakón, öltönyön és szmokingon, a szépen összehajtogatott ingeken és farmerokon. Kivett egy sötét farmert, egy zakót és egy világoskék inget, mivel úgy tapasztalta, hogy ezt a színt kedveli leginkább a férfi, talán mert még kékebbé teszi a szemét. Neki viszont tetszettek a csíkos ingei és a bordó is, no meg a kék kiskockás a világos zakóval. Még mielőtt azon kezdett volna töprengeni, egyáltalán miért is érdekli, hogy mi áll jól az írónak, kihúzott egy fiókot és elmosolyodott. Bokszeralsók sorakoztak szépen összehajtogatva, egyszínű, csíkos, világos és sötétebb színű, és szinte mindegyiken volt valami rajzfilmfigura. Vajon az ágyban is olyan játékos, mint amiről az alsói tanúskodnak? Kivett egy Malackás, egy Hókuszpókos és egy sima piros-fehér csíkos bokszert, és olyan gyors mozdulattal tolta be a fiókot, hogy az hangos csattanással csukódott be. Egyre több pajzán gondolat ébredt benne Castle-lel kapcsolatban, és ez megijesztette. Jó lesz, ha igyekszik minél hamarabb összeszedni a szükséges holmikat, és nem engedi a fantáziáját eluralkodni! Pár zokni, pizsama, papucs, egy köntös. Körülnézett. Mi kell még? - Á, megvan! - kiáltott fel hangosan. - Fogkefe!

Nem csalódott, a fürdőszoba majdnem teljesen olyan volt, amilyennek elképzelte: tágas, elegáns, minden luxussal felszerelt. Szinte vonzotta a tekintetét a hatalmas sarokkád. Fantáziája megint meglódult - pezsgő, habfürdő, rózsaszirmok, meztelen ölelkező testek... Vett egy mély lélegzetet miközben egy másodpercre becsukta a szemét, majd gyors léptekkel a mosdóhoz lépett. Megnyitotta a csapot és megmosta az arcát. Eltette a mosdó melletti polcról a fogkefét és szinte menekülve hagyta el a lakást. Cikáztak a gondolatai. Micsoda nap! És még nincs vége! Talán Lanie-nek igaza van? Nem, az nem lehet, nem vonzódik Castle-hez, csak érdekesnek tartja. Igen, érdekesnek, semmi többnek. A szó megnyugtatta. Különben is, most nincs idő ezen gondolkodni! Az író egyedül van, igyekeznie kell haza, nehogy Lanie előbb odaérjen, és még lázat is kell mérnie.

Mosolyogva megköszönte a portásnak a segítséget és már száguldott is haza. Megfordult a fejében, hogy bekapcsolja a szirénát, de aztán erőt vett magán, és növekvő idegessége ellenére mégsem tette.

Halkan nyitotta ki a hálószoba ajtaját, nem akarta felébreszteni a férfit, ha alszik. Félve nézett be, de aztán megnyugodott: ugyan az író arca most sem nyújtott szebb látványt és időnként fájdalmasan felnyögött, de egyenletesen szuszogva aludt. Beckett behúzta az ajtót és elindult a konyhába valami egyszerű vacsorát készíteni. Zöldségeket párolt és a húst előkészítette a sütéshez, majd visszament a beteghez.

Ahogy meghallotta Beckett lépteit, Castle kinyitotta az ép szemét.

- Kényelmes az ágyad - szólalt meg kicsit rekedt hangon egy halvány mosoly kíséretében.

- Hát még a kanapém! - húzta össze a szemöldökét Kate, de aztán elnevette magát. Képtelen volt haragudni az íróra az állandó poénkodásért, most meg kimondottan örült neki, mert ha van kedve humorizálni, akkor jobban van. Azért azt nem állhatta meg, hogy egy kicsit vissza ne vágjon. - A te ágyad meg jóóó nagy! Na és a kádad is! - nézett incselkedve a férfi szemébe. - Azért a pálmát a bokszeralsóid viszik.

- Te..., te voltál a lakásomban és kutattál a holmijaim között? Nem is adtam kulcsot! - értetlenkedett Castle.

- Ilyen apróságok nem akadályoznak meg abban, hogy megtudjam a titkaidat! - mondta egy kis gonosz mosollyal a szája sarkában a nő, miközben kezét a férfi homlokára tette. Meglepődött, hogy milyen forró a bőre, ezért végigsimított az arcán és keze az író nyakán állapodott meg, de ott is ugyan azt a hőmérsékletet érezte. - Lázas vagy - állapította meg. - Hozom a lázmérőt.

Castle jóleső érzéssel nézett a nő után. Törődik vele, ápolja, aggódik érte ... kell ennél több? Hát, el tudott volna képzelni többet is, de tudta, hogy Kate Beckett különleges nő, meghódítani sem lehet egyszerű, hétköznapi módszerekkel. Ráadásul olyan, mintha egy láthatatlan fal venné körül, senkit nem enged magához közel. Vajon hány férfit engedett át ezen a falon? Majd később kitalál valamit, amivel elkápráztatja a nőt, most azonban nem volt ereje tovább töprengeni, mert egyre jobban fájt a feje, és ha megmozdult, az összevarrt sebek is éreztették, hogy elmúlt az érzéstelenítő hatása.

Beckett meghozta a lázmérőt, és meglepetésére a férfi engedelmesen kinyitotta száját, hogy a nyelve alá tudja tenni. - Még sincs jól - állapította meg magában.

- Mindjárt jön Lanie és megvizsgál, ad fájdalomcsillapítót, hogy jobban teljen az éjszaka - nyugtatta, de alighogy kimondta a szavakat már tudta, hogy mit reagálna erre a férfi, ha nem lenne a lázmérő a szájában, ezért gyorsan hozzátette: - Hogy jobban tudjál aludni.

Castle jólesően nyugtázta, hogy Kate már megint zavarba jött egy kicsit, de érezte, hogy nem szabad túlfeszítenie a húrt ezért hallgatott, ugyanakkor kereste a szemkontaktust a nővel.

Tekintetük találkozott: mindketten jóleső nyugalommal merültek el a pillanatban, amit erőteljes kopogás tört meg.

Az ajtóban Lanie állt csapzottan, bőrig ázva.

- Micsoda ítéletidő lett odakinn! Megvárhatta volna a vihar, amíg ideérek - panaszkodott.

Beckett elcsodálkozott: észre a sem vette az esőt. Önkéntelenül kinézett az ablakon. Az ő lakása szélárnyékos oldalon volt, de a szemközti épületet teljes erejéből verte a széllel zúduló eső, a járda melletti fák ágai pedig egy irányba hajolva próbálták törés nélkül túlélni a vihart. Hálás volt az orvosnak, hogy ilyen időben is eljött.

- Kösz, hogy eljöttél! Lázas - mondta meg sem várva a kérdést.

- Mennyi? - kérdezte Lanie, miközben megvált vizes kabátjától és megtörölgette a haját.

- Nem tudom, éppen most mérem, de nagyon forró a teste.

- Hát, rád férne egy kis forró férfitest drágám, de nem ebben a formában - próbálta oldani a feszültséget, ami csak úgy sütött a barátnőjéből. – Na, hadd nézzem a betegünket! - folytatta gyorsan, még mielőtt Kate ráöntötte volna a bosszúságát.

- Szia Castle - köszöntötte a férfit, miközben kivette szájából a lázmérőt.

- Szia Lanie - nyögött halkan az író. Jobb volt Kate-tel kettesben lenni, mégis örült a kórboncnoknak, mert egyre rosszabbul érezte magát.

- Hasogat a fejed, ég a tested, fájnak a sebeid. Kihagytam valamit? - kérdezte, miközben a lázmérőt forgatva megállapította, hogy magasra, 39,2-re emelkedett a férfi láza, és ez nem jó jel.

- Nem kapok levegőt az orromon - mutatott betamponozott feldagadt orrára.

- Jó, azokat kiszedem, de vigyázz az orrcsontra, lehetőleg ne érjen hozzá semmi - sajnálta meg Rick-et, aztán Kate-hez fordult. - Fertőzést kapott a sebektől. Adok neki antibiotikumot és lázcsillapítót, aztán megnézzük, hogyan reagál rá. Ha nem javul az állapota, akkor mégis kórházba kell vinnünk.

Mindketten a betegre néztek, és egyáltalán nem tetszett nekik, hogy Castle minden ellenkezés nélkül, csendben hallgatja őket. Nem jó jel, hogy a láz és a fájdalom legyőzte a kórháztól és az injekciótól való félelmét. Kate lehajtotta a takarót az izzadt testről, amitől Castle úgy érezte mintha jeges szél áramlana végig a bőrén. Lanie újra belevilágított a szemébe, meghallgatta sztetoszkópjával a tüdejét és a szívét, megnézte az összevarrt sebeket, végül óvatosan kihúzta a tamponokat az orrából. Most nagyon csendben volt a férfi, és Kate-t ez egyre jobban aggasztotta. - Eddig az zavart, hogy túl sokat beszél, most meg az, hogy túl keveset - gondolta magában. - Hozz egy pohár vizet vagy teát, és segíts neki felülni - zökkentette ki gondolataiból Lanie utasítása. Mire visszaért a teával, Lanie már odakészítette a zöld-fehér antibiotikum kapszulákat, és éppen egy fecskendőbe szívta fel a lázcsillapítót.

- Gyere Castle, segítek felülni. Ezt be kell venned - nyújtotta felé a gyógyszert és a teát.

- Bármit beveszek, csak injekciót ne adjon Lanie! Ma már kétszer összeszurkált. - Castle hangja gyenge volt és valódi félelem csendült belőle. Mindkét nő csodálkozva nézett rá, és felidézték magukban a délutáni hasonló pillanatot.

- Rick, te ennyire félsz a tűtől? - kérdezte Lanie komolyan.

- Igen, bevallom, félek. Tartsatok gyávának, de rettegek attól, hogy belém szúrnak egy tűt - vallotta be.

- Sajnálom, - mondta együtt érzőn Lanie - de nincs más lehetőség. Ha nem akarsz kórházba kerülni, akkor ki kell bírnod. Kate majd segít - nézett kérőn a barátnőjére.

Beckett most sajnálta az írót. Tudta, hogy a félelem nagy úr, látott már valamilyen fóbiától szenvedő embert, akit megbénított a rettegés. Ha Castle a szégyenkezést legyőzve még be is vallotta a félelmét, akkor valódi rémülettel töltheti el a fecskendő látványa.

- Megoldjuk Castle, csak rám figyelj! - Finoman megsimogatta a férfi arcát és a szemébe nézett. - Fordulj oldalra, és csak rám figyelj! - biztatta.

- Ne... nem akarom. A ...a hátsómba nem! - ellenkezett a férfi ijedten.

- Csak nem vagy szégyenlős? - lepődött meg Lanie.

- Nem, de... de oda nem akarom.

Kate letérdelt az ágy mellé, és egészen közel hajolt a férfihez, aki akaratlanul is felé fordult. Castle megbabonázva nézett a zöld szemekbe.

- Na gyerünk Rick, most fantáziálhatsz! Itt vagyunk egy ágyban - mosolygott érzékien a nő.

Castle tudta, hogy ez csak elterelés, de érzelmei egyre jobban átvették az irányítást: a vágy harcolt a félelemmel. Jóleső borzongás futott végig a testén, ahogy Kate végigsimított a vállán, az oldalán, végül keze a csípőjén állapodott meg. Nem emlékezett, hogy érzett-e már ilyet egy egyszerű érintéstől. Nem tudott szabadulni az érzéki tekintettől, miközben érezte, hogy a nő tovább simogatja, és lassan lejjebb húzza az alsónadrágját.

- Egy kicsit fájni fog, de ne félj, majd kárpótollak - mondta Kate selymes hangon és megfogta a férfi kezét.

Castle érezte, ahogy Lanie fertőtlenítőt fúj a bőrére, majd letöröli, és tudta, hogy utána jön a szúrás. Nem a fájdalomtól félt, hanem a tudattól, ahogy a tű a bőrébe, majd az izmokba hatol. Szinte maga előtt látta a szöveteket és a sejteket, amint sikoltanak a betolakodó fecskendő ellen. Megfeszültek az izmai, erre Kate erősebben szorította a kezét.

- Ne feszítsd meg az izmaidat, mert akkor jobban fáj! Próbálj meg ellazulni - szólalt meg Lanie, és magában megdicsérte Kate-t, hogy milyen jó módszert talált a beteg fóbiájának legyőzésére.

- Csak csináld gyorsan! - sürgette a férfi, de már kiáltott is fel - Áááuuu ... ez ...ez ... fáááj! - Izmai újra megfeszültek. Beckett megsimogatta az arcát és szinte suttogva mondta: - Semmi baj, semmi baj Rick! Itt vagyok, vigyázok rád!

- Meg is vagyunk! Nem vagy egy könnyű eset, ugye tudod Castle? - mondta Lanie, miközben felhúzta a férfi bokszerét és finoman megpaskolta.

- De Lanie! - fordult hátra megkönnyebbülve, hangjában tettetett felháborodással Castle, de a két nő csak mosolygott rajta. Aztán pajkosan Beckettre nézett. - Mi lesz a kárpótlás?

- Látod, erről beszéltem - nézett Kate lemondóan Lanie-re.

- Castle, te most iszol egy pohár teát, lázas vagy, kell a folyadékpótlás, aztán alszol - mondta a várható szópárbajt megelőzve az orvos határozottan. - Mi meg beszélgetünk egy kicsit a nappaliban - pillantott Kate-re.

A férfi ivott néhány kortyot, aztán megpróbált a lehető legkényelmesebben elhelyezkedni. Beckett betakarta és elindult az ajtóban várakozó Lanie felé.

- Miért nem maradtok? Nem szeretem, amikor a hátam mögött sutyorogtok - szólt utána az író.

- Ugye nem gondolod komolyan, hogy nincs más témánk, csak te? - nézett vissza felháborodva a nő, majd bosszúsan behúzta maga után az ajtót.

Castle a láztól és az injekció okozta pániktól kimerülve feküdt mozdulatlanul az ágyban. Kate Beckett ágyában. "Kárpótollak", "vigyázok rád" - csengtek a fülében a nő egyszer érzéki, máskor megnyugtató szavai. Vajon hall egyszer majd a nő szájából ilyen szavakat akkor is, ha nem lesz beteg? A gondolatok még egy percig kavarogtak a fejében, aztán megnyugtató, békés álomba merült.

- Ha én ezt előre láttam volna, biztos, hogy nem hozzád viszem, hanem lerakom az első kórházban - morgolódott Kate, miközben elkezdte grillezni a befűszerezett húsokat. - Hogyan fogok bírni vele, ha már jobban lesz? - nézett kétségbeesve Lanie-re.

- Most mi bajod? Egész jól megoldottad eddig a helyzetet! Szüksége van rád, te segítesz neki. Mi ebben a bonyolult? Különben is, szerintem egyik oldalon élvezed ezt a helyzetet, másik oldalon pedig félsz - mondta az orvos sejtelmesen mosolyogva.

- Ugyan mitől félnék? - csattant Kate hangja.

- Nem is tudom kislány! Talán, hogy vonzónak találod, és közelebb kerül hozzád, mint szeretnéd.

- Tényleg így gondolod? Ennyire látszik? - lepődött meg a nyomozó, leroskadt egy székre, és maga elé bámulva folytatta. - Sokszor rettentően idegesít, ha nincs ott, akkor meg hiányzik. Ami a legbosszantóbb, hogy éppen azok a tulajdonságai hiányoznak a legjobban, amik máskor a legjobban idegesítenek. Hagyjuk! - mondta hirtelen, és felpattant a székről. - Inkább azt mondd meg, mi a következő lépés - nézett Lanie-re, aki egy sóhaj kíséretében csak ingatta a fejét. Ismerte a nyomozót, tudta, hogy most jobb, ha lezárják a témát, különben csak ellenállást vált ki belőle.

- Fél órán belül hatnia kell a gyógyszereknek. Ha lejjebb megy a láza, akkor már nem lesz semmi baj és én végre hazamehetek pihenni. Ne gondold, hogy nekem leányálom volt a te kis akciód! Azt hittem infarktust kapok, amikor rájöttem, hogy tényleg nekem kell ellátnom egy élő sebesültet. Ráadásul Castle-t! De készülj fel, ha jobban lesz, akkor is vár még rá néhány injekció!

Kate mozdulata - amellyel egy hússzelete fordított volna meg - egy pillanatra megállt, és mintha nem hallotta volna az utolsó mondatot, csak annyit kérdezett: - És ha nem hat a gyógyszer?

- Akkor akár tetszik, akár nem, mentőt kell hívnunk és be kell vinnünk a kórházba.

Kate csak bólintott. Nem akarta, hogy Castle kórházba kerüljön. De miért is nem akarja?

- Kész a vacsora - szólalt meg gyorsan, hogy elterelje a gondolatait. - Azt hiszem, mindketten megérdemeljük - nézett hálásan a barátnőjére. - Köszönök mindent Lanie, nem tudom mit csináltam volna nélküled!

- Jó, jó, de legközelebb ne akkor sérüljetek meg, amikor nincs egy nyamvadt mentő! Hálálkodni meg ráértek akkor, ha jobban lesz a mi írócskánk - mondta, de nagyon jólestek neki a köszönő szavak.

- Szerinted Castle-nek jó lesz ez a vacsora? - nézett rá kérdőn a nyomozó, miközben a zöldségeket kóstolgatta.

- Hidd el, ilyen állapotban nem kíván enni, de arra figyelj, hogy elég folyadékot igyon! Különben egészen jól főzöl. Mennyei volt a hús! - dicsérte, és jólesően dőlt hátra a székben. - Ha te is befejezted, akkor megnézhetnénk, hogy van a hősünk.

Castle egyenletesen lélegezve, mélyen aludt. Könnyebben vette a levegőt amióta nem volt teletömve gézzel az orra, és valószínűleg a láza is lejjebb ment.

Kate tanácstalanul állt az ágy mellett a lázmérővel a kezében. Felkeltse a békésen alvó férfit, hogy a szájába tegye a lázmérőt?

- Kate! Hónaljban is lehet lázat mérni! - szólalt meg mögötte Lanie, szája sarkában egy apró mosollyal.

- Persze - mondta zavartan a nő és betuszkolta a lázmérőt az író ép karja alá.

Szótlanul várták, hogy a higanyszál felkússzon a valós értékig, aztán Lanie egy határozott mozdulattal kivette, és összevont szemöldökkel nézte az értéket. Amikor meglátta a csillogó fémszálat, arca felragyogott.

- 37, 8! Rendben lesz!

Megkönnyebbült mosollyal néztek egymásra.

- Reggel jövök - mondta Lanie. - Hagyd aludni, de ha felébred, itasd meg, és segíts neki megmosakodni, mert a lázcsillapítótól nagyon meg fog izzadni!

- Ó! - nyögte Beckett, és miközben kikísérte Lanie-t, megpróbálta felvenni pókerarcát, nehogy barátnője megsejtse, milyen gondolatok cikáznak a fejében a "segíts neki megmosakodni" utasítástól.

Elrakodott a konyhában, aztán megágyazott magának a kanapén. Halkan benyitott a hálóba és megnyugodva látta, hogy a férfi még mindig mélyen alszik. Odaosont a szekrényéhez és kivette belőle a legkevésbé szexis pizsamáját, majd behajtotta az ajtót. Nem akarta becsukni, nehogy ne hallja meg, ha valami baj van. Gyorsan lezuhanyozott, és megpróbált kényelmes helyet keresni magának a kanapén, ami nem volt egyszerű. Mégsem az ágy kényelmetlensége volt az oka annak, hogy nem tudott elaludni. Egyfolytában a nap eseményei peregtek a szeme előtt, de leginkább azok a pillanatok, amikor olyan közel került Castle-höz, hogy minden idegszála bizsergett, vagy amikor megérintette a férfit. A holnapba már nem is mert belegondolni! Sokáig forgolódott, végül győzött a fáradtság és elaludt.

Agya mélyén érzékelte a hangokat: reccsenés, suhogás, osonó lépések. Félálomban nem tudta beazonosítani honnan jönnek a hangok, de az tudatosult benne, hogy valaki jár a lakásában. Ösztönösen az éjjeliszekrényhez nyúlt a fegyveréért, de keze csak az ürességben tapogatott. Hol a fegyvere? Adrenalin-szintje egy pillanat alatt az egekbe szökött, tudata kitisztult, rájött, hogy a nappaliban aludt el. El kell kapnia a betörőt! Halkan felállt az ágyból, lépett néhányat a villanykapcsoló felé, majd egy határozott mozdulattal felkattintotta, és közben erélyesen elkiáltotta magát: - Állj! New York-i rendőrség!

- Ne ... ne lőj! Csak én vagyok! - hangzott Castle ijedt hangja. Néhány méterre állt a nőtől egy szál bokszerben, rémült tekintettel. Beckett megdermedt. Hogyan feledkezhetett meg a férfiről?

- Castle! A frászt hozod az emberre! Miért mászkálsz a sötétben? - próbálta menteni a kínos helyzetet.

- Csak a mosdóba kell mennem, és nem akartalak felébreszteni - mentegetőzött, miközben sérült lábát kímélve egy lábon próbált egyensúlyozni.

- Támaszkodj rám - mondta gondolkodás nélkül a nő. A sérült férfit látva ösztönösen segíteni akart. Arra nem számított, hogy ebben a helyzetben a segítség azt jelenti, hogy Castle átöleli a nyakát és keze a vállán állapodik meg. Az ölelés intim volt, most mégsem találta egyikük sem érzékinek: Beckett segíteni akart, Castle-nek pedig jólesett a segítség. Az ajtónál Kate kibújt az ölelésből.

- Nagyfiú vagy. Tudsz egyedül pisilni, ugye? - incselkedett a férfival.

- Nem bánnám, ha segítene Beckett nyomozó, még olyan gyenge vagyok - játszotta a haldoklót Castle. A nő egy pillanatra Martha gesztusait látta az íróban, amikor utánoz egy szerepét túljátszó színészt, de a férfi nem nevetséges volt, hanem kimondhatatlanul aranyos.

- Ó, ha ilyen rosszul van Mr. Castle, akkor le kell feküdnie, és hozok egy kacsát, abba egyedül is tud pisilni - ment bele a nő a játékba, és a férfihoz hasonlóan eltúlzott, színészkedő hangsúllyal válaszolt.

- Meg fogja még bánni, hogy nem segített nyomozó - szólt tettetett sértődöttséggel Castle, és belépett a mosdóba.

Kate megcsóválta a fejét, szája sarkában mosoly bujkált. - Hát, az éjszaka sem unalmas mellette. Még szerencse, hogy nem volt kéznél a fegyverem! - gondolta. Egy pohárba teát öntött és a hálószobába vitte. Megigazította az ágyneműt, aztán visszament, hogy segítsen a férfinak eljutni az ágyig. Hallotta, hogy kezet mos, ezért bátortalanul benyitott.

- Segítsek?

- Előbb kellett volna - fordult hátra huncut tekintettel az író.

- Castle ne! Túl fáradt vagyok ehhez - mondta, és odalépett a férfihoz, hogy az rátámaszkodhasson.

Ma már másodszor takarta be az írót, mint egy kisgyereket, féltőn, gondoskodón. - Mintha előtörtek volna az anyai ösztöneim - gondolta, de aztán elhessegette a gondolatot és gyorsan ő is lefeküdt. Most nem forgolódott, egy perc alatt elaludt.

A vadul zenélő telefon hangjára riadt fel, hirtelen azt sem tudta hol van. Olyan álmos volt, hogy a szeme előtt úszkáló homályosságtól azt sem látta, hogy ki hívja, így megszokásból beleszólt: - Beckett.

- Szia Kate! - hallatszott a vonal túloldaláról Lanie hangja. - Hogy telt az éjszaka? Jobban van az írócskánk? Siessek vagy ráérek később menni? - özönlöttek a kérdései.

- Várj Lanie! - szólt közbe a nyomozó. - Még azt sem tudom, hogy ÉN élek-e? Hogy hívhatsz hajnali - ránézett az órára - nyolc órakor?

- Még aludtál? - jött a csodálkozó kérdés. - Így lefárasztott az éjszaka Castle?

- Lanie! Teljesen úgy beszélsz, mint ő. Mégis, kinek a barátnője vagy? - fortyogott Kate, miközben elindult a hálószoba felé. Maga is meglepődött, hogy milyen késő van már, és megijedt, mert nem hallotta a férfit mocorogni. - Ha tudnád mi történt az éjszaka, nem poénkodnál - mondta a telefonba.

- Kíváncsivá tettél!

- Mindjárt visszahívlak. Megnézem, hogy van Castle - ezzel kinyomta a készüléket és halkan benyitott a hálóba.

Castle nyakig betakarózva, izzadságtól csatakosan feküdt az ágyban. Már néhány perccel a telefoncsörgés előtt felébredt, de nem mozdult. Tudta, hogy Beckett fáradt, had aludjon. Résnyire nyitott szemhéjai alól figyelte, ahogy a nő belép a szobába, megáll mellette és tenyerét a homlokára teszi. Becsukta a szemét, élvezte a hűvös érintést, de aztán felnézett. Nem akarta becsapni a nőt.

- Jó reggelt! - köszöntötte rekedtes hangon.

- Ne haragudj, nem akartalak felkelteni!

- Már fenn voltam - mosolyodott el.

- Miért nem szóltál? - pirított rá a nő.

- Az éjszakai akció után nem akartalak még egyszer felriasztani - nézett rá bűnbánó, ártatlan tekintettel a férfi.

Kate-nek jólesett a figyelmesség. Elmosolyodott az éjszakai emlékre, de nem szólt, csak bólintott. Közben előszedte a lázmérőt, felhajtotta a takarót és az író hóna alá dugta. - Igaza volt Lanie-nek - gondolta - valóban nagyon megizzadt. A szekrényhez lépett és elővett egy tiszta ágyneműhuzatot.

Castle csak csendben figyelte a nőt. Minden egyes pillanatnak örült, amit együtt tölthettek, főleg amikor Kate vele törődött.

- Nem vagy éhes, vagy szomjas? - törte meg a csendet Beckett.

- Innék veled egy kávét - nézett a szemébe jelentőségteljesen az író.

- Kávét csak én iszom, te csak teát vagy gyümölcslevet kaphatsz. Most nem kell, hogy pörögj!

- Attól fél, hogy akkor nem bír velem Beckett nyomozó? - vette elő a huncutkodó énjét Castle.

- Elbírni? Veled? Bármikor! - mondta magabiztosan a nő, miközben kivette a lázmérőt.

- Szólok Lanie-nek, hogy ráér később jönni, csak hőemelkedésed van. Áthuzatolom az ágyneműt, te addig próbálj megmosakodni. A pizsamádat a kád melletti polcra tettem.

- Segítesz, ha nem megy egyedül? - kérdezte incselkedve.

- Megfürdetlek, ha akarod - nézett fel kacéran Kate egyenesen a férfi szemébe, aki egy darabig állta a tekintetet, aztán nyelt egyet és pislantott.

- No, indulj! Hamarosan itt lesz Lanie, nem akarom, hogy ránk várjon - intett az ajtó felé mosolyogva a nő.

Castle kikászálódott az ágyból és bicegve elindult, közben durcás kisgyerek módjára morgott az orra alatt: - Nem szép, hogy gonoszkodik egy sebesülttel Beckett nyomozó.

A telefon zenélése szakította félbe az évődést. Kate megkereste a hang forrását, és meglepve látta, hogy Alexis neve jelent a kijelzőn. Felnézett, de a fürdőszoba ajtaja épp becsukódott, ezért felvette. Közben arra gondolt, hogy elfelejtették értesíteni az író lányát és anyját a történtekről, ők meg biztosan halálra aggódják magukat.

- Beckett nyomozó! Nem tud valamit az apámról? Egész este nem veszi fel a telefonját, és még soha nem fordult elő ilyen - hadarta rémülten a lány.

- Nyugodj meg Alexis, apád itt van nálam, biztosan csak le van halkítva a telefonja - próbálta megnyugtatni, de közben azon gondolkodott, hogyan mondja el a valódi helyzetet anélkül, hogy megijesztené. - Te hol vagy?

- Én Los Angelesben vagyok anyámnál, a Nagyi meg Kanadában turnézik. Apát egész nap hívtam, de nem vette fel. A Nagyit nem akartam felhívni, nehogy feleslegesen aggódjon.

- Miért nem hívtál előbb?

- Az időeltolódás miatt csak most mertem telefonálni - mondta bátortalanul Alexis. - De jól van ugye?

Kate tudta, hogy nem kerülheti ki a kérdést, és arra gondolt, hogy Castle bármennyire óvja, sosem hazudna a lányának, így hát mély levegőt vett, és nagy vonalakban elmesélte az előző napi eseményeket. Arról persze mélyen hallgatott, hogy mennyire megijesztette a férfi sérülése, hogy nem volt mentő és csak kényszerűségből látta el Lanie, no meg hogy magas láza volt. Inkább kiemelte Castle bátorságát és megpróbálta elbagatellizálni a sérüléseit.

Amikor a mondandója végére ért, várta, hogyan reagál rá a lány, de ő csak hallgatott.

- Alexis itt vagy?

- Igen - szólalt meg tétovázva, mint aki még mindig emészti a hallottakat. - Ugye nem csak engem akar óvni Beckett nyomozó?

- Miért gondolsz ilyeneket? Sosem hazudnék neked! - próbált meggyőző lenni Kate, miközben megállapította, hogy Alexis nem csak eszes, de a női megérzései sem hagyják cserben.

- Beszélhetnék vele? - kérdezte félénken.

A nő a fürdőszobaajtóra nézett. - Na, most mit mondjak? - gondolta. - Hogy az apja az én fürdőmben mosakodik éppen? Lanie-vel is elég bírni, még csak az kéne, hogy Alexis is kombináljon!

- Éppen a mosdóban van, de később, ígérem, hogy vissza fog hívni. Most aludj egy kicsit, nálatok még nem is hajnalodik, nagyon kimerült lehetsz! - próbálta a lehető leghatározottabb hangon mondani, nehogy Alexis-nek kételyei támadjanak.

- Jó - jött sokára a bizonytalan válasz - de ne felejtse el!

- Pihenj jól - búcsúzott el Kate és éppen letette a telefont, amikor a fürdőből hatalmas csörömpölés, huppanás és hangos kiáltás hallatszott.

Gondolkodás nélkül rohant a hangok irányába, szinte feltépte az ajtót, és egy pillanatra elakadt a lélegzete az elé táruló látványtól. A földön mindenfelé parfümös, illatszeres, tusfürdős, hajlakkos és még ki tudja milyen üvegek, flakonok gurultak, a padló csupa víz, Castle pedig fájdalmas arccal próbált feltápászkodni a földről.

- Castle! Mi történt? - kérdezte, miközben majdnem kiugrott a szíve a helyéből. Átkarolta a férfit, és segített neki felülni a kád szélére.

- Én ... csak ... próbáltam a ... szivaccsal megmosakodni, mert a zuhany eláztatta volna a sebeket, de elcsúsztam.

Kate száján ott volt a csipkelődő mondat, hogy "Te tényleg olyan vagy, mint egy gyerek, egy percre sem lehet egyedül hagyni." vagy "Mégis jobb lett volna, ha én fürdetlek meg.", de nem tette. A férfinak fájdalmai voltak, látszott, hogy komoly erőfeszítésébe kerül jajgatás nélkül túlélni egy-egy mozdulatot. Kate végignézett rajra, és látta, hogy a vállán levő kötést átitatta a vér. Valószínűleg felszakadt a varrat, amikor próbált az esés közben megkapaszkodni. Most tudatosult benne, hogy nem szabadott volna még egyedül hagynia. Lelkiismeret furdalása támadt, amiért nem vette elég komolyan a helyzetet, nem vigyázott eléggé a férfira, és most ezért szenved. Jóvá kell tennie a hibáját. Még szerencse, hogy Alexis nem látja így az apját - jutott eszébe az előbbi telefonbeszélgetés.

- Segítek, csak ülj nyugodtan - nézett együtt érzőn Castle-re. Bevizezte a mosdókesztyűt és lágyan, finom mozdulatokkal érintve a férfi bőrét, kezdte lemosni hátáról a láz okozta izzadtságot.

Rick-nek ugyan minden porcikája fájt, de Beckett simogató mozdulatai és a frissítő meleg víz olyan kellemes érzéssel töltötte el, hogy agya elnyomta a fájdalmat, és behunyt szemmel átadta magát az élvezetnek. A finom kéz már a karján és a mellkasán siklott, miközben arra gondolt, hogy más körülmények között milyen érzéki lenne ez a pillanat, de most inkább megnyugtató, gondoskodó és szeretettel teli. Kinyitotta szemét és hálásan figyelte a nőt, akin látszott, hogy minden idegszálával a mozdulataira koncentrál. Kate néhány másodperc múlva megérezte a férfi tekintetét, és felnézett. Keze megállt, elmosolyodott. Mindketten élvezték a megnyugtató pillanatot.

- Mindjárt kész vagy - szólalt meg meleg hangon a nő, és kezdte lemosni Rick sérült combját a kötés körül.

- Már teljesen kész vagyok - mosolyodott el Castle miközben Beckett arcát fürkészte, de nem látta a reakcióját, mert a reggeli napfényben ragyogó barna hajzuhatag jótékonyan eltakarta a nő szája sarkában bujkáló elnéző mosolyt.

Kate felállt, végignézett az írón.

- Hát, néztél már ki ennél jobban is - állapította meg tényként. - Jobb lesz, ha nem adok rád pizsamát, mert át kell kötni a sebedet, viszont a bokszeralsódat ki kellene cserélni, mert csupa izzadtság. Mire cseréljük le Csőrikét, Hókuszpókra vagy Malackára? - kérdezte szemében pajkos csillogással.

- Nem is tudom, melyik illik a helyzethez jobban - ment bele a játékba Castle. - Kb. annyi a sikerélményem, mint Hókuszpóknak, és olyan gyermetegnek látszom, mint Malacka - mondta szenvedő arckifejezéssel.

Beckett újra meg újra rácsodálkozott, hogyan képes a férfi humorral feloldani még a legijesztőbb, vagy éppen kínos helyzeteket is. Szerette ezt a sokszor váratlan, zavarba ejtő, szellemes humort. Gyakran csípősre sikeredett és rajta csattant egy-egy poénos megjegyzés éle, ilyenkor úgy tett, mintha bosszantaná vagy infantilisnak tartaná, mert nem akarta, hogy Castle megérezze, ezzel le tudja venni a lábáról, magában azonban nagyon jól szórakozott.

Rick nem tudta, hogyan is érez pontosan. A helyzet, amibe került fájdalmas és kellemes, kínos és komikus, vágyakozással teli és megnyugtató volt egyszerre. Eddig minden kapcsolatában pontosan tudta mit érez, honnan hova akar eljutni, kiszámítható volt a partnere minden reakciója, érzelme. Most egyedül abban volt biztos, hogy valami különleges erő vonzza a nőhöz. Képtelen volt megfejteni, hogy miként érez iránta a nő, kiszámíthatatlanok voltak a reakciói. Olyan volt, mint egy rendkívül izgalmas, letehetetlen rejtvény, amit mindenáron meg akar fejteni.

- Elfogtál egy sorozatgyilkost. Ez sem kudarcnak, sem gyermetegnek nem nevezhető - szólalt meg Beckett elismerően.

Castle szemében meglepetés tükröződött: Kate tulajdonképpen megdicséri?

- Le tudod cserélni egyedül Csőrikét, vagy segítsek? - nézett rá a nő, szemében érzéki fény csillant.

- Elfogadnám a segítségét Beckett nyomozó, de nem szeretném, ha azt hinné, hogy el akarom csábítani, - mosolygott jelentőségteljesen - ezért inkább megpróbálkoznék vele egyedül.

Még sosem volt szégyenlős vagy gátlásos egy nő előtt sem, sőt, nagyon is élvezte, ha egy gyönyörű nő vetkőzteti, kényezteti. Most mi az ördögért érez másképp? Beckett más, mint a többi nő. Igen, ezt érzi, tudja. - Eddig a nők tettek meg mindent azért, hogy megfeleljenek nekem, most pedig én akarok megfelelni Kate-nek - állapította meg magában Castle. - Biztosan megkapja a legtutibb pasikat, ezért már az is égő, hogy nincs kockahasam - gondolta szomorúan.

Beckett felkapta a Malackás bokszert, és a férfi felé nyújtotta. - Jobban szeretem Malackát – mondta, miközben elfordult, és magában azon töprengett, miért hat rá másként Castle, mint a többi férfi. Okos, intelligens, izmos testű férfiak voltak a partnerei, de egyikük iránt sem érzett ilyen vonzódást. - Mindig ők küzdöttek a kegyeimért, most meg én szeretném, ha végre észrevenne mint nőt, és nem csak egy bosszantható partnert látna bennem - gondolta. Hallotta, hogy a férfi mocorog a háta mögött és néha fájdalmasan felnyög. Türelmesen várt, nem akarta elvonni a figyelmét, nehogy megint elessen.

- Oké, kész vagyok - sóhajtott kimerülten a férfi. - Kérhetnék valamit?

- Bármit - válaszolt meggondolatlanul Beckett. Ahogy Castle felé fordult meglátta, hogy a válaszra felcsillan a férfi tekintete és nyílik a szája, de mielőtt még megszólalhatott volna, a nő szikrázó szemekkel rászólt: - Castle!

- Én ... csak ... éhes vagyok - mondta ártatlan ábrázattal az író.

- Ó! Persze - lepődött meg Kate, és hogy zavarát leplezze, gyorsan folytatta: - Feküdj le, pihenj, én meg összeütök valami reggelit. Ja, és Alexis hívott. Megrémült, mert egész nap hívott, de nem vetted fel a telefont. Mondtam, hogy éppen a mosdóban vagy, és majd visszahívod.

- Mennyit mondtál el neki? - kérdezte aggódva Castle, miközben az ágy felé sántikált.

- Hát, megpróbáltam úgy előadni a történetet, hogy ne rémüljön halálra, ugyanakkor az igazat mondjam. Tudja, hogy elfogtál egy gyilkost, hogy megsérültél, de nem komolyan, hogy nálam vagy, de azt nem tudja, hogy miért. Próbáltam megnyugtatni, de nem tudom mennyire sikerült. Okos lány, és jók a megérzései.

- Köszönöm - nézett rá hálásan a férfi. - Meg a mosdatást is - húzta fel huncutul a szemöldökét.

Lefeküdt, Kate pedig kezébe adta a telefont és betakarta. - Úgy látszik, ez már szokássá válik - gondolta.

Amíg az omlettet készítette, hallotta, hogy Castle magyarázkodik, próbálja megnyugtatni a lányt, végül azt ecseteli, hogyan terítette le az öklével a sorozatgyilkost. A beszélgetésnek vége lett, ekkor egy tálcára tette a narancslét és a zöldséges, szalonnás omlettet, bevitte az írónak és az ágyban elé tette.

- Ó! Beckett nyomozó, maga tud omlettet készíteni? - csipkelődött a férfi, de Kate nem tudott azonnal visszavágni, mert erőteljes kopogás hallatszott.

- Ez Lanie lesz. Vigyázz Castle! Hamarosan a kezeink közé kerülsz!

- Ketten egy ellen? Ez nem ér! - szólt a nő után tettetett felháborodással.

Kate bátran tárta ki az ajtót, de a küszöbön meglepetésére nem Lanie állt.

- Ryan, Espo! Hát ti mit kerestek itt?

- Jöttünk beteglátogatóba - mondta vidáman Ryan, és meg sem várva az invitálást, beléptek a lakásba.

- Persze, gyertek csak be - mondta Beckett maga elé, és becsukta az ajtót. Mire megfordult, a két nyomozó már éppen a hálószobába lépett.

- Anyám! Te aztán tudod, hogy kell élni! - kiáltott fel Esposito, amikor meglátta az írót az ágyban ülve, omlettet majszolva. - Beckett ágyában reggelizel? Mesélj! Mi történt az éjjel?

- Ő ... - kereste a szavakat a meglepett író. - Éjjel? Beckett majdnem lelőtt - mondta zavartan.

- Miért, nem bírt veled az ágyban? - csipkelődött tovább a nyomozó és Castle-re kacsintott.

- Bárcsak úgy lett volna - álmodozott szomorúan az író, miközben Ryan egy árulkodó jelre várva felváltva fürkészte Beckett és Castle arcát.

- Fejezzétek be fiúk, vége a gyereknapnak - szólt rájuk Kate határozottan, miközben azon gondolkodott, mennyivel vidámabb és egyben infantilisebb is a két fiú, amióta Castle a csapat tagja.

- Ó Beckett nyomozó, mi is befekhetünk az ágyába egy kis kényeztetésre? - bohóckodott tovább eltúlzott hangsúllyal Espo.

- Persze - mondta szenvtelenül a nő. - Bújjatok csak be a "barátnőtök" mellé, én meg készítek egy fotót és megosztom az ismerőseinkkel! - mosolygott Kate, de szemében gonosz kis fény villant.

Beckett tekintetét látva a három férfi arcáról lefagyott a mosoly.

Kopogtak. Kate reménykedett, hogy most már tényleg Lanie az, és nem is kellett csalódnia, az ajtóban a kórboncnok állt sejtelmes mosollyal az arcán.

- Itt vannak a fiúk, úgy hogy ne gyere azzal te is, hogy mi volt az éjszaka - előzte meg bosszúsan Lanie várható kérdését.

- Én csak a betegünk hogylétéről akartam érdeklődni - mondta ártatlan tekintettel. Majd hozzátette - Kizárólag szakmai alapon.

- Persze - sóhajtott Kate olyan arccal, mint aki meg van győződve arról, hogy mindenki ellene esküdött. Aztán mint aki beletörődött a sorsába, folytatta - Gyere igyunk egy kávét, és elmesélek mindent!

Lanie tágra nyílt szemmel hallgatta barátnője beszámolóját, és néha jókat derült magában. Igyekezett komoly arcot vágni, ami elég nehéz volt, mivel a hálószoba felől egyfolytában Ryan és Espo kuncogása hallatszott. Látta, hogy Kate egyre gyakrabban néz összevont szemöldökkel a hálószoba ajtaja felé. Mindketten tudták, hogy Castle ugyanazokról az eseményekről beszél odabenn, csak írói fantáziájának köszönhetően valószínűleg sokkal színesebben. Lanie bármennyire is élvezte a komikus helyzetet, tudta, hogy Kate számára az inkább kínos, ezért úgy döntött, ideje közbelépnie.

- Na, gyere, nézzük meg a betegünket!

Ahogy Lanie belépett az ajtón, Castle arcáról lefagyott a mosoly, de a két nyomozó még tovább nevetett az előbb hallottakon.

- Jó is, hogy itt vagytok fiúk, legalább segítetek lefogni a barátotokat, amíg beadom neki az injekciót! - szólt Espo-ék felé, de szemöldökét összehúzva jelentőségteljesen Castle-re nézett. A férfi arcán már nyoma sem volt az előbbi vidámságnak, inkább rémület tükröződött a tekintetében, és szorosan markolta az ágyneműt. Lanie tudta, hogy kicsit gonosz dolog Rick fóbiájára építenie, de meg akarta védeni barátnőjét a férfiak élcelődésétől.

Ryan és Esposito abbahagyta a nevetést, és értetlenül nézetek hol az íróra, hol az orvosra. Aztán Ryan-nek leesett, és meglepetten nézett Castle-re.

- Te félsz a tűtől? - kérdezte, most már újra kuncogva.

- Jól van, na! - háborodott fel az író. - Két szívtelen nő karmai közé engedtetek, és még ki is nevettek?

- Még hogy szívtelen! - mondta tettetett rosszallással egyszerre a két nő. – Na, várj csak!

- Nem ... nem ...én nem úgy gondoltam! - mentegetőzött a férfi. - Csak eddig azt hittem, hogy a szövetségeseim, most meg kiderül, lehet, hogy az ellenségeim - nézett sértődötten Esposito-ékra.

- Rám még vár néhány hulla, úgy hogy elég a siránkozásból - zárta le az évődést Lanie.

- Fiúk! Rátok nem vár egy gyilkos sem? - kérdezte Castle, mivel nem szerette volna, hogy társai szembesüljenek a félelmeivel és a kiszolgáltatottságával. Már az is sok, hogy Beckett látta a gyenge pontjait!

Kate megsajnálta a férfit. Bár lehet, hogy megérdemelné, mégsem akarta, hogy csorba essen a büszkeségén a társai előtt.

- Viszlát fiúk! Hess, hess - terelgette őket kezével az ajtó felé, mint a tyúkanyó a csibéit.

- Aztán csak bátorság Castle! Nehogy kiderüljön, hogy nem bírsz el két gyönyörű nővel! - kiabálta még az ajtóból vissza Espo kajánul Ryan-re nevetve.

- Mint az óvodások - morogta az orra alatt Kate, miután kituszkolta az ajtón két társát.

Mire visszaért a szobába, Castle már szenvedő arccal feküdt, Lanie pedig vizsgálta a mellkasán levő vérző sebet.

- Ugye nem kell újra varrni? - nézett az orvosra kétségbeesve a férfi.

- Nyugi Rick. A varratok tartanak, csak át kell kötni. De legközelebb ne ugrálj ennyire!

- Az én hibám - szólalt meg Kate szemlesütve. - Nem szabadott volna hagynom, hogy egyedül mosakodjon.

Castle-t meglepte a nő lelkiismeret furdalása. - Ezek szerint tényleg félt egy kicsit? - fürkészte Kate arcát.

Lanie megvizsgálta a férfit, átkötötte a vállát, majd felhajtotta a takarót, hogy megvizsgálja a combján levő sérülést.

- Látom Malackára váltottál - állapította meg, majd elgondolkodva hozzátette: - én Csőrikét jobban szeretem.

- Beckett választotta, jobban tetszett neki, mint Hókuszpók.

- Lanie! Ha láttad volna, mekkora volt a választék! Nem gondoltam, hogy gyártanak ennyiféle rajzfilmfigurás alsógatyát!

- Nem is! Van, amelyiket Európából rendeltem, és van olyan is, amit külön nekem gyártottak - mondta büszkén a férfi.

A két nő tanácstalanul nézett egymásra, és ugyanarra gondoltak: egy világhírű krimi íróban hogyan maradhatott meg ennyire a gyermeki én.

Lanie közben átkötözte a combsebet, és újra megmérte a lázát. Néhány óra alatta hőemelkedésből láz lett, ezért amikor meglátta a lázmérőn az értéket, sóhajtva Kate-re nézett.

- Kezdődhet a harc - mondta. Beckett azonnal értette, és csak ennyit válaszolt: - Mégis itt maradhattak volna a fiúk lefogni.

- Ugye ... ugye ... nem azt akarjátok csinálni, amire gondolok? - kérdezte félve Castle, akinek csak most esett le, hogy miről beszél a két nő.

- Az attól függ, hogy mire gondolsz? - mosolygott rá jelentőségteljesen Lanie, aztán komolyabb, nyugodt hangon folytatta: - Fordulj szépen az oldaladra.

Castle kétségbeesett ábrázattal nyögött egyet, de engedelmeskedett. Belátta, hogy bármennyire is fél, nincs más választása.

- Tegnap azt ígérte Kate, hogy kárpótol. Aztán mi lett belőle? Így higgyen egy nőnek az ember! - morgolódott, miközben kényszerítette magát, hogy rá ne nézzen Lanie-re, aki éppen a fecskendőbe szívta fel a folyadékot.

- Mi az, hogy mi lett belőle? - vágott vissza Kate tettetett felháborodással. - Megmosdattalak, kaptál frissen huzatolt ágyat és omlettet reggelire. Mire vágytál még?

- Arról most inkább nem beszélnék, hátha Lanie bosszúból belém töri a tűt - visszakozott a férfi.

Beckett elgondolkodott. Talán ilyesmi történt vele, attól alakulhatott ki ez a félelem? Közben a férfi teste fölé hajolt, hogy lehúzza a hátsójáról a bokszert. Castle behunyta a szemét, betelt a nő testének közelségével és szolid parfümjének mámorító illatával. Későn eszmélt.

- Ááááá... - ordította, izmai ugrásra készen megfeszültek, de nem tudott mozdulni, mert Beckett erőteljesen szorította a testét.

- Kész - mondta Lanie, mire mindhármukból egy megkönnyebbült sóhaj szakad fel.

- Hozz jeget az arcára és az oldalára - szólt az orvos Kate-nek. - Nehezen gyógyulnak a zúzódások. Ha így látja meg Alexis és Martha, többet a közeledbe sem engedik.

- Tudom, hogy erre vágyik Beckett nyomozó, de azért csak hozza azt a jeget - élénkült meg Castle is, miután túlélte az injekciót.

Kate szikrázó szemekkel nézett rá, de nem szólt, csak elindult a konyha felé.

- Mennem kell - pakolta össze a holmijait Lanie. – A sebek hamar begyógyulnak, a gyógyszer pedig használni fog, úgyhogy szerintem holnap már nyugodtan hazamehetsz, persze csak akkor, ha nem leszel lázas.

Ahogy az orvosi táskába tette a sztetoszkópot, fél szemmel látta az író meglepett, elgondolkodó arcát. Mindent látott rajta, csak örömöt nem.

- Szia kislány! - búcsúzott el a kezében jeges zacskókat tartó nyomozótól, és sietve távozott.

- Mi van Castle? Miért vágsz ilyen fancsali képet? - érdeklődött Kate, amikor meglátta a magába roskadt írót.

- Semmi ... semmi, csak fájnak a sebek - mondta meggyőződés nélkül.

- Na, gyere, a jég majd segít! - azzal felhajtotta a takarót, és még mielőtt a férfi ellenkezhetett, vagy poénkodhatott volna, lehúzta az oldaláról az alsónadrágot, és a lilában pompázó zúzódásokra tette a jeget.

- Ez ... ez ... hi-deg - kapkodta meglepetten a levegőt Castle. - És különben is, mit keres a keze az alsónadrágomban Beckett nyomozó? - villant kék szeme a nőre.

- Ez a kárpótlás - szája mosolyra húzódott, de szeme semmi jót nem ígért, és alighogy kimondta, a jeget enyhén rányomta a zúzódásra.

- Á! Jó leszek! Jó leszek! - kiáltott fel Rick fájdalmasan, de szemében huncut mosoly bujkált.

Ahogy Kate meglátta a tekintetet, hirtelen hátrébb húzódott. Már megint túl közel került a férfihoz.

- Ezt tedd az arcodra - nyújtotta oda a másik jeges zacskót. - Most pihenj, én meg készítek valamit ebére - mondta, és egy gyors mozdulattal betakarta az írót. Nem nézett rá, mozdulatában most nem volt semmi gondoskodás, semmi személyes. Nem akarta, hogy Castle olyat olvasson ki a testbeszédéből, amire ő még nincs felkészülve.

Rick megérezte, hogy a nő viselkedésében hirtelen megváltozott, ezért csendben maradt. Nem akarta elrontani a hátra levő együtt töltött időt valami idétlenséggel. Lanie szavai szíven ütötték. Azt hitte, még legalább 3-4 napot itt lehet incselkedve, évődve, beszélgetve Kate-tel. Abban reménykedett, hogy idővel az érintéseknek, simogatásoknak, gondoskodó mozdulatoknak, összefonódó tekinteteknek más jelentése lesz, és nem egy beteg-ápoló, hanem egy férfi-nő bensőséges kapcsolatát tükrözik. Ha csak egy napja maradt, akkor ez hiú ábránd. Szomorúan nézett a nő után, aki a már megint sürgetően zenélő telefon felé nyúlt.

Martha - jelent meg a kijelzőn. Kate töprengő tekintettel fordult a férfi felé.

- Hol lehet a telefonod, hogy mindenki engem hív?

- Nem tudom. Tegnap az autóban még megvolt, talán ott esett ki a nadrágomból.

Kate felvette a telefont, de mielőtt bármit szólhatott volna már hallotta is Martha kétségbeesett hangját.

- Ó drágám! Mi történt Richard-dal? Alexis most hívott, hogy elfogott egy gyilkost, és megsérült. De ugye jól van? - mondta egy szuszra, hangjából aggodalom és idegesség csendült.

- Nyugodj meg Martha, semmi baj! Minden úgy van, ahogy Alexis mondta, de ne aggódj, nem súlyosak a sérülései.

- Valóban nálad van? Nem kellett kórházba vinni?

- Igen itt van, és vigyázok rá. Hidd el, nincs nagy baj, csak nem akartam, hogy egyedül legyen - próbálta nyugtatni a nőt, akinek még a hangja is remegett. - Várj, odaadom neki a telefont, beszélj vele! - nézett közben Castle-re, és csak ekkor vette észre, hogy a férfi kétségbeesett tekintettel rázza a fejét, de már nem volt visszaút, átadta neki a készüléket.

Kate mosolyogva figyelte, hogyan változik át Rick nagyvilági bestseller íróból bűnbánó kisfiúvá, aki megígérte az anyukájának, hogy jó lesz, aztán mégis baj érte. Aztán úgy döntött, magára hagyja a férfit, hadd mondja el a saját variációját a történtekről az anyjának.

Kiment a konyhába, és közben azon gondolkodott, hogy első pillantásra milyen furcsa párost alkot a színésznő anya és író fia, pedig nem is meglepő, hiszen mindkettejük lételeme a fantázia világa. Csak amíg Martha a mások képzelete által létrehozott világot jeleníti meg, addig a fia maga találja ki azokat. Eddig csak néhányszor találkozott az asszonnyal, akit a felszínes szemlélő egy bohókás, harsány dívának látott, ő azonban Castle elbeszéléseiből, elejtett mondataiból tudta, hogy fiának adott tanácsi igencsak bölcsek. Még az anyjára tett élcelődő megjegyzései ellenére is érezte, mennyi szeretet van a férfiben az anyja iránt és viszont. Látszólag teljesen önálló életet éltek, a fontos dolgokban mégis kikérték egymás tanácsát, és Kate érezte, hogy a két ember között szoros lelki kapcsolat van még akkor is, ha ezt jól palástolják.

Arra gondolt, valami édes-savanyú kínai ebédet készít. Miközben előkészítette a hozzávalókat, mosolyogva hallgatta a hálószobából kiszűrődő hangokat. Nem értette a szavakat, de a hangsúlyok elég beszédesek voltak: nem Richard Castle írót hallotta, hanem Ricky-t a kisfiút, aki a mamájának magyarázkodik egy csínytevés után.

Kopogtak. Lanie és a fiúk most mentek el. Ki lehet az? - töprengett. Tétován nyitotta ki az ajtót, és majdnem földbe gyökerezett a lába, amikor megpillantotta az ajtóban álló kedves alakot. Hát, rá végképp ne számított! Most kezdhet igazán magyarázkodni, hogy mit keres Castle az ágyában!

- Szia Katie! - ölelte meg Jim Beckett kicsit meglepettnek tűnő lányát.

- Szia Apa! - nyögte zavartan. - Mi szél hozott erre? Nem hívtál, hogy jössz.

- Talán zavarok? - méregette kutató tekintettel a férfi.

- Tudod, hogy te sosem zavarsz - oldódott fel lassan Kate. Tudta, hogy apja mindig tiszteletben tartotta a magánéletét, és sosem szólt bele a kapcsolataiba. - De hiszen nincs is semmilyen kapcsolatom Castle-lel! - korholta magát gondolatban. Talán az lesz a legjobb, ha nem halogatja a dolgokat, hanem elmondja a helyzetet, még mielőtt az apja félreértené. Már éppen egy mély levegőt vett és nyitotta a száját, amikor a hálószobából hangos csörömpölés, majd egy jajkiáltás hallatszott. Az apja kérdőn nézett rá.

- Megzavartalak valamiben? - méregette Kate-t.

- Dehogy apa! - háborodott fel a lány. - Gyere, mindent elmagyarázok - azzal megfogta a férfi kezét és a hálószoba felé húzta.

Castle fázott. Talán lejjebb ment a láza, ezért nem volt elég, hogy a takarót magára húzza. Felveszek egy pizsama felsőt, vagy egy pólót, amit Kate hozott - gondolta. Nem akarta kiszolgáltatni magát, úgy is elég fáradt lehet a nő, és azt sem akarta, hogy Kate-nek csak olyan emlékei legyenek erről a napról, hogy minden apróságért ugráltatja. Felült az ágyban, de úgy érezte sérült lába nem bírja el, ezért kezével megtámaszkodott az éjjeliszekrényen. Éppen állt volna fel, amikor a rá nehezedő súlytól az éjjeliszekrény megbillent, a rajta levő pohár eldőlt és a padló felé vette az irányt. Ösztönösen a pohár után kapott, de vállába olyan fájdalom nyilallt, hogy felkiáltott, a pohár pedig számtalan darabra törve csattant a padlón. Mozdulatlanná dermedt és próbált úrrá lenni a fájdalmon. - Na, ennyit arról, hogy nem akarom az ápolásommal terhelni Beckett-et.

Kate olyan erővel tépte fel az ajtót, mintha hurrikán söpört volna át a szobán, de egy pillanatra megtorpant a küszöbön. Castle fájdalmas arccal nézett arra. - Sajnálom, én ... - mondta bűnbánó tekintettel a nőnek, aztán elakadt a szava, ahogy meglátta az idegen férfit, aki meglepetten nézett rá. Fogalma sem volt arról, hogy ki ez az idősödő férfi, de Kate biztos nem örül, hogy meglátta őt bokszeralsóban épp kikelni az ágyából, ezért próbálta menteni a menthetőt.

- Üdv! Ez nem az, aminek látszik! Én nem vagyok a szere... szóval, ...érti? Még nem ... sajnos. Csak a betege. De holnap már itt sem leszek! - hadarta, az idegen pedig összehúzott szemekkel próbálta megfejteni a hallottakat.

A kínos helyzetet Kate oldotta fel.

- Apa, az úr Richard Castle író, - mutatott a fél lábon imbolygó férfire, - aki anyagot gyűjt a gyilkosságiaknál. Castle, az úr az édesapám - nézett szeretettel az apjára.

Castle nyelt egyet, hirtelen nem tudta mit mondjon. Talán jobb lett volna, ha eddig sem szólalt volna meg - futott át az agyán. - Ez ám a kiváló alkalom megismerkedni Kate apjával - gondolta elkeseredve. - Tiszta idiótának tarthat. Ráadásul az egy szem kislánya ágyában talál alsógatyában!

- Örülök, hogy megismerhetem Mr. Castle - mosolyodott el a férfi. - Remélem ezt nem Katie tette magával - mutatott az arcára és a kötésekre.

- Ó nem, nem! Egy elmebeteg sorozatgyilkos volt - tipródott Castle. - És én is nagyon örülök, hogy megismerhetem Mr. Beckett. Csak valahogy másképp képzeltem el ezt a pillanatot - húzta mosolyra a száját zavartan, kezét a férfi felé nyújtotta, aki odalépett és elfogadta azt.

- Hozok partvist és lapátot, te meg húzz papucsot, mielőtt belelépsz egy szilánkba - szólalt meg Kate az író meztelen lábára nézve. - Addig ismerkedjetek!

Amíg a lapátot keresgélte, elképzelte milyen zavarban lehet a két férfi. A gondolat mosolyt csalt az arcára. Az apja nem volt prűd, de azért nem találja magát minden nap ilyen helyzetben, ha Castle helyzetére gondolt, már-már sajnálta a férfit. Nagy a szája és elképesztő a fantáziája, de most fel kell kötni a gatyáját (ami épphogy csak van rajta), hogy kivágja magát a helyzetből, elvégre Jim Beckettel áll szemben. Felkapta Rick pizsamáját is, legalább ne alsónadrágban kelljen beszélgetnie az apjával.

Castle örült, hogy Kate apja barátságosnak látszik a kínos helyzetben és a kézfogást is elfogadta, de nem tudta mit is mondjon. Ösztönösen mentegetőzni kezdett.

- Ez tényleg nem az, aminek látszik, csak ... - kezdte, és visszaült az ágy szélére.

- Őszinte leszek - vágott a szavába komoly hangon, szúrós tekintettel Jim. - Én azt remélem, hogy ez az, aminek látszik.

Castle nyelt egyet, hirtelen nem tudta, hogyan érti a szavakat a férfi.

- Én azt látom, hogy valaki jól helybenhagyta magát, megsérült, és a lányom minden hátsó szándék nélkül ápolja. Tévedek? - nézett az íróra kérdőn.

- Nem, nem! - válaszolt sietve, miközben magában hozzátette: sajnos.

Aztán Castle belekezdett a történetbe, de most nem színezte ki, ahogy a barátainak, csak a tényeket mondta el röviden. Kate apja figyelmesen hallgatta. Biztos volt benne, hogy nincs komoly kapcsolat a lánya és az író között, de abban is, hogy a lánya vonzódik a férfihoz, különben nem hozta volna haza és nem gondoskodna róla. Jobban meg kell ismernie az írót ahhoz, hogy lássa, miért ilyen fontos Katie-nek.

- Tudom, hogy sikeres krimi író Mr. Castle, de miért van a gyilkossági nyomozóknál?

Rick meglepődött. Kate nem mondta el az apjának, hogy róla mintázza a következő könyve főhősét?

- Egy olyan gyilkosság kapcsán találkoztam Beckettel ...bocsánat ...Kate-tel, ahol a könyveim alapján ölt a gyilkos. Azonnal láttam, hogy különleges nyomozó, ezért a csoporttal maradtam, hogy róla mintázhassam a Nikki Heat regények főhősét - foglalta össze röviden.

- Nikki Heat? Így hívják a lányom karakterét a könyvében? - nézett rá rosszallóan Jim.

- Igen, de ... - kezdett magyarázkodni  Castle, amikor Kate belépett.

- Látod. Castle, nem csak nekem nem tetszik - mondta mosolyogva. - De nyugodj meg apa, állítólag okos, intelligens karakter lesz. Gyere, igyunk egy kávét! Castle itt a pizsamád, vedd fel, aztán pihenj egy kicsit, hogy gyógyulj, mert a végén még a nyakamon maradsz! - nézett évődve a férfire, akitől csak egy kínos mosolyra futotta válaszként.

Castle egyedül maradt a szobában. Nagy nehezen felvette a pizsamáját, közben félhangosan morgott maga elé. Könnyebb volt az őrült támadását túlélni, mint egy napot Beckettel - sóhajtotta. Először majdnem meztelenre vetkőztetett, ami inkább kínos volt, mint érzéki, ráadásul én csak nyakig begombolkozva láttam Katet (kivéve éjjel, amikor egy leggingben és egy pólóban volt), aztán Lanie összeszurkált, majd az első élményem Beckett lakásában az volt, hogy kidobtam a taccsot, aztán jöttek az injekciók - borzongott meg az emlékek hatására. Befeküdt az ágyba, becsukta a szemét és elmosolyodott. Simogatás, aggódó tekintet, ölelés, diszkrét parfümillat, Kate bőrének illata, testének közelsége - idézte fel az érzéseket. Igaz, ami igaz, ezt sem könnyű túlélni. Olyan élénken őrizte agya az emlékeket, hogy szinte újra érezte azokat. A kellemes érzések nyugalommal töltötték el, és néhány perc múlva elaludt.

- Fontos neked, ugye? - kutatta lánya arcát a férfi.

- Igen apa, fontos. Ö szinte már a csapatom tagja, felelősséggel tartozom érte - mondta komolyan Kate, és próbálta elrejteni a valódi érzései, főleg, mivel még maga sem volt velük tisztában.

- Persze. Tudom, hogy milyen felelősségteljes vagy - mondta a férfi, és bár sejtette, hogy sokkal több van lánya gondoskodó tettei mögött, mint amit neki, vagy akár saját magának bevall, nem akart tolakodó lenni, ezért nem feszegette tovább a témát.

- Ugye tudod, hogy féltelek? Te is lehetnél a helyében - intett fejével a hálószoba felé.

- Ezt már megbeszéltük apa. Különben is, én képzett rendőr vagyok megfelelő felszereléssel, meg tudom védeni magam!

- Tudom, de az apák már csak ilyenek - nézett meleg, szeretettel teli tekintettel lányára.

- Szeretlek apa, és köszönöm - ölelte meg a lány.

-A te életed a te boldogságod. Ha neked így jó, akkor nekem is. Köszönöm a kávét, de most már mennem kell - bontakozott ki az ölelésből, és kilépett az ajtón. - Vigyázz rá! Ha befogadtál a csapatba egy kívülállót, biztosan különleges férfi - szólt még vissza.

Kate becsukta az ajtót és nekitámaszkodott. Micsoda nap! Aztán gondolt egyet, ellökte magát és a hálóba indult. Csak állt az ágy végében, nézte az édesen alvó férfit, és egyre csak apja szavai zakatoltak a fejében: "különleges férfi".

Össze volt zavarodva. Még sosem érzett ilyen káoszt, ha egy férfival való kapcsolatáról volt szó. Lelke mélyén nem akarta, hogy túl gyorsan gyógyuljon az író, szerette volna, ha egy ideig a közelében tudhatja. - Te jó ég, Kate Beckett! Micsoda gondolataid vannak! Fájdalmat és szenvedést kívánsz neki, csak hogy magad mellett tarthasd? De miért akarod, hogy itt legyen? - korholta saját magát. Gyorsan elhessegette a gondolatot, még mielőtt meg kellene válaszolnia a fejében kavargó kérdéseket. Legfőképpen azt, hogy mitől fél? Még egy pillantást vetett a férfire, aztán halkan kiment, és nekiállt elkészíteni az ebédet.

Castle néhány óra múlva kipihenten ébredt a mély, gyógyító alvásból. Egy darabig csak feküdt mozdulatlanul, és élvezte a békés, félálomszerű állapotot. Aztán tudatosult benne, hogy finom illatok keltették életre érzékeit, és vele együtt jött a kellemetlen érzés is: éhes. A konyhából beszűrődő illatok és zajok arra utaltak, hogy Kate főz. Még sosem látta a nőt főzni, és az életvitelét végiggondolva nehezen is tudta elképzelni, mint konyhatündért. Ezt látnia kell! Óvatosan kelt fel az ágyból, nem akart már megint valami galibát. Felvette a köntösét, halkan kinyitotta az ajtót és kikukucskált. Nem akarta, hogy meglepetésben legyen része, ha Beckett apja esetleg még itt lenne. Senkit sem látott, hát halkan elindult a konyha felé. Megállt, és csak figyelte a nőt, aki a tűzhely mellett állva elmélyülten kevergette a wokban készülő ételt. Kellemes látvány - gondolta Castle, - ilyen lenne feleségként, aki vacsorával várja haza a családját. Kate lehúzta az edényt a tűzről és megfordult.

Á! - kiáltott fel. - A frászt hozod az emberre Castle! Miért kell osonnod állandóan - célzott az előző éjszakára.

- Nem akartalak megijeszteni, csak jó volt nézni, ahogy főzöl - mosolygott szelíden az író.

A nő gyorsan elkezdte kitenni a tányérokat. Most nem akart a férfi kék szemébe nézni. Félt, hogy saját vágyódását látja benne viszont.

- Látom jobban vagy.

- Igen. Biztosan nincs lázam és a sebek sem fájnak - mondta kicsit szomorkásan. Néhány pillanatig töprengett, elmondja-e Kate-nek Lanie véleményét. - Lanie azt mondta, holnap akár haza is mehetek - folytatta bátortalanul, miközben a nőre sandított.

Kate keze egy megállt a levegőben, aztán letette a tányért és a férfi felé fordulva komoly hangon szólalt meg.

- Jó látni, hogy gyógyulsz. - Egy pillanatra elhallgatott, elkezdte igazgatni a tányérokat, és a férfinak háttal állva folytatta. Nem akart a szemébe nézni. - Azt hiszem, már tényleg el tudod magad látni, nincs miért tovább maradnod. Holnap reggel segítek hazaköltözni.

Csend telepedett közéjük. Fogalmuk sem volt arról, hogy ugyanazok a gondolatok emésztik mindkettőjüket: jó lenne még egy kis időt egymás társaságában tölteni, de egyikük sem mert lépni, mert mindketten bizonytalanok voltak a saját, de legfőképpen a másik érzelmeiben.

Az ebédnél csak hétköznapi dolgokról beszélgettek: az ügyről, arról, hogy Lanie milyen jó orvos és barát, hogy mit fog szólni Montgomery kapitány a történtekről ...

Castle lassan beletörődött, hogy holnap mennie kell, de egy dolgot feltétlenül meg akart kérdezni Kate-től.

- Mit szólt az apád ahhoz, hogy itt talált? Tudod, örülök, hogy megismerkedtünk, de nem így képzeltem el az első találkozásunkat!

A nő elmosolyodott az emlék hatására, no és Castle zavarától.

- Tudod, apám tiszteletben tartja a magánéletemet. Ha lett volna köztünk valami, akkor sem kellene félned, legfeljebb azt mondaná, hogy rossz ízlésem van - mosolygott sejtelmesen a férfira. - De ő jó megfigyelő, hidd el, látta rajtad, hogy ártalmatlan vagy!

- Ilyen ramatyul nézek ki? - kérdezte tettetett háborodással. - Vagy nem látszom elég férfiasnak ahhoz, hogy a lánya pasijának nézzen?

- Csak nézz a tükörbe, és meglátod a választ - incselkedett a kétértelmű mondattal Kate, majd végigmérte a férfit. - Mindig jól állt a kék, de nem monokliként a szemeden és az orrodon!

- Vicces, nagyon vicces - duzzogott Castle.

- Na, gyerünk az ágyba! - nevetett a nő.

- Mindig arra vártam, hogy egyszer ezt mondja nekem Beckett nyomozó! - incselkedett most az író.

Beckett összeszorította a száját, aztán csak annyit morgott: - Jól feladtam a labdát!

- Ne haragudj, de ezt nem hagyhattam ki - nézett a nő szemébe szelíd mosollyal, - és köszönöm az ebédet, nagyon finom volt.

- Pihenj néhány órát, gyógyulnod kell - zárta le a beszélgetést Beckett.

Jólesett neki a dicséret. Ritkán főzött ugyan, de jól. Édesanyjától minden fortélyt megtanult. Elgondolkodott a szülei kapcsolatán. Két rendkívül különböző ember, akiket fantasztikusan mély szeretet kötött össze. Mi is nagyon különbözünk Castle-lel - állapította meg, aztán gyorsan elhessegette a gondolatot. - De az is biztos, hogy nem lehet unatkozni mellette.

A délután gyorsan eltelt. Castle aludt, Beckett elrakodott, olvasott kicsit, aztán a könyvön ő is elszunyókált. Kopogásra ébredt.

- Szia Lanie - köszöntötte a belépő orvost. Máskor mindig örült barátnője látogatásának, de most csak arra tudott gondolni, hamarosan ő fogja kimondani, hogy hazaviheti Castle-t.

- Jobban van - mondta szárazon.

- Nem is örülsz neki? - nézett rá kérdőn Lanie.

- De! Persze, hogy örülök - háborodott fel Kate. Nem szabad, hogy észrevegyék a vonzódását! Lanie állandóan fürkészi a mozdulataikat, nézéseiket, mondataikat. Nem akarta, hogy többet lásson az orvos valóságnál, sőt jobb lenne, ha a valóságot sem látná.

- Jó, jó, elhiszem!

Halkan léptek a szobába, ahol Castle még mindig aludt.

- Olyan édesen alszik, ugye Kate?- nézett Lanie sejtelmesen barátnőjére.

- Miért akarsz állandóan összeboronálni vele? - suttogta felháborodva a nyomozó.

- Én is hallom ám! - szólalt meg meglepetésükre csukott szemmel a férfi.

Beckett elvörösödött, és szikrázó szemmel nézett Lanie-re, aki állta a tekintetét. - Akkor is édesen alszik! - makacskodott.

- Azt hittem megvizsgálni jöttél, nem pedig az alvását minősíteni - kapta az epés megjegyzést Beckettől.

- Jó, jó! Na hadd nézzelek! - lépett a beteghez.

Kate ugyan még fortyogott az előbbi párbeszéd miatt, figyelmét egyre jobban lekötötte Lanie arckifejezésének vizsgálata. Titkon reménykedett, hogy gondterheltnek látja, és nem engedi hazamenni a férfit.

Castle szó nélkül tűrte a vizsgálatot. Megfordult a fejében, hogy produkál valami tünetet, mondjuk szédülést játszik, vagy azt mondja, hogy fáj a feje, vagy egyszerűen csak jajgat, de nem tette. Nem akarta kikényszeríteni Kate figyelmét. Azt szerette volna, ha a nő őiránta, Richard Castle iránt mutat valami érdeklődést, nem pedig egy beteg iránt. Bármelyik más nőnél eljátszotta volna a "nagy halált", de Kate Beckettet nem akarta becsapni, nem trükkökkel akarta megszerezni. Sóhajtott. Érezte, hogy ez egy hosszú, nagyon sok erőfeszítést igénylő játék lesz.

- Rendben vagy Castle - törte meg a csendet Lanie. - A gyógyszert szedd tovább, és szerintem holnap már el tudod látni magad, úgy hogy hazamehetsz. Mi az, nem is örültök? - kérdezte, ahogy a két szomorú arcra nézett.

- De. Persze. - mondták egyszerre, de egyikük hangjából sem csendült meggyőződés.

- Jó is lesz, ha hazamehetek, Beckett nyomozónak már úgyis az idegeire megyek - nézett a két nőre az író egy halvány mosoly kíséretében.

Kate hálás volt, hogy megpróbálta egy poénnal oldani a feszültséget a férfi, mert neki még ehhez sem volt ereje.

- Sajnos rohannom kell. Éjjel még vigyázz rá! Ha valami baj van, a boncteremben megtalálsz - búcsúzott el Lanie.

Kate visszament a szobába, leült az ágy szélére, és ahogy felnézett, tekintete elmerült az író szomorú kék szemében.

- Örülök, hogy gyógyulsz! Ha úgy érzed, hogy szükséged van valamire, vagy segíteni kell valamiben, rám számíthatsz otthon is - mondta komolyan. Remélte, hogy uralni tudja annyira a hangját, hogy ne remegjen.

- Tudom. - Castle hangja melegen búgott. Átjárta a nő lelkét, meghittséget és bizalmat sugárzott.

Hosszan néztek egymás szemébe zavar és gátlások nélkül, a tekintetük beszédesebb volt a szavaknál. Élvezték a pillanatot.

Castle keze Kate felé megmozdult, mire a nő teste megfeszült és lehajtotta a fejét.

- Készítek valamit vacsorára. Ha segítség kell a mosakodáshoz, szólj! - Hangja egyszerűen csak szomorú volt, nem volt benne sem incselkedés, sem érzékiség.

Castle nézte, ahogy becsukódik az ajtó. Hát ennyi volt - gondolta. - Vagy mégsem? Lehet, hogy ez a két nap csak valaminek a kezdete? Egy dologban volt csupán biztos, abban, hogy nem közömbös a nő számára. Elmosolyodott. Nem tudta, hány lépcső vezet Kate szívéig, de az elsőn túl van. Már egészen jól mozgott, a sebek nem fájtak, csak húzódtak. Elindult a fürdőszobába, közben azon töprengett, kérjen-e segítséget Kate-től. Újra át szerette volna élni az intim pillanatot, de tudta, hogy túl átlátszó lenne a szándéka, és nem akarta elijeszteni a nőt. Ha közelített hozzá, ő mindig bezárkózott, és nem akarta, hogy az a láthatatlan ajtó végérvényesen becsukódjon. Azt hiszem, csak akkor érhetem el a célom, ha Kate maga tárja ki nekem azt az ajtót - gondolta, és belépett a fürdőbe.

Kate hallotta, hogy Castle a fürdőszobába megy, de nem nézett hátra. Nem igazodott ki a férfin, pedig mindig büszke volt arra a nyomozói képességére, hogy szinte belelát a gyanúsítottak lelkébe. Rick játékos volt és szellemes, és talán ezért érezte meg nehezen, hogy mikor gondol valamit komolyan, mikor csipkelődik csak a poén kedvéért, és mikor van vele valami célja. Kedvelte a férfit. Igen, ez a jó szó rá, kedvelem - gondolta elégedetten. Hallotta a vízcsobogást. Remélte, hogy nem kér segítséget az író, mert ha most kerülne vele olyan helyzetbe, mint reggel, akkor talán olyat tenne, amit később megbánna. Szája sarkában megjelent egy apró, ám annál huncutabb mosoly, amikor maga elé képzelte az ajtó mögött bokszerban (vagy bokszer nélkül?) mosakodó férfit.

A vacsora elkészült, Beckett épp a szalvétákat hajtotta össze, amikor friss, férfias tusfürdő illata csapta meg az orrát.

- Már megint osonsz, és engem nézel - mondta szelíden anélkül, hogy megfordult volna.

- Szeretem nézni Beckett nyomozót a konyhában - szólalt meg Castle, - nem mindennapi látvány, és üdítően karakteridegen - mosolygott ellenállhatatlanul.

- Csak azt ne mondd, hogy még itthon is tanulmányozol!

- Miért? Sokkal többet megtudtam rólad egy nap alatt, mint az őrsön egy hónap alatt!

- Mégis mit? - nézett rá érdeklődve a nő, miközben tálalta a vacsorát, majd ő is asztalhoz ült.

- Hát ... - tétovázott az író, nehogy olyat mondjon, amivel elronthatja az utolsó együtt töltött estét - például jól tudsz főzni: ez a csirke mennyei! Gondoskodó vagy és türelmes: engem is elviselsz. Érzékenyebb és érzelmesebb vagy, mint amilyennek kifelé mutatod magad: erről tanúskodik a lakásod berendezése, színei és tárgyai. Nem vagy szemérmes: minden zavar nélkül végigmértél, amikor egy szál alsógatyában voltam. Üm ...- hallgatott el gyorsan, amikor meglátta, hogy a Beckett arcán látható elégedett, jóleső mosoly eltűnt, és helyette zavarral vegyes bosszúság ült ki rá.

A nő elpirult. Már az is bosszantotta, hogy nem tud uralkodni arca színén, hát még az, hogy az író még akkor is észrevette lopva tett kíváncsi pillantásait, amikor látszólag alig volt benne élet. Legjobb védekezés a támadás - gondolta, és megpróbálta a férfi érzékeny pontját, a hiúságát célba venni.

- Csak azért néztelek hosszabban, mert sehol nem találtam a kockákat a hasadon! - mondta összehúzott szemöldökkel, gonosz kis mosollyal a szája sarkában, miközben magában felidézte a pillanatot, amikor levetkőztette Castle-t. Igazából meglepődött milyen izmos a férfi, és bár látszott rajta, hogy mostanában nem látogatta a konditermet, széles mellkasa, izmos karja, háta, lábai arról tanúskodtak, hogy valamikor komolyan sportolt. Ráadásul Kate szerette a szép férfitestet, de ez nem azt jelentette, hogy a csupa izom, szálkásított pasikért lenne oda. - Szerencsére Castle nem tudja, hogy legszívesebben a hasán levő bársonyosan sima, puha bőrt simogatnám meg - gondolta pajzánul.

- Ez övön aluli volt - védekezett morcosan az író.

- Ne panaszkodj! A végén kiderül, hogy készakarva szúrattad meg magad, csak hogy engem tanulmányozhass!

Cinkosan egymásra mosolyogtak. Mindketten örültek, hogy a szokásos évődéssel zárták le a vacsorát és az estét. Ez az ő játékuk. Két ember, aki fürkészi a másikat, és addig feszegeti a határokat, míg a másik el nem árul valódi énjéről valami apróságot.

- Aludj jól, Castle!

- Te is, Beckett! - búcsúztak el egymástól.

Nyitott szemmel feküdtek az ágyban, és ugyan azok a gondolatok keringtek a fejükben. Legfőképpen az, hogy csak egy ajtó választja el őket egymástól. Azt is érezték, hogy ez az ajtó egyelőre várkapuként magasodik közöttük, és mindketten azt várták, hogy a másik nyissa ki azt.

Az éjszaka nyugtalanul telt, amit Beckett a kényelmetlen kanapéra, Castle a húzódó sebekre fogott.

Az első napsugarak ébren találták a két embert. Hajnal volt még. Egyikük sem akart felkelni, nehogy mocorgásával felébressze a másikat. Aztán hét órakor Beckett nem bírta tovább a forgolódást, halkan felkelt, lezuhanyozott és főzött egy kávét.

Castle hallotta a halk zörejeket, de csak akkor kelt fel, amikor megérezte a kávé illatát. Most gondolt bele, hogy két napja nem ivott kávét, és hirtelen vágyat érzett, hogy Beckett társaságában igyon a forró, illatosan gőzölgő fekete nedűből. Máris hiányzott neki a rituálévá vált kávézás a nővel. De ez most más volt, mint az őrsön. Mindketten feszengtek, és zavarukat leplezve csak semmitmondó dolgokról beszélgettek.

- Akkor összepakolok - zárta le az inkább kínos, mint kellemes helyzetet Castle.

- Majd én összerakom a holmijaidat, te addig próbálj felöltözni.

Hamarosan a liftben álltak egymás mellett szótlanul. Castle a hátsó falnak támaszkodva arra gondolt, hogy máskor mennyire szerette ezeket a kettesben töltött pillanatokat, de most csak csalódottsággal  vegyes szomorúságot érzett.

Az autóban Kate néha oldalra pislantott a mellette csendben ülő férfira, de az oldalra fordulva nézett ki az ablakon.

Castle lakása kongott az ürességtől. Kate elbizonytalanodott, talán mégsem kellene egyedül hagynia a férfit.

- Megleszel egyedül? - szemében látható volt a kételkedés.

- Persze - válaszolt Rick erőltetett mosollyal az arcán.

- Segítek kipakolni, és rendelek ennivalót, te addig feküdj le.

- Nem. Jól vagyok, inkább megpróbálok írni egy kicsit.

Beckett nem ellenkezett, csak megadóan bólintott. Kipakolta a ruhákat, és közben elmerengett, mennyivel izgalmasabb volt, amikor először járt a hálószobában és kutatott a férfi holmijai között.

Amikor visszament a nappaliba, szembe találta magát Castle átható tekintetével.

- Nem lesz semmi baj, el tudom magam látni - szólalt meg, mintha olvasna a nő gondolataiban.

- Tudom. Majd hívlak.

Kate kilépett az ajtón, megállt, majd a falnak támaszkodva sóhajtott. Nem sejtette, hogy az ajtó túloldalán ugyan az a jelenet játszódik le. Az ajtó megint ott magasodott közöttük.

Eltelt egy hét. Beckett néha felhívta a férfit, udvariasan érdeklődött a hogyléte felől. Tudta, hogy Alexis és Martha már otthon vannak és vigyáznak rá. Ahogy teltek a napok, azon kapta magát, hogy egyre gyakrabban feledkezik rá az íróasztala mellett álló üres székre. Igyekezett a legújabb ügyük papírmunkájára koncentrálni, de minden apróság elvonta a figyelmét. Most éppen a lift kinyíló ajtajának hangjára nézett fel. A szíve eszeveszett dobogásba kezdett.

Castle szokásos csibészes mosolyával az arcán, két kávéval a kezében, bicegve lépett ki a liftből. Ahogy észrevették az őrs dolgozói, egyből kitört az éljenzés, tapsolás. Esposito és Ryan megrohanták, gratuláltak, megölelték. A férfi udvariasan fogadta az elismerő szavakat, de szemével Kate-tet kereste.

- Mr. Castle, azt hiszem a kollégák tiszteletbeli rendőrré fogadták - lépett ki irodája ajtaján Montgomery kapitány, és kezet fogott az íróval. - Na, menjen! A társa már nagyon várja! - kacsintott.

A tömeg feloszlott, mindenki folytatta megkezdett munkáját.

Beckett a székében hátradőlve, mosolyogva figyelte. Castle egy pillanatra megállt, letette a nő elé az egyik kávét, és leült a székébe.

Tekintetük összefonódott. Szavak nélkül is érezték, hogy új időszámítás kezdődik az életükben.

- Köszönöm! - szólalt meg meleg hangon a férfi. Mindketten elmosolyodtak, mert tudták a választ:

- ALWAYS!

/VÉGE/