Változatok egy témára 3. (teljes)

Változatok egy témára 3.

Beckett fortyogott a dühtől. Ezt az estét már vagy egy hete megbeszélték Josh-sal, és nagyon készült rá. Bár mindketten tudták, hogy terveiket keresztülhúzhatja egy sürgős műtét vagy egy váratlan gyilkosság, előre eltervezték az este minden percét. Nem értette, miért nem tudja felhívni az orvost. Ő már készen állt, a tükörben megszemlélve magát elégedettség töltötte el: a ruha jó, a smink és a haja is rendben. Már rég indulniuk kellett volna, de a férfinak se híre, se hamva, a telefonja pedig ki sem csengett. Kiállítás, mozi, étterem. Kate rajongott az impresszionista festészetért, ezért szerette volna megnézni a kedvenc képeit is felsorakoztató kiállítást. Mosoly bujkált a szája sarkában, amikor arra gondolt, hogy Castle-lel soha nem beszéltek erről, a férfi mégis úgy jellemezte a róla mintázott karakterét, Nikki Heat-et, mint aki erősen vonzódik a festészet ezen irányzatához. Aztán moziba mentek volna, mivel Josh még nem látta a Tiltott bolygót, ő meg szívesen megnézte volna újra. Eszébe jutott, amikor Castle-lel nézte a filmet, milyen jót derült a férfi gyerekes rajongásán. Hirtelen elkomolyodott. Miért jut eszébe minden eseményről az író, hiszen Josh az, akivel egy romantikus estére készül? De miért nem jön már? Még várt öt percet, aztán egy újabb sikertelen hívás után a kórház számát ütötte be.

- Kate Beckett vagyok, és Dr. Davidsont keresem - szólt a készülékbe, amikor bejelentkezett a sebészet.

- Ó! Beckett nyomozó, üdvözlöm! Jennifer vagyok, Dr. Davidson asszisztense. Azt hittem, már a kiállításon vannak! A doktor úr nagyon készült az estére, és már jó néhány órája elment - csiripelte kedvesen a nővér.

- Nem hívták be véletlenül egy sürgős műtétre? - kérdezte idegesen Kate.

- Nem, biztosan nem. Én tudnék róla - mondta határozottan a nő. Aztán eszébe jutott valami. - Azt mondta siet, mert még egy fontos megbeszélnivalója van valakivel, mielőtt magához megy. Megpróbáljam elérni a mobilján?

- Nem, köszönöm, majd megoldom - zárta le  a beszélgetést a nyomozó. Letette a telefont és leroskadt egy székre. Feltétel nélkül megbízott Josh-ban. Tudta, hogy soha nem csapná be a férfi, ha már nem érezne iránta szerelmet, megmondaná a szemébe. Egyre idegesebb lett. Valaminek történni kellett, hogy nem jött el, és nem lehet elérni sem. Épp azon töprengett, hogy elinduljon-e a férfi lakására, amikor megszólalt a telefonja. Villámgyorsan felkapta a készüléket, de meglepetésére nem Josh volt a hívó, hanem Martha.

- Valami baj van, Martha? - kérdezte feszülten, miután üdvözölte a nőt.

- Ó Katherine! Nem tudod, hol lehet Richard?

- Sajnálom Martha, dél óta nem láttam, akkor jöttem el az őrsről, de úgy tudom, ő is haza indult. De mi a baj? - kérdezte meglepetten, és közben valami rossz érzés kerítette hatalmába.

- Alexis most jön haza a táborból, és Rick megígérte, hogy kimegy elé az állomásra, de órák óta nem tudja elérni. Én Hamptons-ban vagyok, és már végighívtam az összes lehetséges helyet, ahol ilyentájt megfordulhat, de senki sem látta, a telefonja pedig csak azt hajtogatja, hogy az "előfizető jelenleg nem kapcsolható". Sosem csinált ilyet. Ha valahova elment, mindig hagyott üzenetet, vagy visszahívott bennünket. Ne haragudj, hogy zavarlak, de egyre idegesebb vagyok, és nem tudom, kihez forduljak!

- Felhívom a fiúkat az őrsön, hátha ők tudnak róla - próbált nyugodt hangon megszólalni Kate, de Martha idegessége rá is átragadt. Castle bohém volt, de a lányát és az anyját sosem hozná ilyen helyzetbe, főleg, hogy Alexis-nek is ígéretet tett. Mi a fene történt? Ma mindenki eltűnik?

- Az őrsöt már hívtam, ott azt mondták, hogy néhány perccel utánad, elment. Azt mondta Esposito nyomozónak, hogy találkoznia kell valakivel, mielőtt az állomásra megy.

Kate-nek most már folyamatosan rossz érzése volt. Castle eltűnése kísértetiesen hasonlított Josh-éra. Nem vezérelhetik az érzései, a tényeket kell néznie. A két férfi tulajdonképpen nem számít eltűntnek, hiszen kb. hét órája látták őket utoljára. Viszont mindkettejüket valaki olyan személy várta, aki fontos neki, és egyikőjük telefonja sem érhető el. Rájött, hogy Martha válaszra vár, ezért gyorsan megszólalt:

- Ne idegeskedj Martha! Meg fogom találni. - De ha egy nőcskével hentereg, én kitekerem a nyakát! - gondolta dühösen. - Szólok Ryan-nek, hogy menjen el Alexis-ért és vigye haza. Minden rendben lesz - próbálta nyugtatni az asszonyt.

Kate gondolt egyet, felkapta a kabátját és a slusszkulcsot. Először Castle lakására megy, hátha a férfi csak elfeledkezett a lányáról valami kis szöszi cicababa miatt, és nem akarta, hogy Alexis esetleg ezzel szembesüljön, és csak utána megy Josh-hoz.

Nem volt túl nagy forgalom, így elég hamar ott állt Castle lakásának ajtaja előtt. Kopogni akart, de az ajtó megmozdult, ahogy behajlított ujja hozzáért. Meglepődött és ösztönösen az oldalához nyúlt, de múzeumba készült, így a fegyvere nem volt nála. Adrenalinszintje megemelkedett. Miért van nyitva? Lassan hajtotta befelé az ajtót, miközben ő maga oldalra lépett, hátha illetéktelen behatolóval találja szembe magát, és megpróbált észrevétlen maradni. Az ajtó teljesen kinyílt, de semmi mozgást nem észlelt, ezért óvatosan benézett a lakásba.

Pupillája kitágult, a szívverése egy pillanatra kihagyott az eléje táruló látványtól. Mindenre számított, csak erre nem.

- Jézusom! - kiáltott fel rémülten. Miközben gyors léptekkel belépett a szobába, a telefonjáért nyúlt, és reszkető kézzel tárcsázta a 911-et, miközben remegő hangon sóhajtotta maga elé: - Mi történt veletek?

A szíve olyan ütemben vert az elé táruló látványtól, hogy úgy érezte, mintha a mellkasán kívül dobogna. A nappaliban két férfi feküdt mozdulatlanul a földön: az ajtóhoz közelebb Castle hason, bal kezében egy pisztolyt tartva, tőle néhány méterrel beljebb Josh az oldalán, alatta egy lassan terülő vértócsában. Miközben a mentőket hívta, Beckett leguggolt Castle mellé, nyakára tette az ujjait, és rettegve várta a szív lüktető érzését a férfi nyaki verőerében. - Élsz - sóhajtott fel megkönnyebbülten, de már lépett is Josh-hoz, aki szemmel láthatóan súlyosabban sérült. Igyekezett tényszerűen sorolni a mentő diszpécserének a helyszínt és a sérülések súlyosságát, bár maga sem volt velük tisztában. Megmozdította Josh testét, így látta, hogy a vér egy hasi lőtt sebből szivárog, pulzusa gyenge volt, fején számos ütéstől eredő sérülés látszott.

Kate hallotta a saját hangját, hogy ingerülten sürgeti a mentősöket, de most nem érdekelte a jómodor. Kinyomta a telefont, a konyhába rohant és felkapott egy tisztának látszó konyharuhát. Tudta, hogy el kell állítania a vérzést, különben nem éri meg a férfi a mentők kiérkezését. Miközben rányomta Josh vérző sebére a ruhát, Espo-t hívta.

- Szia Kate! Azt hittem Josh-sal randizol - szólt bele a nyomozó meglepetten. Feltételezte, hogy egy romantikus estén csak valami rendkívüli dolog miatt telefonál neki Beckett. - Valami baj van?

- Segítened kell Javi! Itt vagyok Castle lakásán. Ő itt fekszik eszméletlenül, ha jól látom nagyon megverték, a kezében pisztoly van. Josh-t meglőtték és megverték, nagyon vérzik. Hívtam a mentőket. Te gyere azonnal, és szólj Ryan-nek, hogy ne hozza haza Alexis-t, nehogy így lássa az apját és Josh-t. Majd értesítjük, hogy melyik kórházba menjenek - hadarta szinte egy lélegzettel a nő.

- Azonnal ott vagyok! - vágta rá Espo. Nem kérdezett semmit, bár az elmondottakból fogalma sem volt, hogy mi történhetett. Kérdések cikáztak a fejében. Mit keresett Josh az írónál? Kate látta-e, hogy mi történt? Castle-nek az orvossal volt találkozója? Miért van nála fegyver? Egy dolgot tudott biztosan, azt hogy Beckett-nek szüksége van rá, és ő segíteni fog bármi történt.

Kate ránézett a kezére: csupa vér volt és remegett. Megsimogatta Josh arcát, hátrasimította a haját. Nem tudta eldönteni, hogy élesztgesse a férfit, vagy hagyja a fájdalom nélküli öntudatlanságban. Végül csak halkan szólítgatta.

- Josh! Josh! Tarts ki, kérlek! Mindjárt itt lesznek a mentők, nem lesz semmi baj, csak tarts ki! - Az utolsó mondatnál már a néhány méterre mozdulatlanul fekvő Castle felé fordult, mintha neki, vagy neki is szánná a szavakat. Látta, ahogy nagyon lassan, és ugyan csak egy centit, de emelkedik és süllyed a mellkasa. Lélegzik! Megpróbált nyugalmat erőltetni magára, hogy ésszerűen tudjon gondolkodni, és legyőzze a rátörő pánikot. Segítenie kell, amíg megjönnek a mentők! Josh nagyon vérzett. Amint megemelte a konyharuhát, a sebből azonnal kibuggyant a vér, így azonban nem tudta megnézni, hogy milyen súlyosak Castle sérülései. Rettegése és tehetetlensége dühöt szült. Miért nincsenek már itt a mentők? Agyában úgy száguldottak a gondolatok, mint cikázó villámok a viharos égbolton. Mi a fenét csinált a két férfi? Egyáltalán miért találkoztak? Csak nem miatta? Féltékenység? Castle kezében a pisztoly! Miért volt nyitva az ajtó? Volt még itt valaki rajtuk kívül?

Bár nem volt hívő, most mégis behunyt szemmel adott hálát az égnek, amikor meghallotta a mentők és a rendőrautók szirénáját.

Néhány perc múlva Esposito lépett be az ajtón, mögötte Lanie, majd a mentősök két hordággyal. Az egyik mentőorvos elhúzta Beckettet a sérült mellől. - Most már átvesszük - nézett biztatóan a nőre. Espo megfogta a karját, és a szemébe nézett. Még sohasem látott rettegést Beckett tekintetében.

- Szóltam Lanie-nek is, hátha tud segíteni. - Éreztetni akarta a nővel, hogy nincs egyedül. A mosogatóhoz húzta, hogy mossa meg a kezét, de az csak tartotta a víz alá a tenyerét, miközben szeme ide-oda járt a két férfi között.

Kate a hangzavarból csak szófoszlányokat érzékelt. Most érte el a félelem szülte gyengeség, lába remegett, úgy érezte nem kap levegőt. Egy pillanatra behunyta a szemét és mély lélegzetet vett, mint aki abban reménykedik, hogy csak egy rossz álmot látott. Ahogy kinyitotta a szemét, a rideg valóság tárult elé. Tekintete megállapodott az írón, a társán, azon a férfin, akivel annyi életveszélyes helyzetet élt túl, aki elkápráztatta nem mindennapi fantáziájával, aki szellemi kihívást jelentett, akivel megvoltak a kialakult szokásaik, aki mindent tudott az anyja gyilkosságáról, aki róla mintázta a főhősét, aki nagyszerű apa és fiú volt egyszerre, akivel élmény volt minden együtt töltött pillanat... , és aki most mozdulatlanul, csukott szemmel feküdt a hátán, és szivárgott a vér az orrából és a füléből.  Lanie, egy mentőorvos és egy ápoló térdelt mellette. Kigombolták, majd széthúzták a mellkasán és a hasán az inget. Az orvos szemén látszott, ahogy koncentrál a fonendoszkópban hallott szívhangokra, Lanie pedig felhúzta Castle szemhéját, és egy kis lámpával a szemébe világítva ellenőrizte a pupillareflexet, aztán mint aki megérzi, hogy nézik, Kate felé fordult. Tekintetük találkozott. A nyomozó csak végtelen szomorúságot látott barátnője szemében. Újra Castle-re nézett, mintha azt várná, hogy felpattan, és huncut mosollyal megszólal, hogy csak tréfa volt az egész, de a férfi nem mozdult. Az orvos finom mozdulatokkal tapogatta végig a fejét, arcát, a bordáit és a hasát.

Elkapta a tekintetét, és Josh-ra nézett. Az orvos már nyomókötést tett a sebre és bekötötte az infúziót. Josh jó ember és nagyszerű orvos. A kapcsolatuk bensőséges, kellemes és kiszámítható volt. A férfi elkötelezett volt a hivatásában, hittel és szenvedéllyel művelte. Egy más világot, más életformát képviselt, és ez üdítően hatott Kate-re, aki a nap nagy részében rendőrökkel volt körülvéve. Castle ugyan más volt, de vele is mindig bűnügyeket oldott meg. Jól érezte magát Josh-sal, és bár az utóbbi időben érezte, hogy a férfi magasabb szintre akar lépni a kapcsolatukban, neki megfelelt a jelenlegi állapot.

- Beckett! Beckett! - szólítgatta Espo, és amikor végre elérte, hogy a nő ránézzen, próbálta tartani a szemkontaktust vele. - Rendben lesz minden. Most már jó kezekben vannak. Fel kell tennem néhány kérdést, mielőtt kiérnek a többiek és a helyszínelők.

- Oké. Tudom, mit akarsz kérdezni. Nem voltam itt, fogalmam sincs, hogy mi történt, és egyikük sem mondta, hogy találkozni akarnak. Josh nem jött a randira, Martha pedig telefonált, hogy aggódik Castle-ért, mert nem tudja utolérni, ezért idejöttem, de nem tudom, hogy Josh mit keresett itt. Az ajtó nyitva volt, és itt találtam őket. Azt sem tudom, hogy miért volt Rick-nél fegyver - hadarta kicsit összefüggéstelenül, miközben figyelte, ahogy a két sérültet hordágyra teszik és elindulnak velük.

- Mennem kell Javi - mondta rá sem nézve a nyomozóra. Odalépett a Josh-t ellátó orvoshoz, elkapta a karját, és kérdőn nézett rá.

- Mielőbb meg kell műteni, sok vért vesztett, de nem ért létfontosságú szervet a golyó - mondta sietve az orvos, mire Kate csak bólintott. Elengedte a férfi karját, és Lanie-hez lépett, aki éppen felegyenesedett Castle hordágya mellől, és fejével intett, hogy vihetik a beteget. Kate még egyszer végigsimította a férfit a szemével mielőtt elindultak vele, aztán a barátnőjére nézett.

- Lanie! Mondd, hogy nem lesz baja! - kérte kemény arckifejezéssel, de szemében félelemmel teli könyörgés csillogott.

- Nagyon megverték - mondta fájdalmas arccal a kórboncnok. Megfogta Beckett két karját, mintha attól félne, hogy a nő összeesik, pedig Kate Beckettnél keményebb nővel nem találkozott. - Két bordája és az orra eltört, lehet, hogy több bordája megrepedt, a hasa tele van zúzódással, de amíg nem csinálnak ultrahang vizsgálatot, nem lehet tudni, hogy nincs-e belső sérülése. - Elhallgatott. Kate érezte, hogy még van rosszabb is, de nem meri elmondani a nő.

- Lanie?! - Beckett szeme szikrákat szórt. Utálta, ha gyengének nézik. Tudni akarta az igazat.

- Vérzik a füle. Ez agysérülés jele is lehet - mondta ki végre az orvos a legnagyobb félelmét, majd gyorsan hozzátette: - A pupillareflex jó, és ez biztató jel.

- Köszönöm, hogy őszinte voltál - mondta és már rohant is a mentősök után. Nézte, ahogy beteszik a két férfit egy-egy rohamkocsiba. Egy pillanatig tétovázott, aztán beszállt a Josh-t szállító mentőbe.

Az úton fogta a férfi kezét, aggódó tekintettel nézte egyre fehérebb, élettelen arcát, és figyelte a mentőorvos minden reakcióját, amikor az életjelenségeket mutató műszereket tanulmányozta. Időnként kinézett a szélvédőn, és ráfeledkezett az előttük haladó másik mentőre. - Legalább egy kórházba mennek! - gondolta, aztán az orvosra nézett.

- Meg tudná kérdezni a másik kocsiban levő kollégáit, hogy van a társam? - kérdezte reménykedve.

Az orvos bólintott, és bekapcsolta a rádiót. Váltott néhány szót a másik orvossal, majd úgy fordított a készüléket, hogy Beckett is jól hallja a választ.

"Az állapota stabil, de most is eszméletlen. Úgy látom, hogy berepedt a dobhártyája, azért vérzik a füle. Nem érzek koponyasérülést, de csak a CT után mondhatok biztosat. A bordái és az orra biztosan eltört. A keringése és a vérnyomása rendben, de nem lehet kizárni a belső vérzést és a belső szervek sérülését."- hallatszott a rádióból. 

Kate sóhajtott. Legalább nem súlyosbodott a helyzet. Amióta Lanie az agysérülés lehetőségét mondta, nem tudta kiverni a gondolatot a fejéből, és rettegve gondolt arra, hogy Castle-nek esetleg szellemi nihilben, vegetálva kell leélnie az életét.

Megérkeztek. A mentőket már egy egész csapat várta a kórház hátsó bejáratánál. Kate a nyüzsgő, jól működő, összeszokott munkát végző gépezetben kívülállónak és haszontalannak érezte magát. Ránézett az előttük álló mentőautóra, aminek éppen akkor csukták be a hátsó ajtaját. Tehát Castle-t már betolták az épületbe - vonta le az egyszerű következtetést. Josh-t átvették a kórházi orvosok, szakkifejezések sora röpködött a levegőben, és rohantak vele a műtő felé. A nő tehetetlenül nézte, ahogy bezáródik előtte a műtőbe vezető ajtó. Az első dermedtség után megfordult, és sietve a nővérpulthoz lépett, hogy kiderítse, hova vitték Castle-t. A kedves mosolyú nővér csak annyit tudott, hogy vizsgálatokra vitték, aztán barátságosan azt mondta, hogy üljön le a váróban, és mihelyt tudnak valamit, szólni fognak. Egy darabig tétován álldogált, aztán szót fogadott a nővérnek. Magába roskadva ült le, fejét kezébe temette. Néhány órával ezelőtt nem gondolta volna, hogy itt fog ülni egy kórház várótermében vadító ruhában, kisminkelve, elegáns magassarkúban, és egyszerre két férfi életéért retteg.

Valaki finoman megérintette a vállát. Úgy nézett fel, mint akit áramütés ért: azt hitte, egy orvos az.

- Hé! Minden rendben lesz! Mindketten erős fickók - mondta nyugodt hangon, biztató tekintettel Esposito. - Tudsz már valamit?

Kate megrázta a fejét. – Josh-t bevitték a műtőbe, Castle-t pedig CT vizsgálatra. Találtatok valamit?-  kérdezte bizakodva, hátha megoldódik a rejtély, ami ehhez a helyzethez vezetett.

- Igen. A Castle kezében levő pisztolyból nem lőttek. - Szinte érezte, ahogy a nő szívéről legördül egy óriási kő: az legalább biztos, hogy nem Castle lőtte le Josh-t. - A bal kezében volt a fegyver, pedig ő jobbkezes. Két napja vette hivatalosan, és belegravíroztatott egy szöveget - nézett jelentőségteljesen Beckettre.

- Mit? - kérdezte összehúzott szemöldökkel a nő.

- "Hogy megvédhesd az életünket. Mindig. C." Mond ez neked valamit?

- Nem ... - mondta bizonytalanul, de közben arra gondolt, hogy a fegyvert ajándéknak szánta a férfi, olyan valakinek, aki megvédheti. Fülébe csengtek az elmúlt három évben oly sokszor elhangzó szavak: "köszönöm", "mindig". Nem merte kimondani, amit gondolt, de Espo kimondta helyette:

- Holnap lesz a születésnapod Beckett! - Nem kellett többet mondania, mindketten tudták, hogy Castle Kate-nek vette a fegyvert, és ajándéknak szánta.

- Van más is - folytatta a nyomozó, miközben Beckett szemében megjelent a kíváncsiság. - A portás elmondása szerint Castle fél egy körül ért haza, és alig negyed óra múlva megérkezett Josh. A portásnak úgy tűnt, hogy megbeszélték a találkozót. Azt viszont nem tudja, hogy ment-e a lakásba rajta kívül valaki, mert bejött az előtérbe egy vajúdó nő, sikongatva, kiabálva, és egy pillanat alatt felfordulást okozott. A portás a nővel volt elfoglalva, mentőket hívott, de amíg el nem vitték a nőt, bárki bemehetett észrevétlenül.

- Elterelés - szólalt meg Beckett, mire Espo egyetértően bólintott. - Az a kérdés, hogy Castle-re vagy Josh-ra akartak-e támadni.

- Most szerzik be a kollégák a térfigyelő kamerák képeit. Talán lesz rajtuk használható információ. Mennem kell Beckett. Megleszel? - kérdezte féltőn a férfi.

- Persze. Hívj, ha megtudsz valamit! - hangja keményen hangzott, de szemében látszott, hogy kétségek gyötrik. A nyomozó sietve távozott, és Kate újra egyedül maradt a félelmeivel. Felállt és a nővérpulthoz ment, de mielőtt bármit kérdezhetett volna, a nővér megrázta a fejét, jelezve, hogy nincs új hír.

- Mi történt Apával? - hallott egy kétségbeesett hangot a lift felől. Még oda sem nézett, már felismerte a hang tulajdonosát. Alexis rohant felé kétségbeesett arccal, Ryan-nel a nyomában.

- Most vizsgálják! Rendbe fog jönni - próbálta nyugtatni a lányt, de Alexis megérezte a hangjában bujkáló bizonytalanságot, és félelme dühbe csapott át.

- Veled volt? Belerángattad valami veszélyes helyzetbe? - nézett vádlón Beckett-re, aki csak most jött rá, hogy Ryan nem mondta el a lánynak, hogy mi történt.

- Nem. Figyelj rám! Leülünk a váróban, és elmondok mindent, amit tudok - mondta határozottan, mire csak egy bólintás volt a válasz.

Ryan is figyelt, amíg a nő elmondta a tényeket, hiszen neki is csak részleges információi voltak. Kate nem titkolt el semmit Alexis elől. Tudta, hogy okos, és hogy az apja a legfontosabb ember az életében, aki soha nem hazudott neki, így ő sem teheti.

- Most mi lesz? - kérdezte kétségbeesve, miután próbálta megemészteni a hallottakat.

- Megvárjuk, hogy mit mond az orvos. Ne félj, itt leszek veled! - próbálta nyugtatni Kate a lányt, de közben arra gondolt, elkelne valaki, aki őt nyugtatja. Mintha csak valóra vált volna a gondolata, az ajtón Lanie lépett be. Hálásan nézett rá, aztán visszafordult Alexis felé. - Telefonálok nagyanyádnak. Már biztosan nagyon ideges.

Nem volt egyszerű úgy elmondani Martha-nak az eseményeket, hogy az asszonyon ne uralkodjon el a rettegés. Tudta, hogy bármilyen bohémnek látszik, Martha sokat megélt, kemény nő volt, de ilyen helyzetet még soha nem élt át, ezért Kate nem tudta kiszámítani a reakcióját. Megijedt, amikor befejezte a történtek ismertetését, és a vonal másik végén csend volt.

- Martha?

- Azonnal indulok. Kérlek vigyázz Alexis-re! - szólalt meg nagy sokára az asszony, és letette a telefont.

Kate sóhajtott egyet, aztán visszament a váróba, ahol Lanie ölelte Alexis-t, és próbált lelket önteni bele. Ryan hívást kapott Espo-tól, hogy elkelne a segítsége, ezért sietve elbúcsúzott. A percek óráknak tűntek. Szótlanul, a saját félelmeikkel küzdve várakoztak. Minden ajtónyílásra felkapták a fejüket, míg számtalan csalódás után végre a belépő orvos rájuk nézett. Mindhárman felugrottak.

- Richard Castle hozzátartozói? - kérdezte az orvos.

- Igen - vágta rá Alexis és Kate egyszerre. A nyomozó hirtelen elkapta a tekintetét és a földre bámult. Vajon ő hozzátartozó? Igen - állapította meg magában: Castle a társa, hozzá tartozik. Felnézett az orvosra, és szinte itta minden szavát.

- Rendbe fog jönni - kezdte a férfi a legfontosabbal. Kate és Alexis egyszerre sóhajtott fel, de még mindig az orvos arcát kutatták tekintetükkel. - Nincs belső sérülése és koponyatörése sem, de két jobb oldali bordája eltört, két baloldali pedig megrepedt, eltört az orra és a jobb kézfejében az egyik kézközépcsont. Sok, ütéstől származó zúzódás van a hasán. Beszakadt a bal dobhártyája, és kisebb agyrázkódása is van, aminek következtében a rövidtávú memóriája sérült.

- Láthatjuk? Magához tért? - kérdezte a két nő egyszerre.

- Igen. Igen - nézett a lányra, majd a nyomozóra az orvos. - A 335-ös szobában helyezték el. Kérem, hogy ne zavarják sokáig. Nagy fájdalmai vannak, ezért erős fájdalomcsillapítókat kap.

- Dr. Davidsonról tud valamit? - kérdezte Beckett aggódva.

- Még tart a műtét, sajnos többet nem tudok - mondta az orvos, és már sietett is tovább.

- Köszönjük - szólt utána Kate. Mire megfordult, Alexis már elindult megkeresni a 335-ös szobát, de az ajtó előtt megtorpant. Sietve indultak utána Lanie-vel. Kate bátorítóan a lányra nézett és kinyitotta az ajtót.

Mintha egy vasmarok összeszorította volna a szívét. Még sosem látta ilyen elesettnek a férfit. Mindig tele volt életerővel, tervekkel, energiával, életkedvvel. Néha ráfeledkezett, mennyire élvezi az életet az író. Most kicsit zavart, fájdalmas tekintettel feküdt az ágyban, fülén és orrán kötés, karjába lassan csepegett az infúzió, jobb keze könyökig gipszben, mellkasán bordasín. Az ajtó nyílására megmozdította a fejét, de arca azonnal eltorzult a fájdalomtól. A mellette álló nővér kedvesen, de határozottan rászólt.

- Ne fickándozzon Mr. Castle! - mondta, miközben a férfi fejét visszafordította a párnán úgy, hogy a sérült fülén feküdjön. - Maradjon így, hogy kifelé folyjon a vér a füléből. Legyen jó fiú! Átadom kicsit a látogatóinak - szólt Beckett-ték felé pislantva, és kiment a szobából.

- Apa! -  lépett hozzá Alexis, megfogta apja kezét, hangja elcsuklott, a sírással küszködött.

- Semmi baj kicsim - szólalt meg a férfi gyenge, rekedt hangon, és biztatóan megszorította lánya kezét, aztán Beckett-re nézett. - Mi történt? - kérdezte.

- Azt hittem, tőled megtudom. Eszméletlenül találtam rátok, és hívtam a mentőket. - Kate a férfi arcát kutatta, majd tekintete végigsiklott a lila foltokkal tarkított testén. - Nagyon fáj?

- Csak ha levegőt veszek - mosolyodott el erőtlenül.

- Jó kezekben vagy, és mindjárt hatni fog a fájdalomcsillapító - szólalt meg biztatón Lanie. - Ugye tudod, hogy a frászt hoztad ránk? Mire emlékszel?

- Josh eljött hozzám. Beengedtem és leültünk a nappaliban, aztán ... aztán ... nem emlékszem - nézett kétségbeesve a három nőre.

- Agyrázkódásod van, azért nem emlékszel - nyugtatta Lanie.

- Mi van Josh-sal? - kérdezte a férfi.

Kate látta, hogy Castle egyre nagyobbakat pislog, valószínűleg nyugtatót is kap a fájdalomcsillapító mellé.

- Még a műtőben van - tért ki a pontos válasz elől, mert nem akarta felizgatni.

Castle csak bólintott és becsukta a szemét. Már félig belesüppedt a fájdalommentes álomvilágba, de Kate értette a halk motyogás minden szavát.

- Kate ... én ... nem akarom ... hogy ... te ... Josh-sal. Én ..., én ... sze... - mélyen szuszogva elaludt. Alexis és Lanie kérdőn néztek  a nyomozóra, aki zavartan gondolt arra, mit akart mondani Castle. Az ajtó nyílódása mentette meg. A nővér nézett be, egyenesen Beckett-nek szánva a szavakat:

- Kihozták a műtőből Dr. Davidsont, Beckett nyomozó.

Kate bólintott. Még egyszer végignézett az alvó férfin, aztán Lanie-hez fordult.

- Ugye vigyázol rá? - kérdezte, mire a nő csak bólintott, bár egy pillanatig eltöprengett, hogy Castle-re vagy Alexis-re gondol-e a barátnője.

Kate rohant a nővér után, és a folyosón meglátta, ahogy az intenzív szobába tolják Josh-t, egy műtősruhás orvos pedig felé tart.

- Beckett nyomozó vagyok, Dr. Davidson a ... barátom - lépett az orvos elé kérdő tekintettel.

- A műtét sikerült, a golyót eltávolítottuk, de sok vért vesztett, emiatt életveszélyes állapotban van. A következő 24 óra a legkritikusabb időszak. Holnap már okosabbak leszünk.

- Értem - mondta Kate, és a rettegés újra úrrá lett rajta. - Bemehetek hozzá?

- Csak néhány percre. Nyugalomra van szüksége.

A nő bólintott, és lassan belépett a szobába. Azt hitte, rosszabb már nem lehet, mint az előbb, amikor meglátta Castle-t, de tévedett. A hely félelemmel töltötte el. Josh a szoba közepén álló ágyban feküdt falfehér arccal, teste tele volt rakva érzékelőkkel, és mindkét oldalon gépek vették körül, hangjuk betöltötte a csendes szobát. Úgy hatott, mintha nem csak jeleznék az életjeleket, hanem a gépek tartanák életben a beteget.

Kate leült az ágy mellé, és félve megfogta Josh kezét. Csak nézte a férfit, torkát összeszorította a félelem, és hagyta, hogy arcán végigcsorogjon a szeméből kibuggyanó két könnycsepp. Tehetetlenül várt, hátha megmozdul Josh keze, vagy a szempillája, de semmi nem zavarta meg a szívmonitor egyenletes pittyegését. Nézte a férfi arcát, amin most nem látszott semmilyen érzelem. Emlékeiben látta maga előtt a kedves mosolyt, amivel levette a lábáról. Aztán egy másik mosoly jelent meg gondolataiban, egy huncut, csintalan, kisfiús mosoly, aminek szintén nem tudott ellenállni. Gondolatai elkalandoztak. Mit akart mondani Castle mielőtt elaludt? És egyáltalán, mit akart megbeszélni a két férfi, amikor nincs semmi közös az életükben. Nincs semmi, kivéve őt. Vajon róla akartak beszélni? Elhessegette a gondolatot. Megsimogatta Josh kezét, hátrasimította a homlokába hulló fekete hullámos hajtincset, majd határozott léptekkel elhagyta a szobát. Beszélnie kell Esposito-val. Ki kell deríteni, ki tette ezt a számára oly kedves két emberrel! Elindult a lift felé, de megtorpant. Visszafordult. Úgy érezte, hogy még egyszer látnia kell Castle-t, mielőtt elmegy. Halkan nyitott be a szobába, de meglepetésére az infúziót igazgató nővéren kívül nem volt az írónál senki. A nővér meglátta a csodálkozó tekintetét, és suttogva megszólalt.

- Itt volt az édesanyja, beszélt az orvossal, aztán elvitte a kislányt. Azt hiszem szállodába mentek. Dr. Parish az orvosi pihenőben van. Castle-re pillantott, aztán újra Kate-re. - Ő holnap már sokkal jobban lesz. Ez gyógyító alvás - mosolyodott el.

Kate hálásan bólintott, majd elindult a nővérpulthoz, ahol a lelkére kötötte az ügyeletesnek, hogy azonnal értesíti, ha bármelyik férfi állapotában változás állna be.

Fogott egy taxit, hazament, felvett egy farmert, inget, bőrdzsekit, magához vette a fegyverét, és elszánt tekintettel indult a 12-es őrsre.

Fél óra múlva erőteljes léptekkel száguldott végig az íróasztalok között, hullámos haja lobogott, mintha a szél fújná.

- Fiúk! Van valami? - kérdezte üdvözlés helyett, de Ryan és Esposito most elnézték. Átérezték társuk helyzetét, és mindent megtettek, hogy segítsenek.

- A térfigyelő kamerák felvételeit átnéztük. Látszik, amikor megérkezik Castle, majd hamarosan Josh. Aztán két férfi és a terhes nő jön, beszélgetnek, aztán bemegy az épületbe a nő, és amikor megérkeznek a mentők, bemegy a két férfi is. Nyolc percet töltenek benn, aztán távoznak, épp, amikor a mentőbe teszik a nőt - mutatták a felvételt a nőnek. - Sajnos az arcuk nem látszik - nézett rá  homlokát összeráncolva Ryan.

Kate merőn nézte a felvételt. Bár tudta, hogy két társa már minden képkockát tüzetesen átvizsgált, mégis a saját szemével is meg akart győződni arról, hogy nincs-e a filmen valami apró jel, amin elindulhatnak. Agya megpróbált minden apróságot felkutatni, idegpályáin száguldottak a haszontalan információk.

- Ott! - mutatott hirtelen az egyik kép sarkára. Espo és Ryan közelebb hajoltak a monitorhoz. A kép sarkában egy autó látszott, ami közvetlenül a mentő után indult el.

- Látszik a rendszám! - mondták egyszerre.

- Ti nézzetek utána, kié a kocsi, én beszélek a mentősökkel, hogy ki volt a nő, és hova vitték!

Beckett-et elfogta a nyomozás izgalma, amit minden egyes ügy megoldása során érzett, amikor valami nyomra bukkantak. Tudta, hogy sok zsákutcát ki kell iktatni, mire kitalálnak a labirintusból, de most, hogy volt min elindulni, elszántsága megsokszorozódott. Miközben a mentősöket tárcsázta azon töprengett, vajon Castle-nek milyen vad ötlete lenne ebben a helyzetben. Egy másik gondolat már szinte állandóan ott kavargott a fejében: mit keresett Josh Castle-nél.

Lassan jutottak el agyáig a szavak. Hallotta őket, de nem értette. Megpróbált koncentrálni, aztán egy nagyobb levegőt vett. Olyan éles fájdalom hasított a mellkasába, mintha kést forgatnának benne. Felnyögött és megpróbált nem mozdulni, de az oxigénhiány erősebb volt, ezért engedte, hogy újra levegő áramoljon a tüdejébe, ami újabb fájdalommal járt. Megpróbált úgy lélegezni, hogy bordái a lehető legkevesebbet mozduljanak. Szólni akart, de kiszáradt a szája. Kinyitotta a szemét. Érezte, hogy valaki fölé hajol és halkan megszólítja. Homályosan látott, és a fény bántotta a szemét, de lassan élesedett a kép, és a foltból egy kedvesen mosolygó arcot látott meg.

- Mr. Castle! Hogy érzi magát? - kérdezte a nővér barátságosan.

Rick nyelt egyet és suttogva szólalt meg.

- Nagyon fáj ... Kaphatnék ... vizet? - nézett fájdalmas arccal a nőre. A nővér egy pohárért nyúlt, vizet öntött bele, óvatosan megemelte a beteg fejét, és lassan a szájába öntött egy kortynyit.

- Szólok a doktor úrnak, hogy felébredt, és hozok fájdalomcsillapítót.

Castle egyedül maradt a kórházi szobában. Becsukta a szemét, és kezdte visszapergetni a délután és az este eseményeit, de a történet mindig véget ért azzal a jelenettel, hogy a Josh-sal folytatott beszélgetés közepén kopognak. A következő, amire emlékezett, hogy mindene fáj, egy vizsgálóasztalon fekszik, gipszelik az egyik kezét, a másikba infúziót kötnek be. Később ott volt nála Beckett, Alexis, Lanie, majd az anyja. Kate Beckett! Teljesen megbolondította a nő. Először csak tetszett neki a határozottsága, keménysége, az elkötelezettsége, tiszta logikája, elrejtett nőiessége. Aztán megismerte a törékeny, sebezhető oldalát. El akarta hitetni, hogy megközelíthetetlen, de ez csak még vonzóbbá tette. Valódi kihívás volt. Gyönyörű, átlagon felüli intelligenciájú nő, akibe halálosan beleszeretett. Akkor vallotta be magának, amikor életében először valódi féltékenységet érzett. Mindent elért az életben, amit csak szeretett volna. Kate volt az egyetlen, akit mindennél jobban akart, és amikor már azt hitte, hogy talán érez iránta valamit a nő, akkor mindig történt valami, ami megakadályozta abban, hogy elárulja neki az érzelmeit. Nehezen vallotta be, hogy féltékeny volt Demming-re is, de a nő Josh-sal való kapcsolata szinte fizikai fájdalmat okozott neki. Talán azért, mert úgy érezte, nem tudja felvenni a férfival a versenyt. Jóképű volt, okos, szívsebész, aki életeket ment, a hivatása elkötelezettje, vagány motoros. Ez azonban csak a kisebbik gond volt. Az igazi fájdalmat az okozta Castle-nek, hogy látta Kate-t kivirulni, mosolyogni, felszabadultnak és boldognak lenni a férfi mellett. Van joga megfosztani ettől a nőt, akit szeret? Nem, nincs, és ennyire nem is önző. Egyszerűen csak nagyon fájt.

- Mije fáj? - zökkentette ki az orvos kérdése a gondolataiból, mintha csak belelátott volna a fejébe. Rick kinyitotta a szemét, és szomorúan nézett az idős férfira.

- Mindenem - nyögte.

- Kap fájdalomcsillapítót, és próbáljon aludni. Néhány nap után sokkal jobban lesz!

- Mi történt Dr. Davidsonnal? - kérdezte. Ki nem állhatta a férfit, de tudta, hogy csak a féltékenység miatt gondol rá rossz szájízzel. Ha nem fűznék gyengéd érzelmek Kate-hez, talán barátok is lehetnének. Bárhogy is érzett Josh-al kapcsolatban, abban biztos volt, hogy nem akarta Kate-t szenvedni látni, ha a férfit érné valami.

- Meglőtték. A műtétet túlélte, stabil az állapota, de még az intenzív osztályon van - foglalta össze röviden az orvos, aztán elbúcsúzott.

Castle újra becsukta a szemét, és a Josh-sal folytatott beszélgetés szavait próbálta felidézni magában.

Otthon üldögélt a nappaliban, és várt. Meglepődött, amikor Josh felhívta, hogy egy nagyon fontos megbeszélni való miatt szeretne találkozni vele egy nyugodt helyen. Nem akart étteremben vagy kávézóban találkozni a férfival, mert úgy érezte a hangjából, hogy olyan dologról lesz szó, ami csak kettejükre tartozik, és mivel nem tudta hogyan fognak rá hatni a hallottak, nem akart nézőközönséget. Ő ajánlotta fel, hogy találkozzanak nála. Ideges volt. Akármit is akar Josh, neki biztosan kellemetlen lesz, ezért, hogy elterelje a figyelmét, elővette a Beckett-nek szánt ajándékot. Kinyitotta az elegáns fémdobozt, és szemét végigjáratta a pisztolyon. Izgatottan, és kicsit félve gondolt arra, mit szól majd a nő a meglepetésének. Még sosem adott ajándékot a születésnapjára, pedig a kezdetektől fogva tudta, mikor született Kate, de eddig túl intimnek találta az ünnepet ahhoz, hogy megköszöntse. Sokat gondolkodott, minek örülne, aztán amikor döntött, akkor sem volt egyszerű kiválasztani a tökéletes darabot. Egy sereg szakértővel és kereskedővel beszélt, mire megtalálta a mívesen megmunkált, halálosan pontos fegyvert. Nem valami romantikus ajándék, de az egyik legfontosabb tárgy a közös munkájukban Beckett fegyvere volt, mivel számtalanszor mentette meg az életüket. Végigsimított ujjaival a gravírozáson, és elmosolyodott. Mennyivel könnyebb, és egyben unalmasabb volt ajándékot venni a többi nőnek! Nem igényelt különösebb fantáziát a választás, csak azt kellett eldöntenie, hogy bundát, ékszert vegyen, vagy egy egzotikus utazásra fizessen be. Beckett nem az a nő, akit ezekkel el lehetne kápráztatni, pedig ő azt akarta: elkápráztatni. Eszébe jutott az őszinte örömöt tükröző gyönyörű arc, amikor a robbanás után megcsináltatta az apja óráját, vagy amikor meglepte a Született csábítók színészeinek fotójával, amit minden szereplő dedikált. Újra látni akarta azt az arcot.

Kopogtak. A kellemes emlékek szertefoszlottak, újra rátört az idegesség. Lehajtotta a doboz tetejét, és a polcra tette.

Az ajtóban Josh állt, kezében egy üveg Jack Daniels whisky-vel. Néhány pillanatig szótlanul álltak keményen egymás tekintetét kutatva, mintha fel akarnák mérni az erőviszonyokat, bár azt sem tudják, lesz-e egyáltalán harc. Aztán Castle oldalra lépett, a mozdulattal beinvitálva a vendéget.

- Úgy gondolod, hogy szükségünk lesz rá? - kérdezte fejével az üveg felé intve.

- Magam sem tudom. Lehet - felelte bizonytalanul Josh. Castle jólesően nyugtázta, hogy a máskor oly magabiztos orvos most kétségekkel küszködik. Első találkozásuk óta nem tudta megemészteni, hogy akkor zavarba tudta hozni a férfi magabiztossága. Férfiak sosem hozták zavarba, csak nők, mert az ő gondolkodásuk kiszámíthatatlan rejtély volt a számára. Leültek a nappaliban, Castle hozott két poharat, és öntött a whiskyből, aztán kérdőn nézett Josh-ra.

- Kate-ről van szó - kezdte a mondandóját miközben a kezében levő poharat bámulta, majd mint aki nagy elhatározásra jut, felnézett az író szemébe. - Tudom, hogy régebben ismered, talán többet is tudsz róla, mint én, tudom, hogy társak vagytok, és az utóbbi időben téged engedett a legközelebb magához. Egy dolgot nem tudok megfejteni: azt, hogy mit érez irántad - elhallgatott és kérdőn nézett az íróra.

Castle zavarba jött. Erre a kérdésre ő maga sem tudta a választ. Voltak időszakok, amikor reménykedett, hogy Kate többet érez iránta a barátságnál, érezte, hogy a nő feltétel nélkül megbízik benne egy ügy felderítésének minden veszélyes helyzetében, de közel sem érezte ezt a bizalmat, ha mint férfi próbált közeledni felé. A saját érzéseivel már tisztában volt. Leplezni szerette volna zavarát Josh előtt, ezért visszakérdezett.

- Miért? Szerinted mit érez? Egyáltalán, miért érdekel az téged?

Az orvos némán nézett az író szemébe. Azt latolgatta, mennyit áruljon el a szándékaiból. Végül úgy döntött, hogy nyílt lapokkal játszik.

- Szeretem Kate-t, és úgy érzem ő is szeret. Nem kell neked bemutatnom, milyen tulajdonságai vannak, amik rabul ejtettek. Ő az első nő az életemben, akivel hosszú távra tervezek, és most egy fordulópontnál állunk a kapcsolatunkban. Szeretném vele leélni az életemet, és este meg akarom kérdezni tőle, hogy ő is így érez-e.

Castle torka összeszorult, úgy érezte nem kap levegőt. Mit akar tőle Josh? Kínozni? Nem elég szenvedés neki nap mint nap látnia, hogy a számára legkedvesebb nő másba szerelmes, ráadásul előbb tudja meg, hogy Josh meg akarja kérni a kezét, mint maga a leendő menyasszony? Olyan halkan szólalt meg, mint egy haldokló, aki már csak a megváltásban reménykedik.

- Miért mondod ezt el nekem?

- Félek - mondta Josh, Castle legnagyobb meglepetésére. - Félek, hogy ő nem olyan biztos az érzelmeiben, mint én. Valami zavar a kettőtök kapcsolatában. Ha te kerülsz szóba, egészen megváltozik. A kapcsolatunk elején rákérdeztem, hogy mi van köztetek, de azt felelte, te a társa vagy, a barátja, semmi több. Mégis, ha rólad beszél, mindig mosolyog, ábrándos tekintettel réved a távolba, és olyan örömmel mesél a veled töltött időről, a nyomozásokról, hogy az megijeszt.

Castle lehajtott fejjel, maga elé meredve hallgatta Josh szavait.

- Boldoggá akarom tenni - folytatta a férfi - de úgy érzem, hogy te kettőnk közé állsz. Ha ez így van, akkor inkább most szeretném tisztázni a dolgot, nem pedig akkor szembesülni vele, amikor féltérdre ereszkedve gyűrűt tartok a kezemben. Ezért szeretném tudni, hogy mit érzel Kate iránt, és ő mit érez irántad?

Az író nem szólt. Mit is mondhatott volna? Azt, hogy megőrül a nőért? Hogy csak egy aprócska jelre várt az elmúlt három év szinte minden napján? Hogy ő is érez iránta valamit, valamit, ami több a barátságnál? Csak egyet tudott biztosan: azt akarta, hogy Kate boldog legyen. Hogy az ő oldalán, vagy másén, az másodrangú kérdés volt eddig. Josh szavai elbizonytalanították. Az orvos éppen úgy küszködött a kétségeivel, mint ő.

A kínos csendet erőteljes kopogás törte meg. - Ki az ördög lehet az? - dühöngött magában Castle, miközben felállt és kinyitotta az ajtót.

Nem tudta mi történt azután. Kik verték meg, és kik lőtték meg az orvost? De gondolatait inkább az a kérdés izgatta, hogy mit válaszolt volna Josh-nak. Újra meg újra végigjátszotta magában a mondatokat, mint egy végtelenített magnófelvétel, míg végül - talán a jótékony gyógyszereknek köszönhetően - mély álomba nem merült.

Kate dühösen csapta le a telefont. A terhes nő zsákutca. Nem engedte, hogy a mentősök megvizsgálják, aztán a  kórház felé félúton megállíttatta a kocsit, és saját felelősségére kiszállt. A meglepett ápolónak és orvosnak odadobott 200 dollárt, mondván, ez fedezi a felesleges útjukat. Ebből csak annyit tudtak meg, hogy a nőt valóban elterelésnek szánták, hogy a két férfi észrevétlenül bejuthasson Castle lakásába. Most már csak abban bízott, hogy a rendszám eredményre vezet. Felugrott az íróasztal mellől, és majdnem összeütközött Ryan-nel, aki iratokkal a kezében sietett hozzá.

- Megvan a kocsi - újságolta. - A tulajdonos Jose Santiago, 52 éves, nicaraguai származású, egy kis vegyesboltja van. Esposito most hozza be, kb. egy óra múlva tudjuk kihallgatni. Én addig átnézem a pénzügyeit - mondta, és válaszra sem várva elszáguldott.

Beckett gondolkodott. Mi köze lehet egy boltosnak Castle-hez vagy Josh-hoz? Leült a fehér táblával szemben, és mereven nézte a teljesen üres, vakító felületet. Nem történt gyilkosság, így igazából nem is nekik kellett volna nyomozni, ezért nem volt a táblán semmi. Oldalra nézett. Szinte látta maga mellet Castle-t, ahogy az íróasztal szélén ül, és jár a tekintete a táblán sorakozó információkon, aztán megcsillan a szeme, és előáll valami képtelen, vagy nagyon is lehetséges ötlettel.

- Minden rendben lesz, Beckett - szólalt meg mögötte egy megnyugtató hang. - Ők meggyógyulnak, mi meg elfogjuk azokat a mocskokat.

- Tudom - fordult Montgomery kapitány felé a nő elszánt tekintettel.

- Most szóltak a kórházból, hogy Josh állapota stabil, hamarosan kihozzák az intenzívről - nézett meleg barna szemekkel Beckettre a kapitány, aki sóhajtott egyet, bólintott, de csak nézett a férfira, mintha még várna valamire. - Castle is felébredt, de újra kapott altatót, mert a bordatörések miatt nagy fájdalmat okoz neki a légzés - folytatta Kate arcát figyelve, amin hirtelen megkönnyebbülést látszott.

- Bemegyek hozzájuk, hátha emlékeznek valamire - állt fel Beckett, bár maga sem hitte, hogy bármelyik félig eszméletlen férfi tudna ilyen állapotban információval szolgálni, egyszerűen csak látni akarta őket, hogy egy kicsit megnyugodjon. Szeme újra a fehér táblára vetődött, és megtorpant.

- Josh két hete jött meg Nicaraguából, ahol egy segélyszervezettel a zavargások sebesült katonáit látta el - nézett Montgomery kapitányra. Most tudatosult benne, milyen fontos információval szolgált Ryan. - Josh volt a célpont!

- Ez az! - bólintott a férfi. - Szólok Ryan-nek, hogy nézzen utána az elmúlt napokban Nicaraguából érkezőknek, kiderítjük, kinek lehet még köze az autótulajdonos boltoshoz.

- Oké - bólintott Kate, felkapta a térfigyelő kamerák által rögzített képeket a két férfiról, fogta a kabátját, és sietős léptekkel indult a lift felé. Most már szinte biztosan tudta, hogy Nicaraguában kellett történnie valaminek, ami majdnem a két férfi életébe került, de hogy mi történt, azt csak Josh-tól vagy valamelyik munkatársától tudhatja meg. Nem kapcsolta be a szirénát, de cikázva igyekezett kikerülni a lassabban haladó autókat a kórház felé tartva. Josh irodájába ment, ahol az asszisztens kedvesen üdvözölte, de Kate most nem akart beszélgetni, csak megkérte a nőt, nézzen utána, milyen szervezettel és kikkel volt az orvos a közép-amerikai országban. Kilépett az irodából és ösztönösen a 335-ös szoba felé indult. Néhány lépés után megtorpant, és visszafordult az intenzív osztály felé. Miért akart Castle-höz menni először? - mérgelődött magában. Egy nővér eligazította, hova menjen, mivel már nem volt szükség az intenzív megfigyelésre, és Josh-t áthelyezték egy normál kórterembe. Mielőtt belépett a szobába, Beckett a kapitányságot hívta, hogy rendeljenek ki védőőrizetet Josh mellé, hátha a támadók újra megjelennek. Halkan nyitotta ki az ajtót. Fellélegzett, amikor meglátta a férfit. Sápadt volt, de nyugodtan aludt, és az ujján levő érzékelőn kívül nem volt rákötve semmilyen gépre. Odalépett az ágy mellé és megsimogatta az arcát, de olyan finoman, hogy fel ne ébressze. Néhány percig állt az ágy mellet, és azon gondolkodott, mit tehetett Josh, hogy valaki annyira gyűlölje, hogy meg akarja ölni. Meg akarták egyáltalán ölni, és csak véletlenül nem kapott halálos lövést, vagy szándékosan lőtték hasba, hogy valamiért figyelmeztessék? Még egyszer megállapodott a szeme a férfi arcán, aztán elindult. A 335-ös szoba ajtaját is óvatosan nyitotta ki, de ahogy meghallotta a bentről kiszűrődő hangokat, önkéntelenül elmosolyodott.

- Nem! Nem ... kell! Fel tudok ... kelni, ...és ... ki tudok ... menni a ... mosdóig - ellenkezett a nővérrel Castle szaggatottan, kicsi levegőket kapkodva. Hangja kétségbeesett volt, mint egy kisfiúé, aki fél a doktor bácsitól. Kate mosolya még nagyobbra húzódott, amikor meglátta az ágy mellett álló nővért egy műanyag kacsával a kezében.

- Mr. Castle, legyen jó fiú! Megmondta a doktor úr, hogy ma még nem kelhet fel, úgyhogy  ha nem hajlandó a kacsába pisilni, akkor meg kell katétereznem - mondta ellentmondást nem tűrően a nővér, és Castle gyenge próbálkozására ellenére, hogy magán tartsa a takarót, egy mozdulattal lehúzta róla a paplant.

Kate megköszörülte a torkát, mire mindketten meglepetten az ajtó felé néztek.

- Ó! Kimenne, kérem?! - szólt a nővér.

- Ne ... Kate! Nem ... hagyhatsz ... a ... karmai ... között! - nézett könyörgőn Castle Beckett-re.

- Majd én elintézem - mondta bizalmas mosollyal a nővérnek Kate.

- Jó, de ne engedje felkelni, mert akkor rám lesz mérges a doktor úr - adta meg magát sóhajtva a nővér. - Ugye tudja, hogy nem könnyű eset?

- Nekem mondja? - mosolygott rá cinkosan a nyomozó, miközben a nővér kilépett az ajtón.

- Kösz ... Beckett! - nézett hálás szemmel Castle, miközben próbálta visszahúzkodni magára a takarót.

Kate nemcsak azért mosolygott folyamatosan, mert komédiába illő volt a jelenet, hanem legfőképpen azért, mert megkönnyebbült. Ha gyenge és kiszolgáltatott volt is a férfi, már hozta a régi formáját, ellenkezni legalábbis már tudott.

Leült az ágy mellé, és megfogta Castle ép kezét. Az író csak nézte a kezére fonódó finom, hosszú ujjakat, és elakadt a lélegzete. Felnézett, és tekintetük is összefonódott. Néhány másodpercig élvezték a pillanat varázsát, aztán Kate szólalt meg először.

- A szívbajt hoztátok rám, ugye tudod? - mondta aggódva.

Castle nem szólt, csak élvezte, hogy a nő mellette van, fogja a kezét, és úgy tűnik, hogy fontos neki.

- Josh hogy van? - kérdezte. Bár ezzel megtörte a varázst, úgy érezte tartozik ennyivel a nőnek.

- Jobban. Még nem tért magához, de helyre fog jönni - válaszolt szűkszavúan. Nem akart kínos helyzetet, ezért huncut mosollyal gyorsan másra terelte a szót. - Pisilned kellett, ha jól emlékszem!

- Igaz - jelent meg Castle arcán egy kínos mosoly. - Segítenél ... felülni és ... kimenni?

- Arról ne is álmodj! Tudod, ígéretet tettem!

- De ... Beckett! - esett kétségbe a férfi. - Ugye ... nem azt ... akarod ... mondani ...

- De igen - vágott a szavába Kate. - Nem kelhetsz fel, úgyhogy ha szégyenlős vagy, beteszem a takaró alá a kacsát, elfordulok, te pedig elvégzed a dolgod - nézett határozottan Castle szemébe.

- De ...

- Nincs de! - zárta le a vitát Kate. Megemelte a paplant, és határozott mozdulattal betette alá a kacsát egyenesen a férfi bokszeralsójára, a combjai közé. - A többit rád bízom, de segítek, ha akarod - tette hozzá pajkos mosollyal.

- Jön ... még ... az én ... utcámba ... Beckett ... nyomozó - nyögdécselte morogva Castle. Aztán úgy gondolta, kevésbé lett volna kínos a helyzet a nővérrel, elvégre neki ez a munkája. Beckett sem engedi felkelni, azt viszont végképp nem akarja, hogy ott legyen, amikor ő ... - Kimennél? - szólalt meg könyörgőn.

- Ez most komoly? - fordult felé nevetve a nő. - Szégyenlős vagy? Csak azt ne hidd, hogy engem zavarna!

- Kimennél? - ismételte meg Castle.

- Jó, de egy perced van, aztán küldöm a nővért - mondta figyelmeztetve Kate, és kiment a szobából.

Hamarosan a nővér elrendezte a beteget, Kate pedig most már komolyra fordította a szót.

- Örülök, hogy nincs nagyobb baj, Castle. Segítened kell, hogy elkaphassam őket! Mire emlékszel? - kérdezte. Szíve szerint úgy tette volna fel a kérdést, hogy miért volt nálad Josh, de tudta, hogy ez még korai.

Castle elgondolkodott. Hogyan mondja el azt, amire emlékszik anélkül, hogy megemlítené Josh kétségeit és terveit.

- Nem sokra - kezdte meggondoltan. - Alighogy Josh megérkezett, kopogtak. Emlékszem, hogy elindulok az ajtóhoz, kinyitom, de onnantól mintha elvágták volna. Ti mit tudtatok meg?

Beckett összefoglalta az eddigi információkat, majd elővette a térfigyelő képeit, és megmutatta a férfinek.

- Őket gyanúsítjuk. Nem ismerősek?

Castle nézte a két elmosódott, háttal álló férfi alakját. Jellegzetes testtartás, ismerős körvonalak. Képek sorozata villant fel az agyában. Nyelt egyet, Beckett szemébe nézett, majd halkan megszólalt.

- Emlékszem mindenre!

Agyában egymást kergették a képek, mintha valami film peregne a szeme előtt:

Két, erőtől duzzadó, fiatal férfi áll az ajtóban, és az egyikük kezében fegyver volt. A következő másodpercben csak az elviselhetetlen fájdalmat érezte az arcán, hallotta az orrcsontja reccsenését, és érezte, hogy tehetetlenül zuhan a nappali padlója felé. A fájdalom elárasztotta a testét, de nem vesztette el az eszméletét. Látta, hogy Josh felugrik a kanapéról, de megtorpan, amikor a fegyvert rászegezi a magasabb támadó. Spanyolul ordítoztak valamit az orvosnak, aki megpróbált higgadtan válaszolni, a hangsúlyokból Castle érezte, hogy magyarázkodik - valószínűleg nem sok sikerrel, mert az idegen dühe nem csillapodott. A szoba időnként forgott vele, és homályosan látott, de megpróbált feltápászkodni. Abban a pillanatban egy bakancsos láb a kézfejére taposott, majd többször az oldalába rúgott, végül a támadó felkapta a Kate-nek szánt  fém dobozt és fülön vágta. Elvesztette az eszméletét.

Tudata lassan tért vissza a valóságba. Szenvedett a légszomjtól, mellkasa úgy fájt, mintha tőrt döftek volna bele minden levegővételnél, orra zsibbadt, feszült, úgy érezte kézfeje leszakad a helyéről. A hangok lassan úsztak be az agyába: valaki érthetetlenül kiabált, Josh nyögve, erőtlenül magyarázkodott. A fájdalomtól hányinger kerülgette, de megpróbálta kinyitni a szemét. Megrémült. Josh a földön ült hátát a könyvespolcnak támasztva, kezét a hasára szorította, de ujjai körül egyre nagyobb vérfolt áztatta az ingét. A magasabb támadó fegyverét az orvos fejére irányítva, dühtől remegve spanyolul ordított. Tudta, csak néhány másodperce van, hogy megakadályozza a pisztoly elsülését. Ekkor állt meg szeme a Kate-nek vásárolt fegyver dobozán, közvetlenül a bal keze mellett. Lassan becsúsztatta ujjait a fedél alá és kitapogatta a pisztolyt. Nincs megtöltve, tehát blöffölnie kell, és csak a meglepetés erejére számíthat. Lassan kihúzta a dobozból a kezét, megpróbált annyi levegőt beszívni a tüdejébe, hogy egy mondat kimondására elég legyen. Felemelte a kezét, a fegyvert egyenesen a magasabb támadóra fogta, és megpróbált a lehető leghatározottabban megszólalni.

- Ha bántani meri, szétloccsantom a fejét! - mondta olyan gonoszul, ahogy anyja egyik darabjában látta az egyik maffiózótól. - Egy rossz mozdulat, és vége! ... Bobja el a fegyvert!

A támadó felemelte a kezét, de nem dobta el a pisztolyt. Lassan megfordult és farkasszemet nézett Castle-lel. Az alacsonyabb támadó valamit mondott a fegyveresnek, de az nem mozdult. Rick tudta, ha csak egy pillanatra elveszti a szemkontaktust, gyengének látszik, vagy lejjebb engedi a kezét, mindkettejüknek vége. Szinte remegett az erőfeszítéstől. A másodpercek óráknak tűntek.

Az alacsonyabb férfi megfogta társa könyökét, folyamatosan beszélt neki, és megpróbálta az ajtó felé húzni. A fegyveresnek összeszűkült a szeme, aztán leengedte a karját, és hagyta, hogy társa az ajtó felé tuszkolja, de tekintetét nem vette le az íróról. Lassan kihátrált, és az ajtó bezáródott mögöttük.

Castle keze lehanyatlott, elterült a földön, és megpróbált levegőt venni. Az ereiben áramló adrenalin eddig kiiktatta a fájdalmat, most azonban újult erővel árasztotta el a testét a kín. Oldalra nézett Josh-ra. Hiába látta, ahogy egyre gyengül a férfi, tudta, hogy nem tud neki segíteni. Becsukta a szemét, aztán a jótékony ájulás megmentette a további szenvedéstől.

Kate kérdőn nézett rá. Castle újra a képre nézett.

- Ők voltak - mondta határozottan, aztán elmesélte a történteket. Arról hallgatott, hogy a pisztolyt Kate-nek szánta, és arról is, hogy miről beszélgettek Josh-sal.

Beckett figyelmesen hallgatta. Tudta, hogy Castle nem mondott el mindent, de most nem akarta személyes kérdésekkel faggatni. Szinte maga előtt látta a jelenetet, és elérzékenyült, amikor arra gondolt, hogy Castle az élete veszélyeztetésével próbálta megmenteni Josh-t. Nemes lelkű tett volt - gondolta, és még jobban becsülte a férfit. A legfontosabb az volt, hogy jó nyomon indultak. Viszont az is világossá vált, hogy az író is veszélyben lehet, mivel látta a támadókat. Bár Beckett nem hitte, hogy újabb támadástól kellene félni, rendőri védelmet kért az írónak is.

- Azt hiszed, hogy visszajönnek? - kérdezte hitetlenkedve Castle.

- Nem, de biztosra kell mennünk. Abból, amit elmondtál úgy látom, hogy Josh valamivel magára haragította őket, személyes bosszúnak tűnik, de nem hiszem, hogy ennél tovább mennének. Most pihenj! Én visszamegyek az őrsre, kiderítem, kik ezek a fickók - mondta a nő, aztán pár pillanatra elhallgatott, meleg tekintettel a férfi szemébe nézett, és úgy folytatta. - Köszönöm!

Castle már nyitotta a száját, hogy válaszul kimondja a már megszokott és Beckett által várt választ, de most nem tudta azt mondani, hogy "mindig". Nem volt eléggé biztos abban, hogy legközelebb is kockára tenné az életét a vetélytársáért. Azt akarta, hogy Kate - vele, vagy nélküle - boldog legyen, azt azonban igazságtalannak tartotta volna a sorstól, ha mindig csak neki kellene áldozatot hoznia.

- Semmiség - szólalt meg kényszeredett mosollyal.

Kate összeráncolta a szemöldökét. Az utóbbi időben egyre gyakrabban érezte, hogy valami megváltozott a kapcsolatukban, és egyre többször lepődött meg a férfi reakcióin. Most sem a várt választ kapta, ahogy elmaradt a hencegés és a humor is a szavaiból. Túl komoly - állapította meg, bár máskor éppen a komolytalansága bosszantotta. Talán idővel valamelyiküktől majd megtudja a teljes igazságot. Nem kérdezett semmit, csak nézte töprengve a férfit, kereste a csillogást a szemében, de nem látott benn mást, mint mérhetetlen szomorúságot. Önkéntelenül kisimította az író homlokába hulló hajszálait. Mindkettejüket meglepte a bensőséges mozdulat. A férfi még levegőt is elfelejtett venni, a nő pedig elkapta a kezét. A helyzetet Beckett telefonjának csörgése zavarta meg. Esposito hívta.

- Mennem kell - nézett szomorúan a férfira. - Sajnálom, hogy fáj - mondta, és gyors léptekkel kiment a szobából, Castle pedig azon töprengett, hogyan is értse az utolsó mondatot.

Újra nyílt az ajtó, és az író egy pillanatig reménykedve azt hitte, hogy Kate jön vissza, de egy eddig még nem látott idős orvos lépett be a szobába.

-  Sajnálom, hogy ilyen körülmények között ismerhetem meg, Mr. Castle! Nagy rajongója vagyok. A gyönyörű hölgy, aki kilépett az ajtaján Beckett nyomozó volt, ha nem tévedek - üdvözölte barátságosan.

- Igen - válaszolt szűkszavúan Castle. Sem kedve, sem ereje nem volt beszélgetni.

- Tudja, pont ilyennek képzeltem el Nikki Heat-et, és látom, éppen úgy odavan magáért, mint Nikki az ő kotnyeles riporteréért.

- Ezt ... meg ... miből ... gondolja? - nézett az orvosra értetlenül.

- Sok év tapasztalata mondatja velem fiam. Olyan aggódást láttam a nyomozó szemében, amit csak akkor tapasztalunk, ha a beteg nagyon fontos a látogató számára. - Az orvos látta a hitetlenkedést az író szemében, ezért folytatta. - No meg az ajtóban elkapott, és a lelkemre kötötte, hogy nagyon vigyázzak magára!

Rick szája sarkában megjelent egy halvány mosoly, de egy pillanat múlva el is tűnt.

- Az intenzíven ...van ... lőtt sebbel ... akit... szeret - mondta lemondóan.

Az orvos meglepődött.

- Nem láttam, hogy arrafelé ment volna - jegyezte meg. – Na, jöjjön, leveszem a kötést a füléről, és megnézem gyógyul-e a dobhártya.

Castle szótlanul tűrte a vizsgálatot, aztán azt, hogy antibiotikumot csepegtessen az orvos a fülébe. Hálásan vette tudomásul, hogy újra kap fájdalomcsillapítót, bár úgy érezte a lelke most jobban fáj, mint a teste.

Az orvos megérezte a beteg rosszkedvét, ezért nem hozta elő többet a nőt. Megvizsgálta az orrát, a bordákat, a zúzódásokat.

- Tudom, hogy nagyon fáj a levegővétel, de kérem, próbáljon meg háromszor, négyszer nagyot sóhajtani, hogy meg tudjam hallgatni a tüdejét.

Castle arra gondolt, ha csak a lelkiállapotát néznénk, akkor nem esne nehezére a sóhajtás. Most ért csak el a tudatáig, hogy majdnem meghalt egy olyan emberért, aki miatt esélye sincs elnyerni Beckett szerelmét. Így volt helyes - nyugtatgatta magát. Automatikusan hajtotta végre az orvos utasításait, amíg gondolkodott. Érezte, hogy eluralkodik rajta az önsajnálat, de nem tudta túltenni magát a tényen, hogy Josh meg akarja kérni Kate kezét. Néha felcsillant a remény szikrája, hogy a nő érzelmei talán nem olyan mélyek (hiszen ezt érzi Josh is), vagy hogy ő is fontos Kate-nek (erre utalt az idős orvos az imént), de optimista életszemlélete valahogy most mégis cserbenhagyta. Elesettnek, kiszolgáltatottnak és magányosnak érezte magát. A fizikai fájdalom szinte jólesett sebzett lelkének, úgy érezte, hogy amíg a teste kínjaival küzd, addig kicsit háttérbe szorulnak a lelki sebei.

A vizsgálatot megszenvedte, de a fájdalomcsillapító megtette jótékony hatását, és aludt néhány órát. Amikor tudata kezdett visszakúszni a valóságba, hallotta, hogy valakik suttogva beszélgetnek a szobában. Nem volt ereje kinyitni a szemét, csak a hangokra koncentrált.

- De Nagyi! Hogyan történhetett ilyen? Ő soha nem bántana senkit! - ismerte fel Alexis kétségbeesett hangját.

- Édesem! Vannak emberek, akikben mérhetetlen gyűlölet halmozódik fel, és ártani akarnak másoknak, de nyugodj meg, biztosan nem apád volt a támadás célpontja. Ő jó ember! Büszke vagyok rá. Sokszor nem is értem, hogyan lett ilyen nagyszerű férfi belőle, amikor nem volt könnyű gyerekkora. Tudod, én nem voltam a hétköznapi értelemben vett jó anya. Feltétel nélkül szerettem, de ez egy gyereknek nem elég.

- De igen - szólalt meg halkan, csukott szemmel Rick.

- Ó Richard! - lepődött meg Martha. Pislantott néhányat, hogy a szeme sarkában gyülekező könnycseppeket kordában tartsa.

- Apa! Ugye jobban vagy? - kérdezte Alexis aggódva, és megfogta a kezét.

Rick kinyitotta a szemét és elmosolyodott. Itt van két gyönyörű nő, akik rajongva szeretik, ő meg néhány órája majdnem belemerült az önsajnálat posványába!

- Igen, jobban vagyok ... Igazad van ... Anya, nem én ... voltam a ... célpont. - Lassan, szaggatottan, lényegre törően mesélte el a történteket. Inkább gyönyörű vörös hajú lánya égszínkék szemébe nézett, mert tudta, anyja kutató tekintete előtt nincsenek titkok, és ő még nem akart mindent megosztani velük.

- Drágám, hoznál egy kávét nekem? - szólt Martha az unokájának.

A kérés átlátszó volt, mindannyian tudták, hogy csak négyszemközt szeretne maradni a fiával. Alexis kelletlenül elindult, Rick pedig megállapította, hogy anyja előtt gyerekkorában sem tudott titokban tartani semmit, és a helyzet azóta sem lett jobb.

- Na, ki vele Richard! Mi a baj? - nézett szeretettel a fiára, amikor becsukódott Alexis után az ajtó.

- Nincs semmi baj, ... csak fáj - mondta Castle, de nem nézett az asszonyra.

- Ugyan már, kisfiam! Egy kis bordatörés miatt nem lógatnád a törött orrodat! Ha nem bántana valami, akkor már legalább három gyönyörű nővérnek csapnád a szelet, és a történetet kiszínezve a fél sebészetet elkápráztatnád a hőstetteddel.

Rick hallgatott. Mozdulatlanul feküdt az ágyon, és azon gondolkozott, talán mégis meg kellene osztania valakivel az érzéseit. Anyja megértő, szeretetteli arcára nézett, de még nem szólt.

- Kate Becrkett-ről beszélgettetek Dr. Davidsonnal, igaz? - kérdezte a nő biztatón, és Rick megint elcsodálkozott, honnan tudja mindig a legfontosabb dolgokat az anyja.

- Igen - szólalt meg egy kis idő után, aztán halkan hozzátette - meg akarja kérni Beckett kezét.

Martha egy darabig nem szólt, csak összeszorult szívvel nézett fia szokatlanul szomorú szemébe. Nem szokott beleszólni a kapcsolataiba, igaz, a véleményét sem rejtette soha véka alá. A saját kapcsolataiban nem volt igazán sikeres, és nem akarta, hogy a fia ugyanazokat a hibákat kövesse el, mint ő. Szinte az első pillanat óta tudta, hogy a nyomozónő különleges szerepet fog betölteni Rick életében. Látta a lassan három éve tartó vívódását, a be nem vallott érzéseit, és szomorúan tapasztalta, hogy ez a nagy gyerek még mindig nem tudja, hogyan kell meghódítani egy igazi nőt. Sikeres volt, gazdag, ráadásul szellemes, sármos. Szinte ragadtak rá a könnyű nőcskék, akiknek Rick mindig őszinte szívvel odaadta magát, és mindig megcsalták vagy kihasználták, ráadásul tőle sem látott követendő jó példát. Azon gondolkodott, hogy szép szóval, szelíd kedvességgel, vagy határozott, szerető keménységgel vegye-e rá arra, hogy végre lépjen a nő felé, amíg késő nem lesz. Szíve szerint az első variációt választotta volna, de esze tudta, hogy ebből a mélységes önsajnálattal vegyes szomorúságból csak az utóbbi módszer tudja kibillenteni. A férfi el akarta fordítani a fejét, de Martha finoman végigsimított az arcán, kényszerítve ezzel a szemkontaktusra.

- Richard Castle! Igazán akarod Beckett nyomozót? Mert ha igen, akkor ne úgy viselkedj, mint egy pityergő óvodás, hanem mint egy férfi! Harcolj érte, és legfőképpen légy őszinte! Eddig habzsoltad az életet, megkaptál mindent, amit csak akartál. Ideje megtanulnod küzdeni! - mondta határozottan, de fia kétségbeesett arcát látva anyai szíve felülkerekedett, és gyengéden folytatta. - Ő is szeret téged! Hidd el, egy anya megérzi ezt. De gondold végig a kapcsolatotokat, te megtettél-e mindent azért, hogy szeressen, kimutattad-e az érzéseidet? Éreztetted-e vele, hogy mindennél fontosabb a számodra? Richard! Beckett nem olyan nő, aki futni fog utánad! Ő egy kemény, okos nyomozó, de mindenekelőtt NŐ, aki szeretetre, szerelemre, biztonságra, gyengédségre vágyik, és ha úgy érzi, hogy ezt egy másik férfi tudja megadni neki, akkor az ő karjaiban fog kikötni. Gondold meg fiam, el tudod-e érni, hogy higgyen abban, hogy ezeket te tudod neki megadni, nem pedig Josh Davidson!

Az asszony látta, hogy Rick töpreng a hallottakon, de látta szemében a bizonytalanságot is.

- Egyet ne felejts! Soha nincs késő - tette hozzá egy gyengéd, biztató mosoly kíséretében és megszorította a kezét.

Kinyílt az ajtó, és Alexis lépett be kávéval a kezében. Meglepve lett tanúja apja és nagyanyja bensőséges kapcsolatának. Tudta, hogy a civódások ellenére lelki társak, mégis ritkán látott ilyen meghitt pillanatokat. Nem tudta, hogy miről beszélgettek, csak azt látta, hogy apja elmosolyodik, és annyit mond: - Beszélek vele.

Kate visszarohant a kapitányságra, és meglepve látta, hogy Espo egy latin férfit kísér ki. Csak nem az ő autóját látták a felvételen?

- Espo! - kiáltott utána, mire a férfi azonnal visszafordult, és már számolt is be a kihallgatás eredményéről.

- Az autó az övé, de kölcsönadta az unokaöccsének és a Nicaraguából tegnapelőtt érkezett barátjának. Neki biztos alibije van, Ryan az előbb ellenőrizte. Az unokaöccse adatait felvettük, mindjárt indulunk és behozzuk - mondta szinte egy levegővétellel. - Hogy vannak? - nézett kérdőn a nőre.

- Jobban. Nem lesz baj - mondta szűkszavúan. Egész éjjel nem aludt, és bár a tettesek elfogásának izgalma éberen tartotta, érezte, hogy milyen kimerült. Jól esne egy kávé - gondolta. Ha Castle itt lenne, talán éppen most lépne be kisfiús, csintalan mosolyával a pihenőbe, kezében két bögre forrón gőzölgő fekete itallal. Elmosolyodott a gondolatra. Aztán a mosoly elillant. Josh az életéért harcol, ő meg Castle kávéjáról álmodozik. Lelkiismeret furdalása volt. Hogy csillapítson a rossz érzésen, felhívta a kórházat, és az orvos állapota felől érdeklődött. A nővér megnyugtatta, hogy minden rendben, magához tért néhány pillanatra, de most alszik a beteg.

Kate leült a székére, az asztalra hajtotta a fejét és becsukta a szemét. Csak néhány perc pihenést akart engedni magának, amíg nem gondol semmire, hogy fáradt agya újult erővel pörögjön, ha Ryan behozza a gyanúsítottat.

Valaki finoman megérintette a vállát, amire riadtan vette tudomásul, hogy elaludt, és valami mély öntudatlanságból hirtelen visszatérve a valóságba. Azt sem tudta hirtelen mennyi idő telt el.

Ryan állt mellette, és megértő, fáradt szemekkel nézett rá. Kate most gondolt csak rá, hogy a fiúk ugyanúgy nem aludtak egész éjjel, mint ő.

- Behoztuk az egyik gyanúsítottat - mondta olyan halkan, mintha attól félne, hogy megijeszti az ébredő nyomozót.

Beckett azonnal felpattant. A fáradtság mintha soha nem is létezett volna. Érezte, hogy magával ragadja a bizonyítás izgalma, és titkon bevallotta magának, hogy a düh és a bosszú is dolgozik benne. Tudta, hogy érintett az ügyben, ezért szinte lehetetlen objektívnek maradnia, mégsem akarta átadni a kihallgatás lehetőségét. Ő akart igazságot szolgáltatni a két férfiért, akik a legfontosabbak voltak az életében. A kihallgató szoba felé indult, de Ryan határozottan megfogta a karját. Megfordult, és csodálkozva nézett a férfira, de teste még ugrásra készen megfeszült.

- Nem, Beckett! Nem hallgathatod ki, ezt te is tudod! - mondta szelíden, de a keze szorítása ellenkezést nem tűrő erőt sugallt. - Bízz bennünk! - nézett átható kék szemével a nőre.

Beckett összeszorította a száját. Valami ellenérvet keresett, bár esze tudta, hogy a nyomozónak igaza van. Egyikük sem mozdult. Még sosem látta Ryan-t ilyen elszántnak, vele szemben főleg nem.

Beleegyezően bólintott, teste elernyedt, mire a férfi elengedte a karját. Mindketten elindultak: egyikük a kihallgató, másikuk a megfigyelő szoba felé.

Beckett a tükörablakon keresztül figyelte a kihallgatást. A gyanúsított 25-28 év körüli latin férfi volt, aki láthatóan meg volt rémülve a helyzettől. Marco Santiago már évek óta New Yorkban élt a nagybátyjával, Jose Santiago-val, és eddig nem került összeütközésbe a törvénnyel. Esposito és Ryan módszeresen tették fel a kérdéseket. A semmitmondó, lényegtelen kérdések megnyugtatták a férfit, és szinte észre sem vette, ahogy lassan szorul a hurok a nyaka körül. Mire észbe kapott, hogy nincs visszaút, már nem lehetett mellébeszélni. Újra gyöngyözni kezdett a homloka. Beckett idegessége viszont alább hagyott. A fiúk profik, és bár ezt eddig is tudta, most újra meggyőződhetett róla. Mindent megtudtak, amit csak akartak. Ahogy figyelte a fiatal férfi reakcióit, biztos volt benne, hogy igazat mond. A kérdés már csak az, elég gyorsak lesznek-e, és el tudják-e fogni Rodrigo Ibanes-t, mielőtt felül az egyik repülőjáratra. Kilépett a megfigyelőből és egyenesen Montgomery kapitányba ütközött.

- Beckett! Mi ez az önkényeskedés? Ebben az ügyben nem vehet részt! Az az egyetlen szerencséje, hogy nem maga hallgatta ki a fickót, különben az ügyvédje szétcincálhatott volna bennünket! - zúgtak a kapitány erélyes szavai. - Na, mondja, mit tudtak meg! - mondta megenyhülve.

- Josh, azaz Dr. Davidson Nicaraguában volt két hete egy segélyszervezettel, ahol a zavargások sérültjeit segítettek ellátni. A hazaindulásuk előtti órákban egy Rodrigo Ibanes nevű férfi vitte be hozzá lőtt sebbel a kilencedik hónapban levő várandós feleségét. Dr. Davidson nem akarta, vagy nem tudta ellátni a sérült nőt, aki miután az amerikai orvoscsapat eljött Nicaraguából, meghalt a magzattal együtt. A férfi Dr. Davidsont okolta a felesége és a meg nem született gyermeke haláláért, ideutazott és bosszút akart állni. Felkereste a falujából származó, New Yorkban élő barátját, Marco Santiago-t, akit az előbb hallgattak ki Esposito-ék. Ő kölcsönkérte a nagybátyja autóját, és segített felkutatni Dr. Davidsont. Egy hajléktalan terhes nőt megfizettek, hogy vonja el a portás figyelmét, hogy be tudjanak jutni a lakásába. A kórháztól követték, és azt hitték, hogy hazamegy. Ő azonban Castle lakására ment, és a támadók csak ott szembesültek vele, hogy még egy férfit is el kell intézniük. Castle-t megverték és megrugdosták, Dr. Davidsont meglőtték, de végül Castle megfutamította őket. Marco Santiago azt állítja, nem tudta, hogy a barátjánál fegyver van, megijedt a történtektől, és miután eljöttek Castle lakásából, rábeszélte, hogy mielőbb hagyja el az országot. Körözést szeretnék kiadni Rodrigo Ibanes-re a reptereken - foglalta össze Beckett amilyen gyorsan csak tudta, majd kérdőn nézett a kapitányra.

- Igyekezzen - bólintott a férfi.

Éppen kiadta a körözést, amikor megjelent Ryan és Esposito.

- Köszönöm, hogy bízhatok bennetek - nézett komolyan a két nyomozóra.

- Ugyan, Beckett! - mosolyodott el Espo.

- Egy csapat vagyunk - tette hozzá Ryan, aki pontosan tudta, hogyan kell érteni a nő szavait. - Nem akarsz bemenni a kórházba? Mi megvárjuk a körözés eredményét, és ha meglesz Ibanes, azonnal behozzuk.

Beckett hálásan bólintott. - De értesítsetek! - tette hozzá, miközben már vette is fel a kabátját, és sietősen elindult a lift felé. Ahogy beszállt a felvonóba, arra gondolt, hogy lassan három éve alig volt olyan nap, hogy egyedül szállt volna be a szerkezetbe. Megvolt a saját helye és megvolt Castle-é, mindig ugyanarra az oldalra álltak. Sokszor töltötték kettesben azt a pár másodpercet, amíg megtették a néhány emeletes utat. Ilyenkor néha pajzán gondolatai támadtak, mert a néhány négyzetméteres kalitkában szinte kézzelfogható volt az író férfias vonzása. Elhessegette a kellemes emlékeket, és megdöbbent, hogy már megint nem Josh-on, hanem Castle-n járnak a gondolatai.

A reggeli csúcsforgalomnak már vége volt, így elég hamar megtette az utat a kórházig. Ahogy belépett az épületbe, most tudatosan figyelt, hogy Josh szobája felé induljon. Óvatosan nyitotta ki az ajtót, és halkan lépett be, de a férfi mégis abban a pillanatban kinyitotta a szemét. Kate az ágyhoz lépett, megfogta a kezét és egy gyengéd puszit adott az arcára.

- Örülök, hogy jobban vagy! - mondta mosolyogva a férfi barna szemébe nézve. - Ugye tudod, hogy mennyire megrémítettél?

- Minden rendben lesz - szólalt meg erőtlen hangon az orvos, de szája sarkában egy apró mosoly bujkált.

- Tudjuk, hogy ki az elkövető, és már kiadtuk rá a körözést.

- Nem tudtam megmenteni őket, Kate! Mindet megtettem. Nem rajtam múlt - mondta halkan, végtelen szomorúsággal a szemében a férfi.

- Tudom - nézett rá megnyugtató tekintettel Kate. Azonnal tudta, hogy Josh a várandós nőről és a magzattól beszél.

- Castle megmentette az életemet. - Úgy ejtette ki a hangokat, hogy Kate érezte a szavak súlyát. Még mindig nem tudta, miért találkozott a két férfi, vagy hogy miről beszélgettek, de egyre inkább megerősödött benne az az érzés, hogy mindkettejük számára fontos dologról volt szó, amihez neki is köze van. Vett egy nagy levegőt, hogy feltegye a kérdést, de mielőtt kinyitotta volna a száját, Josh megszólalt.

- Fáradt vagyok Kate. Beszélhetnénk később? - tekintete szinte könyörgött.

- Persze. Holnap bejövök - mondta kicsit csalódottan a nő.

- Majd én hívlak.

Kate meglepődött a válaszon, és nem értette a férfi reakcióját. Egy romantikus randit terveztek, kezdtek egyre közelebb kerülni egymáshoz, sőt úgy érezte, hogy Josh többet akar az eddigi kapcsolatuknál, most meg elküldi. Mi a fene történt Castle-nél?

Szótlanul lépett ki a kórteremből, aztán elindult a 335-ös szoba felé.

Az ajtó előtt megtorpant, mert bentről hangok szűrődtek ki. Fülelt. Ha Martha és Alexis van nála, akkor inkább később visszajön - gondolta. Most nem volt kedve másokkal beszélgetni, csak látni szerette volna a férfit. 

- Nem jó, hogy csak búslakodik! Így nem fog gyorsan gyógyulni. A reggelihez hozzá sem nyúlt, úgyhogy az ebédet tessék megenni, mire visszajövök! - hallotta a barátságosan perlekedő nővér hangját. Hátralépett, mert a cipőkopogás erősödéséből tudta, hogy közeledik a nő. Az ajtó kinyílt, és Beckett felismerte a tegnapi nővért, ahogy ő is a nyomozót. Elmosolyodtak.

- Valami nyomja a lelkét, mert egész nap csak szomorkodik, magába roskad, még csak nem is ellenkezik, mint tegnap, és nem akar enni sem. Talán maga jó hatással lesz rá - nézett sokatmondóan a nővér Kate szemébe, majd tovább sietett.

Beckett most már biztos volt benne, hogy valami fontos dolog történt Castle lakásán, és most nem a támadásra gondolt. Mindkét férfi úgy viselkedik, ahogy még sosem látta őket. Vett egy nagy levegőt, és benyitott a szobába. Megállt az ajtóban és várta, hogy Rick odanézzen, de a férfi nyitott szemmel, oldalra fordított fejjel, fásult arckifejezéssel feküdt az ágyban.

Castle nem tudott másra gondolni, csak anyja szavaira. Akkor elhatározásra jutott, hogy beszél Kate-tel, azóta viszont teljesen elbizonytalanodott. Van joga elmondani az érzéseit Kate-nek? Van joga elbizonytalanítania a kapcsolatában, amiben boldog? De igazán boldog Josh mellett? Kétségek között őrlődött. Már nem törődött a fájdalommal, a kiszolgáltatottsággal, a vizsgálatokkal, csak arra tudott gondolni, hogy mit mondjon Kate-nek, egyáltalán mondjon-e valamit. Épp azon bosszankodott, hogy szép kis író, aki nem találja a szavakat, amikor megérezte, hogy valaki nézi. Az ajtó felé fordította a fejét, és tekintete találkozott a világ leggyönyörűbb szempárjával. A lélegzete is elakadt. Mit tegyen?

- Szia Castle! - szólalt meg a legtermészetesebben a nő, és elindult az ágy felé, de a szemkontaktust megőrizte. Leült az ágy melletti székre. Érezte a férfi feszültségét, amibe egy kis szomorúságot vélt felfedezni. Hogy ezt oldja, a kettejük között kialakult évődő hangnemmel folytatta.

- Panaszt hallottam rád! Szófogadatlan kisfiú voltál? - kérdezte huncut mosollyal. - Tegnap nem akartál kacsába pisilni, ma meg nem etted meg a reggelidet? Ejnye, ejnye! Hát csak nekem fogadsz szót? Bár azt csak én tudom, hogy mennyi munkám van ebben! - mondta most már szinte nevetve, és örömmel látta, hogy egy halvány mosoly jelent meg a férfi arcán. - Pedig látom szép kórházi hálóinget is kaptál, bár nekem jobban tetszettél anélkül!

Castle kihallotta az utolsó mondatból a pajkosságot, amitől egyszerre elmúlt a rosszkedve. Minden olyannak tűnt, mint a Josh előtti időkben, amikor szinte folyamatosan évődtek egymással.

- Tudod, ebben a szerelésben is ... elég szexis vagyok ahhoz, ... hogy idecsábítsam a legdögösebb ápolónőket, ... enélkül meg féltem, hogy letámadnak, ... vagy esetleg még benned is ... illetlen gondolatokat ébresztek. ... Véletlenül sem szerettem volna ... zavarba hozni, Beckett nyomozó! - válaszolt a fájdalom miatt szaggatottan, de kaján vigyorral az arcán.

Kate megnyugodott: visszatért a régi Castle! Szúrós tekintettel nyugtázta a hallottakat, aztán megfogta az éjjeliszekrényen levő tálcát a rajta levő ebéddel, és a férfi ölébe tette.

- Na, gyere te rossz kisfiú! Edd meg szépen az ebédet!

- Meg akar mérgezni ... Beckett nyomozó? - játszotta a sértődöttet a férfi, aztán a kistányéron remegő természetellenes zöld színű zselére nézett és már a látványtól összerázkódott. - Bármit megeszek, ... de azt nem - mutatott határozottan a zselére.

- Miért? Meglepően jó.

- Ez? Olyan, ... mintha veszélyes hulladékba áztatott ... algát tettek volna ... zselatinba - vágott fancsali képet az író. - Tudtok valamit az elkövetőkről? - terelte el a témát az ennivalóról a férfi.

- Tulajdonképpen azon kívül, hogy mit keresett nálad Josh, mindent tudunk - nézett rá jelentőségteljesen a nő, mire Castle elkapta a tekintetét.

- El is fogtátok őket?

- Még csak az egyiküket, de a fegyveresre is kiadtuk a körözést. Ha meglesz, azonnal szólnak a fiúk - mondta Beckett, miközben mert egy kanállal a levesből, és Castle felé közelített vele. A férfi engedelmesen nyitotta ki a száját, és nyelte le a meleg  zöldséglevest. - Köszönöm, hogy megmentetted Josh életét - folytatta a nő komolyan, és figyelmesen kutatta a férfi arcát, ő azonban úgy tett, mintha annyira el lenne foglalva a zöldségek megrágásával, hogy nem is hallaná a szavakat.

-  Miről beszélgettetek?

A férfi csak hallgatott.

- Castle!? - emelte fel a hangját kérdőn a nő.

- Ez csak olyan férfidolog - hárított az író anélkül, hogy felnézett volna.

Kate megérezte a férfi hangulatváltozását, de azt is, hogy bizonytalan, ezért jó nyomozó lévén tudta, még van esély arra, hogy megtörje a férfi ellenállását.

Rick hezitált. Tudta, hogy Kate nem fogja békében hagyni addig, míg meg nem tudja az igazat, és akkor még nem is beszéltünk arról, titkon arra vágyik, hogy kitárja az érzelmeit a nőnek!

- Miért nem kérdezed meg Josh-t? - próbált visszavágni.

- Még nincs abban az állapotban - válaszolta feltűnően gyorsan Kate, arcáról lerítt, hogy több van a szavak mögött, és ez nem kerülte el Castle figyelmét. Ezek szerint az orvos nem mondta el a szándékát és a kétségeit sem Beckettnek - állapította meg.

- Csak kérdezett tőlem valamit, és a terveiről beszélt - válaszolt semmitmondóan Kate kérdő tekintetére, de mivel a nő továbbra is kitartóan fürkészte az arcát, belenézett a csodálatos zöld szempárba, vett egy fájdalmasan mély levegőt, és belevágott élete talán legnehezebben kimondott mondatába.

- Kate! Három éve ismerjük egymást, és én tudom, hogy nincs jogom pont most előhozakodni ezzel, de bárhogy dönts, tudnod kell, hogy én három év óta ...

Ebben a pillanatban kivágódott a szoba ajtaja, és egy jól megtermett - vagy 120 kg-s - középkorú, fekete nővér száguldott be kezében egy tálkát tartva, fehér egyenruhája majd szétpattan a fenekén és a mellén. Sütött róla az életkedv és az ellentmondást nem tűrő határozottság. Rick szava elakad, és mindketten meglepve nézték a szobán tornádóként végigsöprő nőt.

- Még csak két napja van az osztályon Mr. Castle, de szegény Janet nővér már tőlem kért segítséget, mert a reggeli injekciót csak negyed órán át tartó hosszas küszködés után tudta beadni magának. Ha szégyenlős, annyit tehetek magáért, hogy kiküldöm a szobából a hölgyet - nézett először a férfira, majd Kate-re.

Castle egyik rémületből a másikba esett. Egy hajszál választotta el attól, hogy kimondja Kate-nek, hogy amióta az első közös ügyük végén a fülébe súgta, hogy "el sem tudja képzelni", azóta szerelmes belé. Rettegett az elutasítástól, vagy hogy Kate kineveti. Most meg beront ide ez a jó kedélyű terminátor, és nem elég, hogy megzavarja élete talán legfontosabb pillanatát, még injekciót is akar neki adni, amitől gyerekkora óta retteg. Arcára kiült a pánik, amikor meglátta a tálkán a fecskendőt.

Kate-t bosszantotta, hogy Castle nem tudta befejezni a mondatot, pedig érezte, hogy valami rendkívülit akart mondani a férfi, de a kialakult helyzet, és Rick kisfiús, riadt arckifejezése olyan komikus volt, hogy elmosolyodott, és a nővérről a férfira nézett.

- Mindig nagy a szája és nem szégyenlős, úgyhogy maradok! - mondta, miközben szemében gonosz kis fény csillant.

Castle nyelt egyet, szólni akart, de nem jött ki hang a torkán, szemét ide-oda kapkodta Kate, a nővér és az injekciós tű között.

- Én ... nem, nem ... akarok ..., nekem ... nem kell ...  dadogott kétségbeesett tekintettel.

- Kedvesem! Ezt el tudja játszani Jenet nővérrel, de ha velem akar kezdeni, akkor előbb kell felkelnie! - nevetett a nővér, és Castle tudta, hogy nincs menekülés.

- Akiről az a hír járja, hogy megmentette egy orvos életét, az nem lehet nyuszi a barátnője előtt - folytatta a nő, miközben egy mozdulattal lehajtotta Rick-ről a takarót. Az író megpróbált a paplan után nyúlni, de a hirtelen mozdulattól éles fájdalom hasított a bordáiba, így esélye sem volt a nővel szemben. – Na, szép! - gondolta. - Hálóingben feküdni Beckett előtt, ez ám a férfias látvány! A legrosszabb azonban még csak ezután következik! Azt sem akarta, hogy Kate megtudja mennyire fél az injekciótól, de kettesben sem akart maradni a hárpiával.

- Nem a barátnőm.

- Nem vagyok a barátnője - mondták egyszerre zavartan, aztán a nővér csodálkozó tekintetét látva Kate hozzátette: - Én nyomozó vagyok, ő pedig a társam.

- Ne haragudjon, de amilyen gondoskodón etette, azt hittem a barátnője vagy a felesége.

Beckett láthatóan zavarban volt, de Castle most mégsem használta ki a helyzetet valami sikamlós megjegyzéssel. Túlságosan fájt neki a gondolat, hogy ha előbb közeledik őszintén a nőhöz, akkor talán már valóban a barátnője lenne, vagy esetleg a ... Eddig jutott az álmodozásban, amikor a nővér az ágy mellé lépett kezében a felfelé tartott injekciós tűvel, és ellentmondást nem tűrő hangon megszólalt.

- Ne féljen drágám! Forduljon oldalra, hadd adjak egy kis fájdalomcsillapítót a szexi kis hátsójába! Jajgathat, vagy megfoghatja a társa kezét, ha az segít, csak ne ugráljon!

- Nem jajgatok - morogta sértődötten a férfi miközben oldalra fordult, megmarkolta a lepedőt, és szemhéjait összeszorítva, becsukta a szemét.

A két nő összenézett, mintha ezer éve ismernék egymást. A nővér csak a fejével intett, mire Kate az ágy másik oldalára ment, kezét finoman Castle vállára és csípőjére tette. A férfi félve kinyitotta az egyik szemét, és tekintete Kate biztató tekintetével találkozott. 

- Nem baj, ha jajgatsz - mosolygott rá a nő, miközben lopva a nővér kezére pillantott, aki szétnyitotta a hátul kötős hálóinget, és egy mozdulattal lehúzta az alatta levő bokszert Castle fenekéről. - Csak ne mocorogj!

A férfi elkapta a pillantást, és arra gondolt, ha nem félne az injekciótól, még élvezné is a nő érdeklődését, és biztosan tenne valami pajzán megjegyzést, így azonban csak az járt az eszében, hogy a hideg fertőtlenítő után jön a szúrás, amit utált.

- Á.á.á.á.áááá! - kiáltott fel önkéntelenül. Mozdult volna, de Kate kezei ránehezedtek, ráadásul a bordái is mintha be akartak volna szakadni, így csak megfeszültek az izmai.

- Na, meg is volnánk! Én nem értem magukat férfiakat! Az életüket kockáztatják a barátjukért, de egy tűszúrás miatt cirkuszt csinálnak! Remélem, legközelebb csak akkor játssza el a reggeli műsort Janet nővérnek, ha hiányzom magának és újra látni szeretne! - mondta derűsen a nővér. - Sietnem kell a saját betegeimhez. Megtenné, hogy felöltözteti és befejezi vele az ebédet? - kérdezte Kate-t.

- Persze.

- Sok sikert hozzá! - intett a férfi felé fejével a nővér, majd ugyanolyan gyorsan viharzott ki a szobából, mint amilyen gyorsan jött.

Castle látta, hogy a két nő cinkosan összenevet. - Na, szép! Nem elég a bajom, még ki is nevetnek - gondolta. Amikor Kate visszafordult felé, sértődött képpel szólalt meg.

- Van fegyvered, megmenthettél volna ettől az injekció-terminátortól, de nem, te inkább ellenem szövetkeztél vele! Legszebb öröm a káröröm, ugye?

- Csak egy kicsit - mosolygott rá Kate, miközben felhúzta a bokszert és megigazította a hálóinget. - Én azt hittem, hogy ő az egyik dögös nővér, aki le akart támadni - heccelte még egy kicsit a férfit, aztán elé tette a tálcát. - Na, gyere, fejezzük be az ebédet!

- Nem kell segíteni - mondta még mindig durcásan Castle.

- Oké - egyezett bele Kate, és hagyta, hogy a bal kezével ügyetlenkedve egye a levest, majd az apróra vágott húst a rizzsel. Hallgattak. Kate nézte az étellel harcoló sebesült férfit, és azon gondolkodott, mennyivel más érzés tölti el Castle mellett, mint Josh-sal. Az íróval sosem unatkozik, minden együtt töltött percet élvez. Ha nyáron elfogadta volna a hamptons-i meghívást, talán minden másképp alakult volna köztük! Majd szétvetette a kíváncsiság, mégsem merte megkérdezni, hogy mit akart mondani a nővér belépése előtt.

Castle örült, hogy látszólag az evésre koncentrálhat. Teljesen összezavarodott. Már nem tartotta olyan jó ötletnek a Beckettel való beszélgetést. Újra bizonytalanná vált, és most először bevallotta magának, hogy miért. Mindig, minden nőnek hamar és könnyen kitárulkozott, sosem voltak kétségei a választ és a nő érzelmeit illetően, de Beckett más volt. Ő nem a sikeres írót látta benne, nem érdekelte, hogy gazdag, hogy befolyásos bizonyos körökben, hogy nagyvilági életet él, ő nem Richard Castle-t látta, még ha Castle-nek szólította is, csak egy szellemes, fantáziadús, nagyszájú, kotnyeles, csipkelődő férfit. Elég ez ahhoz, hogy vonzónak találja? Még sosem félt attól, hogy nem elég jó egy nőnek, sosem gondolt arra, hogy egy nő egyszer azt mondja neki, hogy bocs, de legyünk csak barátok! Most azonban rettegett. Az étel lassan elfogyott, és a csend kezdett kínossá válni.

- Elvennéd a tálcát? - nézett a nőre.

- Még a zselét meg kell enned, különben kikapsz a szexi injekció-terminátorodtól! - figyelmeztette csintalan mosollyal a nő.

- Na, azt már nem! Miért akarjátok, hogy megegyem azt a szörnyűséget? - vágott fancsali képet az író.

- Sok benne a kollagén, ami segíti a csontok gyógyulását, úgyhogy ne légy finnyás!

- Honnan tudsz te ilyeneket? - csodálkozott. - Akkor sem bírom megenni - nézett olyan szemekkel a zselére, mintha valami szörnyűség lenne.

- Tegnap dél óta nem ettem, majd éhen halok, úgyhogy besegítek, ha akarod, de neked is enned kell - mondta végül Beckett, azzal fogott egy kiskanalat, egy darabot kihasított a remegő zöld zseléből és bekapta. Castle olyan tekintettel meredt rá, mintha azt várná, hogy mikor jön vissza a szörnyűség a nőből, de Kate jóízűen még egy falatot bekapott. A következő kanállal azonban a férfi szája felé közelített, aki próbált egyre hátrébb húzódni, száját összeszorította, kétségbeesetten a nőre nézett és megrázta a fejét.

- De, de! Meg kell enned! Életben maradtam, látod? - szólalt meg Kate, de most nem mosolygott, és hangjában túlsúlyba került az utasítás.

Castle feltörekvő gyomrával harcolva kinyitotta a száját és becsukta a szemét, hogy legalább ne lássa a gusztustalanságot. Meglepődött, mert az étel csak furcsa állagú és színű volt, az íze azonban kellemesen édeskés volt cseppnyi citromos ízzel. Amikor kinyitotta a szemét, Beckett már mosolygott.

- Látod, ezt is kibírtad!

- Szép kis nap! - sóhajtott a férfi. - Injekció, anyám fejmosása, "szexi" hálóing, még egy injekció, zöld trutyi! Ez még egy szuperman-nek is sok, nemhogy egy szuperírónak! - Félve a szemét forgató, mosolygó nőre nézett. - Ugye nem meséled el a fiúknak, hogy félek az injekciótól, és hogy láttad a meztelen ... khm...

- Megőrzöm a titkodat, és azt is, amit a bokszer alatt láttam. De vigyázz! Egy kaján megjegyzés vagy suskus a hátam mögött, és a titkod már nem titok többé! - válaszolt a szája sarkában bujkáló mosollyal, de összehúzott szemmel, szúrós tekintettel Kate.

- Ahogy kívánja Beckett nyomozó! - bólintott színpadiasan Castle.

Mindketten élvezték ezt a  macska-egér játékot, amiben a szerepek folyamatosan cserélődtek. A pillanatot Beckett telefonjának türelmetlen csengése törte meg.

- Espo az - nézett a kijelzőre elkomolyodó arccal a nő. Felállt, hallgatta a fejleményekről beszámoló társa hangját.

Castle figyelte a nő arcát: összehúzott szemöldöke, összeszorított szája és dühös tekintete arról árulkodott, hogy valami baj van.

- Oké, értem. Azért kösz - búcsúzott el a nyomozótól, aztán Castle-re nézett. - Elkéstünk! Elhagyta az országot, útban van Nicaraguába. Ryan már intézi a kiadatási kérelmet, de hónapokba fog telni, mire rács mögé ültethetjük.

Castle látta a tehetetlenség szülte haragot a nő minden gesztusán, ő azonban nem érzett gyűlöletet a férfi iránt.

- Nézd Kate! Tudom, hogy te másképp érzel, mivel majdnem megölte Josh-t, de én nem tudom gyűlölni azt az embert. Láttam rajta, hogy az elkeseredés vezeti, a düh mellett a mérhetetlen bánat sugárzott a szeméből. Tudom, hogy én csak rosszkor voltam rossz helyen, azért bántott. Nem láttam, hogyan lőtte meg Josht, de remegett a kezében a pisztoly. Úgy éreztem, hogy igazából nem akar lőni.

- Ne védd Castle! Amit tett, azért felelnie kell!

- Igen, tudom, csak azt akarom mondani, hogy megértem a tettét, ha valami nagy és fájdalmas veszteség volt az indítéka.

- Meghalt a várandós felesége és a magzat is. Azt hitte, hogy Josh a felelős a halálukért, ezt akarta megbosszulni - nézett csodálkozva az íróra. Nem gondolta, hogy ilyen veszélyes helyzetben, sérülten is ilyen jó megfigyelő.

- Josh biztosan megtett mindent, amit lehetett - szólalt meg félve Castle, mivel nem tudta mi az igazság, de ismerte annyira az orvos elhivatottságát, hogy feltételezze, nem rajra múlt két ártatlan élet. Nem értette magát. Abban kellett volna reménykednie, hogy Josh egy szívtelen anya-gyerek gyilkos, akiből Kate egy pillanat alatt kiábrándul, mégis inkább abban reménykedett, hogy az orvos egy kudarcot vallott hős. Az igazság az, nem akarta, hogy a nőnek ekkora csalódást kelljen átélni. Szinte fizikai fájdalmat érzett azokban a pillanatokban, amikor Kate-nek a lelke fájt.

- Igen, megtett mindent. Ő a leglelkiismeretesebb, legelhivatottabb orvos, akivel valaha találkoztam - válaszolt a nő, de hangjából szomorúság csendült.

- Minden rendben lesz Kate! Ő meggyógyul, a támadót meg le fogod ültetni, csak ki kell várni az időt - mondta megnyugtató hangon Castle. Megpróbált mosolyogni, de nem nagyon sikerült. Nemrég majdnem szerelmet vallott a nőnek, most meg egy másik férfi karjaiba tereli! Egyszerűen csak azt akarta, hogy a nőnek jó legyen, hogy boldog legyen, hogy mosolyogni lássa!

- Tudom. De valami megváltozott. Valami történt nálad - nézett kérdőn a férfi szemébe.

Castle egy darabig állta a nő tekintetét, aztán nyelt egyet, és elkapta a tekintetét.

- Nem tudom, miről beszélsz. Mindent elmondtam, amire emlékszem a támadásból - próbálta terelni a témát.

Beckett elmosolyodott, és olyan tekintettel nézett a férfire, mint az anyuka a mellébeszélő, rosszalkodó kisfiára.

- Na, ki vele Castle! Miért ...

Kinyílt az ajtó, és Martha viharzott be rajta, mögötte Alexis jött kicsit riadt tekintettel.

- Ó Katherine! Úgy örülök, hogy itt vagy! Látod, ez történik, ha nem vigyázunk rá! - mutatott a fiára.

Beckett kényszeredetten elmosolyodott. Ma már nem fogja megtudni, hogy miről beszélgetett a két férfi, pedig talán ez volt az a pillanat, amikor kihúzhatta volna a választ Castle-ből.

- Hoztunk néhány finomságot a kedvenc éttermedből, mert a Nagyi azt mondta, kizárt, hogy megeszed a kórházi ételt, de látom tévedett - simította meg apja homlokát Alexis, miközben az üres tányérokra pillantott.

- Ebből is láthatod kislányom, hogy apád nagyon beteg. Ha nem lenne semmi baja, kizárt, hogy megenné a kórházi zselét! - mondta tettetett aggodalommal Martha, aztán Kate-hez fordult. - Elfogtátok a tetteseket? Hazamehetünk végre a lakásunkba? Nem kell félnünk újabb támadástól? - özönlöttek belőle a kérdések.

- Az egyik támadót elfogtuk, a másik sajnos elhagyta az országot. A helyszínelők végeztek, kitakarítottak, úgy hogy nyugodtan hazamehettek, nem kell félnetek semmitől!

- Köszönjük Katherine! - nyugodott meg az asszony, aztán szerető tekintettel a férfira nézett. - Beszéltem az orvossal Richard. Azt mondta szépen javulsz, néhány nap múlva hazaenged, de valakinek ápolni kell, mert egyedül még nem tudod ellátni magad - hangjában érződött, hogy örül is, meg nem is a hírnek.

- Tudom, hogy a társulattal holnap indultok Chicago-ba, Alexis pedig a természetkutató táborba megy, de hidd el, megoldom.

- Arra gondoltam, megkérem Dr. Boltont, ajánljon egy megbízható, tapasztalt ápolót, aki ellátna, de ne valami fiatal fruska legyen, akit el tudsz szédíteni, hanem olyan, akinek szót fogadsz.

- De Anya! Mondtam, hogy megoldom - ellenkezett a férfi, bár tudta, hogy anyjával szemben nincs sok esélye.

- Én tudnék ajánlani egy megfelelő nővért - szólalt meg Kate huncut mosollyal az arcán. - Tapasztalatból tudom, hogy neki szót fogad!

Castle-nek csak egy pillanattal később esett le, hogy kire gondol Beckett. Ijedt arccal ellenkezett.

- Nem, nem! A terminátort nem! Hogy lehettek ilyen gonoszok velem? - méltatlankodott.

A szobába ekkor belépő Ryan és Esposito éppen elkapták Castle utolsó mondatát, amin fáradtságuk ellenére is jót derültek.

- Mi van Castle? Nem bírsz a nőuralommal? - cukkolták, mire a férfi sértődött arcot vágott.

- Még ti is?

- Örülj neki, hogy három gyönyörű nő figyeli minden kívánságodat, úgy hogy nézd a helyzet jó oldalát - nevetett rá Ryan.

Még beszélgettek egy kicsit, aztán a két nyomozó elbúcsúzott. Hamarosan Kate is indult, de meglepetésére Martha kikísérte a folyosóra.

- Beszélt veled Richard? - kérdezte kíváncsian.

- Csak az ügyről - válaszolt meglepetten Kate.

- Ó, sajnálom - mondta az asszony, aztán gyorsan elterelte a témáról a szót. - Ki az a nővér, akit említettél? Ha szerinted megfelelő lenne, akkor beszélek vele. Nem hagyhatom otthon egyedül ebben az állapotban ezt a nagy gyereket. Képtelen lenne betartani az orvos utasításait! Imádja megszegni a szabályokat - sóhajtott.

Beckett eltöprengett. Szinte maga előtt látta, ahogy a határozott, jókedélyű nővér megrendezi a csintalan, ellenkező kisfiút. A megjelenő képeken elmosolyodott, de aztán arra gondolt, ennyire mégsem lehet gonosz, hogy a karmaiba engedje a férfit.

- Majd én megoldom Martha, ne legyen rá gondod - mondta hirtelen elhatározással.

Bár a mondatot többféleképpen is lehetett érteni, Martha jó színésznőhöz méltóan kiolvasta a fiatal nő testbeszédéből, csillogó tekintetéből, hogyan is érti a megoldást.

- Köszönöm - mondta sokat sejtető, hálás mosollyal, miközben megsimította Kate karját, majd egy bólintással elbúcsúzott, és visszalépett a szobába.

Kate még hallotta, hogy a férfi morgolódik az anyjával, amiért az a háta mögött intézkedik. Milyen különleges kapcsolat az övüké - gondolta szomorúan, tudva, hogy ő soha nem tapasztalhatja már meg a gyerek-anya közti lelki összetartozást. Ahányszor együtt látta őket, mindig érezte, hogy sokkal erősebb és mélyebb szeretet köti őket össze, mint amit a külvilág felé mutatnak, és noha Castle felnőtt férfi, gazdag, sikeres író, az anyja közelében mindig kisfiúvá változik, amit szemmel láthatóan nem is bán. Amíg ezen töprengett, elért a nővérpulthoz, de ott megtorpant. Vissza szeretett volna menni Josh-hoz, de a férfi elutasító szavai még mindig fájdalmasan csengtek a fülében. Már abban sem volt biztos, jól értette-e, hogy nem akar vele találkozni, majd csak ha hívja. Nem tetszett neki a férfi lelkiállapota sem, túlságosan magába forduló volt. Valami nagyon bántja: vagy az, ami Nicaraguában, vagy az, ami Castle lakásán történt, esetleg mindkettő. Ki kell mozdítania ebből a letargiából, de nem ma - döntött. Még túl friss a fájdalom. Holnap bejön, megpróbál beszélni vele, addig pedig kideríti, miért kellet meghalni a várandós nőnek, mi váltotta ki azt a mérhetetlen gyűlöletet a tettesben, hogy ölni is képes lett volna. Még megkérdezte a nővért, hogy minden rendben van-e Dr. Davidsonnal, aztán az igenlő választ hallva elindult a parkolóba.

Beült az autóba, de nem indult el. Gondolatai visszatértek az íróhoz és Martha-hoz. Te jó ég! - temette arcát a kezébe. - Mit ígértem én? Még szerencse, hogy csak azt mondtam, hogy megoldom az ápolását, és nem azt, hogy majd én ápolom! - Magában bevallotta, hogy arra gondolt, úgyis szabadnapos lesz, tudna gondoskodni a férfiról. Most döbbent rá, milyen képtelen ötlet volt ez tőle! Josh-hoz tartozik, aki sebesülten fekszik a kórházban, ő meg egy másik férfit vinne a lakásába ápolás címszó alatt! Ez tisztességtelen lenne az orvossal szemben még akkor is, ha Castle-lel csak baráti, partneri a kapcsolata. Vajon Josh féltékeny lenne? Nem tudta megítélni, hogy mennyire bízik meg a férfi az ő érzéseiben, azt sem tudta, hogy ő maga mennyire biztos a saját érzéseiben. Martha-nak viszont ígéretet tett, ezért valahogy meg kell oldania ezt a lehetetlen helyzetet. Sóhajtott egy nagyot, aztán elindult hazafelé.

Fáradt volt, halálosan fáradt. Rég érzett olyat, hogy gondolkodni sincs ereje, pedig képek cikáztak az agyában Josh-ról, a támadókról, Castle-ről, Martha-ról, de a képek nem álltak össze történetté.

Forró vízzel zuhanyozott le, és remélte, hogy attól ellazul. Lefeküdt az ágyba, de egy darabig úgy érezte képtelen elaludni, csak forgolódott nyugtalanul, aztán mégis szinte a másodperc töredéke alatt mély, pihentető álomba zuhant.

Felriadt. Agya csak később eszmélt, hogy a telefon csengése az, ami felébresztette. Fogalma sem volt, hogy mennyi ideig aludt, lehetett pár perc, de akár több óra is. Miközben felvette a kitartóan csörömpölő készüléket, ránézett az órára, és egy pillanatig csak bámulta a kijelzőt: nem akart hinni a szemének, hogy már hajnal van. Lanie hívta.

- Kate! Jól vagy? A frászt hozod az emberre! Miért nem vetted fel a telefont? - hadarta a patológus.

- Bocs Lanie, de elaludtam.

- Ne haragudj, hogy felébresztettelek, de senki nem tudott rólad semmit, és idegesített, hogy nem veszed fel a telefont. Nem csodálkozom, hogy elfáradtál. Javi is használhatatlan volt az este - tette hozzá suttogva. - A fiúk üzenik, hogy hatra bemennek az őrsre, ha neked is jó. Utána akarnak nézni, hogy mi történt Nicaraguában.

Beckett jólesően elmosolyodott. Egy mindenkiért, mindenki egyért. Sosem mondták ki, de mindannyian így éreztek, és ez az elv most már Castle-re is vonatkozott.

- Ott leszek - mondta, és letette a telefont.

Most csak langyosra állította a zuhanyt, hogy felfrissüljön. Teljesen újjászületett az alvástól és a frissítő víztől. Szüksége is lesz minden energiájára, mert megint hosszú nap vár rá.

Mire beért az őrsre, Ryan és Espisito már az asztaluknál ültek és elmerültek az összegyűjtött adatok feldolgozásában. Ahogy meglátták Beckettet, mindketten felpattantak, hogy beszámoljanak neki az eredményekről. Kiderítették, hogy kik voltak az orvoscsapat tagjai, és hogy Nicaragua melyik részén dolgoztak.

Beckett csak bólintott, de a két férfi tudta, hogy ebben a mozdulatban benne van a köszönet is.

- Oké! Megosztozunk, hogy melyikünk kiket hallgat ki. Minél többet megtudunk a történtekről, annál jobban megismerjük az indítékot.

Az íróasztalára nézett. Úgy érezte, mintha valami hiányozna róla. - A kávé - mondta ki hangosan a szavakat. Ijedten körbenézett, nem hallotta-e meg valaki, de az őrs kihalt volt, a fiúk pedig már elindultak a kihallgatásokra. Leült a székére, és maga elé képzelte, ahogy nyílik a lift ajtaja, és Castle sármos mosollyal az arcán közeledik felé kezében két pohár kávéval. Megrázta a fejét, mintha akkor elrepülnének fejéből az emlékek. Kiment a pihenőbe és főzött egy kévét magának. A kávégépet is Castle hozta - gondolta.

A délután háromig huszonnégy orvost és ápolót hallgattak ki. Lassan összeállt a történet.

A kórházban lassan telt a délelőtt. Castle unatkozott. A reggeli vizsgálatokon hamar átesett,  aztán Janet nővér lemosdatta, mivel a mozgás még nagyon nehezére esett, ráadásul az injekcióról is le tudta beszélni, mivel addig bizonygatta, hogy mozgás nélkül nincsenek fájdalmai, amíg a nő el nem hitte. Amíg a nővér vele volt, gyorsan telt az idő, mert élvezte, hogy a fiatal, tapasztalatlan ápolónőt folyamatosan zavarba tudta hozni, és ez szórakoztatta. Igaz a végén addig feszítette a húrt, hogy szegény nő azzal fenyegetőzött, hogy újra szólni fog Margo nővérnek, a terminátornak, ha nem viselkedik komolyabban.

Azóta viszont órák teltek el, és mivel nem történt semmi, csak gondolkodni tudott. Nem akart gondolkodni. Minél többet járt az agya Kate-en, Josh-on, az anyja tanácsán, a saját érzelmein, annál zavarosabbnak tűnt a helyzet. A regényeiben a lételeme volt a bonyodalmak kitalálása és kibogozása, de a saját életében nem akart bonyodalmakat! Ráadásul a fájdalomcsillapító hiányát is egyre jobban érezte. Hiába kapott tablettát, annak ellenére, hogy meg sem mozdult az ágyban, egyre jobban fájt a mellkasa.

Éppen azon töprengett, hogy vajon ma bejön-e hozzá Beckett, amikor nyílt az ajtó. Reménykedve nézett fel, de nem Kate, hanem Martha lépett be, kezében több csomaggal.

- Ó Richard! Csak látni akartalak még, mielőtt elmegyek a turnéra. Hoztam ebédet, biztosíthatlak, jobb, mint a kórházi koszt, és hoztam néhány pizsamát, mert tudom, hogy feszélyezve érzed magad a hálóingben - nézett szeretettel a férfira.

- Köszönöm Anya, de nem kellett volna! Igaz, nem valami szexis ez a hálóing, de úgysem lát benne senki - mondta kicsit szomorkásan.

- Hidd el, hamarosan lesz látogatód, és akkor jól fog jönni a pizsama - mondta titokzatosan az asszony.

- Anya! Mit titkolsz előlem? Még azt sem árultad el, hogy miről beszéltetek tegnap Beckettel!

- Ugyan kisfiam! Nem volt semmi titok, csak azt beszéltük meg, hogy melyik nővért ajánlaná ápolónak.

- De nem mentél bele, ugye? - kérdezte a férfi rémülten.

- Nyugodj meg, elégedett leszel!

- Nem vagyok nyugodt - morogta Castle. - És ki lesz a látogatóm? Remélem nem Meredith-t vagy Gina-t hívtad ide! Most nincs kedvem nosztalgiázni a kedvükért! - duzzogott tovább.

- Legyen elég annyi, hogy elégedett leszel, és kapsz egy második esélyt - mosolygott sejtelmesen Martha.

- Bejön Beckett? - csillant fel a férfi szeme. Mégis fontos a nőnek!

- Az előbb beszéltem vele, azt mondta, délután végeznek a kihallgatásokkal, utána bejön a kórházba.

- Szóval a kórházba. Nem azt mondta, hogy hozzám - állapította meg csalódott hangon, és szeméből eltűnt a csillogás.

- Richard Castle! Hogyan lehetsz ilyen kishitű. Fontos vagy neki. Ezt egy anya megérzi - veregette meg fia kezét. - Miért csak a könyveidben vagy a szavak mestere? A saját életedben miért olyan nehéz kimondanod néhány szót? - komolyodott el a nő.

Castle nem válaszolt. Noha voltak pillanatok, amikor az agyára ment az anyja, mérhetetlenül szerette, és hálás volt a tanácsaiért.

- Segítek felvenni a pizsamát! - engedte el a kezét Martha, és az egyik táskából elővett egy szürke, V nyakú pólót és egy kék pizsamanadrágot.

- Segítenél előbb kimenni a mosdóba? - nyögte ki nehezen Castle.

- Na gyere, támaszkodj rám! - nevette el magát a nő. - Ha kell, másban is segítek! Remélem anyád előtt nem vagy szégyenlős!

- De Anya! Utoljára kétévesen szorultam a segítségedre - legalábbis a mosdóban!

Castle nehezen ült fel az ágyban, rettentően fájt, ahogy megfeszültek a bordaközi izmai, de ahogy függőlegesbe került, már egészen jól mozgott. 

Martha a hálóinges fia után nézett, és elmosolyodott. Lehet, hogy Kate így is szexisnek találná - gondolta.

Néhány perc múlva lefejtette a férfiról a kórházi hálóinget, de egyikük sem gondolta, hogy ilyen nehéz lesz felvenni egy pólót, Castle nem tudta magasba emelni a kezét, így aztán Martha megszenvedett a ruhadarabbal, mire rácibálta a férfira.

- Na, jöhet a nadrág - sóhajtott egyet, azzal le akarta húzni a bokszert a fiáról, de ő erőteljesen megszorította ép kezével anyja karját.

- Ne, ne, ne, ne! Hogy gondoltad Anya? - szólt a nőre felháborodottan.

- Mi a baj? Láttalak már meztelenül!

- Igen, csak az harminc évvel ezelőtt volt! Azóta egy kicsit megváltoztam - ráncolta rosszallóan a homlokát Castle. - A bokszer marad, mivel a begipszelt kezemmel nem tudom megfogni, lehajolni sem tudok, így nem tudom egyedül lecserélni. Te pedig ebben nem segíthetsz! - zárta le a vitát.

- Richard Castle! Remélem, Beckett nyomozóval nem leszel ilyen szégyenlős, mert akkor szegény lánynak sokat kell küzdenie egy-egy ruhadarabbal!

- Anya szeretnélek emlékeztetni, hogy nem én vagyok az a férfi, akivel Beckett jár! - hangjából szomorúság csendült.

- Tudod kisfiam, de egy nő életében a férfiak jönnek-mennek, egészen addig, amíg meg nem találja az igazit. 

- Te még mindig keresed? - kérdezte Castle keserűen.

- Megtaláltam, elvesztettem, újra keresem, amíg meg nem találom - mosolyodott el szomorú titokzatossággal Martha, aztán hogy fia ne feszegesse tovább a kérdést, gyorsan elbúcsúzott, és kiviharzott az ajtón.

Castle hanyatt feküdt az ágyban és becsukta a szemét. Újra és újra átrágta anyja szavait, de nem lett okosabb. Csak reménykedett abban, hogy ha Beckett bejön a kórházba, akkor nem csak Josh-hoz, hanem hozzá is benéz. Keserűen gondolt arra, hogy Kate az orvost szerelmes nőként, őt pedig barátként látogatja meg. Kár, hogy nem az egyik könyvében vannak, akkor úgy alakítaná a cselekmény szálát, hogy a végén a gyönyörű nyomozónő beleszeressen a sármos íróba. A kellemes gondolatok ellazították, és lassan elnyomta az álom.

Beckett megírta  a jelentést, tájékoztatta a kapitányt a fejleményekről, elbúcsúzott a fiúktól, majd elindult a boncterembe Lanie-hez. Muszáj volt valakivel beszélnie a kialakult helyzetről.

- Szia kislány! Azt hittem már nem is akarsz beszámolni a fejleményekről! - üdvözölte a barátnője.

- Javi úgy is elmesélt mindent - nézett huncut mosollyal rá Kate.

- Tudod, hogy nem a hivatalos nyomozásra vagyok kíváncsi, hanem arra, ami Josh és Castle között történt, és arra, hogy mi az ördögöt fogsz most csinálni. Mekkora bajban vagy?

- Ennyire látszik? - nézett rá csodálkozva Beckett. Tudta, hogy Lanie jó megfigyelő, és olyanokat is leolvas róla, amiket a tapasztalt férfi nyomozótársai még csak nem is sejtenek, de mindig abban a hitben ringatta magát, hogy jó pókerarca van.

- Gyere, igyunk meg egy kávét! Mr. Johnson úgy sem fog elszaladni - mutatott a boncasztalon fekvő holttestre.

Néhány perc múlva csendesen kevergették a kávéjukat. Lanie kitartóan fürkészte barátnője gondterhelt arcát, Kate pedig úgy tett, mintha a kávé kevergetése során keletkezett örvénylő mozgás szemlélése lenne a világon a legérdekesebb néznivaló.

- Na ki vele, kislány! A tettesek megvannak, a két áldozatunk szépen gyógyul, te meg egyre feszültebb vagy - szólalt meg végül türelmét vesztve, szelíden az orvos.

-  Még sosem voltam így összezavarodva Lanie - emelte fel lassan a tekintetét Kate. - Egyikük sem mondja el, mit keresett Josh Castle-nél, de tudom, hogy valami fontosról lehetett szó, amihez szerintem nekem is közöm van, mert mindketten titkolóznak és furcsán viselkednek. 

- De nem csak emiatt vagy összezavarodva ugye? - akarta belőle kihúzni a lényeget Lanie.

- Josh letargikus és távolságtartó, tulajdonképpen azt mondta tegnap, hogy ne menjek be hozzá, majd hív. Castle olyan, mintha el szeretne mondani valami fontosat, de aztán mégsem teszi meg. Nem értem őket! - mondta egyre bosszúsabban.

Lanie egy ideig hallgatott, végiggondolta a hallottakat, aztán barátnője arcát maga felé fordítva mélyen a szemébe nézett.

- Nem ők bosszantanak a legjobban, igaz?

Kate lesütötte a szemét.

- Nem értem az érzéseimet - suttogta a szavakat, mintha félne kimondani a legnagyobb félelmét. - Josh a szerelmem, Castle a társam, a barátom, és bár a mentőben Josh-al voltam, de állandóan azon járt az eszem, hogy mi lehet Castle-lel, a kórház folyosóján pedig önkéntelenül az ő szobája felé indultam. Josh ágya mellett feszengtem, mindig valami szorongást éreztem, Caste-lel minden olyan természetes, felszabadult. Lanie ez nem normális, hogy így érzek! - Kate szeme könnybe lábadt, tekintete segélykérően kapaszkodott Lanie-ébe.

- Ó drágám! - simított végig a karján az orvos. - Ez annak a jele, hogy ideje lenne átértékelned az érzéseidet mindkét férfivel kapcsolatban. Ezt viszont magadnak kell megtenned, és bármennyire is szeretnék, ebben nem tudok segíteni.

- Van más is - sóhajtott Kate. Barátnője kérdő tekintetét látva vett egy nagy levegőt és belekezdett. - Segítened kell Lanie. Castle hamarosan hazamehet a kórházból, de kell mellé valaki, aki ápolja, mert sem Martha, sem Alexis nem lesz otthon.

Itt megállt, hátha Lanie-nek lesz valami korszakalkotó ötlete a helyzet megoldására, és nem kell bevallania, hogy ő tulajdonképpen felajánlkozott erre a feladatra. A nő csak nézett rá értetlenül, nem tudta, hova akar kilyukadni Kate, elvégre Castle gazdag, könnyen meg tud fizetni egy ápolót. Kate kétségbeesett arcát látva egyszer csak egy képtelen ötlet villant az agyába.

- Nem, az nem lehet! - kiáltott fel. - Katherine Beckett, ugye nem csináltál olyan őrültséget, hogy elvállalod az ápolását?

Kate csak egy sóhajjal válaszolt. Lanie a mennyezetre nézett, aztán vissza a barátnőjére.

- Josh-ra gondoltál? - kérdezte megrovón.

- Érts meg! Abban a pillanatban csak az járt a fejemben, hogy meg kell oldani az ellátását, és én ráérek. De nyugodj meg, csak azt ígértem Martha-nak, hogy megoldom a helyzetet. Szerinted Josh féltékeny lenne?

- Féltéke-eny? Kate, te egy gyönyörű, dögös csaj vagy, Castle meg három éve odavan érted! Szerinted mit érezne Josh, ha Castle-t ápolgatnád, vagy ki tudja mint csinálnátok, amíg ő kórházban van?

- De Lanie! Tudod, hogy nem történne semmi! - háborodott fel Kate.

- No-no! Járhatsz Demming-gel vagy Josh-sal, de ha Castle-lel vagy, szikrázik köztetek a levegő. Bár úgy látszik, hogy rajtad kívül ezt mindenki látja, csak te nem akarod tudomásul venni, és olyan kapcsolatokba menekülsz, amikben nem vagy felhőtlenül felszabadult és boldog. Ennek ellenére azt hiszem, Josh nem érdemli meg, hogy ilyen helyzetbe hozd.

Kate hallgatott. Végiggondolta barátnője szavait. Valóban csak Castle  és a valódi érzelmei elől menekült? Valóban többet jelent neki Castle, mint egy barát? De vajon hogyan érez iránta Castle? És hogyan érez ő Josh iránt?

- Jaj Lanie! Ahelyett, hogy segítenél, csak még jobban összezavarsz!

- Oké. Akkor először is gondold végig, mit érzel Josh iránt! Kedveled? Szereted? Szerelmes vagy belé? Vele akarod leélni az egyetlen életed egész hátralevő részét? Tőle akarsz gyerekeket? Ha az utóbbi három kérdésre igen a válasz, akkor segítek keresni Castle mellé egy megbízható ápolónőt. Ha a válasz nem, akkor először Josh-sal kell beszélned.

Kate összeszorította a száját, és idegességében beharapta az alsó ajkát. Egy percig hallgatott, aztán nyíltan, megkönnyebbüléssel a szemében Lanie-re nézett. Tudta mit fog tenni.

- Köszönöm, hogy mindig számíthatok rád - mondta hálásan.

- Én nem vagyok olyan biztos abban, hogy segítettem, csak reménykedek, hogy nem lesz zavarosabb a helyzet. Boldognak szeretnélek látni! Megérdemled - ölelte meg a nyomozót. - Bárhogy döntesz,  én mindig melletted állok.

- Tudom, és hálás vagyok érte. Mennem kell, Lanie. Fontos megbeszélni valóm van - nézett sokatmondóan a patológusra.

Kate kilépett az épületből, de nem szállt be az autójába. Jólesett a hűvös szél, ami a hajába kapott. Elmosolyodott. Hát így kap a szél egy nő hajába - gondolta, amikor eszébe jutott, hogy kigúnyolta Castle-t azon a két évvel ezelőtti könyvbemutatón. Most szüksége van egy kis levegőre és egy kis időre. Sétált. Nem gondolkodott semmin. Figyelte a lüktető várost olyan szemmel, ahogy eddig sosem. Nem az utat, nem az épületeket, nem az autók áradatát nézte, hanem az embereket, akik élték mindennapi életüket. Az arcukat fürkészte. Boldogok? Kétségek gyötrik őket? Döntéseken tépelődnek? Várnak valakire vagy vár rájuk valaki? Már tisztán látta, mit kell tennie. Ő is csak olyan ember, mint bárki más. Válaszút elé került és döntenie kell. Talán nem is olyan nehéz az! Csak a szívére kell hallgatnia.

Jólesett a séta. Az órájára nézett, és már meg sem lepődött azon, hogy megint cserbenhagyta az időérzéke. Leintett egy taxit, és a kórházhoz vitette magát.

Most nem tévesztette el az irányt, egyenesen Josh szobája felé tartott. Határozott mozdulattal nyomta le a kilincset, de halkan nyitotta ki az ajtót. A férfi éberebb volt, mint tegnap. Meglepett tekintettel nézett a felé közeledő nőre.

- Mondtam, hogy majd hívlak. Miért jöttél Kate? - kérdezte kiszáradt szája miatt kicsit érdes hangon.

- Beszélnünk kell Josh - mondta szelíden a nő.

- Az ügyről vagy rólunk?

- Mindkettőről.

A férfi becsukta a szemét, mintha nem akarna tudomást venni a rá váró beszélgetésről. Eljött hát a pillanat. Nem így képzelte el a dolgokat. Szerette Kate-t. Gyönyörű volt, okos, szellemes, kemény, ugyanakkor érzékeny nő. Tisztelte benne a munkája iránti elhivatottságát, ezt a megszállottságot érezte ő is a gyógyításban. El tudta vele képzelni az életét: család, gyerekek, öregkor, unokák, közben pedig munka, munka, munka.

De ott volt egy zavaró tényező: Castle. Josh tudta, hogy nincs és nem is volt testi kapcsolat Kate és az író között, hogy nem jártak egy napig sem, mégis úgy érezte, hogy a férfi többet jelent Kate-nek mint Ryan vagy Esposito. De mennyivel többet? Ha csak szóba került a férfi egy ügy kapcsán, amiről Kate lelkesen mesélt, a nő arckifejezése azonnal megváltozott, szemében megjelent valami különös csillogás. Ilyenkor irigykedett. Ha vele volt Kate, jókedvűnek és boldognak látszott, de azt a csillogást soha nem látta a tekintetében. A bombás eset óta pedig egyértelműen azt érezte, hogy Kate nem akar tőle mást, mint egy kellemes, ideiglenes kapcsolatot, amiben tartozhat valakihez. Semmi többet. Ő azonban többet szeretett volna: erősebbet, életre szólót. Előtte azonban tisztázni akarta, hogy Castle valójában mennyire zavaró tényező. Ha csak a képzelete játszik vele, akkor megkéri Kate kezét, ha van alapja a kétségeinek, akkor mást kérdez a nőtől. Ezért kért találkozót azon a délutánon az írótól. A támadás lehetetlenné tette a beszélgetést, de arra elegendő volt, hogy lássa az író érzéseit, mert bármennyire is igyekezett kitérő válaszokat adni, azt egyértelműen látta, hogy Castle reménytelenül szerelmes Kate-be.

- Megvannak a tettesek - kezdte a beszélgetést a nő. - Az egyiküket mi fogtuk el, a fegyverest pedig a nicaraguai reptéren tartóztatták le néhány perce. Csak a kiadatására várunk.

Tartott egy kis szünetet, közben figyelte a férfi reakcióját, aki még mindig csukott szemmel feküdt.

- Tudom, hogy mi történt Josh. Az orvoscsoport már hazafelé indult az államokba, már elszállították a felszerelés nagy részét, az utolsó szállítóhelikopter már csak rád várt, mivel a te műtőd volt az utolsó működő egység. Már szinte csak a sátor állt, amikor megjelent a férfi a karjában a sebesült várandós feleségével. A többi orvos hiába mondta neki, hogy már nem tudtok segíteni neki és vigye a nőt valamelyik városi kórházba, ő egyre csak zokogva könyörgött - idézte fel az eseményeket a nyomozónő, de elhallgatott, amikor meglátta, hogy Josh felnézett.

- Mindannyian tudtuk, hogy esélye sincs eljutni a városig. Az utakat aláaknázták, folyamatos harcok alakultak ki, és megfelelő szállítóeszközük sem volt. Azt kellett eldöntenem, hogy nem teszek semmit és ezzel aláírom a halálos ítéletét, vagy megpróbálkozok a lehetetlennel. A felszerelés nagy részét már elvitték. Szinte kőkorszaki eszközökkel és körülmények között műtöttem meg. Húsz százalékot adtam az életben maradásukra, de ezt nem mondtam meg a férjnek. A katonák szinte a fejünk fölül bontották le a műtőnek használt sátrat, aztán engem betereltek a helikopterbe, és egészen a támadásig nem tudtam, hogy mi történt a nővel és a magzattal.

Kate figyelte a férfi arcát, ahogy befejezte a történetet. Szomorú és lelkiismeret furdalása van - állapította meg.

- Nem a te hibád Josh - mondta meggyőződéssel.

- Tudom, de nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy jobb felszereléssel és megfelelő körülmények között talán meg tudtam volna menteni őket - nézett most már egyenesen Kate szemébe az orvos.

- De ezek rajtad kívül álló tényezők voltak, amiket nem tudtál befolyásolni.

- Kate! Láttam annak a férfinak a fájdalmát! Tudod, valahol a lelkem mélyén megértem, amit tehetetlen elkeseredésében tett. Én meg talán megérdemeltem a sorsomat!

- Ne mondj ilyet! - szólt rá határozottan a nő. - Bármit mondhattál volna, nem hozták volna vissza az összecsomagolt felszerelést. Adtál nekik egy esélyt, megtettél minden emberileg lehetségest, de nem sikerült.

Leült Josh mellé az ágyra és megsimogatta az arcát. A férfi becsukta a szemét, élvezte a finom kezek lágy érintését, aztán megváltozott tekintettel egyenesen a nő gyönyörű szemeibe nézett.

- Szerelemmel szeretsz engem Kate? Tervezel velem hosszabb távra, vagy csak a mának élsz? - kérdezte minden átmenet nélkül.

Kate-t meglepte a hirtelen témaváltás és a nyíltan nekiszegezett kérdés. Zavartan elkapta a tekintetét, simogató mozdulata megállt. Amikor belépett az ajtón úgy érezte, hogy felkészült erre a beszélgetésre, de úgy képzelte, ő lesz ez irányító, és nem gondolta, hogy Josh hozakodik ezzel elő. Vett egy nagy levegőt, a férfi kérdő szemébe nézett, és belekezdett.

- Josh! Te vagy a legnagyszerűbb férfi, akivel valaha találkoztam. Csodálom az elhivatottságodat a munkád iránt! Szenvedélyes vagy és gyengéd, és mindig nagyon jól éreztem magam veled - mondta őszintén.

- De? - szólt közbe a férfi. - Most jön a "de" kezdetű mondat.

- Valami másra vágyom Josh - mondta az orvos szemébe nézve őszintén. Nem akart fájdalmat okozni a férfinak, de nem akarta hiú reményekkel áltatni. - Bocsáss meg, ha többet vártál tőlem, mint amit adhattam. Szeretlek és tisztellek, ezért nem akarlak becsapni. Jó volt veled minden pillanat, de sosem gondoltam a jövőre. Sajnálom, hogy most mondom ezt el, amikor fáj a tested és a lelked, de nem hiszek a kegyes hazugságban.

Kate végigsimított a férfi karján, aztán felállt.

- Remélem egyszer majd meg tudsz bocsátani - mondta búcsúzóul és elindult az ajtó felé.

- Tudtam, Kate! - szólt utána halkan Josh. A nő megtorpant és megfordult.

- Emlékszel, amikor először mentem eléd az őrsre? Azóta tudtam, hogy van egy férfi, aki odavan érted, és azóta már azt is tudom, hogy nem én vagyok neked az igazi.

Kate elkerekedett szemmel nézett a férfira.

- Ezért találkoztatok! - A felismerés megdöbbentette. Josh már eddig is érezte a bizonytalanságát? - De Castle csak a társam, a barátom!

- Lehet, hogy így van Kate, de ez nem változtat azon a tényen, hogy szeretsz, de nem vagy szerelmes belém. Szeretlek, és ezért azt szeretném, ha boldog lennél. Elengedlek - mondta gyengéden, és Kate már nem látta elgyötörtnek a tekintetét, csak szomorúnak.

- Köszönöm. Én pedig azt szeretném, ha te is boldog lennél! - válaszolt hálásan a nő. Néhány másodpercig még összefonódott a tekintetük, aztán Kate búcsúzóul bólintott, és kilépett a folysóra.

Ahogy becsukta maga mögött az ajtót, úgy érezte nem bírják el a lábai. Remegett a gyengeségtől. Nekitámaszkodott a falnak és próbált mélyeket lélegezni. Mérhetetlenül sajnálta a férfit, de az iránta érzett érzéseit tisztázta magában a séta alatt, és tudta, hogy helyesen döntött. Biztos volt abban, hogy Josh bárkit fog választani élete társául, boldoggá fogja tenni, és hogy nagyszerű apa lesz. Fogalma sem volt róla, hogyan tovább, csak azt tudta, hogy számára nem Josh az a férfi, akit gyerekekkel akar megajándékozni, és aki mellett meg akar öregedni.

Elmúlt a remegés, de még mindig a falnak támaszkodva állt. A másik férfira gondolt. Bemenjen hozzá? - töprengett. - Igen. Elmesélem neki a nyomozás eredményét, de Josh-ról nem beszélek - döntött.

Halkan lépett a szobába, mintha megérezte volna, hogy Castle alszik. Megállt az ágy végénél, és mosolyogva figyelte a férfi lassan emelkedő mellkasát, kisimult arcát, békés szuszogását, homlokába hulló rakoncátlan hajszálait, amit egyébként mindig gondosan oldalra fésült. Kate rendezte a vonásait. - Miért mosolygok állandóan, ha meglátom? - korholta magát. Lassan az ágy melletti székhez lépett és leült, de szemét nem vette le a férfiról. - Olyan, mint valami sérült gladiátor - gondolta, ahogy tekintetével végigsimított a férfi széles mellkasán, rögzített törött orrán, most már a lila helyett sárgás-zöldben pompázó monokliján, begipszelt kezén.

- Te most engem nézel? - szólalt meg huncutul Castle. Kate csak most vette észre, hogy szemhéja résein át őt figyeli az író. Összeszorította az ajkait, hogy elrejtse mosolygását.

- Csak azon töprengtem, miért cserélted le a szexis kis hálóinged erre a hétköznapi pólóra?- incselkedett.

- Mondtam Anyának, attól félek, hogy elveszted a fejed a vágytól, ha még egyszer abban a hálóingben látsz, ezért cseréltük le. Ne merd leszólni a pólóm! Tudod te mennyi energiájába került Anyának, mire rám tudta ráncigálni?

Kate csak mosolygott a kettejük kis incselkedésén. Szerette ezeket a pillanatokat.

- Van valami fejlemény? - kérdezte komolyabban Castle.

Beckett beszámolt a Nicaraguában történtekről és az elfogásról.

- Oké! Ezt hamar megoldottátok - bólintott a férfi, aztán lenézett a takaróra és úgy folytatta. - Hogy van Josh?

- Sokkal jobban. Gyorsan javul az állapota - felelte szenvtelen arccal.

- És ... beszélt arról, hogy ... - dadogta a férfi.

- Arról, hogy miről beszéltetek? - kérdezett rá nyíltan Kate, amitől Castle még jobban zavarba jött. Nyelt egyet, összeráncolta a homlokát és kérdőn nézett a nőre.

- Ne félj, nem árulta el a kis titkotokat - mondta sejtelmesen, és amikor látta a férfi arcán a megkönnyebbülést, akkor tette hozzá: - Nem kellett elárulnia, nyomozó vagyok, ti pedig nyitott könyvek vagytok a kezemben, kitaláltam magamtól! - mosolygott diadalittasan.

Castle arca elkomorult.

- Akkor most megkérte a kezed? - nyögte ki önkéntelenül, miközben szeme a nő kezének gyűrűsujjára vándorolt.

Kate megdöbbent. Josh meg akarta kérni a kezét, és ezt elmondta Castle-nek? Te jó ég! Ő meg éppen most szakított vele! Zavartan elkapta a kezét.

- Nem - nyögte ki nehezen, és hirtelen egyáltalán nem tudta, hogy mit tegyen. Visszamenjen az orvoshoz és beszéljen vele újra? És mit mondjon? Bocs, hogy elutasítottalak még mielőtt térden állva felém nyújtottad volna a jegygyűrűt? Semmi újat nem tudna mondani. Attól a ténytől, hogy Josh komolyabb kapcsolatot szeretett volna, az ő érzései nem változtak meg a férfi iránt. Talán jobb, ha nem is tudja meg, hogy Castle akaratlanul is elárulta a szándékát. Most lett világos számára, miért akart az orvos beszélni Castle-lel! Úgy érezhette, hogy az író közéjük áll, és biztosra akart menni  mielőtt felteszi neki a döntő kérdést! De miért nem őtőle kérdezte meg? Felnézett az íróra, aki értetlenül nézett rá, és türelmesen várta a magyarázatot.

- Most egy kicsit bonyolult a helyzet, Castle - tért ki a magyarázkodás elől.

A férfi szíve szerint rákérdezett volna, hogy ez pontosan mit is jelent, de Beckett arckifejezése nyilvánvalóvá tette, hogy most nem fog ennél többet megosztani vele, ezért csendben maradt.

Mindketten hallgattak, és ez kezdett lassan kínossá válni.

- Te jól vagy? Fáradtnak látszol - törte meg a csendet Castle.

- Kösz a bókot! A "fáradtnak látszol" azt jelenti, hogy szörnyen nézek ki! - villogott Kate szeme, aztán halványan elmosolyodott. - Fáradt vagyok, de jól vagyok. Neked mit mondott az orvos, mikor mehetsz haza?

Alig ejtette ki a szavakat, végigfutott az agyán a Martha-nak tett ígéret, amire még mindig nem tudta a megoldást.

- Még nem tudom, reggel egy új orvos vizitelt, ő nem mondott semmit - mondta a férfi, miközben nyílt az ajtó.

- Most viszont én vizsgálom meg, és én már mondani fogok valamit - lépett be kedélyesen mosolyogva az az idősebb orvos, aki ellátta a sérüléseit amikor behozták, és akivel Beckett is találkozott már. - Margo nővértől hallottam, hogy már kiválóan tud ellenkezni és zavarba hozni szegény Janet nővért, ami szerintem a gyógyulás jele. No de akinek ilyen gyönyörűséges látogatója van, az jól is teszi, ha igyekszik mielőbb meggyógyulni és hazamenni! - nézett sejtelmesen a betegre, majd Beckettre.

- Mi csak ... - szólaltak meg egyszerre.

- Jó, jó, nem rám tartozik - visszakozott az orvos. - Rám az tartozik, hogy most megvizsgáljam. Segítene felhúzni a pólóját? - nézett kérőn Beckettre. - Nem tudom mi baja volt a kórházi hálóinggel, hogy lecserélte - morgott az orvos az orra alatt.

Kate odalépett az ágy mellé és óvatosan felhúzta Castle pólóját. A mozdulat közben ujjai végigsimították a férfi oldalát, aki az érintéstől megborzongott.

- Hideg a hölgy keze? - nevette el magát az orvos.

- Nem ... nem ..., csak ... csiklandós vagyok - dadogta Castle, miközben azon gondolkodott, hogy mit is érzett valójában, mert hogy nem csiklandós, az biztos.

Az orvos megszemlélte a helyenként sárgás-zöld, máshol sötétlila zúzódásokat, megtapogatta a repedt bordák környékét, meggyőződött róla, hogy a bordasín még jól betölti feladatát a törött csontokon.

- Próbáljon a lehető legmélyebben sóhajtani - mondta, miközben fonendoszkópját Castle mellkasára helyezte. A betegnek még mindig nagyon fájt a nagyobb levegővétel, de közel sem annyira, mint két napja.

- Jól van, a bordák és a zúzódások szépen alakulnak, de holnap még csinálunk egy röntgent a biztonság kedvéért. Na, lássuk az orrát!

Kate figyelte az orvos mozdulatait, de egyre gyakrabban feledkezett rá Castle sérült mellkasára, lepedőt markoló kezére, könnybe lábadt szemére. Nagyon fájhat neki - gondolta. - Vajon akkor sem jajgatna, ha én nem lennék itt? A nők előtt mindig hősnek akarnak látszani a férfiak, nehogy gyengének lássuk ám őket! Alighogy végigfutott rajta ez a gondolat, a férfi feljajdult.

- Á ... á ...á ... ááuuu!

- Mindjárt megvagyunk - nyugtatgatta az orvos, miközben levette az orráról a rögzítést. - Újat kell feltennünk, mivel a duzzadás szépen leapadt. Még egy kicsit színpompás a kék-zöld foltoktól, de a formája már egészen férfias, ugye kisasszony? - nézett Kate-re.

- Klasszul néz ki az orrod Castle, jobb, mint új korában! - mosolygott a férfira, miközben egy zsebkendőt húzott ki a zsebéből, és letörölte vele a férfi szeme sarkában gyülekező könnycseppeket.

Castle-t meglepte Kate gyengéd, gondoskodó mozdulata. Nem akarta, hogy a nő gyengének lássa, most mégsem bánta a könnyeit. Vajon Josh-sal is így törődik? - futott át az agyán a gondolat. Tekintetük találkozott, egy pillanatig elmerültek a másik szempárban, aztán Kate hirtelen hátralépett, ezzel a varázs véget ért. Castle az orvosra nézett.

- Muszáj új rögzítést tenni? Vigyázok rá!

- Biztonságosabb, úgyhogy igen, muszáj - az orvos hangjából határozottság csendült. - Ne féljen, Margo nővér nagyon tapasztalt, nem fog fájdalmat okozni!

- Margo nővér? - kérdezett vissza kétségbeesett szemekkel az író. - Nem lehetne inkább Janet nővért?

- Janet nővér túl szelíd magához, és nem tudom miket mond neki, de állandóan zavarban van, ha ideküldöm. Még a végén lebeszélné a rögzítőről, úgyhogy jobb lesz Margo nővér - nevetett az orvos a beteg ijedt tekintetét látva. - Na, már csak a füle van hátra. Ha az is ilyen szépen gyógyul, akkor holnap délután hazamehet, persze csak ha a röntgeneredmények is rendben lesznek.

Kate szíve gyorsabban kezdett verni. Holnap délután! Ő meg még semmit nem talált ki. Persze az lenne a legegyszerűbb megoldás, ha Lanie-re hallgatna, és fogadnának egy ápolót Castle mellé, de valahogy nem akarta egy idegenre bízni a férfit. Igazából azt sem tudja, hogy szakképzett ápolóra van-e szükség?

Az orvos végzett a vizsgálattal és bólintott, hogy minden rendben van. Ahogy Castle visszafordította a fejét, szeme megállapodott Beckett elgondolkodó arcán. - Gyönyörű, amikor töpreng valami rejtélyen. Szinte látni a szemén, ahogy száguldanak a gondolatok a fejében - gondolta.

- Otthon milyen ápolást igényel? - nézett Beckett az orvosra.

- Ó semmi különöset, akár ön is el tudná látni! - nyugtatta meg az orvos. Legalábbis ő annak szánta, de a nő nem tudta, örüljön, vagy inkább bánkódjon a hír hallatán. - Segíteni kell ételt készíteni, felvágni, mivel a begipszelt kezét nem tudja használni, és ha megfeszülnek a bordaközi izmai, akkor az fájni fog. Nem tud lehajolni, ezért nem tud egyedül levetkőzni, felöltözni, megtörülközni. De ami a legfontosabb: olyan embernek kell vigyázni rá, akinek szót fogad, mert nagyon fontos, hogy sokat pihenjen. Egyetlen dolgot kell megtanulnia az ápolónak, beadni a has vagy a comb bőrébe a vérhigítót, amire a sok fekvés miatt van szükség.

- Injekciót akar beadatni? - szólt közbe rémült arccal Castle. - Azt nem akarok!

- Látja, erről beszéltem. Olyan ember kell mellé, akivel nem mer ellenkezni - mondta az orvos Kate-nek.

Beckett döntött. Kicsit kárörvendőn elmosolyodott, Castle-re, majd az orvosra nézett.

- Azt hiszem, tudom ki a megfelelő személy! Megbeszélhetnénk ezt odakinn, doktor úr?

Castle ijedten kapkodta a tekintetét.

- Mi ... mire készülsz Beckett? - szólt a nő után, aki csak egy titokzatos mosolyt küldött az ajtóból visszafordulva a férfi felé. - Nem lesz ez jó nekem, Beckett nyomozó! Nagyon nem lesz jó, érzem - mondta Castle saját magának, miközben fejét hátravetette a párnára, becsukta a szemét, és megpróbált nem gondolni arra, hogy micsoda "szörnyűséget" tervez ellene a nő.

Aztán elterelődtek a gondolatai. Fogalma sincs, milyen kapcsolat van Beckett és Josh között. Lehet, hogy baklövést követett el, amikor rákérdezett a lánykérésre. Beckett zavarba jött, és bonyolultnak nevezte az orvossal való kapcsolatát. Ha tudná, hányszor nevezte az anyjának ugyan így a vele való kapcsolatát! Tapasztalatból tudta, hogy ez nem jelent jót. Akkor talán még van esélye? Soha nem tudnak komolyan beszélni itt a kórházban, valaki mindig megzavarja őket. Úgy érezte, Beckett titkol valamit, de nem rohanhatja le, mert akkor bezárkózik. Mi lett volna, ha el tudta volna mondani az érzéseit a múltkor? Bár, talán jobb, hogy így alakult, mert Kate ugyanúgy viselkedik vele mint mindig: abban a pillanatban, amikor tekintetük összefonódik, és több lesz, mint baráti, a nő azonnal visszakozik és megtöri a varázst. Semmire nem vágyott jobban, mint hogy Kate egyszer szerelmet érezzen iránta! Minél többet gondolkodott, annál pesszimistábban látta a helyzetét.

Elhatározásra jutott: mielőbb a saját kezébe veszi az irányítást. Ma már nem vár látogatót, úgyhogy később megkeresi Josh szobáját, és beszél a férfival. Tudnia kell, hogyan éreznek egymás iránt, még mielőtt hiú ábrándokba kergeti magát. Aztán felhívja Lanie-t, ajánljon egy ápolót, akivel ki lehet bírni néhány napot, amíg jobban nem lesz. Még csak az hiányzik, hogy Beckett odapaterolja hozzá a kedves Margo-terminátort! Örült, hogy hazamehet, és ugyan nem kívánt senki idegent az otthonába, belátta, hogy egyedül nem boldogulna.

Gondolataiból a telefon csörgése zökkentette ki.

- 100 dollárt rá, hogy Alexis hív - játszott a megérzésére felvidulva, de amikor meglátta a kijelzőn megjelenő vörös hajú nő képét, elkomorult. - Vesztettem - húzta el kényszeredetten a száját miközben fogadta a hívást.

- Richard, jól vagy? - hallotta Meredith mesterkélten aggódó hangját, aki választ sem várva folytatta. - Miért nem hívott senki, hogy megsérültél? A rendőr barátaid is jól el tudták titkolni az ügyet a sajtó elől, különben már rég a címlapokon és a híradóban lettél volna! A híres bestseller író megmentette a híres szívsebész életét!

- Nem történt semmi számodra figyelemre méltó - vágott közbe Castle. - Nincs komoly bajom, holnap már haza is mehetek.

- És Alexis, ő nem volt veszélyben?

- Nem, nem volt és most sincs veszélyben! Táborban van.

- Tudom, beszéltem vele.

Castle összeszorította a száját és a mennyezetre nézett. Tudhatta volna, hogy Meredith már mindent kiderített, csak újra akarja hallani a történteket az ő szájából.

- Miért hívtál? - kérdezte türelmetlenül.

- Csak arra gondoltam, hogy átugorhatnék New Yorkba és találkozhatnánk. Elmesélnéd milyen kalandod volt, aztán nosztalgiázhatnánk egy kicsit - mondta sejtelmesen.

Castle-t már a gondolattól is kirázta  hideg, hogy a volt neje esetleg hosszabb ideig maradna a városban, főleg most, hogy ilyen zavarosak az érzelmei és a Katetel való kapcsolata.

- Hát, főzhetnél rám és ápolhatnál, mert nem tudok felülni sem egyedül, "nosztalgiázásra" pedig még hetekig alkalmatlan leszek - mondta komoly hangon.

Meredith egy darabig hallgatott, aztán sajnálkozó hangnemben megszólalt.

- Hát, ha ennyire megsérültél, akkor talán inkább egy ápolónőre van szükséged, mert sajnos nekem nincs ebben komoly tapasztalatom. Alexis sincs otthon ..., azt hiszem jobb lesz, ha későbbre halasztom a látogatásomat.

Castle önelégülten mosolygott. Tudta, hogyan kell a nőt elijesztenie: házimunka, gondoskodás, szexmentes napok. Még jó, hogy Alexis elutazott! Egy okkal kevesebb, hogy jöjjön.

- Ez szerintem is jó ötlet. Sajnálom, hogy most nem tudok neked mást nyújtani - mondta kedvesen, olyan őszintének tűnő hangon, hogy színésznő anyja is megdicsérte volna.

Még beszélgettek néhány jelentéktelen dologról, aztán elköszöntek egymástól. Megkönnyebbülten tette le a telefont. Még szerencse, hogy Gina Európában van szerződést kötni a Hőhullám második kiadására. Már csak az hiányozna, hogy ő is gondoskodni akarjon róla. Néhány hónapja szakítottak ugyan, de tudta, a nő bármikor szívesen újra kezdené a kapcsolatot vele. De ő nem akarta. Még sosem volt ennyire tisztában az érzéseivel! Nem Gina-ra vágyott!

Sóhajtott egy kicsit. Már megint ábrándozik - korholta magát. Ideje a tettek mezejére lépni!

Nem tudta, hogy Beckett visszajön-e még hozzá, ezért a Josh-hoz tervezett látogatását későbbre halasztotta. Felvette a telefont és Lanie-t hívta.

- Szia, nagyfiú! Remélem jobban vagy már - hallotta az orvosszakértő vidám, életteli hangját.

- Kösz Lanie, jobban vagyok. Éppen ezért hívlak. Holnap, ha minden jól megy, hazamehetek, és a segítségedre lenne szükségem.

Lanie arcáról lehervadt a mosoly a vonal túlsó végén. Mire akar kilyukadni Castle? Biztos kapcsolatos Kate-tel! Óvatosnak kell lennie, bármire is akarja megkérni a férfi, mert nem tudja, hogy milyen döntést hozott a barátnője, és nem akarja még jobban megkeverni a dolgokat.

- Lanie itt vagy? - szólt a készülékbe Castle, mivel a nő nem reagált a szavaira.

- Persze, persze, csak azon töprengtem, miben tudnék segíteni. Érted menjek és hazavigyelek? - kérdezte gyorsan a nő.

- Hát, az is jó lenne, de nem erre gondoltam. Anya és Alexis nincsenek otthon. Tudnál szerezni egy ápolót, aki segítene otthon néhány hétköznapi dologban, amit egyedül nem tudok megcsinálni? Öltözni, vetkőzni, meg ilyenek.

Lanie megkönnyebbült. - Ó, hát erről van szó! - gondolta. - Ezt meg tudom oldani. Már attól féltem, hogy szerelmi ügyekben kér tanácsot!

- Oké Castle, ebben tudok segíteni. Több barátom is van, akik foglalkoznak otthoni ápolással, de csak akkor beszélek bármelyikükkel, ha megígéred, hogy szófogadó, jó beteg leszel, mert ha szégyent hozol rám, akkor ne akarj a szemem elé kerülni! - próbált komolyan beszélni, de szinte látta maga előtt az író riadt ábrázatát, ami mosolyt csalt az arcára.

- A kriminális krimiíró, mi? - mondta kicsit sértődötten a férfi. - Nem vagyok ám olyan kibírhatatlan, mint amilyennek hiszel! Csak a nővér se legyen kibírhatatlan, jó?

- Rendben, ezt megbeszéltük. Hívj, ha már tudod, hogy mikor mehetsz haza, érted megyek, az ápoló pedig már otthon fog várni.

- Köszi Lanie! Ugye tudod, hogy megbízom a választásodban? - kérdezte a biztonság kedvéért.

- Castle! - csattant határozottan a nő hangja. - Ne légy beijedve! Minden rendben lesz!

- Oké, oké, akkor majd holnap hívlak!

Egy probléma megoldva - gondolta az író. - Margo nővérnél csak nem lesz rosszabb akit Lanie szerez! Csukott szemmel, mozdulatlanul feküdt az ágyon. A vizsgálatok és a sok beszéd kimerítette. A mellkasa majd beszakadt, orra lüktetett. A déli fájdalomcsillapító hatása már megszűnt, újat még néhány óráig nem kaphat, ezért megpróbálta kényszeríteni az agyát másra koncentrálni, hogy ezzel elnyomja a fájdalmat.

Felidézte a pillanatot, amikor Kate felhúzta a pólóját. Ahogy fölé hajolt a nő, olyan közel kerültek egymáshoz, hogy érezte a finom, nőies parfüm illatát, ujjai simító mozdulatát a két oldalán. Az emlékbe is beleborzongott. Mit éreznék, ha egyszer igazából megsimogatna, ha az érintése ilyen intenzív hatással van rám? - játszott el a gondolattal.

Beckett a kórház parkjában egy padon üldögélt. Csak tíz percet adott magának, de erre az időre most nagy szüksége volt. Még egyszer át akarta gondolni az érzéseit, a döntését és a következő lépését. Az orvossal és a nővérekkel elintézett mindent, jobban és könnyebben mentek a dolgok, mint ahogy gondolta. Még mindig bántotta, hogy Josh akkor szembesült a ténnyel, hogy nem akar vele életre szóló kapcsolatot, amikor a férfi épphogy csak túl van az életveszélyen, és nem elég, hogy testi fájdalmai vannak, ő még a lelkét is megsebezte. Két dolog nyugtatgatta: az egyik, hogy Josh már érezte, valahol a lelke mélyén tudta is ezt, azért ment Castle-höz, a másik, hogy őszinteséget ígértek egymásnak, és a férfi nem érdemli meg, hogy kegyesnek hitt hazugságokkal áltassa. Nem hitte, hogy az elmúlt időszakot csak úgy ki tudja törölni az életéből. Nem is akarta, hisz az orvossal töltött idő mindig biztonságérzettel és örömmel töltötte el. Be fog hozzá jönni minden nap a kórházba, látni akarja, hogy a férfi megküzd a nehézségekkel, tudatosítani akarja benne, hogy fontos neki, és mindig számíthat rá. És ott van Castle! Vele mit tegyen? Attól a pillanattól fogva, hogy a pimasz kis sármos mosolyát először rávillantotta, valami ellenállhatatlan erő vonzotta az íróhoz. Olyan sok mindenen mentek együtt keresztül és olyan sok mindent tudtak egymásról, mégis ott van egy láthatatlan fal kettejük között, amit ő épített, hogy megvédje magát a fájdalomtól vagy a csalódástól.

Felállt a padról. Most nem akart belebonyolódni semmi komoly kapcsolatba. Most még nem. Szabadságot akart és egy szusszanásnyi nyugalmat. Sima, egyszerű hétköznapokat, amikor négyen felderítenek egy szövevényes gyilkosságot, amikor Castle reggel megjelenik mosolyogva, kezében a két kávéval, amikor az író lehetetlennek tűnő ötleteit lehurrogják, aztán elgondolkodnak rajta, végül felhasználják a nyomozásban, amikor csipkelődnek egymással, vagy amikor a férfi Alexis-ről mesél, ő meg megállapítja, hogy milyen jó apa.

Leintett egy taxit. Először haza akart menni, aztán meggondolta, és Lanie címét adta meg. Ő ébresztette rá, hogy őszintén végig kell gondolnia az érzéseit, ezért vele szerette volna megosztani a döntését.

- Kate! Gyere beljebb - üdvözölte a törvényszéki orvos a barátnőjét. Tudta, hogy Kate el fog jönni hozzá, ha végiggondolta a dolgokat, de nem számított rá, hogy ilyen hamar. Alaposan végigmérte, és megállapította, hogy a nő fontos döntést hozott, mert a komolyságon kívül magabiztosság és nyugalom áradt belőle. Hova tűnt a néhány órával ezelőtti bizonytalanság és vívódás? - gondolta mosolyogva.

- Hallgatlak - mondta bátorítón, miközben egy-egy pohár vörösbort öntött maguknak.

Kate belekortyolt a borba, aztán barátnője érdeklődő szemébe nézve belekezdett.

Lanie-t több dolog is meglepte, például Josh lánykérési szándéka. Nem gondolta, hogy a sebész ennyire odavan Kate-ért, mivel úgy látta, hogy a barátnője számára ez csak egy könnyed kapcsolat. A legjobban azonban azon csodálkozott, hogy milyen hamar és mennyire határozottan döntött Kate Josh-sal kapcsolatban.

- És mi lesz Castle-lel? - kérdezte szemöldökét felvonva.

- Mi lenne? Minden folytatódik ott, ahol a támadás előtt. Társak vagyunk, együtt nyomozunk, elviselem az infantilizmusát, vigyázok rá a terepen - már amennyire engedi - ő meg mindenféle extrém ötletekkel hozakodik elő, amivel segíti a nyomozást, és gyűjti az anyagot a következő könyvéhez - mondta könnyed hangon Kate, de közben nem nézett Lanie szemébe, hanem a bort bámulta.

- Ez most komoly, kislány? - próbálta felvenni vele a szemkontaktust Lanie, de Kate nem nézett fel.

- Egyszerre csak egy lépés - mondta Kate, és hangján éreződött, hogy ezzel lezárta a témát.

- Na és megoldottad a Martha-nak tett ígéretedet? Ki fogja ápolni Castle-t, ha hazaengedik? - kérdezte kíváncsian, nem minden hátsó szándék nélkül.

- Megoldottam - mosolyodott el a nyomozó sejtelmesen.

- Kate Beckett! Mégis te fogod ápolni? - Lanie ki akarta szedni barátnőjéből a terveit, mielőtt beszámolna neki Castle kéréséről.

- Igen, de ő még nem tudja. Abban a hitben van, hogy egy általa csak terminátornak nevezett belevaló, határozott nővért szereztem mellé, és most be van ijedve. Tudom, hogy egy kicsit gonosz dolog, de úgy gondoltam, egy kicsit hagyom még ebben a hitben.

Lanie nézte a nőt. Milyen felszabadult és derűs! Csak az kell, hogy szívathassa Castle-t, és máris jó kedve lesz!

- Akkor már értem, miért kérte tőlem, hogy keressek egy ápolót mellé! Meg akarta előzni, hogy a te terminátorod kezei közé kerüljön!

- Felhívott téged? Akkor tényleg beijedt! - nézett rá meglepetten Kate, aztán mindketten felnevettek.

- Ne játszadozzunk vele egy kicsit? - Lanie huncut mosolya semmi jót nem jelentett Castle számára.

- Csak nem arra gondolsz, hogy ...

Másnap délelőtt Castle túlesett a röntgenen és a szokásos vizsgálatokon, ami semmiség volt a tegnap estéhez képest, amikor megvívta a harcát Margo nővérrel az orrát rögzítő kötés felhelyezésekor. Nyugtalanul feküdt az ágyában. Még van egy elintézetlen ügye. 

- Összepakolom a holmijait Mr. Castle. Ebéd után elkészülnek a papírjai, utána hazamehet - lépett be kicsit félénken az ajtón Janet nővér. 

Castle felvette a legelbűvölőbb mosolyát. Mintha csak az ég küldte volna a szelíd kis ápolónőt! Tőle mindent megtudhat, amire kíváncsi, és a segítségére is lehet!

- Nővérke! Meg tudná mondani melyik szobában fekszik Dr. Davidson? Szeretném meglátogatni, mielőtt elmegyek. Tudja, együtt támadtak meg bennünket.

- Igen, hallottam. A doktor urat az épület másik szárnyában helyezték el, de magának olyan sokat még nem szabad mennie.

A nővér fel sem mert pillantani az utolsó szavaknál, és az író már tudta, hogy nyert ügye van. Ártatlan szemekkel pislogott a nőre.

- Ha maga megtenné, hogy segít nekem eljutni Dr. Davidsonhoz, boldoggá tenne, és megígérem, hogy soha többé nem hozom zavarba.

- Na jó, szerzek egy kerekesszéket és odaviszem, de remélem betartja az ígéretét! - adta meg magát a nővér, közben szorgalmasan pakolt a táskába, és fel sem mert nézni, nehogy tekintete találkozzon az író átható kék szemével.

- Tegnap este eléggé megkínzott Margo nővér. Remélem, ma nem készül semmi ilyesmire! - mondta látszólag csak úgy mellékesen Castle.

- Biztosan nem, mert négy nap szabadságot vett ki. Azt hiszem, valakit otthon kell ellátnia.

Castle elfehéredett. - Ó Kate, hát mégis megtetted? Hogy engedhetsz a karmai közé? - gondolta felháborodottan. - Még szerencse, hogy Lanie szerez egy másik ápolót!

Janet nővér, hamarosan végzett a rakodással és  hozott egy kerekesszéket. Castle nagy nehezen levergődött az ágyról és beleült a székbe. Más körülmények között élvezte volna a kocsikázást, de most csak a rá váró beszélgetésre tudott gondolni. Fél éjjel azon járt az agya, hogy nyíltan rákérdezzen a sebész Kate-tel való kapcsolatára, vagy finoman terelgesse úgy a beszélgetést, hogy a lehető legtöbb információt húzza ki a férfiból.

Josh szobája valóban messze volt az övétől, két lábon nem lett volna ereje addig elbotorkálni. Az ajtó elé érve a nővér be akart nyitni, de Castle elkapta a kezét, mert bentről hangokat hallott, ő viszont egyedül akart beszélni a férfival. A nővér ijedten nézett rá és visszalépett.

- Odatolna inkább a váróba? - intett az üveges falú szoba felé Castle. - Megvárom, amíg elmegy a látogatója. Innen már egyedül is boldogulok.

- De nem csinál semmi butaságot, ugye? - nézett rá reménykedve egy nagy sóhaj kíséretében a nővér.

- Jó fiú leszek - válaszolt sármos mosolyával, közben azonban arra gondolt, lehet, hogy éppen egy óriási butaságra készül.

Türelmetlenül üldögélt a várószobában egy idős házaspár társaságában, akik szorongva várták fiuk műtétének a végét. Egymás kezét szorítva, szótlanul ültek. Castle átérezte a félelmüket. Arra gondolt, reméli, hogy soha nem kerül olyan helyzetbe, hogy egy kórház várótermében kelljen imádkoznia Alexis-ért. Csak néha pillantott rájuk, figyelmét Josh szobájának ajtajára irányítva várta, hogy mikor megy el a látogató. Már legalább tíz perce mereven bámulta az ajtót, amikor végre kinyílt. Arra számított, hogy egy orvos, nővér, vagy egy rokon lép ki a szobából, de amikor meglátta a magas, sudár alakot és a gesztenyebarna, hullámos hajzuhatagot, a lélegzete is elállt. Úgy érezte, mintha a gyomra összehúzódna egy apró gombóccá, szíve pedig a pillanatnyi ütemvesztés után őrült zakatolásba kezdett.

- Kate - suttogta, és önkéntelenül elkapta a szemét, abban reménykedve, hogy a nő nem érzi meg, hogy valaki bámulja. Nagyot sóhajtott, aztán a mellkasán végigszáguldó fájdalom miatt nyögött egyet, és gyorssá, kapkodóvá vált a légzése. Az idős pár ijedten fordult felé. A nő meglátva a halálsápadt, nehezen lélegző férfit, felpattant és odasietett hozzá.

- Rosszul van? Hívjak segítséget? - kérdezte aggódón.

- Nem ... nem kell, ... semmi baj - nyökögte, de magában arra gondolt, talán nagyon is nagy baj van. - Csak, csak meglepődtem valamin - próbálta megnyugtatni a nőt, aki visszaült a férje mellé, de kutató tekintetét nem vette le róla.

Castle az alsó ajkát harapdálta. Mit akarhatott Beckett az orvosnál? Mégsem olyan bonyolult a helyzet? Talán csak beképzelte, hogy nincs minden rendben köztük, és hiú ábrándokat kergetett? Ha csak beteglátogatóba jött volna Kate, akkor most az ő szobája felé tartana, de a kijárat felé ment. Ezek szerint valakit meglátogatott, mert fontos neki, valakit pedig nem - gondolta keserűen. Legalább valami megérzése lenne! Sajnos nem sokat örökölt anyja különleges "Jedi"- képességéből, amivel belelát a gondolataiba, megérzi az örömét és a bánatát, akármennyire is titkolja előtte.

Hirtelen döntött. Bátraké a szerencse! Megpróbált felállni a kerekesszékből, de rájött, hogy törött bordákkal az nem is olyan egyszerű. Az idős férfi felállt és megfogta a karját. Miközben segítőjébe kapaszkodva kínkeservvel felállt, a férfi egy cinkos kacsintással kísérve odasúgta neki: - Érte megéri szenvedni!

Castle-nek még a szája is tátva maradt. Aztán észbe kapott, becsukta a száját, csodálkozva a férfira nézett, bólintott és az oldalát fogva elindult. Az ajtó előtt megtorpant, de szinte érezte az idős férfi tekintetét a hátán, hát lenyomta a kilincset és belépett a szobába.

Nem egészen erre számított. Castle azt hitte egy üldögélő, jókedvű beteget fog látni, aki bizakodón néz a jövőbe, hiszen most látogatta meg a szerelme. Ezzel szemben Josh erőtlenül, sápadtan feküdt az ágyban, arca beletörődést tükrözött. Az ajtó nyitódására odafordította a fejét, és szemöldökét összeráncolva nézett Castle-re.

- Hogy vagy? - törte meg a csendet zavartan az író.

- A testem gyógyul - szólalt meg sokára az orvos. - Nem akartalak bajba keverni.

- Tudom.

Castle-nek deja vu érzése támadt. Hallgattak. Aztán néhány másodperc után rájött, hogy az első találkozásukkor ugyanilyen kutatón fürkészték, méregették egymást.

- Köszönöm, hogy megmentetted az életemet - szólalt meg Josh őszintén.

- Te is megtetted volna - mondta Castle, de közben eszébe jutott, hogy nemrég szembesült vele, hogy a vetélytársát mentette meg. - Beckett biztosan nagyon izgult érted - nézett összehúzott szemmel a férfira.

- Nem csak értem - nyomott meg minden szót jelentőségteljesen.

- A társa vagyok a munkában, talán értem is aggódott egy kicsit.

- Nézd Castle! Hálás vagyok azért, amit értem tettél, de ha azért látogattál meg, hogy kiderítsd, mi van Kate és köztem, akkor hiába jöttél. Ha nagyon kíváncsi vagy, kérdezd meg Kate-t. Sajnálom, hogy akkor délután elmentem hozzád. Ha nem tettem volna, akkor minden másképp alakul.

Castle nem talált szavakat. Megpróbálta objektíven nézni a férfi mondatait, de teljesen összezavarodott.

- Kate azt mondta, hogy "bonyolult" - reagált végre.

- Igen, bonyolult - mondta szomorúan az orvos, aztán elfordította a fejét, tudtul adva az írónak, hogy nem akar többet erről beszélgetni.

Castle még udvariasan jobbulást kívánt - amit Josh viszonzott, - és halkan elhagyta a szobát.

Nem volt ideje a történteken gondolkodni, mert épp csak kilépett az ajtón, majdnem összeütközött Janet nővérrel, aki érte jött. Amíg a nővér kihozta a váróteremből a kerekes széket, örömmel látta, hogy az idős házaspár egy orvossal beszél, és megkönnyebbülten, boldogan borulnak egymás nyakába. Tekintete találkozott a férfi örömkönnyektől csillogó szemével, ő is elmosolyodott és kacsintott.

Janet nővér kimondottan örült, hogy a betege csendesen ült a székben amíg visszaértek a szobájába, bár érezte, hogy ez nem biztos, hogy jó jel. Segített neki visszafeküdni az ágyba, aztán hogy egy kicsit felvidítsa, behozta az ebédet. Tapasztalatból tudta, hogy egy finom étel sokszor csodákra képes, de hamar rájött, hogy ezzel most melléfogott.

Castle-nek nem volt étvágya, és a nővér hiába kínálgatta, egy-egy falat után nem kért többet. Aztán ráfeledkezett a természetellenes zöld színben pompázó remegő zselére, és megrohanták az emlékek: Beckett a kiskanállal vág egy darabot a szörnyűségből, becsukott szemmel élvezi az ízét, aztán a harmadik adaggal őt eteti meg.

- A zselét kérem - mondta szomorkás, álmodozó tekintettel.

Janet nővér megérezte az író hangulatváltozását, és nem értette, miért változott meg a viselkedése. Nyoma sem volt az ellenkező, csipkelődő, nagyszájú írónak, csak egy elesett, magányos, kiszolgáltatott beteg volt. A nővér felbátorodott.

- Minden rendben van? - kérdezte, és most egyenesen a kék szemekbe nézett. Nem volt bennük sem huncut csillogás, sem kisfiús kérlelés, csak tanácstalanság.

- Nem, azt hiszem, semmi sincs rendben.

- Gondoljon arra, hogy hamarosan hazamehet - próbálta vigasztalni a nő.

- Nem a hellyel van a legnagyobb baj, hanem velem. Három évem volt rá, de elszalasztottam életem legnagyobb lehetőségét a boldogságra.

- Ne mondjon ilyeneket! - mosolyodott el a nővér. - Maga olyan férfi, aki egy perc alatt az ujja köré tudja csavarni bármelyik nőt.

- Csakhogy nekem nem "bármelyik" kell - csengett keserűen a hangja.

- Még minden rendbe jöhet - nézett rá biztatóan a nő, és közben az járt a fejében, milyen szeretni való, bánatos kisfiúvá változott az ő "félelmetes" betege. Mindemellett jóleső érzéssel töltötte el, hogy hamarosan fordul a kocka és visszavághat kicsit az írónak a csipkelődésekért, és remélte, hogy ő is jót derülhet majd a zavarán! -  Néhány óra múlva készen lesz a zárójelentése, és indulhat haza. Addig pihenjen!

Castle úgy érezte a percek órákká nyúltak a magányos várakozásban. Nem is tudta, hogy örüljön-e annak, hogy hazamehet, hiszen magányosabb lesz, mint itt. Írni nem tud és nincs is kedve, a mozgás nehézkes és fájdalommal jár. Legjobb esetben beszélgethet egy vadidegen ápolóval, de amilyen szerencséje volt az utóbbi napokban, Lanie valami szakbarbárt küld mellé, aki csak a sérülésekről, gyógyszerekről és az előző betegei kórságairól tud majd beszélni.

Egyre dühösebb lett magára. Miért gondol mindig többet Kate iránta tanúsított érzéseiről, mint a valóság? Hogy lehet ilyen ostoba? Három éve ott van a nő orra előtt, mindig gondoskodott róla, hogy figyeljen rá, de abban a pillanatban, hogy átlépte a nyomozó-író határt, Beckett mindig egyértelműen a tudomására hozta, hogy nem akar többet. Josh-sal nem nyomozó-orvos kapcsolata volt, hanem nő-férfi viszony. Miért olyan nehéz ezt elfogadnia? Sokkal könnyebb lenne, ha valamiért utálhatná a férfit, de Josh nagyszerű orvos, jóképű, és legfőképpen szereti Kate-t. Valami mégis zavarta. Valami nincs rendben köztük, ez egyértelműen látszott a férfin. A legjobban az fájt neki, hogy Kate ott járt a kórházban, de nem jött be hozzá. Maga sem értette, miért vált hirtelen olyan érzékennyé. Összeszorított szájjal feküdt és mereven nézett maga elé, aztán gyorsan pislantott néhányat, nehogy a szeme sarkában gyülekező könnyből akkora csepp keletkezhessen, ami nem tud egy helyben maradni, hanem mindenáron le akar csorogni az arcán. Nem akart sírni.

Beckett és Lanie a helyszínelőktől megszerzett kulccsal jutott be Castle lakásába. Furcsa volt bemenni az író otthonába a tudta nélkül.

- Olyan érzés, mintha betörnénk - szólalt meg Kate azt remélve, hogyha kimondja, a rossz érzés elmúlik. Csak állt a nappali közepén, szemöldökei között megjelent a két kis ránc, ami hol a töprengés, hol a nemtetszés jele volt - most mindkettőé.

- No, csajszi! Most miért téblábolsz? Nehogy most legyen lelkiismeret furdalásod! - nézett szigorúan a nyomozóra. - Vészesen fogy az idő, kislány! Itt az alkalom, hogy kikutassuk a mi kis írócskánk titkait!

- De Lanie! Nem azért jöttünk, hogy kutassunk Castle holmijai között!

- Jó, jó, tudom! De ne mondd, hogy te nem vagy kíváncsi!

- Na jó, egy kicsit élvezném - mondta megadóan Kate egy pajkos mosoly kíséretében. - De megelégszem azzal, hogy körülnézhetek, mi változott a hálószobájában és a fürdőszobájában, amióta utoljára itt jártam. – Egy pillanatra elmerengett, milyen izgatott volt, amikor először volt a férfi lakásában.

- Csak nehogy azon filózz, hogy hány nő fordulhatott meg bennük - húzta el a száját Lanie.

Beckett elkomorodott. Most gondolt először arra, hogy miket csinálhatott Castle a könnyedén felszedett nőcskékkel a lakásában. Vagy nem is ide hozta őket? Martha és Alexis hogyan viszonyulhatott ezekhez a helyzetekhez? Tudtak róluk egyáltalán? Megállapította, hogy nem is ismeri annyira az írót, mint amennyire eddig hitte.

Sóhajtott egyet és elindult a férfi hálószobája felé, miközben megpróbálta elhessegetni a kérdéseit. Amikor belépett a szobába hirtelen megtorpant, ami miatt Lanie majdnem nekiütközött.

- Hát, nem semmi! A fél lakásom elférne benne! No és az ágy! - lepődött meg, ahogy átnézett Beckett válla fölött.

- Miért is lep meg, hogy kicserélte az ágyat? - korholta magát a nyomozónő, és elindult a gardrób felé. - Lanie, ha kicsodálkoztad magad, segíthetnél megkeresni az ágyneműket, hogy felhuzatolhassunk!

- Oké, oké! Na lássuk, mit rejtenek a szekrények! - mondta, miközben elkezdte kihúzni a fiókokat.

Kate zavarban volt, ahogy szeme elé tárultak Castle személyes holmijai: ingek, zakók, nadrágok. Éppen az alsóneműs fiókot csukta vissza feltűnően gyors mozdulattal, amikor Lanie megtalálta, a pizsamákat és az ágyneműket. Hamarosan elégedetten szemlélték a hatalmas franciaágyat a tiszta, simára igazgatott paplannal, párnával, a mellé készített tökéletesen összehajtogatott sötétkék, bordó szegélyű, gombos felsőjű pizsamával.

- Ezzel megvolnánk - szólalt meg az orvos. - Most már csak a vacsorát kell előkészítenünk. A salátát, vagy a húst vállalod?

- A húst. Tudom, hogy melyik fűszerezést szereti a legjobban - mondta Kate.

Furcsa volt Castle konyhájában Lanie-vel főzőcskézni. Jóleső érzéssel töltötte el, amikor felidézte magában a lakása felrobbanását követő reggelt, amikor ugyanitt sütötte a rántottát, a sonkát, a palacsintát az író piros pólójában, mert neki minden ruhája füstszagú lett a robbanástól. Maga előtt látta Martha meglepett arcát, amikor váratlanul hazajött és meglátta őt, meg a férfi álomittas arcát, ahogy a szemét dörzsölgeti. Addig sosem látta összekócolódott hajjal, és rácsodálkozott, milyen észbontóan aranyos.

- Milyen pajzán gondolatok járnak a fejedben kislány, hogy ilyen ábrándos szemekkel mosolyogsz? - nézett rá Lanie átható tekintettel.

- Semmi, csak eszembe jutott egy emlék. Egyszer már főztem itt.

- Tudom, tudom! Olyan élvezettél meséltél róla, hogy nem lehet elfelejteni.

Fél óra múlva Lanie az órájára pillantott. Egész jól álltak. A megbeszélés szerint Esposito-nak most kellett elindulnia Castle-ért a kórházba, és hamarosan a nővér is megérkezik. Lassan összeállt a terv.

Castle fejében bármennyire is cikáztak a nyugtalanító gondolatok, elgyötört teste pihenésre vágyott. A test legyőzte a tudatot, és elaludt. Az alvás azonban nem volt pihentető, mert álmában folyamatosan keresett valamit, amit sosem talált meg, néha feltűnt Josh és állandóan az útjába állt, vagy húzta vissza a kezénél fogva.

- Hé, haver! Ébresztő! - hallotta messziről Esposito hangját. Az álom lassan  szertefoszlott, és tudata visszatért a valóságba. Kinyitotta a szemét. Javi állt az ágya mellett és mosolyogva rázogatta a vállát.

- Te aztán jó mélyen tudsz aludni! Azt hittem fel sem ébredsz, és haza sem tudlak vinni.

- Te jöttél értem? - lepődött meg az író. - De jó is, hogy felkeltettél, mert belefáradtam az álmomba.

- Azt látom, csupa izzadtság vagy! - nézett a beteg gyöngyöző homlokára a nyomozó. - Lanie rám bízott, mert neki még megbeszélni valója van az ápolóddal - mondta sejtelmesen.

Castle-nek most jutott eszébe, hogy fel kellene hívnia Kate-t, nehogy odaküldje Margo nővért a lakására, mert még a hideg is kirázta a gondolattól, hogy napokon keresztül engedelmeskednie kellene az ellenkezést nem tűrő nővel. Halogatta a Kate-tel való beszélgetést. Félt hallani a hangját, félt, hogy újra fájni fog a csalódás, amit a váróteremben érzett Josh szobája előtt.

A telefonálás elmaradt, mert az ajtón orvosa, és a szelíd Janet nővér lépett be.

- Mr. Castle, egy időre búcsút veszünk egymástól. Itt a zárójelentése, ezt kérem, őrizze meg - nyújtotta át az orvos a papírokat. - Néhány jó tanácsot fogadjon el, ha nem akar ide visszakerülni, és ha nem akar hosszú ideig fájdalmakat átélni. Először is: sok pihenés, minél kevesebb mozgás, nincs hajolás, emelgetés. Másodszor: a felírt kenőccsel naponta háromszor be kell kenni a bordákat és a hasi zúzódásokat, a fülcseppből reggel és este kell a sérült fülbe két-három cseppet cseppenteni, és minden reggel egy véralvadásgátló injekciót kell beadni. Harmadszor - és ez a legfontosabb - fogadjon szót az ápolójának! Ha minden rendben lesz, akkor egy hét múlva várom kontrollvizsgálatra - mondta barátságosan, de határozott hangon az orvos, aztán Castle kicsit ijedt ábrázatát látva megfogta a beteg karját. - Minden rendben lesz Mr. Castle, higgyen nekem! - mosolyodott el. - Janet nővér segít felöltözni, és indulhatnak is.

Az orvos elbúcsúzott, de az író még mindig összehúzott szemöldökkel, félelemmel teli tekintettel, mozdulatlanul feküdt. Nem szívesen gondolt bele, hogy mi vár rá otthon a következő napokban.

- Öregem, rajtad sem lehet ám kiigazodni! - morgott vele Esposito. - Úgy fekszel ebben az ágyban, mint egy kókadt virág. Hazamehetsz Castle! Érted? Haza!

- Jó, jó, tudom. Örülök, na - morgott vissza az író.

- Bár megértem, hogy maradnál! Ahol ilyen szép, kedves nővérek vannak, én is el tudnék tölteni néhány napot - nézett incselkedve a nővérre Espo.

A nő elvörösödött, de visszamosolygott a férfira. Castle csak kapkodta a fejét. Ha ő mondott ilyet, a nővér zavarba jött, most meg láthatóan élvezi a helyzetet.

- Öltözzünk Mr. Castle! - nézett rá a nő. - Öt perc múlva lejár a műszakom és én is szeretnék hazamenni. Segítene, kérem? – szólt a nyomozónak.

Közös erővel lehúzták Castle-ről a pólót, és rásegítették az inget. A nő zoknit adott rá és segített belelépni a nadrág száraiba, de amikor felhúzta a farmert a férfi csípőjére, az író megállította a kezét.

- Ne ... ne, majd én begombolom - mondta szégyenlősen.

- Merrefelé lakik kisasszony? Szívesen hazaviszem, biztosan fáradt! Nehéz lehet ilyen betegekkel egész nap!- intett fejével az író felé.

Castle sértődötten nézett rá, és meglepve figyelte, hogyan flörtöl Javi flörtöl a nővérrel. - Azt hittem engem akar hazavinni - mondta csak maga elé duzzogva, és közben nem is hallotta a nő válaszát, már csak a férfi örvendezésére lett figyelmes.

- Hát ez nagyszerű! Az csak két háztömbre van Castle lakásától!

- Köszönöm, elfogadom, de cserébe engedje meg, hadd segítsek hazavinni a beteget - mondta kicsit szégyenlősen a nővér.

Az úton Castle tőle szokatlanul csendesen ült az anyósülésen, nézett kifelé az ablakon, és azon  csodálkozott, milyen kedélyesen beszélget a nyomozó és a nővér. Nézte a késő délutáni napfényben fürdő nyüzsgő várost, a száguldó autókat és a siető gyalogosokat. Régen sokszor figyelte az utcán az embereket amikor különböző karaktereket keresett, és mindig megállapította, hogy a valóság sokszor sokkal érdekesebb és különlegesebb figurákat produkál, mint a képzelet.

Esposito óvatosan fékezett le az író lakása előtt. Az alacsony felépítésű autóból nem volt egyszerű kiszállni. Castle-nek nagyon fájtak a bordái. Hálás volt, hogy a nyomozó erős karjába kapaszkodhat, a nővér pedig cipeli a táskáját. Alig várta, hogy otthon legyen és lefekhessen. Az ajtó előtt jutott eszébe, hogy nincs kulcsa, de meglepetésére Espo lenyomta a kilincset és az ajtó kinyílt.

- Hát mégis - suttogta maga elé, amikor az örömteli arccal felé közeledő Lanie mögött meglátta a karba font kézzel álló Margo nővért.

- Castle, végre! Örülök, hogy itthon vagy! - üdvözölte kitörő örömmel a törvényszéki orvos.

- Lanie, ugye ... - kezdte, de a nő nem is figyelt rá.

- Mindent elrendeztünk, jó helyed lesz itthon!

- Lanie, ugye szereztél ... - próbált a nő szavába vágni, miközben idegesen pislogott Margo nővér felé. Minden reménye abban volt, hogy Lanie szerzett egy másik nővért, és akkor megszabadulhat az ő személyes terminátorától.

- Persze Castle! Nem felejtettem el a kérésed. Megszereztem neked New York város legjobb ápolóját! Bemutatom Margo Braun nővért - mutatott az önelégülten mosolygó nőre. - Margo, ő a beteged Rick Castle. Vigyázz rá! Figyelmeztetlek, hogy nagy a szája; de tudod, amelyik kutya ugat, az nem harap - mondta cinkosan.

Castle csak állt döbbenten, arcáról lerítt a döbbenet és a félelem. Ez nem lehet! - gondolta. - Lanie bízta meg a terminátort? Nem lehet ilyen "szerencséje"! Mi lesz vele? Őt aztán le nem tudja beszélni az injekciókról! Ijedten nézett körbe, de mindenki csak mosolygott rá.

- Mi már ismerjük egymást. Tapasztalatból tudom, hogy jól megleszünk, igaz Mr. Castle? - szólalt meg Margo nővér gonosz mosollyal az arcán.

- De én ..., én ... azért kértelek ... - kezdte mondani Lanie-nek dadogva, de aztán tekintete megakadt Janet nővéren, és reménykedve felé fordult.

- Janet nővér, ugye megkönyörül rajtam, és elvállalja, hogy néhány napig az ápolóm lesz? - nézett kérlelve a nőre. - Megígérem, hogy jó leszek, nem szekálom, és azt teszem, amit mond.

- Sajnálom, de nem érek rá. Különben is, hogyan bízhatnék meg magában azok után, ahogy a kórházban viselkedett velem? - Janet nővér jóleső magabiztossággal válaszolt, és kicsit kárörvendőn figyelte az író egyre ijedtebb arcát, amint tanácstalanul kapkodja a tekintetét ide-oda a szobában levőkön.

Castle egyre elveszettebbnek érezte magát, amikor mint egy utolsó szalmaszál, amibe egy fuldokló kapaszkodhat, eszébe jutott valami.

- De akkor kit fogadott fel Beckett? - nézett kérdőn Lanie-re.

- Hát tudod Castle, neked sem könnyű a kedvedre tenni. Megszerzem neked a legjobb ápolót, de valamiért be vagy ijedve tőle.

- Nem, nem vagyok, csak ...- elakadt a szava, ahogy a terminátorára nézett. Zavarában nyelt egyet és könyörögve nézett Lanie-re.

- Szóval azt mondod, hogy inkább azt az ápolót szeretnéd, akit Kate szerzett, és nem Margo-t? - kérdezte olyan hangsúllyal a nő, mintha ennél nagyobb őrültséget még nem hallott volna.

Castle úgy érezte, hogy Margo nővérnél rosszabb nem történhet vele, ezért félve a nővérre pillantott és kinyögte: - Igen.

- Na, jó! Ha ezt akarod! - mondta megadóan, egy nagy sóhajjal kísérve Lanie. - Akit Kate hívott, hogy ápoljon, benn van a hálószobádban.

Castle zavartan elindult a szoba felé, közben bocsánatkérőn nézett Margo nővérre.

- Ne haragudjon, de azt hiszem mindkettőnknek könnyebb lesz így - mondta, és nem kis félelemmel, mindenre felkészülve kinyitotta a hálószoba ajtaját.

A meglepetés mindent elsöprő volt. Castle csak állt az ajtóban, és nem tudott betelni az elé táruló látvánnyal: a hálószoba közepén, a szépen megvetett franciaágy előtt Kate állt mosolyogva.

- Most akkor ... - nem mert arra gondolni, amire mindennél jobban vágyott. Szemét körbefuttatta a szobán, de sehol nem látott ápolónőt. - Én nem ...

A háta mögött kitört a jóízű nevetés. Megfordult, és ahogy meglátta a rajta derülő arcokat, belehasított a felismerés, hogy jól behúzták a csőbe. Esposito a hasát fogta, úgy nevetett, Lanie a szája elé tette a kezét, de még a szende Janet nővér is felszabadultan kacagott, Margo nővérre pedig már rá sem mert nézni.

- Mi van Castle? Nem felel meg az ápolónő? - kérdezte kajánul vigyorogva Espo.

- Ez nem volt szép, nagyon nem volt szép - morgolódott, de szeme csillogott, és szája sarkában megjelent egy hálás, jóleső kis mosoly. Kate-re nézett, majd hosszan lehunyta a szemét. Meg akart bizonyosodni róla, hogy ha kinyitja, még mindig ott lesz a nő, és nem csak a képzelete játszik vele.

- Ha nem tetszik az az ápolónő, aki én gondoltam melléd, akkor választhatod ám Lanie-ét is - szólalt meg incselkedve Kate, mire Castle kinyitotta a szemét, és most már elhitte, hogy ez a valóság.

- Tetszik. Nagyon is tetszik - mondta olyan hangsúllyal, mint aki még mindig kételkedik a történtekben. Délelőtt még Josh-nál volt látogatóban Kate, most meg őt akarja ápolni? Mit szól ehhez Josh? Vagy talán szakítottak, ezért volt lehangolt az orvos? Bárhogy is van, örült a helyzetnek. Bosszantotta ugyan, hogy összeesküdtek ellene egy tréfa erejéig, és jót nevettek rajta, de tudta, hogy a legjobbat akarták neki a barátai, és ezért hálás volt.

- Mr. Castle, ezennel átadom magát Kate nővérnek. Mindent tud, ami a gyógyulásához szükséges - mondta kedvesen Margo nővér.

- Gyertek fiúk, lányok, mi megtettük a dolgunkat, a többi már nem rajtunk múlik! - terelte az ajtó felé a társaságot Lanie sejtelmesen mosolyogva.

- Aztán fogadj ám szót Beckett nővérnek! - szólt még vissza az ajtóból Espo kajánul.

- De hát mindig azt teszem! - méltatlankodott ártatlan szemekkel Castle.

Az ajtó becsukódott, és a hirtelen beállt csendben csak nézte pár pillanatig egymást író és múzsája.

Kate megkönnyebbült. Mialatt a hálószobában várakozott - és titokban hallgatózott - teljesen elbizonytalanodott. Már nem volt biztos abban, hogy jó ötlet volt Lanie terve. Lehet, hogy Castle nyugalmat akar, és jobban érezné magát egy idegennel, aki előtt nem érzi kínosan magát ha jajgat a fájdalomtól, vagy ha le kell vetkőzni, vagy el kell viselni az injekciót. Nem mintha szégyenlősnek ismerte volna meg, de ki tudja, hogyan viseli a kiszolgáltatottságot. Érezte, hogy a férfi vonzónak találja, mégsem tett semmit annak érdekében, hogy megakadályozza a Josh-sal való kapcsolatát. Gyomra összeszorult és az ajkát harapdálta idegességében. Elsüllyed szégyenében, ha rosszul sül el a meglepetés! Most azonban madarat lehetett volna vele fogatni! A férfi bedőlt a tréfának, de láthatóan megkönnyebbült, sőt boldognak látszott. Kimondhatatlanul szerette, amikor a szemében kigyúltak a kis lángocskák és révedezve merült el az ő tekintetében!

- Na, gyere Castle, segítek levetkőzni! Pihenned kell! - szólalt meg gyengéden Kate.

- Persze. Csak még mindig olyan hihetetlen! Hogyan tudtatok ennyire átverni? - töprengett a férfi.

- Téged? Könnyedén!

- Igaz, ha az ex-feleségeimre gondolok, nekik is könnyedén ment - mondta morcosan, beletörődve az igazságba. - De ez most komoly, Kate? Valóban ezt akarod? - fordította komolyra a szót.

- Igen, ezt akarom! - Beckett arcán most nem volt semmi huncutság. Szeméből áradt a meggyőződés és a nyugodtság, mint aki végre pontot tett egy nagy dilemma végére.

Castle hallgatott, és várta a folytatást. Kate egy ideig csak nézett az átható tekintetű kék szempárba, aztán folytatta. Tudta, hogy mi izgatja a férfit a legjobban, de nem akarta, hogy többet gondoljon az ottlétéről, mint amennyit ő akar.

- Josh-sal barátok vagyunk. Minden nap meg fogom látogatni, és segítek, ha szüksége lesz valamire.

Castle még mindig hallgatott és várt, közben megpróbálta értelmezni a mondatokat.

- Délelőtt megbeszéltem vele mindent. Tudja, hogy itt leszek. - Kate szavai magabiztosan és nyugodtan csengtek, nem tükröztek semmiféle érzelmet, csupán közlés volt minden mondata.

- Mit jelent, hogy a barátod? - kérdezte a férfi, megnyomva az utolsó szót.

- Azt, hogy a barátom. Fontos nekem, és számíthat rám. - A nő hangsúlya egyértelművé tette, hogy ennyit akar megosztani Castle-lel, és egyelőre lezártnak tekinti a témát. Odalépett a férfihoz, megfogta a zakóját, és óvatosan lesegítette róla. - Most pedig vetkőzés! - mondta ellentmondást nem tűrőn egy félmosoly kíséretében.

- Mindig arra vágytam, hogy egyszer ezt mondja nekem Beckett nyomozó! Akarom mondani: Kate nővér - vette át a szokásos évődést az író, és visszamosolygott a nőre. Aztán a mosoly kicsit alábbhagyott, amikor meglátta a nő szemében megcsillanó gonosz kis fényt. Most gondolta végig, hogy mi is vár rá!

Kate lassan elkezdte kigombolnia a férfi ingét, miközben végig a szemébe nézett. Castle zavarában pislantott és nyelt egyet. Elakadt a lélegzete. A nő keze az alsó gombokhoz érve abbahagyta a mozdulatot, megfogta a férfi derékszíját, és egy határozott mozdulattal kikapcsolta, majd a farmer gombját is kigombolta. Castle meg sem mozdult. Érezte Kate közelségét, még a bőréből áradó meleget is, no meg a bódító, finom cseresznyeillatot. A nő kihúzta az inget a nadrágból és az alsó gombokat is kigombolta, majd egy kicsit hátrébb lépett, és finoman lehúzta a ruhadarabot. A férfi úgy állt mozdulatlanul, mint akit megdelejeztek, de amikor Kate a farmer cipzárja felé nyúlt, megijedt.

- Majd én - mondta rekedt hangon. Túl sok volt Kate közelsége, tekintete, illata, melege, érintése! Nem akarta, hogy a nő megérezze, hogy a teste milyen intenzíven reagált mindezekre. - Elfordulnál?

A nő elmosolyodott, és karba tett kézzel megfordult.

- Csak azt ne hidd, hogy ezt minden öltözködésnél eljátszhatod! - mondta rosszallóan, de igazából örült a  kérésnek, mert megérezte a férfi izgalmát, és nem akarta zavarba hozni. Elég, hogy ő zavarba jött! Egyrészt meglepődött, másrészt hízelgett a hiúságának a férfi testének reakciója. Hallotta, hogy Castle nyögdécsel a háta mögött, ahogy a nadrág levetésével kínlódik. Mivel nem tudott lehajolni, ez az egyszerű mozdulatsor nem is volt olyan könnyű.

- Nem szeretnél lezuhanyozni, mielőtt lefekszel? - kérdezte még mindig háttal állva Kate.

- Jó lenne, mert a kórházban olyan fárasztó álmom volt mielőtt Espo megjött, hogy amikor felébredtem, csurom víz voltam.

- Castle! Nem tudok segíteni, ha olyan szégyenlős vagy, hogy nem engeded, hogy lássalak. Talán mégis jobb lett volna egy szakképzett ápoló - mondta szelíden Kate, miközben reménykedett, hogy a férfi izgalmának már nincs látható jele, és engedi, hogy segítsen. - Le tudsz egyáltalán egyedül zuhanyozni?

- Hát persze! Nem vagyok ám olyan tehetetlen! Csak ez a fránya zokni nem akar lejönni a lábamról - mérgelődött.

Kate megfordult és jót derült a látványon. Castle egy szál bokszerben azzal kínlódott, hogy a lábujjai segítségével megpróbálta letolni a másik lábán levő zoknit, de valahogy soha nem sikerült. A nő lehajolt, és egy határozott mozdulattal lehúzta az egyik zoknit.

- A másikat - mondta, mire Castle engedelmesen felemelte a másik lábát, közben kezével megtámaszkodott a nő vállán. Beckett nem nézett fel, mert feje egy vonalban volt a férfi bokszerével, és már a tudattól, hogy félreérthető helyzetben vannak, zavarban volt. Gyorsan felállt, és most már nyíltan végignézett az izmos, egy szál alsónadrágban álló férfin, és kacéran megkérdezte: - Segítsek levetni azt is? - mutatott az utolsó ruhadarabra.

- Csak szeretné, Kate nővér! - vágott vissza Castle, hogy leplezze a zavarát, aztán huncutul a nőre nézett, és belépett a fürdőszobába.

Kate hallgatta, ahogy sokáig zubog a víz, és izgatottan várt. Még most is elég hihetetlen volt, hogy néhány nappal ezelőtt elegáns ruhában, szolidan kisminkelve várta Josh-t, hogy egy romantikus estét töltsenek együtt (ráadásul, mint kiderült, a férfi meg akarta kérni a kezét), most meg itt várakozik Castle lakásán, hogy a zuhany alól előbotorkáljon a meztelen férfi, és ő gondoskodhasson róla. Ha valaki egy ilyen történetet mesélne neki, biztosan azt mondaná, ilyen csak a romantikus regények írójának valóságtól elrugaszkodott képzeletében van! Tessék! Ő meg saját maga ilyen helyzetet teremtett magának! Mellesleg bevallotta, hogy nagyon is élvezi ezt a helyzetet!

Rick a zuhany alatt először csak arra tudott koncentrálni, hogy ne áztassa el a kezén levő gipszet és az orrán levő kötést, de a mellkasán levő bordasínre se folyjon folyamatosan a víz. Óvatosan mozogva mosta le az izzadtságot a bőréről, aztán csak állt a frissítő vízsugár alatt, és arra gondolt, milyen hihetetlen fordulatokat produkált az utóbbi néhány nap. Még az egyik regényébe is beleírhatná a történteket!

Elzárta a csapot. Vajon Kate a hálószobában várja? - töprengett, miközben félig-meddig megtörülközött. Körülnézett. Hol a köntöse? Hiába járatta újra meg újra körbe a szemét a helyiségen, egyetlen felvehető ruhadarabot sem látott a földön heverő levetett bokszerén kívül. Fogta a méretes törülközőt, és a dereka köré csavarta. Eddig azt képzelte, ha egyszer ilyen szerelésben lehetne Kate-tel, az az álmai netovábbja lenne, most azonban inkább érezte kínosnak, mint érzékinek a helyzetet. Vett egy nagyobbacska levegőt, és megpróbált felkészülni Beckett csipkelődő vagy zavarba ejtő szavaira, és kilépett a fürdőszobából.

A nő annyira elmerült a gondolataiba, észre sem vette, hogy már nem hallani a víz csobogását, így meglepődve nézett a szobába lépő férfira. Régóta nem volt számára közömbös, mégsem gondolta, hogy ilyen észvesztően vonzó egy szál törülközőben, kócos, vizes hajjal! A lélegzete elakadt egy pillanatra, aztán mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, megfogta az odakészített pizsamát és elindult a férfi felé. Nem akart semmiféle pajzán megjegyzést tenni, hátha olyan lavinát indít el vele, amit később megbán. Jobb lesz, ha maradnak az eddigi kapcsolatuknál.

- Na, gyere Castle, itt van a pizsamád. Ne legyél szégyenlős, csak segíteni akarok, nem zavarba hozni! - mondta kedvesen.

- Engem? Zavarba hozni? - nevetett erőltetetten a férfi, mire Kate-től egy szúrós pillantás volt a válasz. - Oké, oké, de ne nézz oda - mondta megadóan.

Kate fogta a pizsamanadrágot és Castle lábához tartotta, hogy bele tudjon lépni, aztán a törülközőig felhúzta, és oldalra fordítva a fejét becsukta a szemét.

- Nem nézek oda - mondta komolyan, de szája sarkában egy kicsi mosoly bujkált.

Castle felhúzta a nadrágot, miközben a törülközőt leengedte a derekáról.

- Megvagyok - szólalt meg megkönnyebbülten.

A nő feladta rá a pizsamakabátot, és gyors mozdulattal begombolta a gombokat. Bár eljátszott a gondolattal, ha lassan, a férfi hasát megcirógatva végezné a mozdulatot, vajon újra felizgatná?

- Feküdj le, pihenj, én addig elkészítem a vacsorát!

- Csak nem főzni akarsz? - kérdezte csodálkozva Castle, miközben néhány nyögés kíséretében befeküdt az ágyba.

- Miért? Nem nézed ki belőlem, hogy tudok főzni? Csak figyelj! - nézett kihívóan az íróra, és gyengéd mozdulattal betakarta.

- Már főztél nálam, nem felejtettem ám el! Csak … rendelhetnénk is. Nem akarok gondot okozni!

- Ó! - csúszott ki a nő száján. - Nem gond Castle, Lanie-vel már mindent elkészítettünk, csak ki kell sütni a húst.

Beckett elindult a konyhába, Castle pedig meglepetten nézett utána. Még a vacsorát is elkészítették? Ennyire fontos lenne Kate-nek? Nem tudott sokáig örülni a gondolatnak, mert elgyötört teste pihenésre vágyott. Megviselte a hazautazás, az öltözés, vetkőzés, a sok beszéd. A zuhanyozás jólesett, de a frissítő hatás már a múlté volt. Lecsukta a szemét, és még hallotta, ahogy Kate a konyhában az edényeket rakosgatja, aztán elnyomta az álom.

A szobában félhomály volt, amikor felébredt. Az ablakokon a lemenő nap utolsó sugarai hatoltak át rózsaszínbe hajló arany színnel. Először csak a különös fényt figyelte, ahogy egyre veszítve erejéből átadja ragyogását a szürkeségnek, aztán megérezte, hogy valaki őt nézi. Elfordította fejét az ablaktól, és meglátta Kate-t, ahogy a szoba ablakkal szemben levő sarkában levő fotelban ülve őt figyeli. A furcsa fények különös ragyogást kölcsönöztek gyönyörű szemének.

- Te engem figyeltél? - csengett Castle hangja kicsit erőtlenül.

- Ez a dolga egy ápolónőnek, nem? - mosolyodott el a nő. – Különben, csak arra voltam kíváncsi, hogy horkolsz-e?

- No és, horkolok?

- Nem. Tulajdonképpen olyan arccal alszol, mintha egy ártatlan, ötéves kisfiú volnál - ami igaz is, kivéve az ártatlanságot! - mondta évődve, közben arra gondolt, hogy milyen jó érzés volt az alvó férfit nézni.

Castle nem válaszolt, csak megbabonázva nézte, ahogy a nő szemében csillognak a lemenő nap utolsó fénysugarai, mintha kis lángocskák lennének a lassan mindent beborító szürkeségben. Kate hirtelen elkapta a tekintetét, és ezzel kihunytak a lángok.

- Kész a vacsora, biztos éhes vagy - szólalt meg Kate más irányba terelve a beszélgetést, mert látta, hogy a férfi olyan fátyolos tekintettel nézi, aminek nem tud sokáig ellenállni. Felállt a fotelból, Castle ágyához ment, és kitakarta a férfit.

- Gyere! Segítek felkelni - nyújtotta felé a kezét.

- Másképp szoktam elképzelni ezt a jelenetet - mondta a szokásos incselkedést elővéve Castle, miközben belekapaszkodott a nő kezébe.

- Nem akarom hallani, oké? - húzta össze résnyire a szemét Kate.

- Á! - hüledezett a férfi, amikor meglátta a gyönyörűen megterített asztalt tele finomságokkal. Kate-re nézett, aki szerényen lesütötte a szemét. - Ennyit készültél a kedvemért? - mondta ki önkéntelenül a gondolatait.

- A kettőnk kedvéért Castle! Én is itt eszem! - nézett fel keményen.

A vacsora kellemes beszélgetéssel telt. Nem csipkelődtek, csak barátságosan, jókedvűen társalogtak teljesen hétköznapi dolgokról: Alexis egymást követő táborairól, Martha új darabjáról, Ryan és Jenny szépen alakuló kapcsolatáról, Javi és Lanie érezhető vonzódásáról. Egyikük sem akarta szóba hozni sem a támadást vagy Josh-t, sem a kettejük kapcsolatát.

Ahogy Kate szedte le a tányérokat és a maradék ételt az asztalról, Castle arra gondolt, hogy úgy vacsoráztak, beszélgettek, mint a boldog házasok, akik esténként megosztják egymással napi élményeiket. Nagyon is el tudta volna képzelni, hogy minden este így teljen!

- Feküdj le, eleget üldögéltél és beszéltél, most már pihenned kell!  - mondta komolyan a nő.

- Ne már Kate! Az előbb keltem fel, ne akard, hogy állandóan feküdjek - ellenkezett a férfi.

- Ne nyafogj Castle! Te választottad az ápolónőt, már nincs visszaút! - nézett rá szigorúan, aztán tekintete megenyhült és hozzátette: - Elrakodok, és én is megyek.

A férfi szemében huncut fény csillant.

- Te is jössz lefeküdni? - mondta ártatlan csodálkozással, csintalan mosollyal az arcán.

- Castle! - emelte fel Kate a hangját és összevonta a szemöldökét.

- Oké, már itt sem vagyok - nyögte, miközben a bordáit fogva feltápászkodott a székről és elindult a szoba felé.

Rick az ágyban fekve le sem vette a szemét az ajtóról, türelmetlenül várta Kate-t. Elmosolyodott, amikor nyílt az ajtó, és a nő egy kis tálcával a kezében belépett.

- Mr. Castle, itt az esti kezelés ideje - tette le a tálcát Kate az éjjeliszekrényre, mozdulatai és hangsúlya elárulta, hogy felvette a nővérszerepet. – Na, lássuk először azokat a zúzódásokat!

A férfi csodálkozva fürkészte a nő arcát. Nem gondolta volna, hogy belemegy egy kis szerepjátékba. Ha játék, legyen játék! - gondolta Castle, bár neki nem is kellett játszania a beteg szerepét, hiszen tényleg beteg.

- Hiányzik a nővérruha - jegyezte meg a férfi, de Kate csak megforgatta rá a szemét.

- A beteg csak legyen csendben, és fogadjon szót! - mondta szigorúságot tettetve, közben lehúzta a takarót, kigombolta és széthúzta a pizsamakabátot.

- Mehet? - nézett rá kérdőn, ujjai végén egy adag átlátszó, zselés állagú kenőcsöt tartva.

- Persze! - vágta rá Castle, hiszen izgatottan várta, hogy Kate kenegesse a kék-zöld-lila foltokat a mellkasán. Érezni akarta a nő finom kezének érintését, ki akarta élvezni minden pillanatát.

- Á .. á .. ááá! Ez ... ez ... ez ... - akadozott a lélegzete, és alig jött ki hang a torkán. A zselé hatása olyan volt, mintha jeget érintettek volna a tűzforró zúzódásokhoz. Izmai megfeszültek, önkéntelenül elkapta Kate kezét, és fájdalmas arccal nézett rá. Hát, nem erre számított!

- Sajnálom ha fáj, de ennél óvatosabban nem tudom bekenni - nézett Castle szemébe sajnálkozva.

- Ne ... nem fáj, ha ... hanem hi ... hi-deg!

- Jaj Castle! A frászt hoztad rám! Azt hittem, hogy fáj, aztán kiderül, hogy csak egy kis hideg miatt nyafogsz!

Kate bosszúsan, mégis elnézően nézett az íróra, mint az anyuka a kisfiára, amikor meg akarja fegyelmezni, de közben elolvad a pici ártatlan tekintetétől.

- Nem nyafogok - morogta sértődötten az író. - Te nem érzed, milyen rossz!

- Ki fogod bírni. Tudsz te kemény lenni! - nézett kacéran a férfira. Majdnem hozzátette, hogy "láttam ám", de Castle nyelt egyet, mint akin végigfut a felismerés, ezért nem feszítette tovább a húrt, csak addig nézett jelentőségteljesen rá, amíg a férfi zavarában el nem kapta a tekintetét. - Castle! Elengednéd a kezem, mielőtt elszorítod a vérkeringésem? - intett fejével a karja felé, amit Castle még mindig annyira szorított, hogy elfehéredtek az ujjai.

- Persze. Bocs. De kérlek, valahogy melegítsd fel egy kicsit! - kérlelte a nőt.

- Nem hideg, csak a hatóanyagától érzed annak. Na, készülj! - mondta, és a lehető leggyorsabban simította el a gélt, hogy minél rövidebb ideig érezze Castle a kellemetlen érzést.

- Azt hittem fenomenális érzés lesz, ha simogatsz, de te még ebben is tudsz meglepetést okozni - nézett kihívón Beckettre.

- Még nem is tudod, mi mindenre vagyok képes! - vágott vissza vészjósló hangon a nő.

- Azt hiszem, megkaptam a terminátor2-t - gondolkodott hangosan Castle, mire Kate összeszűkült tekintettel, fenyegető hangon szólalt meg.

- Csak figyelj mi lesz reggel!

Az író fejében végigszáguldottak a reggel rá váró lehetséges veszélyek képei, és az injekcióra gondolva már látta is szomorú sorsát.

- De Kate! Te nem vagy igazi nővér! Nem adhatsz be nekem injekciót! - próbálta saját magát meggyőzni, de Kate kárörvendő kis mosolyát látva elbizonytalanodott.

- Azt hiszed, hogy ismersz, pedig nem tudod, mi mindenre vagyok képes - szinte suttogta a szavakat a nő, miközben egyre közelebb hajolt Castle-höz, aki meglepetésében mozdulni sem tudott, csak nézett tágra nyílt szemekkel. Amikor már elég közel volt, tenyerébe fogta a férfi arcát - aki még levegőt is elfelejtett venni - és oldalra fordította a fejét, majd érzéki hangon a fülébe suttogta: - Most jön a fülcsepp, Castle!

- Ha-ha! Nagyon vicces! - mérgelődött a férfi, amikor rájött, hogy Kate már megint rászedte.

A folyadék kellemetlenül csiklandozta a hallójáratát, de nem szólt. Ez nem az ő napja. Többször marad alul Kate-tel szemben, mint ahányszor sikerült zavarba hoznia. Míg oldalra fordított fejjel várta, hogy beborítsa a fülcsepp a dobhártyáját, Beckett begombolta a pizsama kabátját és betakarta a paplannal. Mindketten érezték, hogy a beáll csend nem kínos, hanem két egymást szerető, gondoskodó ember közti meghitt, békés csend.

Kate szelíd mosollyal nézte a mozdulatlanul fekvő férfit, aki lassan felé fordította a fejét és hálásan visszamosolygott.

- Biztos, hogy nem valami kellemesebb elfoglaltsággal akartad tölteni a szabadidődet? - kérdezte sokára. Még mindig hihetetlen volt, hogy Kate vele akar lenni.

A nő kihallotta a kérdésből a bizonytalanságot és az őszinte csodálkozást. Már nem először lepődött meg Castle viselkedésén. Jóképű, szellemes, sikeres, gazdag író, aki után döglenek a nők, mégis vele szemben sokszor úgy érzi, hogy olyan, mint egy önbizalom hiányos kiskamasz, aki nem bízik a saját vonzerejében. Százból kilencvenkilenc nő odalenne, hogy ápolhassa, de kételkedik abban, hogy ő ezt nagyon is szívesen teszi! Talán a rendőri munka olyan keménnyé tett, hogy nem is látja bennem a nőt? - futott át az agyán, de ezt a gondolatot azonnal el is vetette, hiszen nem egyszer látta már a férfi szemében a sóvárgást vagy éppen a fizikai vágyat. A vetkőztetésnél történtekről ne is beszéljünk! Akkor miért ilyen bizonytalan? Olyan, mintha kicsit félne tőlem - állapította meg végül Beckett. Vagy az elutasításától fél? Hát az lehet, mivel valószínűleg abban nem nagyon volt része!

- Elég kellemes elfoglaltság, ha egy kicsit kínozhatlak! - mosolygott huncutul.

- Gondolhattam volna! - adta mag magát Castle. Már megint feladta a labdát, a nő pedig megint lecsapta. - Ugye nem mész el? - kérdezte aztán reménykedve, mert neki ugyan természetes volt, hogy Kate ottmarad, de most gondolt csak rá, hogy nem is beszélték meg, és egy kicsit megijedt, hogy a nő elmegy, és ő egyedül marad.

- Még maradok egy kicsit, beszélgethetünk, ha akarod, de sokat kell pihenned, hogy minél előbb meggyógyulj.

- Csak egy kicsit? Azt hittem velem alszol - mondta kétértelműen, de mivel hangjából őszinte csalódottság csendült, Kate tudta, hogy a férfi a vendégszobára gondol.

- Veled? - játszotta a felháborodottat.

- Tudod, hogy értem - mondta kicsit megbántottan Castle.

- Itt alszom a vendégszobában - váltott át az évődésből komolyra Kate. - Úgy emlékszem, kényelmes az ágy  - tette hozzá egy mosoly kíséretében.

Castle-nek most tűnt fel a nő szemében tükröződő fáradtság. Hogyan lehetek ilyen önző? - gondolta. Napok óta alig alhatott, nyomozott, a kórházba járkált látogatóba, főzött, őt ápolta, és még ki tudja mi mindent csinált. Jobban ráfér a pihenés, mint őrá!

- Köszönöm - mondta gyengéden, miközben elmerült a zöldes árnyalatú, csillogó szemekben, és minden idegszálával azt kívánta, hogy a kettejük számár oly fontos szóval válaszoljon a nő.

- Mindig (bármikor) - válaszolt Kate, mire - anélkül, hogy tekintetük összefonódása megszakadt volna - mindketten elmosolyodtak.

- Jó éjt! - indult az ajtó felé, de érezte, hogy Castle még mindig nem vette le róla a szemét, ezért visszafordult.

- Viszlát holnap - mondta a férfi jelentőségteljesen.

Sokáig feküdtek éberen az ágyban a nap eseményeit pergetve az emlékezetükben, és mindketten ugyanarra a következtetésre jutottak: hihetetlen.

Kate aludt el előbb. Az ágy valóban kényelmes volt, a forró zuhany ellazította, és nem utolsósorban rettentő fáradt volt, így minden átmenet nélkül mély, pihentető álomba zuhant.

Castle jóval tovább feküdt nyitott szemmel a sötét szobában. Most már nem az előzményeken, hanem a nap következményein töprengett. Vajon meddig marad nála Kate? Elkezdődhet köztük valami több, mint ami eddig volt, vagy minden marad a régiben? Merjen közeledni felé, vagy túl korai a Josh-sal való szakítás miatt? Milyen lehet, amikor alszik? Képzelete ezer variációt végigjátszott, míg lassan lecsukódtak a szemei, és kellemes, békés álomba merült.

Reggel Rick a sötétítőfüggönyön átderengő napsugarak bágyadt fényére ébredt. Néhány percig fülelt, de a saját nehézkes lélegzésén kívül nem hallott semmilyen zajt, ami arra utalt volna, hogy Kate már felkelt. Sem az orra, sem a füle nem fájt, és ha nem mozgott és csak apró levegőket vett, akkor a mellkasa is csak tompán sajgott, mégis úgy érezte, nem tud tovább fekve maradni az ágyban, mert a mozdulatlan hanyatt fekvéstől elmerevedett a háta, dereka. Lassan oldalra fordult, és halk nyögések és sziszegések közepette felkelt. Csak hiú ábránd volt, hogy jobban van, állapította meg, mert minden porcikája lázadt a mozgás ellen.

Lassan, óvatosan lépkedve elindult a nappaliba, kezét fájó bordáira szorította. Beckett még biztosan alszik - állapította meg, és a lehetőség, hogy megnézze az alvó nőt, egyre erősebb vágyat ébresztett benne. Óvatosan elindult a vendégszoba felé. Nem számított rá, hogy ilyen nehezére esik megmászni a lépcsőfokokat, ráadásul nem is jajgathat! Mire elbotorkált az ajtóig gyöngyözött a homloka. Halkan lenyomta a kilincset, és óvatosan kinyitotta az ajtót.

- Megérte a szenvedés - mondta magában, ahogy az ágyban békésen alvó nőt nézte. - Istenem, milyen gyönyörű! Ártatlan, lágy vonásaival olyan volt, mint egy tündéri kislány, aki álmában megtalálta az ő hercegét, ugyanakkor rendkívül nőies. Arcát körülölelte a lágyan hullámzó hajzuhatag, szája rúzs nélkül is érzékien életteli volt, vonásaiból hiányzott a megszokott keménység.

A férfi perekig állt, és ámulva gyönyörködött a nőben, aztán attól félve, hogy egyszer csak Kate megérzi a jelenlétét, amilyen halkan csak tudta, becsukta az ajtót. Visszavánszorgott a konyhába, és arra gondolt, meglepi Kate-t egy kis reggelivel. Egy kézzel és fájó bordákkal nem volt könnyű, de nem is lehetetlen. Egészen jól leütötte a tojásokat, felverte őket, a hűtőből szeletelt bacont vett elő, olajat öntött a serpenyőbe. Már csak ki kellett sütni őket. A sercegő olajban hamar megsült a szalonna és a rántotta, és mivel nem akarta a páraelszívó zajával felébreszteni Kate-t, néhány perc múlva a reggeli átható, ínycsiklandó illata töltötte meg a lakást. Már csak a kávé hiányzott a tökéletes reggelihez, de a kávéfőző géppel nem boldogult. Az erőlködéstől olyan fájdalom árasztotta el a testét, hogy hangosan felkiáltott. Ijedten nézett a vendégszoba ajtajára, mert nem a jajgatásával akarta ébreszteni a nőt. Az ajtó nem mozdult. Felsóhajtott, és lemondott a kávéról. Inkább szép komótosan megterített.

- Castle! Te meg mit csinálsz - hallotta meg váratlanul Beckett meglepett hangját, amitől ijedtében kiejtette kezéből a terítékhez szánt villát.

- Reggelit. Fáradt voltál, gondoltam hadd pihenjél - fordult ártatlan arccal mosolyogva Kate felé, remélve, hogy el tudja bűvölni annyira a női, hogy ne legyen rá mérges.

- Ugye tudod, hogy neked feküdnöd kellene, nekem padig reggelit készíteni, és nem fordítva? - próbálta dorgálni Castle-t, de olyan jólesett neki a figyelmessége, és olyan édes volt a főzőcskéző férfi látványa, hogy képtelen volt szigorú lenni vele. - Nagyon jó az illata!

Castle jólesően vette tudomásul, hogy a terve sikert aratott.

- Kávét nem tudtam feltenni, mert ...

- Majd én - vágott a szavába a nő.

A reggeli közben Kate gondolt arra, amire Castle vacsorakor. El tudná képzelni, hogy minden reggel így kezdődjön! Nem magányosan, sietve bekapni néhány falatot, csak azért, hogy ne égesse a gyomrát a kávé, hanem valakivel kettesben, nyugodtan beszélgetve, felkészülve az előttük váró napra. Gondolataiból a férfi fájdalomtól eltorzult arca térítette vissza a valóságba.

- Fáj, ugye? - kérdezte részvéttel.

- Azt hiszem, egy kicsit sok volt a mozgás - nyögte.

- Gyere, segítek! Lefekszel! - Beckett hangja már nem kérő, hanem utasító volt.

Néhány perc múlva Castle az ágyban feküdt, Beckett pedig hozta a kis tálcát, aminek a látványától kirázta a férfit a hideg.

- Ugye nem azt akarod tenni, amire gondolok? - kérdezte rémülten, amikor meglátta, hogy a kenőcs és a fülcsepp mellett még van valami.

- Mivel a logikád kiválóan szokott működni – leszámítva, amikor a zombiknál és az ufóknál lyukadsz ki - azt hiszem a következtetésed most hibátlan.

Castle csak hallgatott, nagyot nyelt, arcán valódi félelem látszott, ami nem kerülte el Beckett figyelmét.

- Castle! Ez dicséret volt!

- Igen, igen, tudom, csak ... - dadogta, miközben azon járt az agya, milyen logikus érvet találjon ki, amivel elkerülhetné az injekciót.

- Ha elárulnád, miért rettegsz ennyire egy kis tűszúrástól, akkor talán tudnék segíteni - mondta Kate megértően, miközben lerakta a tálkát.

- Nem tudsz. Egy buta gyerekkori baleset, amiből nagyon kínosan kerültem ki - árulta el a lényeget szomorkásan, de aztán megkönnyebbülten felkiáltott: - Beckett! Te nem adhatsz injekciót! Nem vagy ápolónő!

- Ez véralvadásgátló, amit minden beteg kap, aki sokáig fekszik. Sokan beadják maguknak, vagy egy hozzátartozó segít nekik, úgyhogy én is beadhatom. Nyugodt lehetsz, a kórházban Margo nővér megtanított rá, még ki is próbálhattam egy egészségügyi modellen.

Beckett türelmesen magyarázott, nem akart még nagyobb ellenállásba ütközni. Látta a férfi falfehér arcán, az összehúzott szemein, hogy nyoma sincs a megjátszásnak, valóban fél.

- Modellen? De hát én igazi vagyok, nem egy modell! Mi lesz, ha valami félresikerül? - most már valóban félt.

- Nem sikerül semmi félre, csak bízz bennem, kérlek!

- Esélyem sincs, ugye? - nézett rá Castle bánatosan, beletörődve az elkerülhetetlenbe.

- Te is tudod, hogy fontos. Azt nem hiszem, hogy magad képes lennél rá, ahhoz túl erős a félelmed, de én beadom, és ígérem, vigyázni fogok rád. - Kate mélyen a férfi szemébe nézett. Határozott, de barátságos hangjával már sok tanúnál vagy gyanúsítottnál elérte, hogy megbízzanak benne, miért ne tudná legyőzni Castle félelmekből táplálkozó ellenállását is!

- Oké - egyezett bele hosszú hallgatás után a férfi. Lassan oldalra fordult és ép kezével lejjebb tolta a pizsamanadrágját.

Kate csak állt mosolyogva, és pajzán tekintettel nézte a férfi félig csupasz fenekét, és csak jó sokára szólalt meg.

- Castle! Örülök, hogy már másodszor láthatom a szexis, izmos hátsódat, de az injekciót a hasfalba vagy combba kell adni! Kinyithatod a szemed és megfordulhatsz. - Kate megpróbált komoly maradni, de igencsak nehezére esett nevetés nélkül megállni.

Rick úgy érezte, elsüllyed. Kinyitotta összeszorított szemhéjait, amilyen gyorsan tudott hátranyúlt és felhúzta a pizsamáját. Visszafordult, és sértődötten nézett Kate-re.

- Mondhattad volna!

- Azt hittem, tudod - mondta ártatlanul a nő. - Bár, az igazat megvallva nem bánom, hogy így alakult - tette hozzá sejtelmesen.

- Ó! Csak nem ez hozza izgalomba Beckett nyomozó? - élénkült fel a férfi, és pajzánul elmosolyodott.

- Nem, csak lesz mit mesélnem Lanie-nek és a fiúknak.

Castle arcáról lefagyott a mosoly. Dühösen nézett Kate huncutul csillogó szemébe.

- Ezt nem teheted!

- Megtehetem, de nem fogom. Nem vagyok olyan gonosz, hogy kínos helyzetbe hozzalak a barátaid előtt. De jól vigyázz, ha rossz fiú leszel, akkor eszembe fog jutni ez a pillanat! - mosolygott, de a tekintete elárulta, hogy nagyon is komolyan mondja.

A férfi csak bólintott. Úgy gondolta jobb, ha nem megy bele tovább az évődésbe, mert ma úgyis mindig alul marad. Azért bosszantotta, hogy ilyen lehetetlen helyzetbe hozta saját magát, de nem volt ideje mérgelődni, mert Kate elkezdte kigombolni a pizsamakabátját, amitől a szíve gyorsabban kezdett verni, lélegzete kapkodóvá vált, és szorongva figyelte a nő ügyes mozdulatait. Csak arra tudott gondolni, hogy hamarosan a tű átszúrja a bőrét, behatol a sejtek közé és szinte felnyársalja őket. Kezdett eluralkodni rajta a pánik.

Beckett nem mutatta, de izgult. Még soha nem adott be senkinek injekciót, és a próbák ugyan jól sikerültek, az egészen más volt, mint Castle-t megszúrni. Ráadásul meg kell nyugtatnia a férfit, pedig ő sem nyugodt.

- Majdnem elfelejtettem megkérdezni: hasba vagy combba? Ha a combot választod, akkor le kell húznod a pizsamanadrágot - mosolygott huncutul. Remélte, hogy egy kis pajzán megjegyzéssel ki tudja zökkenteni a férfit a szorongásból.

- Hátulról már kétszer is láttál, egyelőre legyen elég ennyi! Mit szólnának az őrsön a társai Beckett nyomozó, ha értesülnének a perverz kis szokásáról? - vette át az évődés fonalát Castle.

A nő terve bevált! Amíg a férfi elégedett tekintettel a válaszra várt, Kate egy mozdulattal lefertőtlenítette a köldök melletti bőrfelületet, két ujjával összecsípte a bőrt és egy határozott mozdulattal beleszúrta a tűt.

Castle teste megfeszült, egy nagy levegőt vett,  és már nyitotta a száját, amikor a nő megszólalt.

- Már felesleges jajgatni Castle, túl vagy rajta!

- Ááááá - sóhajtott a kiáltás helyett a férfi. - Már jajgatni sem lehet? - morogta sértődötten.

- Látod, mindketten túléltük - nézett rá megkönnyebbülten a nő.

- Te is féltél? – döbbent meg az író. - Jól titkoltad!

- Mi lenne velünk, ha legalább az egyikünk nem tudna felnőttként viselkedni? - húzta fel egy pillanatra a szemöldökét Kate.

- Én beteg vagyok, nekem lehet nyafogni, félni, jajgatni, mint egy kisgyereknek. De mi a te mentséged? - vágott vissza az író.

- Az, hogy féltettelek - komolyodott el a nyomozó.

Castle sokféle választ el tudott volna képzelni, de erre nem számított. A szónak súlya volt. Csak nézte a gyönyörű nőt, ahogy elrakja a fecskendőt, majd ujjai végére egy adag hűsítő gélt nyom a tubusból.

- Készülj! Hideg lesz - mondta, és figyelmét a zúzódásokra összpontosítva finoman rásimította a kenőcsöt a férfi mellkasára, aki homlokát összeráncolva halkan sziszegett.

A következő percekben egyikük sem szólt. Kate-t elfoglalta a gondoskodás, Castle-t pedig az, hogy ezt túlélje, sőt, amennyire lehet, élvezze. Figyelte, ahogy a nő finom, hosszú ujjai simogatják a hasát, oldalát, és megpróbálta elképzelni ezt az érzést a jéghideg kenőcs nélkül. Miután minden kék folt sorra került, kérés nélkül oldalra fordította a fejét, hogy mielőbb túl legyen a fülcseppen.

Amikor végzett mindennel, Kate betakarta a férfit és jólesően végignézett rajta.

- Egész jól túléltük az első közös reggelünket - mondta.

- A második volt - javította ki a férfi. - Én el tudnék képzelni többet is - nézett sóvárogva Kate-re, remélve, hogy a nő érti a célzást.

- Te sok mindent el tudsz képzelni Castle, hiszen ebből élsz, de ugye tudod, hogy a fantáziád szüleményei nem a valóság? - válaszolt a nő élesebb hangon mint szerette volna, és közben oldalra fordulva rakogatta a gyógyszereket a tálcán. Nem akarta, hogy a férfi meglássa, mennyire zavarba jött az egyértelmű célzástól.

Castle szomorúan nézte az ajtó felé induló nőt. Attól félt, hogy talán túllőtt a célon, ezért halkan utána szólt:

- Azért néhány reggel valóság lesz, ugye?

 - Néhány, Castle, néhány - válaszolt komolyan a nő anélkül, hogy megfordult volna, és kilépett a nappaliba. Ahogy becsukódott mögötte az ajtó, hátát a falnak támasztva sóhajtott egyet. Lehet, hogy mégsem volt jó ötlet, hogy együtt legyen a férfival. Segíteni akart neki mint barát, mint felelősségteljes társ, de a kettesben töltött helyzetekben vibrált köztük a levegő. Szembesülnie kellett azzal, hogy nem játszhatja el a baráti érzéseket, amikor nagyon is hatással van rá az író, mint férfi. Még nem akarta bevallani saját magának sem, hogy igencsak örömét lelte a férfi vetkőztetésében, érintésében, hogy kislányos izgalommal töltötte el a majdnem csupasz férfitest látványa. Nemcsak Castle, hanem a saját reakciói is meglepték, de most még nem akart ezekkel szembesülni. Most szakított Josh-sal, és még túl zavarosak voltak az érzései, ezért elhessegette a két férfi körül kavargó gondolatait, inkább gyorsan elkezdett pakolni és rendet rakni a konyhában, hátha addig sem töpreng.

Castle összeszorított szájjal bámulta a mennyezetet. Néha úgy érezte, valami alakul köztük Kate-tel, de amint egy lépést tett a nő felé, mindig falba ütközött. Mikor nyílik már ki a számára egy kapu azon a falon?

Amikor Kate visszament a szobába, a férfi halkan szuszogva aludt. Egy darabig nézte az írót, és közben elképzelte, hogy milyen érzés lehet az ágy másik felében aludni, érezni a férfiból áradó meleget, ahogy lassan, egyenletesen cirógatja a nyakát minden egyes lélegzet, vagy milyen lehet reggel mellette ébredni, ahogy cinkosan egymásra mosolyognak. Hirtelen megrázta a fejét, mintha egy képtelen álomból ébredne, és gondolatban letorkolta magát, amiért úgy érez, mint egy kamaszlány, aki elájul a nagy és híres írótól! Pedig ő ismeri a másik oldalát is, az érzékeny, bizonytalan, szeretetre és elismerésre vágyó kisfiús énjét is. Talán éppen ezért vonzódik hozzá? Tetszik neki az a kettősség, ami a férfit jellemzi?

A csendet olyan erővel szakította szét a telefon csengése, mintha sziréna szólalt volna meg szobában. Kate kapkodva nyúlt a készülék után, hátha előbb fel tudja venni, minthogy Castle felébredne rá, de elkésett: a férfi álmatagon nézett a hang irányába.

- Beckett - szólt bele a nő, miközben meglepődve látta, hogy a kapitányságról hívják annak ellenére, hogy szabadnapot vett ki. Egy darabig szótlanul hallgatta Montgomery kapitányt, aztán komoly arccal csak annyit válaszolt: - Igen uram, azonnal indulok.

- Be kell mennem az őrsre, ki kell töltenem néhány formanyomtatványt mint a nyomozás vezetője, hogy a külügyisek elindíthassák a támadótok kiadatását - nézett a kérdő tekintetű íróra. - Ha gyorsan végzek, akkor egyúttal belépek a kórházba is. Megleszel addig egyedül? - kérdezte hangjában cseppnyi aggódással.

- Persze. Menj nyugodtan - válaszolta Castle kicsit szomorkásan, nem a rendőrségi, hanem a kórházi látogatás miatt. Tudta, hogy így helyes, mégis ott bujkált benne a féltékenység csírája. Aztán a nő aggódó tekintetét látva vidámabb hangon hozzátette: - Mi baj érhetne? Ilyen állapotban még rosszalkodni sem tudok!

- Te? Szerintem bárhol, bármikor és bármilyen állapotban képes vagy rosszalkodni! - csipkelődött a nő. - Igyekszem vissza - mondta aztán komolyan egy aprócska mosoly kíséretében.

Az órák rendkívül lassan teltek. Castle úgy érezte, ha még egy percig az ágyban kell maradnia, akkor vagy a sok fekvéstől, vagy az unalomtól lesz rosszul. Óvatosan felkelt, felvette a köntösét és kiment a nappaliba. Xbox, tévé vagy könyv? - töprengett egy kicsit a szoba közepén állva, aztán levett egy könyvet a polcról, kényelmesen elhelyezkedett a kedvenc foteljában, és bekapcsolta a tévét. Most érezte meg, mennyire elszigetelődött a külvilágtól, még a híreket sem hallgatta meg napok óta. Egymás után váltogatta a csatornákat, amikor kopogtattak.

- Kate, van kulcsod, keresd meg szépen - mondta maga elé, mintha a telepátia révén hallaná a szavait a nő, de szemét nem vette le a képernyőről. A kopogtatás megismétlődött, most már erőteljesebben és türelmetlenül. Ekkor kapcsolt, hogy az ajtó előtt biztosan nem Beckett áll, mert neki van kulcsa, és nem ugráltatná őt. Bosszúsan feltápászkodott és elindult az ajtó felé.

- Jó, jó, nyitom már!

Meglepetésére Paula, a kiadói ügynöke állt az előtérben, és mint egy ciklon süvített be a szobába.

- Na szép, mondhatom! - visította felháborodva. - Hős életmentővé válik és megsérül a legjobb regényíróm, és még egy telefonra sem képes, hogy értesítsen!

- Paula! Nem vagyok olyan állapotban, hogy ...

- Ugyan kedvesem! - vágott a szavába a nő. - Az kellett volna legyen az első dolgod, hogy engem értesítesz! Olyan hírverést csináltam volna, hogy úgy kapkodnák a könyveidet, mint a cukrot!

- Hírverés nélkül is kapkodják őket - jegyezte meg a férfi, és egy sóhaj kíséretében becsukta az ajtót.

- Hadd nézzelek! Tudod milyen cuki vagy ezzel a kötéssel az orrodon? - simította végig az író arcát hosszú, égővörös műkörmökkel díszített ujjaival, aztán szeme megakadt a begipszelt kézen. - De ugye azért tudsz írni?

- Nem Paula, nem tudok - húzódott hátrébb Castle. Volt idő, amikor kedvelte Paula-t, de idővel rájött, hogy a nő elsősorban az aranytojást tojó tyúkot látja benne, és csak másodsorban a férfit. Hangja most sem csengett őszintén, inkább csak amiatt aggódott, hogy nem tudja határidőre leadni a kéziratot. - Van néhány repedt és törött bordám is, ha nem hallottad volna - tette hozzá mérgesen.

- Ó, hát miért nem ezzel kezdted? Tudtad, hogy a gyengéim az elesett, ápolásra szoruló férfiak?

Paula kidomborított mellekkel, kacér tekintettel, kihívóan mosolyogva közelített Castle felé, aki zavartan hátrált, amíg lába neki nem ütközött a kanapénak. A nő vészesen közeledett felé, ezért hogy csökkentse a köztük levő távolságot, lehuppant az ágyra. A mozdulat túl gyors volt, amit épp csak gyógyuló bordái rossz néven vettek.

- Áááááá...úúúúú! - kiáltott fel fájdalmas arccal, kezeit az oldalához kapva.

- Jaj, nagyon fáj? - kérdezte mesterkélt együttérzéssel a nő. - És nincs senki, aki segítene megszüntetni a fájdalmat? Rám számíthatsz - mondta kéjesen, azzal leült az író mellé, és egy határozott mozdulattal kioldotta a köntöse övét.

- Paula! Mit ... Kérlek ... ne ... - ellenkezett a férfi erőtlenül, kapkodva a levegőt, amikor rájött, hogy mi a nő szándéka. - Értsd meg ... használhatatlan ... vagyok!

- Azt majd én eldöntöm! Még nem tudod, mire vagyok képes!

Castle megrémült. Látta Paula szemében a kéjes vágyat, keze pedig a pizsamakabátja alá vándorolt, és érzékien simította végig a hasát egészen a mellkasa közepéig.

- Ezt ... ezt hagyd ... abba .... kérlek! - mondta ijedten, éppen amikor nyílt a bejárati ajtó.

- Ó Richard! Paula? - kiáltott fel meglepetten az ajtóban megtorpanó Martha. - Talán zavarok? Rosszkor jöttem? - kérdezte felocsúdva az első meglepetésből.

- Nem, dehogy Anya! Épp a legjobbkor - sóhajtott megkönnyebbülten Castle, miközben megfogta Paula kezét, és határozottan kihúzta a pizsamája alól.

- Üdvözlöm Martha - szólalt meg leforrázva a nő. Szája kényszeredett mosolyra húzódott, de szemei szikrát szórtak a dühtől, amiért az asszony megzavarta a kezdődő románcot.

- Azt hiszem, mindent megbeszéltünk Paula - nézett fölényesen a nőre Castle. - Majd értesítelek, ha olyan jól leszek, hogy folytatni tudom az írást, addig haladékot kérek a kézirat leadására. Rámenős nő vagy, biztosan el tudod intézni a kiadónál - mondta nem minden célzás nélkül.

- Hát ... persze. Akkor én megyek is! - nézett Martha-ra, de miközben felállt még Castle fülébe súgta: - Ha ápolónőre lesz szükséged, csak hívj! Szuper gyógymódokat tudok - búgott kéjesen a hangja.

- Köszönöm, de nem lesz szükség rá! - Ahogy távolodott tőle a nő, az író egyre magabiztosabb lett.

Amikor becsukódott az ajtó Paula mögött, Castle hátravetette fejét a kanapén, és megkönnyebbülten sóhajtott egyet.

- Mi a fene volt ez Richard? - szólalt meg rosszallóan Martha. - Azt hittem Katherine vigyáz rád, erre hazajövök és mit látok?

- Tudod Anya, még soha nem örültem annyira annak, hogy váratlanul hazajöttél, mint most! Az életemet mentetted meg.

- Ugyan kisfiam! Paula-tól? Hiszen már ezer éve ismeritek egymást! Ne mondd nekem, hogy még tud meglepetést okozni!

- Hidd el Anya, tud! Tudtam, hogy rámenős, és hogy bejövök neki, de hogy így rám másszon, főleg amikor beteg vagyok, azt azért nem gondoltam róla - mondta felháborodottan.

- És hol van Katherine? - kérdezte nyugodt hangon Martha, miközben leült a szemben levő fotelbe, és kutató szemekkel vizsgálta fia arcát.

- Be kellett mennie az őrsre és a kórházba - csúszott ki a száján. Nem volt kedve beszámolni anyjának a történtek Josh-sal kapcsolatos részéről, és bosszantotta, amiért a kórházat is említette.

- Visszajön?

- Miért kérdezel ilyeneket? Miért ne jönne? - kérdezett vissza ingerülten.

- Itt kellene lennie melletted, de ő egy másik férfihoz ment be a kórházba, te pedig itt simogattatod magad Paula-val. Mégis, szerinted mit kellene gondolnom?

Anyja nyugodt, logikus érvelése, kutató tekintete láttán tudta, nincs menekvés, mindent el kell mondania neki. Maga elé meredve, lassan, a lényegre koncentrálva számolt be a történtekről. Néha felpillantott a nő szemébe, remélve, hogy hozzáképzeli az érzéseit az eseményekhez, amiről ő nem szívesen beszélt.

- És te mit szeretnél? - kérdezte olyan nyugalommal, mint egy jó pszichológus.

- Csak azt, hogy fontos legyek neki - mondta szemlesütve a férfi.

- Ó Richard! Hát nem látod, hogy fontos vagy neki? Szakított az orvossal, ráadásul egy rendkívül kényes helyzetben. Idejön és ápol téged, nem törődve a külvilág megjegyzéseivel, vagy a barátai csipkelődéseivel. Azt azonban ne várd, hogy egy komoly kapcsolat vége után egy-két nappal a karjaidba omlik! Beckett nem olyan, mint a többi nőd. Ha igazán akarod, akkor türelmesnek kell lenned, és harcolnod kell érte.

- Tudom Anya - nézett most a nő szemébe. - Csak nem tudom, meddig kell várnom, és azt sem, hogyan harcoljak érte.

Martha megfogta fia kezét.

- Okos fiú vagy, ki fogod találni - mondta biztatóan. Csak nézte szomorú mosollyal a fiát. Kimondhatatlanul szerette. Összefacsarodott a szíve, ahogy elnézte ezt a felnőtt férfit, aki hihetetlenül szellemes, tehetséges, sármos, sikeres, de olyan szerencsétlen a szerelemben, mint ő. Bár a fiának nagyobb esélye van arra, hogy egy életre övé legyen a földi élet legnagyobb boldogsága, az igaz szerelem, mint neki. Richard a lelki társa, mégis vannak titkok a múltjában, amit nem osztott meg vele. Talán egyszer majd elmeséli neki, hogy ő is megízlelhette az igaz szerelmet, csak nem kaphatta meg egész életére. - Azt hiszem, tényleg megmentettem az életedet - nevette el magát színpadiasan, ezzel feloldva a férfi feszültségét. - Mi lett volna, ha nem én lépek be az ajtón?

- Mi lenne velem nélküled Anya! - mosolygott már Castle is, és ahogy kiejtette a szavakat, hangjába és szemébe visszatért a huncutság. - De hogyhogy itthon vagy? Nem éppen a színpadon állva kellene elvarázsolnod a közönséget?

- A főszereplő eltörte a lábát, így néhány nap kiesik az előadásokból, amíg az új felállás ki nem alakul. Hazaugrottam, hogy lássam szépen gyógyulsz-e, no meg néhány holmimért, mert Chicago-ban jóval hidegebb van, mint itt New York-ban - magyarázta. - De ne ijedj meg, este már indulok vissza, mert holnap próbálunk az új főszereplővel - tette hozzá, látva fia ijedt ábrázatát.

- Köszönöm Anya! - komolyodott el Castle.

- Ne köszönj semmit! Az az anyák sorsa, hogy megmentsék egyetlen gyermeküket a sivár világ minden gonoszságától - tárta szét karját színpadias mozdulattal a díva.

- Martha! Milyen kellemes meglepetés! - hallották meg Kate őszinte örömtől csengő hangját a bejárat felől, aki elé pontosan az a látvány tárult belépéskor, amilyennek mindig elképzelte Castle és az anyja otthoni kapcsolatát: a nő a nappali közepén előad egy nagyjelenetet, a fia pedig mint néző, tettetett áhítattal figyeli.

- Ó kedvesem! - ölelte meg az asszony Kate-t. - Ne ijedj meg, csak estig maradok - súgta a fülébe. - No és hogyan viselkedik az én egyetlen kisfiam? Szófogadó beteg? Ha nem, akkor a nádpálca mindig hatásos szokott lenni! - mondta színlelt komolysággal.

- De Anya! - háborodott fel Castle, látva, hogy a két nő milyen jól szórakozik a helyzeten.

- Jó, jó! Néhány jó tanáccsal csak elláthatom az ápolónődet? - játszott tovább Martha. - No, de ti csak beszélgessetek, én főzök gyorsan valami ebédet - fordította komolyabbra a szót.

Castle rémült arccal nyújtotta begipszelt kezét anyja felé, mintha meg akarná állítani.

- De ... Anya ...

- Hoztam egy kis kínait, hármunknak is elég lesz - szólt utána Kate, aztán rákacsintott a férfira, aki megkönnyebbülten sóhajtott fel.

- Megmentetted az életemet - súgta oda Beckett-nek.

- Nocsak, nocsak! Hallottam ám! Azt hittem, én mentettem meg az életedet - fordult hátra Martha, és egy jelentőségteljes pillantást küldött fia felé.

Castle elkapta a tekintetet, és zavarában nyelt egyet. Kate tanácstalanul nézett az asszonyról az íróra, nem értette a helyzetet. Aztán arra gondolt, hogy az anya és fia közti titkok nem tartoznak rá, így nem töprengett sokáig, inkább kirakta az ebédre hozott ételt és megterített.

Martha bepakolta a szükséges ruhákat a bőröndbe, és elindult a lépcsőn az ebédlő felé. Az elé táruló látvány olyan aranyos, meghitt és szerető gondoskodással teli volt, hogy megállt, és kezét önkéntelenül a szívére szorítva, mosolyogva figyelte a számára oly fontos két embert.

Kate éppen Rick-et segítette felállni a mélyre süppedő kanapéból. Arcán látszott az elszántság, hogy a lehető legkevesebb fájdalommal tudja felhúzni a férfit, aki úgy kapaszkodott a vékony, de nagyon is erős kézbe, mint a fuldokló az utolsó szalmaszálba. A mozdulat közben Kate átkarolta Castle-t, testük egy pillanatra összesimult, de ami Martha-t elkápráztatta, az a tekintetük volt: Kate aggódó, szeretettel teli, és Rick fájdalomtól összeszűkült, de hálát és szerelmet sugárzó szeme. Az asszony lépett néhány lépcsőfokot lefelé, és amikor meghallotta, hogy miről beszélnek, sóhajtott egyet. - Mégiscsak a régiek - gondolta.

- Miért nem tudtál az ágyban maradni? Csak egyszer hallgatnál rám! Meg is érdemled, hogy fájjon egy kicsit! - dorgálta Kate a férfit, de míg szavai feddők voltak, tekintete részvétet és féltést sugárzott.

- Kicsit? De hát nagyon fáj! Nincs benned semmi együttérzés? - morogta sértődötten Rick.

- Ha feküdtél volna, most nem fájna!

- Tudod te, hogy mennyit feküdtem már? Lassan abba betegszem bele!

Martha csak megcsóválta a fejét. Olyanok, mint két civódó szerelmes, csak az a baj, hogy ők maguk ezt nem látják.

- Jól van gyerekek! Üljetek asztalhoz, aztán ha megebédeltünk, Richard szépen szót fogad a nővérkének, és lefekszik - zárta le a vitát.

Castle még morgott egy kicsit, hogy minden nő csak parancsolgat neki, miközben Kate és Martha egy szemforgatás után összenéztek.

Az ebéd jó hangulatban telt. Kate beszámolt a tettesek elfogásáról és Rick gyógyulásáról, Martha pedig a turné bonyodalmairól. Csak Castle hallgatott. Figyelte őket, ahogy kedélyesen beszélgetnek. - Már csak Alexis hiányzik - gondolta. - Ha ő is itt lenne, akkor együtt lehetne élete három legfontosabb nőjével. A gondolat nem hagyta nyugodni, mert a legfontosabb vágyával szembesítette: mindennél jobban szerette volna, ha Kate-tel megoszthatná az életét. Ábrándozásából Martha nevetése zökkentette ki. Elmosolyodott, bár fogalma sem volt arról, min nevet az anyja, de ahogy Beckett huncutul csillogó szemére pislantott, azonnal rájött, hogy rajta élcelődtek.

- Örülök, hogy jól szórakoztok - mondta kisfiús sértődöttséggel.

- Igaz is! - fordult Kate Martha felé. - Elárulhatnád, miért fél ennyire az injekciótól.

- Ez azóta van, hogy ... - kezdett a magyarázatba a nő, de Castle a szavába vágott.

- Anya! - dörrent vészjóslóan a hangja, és megpróbált fenyegető szemmel nézni az asszonyra. Csak reménykedett benne, hogy eléri a kívánt hatást, és nem fogja még kínosabb helyzetbe hozni azzal, hogy elmeséli a gyerekkori történetet.

- Jó, jó! Nem árulom el minden titkodat - emelte fel megadóan a kezét Martha, aztán Kate felé fordult: - Tudod, egy kicsit szégyenlős!

Castle kinyitotta a száját, aztán meggondolta, és becsukta. Belátta, hogy esélye sincs, ezért inkább fájdalmas képet vágott, fájdalmasabbat, mint ami indokolt lett volna. Remélte, hogy Kate megsajnálja, és egy kicsit vele foglalkozik. Úgy látszott mégis örökölt egy kis színész tehetséget, mert anyja kétségbeesve megszólalt.

- Ó Richard drágám! Neked már az ágyban lenne a helyed! Katherine! - fordult a nőhöz. - Kaphatna valami fájdalomcsillapítót? Nem akarom, hogy szenvedjen!

- Persze, mindjárt jobban lesz - nyugtatta meg Kate. - Gyere Castle, vár az ágy és a finom kis kenőcs!

- Tudom nővérke, hogy örömét leli a kínzásomban, de hát ez az én sorsom - színészkedett megadóan a férfi, és lassan vánszorogva elindult a hálószoba felé.

- Nagyon szeretem anyámat, de néha az idegeimre megy, főleg amikor kibeszél olyan dolgokat, amivel kínos helyzetbe tud hozni - mondta őszintén, amikor kettesben maradt Kate-tel.

- Csak szeretetből teszi - mosolygott rá a nő, miközben felhajtotta a takarót, hogy lefekhessen a férfi.

- Tudom, de akkor is!

- Ne duzzogj! Örülnöd kellene, hogy van neked! - Kate hangja elcsuklott, ahogy az utolsó szavakat kiejtette. Mit nem adott volna azért, ha ő is évődhetne az édesanyjával!

Castle elhallgatott. Érezte, hogy nincs joga elégedetlenkedni, amikor olyan szerencsés, hogy él az az ember, akitől mindent megkapott, ami az életben számít: szeretetet, gondoskodást, a tehetsége kibontakozásának lehetőségét, őszinteséget, okos tanácsokat. Érezte Beckett fájdalmát.

- Örülök - mondta halkan, aztán szótlanul befeküdt az ágyba.

Kate testét átjárta a hiány érzése. Az anyja hiányáé. Gyakran érezte ezt az űrt. Sokáig azt hitte, hogy majd idővel jobb lesz, de nem, egyre gyakrabban tört rá különböző helyzetekben a kínzó érzés. Megpróbált a feladatára koncentrálni, hogy megszabaduljon tőle.  Az ágy mellé lépett, és belenézett a férfi szomorú szemébe. Nem akart bánatot, lelkiismeret furdalást látni azokban a kék szemekben! Azt akarta, hogy huncutul, pajkosan vagy éppen pajzánul csillogjanak!

- Mi az Castle? Úgy fekszel itt, mint egy ijedt kisfiú, aki fél a nővérkétől - mosolygott a férfira, oldva a feszültséget. - Pedig nem is tudod, milyen jó dolgok várnak rád!

A férfi szemébe nézve lassan kezdte kigombolni a pizsamakabát felső gombját úgy, hogy közben finoman megsimította a mellkasát. Jóleső érzéssel nyugtázta, hogy elérte a kívánt hatást: Castle-nek elállt a lélegzete, és zavarában kettőt pislantott. Ugyanakkor azt is érezte, hogy a férfi közelsége őt is izgalomba hozza: szíve majd kiugrott a helyéből, és minden alkalommal, amikor ujja az író meleg, puha bőréhez ért, izgató borzongás futott végig az idegsejtjein. Amikor az utolsó gombbal is végzett, tenyerét érzékien végigsimította a férfi hasán a köldökétől az oldala felé haladva, így nyitva szét a pizsamát. Castle lenézett a nő kezeire, mintha nem akarna hinni az érzékeinek. Kate követte a férfi tekintetét, és látta, hogy keze még mindig az író oldalán nyugszik, ugyanakkor azt is észrevette, hogy néhány zöldesben játszó foltot félig takar a pizsamanadrág, ezért megfogta a szegélyét, és kezdte lejjebb húzni.

- Szívrohamot ... akar ... okozni ... nővérke? - zihálta szaggatottan Castle.

Kate keze megállt, amikor elérte a férfi hasának alsó részét, és szabaddá váltak a sérülések. Magának is csak nehezen vallotta be, hogy igencsak kíváncsi volt arra, hogy mit rejt a pizsama, ennek ellenére esze ágában sem volt lejjebb húzni a nadrágot. Kihívón nézett a kék, elhomályosult tekintetű szemekbe, miközben rendkívül élvezte az író zavarát.

- Mr. Castle, már megint nyafog? Túl hideg talán a kezem? Vagy netán fél valamitől? - játszotta ártatlan szemekkel a nővérszerepet.

- Azt hiszem ... tényleg ... félek - nyögte, közben szemét elkapva a nő pajzán tekintetéről, lenézett az ágyékára és elakadt a lélegzete. Már nem lepődött meg azon, hogy Kate érintésére olyan elementáris erővel reagál a teste, amit képtelen az akaratával befolyásolni, de félt, mert nem tudta, hogyan reagál erre a nő. Érezte, hogy játszik vele, de hogy kíváncsiságból, élvezetből, vagy csak gonoszkodásból, arról fogalma sem volt.

- És mitől fél a kis beteg? - kérdezte Kate olyan érzéki hangon, hogy a férfi érezte, vége van.

Castle a nő csillogó szemébe nézett, és vett egy mély levegőt.

- Ne tedd velem ezt Kate! - mondta halkan, de nagyon komolyan.

Beckett tekintetéből eltűnt a gonosz kis pajzán fény. Érezte, hogy nem lenne tisztességes tovább játszani a kacér nővérkét, aki izgalomba hozza a beteget, mert a férfi teste őszintén reagált az érintésére, ami egyébként neki is nagyon izgató volt.

- Semmi baj - nyugtatta meg lágy hangon a férfit, aztán amikor Castle fellélegzett, egy huncut mosoly kíséretében hozzátette: - Nem fogom senkinek elárulni!

- Soha nem gondoltam, hogy egyszer még megbánom, hogy nem Margo nővért választottam - fúrta a párnába a fejét az író, és sértett tekintettel nézett Kate-re.

Aztán mindketten rámosolyogtak a másikra. Tudták, hogy játéknak indult az egész, de azt is érezték, hogy a játék közben átléptek egy határt. A saját érzéseikben biztosak voltak, de a másikéban bizonytalanok, ezért arra a következtetésre jutottak, hogy ha nem akarnak bonyodalmakat, akkor tovább játszanak. De valóban nem akarnak bonyodalmakat?

- Hadd nézzem, mennyire gyógyulnak a zúzódásaid? - lépett be nagy hévvel Martha a szobába. Castle összerezzent, Kate viszont azonnal kapcsolt, megfogta a takarót, és egy határozott mozdulattal felhúzta a férfi hasáig. Egy pillanatra összevillant a tekintetük, mint két cinkos kisgyereké, akiket majdnem rajtakaptak a szüleik valami turpisságon, de sikerült a leleplezést megúszniuk.

- Anya miért vagy mindig olyan rettentően kíváncsi? - kérdezte bosszankodva a férfi.

- Nem kíváncsi vagyok, hanem aggódó. Egy anyának pedig joga van félteni a fiát - szögezte le az asszony.

- Most csak bekenem a zúzódásokat, hogy gyorsabban felszívódjanak a véraláfutások, és ne fájjanak annyira. Hatásos a kenőcs, de Castle nem szereti - tájékoztatta Kate Martha-t.

- Persze, mert olyan, mintha jég lenne!

- Jaj, Richard! Neked aztán nehéz a kedvedre tenni! Itt egy gyönyörű nő, finom, hűsítő krémmel kenegeti a hasadat és a mellkasodat, de ahelyett, hogy élveznéd, te csak nyafogni tudsz!

- Anya! - emelte fel a hangját Castle.

Kate mosolyogva figyelte a jelenetet. Egyre jobban tetszettek neki azok a helyzetek, amikben a nagyszájú, magabiztos férfi engedelmes, de kicsit ellenkező kisfiúvá változik. Amíg hallgatta őket, egy adag gélt nyomott az ujjaira.

- Á . á . ááááá - kapkodta a levegőt a férfi, és kétségbeesett tekintettel fordult Kate felé. Annyira elvonta figyelmét az anyja, hogy meglepetésként érte a bőrét érő jéghideg hatású kenőcs. A két nő egymásra nézett, és elnevették magukat.

- Nevessetek csak! De eljön majd az én időm! - duzzogott Castle. A legjobban az bosszantotta, hogy más nőket könnyedén elbűvölt és irányított, de Kate-tel és az anyjával szemben rendszeresen alulmaradt. Ha jobban belegondolt, beismerte, hogy nem is bosszantják, inkább jóérzéssel töltik el ezek a pillanatok, mert elégedettnek látja ezt a két csodálatos nőt.

- Látom, jó kezekben vagy Richard - nézett rá sokat sejtetően az anyja. - Nyugodtan visszamehetek a társulathoz, Katherine nem engedi, hogy rosszalkodj!

- Hah! Rosszalkodni? Nézz rám, Anya!

- Jó fiú legyél, és ne halljak rád panaszt! - mondta még búcsúzóul az asszony.

Beckett segített az emeletről lehozni Martha bőröndjét, és kikísérte az ajtóig.

- Kérlek, vigyázz rá! Tudod, néha olyan, mint egy éretlen gyerek, de ő jó ember Kate. Fontos vagy neki, és tudom, hogy ő is fontos neked - mondta halkan Martha nyíltan a nyomozónő szemébe nézve. Kate érezte, hogy az asszonyból eltűnt minden megjátszott, színészkedő gesztus, égszínkék szeme komolyan, őszintén csillogott. Annyira meglepődött a nyíltan kimondott szavakon, hogy válaszul csak bólintani tudott.

Csend telepedett a lakásra, amikor Martha után becsukódott az ajtó. Beckett csak állt egy darabig, és újra meg újra felidézte a nő komoly hangsúllyal kimondott mondatait, igéző tekintetét, aztán szeme megállapodott a hálószoba ajtaján. "Jó ember", "fontos vagy neki" csengtek a fülében Martha szavai.

Halkan lépett a szobába. Castle begombolkozva, betakarózva feküdt az ágyban, elgondolkodó tekintettel bámulta a mennyezetet, aztán ahogy meghallotta Beckett lépteit, felé fordult.

- Köszönöm - szólalt meg huncut fénnyel a szemében.

- Mit is? - húzta fel a szemöldökét a nő, holott pontosan tudta, hogy mire céloz a férfi.

- Anyámnak tehetsége van ahhoz, hogy a legkellemetlenebb pillanatokban jelenjen meg - sóhajtott Castle.

- Legkellemetlenebb? - incselkedett  Kate, szeme pajkosan villant a férfira.

- Ó! Tudom, mire megy ki a játék Beckett nyomozó! De ha zavarba akar hozni, előbb kell felkelnie! - válaszolt pimasz kis mosollyal a szája sarkában.

Kate nem válaszolt, csak elnézően mosolygott. Hagyta győzni a férfit a saját kis szópárbajukban. Elégedettnek akarta látni.

- Pihenj egy kicsit, addig én keresek egy jó kis véres filmet, amit este megnézhetünk, ha jól viselkedsz.

- Maradnál inkább egy kicsit? - szólt utána sóvárgó tekintettel Castle.

Beckett megdermedt, ahogy belenézett a férfi szinte könyörgő kék szemébe. Megijedt a saját érzéseitől! Ha marad, akkor már nem az évődésről és egymás ugratásáról fog szólni a kettejük kapcsolata! Úgy érezte, még nem készült fel arra, amit Castle iránt érez. Még nem.

- Pihenj - mondta szomorkás hangon, szinte csak suttogva a szavakat, és közben arra gondolt, már megint az esze győzött a szíve felett. Behúzta maga mögött az ajtót, és a falnak dőlve a kezébe temette az arcát.

Castle keserves arccal nézett a becsukódó ajtóra. Másodpercekig várt a csodára, hogy az ajtó kinyílik és Kate visszajön, de a csoda nem történt meg. Arca mérhetetlen szomorúságot és keserűséget tükrözött. Az elmúlt néhány napban megjárta a mennyországot és a poklot, sokszor úgy érezte, mintha valami őrült érzelmi hullámvasúton utazna, ami hol az egekbe repíti, hol a mélybe taszítja. Egyik pillanatban Kate szakít Josh-sal, meglepetést szervez neki, hogy ápolja, évődnek, csipkelődnek, aztán  már beszélgetni sem akar vele. Megérinti, simogatja, felizgatja, aztán otthagyja. Mindig úgy gondolta, hogy megérti a nők érzelmeit, de Kate csupa talány a számára. Már három éve ismeri, de minden pillanatban szembesül azzal, hogy milyen keveset tud róla. Már abban is bizonytalan volt, hogy Kate is azt az izgalmat érezte amit ő, pedig abban a pillanatban, amikor hozzáért finom ujjaival fájó mellkasához, megesküdött volna, hogy finom remegés futott végig a nő testén, és szemében meleg kis lángok gyúltak, ráadásul sokkal hosszabb ideig kenegette a gélt a bőrén, mint Janet nővér a kórházban.

Már semmit nem tudott biztosan. Lehet, hogy csak a képzelete tréfálta meg, és a vágyait vetítette ki Kate-re? Még egyszer a csukott ajtóra nézett, aztán lehunyta a szemét. Az őrületbe kergeti ez a nő! Olyan, mint egy titokzatos, bonyolult rejtvény, amit képtelen megfejteni, és amitől képtelen szabadulni. Akkor is megfejtem - morgolódott magában, miközben szája sarkában ravasz kis mosoly jelent meg.

Kate nem akart gondolkozni. Minden megy tovább, ahogy eddig - döntötte el, és ezzel lezártnak tekintette a döntését. Kicsit összerakodott a nappaliban, aztán elindult a hatalmas könyvespolchoz, és kíváncsian szemlélte, milyen könyveket olvas a férfi. Nem csalódott. A szépirodalomtól napjaink számos bestselleréig, a világirodalom remekeitől kezdve a klasszikusnak számító krimiírók művein át a képregényekig mindent megtalált, akár egy könyvtárban. A CD és DVD gyűjtemény ugyanilyen színes képet mutatott. Sokáig nézegette a borítókat, aztán kiválasztott egy zombis horrort, amiért ugyan ő maga nem rajongott, de tudta, hogy Castle szereti őket. Talán a félelem keltette adrenalinszint emelkedés hozza lázba? - töprengett. Letette a lemezt az asztalra, aztán belépett a dolgozószobába. Mellkasában szorongva zakatolt a szíve, úgy érezte, mintha valami titkokkal teli világba osonna be, ahova nincs joga bemenni. Hát itt született meg Nikki Heat! - nézett ámulva körbe. Szinte látta maga előtt az írót, ahogy székében hátra dőlve, lábát az asztalon pihentetve, ujjaival zongorázik az ölében levő laptopon. Elmosolyodott a képzeletbeli látványtól. Visszament a nappaliba, leült a kanapéra, hátradőlt és becsukta a szemét. Csak pihenni akart néhány percig.

Castle nyugtalan volt. Már több mint egy órája kiment Kate a szobából, és már jó ideje semmilyen zajt nem hallott kintről. A kíváncsisága idegességgel vegyült. Mit csinálhat ennyi ideig a nő? Csak nincs valami baj? De mi baj lehetne? - tűnődött. Gondolt egyet, óvatosan kikecmergett az ágyból, és néhány nyögés kíséretében kilépett a nappaliba.

- Istenem, de gyönyörű! - suttogta maga elé. Szeme elhomályosult az elé táruló látványtól. Kate angyali mosollyal az arcán, elernyedt testtel aludt a kanapén, hullámos haja körbefonta szabályos arcát. Castle még levegőt sem mert venni, nehogy felébredjen a nő, ahogy odalépett mellé. Minél közelebbről szerette volna csodálni! Annyira elvarázsolta a mesebeli kép, hogy észre sem vette, hogy lassan eltűnt a mosoly a nő arcáról.

- Castle! Ne bámulj! - szólalt meg hirtelen erélyesen, mire a férfi ijedten hátraugrott.

- Ááá! - kapott fájdalmasan a bordájához. - Jézusom, Beckett! A szívbajt hozod az emberre! - mondta dühösen, hogy leplezze zavarát, amiért lebukott.

- Miért mászkálsz már megint?

- Otthagytál egyedül, unatkoztam, hát kijöttem - mondta ártatlan szemekkel.

- Na, jó! - adta meg magát Beckett. - Te ülj ide, én csinálok neked néhány szendvicset, aztán mozizhatunk!

Tíz perc múlva letette a szendvicses tálcát az író elé, és leült mellé.

- Ha ezt a filmet választottad, - mutatta fel Castle a CD-t - akkor nem lesz szükség az ételre! Ha jól emlékszem, olyan gusztustalanságok vannak benne, hogy fogyókúrás kiegészítőnek is lehetne használni - mondta egy grimasz kíséretében.

- Kezdjük Castle! Most már kíváncsi vagyok rá, mi hoz izgalomba - nézett egyenesen a férfi szemébe.

- Oké, csak aztán meg ne ijedj! - vágott vissza az író.

Kate szerette a krimiket, sőt a véresebb akció thrillereket is. Annak ellenére, hogy a történetnek semmi köze nem volt a valósághoz, mégis izgalommal, sőt félelemmel töltötte el. Lopva oldalra nézett a férfire, aki már látta a filmet, mégis feszült izgalommal nézte. Amikor Kate visszanézett a képernyőre, a leggusztustalanabb zombi éppen egy hosszú, éles késsel a kezében, érzelemmentes, mégis gyilkos tekintettel, hörögve közeledett a néző felé. Annyira meglepte a kép, hogy ijedtében hátra ugrott, és megmarkolta a férfi combját. Castle -t ugyanúgy meglepte a jelenet, ezért ösztönösen maga elé rántotta a felé mozduló nőt. 

Mindketten megdermedtek, de már nem a horrorisztikus képsortól, hanem egymás közelségétől.

A férfi érezte a nő hajából áradó meghatározhatatlan friss illatot, ujjai fokozatosan gyengülő szorítását a combján, hátának melegét, és noha majdnem beszakadt a mellkasa, élvezte a pillanatot.

Kate úgy érezte, hogy a szíve szétveti a bordáit, olyan erővel pumpálja a vért, amit csak fokozott az érzés, ahogy Castle erős karjaival magához szorította és csiklandozta nyakát a tüdejéből kiáramló meleg, párás levegő. Ösztönösen szabadulni akart, de a férfi finoman, mégis határozottan ölelte magához. A mozdulatban nem volt semmi erőszakosság, csak mindkettejük vágyait tükrözte.

Kate izmai megfeszültek, aztán megadóan elernyedtek. Lassan megfordult a karok ölelésében, de még nem tudott a férfi szemébe nézni.

Olyan közel kerültek egymáshoz, hogy tudták, átlépték a maguk, vagy inkább a Kate által húzott határt, ahol az érzelmek irányíthatatlan vágyakká alakultak, ami felett nincs hatalma az akaratnak.

- Kate - suttogta Castle bódultan a nő közelségétől. Szemét behunyta, hogy érzékszerveivel magába szívhassa édes illatát, érezze a lélegzését, bőrének simogató közelségét.

A nő tudta, ha engedi eltűnni a köztük levő néhány centiméternyi távolságot, akkor nem lesz számára visszaút. Látta a férfi arcán, hogy kívánja őt, a saját érzéseivel azonban még mindig viaskodott. Mi tartja vissza attól, hogy átlépjen azon a néhány centin?

Ösztönösen megsimította Castle arcát, mire a férfi felnézett, egyenesen a szomorkás, most inkább barnás fényben ragyogó szemekbe. Érezte, hogy ebben a finom, leheletnyi simogatásban benne van Kate minden pillanatnyi érzelme: félelmei a saját érzéseitől, bizonytalansága, mély kötődése hozzá, viaskodása a szeretet és a szerelem között, keménysége és gyengesége egyaránt.

- Miért félsz Kate? - ejtette ki alig hallhatóan a szavakat az író, miközben kezét levette a nő derekáról. Mindennél jobban vágyott rá, hogy ugyanazt érezze iránta, amit ő már évek óta érez, de nem erőszakkal akarta kikényszeríteni, hogy Kate megtegye az utolsó lépést kettejük között, és nem is ő akart lépni először. Tudta, hogy csak akkor lehetnek boldogok, ha félelmek és feltételek nélkül, szabad akaratából akarja őt a nő.

Kate érezte, hogy a döntés az ő kezében van, mert Castle készen áll. Meglepte a suttogva feltett kérdés. Ennyire  ismeri a férfi, vagy ennyire látszik rajta a kétségbeesett tépelődés? Melegség járta át a testét, amikor ujjaival megérintette Castle arcát, a biztonság melegsége. Mégis … Nem tudta megmagyarázni, hogy miért, de félt. Lesütötte a szemét, és már tudta, hogy megint bezárta lelke képzeletbeli kapuját a férfi előtt. Amikor felnézett, már a régi, kemény Beckett volt, aki nem engedi meg, hogy holmi kis varázslat eluralkodjon rajta.

- Gusztustalanok a zombijaid! - válaszolt bosszúságot tettetve, bár nagyon jól tudta, hogy a kérdés egészen másra irányult, és egy hirtelen mozdulattal visszaült a férfi mellé, de most egy kicsit távolabb húzódott tőle. Rápillantott az íróra, aki szótlanul ült, megkövülve, összeszűkült szemekkel meredt maga elé. Követte a tekintetét, és ekkor vette észre, hogy keze még mindig markolja Castle combját. Engedett a szorításon, és gyengéden végigsimítva a feszülő izmokon, elhúzta a kezét.

Castle csak magában sóhajtott. Nem is tudta, hogy sírjon, vagy kínjában nevessen, amiért már megint ábrándokat kergetett. Hát soha nem lesz vége a hullámvasútnak? Igaz, már akkor is utálta a szerkezetet, amikor Alexis kicsi korában akarata ellenére felrángatta rá, de akkor csak a teste élt át kellemetlen perceket, de most a lelke szenved. A kérdés csak az, hogy meddig tudja ezt elviselni. Mégsem tudott haragudni Kate-re, annál sokkal jobban szerette.

- Gusztustalanok, de hogy lehetnek félelmetesek egy gyilkossági nyomozónak, aki nap mint nap szörnyűségeket lát? - mosolyodott el halványan. Belátta, hogy nincs más választása, mint folytatni az eddigi kapcsolatukat.

- A hullák nem jönnek felém egy hatalmas késsel 3D-ben - védekezett Beckett, de érezte, hogy ez elég gyenge indok, ezért egy grimasz kíséretében hozzátette: - Különben sem szeretem a zombis filmeket!

- Te választottad ezt, nem én!

- De csak azért, mert tudom, hogy te odavagy értük - vágta rá a kicsit gúnyos megjegyzésre.

- Nocsak, Beckett nyomozó, a kedvemre akart tenni? - kérdezte incselkedve, kutató tekintetével megpróbálta zavarba hozni a nőt.

- Beteg vagy Castle, és azt ígértem Martha-nak, hogy mindent megteszek a gyógyulásod érdekében. Ha ehhez zombik kellenek, akkor azt kapod! - villantott egy fölényes mosolyt.

- A gyógyításhoz tartozik az is, hogy kék foltokat csinálj a combomra? - nézett kihívón Kate-re, és örömmel nyugtázta, hogy zavarában elpirult.

- Aki velem akar mozizni, annak fel kell készülnie mindenre. Hát még annak mire kell készülnie, aki ki mer gúnyolni! - szeme fenyegetően villant a férfire, és Castle tudta, hogy nem szabad túlfeszítenie a húrt, mert akkor ő fogja a rövidebbet húzni.

Évődésüknek a csengő hangja vetett véget. Beckett felállt, még egy figyelmeztető pillantást vetett a férfire, aki éppen válaszra nyitotta a száját, és elindult az ajtó felé.

- Szia Kate! Jöttünk megnézni, bírsz-e a beteggel, vagy elkel egy kis segítség - viharzott be a szobába Lanie, Ryan és Esposito.

- Mi inkább azt szeretnénk megnézni, hogy a beteg bír-e a kis ápolónőjével? - szólalt meg kajánul vigyorogva Espo, mire Kate egy szúrós tekintettel elhallgattatta.

- Á, ezt én is elviselném! - hüledezett Ryan.

- Na, igen! Kényelmes kanapé, finom kaja, zombis horror, dögös nővérke ... - tett rá egy lapáttal Javi, mire Beckett ugrásra készen felé fordult.

- Ti is élvezitek? - kérdezte ártatlan tekintettel Ryan.

- Igen! Nem - csattant egyszerre Castle és Beckett válasza.

A két fiú jelentőségteljesen egymásra nézett. Tudták, hogy ezzel bosszanthatják Beckettet a legjobban.

- Óvodások - szólalt meg Lanie, és Kate hálás volt, hogy ezzel megzavarta a kínos jelenetet. – Na, gyere nagyfiú, megvizsgállak, aztán ha minden rendben, akkor jöhetsz játszani a barátocskáiddal!

- De Lanie! Te csak hullákat vizsgálsz - kapkodta a tekintetét ijedten Castle. Volt egy olyan sejtése, hogy semmi jó nem származik abból, ha Lanie kezei közé kerül.

- Még egy ilyen megjegyzés, és az asztalomra kerülsz! - mondta sértetten a patológus. - Beszéltem az orvosoddal, és megegyeztünk, hogy időnként rád nézek, betartod-e az utasításait. Azt hiszem, nem bízik benned azok után, ahogy a kórházban viselkedtél!

- De hát mi baj volt velem?

- Csak két szót mondok: Janet, injekció.

Castle Lanie beszédes barna szemeibe nézve nem tudott szólni, csak nyelt egyet, majd megerősítést kérőn Beckett-re nézett.

- Jó beteg vagyok! Igaz, Kate?

- Na, gyere - nézett rá a nő elnéző mosollyal, és felé nyújtotta a kezét, hogy fel tudjon állni a kanapéról. - Irány a hálószobába lefeküdni!

- Anyám! Hallottad? - suttogta elképedve Espo Ryan felé fordulva úgy, hogy azért a nő is hallja. - Gondoltad volna, hogy Beckett egy domina?

- Ha akarjátok, lehetek veletek is domina főnök - szólt halkan, de annál vészjóslóbban Kate, erőteljesen megnyomva a két utolsó szót.

- Vége a gyereknapnak! - pirított rájuk Lanie. Szeme szikrákat szórt nemcsak a két nyomozó, hanem a nyögdécselő, de pimaszul vigyorgó beteg felé is. Átérezte Kate helyzetét. Nem könnyű ezekkel a tesztoszteronbomba nyomozókkal, ha egy nő a főnökük. - Ti tévézzetek, - szólt a fiúknak - mi meg egy kicsit megkínozzuk Castle - nézett cinkosan Kate-re, majd gonosz kis fénnyel a szemében az íróra.

- Ha-ha! Nagyon vicces! - vágott egy sértődött fintort az író, és felkészülve a legrosszabbra, követte a két nőt a hálószobába.

Ahogy becsukódott az ajtó, Ryan kíváncsian nézett körbe, aztán lenyűgözve kezdte nézegetni a polcokon sorakozó könyveket. Esposito érdeklődését nem az írott, hanem a képi történetek keltették fel, és ámulva járatta szemét az író CD és DVD gyűjteményén.

- Azt a ...! Tuti filmek! Ha én ezt tudom, hogy Castle-nek ennyi CD-je van, nem a kölcsönzőbe megyek!

- A plazmatévé se semmi! - nézett fel Ryan, fejével a falra szerelt nagy képernyős készülék felé intve. - Én inkább arra lennék kíváncsi, miért kell egy írónak egy akkora érintőképernyős tábla - mutatott be a dolgozószobába.

- Szerintem nem haragudna, ha kipróbálnánk - kacsintott Espo Ryan-re. - Úgyis gyakorolnunk kellene a működését, hátha az őrsre is kapunk egyet Beckett fehér táblája helyett!

Ryan rosszallóan nézett Javi-ra. Néha bele akarta vinni a barátja olyan dolgokba, ami az ő erkölcsi normáinak a határát súrolta, és szíve szerint ellentmondott volna, ugyanakkor gyáva nyúlnak sem akart látszani, aki nem mer belemenni egy kis csínybe.

- Biztos csak a regényeihez gyűjt anyagot - mondta bátortalanul, remélve, hogy Javi azt unalmasnak tartja, és elmegy a kedve a dologtól.

- Azért csak nézzük meg, gyere! Bírom ezeket az új technikai kütyüket. Nem piszkálok bele, csak megnézzük, hogyan működik - noszogatta Ryan-t, akin látszott, hogy egyáltalán nincs ínyére az ötlet, a végén mégis megadóan bólintott.

- Castle ne nézz már ilyen rémülten! Nem boncolásra készülünk - nézett összevont szemöldökkel Lanie a megszeppent kisfiúnak látszó íróra.

- Nálatok soha nem lehet biztos az ember semmiben - morogta Castle kétkedve, miközben leült az ágy szélére. - Mit akarsz rajtam vizsgálni? Már gyógyulok, nincs szükségem orvosra! - próbált kitérni a vizsgálat elől. Nem tetszett neki ez a helyzet! Előre látta, ahogy Lanie is rajta köszörüli a nyelvét, hogy félős, szégyenlős, vagy azon, hogy milyen a teste, aztán a háta mögött kibeszélik Beckettel.

- Hát, ha olyan jól vagy, akkor ápolónőre sincs szükséged, ugye?

Castle szája kinyílt, mintha mondani akarna valamit, de a lélegzete elakadt. Csapdába esett. Szeme ide-oda járt a két nő között, aztán szembesült a ténnyel, hogy ha azt akarja, hogy Kate maradjon, akkor nincs más választása, mint megadni magát.

- Oké, oké, bevallom, hogy nagyon fáj! Megvizsgálhatsz, de egy feltétellel: nem nevettek ki! - alkudozott a férfi.

- Mi? Egy súlyos beteget? Castle! Hát ilyen szívtelennek ismersz minket? - játszotta túl a felháborodást Lanie csodálkozó szemekkel, aztán Kate-re nézett megerősítésért, aki karba tett kézzel, kihívó tekintettel mosolygott.

- Szívtelennek? Lehet, hogy élő szívdonorok vagytok? - gondolkodott el a férfi. Elrévedő tekintetén látszott, hogy fantáziája eljátszik a lehetőséggel. Aztán a két nőre nézve visszatért a valóságba. - Tudom, hogy úgysem könyörültök rajtam - mondta  durcás fintorral az arcán, beletörődve a vereségbe.

- Maradj ülve, amíg megvizsgálom a tüdődet és a füledet! - Lanie hangja már komolyan csengett, érezhető volt, hogy befejezte az élcelődést. Amíg orvosi táskájában kutatott, fel sem nézve odaszólt Kate-nek: - Segítsd le róla a pizsamát!

Ha Lanie ránézett volna valamelyikükre, látta volna a zavarukat. Még csak néhány perce volt, hogy olyan közel volt a testük egymáshoz, mint még soha, és hogy majdnem megtettek egy sorsdöntő lépést. Egymás előtt már nem titkolták, hogy olyan testi vonzódás van köztük, ami mindegyiküket meglepte, de nem szerették volna, ha ennek egy harmadik fél is tanújává válik. Castle ijedten gondolt arra, mi lesz, ha Kate közelsége most is olyan izgalommal tölti el, mint amikor végigsimított a hasán. Fogalma sem volt arról, hogyan reagálna az orvos, ha észrevenné teste látható izgalmi jeleit, de nem is akarta tudni. Most először azon imádkozott, hogy Beckett úgy vegye le róla a pizsamát, hogy ne érjen a bőréhez.

Kate látta Castle kétségbeesését, és ösztönösen érezte, hogy ebben a helyzetben nem szabad semmilyen intim, érzéki mozdulatot tennie. Lanie a legjobb barátnője volt, de nem akarta, hogy többet lásson a férfival való kapcsolatába, mint amennyi a valóság. De mennyi is a valóság? - futott át az agyán, de gyorsan elhessegette a gondolatot. Odalépett az íróhoz. Megpróbált kedves, de kicsit közömbös arcot vágni, és úgy kigombolni a pizsama gombjait, hogy ne érjen hozzá. Érezte, hogy Castle izmai megfeszülnek, arcáról lerítt, hogy erősen koncentrál. Ha Kate tudta volna, hogy gondolatelterelésként éppen a Star Wars szereplőit próbálja felsorolni az utolsó robotig, talán megmosolyogta volna, így azonban együtt érzett vele.

- Nahát! Egész szép kis izmokat raktál magadra - mondta elismerően Lanie, és szemével elismerően végigpásztázta a férfi meztelen felsőtestét, miközben a fonendoszkópot a füléhez illesztette.

- Nem vagyok ám olyan puhány! - húzta ki magát az író. - Nem csak a laptopot emelgetem!

A két nő meglepődött. Valahogy egyikük sem tudta elképzelni, ahogy Castle egy edzőteremben súlyzózik. A kérdő tekinteteket látva hozzátette: - Serpenyőket is szoktam ... emelgetni.

Kate-től egy szemforgatást, Lanie-től egy fintort kapott cserébe.

- Ááá! Lanie, ez hideg! - rándult össze Castle, ahogy a fonendoszkóp a mellkasához ért. - Egy kicsit megmelegíthetted volna!

- Maradj nyugton - vetett rá egy szigorú pillantást a nő. - Túl gyorsan ver a szíved - ráncolta össze a homlokát nyugtalanul. - Valami felizgatott?

Mivel a kérdés hangsúlyában nem volt semmi kétértelmű, Castle reménykedett, hogy Lanie nem gondol szapora szívverésének valódi okára, aki ott állt karnyújtásnyira tőle aggódó tekintettel.

- Csak hideg ez az izé - magyarázkodott.

- Castle, csend! Hallani szeretném, ami odabenn történik! Lélegezz mélyeket!

A férfi próbált szót fogadni, de mellkasát elárasztotta a fájdalom. Már egészen megszokta, hogy kicsi levegőket vesz, és a hirtelen változást nem díjazták a gyógyulófélben levő bordák. Halkan felnyögött, arca eltorzult a fájdalomtól.

- Mindjárt vége - nyugtatta szelíd hangon Lanie, aki pontosan tudta, hogy mit él át a férfi.

A félpercnyi beállt csendben Kate azt figyelte, milyen jellemző a két ember arckifejezése és testbeszéde. Lanie mint orvos, feszülten figyelt, minden idegszálával koncentrált a helyes diagnózis megállapításához, ugyanakkor arca együttérzéssel vegyes komolyságot sugárzott. Castle mint beteg, megfeszült izmokkal, szorongva ült az ágyon, tekintetében félelem, fájdalom és bizalom tükröződött.

- Rendben, de még mindig szapora egy kicsit a szívverésed. Hadd lássam a füledet! – mondta az orvos, közben finoman megfogta Castle arcát és oldalra fordította a fejét. Műszerével hosszasan nézte a sérült dobhártyát.

- Valami baj van? - szólalt meg Kate, és reménykedett, hogy hangja nem aggódóbb a kelleténél. Nem akarta, hogy félni lássák, sem azt, hogy Castle a kelleténél jobban megijedjen.

Lanie felegyenesedett, kicsit hátrébb lépett, hogy kutatón a beteg szemébe nézhessen. Tapasztalatból tudta, hogy sok beteg elhallgatja a fájdalmát a kezeléstől való félelem miatt, és úgy sejtette, hogy most is ez a helyzet.

- Castle, miért nem szóltál, hogy fáj a füled? - szegezte a kérdést az írónak mérgesen.

- De ... nekem ...

Az orvos sóhajtva Kate-re nézett, nem is törődve azzal, hogy Castle szemlesütve próbál valami épkézláb magyarázatba kezdeni.

- Begyulladt a dobhártyája és a külső hallójárata is - mondta Beckett-nek, mintha a beteg ott sem lenne. - Nem elég hatásos a fülcsepp. Csak azt nem értem, hogy lehetsz ilyen ... ááá, mindjárt rosszat mondok! - nézett dühösen Castle-re. - Akár halláskárosodásod is lehet!

- Még nem fájt annyira, és azt hittem ...

- Hogy majd magától elmúlik? - fejezte be Kate döbbenten a mondatot.

- Férfiak - sóhajtott Lanie olyan hangsúllyal, mintha magában hozzátenné: gyerekek!

- Akkor most mi lesz? - kérdezte Castle ijedt szemekkel.

- Hogy mi lesz? Megérdemelnél egy hülyeség elleni injekciót! - fenyegette meg Lanie, de aztán megkönyörült raja. - Ne ess kétségbe! - folytatta megenyhülve. - Kapsz egy másik fajta fülcseppet, Kate melegít egy kis sót a füledre, és felírok egy antibiotikumot.

- I-injek...ciót? - nyelt egyet a férfi, mire a két nőből kitört a nevetés.

- Csak egy tabletta Castle, csak egy tabletta.

- Jól van, na! - morgott halkan. - Utálom az injekciót.

- Utálod? - nézett rá egy kis gúnnyal a szemében Lanie. - A kórházban más szót használtak. Mi is volt az? - emelte égnek a tekintetét, mintha töprengene. - Félelem? Rettegés? - Aztán látva az író bánatos arcát, elnevette magát. - Na, jó! Tudom, hogy bátor vagy, hiszen nagyszerűen viselkedtél, amikor megmentetted Josh életét!

- Mégis mindig engem szekáltok.

- Te is tudod, hogy mindig azt szekálják, akit szeretnek, - mondta gyengéden Kate, aztán egy kis szünet után incselkedve hozzátette: - na meg, aki hagyja magát!

Lanie közben az orvosi táskájában kutatott, majd egy fémes eszközzel a kezében visszalépett az íróhoz.

- Hajtsd egy kicsit hátra a fejed!

- Mi ... mit akarsz azzal? - húzódott hátrébb Castle, összehúzott szemmel méregetve a különös eszközt.

- Bízz már meg bennem! - emelte fel a hangját Lanie. - Nem fogok akarattal fájdalmat okozni, csak az orrodat akarom megnézni. Fontos, hogy jól forrjon össze, mert ha görbe lesz, nem fogsz tetszeni a csajoknak, ráadásul rosszul tudsz levegőt venni, amitől horkolni fogsz, az pedig minden nő rémálma.

A férfiról lerítt, hogy elgondolkodik a hallottakon. Képzelőerejének köszönhetően maga előtt látta görbe orrú önmagát, akitől megrettennek a nők, undorodva kapják el tekintetüket az arcáról; látta Alexis-t és Martha-t füldugóval a fülükben zombiként járkálni a lakásban, mert a hálószobájából elviselhetetlen horkolás hallatszik ki.

- Felkészültél? - kérdezte türelmesen az orvos.

- Nem igazán. Olyan ciki, hogy hol a fülembe, hol az orromba akarsz belenézni! Nem valami gusztusos.

- Jaj, Castle! Szerinted a hullák belső szervei mennyire gusztusosak? Hidd el, a te orrod sem rosszabb! - mondta határozottan a nő, megelégelve az időhúzást, aztán Kate-hez fordult. - Tartsd meg a fejét! Na, hadd lássam!

Beckett a férfi mellé lépett, puha, meleg kezeivel megfogta kicsit borostás állát és a homlokát, és egy gyengéd mozdulattal hátrahajtotta. A finom mozdulat közben egymásra néztek. Castle-t már nem érdekelte, hogy mi vár rá, hogy fájni fog-e, vagy kínos lesz-e. Rabul ejtette Kate szemének zöldes ragyogása. Érezte az orrába egyre mélyebbre hatoló hideg fém fájdalmas feszítését, a szemében gyülekező könnyeket, de nem mozdult, csak pislantás nélkül bámulta a csodásan csillanó fényeket a nő pupillája körül.

Lanie kihúzta a műszert, majd a vizsgálatot megismételte a másik oldalon is. Csend telepedett a szobára. Az orvos figyelmét lekötötte, hogy a páciense élő ember, aki fájdalmat érez, és mivel ehhez nem volt hozzászokva, no meg mivel igencsak kedvelte Castle-t, különösen figyelt a mozdulataira.

Kate mosolyt erőltetve az arcára egyre szomorúbb tekintettel nézett az égkék szemekbe. Látta, ahogy gyűlik bennük a fájdalom szülte könny, amitől még ellenállhatatlanabbul csillogtak. Érezte, ahogy a férfi bőre egyre hidegebb, homloka pedig egyre nyirkosabb lett.

Castle csak Kate-re próbált koncentrálni, a tekintetére, az érintésére, ahogy szinte magához öleli a fejét. Nem akart könnyezni, de nem tudta megakadályozni, hogy az orrába dugott műszer ne ingerelje a könnymirigyeit.

- Készen vagyunk - szólalt meg néhány másodperccel később Lanie, és hátrébb lépett.

Castle megkönnyebbülten csukta be a szemét, és élvezte, hogy Kate még nem mozdult. Aztán érezte, ahogy lazul a puha kezek érintése, de mielőtt a nő elengedte volna, finoman cirógatva végigsimított az arcán, és kisimította rakoncátlan haját a homlokából. Kimondhatatlanul jólesett neki ez a két apró érintés.

- Felöltöztetheted Kate! Felírom a gyógyszert, aztán elküldöm Ryan-t vagy Espo-t egy gyógyszertárba, hogy mielőbb be tudd venni - hallotta meg Lanie hangját, mire felnézett.

- Nincs egy kötőtűd Lanie? - kérdezte teljes természetességgel, mire a két nő értetlenül meredt rá. - Nagyon viszket a gipsz alatt a kezem - nézett rájuk ártatlanul.

- Kötőtűm? Nincs, Castle! Mit képzelsz, mi vagyok én? Kötögető mamika? - háborodott fel az orvos, aztán megenyhülve folytatta. - Hamarosan lecserélik a gipszet egy rögzítősínre, ami kényelmesebb, és nem viszket tőle a bőröd. Addig jó lenne, ha nem áztatnád el, zuhanyozás helyett inkább mosakodnod kellene.

Castle egyedül húzkodta magára a pizsamát, nem akarta, hogy Kate segítsen neki, legalábbis addig, amíg Lanie a szobában van. Az orvos előkereste a recepttömbjét, felírta az antibiotikumot, aztán kisietett a nappaliba.

Ahogy magukra maradta, Kate elkezdett pakolgatni, és véletlenül sem nézett az íróra. Kicsit zavarban volt az előbbi helyzettől. Megint túl közel kerültek egymáshoz, és maga sem értette, miért is simogatta meg. Ösztönösen cselekedett, egyszerűen meg kellett tennie, de nem bánta. Jólesett neki az érintés.

Castle bal kézzel ügyetlenkedett a gombokkal. Néha felpillantott a neki háttal álló nőre és megbámulta formás, izmos, de rendkívül nőies alakját. Ha nem lett volna még az iménti fájdalmas és mámorító érzések hatása alatt, akkor biztos, hogy képzelete őrült táncba kezdett volna Kate vonzó testével kapcsolatban.

A nappaliba lépve Lanie megtorpant. A két nyomozó, mint két jó kisfiú, szótlanul ültek a kanapén.

- Mit csináltok? - kérdezte a nő gyanakodva, mert mindent el tudott volna képzelni róluk (főleg Espo-ról), csak azt nem, hogy csendben üldögélnek Castle nappalijában.

- Semmit! Semmit! - mondták egyszerre, Javi ártatlan, Ryan zavart tekintettel.

- Azt hittem, ennyi idő alatt felforgatjátok Castle összes kütyüjét, vagy az Xbox-szal játszotok - nézte őket kutató szemekkel Lanie, és megesküdött volna, hogy valami rosszban sántikál a két fiú. Körbenézett a lakáson, de nem látta, hogy valami megváltozott volna.

- Valamelyikőtök elugorhatna kiváltani ezt a gyógyszert.

- Majd én - ugrottak fel mindketten készségesen.

Lanie tudta, hogy valami rossz fát tettek a tűzre, de azt is, hogy egyikük sem fogja elárulni, annál sokkal jobb barátok. Nem is sejtette, hogy hallgatásukkal nem egymást, hanem Castle-t védték. Így aztán egy sóhaj kíséretében kezükbe nyomta a receptet, és felhúzott szemöldökkel figyelte, ahogy kiviharzanak az ajtón.

- A fiúk mindjárt hozzák a gyógyszert - lépett a hálószobába Lanie elgondolkodó arccal. - Valami nem stimmel velük. Nem tudom mit csináltak, amíg egyedül voltak, de nem csodálkoznék, ha hozzányúltak volna a kütyüidhez, vagy elrontottak volna valamit - nézett az íróra. - Olyan nekik a lakásod, mint egy rajongónak Batman barlangja! Biztos vagyok benne, hogy felfedező útra indultak, és valami balul sült el. Túl csendesek voltak, amikor kimentem.

Castle töprengett. Tévé, DVD lejátszó, Xbox. Azokban nem tehettek nagy kárt. Laptop a dolgozószobában. Jelszóval védett, nem tudnak belépni. Gondolatban feltérképezte a lehetséges "támadási" pontokat. Elfehéredett, még a lélegzete is elakadt. - Csak nem a ... Mi van, ha bekapcsolták? - gondolta rémülten.

Hirtelen pánik lett rajta úrrá. Mi van, ha bekapcsolták az érintőtáblát, és felfedezték a Beckett-mappát?

Lanie figyelmét nem kerülte el az író arckifejezésének megváltozása.

- Neked van ötleted, hogy mit csinálhattak? - kérdezte kíváncsian, mire Kate is megfordult, és mindketten kérdőn néztek rá.

- Én ... honnan ... tudhatnám? - hebegte zavartan, és hogy ne kelljen egyik nővel sem szembe néznie, úgy tett, mintha a kezén levő gipszet vizsgálná. - Végig itt voltam veletek - tette hozzá magabiztosabban. 

Lanie Kate-re nézett, aki összevont szemöldökkel nyugtázta, hogy Castle nem sokat örökölt anyja színészi képességeiből, és viselkedéséből egyértelműen látszik, hogy most már nemcsak a két nyomozó, hanem az író is titkol előlük valamit.

- Na, nekem mennem kell. Ryan-ék mindjárt hozzák a gyógyszereidet, Kate-nek majd gondja lesz rá, hogy be is vedd. Ha valami baj van, akkor meg szólj, ne nekem kelljen kitalálnom, hogy fáj valamid! - mondta ellentmondást nem tűrőn az orvos, miközben összeszedelőzködött. - Ne feledd Castle, minden titokra fény derül egyszer - nézett még vissza az ajtóból sokatmondóan, mire a férfi önkéntelenül akkorát nyelt, hogy ádámcsutkája le-föl szánkázott a nyakán, aztán elkapta a tekintetét.

Ahogy becsukódott az ajtó Lanie mögött, Castle elfeküdt az ágyon és becsukta a szemét. Remélte, hogyha megjátssza a nagybeteget, akkor Beckett nem fog kérdezősködni. Megpróbálta logikusan végiggondolni a lehetőségeket, még mielőtt pánikba esik. Túl sokat veszíthet, ha valamit félreért. Először is, lehet, hogy csak valamit elrontottak vagy összetörtek a fiúk, és akkor nincs semmi gond. Másodszor, ha megnyitották a mappát, akkor abból, amit Lanie mesélt, arra lehet következtetni, hogy felfogták a birtokukba jutott információk súlyát, és nem fogják felelőtlenül elkotyogni. Legalábbis reménykedett benne. Nem örült neki, hogy rajta kívül esetleg más is tudomást szerzett a kis különbejáratú nyomozásáról, még akkor sem, ha azok a barátai. Egyedül az anyja tudott a dologról, és nemcsak azért, mert előtte lehetetlen volt titkot tartania, hanem azért is, mert benne megbízott, hiszen mindent tudott a Kate iránti érzéseiről. De hogyan szedje ki az információkat Espo-ékból, ha a nő is jelen van?

Beckett nézte a csendben fekvő férfit. Nem kellett kiváló nyomozónak lennie ahhoz, hogy biztosan tudja, titkol előle valamit, elég volt a női megérzéseire hagyatkoznia. Elmosolyodott a gondolatra, hogy milyen gyermekien rosszul titkolózik az író. Tudta, hogy a tettetett alvás csak terelés, így most biztosan nem fog kiszedni belőle semmit sem.

- Látom, fáradt vagy. Pihenj, én addig készítek vacsorát - mondta halkan, és kilépett a nappaliba.

Castle fellélegzett. Úgy látszik bejött a "nagybeteg megjátszása" terv. Álmaiban sem gondolta, hogy a nő nem a finom falatokat fogja készíteni a konyhában.

Beckett a nappali közepén állt. Körbenézett. – Na, lássuk Beckett nyomozó, meg tud-e oldani egy rejtélyes ügyet néhány perc alatt!? - tette fel magának a kérdést. Nagyon jó ismerte a két nyomozót. Kevin valószínűleg csendesen nézelődött, mivel ő a szabálytisztelőbb, de hogy Javi mindenhez hozzányúlt, abban biztos volt, mivel ő a kíváncsibb és vagányabb. Az, hogy tétlenül üldögélnek Castle nappalijában, tényleg elképzelhetetlen volt. Felmérte a terepet, de semmi olyat nem látott, ami megmozgathatta volna két társa fantáziáját, ezért arra gondolt, talán felfedező útra indultak, és máshol kell keresnie a megoldást.

Belépett Castle dolgozószobájába. Nagyot dobbant a szíve. Itt születnek hát kedvenc regényei! Elvarázsolta a hely légköre. Szinte maga előtt látta az írót, ahogy a forgószékben ül, lábát felteszi az asztalra, és az ölében levő laptopra összpontosítja a figyelmét, miközben finom ujjai zongoráznak a billentyűzeten. Ha éjszaka ír, vajon mi van rajta? Pizsama, vagy csak egy póló bokszerrel?

A képzeletében megjelenő képre elmosolyodott, de aztán gyorsan elhessegette a gondolatot. Nem azért jött ide, hogy ábrándozzon! Tekintete megállt az íróasztalon fekvő laptopon. Ez már elég izgalmas lenne a fiúknak, bár inkább Ryan-t érdekelné a következő Nikki Heat regény, róla viszont nem tudta elképzelni, hogy belenézne a barátja még nem publikus, új regényébe, ráadásul feltételezte, hogy Castle jelszóval védi a gépet.

 Körbenézett. Az egyetlen dolog, amire ő is kíváncsi lenne, az az érintőtábla. Egyszer már látta, hogy Castle úgy használja a készülő regény felépítéséhez, mint ők az őrsön a fehér táblát, de a két eszköz technikailag  olyan messze áll egymástól, mint  egy Ferrari a szekértől. Megfogta a távirányítót, és szemével a bekapcsoló gombot kereste rajta. Hát persze, hogy a piros az! - állapította meg.

- Hé, Beckett! - csattant Esposito hangja abban a pillanatban, amikor Kate az ujját a piros gombra tette. - Meghoztuk a gyógyszereket, be kellene adni őket Castle-nek - mondta szemlátomást sürgetően a nyomozó.

- Annyira azért nem sürgős - húzta össze a szemöldökét a nő.

Elég átlátszó volt Espo szándéka, látszott a szemében, hogy meg akarja akadályozni a tábla bekapcsolását, és Kate úgy gondolta, itt a lehetőség kiugrasztani a nyulat a bokorból.

- Pedig sürgős, mert Lanie azt mondta, hogy nagyon siessünk - tette hozzá gyorsan Ryan.

- Jó, jó, csak kipróbálom Castle tábláját! Ha tetszik, lehet, hogy lecseréltetem a fehér táblánkat - nézett a nyomozókra, közben mint egy western filmben a pisztolyt, kezében megforgatta a távirányítót, majd a képernyő felé fordította.

- Neee! - kiáltott fel egyszerre a két férfi, és közben mindketten léptek egyet a nő felé, mintha meg akarnák akadályozni a mozdulatát.

Ryan kapcsolt előbb. Tudta, hogy mindenképpen meg kell akadályozni, hogy Beckett meglássa, amit ők már felfedeztek, és csak egy megoldás jutott eszébe.

- Oké, oké! Bevalljuk - nézett megadóan a nőre, remélte, hogyha felkelti a kíváncsiságát, azzal el tudja terelni figyelmét a tábláról és a távirányítóról.

- Mi? Megőrültél, tesó? - háborodott fel Espo. - Mi nem csináltunk semmi rosszat! Mit vallanánk be? - értetlenkedett.

- Na, ki vele! Mit csináltatok? - mondta olyan hangsúllyal Kate, amit a gyanúsítottaknak szokott fenntartani.

- Hát, Javi kitalálta, hogy nézzük meg a táblát, szóval bekapcsoltuk - közben társára pillantott, nehogy beleszóljon a rögtönzött kis történetébe. - Megtaláltuk Castle új könyvének titkos mappáját a történet vázlatával, aztán megnéztük a szereplőkhöz gyűjtött adatokat, és én véletlenül kitöröltem az egyiket. Amikor Lanie belépett a nappaliba, éppen azon gondolkodtunk, hogyan mondjuk el Castle-nek, hogy eltüntettük az egyik szereplőjét.

Ryan bűnbánó szemekkel nézett Kate-re, és megkönnyebbülve látta, hogy Javi-nak is leesett, mi a célja a vallomással, és csatlakozott hozzá a megbánó szerepben. Nem esett nehezükre eljátszani, hogy sajnálják, amit tettek!

- Óvodások! - csóválta meg a fejét rosszallóan Kate, aztán letette a távirányítót. - Jobb lesz, ha minél előbb bevalljátok a bűnötöket a barátotoknak, ne akkor szembesüljön a kis akciótokkal, amikor írni akar! Megpróbálhatnátok idehívni az őrsről valamelyik számítógép zsenit, hátha vissza tudja varázsolni az adatokat - tanácsolta a meglepett nyomozóknak, aztán elvette Ryan kezéből az antibiotikumot és az új fülcseppet, és elindult a hálószoba felé.

- Hú, öregem! Ez közel volt - könnyebbült meg Espo. - Most már csak az a kérdés, hogy mit kezdünk a valódi információval? - nézett tanácstalanul toporgó társára.

Castle reménykedve pillantott a nyitódó ajtó felé, hátha a fiúk jöttek meg a gyógyszereivel, és amíg Kate vacsorát készít, kiszedheti belőlük, mi volt olyan gyanús Lanie-nek, de Beckett lépett be komoly arccal.

- Megjöttek az óvodás barátaid, és éppen az előbb vallották be, hogy felfedezték a titkodat - mondta összeszűkült szemekkel.

Castle megdermedt. Minden erejét arra összpontosította, hogy el ne árulja a kétségbeesését azzal, hogy azonnal magyarázkodni kezd, és hogy olyan pókerarcot öltsön, amit nem tud megfejteni Kate. Ez utóbbival kapcsolatban ugyan kétségei voltak, hiszen jól tudta, hogy a nő - noha soha nem tanulta - mestere az emberi viselkedés elemzésének. Egy ideges mozdulatból, egy elkapott tekintetből, egy szájtartásból is ösztönösen megérzi, ha hazudnak neki, ezért olyan hatékonyak a kihallgatásai.

- Nem tudom, miről beszélsz - nézett egyenesen Kate szemébe, miközben arra gondolt, lehet, hogy ez élete legfontosabb pókerjátszmája. Most nem hibázhat! Néhány másodpercig állta a nő tekintetét, aztán akaratlanul nyelt egyet. Kate mintha megbabonázta volna összeszorított ajkaival és résnyire szűkült szemeivel.

- Kate, én nem akartam - kezdett mégis magyarázkodni az író komoly arccal, szinte suttogva.

- Mit nem akartál Castle? - kérdezte kicsit meglepetten a nő. Arra gondolt, hogy az író elkezdte egy olyan könyv vázlatát készíteni, amit még titkolt előtte, de a reakciói valami komolyabb titkot sejtettek.

Castle figyelmét nem kerülte el a nő meglepett hangsúlya, ezért óvatosabban folytatta.

- Csak nem akartam, hogy titkaink legyenek egymás előtt - tért ki a pontos válasz elől lesütött szemmel. Jobbnak látta, ha meg sem próbál a nő átható tekintetébe nézni.

- Nem tudom, miért nem mertél szólni, hogy új könyvet kezdtél írni! Azt hiszed, olyan önző vagyok, hogy megharagszom, ha nem rólam szól minden regényed? - csattant fel sértődötten Kate, aztán az író csodálkozó vonásait látva elgondolkozott. - Vagy rólam írtál valami olyat, aminek nem örülnék?

A férfi meglepetésében szóhoz sem tudott jutni. Cikáztak a gondolatai, de egyre zavarosabb lett minden. Egyben azonban biztos volt, a nő nem tudta meg, mit rejt a Beckett akta. De milyen új regényről beszél?

- Soha nem írnék rólad olyat, amivel megbánthatnálak - nézett most már Kate szemébe. - Akár mit is gondol, ez a mondat nem sülhet el rosszul - gondolta.

- De ugye nem valami fülledt erotikájú szálat bonyolítasz, amiben mi vagyunk a főszereplők? - kérdezte rosszallón, és csak úgy perzselt a tekintete.

- Mi? De hiszen és Nikki Heat-ről és Jameson Rook-ról írok!

Castle érezte, hogy nincs akkora baj, mint amire először számított, így visszatért a kettejük közti szokásos évődő stílusba, arcán a kétségbeesést felváltotta a csintalan mosolygás.

- Castle! Ugye tudod, hogy van pisztolyom, és használom is, ha kell? - fenyegetőzött komolytalanul a nő.

- De Beckett nyomozó! Én ártatlan vagyok! - emelte fel színpadiasan kezét az író.

- Injekciós tűm is van! - mosolyodott el gonoszul Kate.

- Ne, ne! Megígérem, hogy minden Nikki Heat-tel kapcsolatos fontos információt meg fogok osztani a múzsámmal, mielőtt a kiadóba kerülne!

Mindketten elnevették magukat. Kate csak a komikus jeleneten nevetett, míg Castle a megkönnyebbüléstől. Most már csak azt kell kiderítenie, hogy mit csináltak Esposito-ék, és milyen regényről beszélt Beckett.

- Itt a gyógyszered - mutatta a tenyerében levő  a tablettákat  Kate. - Gyere, segítek felülni! - nyújtotta a kezét.

Castle belekapaszkodott a vékony, de annál erősebb kézbe, és fájdalmas arccal, nagyot nyögve felült. Beckett a kezébe adta a gyógyszert, majd egy pohár vizet. Egyszerű mozdulatok voltak, mégis jelentőségteljesek, mert közben ujjaik finoman összeértek, végigsimítottak egymáson, és ez az apró érintés mindegyikük tudatalattijában titkos vágyakat indított útnak. Néhány másodpercnyi csend telepedett a szobára.

- Beszélgess egy kicsit azokkal a csirkefogókkal, addig én készítek vacsorát - szólalt meg Kate, és a nappali felé indult.

Ryan és Esposito lehajtott fejjel, épp csak felpillantva lépett be a hálószobába. Castle alig várta, hogy végre kiderüljön, milyen titkot tudtak meg.

- Mi a fenét csináltatok? - kérdezte dühösen suttogva, nehogy Kate esetleg megsejtsen valamit egy kiszűrődő hangból.

- Bekapcsoltuk az érintőtáblát - nézett jelentőségteljesen a szemébe Ryan.

- És? - tettette az értetlent az író. Nem akart abba a csapdába esni, hogy többet elárul ő maga, mint amit a fiúk tudnak.

- Láttuk a Beckett mappát, Castle. Tudjuk, hogy nyomozol.

Az író hátrahanyatlott a párnára, ép kezével a homlokát dörzsölgette, száját összeszorította dühében. Ez az ő ügye, az ő nyomozása, az ő titka. Nem akarta megosztani senkivel, legalább is egyelőre nem. Dühös volt. Aztán a düh helyét átvette a félelem.

- De nem szóltatok Beckettnek, ugye? - fúrta tekintetét a nyomozókéba.

- Ugyan, Castle! Nem vagyunk hülyék! - háborodott fel Javi.

- Akkor mit tud? - nézett rájuk kissé nyugodtabban, kérdőn az író.

A két nyomozó felváltva, néha egymás szavába vágva mesélték el az eseményeket Espo ötletétől egészen Kevin kamu meséjéig. Castle figyelmesen, szemöldökét felhúzva figyelte őket. Mintha egy rossz vígjáték jelenete lenne - állapította meg magában, miközben maga előtt látta a helyzeteket.

- Most mi lesz? - kérdezte végül Ryan.

- Semmi - felelte egyszerűen Castle. - Ti elfelejtitek a mappát, én meg azt, hogy belepiszkáltatok a dolgaimba, amihez semmi közötök.

- Még hogy semmi közünk? Beckett a társunk! Szólnod kellett volna, hogy új információd van az anyja gyilkosáról, és segítettünk volna! De ha a kis nyomozásod miatt valami baj éri, akkor nem marad ép csontod, ugye tudod? - emelte fel a hangját Espo, szeme villámokat szórt a dühtől.

- A kíváncsiságod miatt majdnem megtudta, akkor viszont nyomozni kezdene, és el sem tudod képzelni, milyen veszélyben lenne! Hidd el, ha miattad érné baj, neked sem maradna ép csontod! - fenyegetőzött most már Castle is.

Ryan békítőleg felemelte a kezét, és nyitotta a száját, hogy megnyugtassa ugrásra kész barátait, amikor meghallották a nyitott ajtóban álló Beckett hangját.

- Mikor nem maradna Espo-nak ép csontja? - kérdezte érdeklődve.

A három férfi szinte sóbálvánnyá dermedt. Egyikük sem tudta, mióta áll az ajtóban a nő, és hogy mennyit hallott. Bár azt egy pillanat alatt felmérték, hogy jókedvű, és talán csak az utolsó szavakat csípte el, zavartan hallgattak. Újra csak Ryan ocsúdott először, és próbálta megmenteni a helyzetet.

- Á! Tudod milyenek! Csak Castle bizonygatta Javi-nak, hogy neki sem maradt volna ép csontja, ha olyan haramiákkal került volna szembe, mint Josh támadói.

- Aha - szólalt meg lassan Kate, mert valami gyanús volt a három jómadár viselkedésében. - És Castle, te ezt komolyan is gondoltad? - nézett az íróra gúnyosan.

- Miért? A meglepetés ereje akkora lehet, hogy akármilyen jó bunyós, megropogtatták volna a csontjait! - reagált sértődötten a gúnyos megjegyzésre.

- Kész a vacsora. Ha kértek, nektek is kerül - ajánlotta fel Beckett, ezzel lezárva a témát. Sejtette, hogy nem osztják meg vele a teljes valóságot, lerítt róluk a ködösítés, de nem is mindig várta el. Férfiak! Akkor boldogok, ha megvannak a kis titkaik a nők előtt. Ha tudta volna az igazságot, valószínűleg nem lett volna ilyen elnéző.

- Kösz, de Jenny vár bennünket, meghívtam hozzánk Javi-t is - mondta indulás közben Ryan. - Aztán vigyázz magadra, és fogadj szót Beckett-nek! - fordult az író felé, és meglepve látta, hogy Castle a "köszönöm" szót formálja némán a szájával, miközben hálás tekintettel sóhajt egyet.

Miután a fiúk elmentek, Kate a férfira nézett.

- Tudod Castle, Lanie-nek igaza van. Minden titokra fény derül egyszer! - mondta jelentőségteljesen, szemében a titok megfejtésének izgalma ragyogott.

Castle egy pillanatra ledermedt, de aztán - a legjobb védekezés a támadás elven - gyorsan visszavágott.

- Vigyázzon Beckett nyomozó, mert ez magára is igaz ám!

Néhány másodpercig mosolyogva farkasszemet néztek, aztán anélkül, hogy pislantott volna, Kate szólalt meg először.

- Gyere vacsorázzunk, már biztosan éhes vagy! Még utána is vár ránk néhány teendő, mielőtt lefekszel.

- Ezektől a mennyei illatoktól tényleg megéheztem - szívta be átszellemült arccal a levegőt a férfi. - De mi vár még ránk? Netán valami éjszakai különlegességre számítsak? - nézett pajzán tekintettel a nőre.

Beckett oldalra hajtotta a fejét és összeráncolta szemét a kérdésre.

- Lemosdatlak, mivel nem zuhanyozhatsz állandóan a gipsz és a kötések miatt, aztán ellátjuk a sérüléseidet, kapsz tiszta pizsamát, végül jöhet a pihentető alvás. Aki minden mozdulatnál nyögdécsel, annak ne járjon máson az esze! - mondta az ágyból éppen nehézkesen kikászálódó férfinak.

- Már fantáziálni sem szabad? - méltatlankodott Castle.

A vacsora kellemes beszélgetéssel telt. Egyikük sem hozta fel többet sem a titkokat, sem a Nikki Heat könyvek tartalmát, de Castle még arra is kínosan ügyelt, nehogy Ryan vagy Esposito neve felmerüljön. Igyekezett folyamatosan dicsérni az ételt és Beckett konyhatündér oldalát, ami nem esett nehezére, mert a vacsora valóban rendkívül finom volt. Remélte, hogy a bókok elterelik a nő gondolatait és nem kíváncsiskodik többet, de tudta, hogy ez kevés a titka megőrzésére, és mielőbb ki kell valamit találnia, különben örökre elveszítheti Kate-t. Lassan körvonalazódott fejében a megoldás terve.

Beckett élvezte a Castle-lel együtt töltött vacsorát. Jólesett a nyugalom, a kellemes beszélgetés, és persze az is, hogy a férfi lépten-nyomon megdicséri a főzőtudományát. Nézte, milyen jóízűen eszik az író, aki minden falat ízét kiélvezve merült bele a falatozásba. Szerette ezt a helyzetet, hogy gondoskodhat a férfiről. Azt hitte, benne nincs meg az a vágy, mint a nők többségében, hogy valakit ellásson, főzzön neki, gondoskodjon róla. Azt gondolta, ez mind csak terhes velejárója egy kapcsolatban a férfi-nő közti munkamegosztásnak. Nem tudta, alkalmas-e a feleség vagy az anyaszerepre, mert eddig csak nyomozónak tudta elképzelni magát. Most meglepődött saját magán. Nem kényszerű munkának érezte a főzést, a terítést, rakodást, mosogatást, egyszerűen örömöt akart okozni a férfinak, és boldoggá tette, hogy elérte a célját. Lehet, hogy egyszer még jó feleség lesz belőlem? - tette fel magának a kérdést, és a gondolatra elmosolyodott. - Vajon miért most jutnak eszembe ilyenek?

- Egészen elkényeztetsz - mondta Castle, miközben jóllakottan dőlt hátra a székben.

- Örülök, hogy ízlett - pirult el a sokadszorra hallott dicsérettől Kate. - Elpakolok, addig te moss fogat, aztán kezdődhet az esti műszak.

- Esti műszak? Hát olyan vagyok én, mint egy elvégzendő munka? - morgolódott Castle, és elindult a hálószobába.

Kate mosolyogva nézett utána. Gyorsan berakta a tányérokat és az evőeszközöket a mosogatógépbe, összehajtogatta az abroszt, és letörölgette a konyhapultot. Elégedetten nézett körül a konyhában és az ebédlőben, aztán a hálóba sietett. Castle még nem végzett a fogmosással, erről a csörgedező víz hangja tanúskodott, ezért Beckett a gardróbban levő szekrényhez ment, elővett egy tiszta pizsamát, majd kezében a ruhadarabbal belépett a fürdőszobába.

Castle a mosdókagylónál állt, éppen elzárta a csapot, amikor érezte az ajtó nyílódását. Felnézett a tükörbe, és a tükröződő felületen meglátta a legcsodálatosabb arcot a magáé mögött. Összemosolyogtak.

- Kezdődik az esti műszak? - kérdezte incselkedve a férfi Kate tükörképétől, aztán lassan megfordult, és épp elkapta, ahogy a nő égnek emeli a szemét és elhúzza a száját.

-  Na gyere, kezdjünk hozzá a mosakodáshoz, mert már az ágyban lenne a helyed!

Castle most szembesült azzal, hogy a nő valóban meg akarja mosdatni, eddig valamiért úgy érezte, Kate csak viccelődik ezzel. Hirtelen nem is tudta, hogy megijedjen vagy örüljön, mert bár ezerszer fantáziált már hasonló helyzetről, mégis attól félt, hogy kínos lesz. Néhány perc múlva már tudta, hogy mindennek lehet nevezni a helyzetet, csak kínosnak nem.

Kate odalépett hozzá, és elkezdte kigombolni a pizsamakabátját. Castle agyán átfutott, hogyan reagált nemrég ezekre a mozdulatokra a teste, és hogy mekkora erőfeszítésébe került, hogy Lanie előtt ez ne történjen meg. Érezte Kate közelségét, de a nő mozdulatai most inkább gondoskodók voltak, nem pedig érzékiek, ezért az érintésen kívül másra is tudott figyelni: egy kósza hajtincs a nő arcába hullott, szája sarkában alig észrevehető mosoly bujkált, elmerülten figyelt, amitől két kis ránc jelent meg a szeme között, hibátlan bőréből meleg áradt. Szívesen nézte volna még a részleteket, de Beckett befejezte a gombolást, hátrébb lépett, és finoman lehúzta róla a pizsamát.

- Ülj le a kád szélére - szólalt meg kedvesen, de mivel a férfi csak megbabonázva állt a mosdókagyló előtt, felemelte a hangját. - Castle!

- Ja! Persze - mozdult meg az író engedelmesen.

Kate megengedte a vizet és mentát csepegtetett bele. Az író megérezte a jellegzetes illatot, és fancsali képpel hátrafordult.

- Nem nagyon szeretem a mentát - jegyezte meg. - A gyógyteákra emlékeztet.

- Ne nyafogj! Felfrissíti a bőröd, ami fontos, mivel sokat kell feküdnöd.

Castle megadóan sóhajtott és visszafordult, Kate pedig mosolyogva figyelte, aztán fogott egy mosdókesztyűt, és a meleg víz áztatta, puha anyagot finoman végighúzta Castle vállán. A férfi becsukta a szemét. Nem tudta, átélt-e ilyen kellemes érzést valaha.

Kate gyengéd mozdulatokkal haladt lépésről-lépésre Castle hátának minden négyzetcentiméterén. Meglepve nézte a sima, puha bőr alatt feszülő izmokat, és újra elcsodálkozott, hogy mit rejtegetett az író a zakója és az inge alatt. Megfogta a férfi karját, kicsit megemelte, és finoman végigtörölgette egészen az ujjak végéig, aztán a másik karját a gipszig.

Egyikük sem szólalt meg, csak élvezték egymás érintését.

Kate keze tovább siklott Castle mellkasára. Szembe állt a férfival, aki kinyitotta a szemét, amikor a nő keze elindult a nyakától a hasa felé. Ködös tekintettel nézett a nőre, bódultan a lassú, finom érintéstől, és a fürdőszobát betöltő mentaillattól. Tekintetük összefonódott, de egyikük szemében sem a testi vágy tüze csillogott, hanem a mérhetetlen szerelemé, a feltétlen bizalomé és a meghittségé.

Kate alig érintve a férfi bőrét, végigsimított a meleg vízzel a homlokán, majd az arcán. A mozdulat már nem mosdatás volt, hanem gyengéd simogatás, és ezt mindketten érezték.

- Le kellene venned a pizsamanadrágod - szólalt meg szinte suttogva Kate, miközben a smaragdzöld és az égkék szemek ragyogása még mindig közös táncot járt.

Castle lélegzete elakadt. Lassan felállt. Olyan közel kerültek egymáshoz, hogy érezték a másik bőréből áradó meleget. Az addigi békés pillanat  varázsa elszállt, felváltotta az érzéki vágyak lángolása.

Kate nem nézett fel, félig lesütött szemmel az író mellkasának finom bőrére szegezte a tekintetét. Zakatolt a szíve, és forróság öntötte el a testét. Régóta vonzódott az íróhoz, még ha ezt sokáig nem is vallotta be magának. Szerette a szellemességét, szárnyaló fantáziáját, humorát, a vele vívott szócsatákat, kíváncsiságát, kisfiús sármját, gyermeki és érzékeny énjét egyaránt ... De ez más volt. Hazudna, ha letagadná, hogy sokszor feledkezett rá tekintete a férfi testére, és nemcsak az utóbbi napokban. A fantáziálás után a látvány már magával ragadó volt, de össze sem lehetett hasonlítani a fizikai közelség hatásával! Tudta azt is, ha felnézne az író szemébe, már nem lenne visszaút. Nem nézett fel. Félt, és agya álljt parancsolt!

Castle beszívta Kate hajának mámorító illatát. Nem mozdult, csak élvezte a nő közelségét. Félt, hogy ha bármivel megtöri a pillanatot, azzal elriasztja Kate-t. Mindennél jobban szerette volna, hogy felnézzen rá, mert az azt jelentené, hogy készen áll, és akarja azt, amire ő már évek óta vágyik. De Kate nem mozdult. Ujjával finoman a nő álla alá nyúlt, és lassan felemelte a fejét. Egy pillanatra találkozott a tekintetük. A zöld szempárban a vágy csillogott, Castle szája pedig résnyire nyílt. Kate nyelt egyet, hátralépett és lesütötte a szemét.

Castle úgy érezte, mintha egy jeges kéz szorítaná össze a szívét. - Hát most sem! Még mindig nem áll készen - gondolta keserűen. Nem kerülte el a figyelmét, hogy a nő kapkodva lélegzik és lángol az arca, de tudta, hogy csak akkor lehet kettőjük között valaha is a barátságnál mélyebb kapcsolat, ha Kate megnyílik, és ő teszi meg az első lépést. Hiába volt itt a lehetőség, Beckett nem akart, vagy még nem tudott vele élni. Tudomásul vette, hogy még várnia kell. Fájt ugyan, de egyelőre az is boldoggá tette, hogy a nő vele foglalkozik. 

- Levenni a pizsamanadrágom? - szólalt meg egy fájdalmas kis mosollyal a szája sarkában. - Mit akar tenni egy meztelen íróval Beckett nyomozó? - próbálta egy kis pajkos megjegyzéssel oldani a feszültséget és Kate zavarát.

- Lenne néhány ötletem, de egyik sem az, amiről álmodozol - nézett Kate kihívón Castle szemébe, miközben gyorsan rendezte a vonásait, és vette fel a szokásos évődés fonalát. Hálás volt, hogy a férfi visszaterelte a kapcsolatukat a szokásos mederbe. – Na, gyerünk! Ha csak álldogálunk, soha nem lesz vége az esti műszaknak!

- Levegyem? - kérdezte kaján vigyorral az arcán Castle,és megfogta a nadrág derekát.

- Segítek, ha akarod! - nézett rá gúnyos kis mosollyal a nő.

Sokáig farkasszemet néztek, aztán Castle arcáról kezdett lefagyni a vigyor.

- Komolyan mondod? - próbált magabiztosságot sugározni, de már érezte, hogy elvesztette a játszmát. A külvilág előtt játszotta a vagány szexistent, de a valóságban Beckett előtt nagyon is szégyenlős volt. Ha legalább megcsókolhatta volna a nőt, minden gátlásától megszabadult volna, de így meg akart felelni neki, el akarta fogadtatni magát. Egyre jobban zavarba jött a gondolatra, hogy Kate előtt meztelenre vetkőzzön úgy, hogy a nő közben őt méregeti, és talán azon töpreng, megfelelne-e neki az ágyban. Eddig abban a hitben ringatta magát, hogy Kate úgyis zavarba jön, de egyre inkább kételkedett benne.

Kate azonnal meglátta Castle arcán a változást, még ha próbálta is leplezni. Megváltozott a szeme csillogása, a kaján vigyor mesterkéltté vált az arcán, pontosan úgy, mint amikor a pókerben blöffölt. Túl jól ismerte, de Castle-nek erről fogalma sem volt. Tudta, hogy fájdalmat okozott az előbb, amikor majdnem megcsókolta, aztán mégis visszakozott, ezért úgy érezte, megérdemel a férfi egy apró győzelmet a csatájukban.

- Persze, hogy komolyan mondom - mondta mosolyogva, aztán leemelt egy nagyobb törülközőt és Castle dereka köré csavarta. - Fogd meg!

Az író engedelmesen megmarkolta a fehér ruhadarabot, és mire észbe kapott volna, Kate leguggolt, és egy határozott mozdulattal lehúzta róla a nadrágot. Castle egy pillanatig dermedten állt a meglepetéstől.

- Castle! Kilépnél belőle? - nézett fel rá Kate.

- Persze - mondta zavartan, de aztán gyorsan összeszedte magát. - Nem így gondoltam! Ez már ismerős helyzet, és nem valami izgalmas - folytatta durcás hangon, de közben győzelmi mosoly terült szét az arcán, aztán huncutul hozzátette: - Nem tudod mit vesztettél!

Kate dühbe gurult. Nem elég, hogy ő futamodott meg az előbbi helyzetben és hagyta győzni - pedig nagyon szívesen belement volna, hogy előtte vegye le a nadrágját a férfi - most még henceg is! Mérgében megragadta a törülközőt és lerántotta. Szikrákat szóró tekintettel, száját összeszorítva nézett Castle szemébe, miközben minden energiáját arra fordította, nehogy tekintete a törülköző helyére vándoroljon.

- De ... de ... Kate! - nyögte meglepetten Castle, és ösztönösen férfiassága elé kapta a kezeit. Úgy érezte, már megint fölé kerekedik Kate, de ő nem akart alulmaradni, ezért lassan elvette a kezét, és kihívóan nézett a nő szemébe.

- Élvezed ugye? - szűkült össze a nyomozó szeme, miközben alig észrevehetően megcsóválta a fejét. Hogy felejthette el, hogy Castle olyan, mint egy kisfiú, aki bármit megtenne, csak nehogy ő veszítsen a játékban.

- Nem is tudod mennyire! - válaszolta szemtelenül.

- Én is - mondta Beckett mosolyogva, aztán a gonosz kis fény felvillant a szemében, és elkomolyodva hozzátette: - amikor kínozhatlak!

Anélkül, hogy kíváncsiságát kielégítve Castle ágyékára nézett volna, megfordult, az ajtó felé indult, és vissza sem nézve fölényesen vetette oda: - Látom nagyfiú vagy! Egyedül is meg tudsz mosakodni, és fel tudsz öltözködni!

Castle úgy állt a kád mellett, mint akit leforráztak. Dermedten nézett a becsukódó ajtóra, aztán lángoló arccal végignézett magán, miközben Beckett szavai csengtek a fülébe: "nagyfiú vagy". Csak szekálni akarta, vagy mégis meglátta a lényeget? A gondolatra ösztönösen maga elé kapta a kezét, mintha valaki meglátná, aztán magában morogva a tiszta pizsamanadrágért nyúlt.

- Szép dolog mondhatom! Magára hagyja a beteget, Beckett nővér? - kiáltott a nő után durcásan, de csak remélni tudta, hogy meghallotta.

Kate az ajtó túloldalán azon igyekezett, hogy rendezze rakoncátlan csikóként ugráló szívét. Vett néhány mély lélegzetet és becsukta a szemét, de abban a pillanatban maga előtt látta az előbbi jelenetet, és újra érezte mellkasában a dübörgő dobogást. Pajzán mosoly jelent meg a szája sarkában, mert biztos volt abban, hogy mégis sikerült zavarba hoznia a férfit. Már csak azon mérgelődött, hogy ő is zavarba jött.

Castle  most érezte igazán, milyen sokat jelentett Kate segítsége. Fájó bordái miatt nem tudott lehajolni, orra lüktetett, ezért csak kínkeservvel tudta végigtörölgetni a lábát és magára cibálni a pizsamát. Milyen csodálatosan indult az este, aztán mi lett a vége? Fáradt volt és sajgott mindene, mire végzett.

Kilépett a hálószobába, de Kate nem volt ott, ezért kinézett a nappaliba, de ott sem látta. Hirtelen megrémült. Csak nem a dolgozószobában van? Kutatva járt a szeme és hegyezte a fülét. Hatalmas kő zuhant le a szívéről, amikor meghallotta a vendégszoba melletti fürdőszobából kiszűrődő zubogó hangot. Megkönnyebbülten sóhajtott, amikor rájött, hogy Beckett zuhanyozik, de azt is tudta, hogy mielőbb el kell rejtenie a titkos nyomozása adatait, mert ha a nő rájön, hogy belekontárkodott az anyja ügyébe, soha nem bocsájtja meg neki. Elindult a dolgozószoba felé, de a vízcsobogás abbamaradt. Castle megtorpant. Ha Kate meglátja, hogy bekapcsolta az érintőtáblát, meg akarja nézni a nem létező új regénye vázlatát. Ha kiderül, hogy nincs semmiféle regény, akkor kíváncsivá válik, hogy mi a csudát találtak Ryan-ék, amit ennyire titkolni kell, akkor pedig neki annyi!

Visszament a hálószobába, befeküdt az ágyba, és ártatlan arccal várta Beckettet, miközben megtervezte az éjszakát.

- Látom, egyedül is boldogultál - mondta a szobába lépő nő, mintha nem is történt volna semmi különös az imént a fürdőszobában köztük, de Castle-nek feltűnt, hogy kerüli a tekintetét.

- Tudod, az ápolónőm cserbenhagyott, így muszáj volt egyedül boldogulnom.

- Ha a beteg illetlenül viselkedik, akkor megérdemli a sorsát - nézett nyíltan a férfi szemébe, aztán komolyabban folytatta. - Itt a gyógyszer, ideje bevenni.

Castle a szájába vette a hosszúkás, méretes tablettát, elvette a pohár vizet Kate kezéből és egy nagyot kortyolt belőle, de a gyógyszer nem csúszott le a torkán. Minél inkább igyekezett, hogy lenyelje, annál erősebb hányinger tört rá, ráadásul a tabletta oldódni kezdett, és rettentő keserűség áradt szét a szájában. Végül fancsali arcot vágva kivette a szájából szenvedése okozóját.

Beckett összevont szemöldökkel nézte Castle harcát, de bármennyire is sajnálta a férfit, nem állta meg, hogy ne csipkelődjön egy kicsit.

- Tényleg olyan vagy, mint egy ötéves! Add oda, majd összetöröm - mondta lemondóan sóhajtva, és odanyújtotta a tenyerét.

- Csak nem gondolod, hogy a kezedbe teszem ezt a nyálas, olvadt szörnyűséget? - nézett undorodva a gyógyszerre.

- Castle!

- Na de ...

- Nincs semmi "na de"! - emelte fel a hangját Kate, és kikapta a tabletta maradványát az író kezéből, megtörte egy kanálban, összekeverte egy kis mézzel, és odanyújtotta a férfinak.

- Keserű méz? - nézett jelentőségteljesen egyenesen a zöld szempárba Castle. - Tudod, ez pont olyan, mint te. Egyszerre édesíted és keseríted meg az életem!

Beckett annyira meglepődött a férfi nyílt célzásán, hogy megszólalni sem tudott. Zavarba jött, aztán dühös lett magára, amiért nem tudott valami frappáns válasz adni, sőt, bénát sem.

- Én keserítem meg a te életed? - kérdezte felháborodva, amikor végre legyőzte a meglepettségét. - Én ezt fordítva tapasztalom! - folytatta évődve.

Castle arcán szemtelen mosoly jelent meg, ezzel leplezte, mennyire komolyan is mondta az előbbi mondatot. A mosoly azonban fintorrá változott, amikor a kanál tartalmát Kate a szájába nyomta, mert a méz édessége nem tudta elnyomni a gyógyszer rettentő keserűségét.

- Ez a beteg kínzása nővérke!

- A beteg csak ne panaszkodjon, hanem legyen szófogadó! - mosolyodott el Kate. - Fordítsd oldalra a fejedet, hogy cseppenthessek a füledbe.

- Szóval ne panaszkodjak, csak tűrjem némán a kínzást - játszotta morogva a sértődöttet az író, miközben engedelmeskedett.

Kate leheletfinoman megfogta a halántékát, miközben a fülébe cseppentette a gyógyszert, de Castle csak a nő érintését érezte, és azt kívánta, bárcsak sokáig tartana.

Beckett szótlanul fürkészte a csendesen fekvő férfit. Eltűnt arcáról a megszokott évődő, huncut mosoly, a kisfiús, tettetett durcásság, csak szomorúságot látott rajta. Lelkiismeret furdalása lett. Castle kimutatta az iránta érzett érzelmeit, ő pedig mindig közel engedi magához, aztán mindig elutasítja. Meddig bírja elfogadni ezt a helyzetet?

Lehajtotta a takarót és kigombolta a pizsamakabátot. Castle csak akkor fordította vissza a fejét és nézett rá, amikor Kate széthajtotta a ruhadarabot. Nem szólalt meg, és tekintetében még mindig szomorúság bujkált. - Ne légy telhetetlen Rick! - gondolta magában. - Élvezd ki minden érintését!

- Vigyázz, hideg lesz! - Kate hangja gyengéd és együtt érző volt. Érezte, hogy most nem szabad elviccelni a helyzetet, már eleget kínozta a férfi lelkét, pedig nem akarta bántani.

Castle nem válaszolt, csak becsukta a szemét, és várta, hogy Kate finom keze végigsimítson a mellkasán és a hasán. A kenőcs jeges hidegsége hatására akaratlanul megfeszültek az izmai, de pár pillanat múlva már csak azt érezte, ahogy a bársonyosan sima ujjak végigsiklanak a bőrén, lázba hozva minden idegvégződését.

Castle minden sejtjével itta magába az érintést. Kate már minden zúzódást bekent, de nem hagyta abba a simogatást, ujjai újra meg újra ismételték a mozdulatot, ami nem kerülte el a férfi figyelmét, de nem akarta megszakítani a pillanatot, ezért továbbra is mozdulatlanul, csukott szemmel feküdt.

Beckett nézte Castle arcát. Furcsa érzés kerítette hatalmába. Olyan meghittséget és nyugalmat érzett, amit soha senkivel. Hirtelen képek peregtek le a múltból a szeme előtt: kávé, lift, észbontó elméletek, és ezernyi arckifejezés közül a huncut, pajkos mosoly. Aztán a képek változtak: simogatás, ölelés, csók, együtt ébredés, reggelizés, gyerekzsivaj, két idős ember a tengerparti teraszon egymás kezét fogva mosolyog ... Egy perc is eltelt, mire visszatért a valóságba, és újra Castle arcára nézett. Mintha csak megérezte volna a pillanat jelentőségét, a férfi felnézett. Ahogy tekintetük összefonódott, Kate biztosan tudta, hogy olyan érzést váltott ki belőle Castle, amilyet még egyetlen férfi sem: szerelmet. Félt, de már tudta mitől. Nem bírná elviselni, ha a férfi nem viszonozná az érzéseit.

Elvörösödött, és elkapta a kezét Castle hasáról, ami már majdnem az ágyékánál kalandozott, és gyorsan összehúzta a pizsamakabátot.

- Aludj jól! - szólalt meg nehezen, és meglepve tapasztalta, hogy milyen rekedt a hangja. Betakarta a férfit és elindult.

- Jó éjt! - hallotta a férfi gyengéd válaszát, mielőtt kilépett volna az ajtón.

Beckett sokáig nyugtalanul forgolódott az ágyában. Viaskodott az érzelmeivel. Hirtelen eszébe jutott, hogy elfelejtett valami fontosat.

Castle éberebb volt, mint valaha. Most nem engedhette meg magának, hogy elaludjon. Várt egy fél órát, aztán felkelt, és kiosont a nappaliba. Hallgatózott, és mivel nem hallott semmi zajt, tett egy lépést.

- Hát te mit keresel itt kinn? - hasított a csendbe Kate hangja a konyha felől.

- Jézusom! - kapott a szívéhez Castle. - Azt akarod, hogy infarktust kapjak? - Mellkasára szorított kézzel, ijedten nézett Beckettre, aki egy meleg sóval teli ruhazacskót szorongatott a kezében. Villámként hasított bele a felismerés, hogyan kerülheti el a lebukást. - Azt hittem, már alszol, és gondoltam melegítek egy kis sót a fülemre, vagy keresek egy fájdalomcsillapítót. Nagyon fáj - tette hozzá szenvedő arccal. Valóban fájt a füle, de eszébe se jutott eddig a só és a gyógyszer, de most kiváló kifogásnak tűntek.

- Most jöttem rá, hogy megfeledkeztem róla - nyújtotta a zacskót a férfi felé Kate kicsit szégyellve, hogy elfelejtette, mit mondott Lanie a fájó szerv melegen tartásáról. Sajnálta Castle-t, hogy nem gondolt előbb rá, megkímélhette volna a szenvedéstől. Lelkiismeret furdalása elnyomta a furcsa érzést, amit az váltott ki, hogy a férfi nem a konyha, hanem a dolgozószoba felé tartott, amikor meglátta.

- Köszönöm - mondta Castle, miközben elvette a sót, és sietős léptekkel visszament a szobájába. Amikor becsukódott az ajtó mögötte, egy hatalmas sóhaj hagyta el a száját. Még csak az kellett volna, hogy Beckett rajtakapja, hogy mire készül! Sokkal óvatosabbnak kell lennie! Visszafeküdt az ágyba, és fájó fülére tette a meleg sót, hátha Kate utána jön leellenőrizni. Csigalassúsággal vánszorogtak a percek. Fájó fülének jólesett a meleg, de attól félt, hogy a kellemes érzés miatt elalszik, ezért áloműzőnek végigpergette fejében az előző napok eseményeit. A találkozó Josh-sal, a támadás, a kórházi napok, Kate szakítása az orvossal, aztán Beckett, mint az ő ápolónője! - Akár még fel is használhatnám az egyik regényemben - mosolyodott el. Az órára nézett, és remélte, hogy a nő már az igazak álmát alussza, és most több szerencsével jár. Felkelt és kilépett az ajtón.

New York élte a metropolisok éjszakai életét, és a nagyváros zajai bekúsztak az ablakon, de a vendégszoba csendes volt. Körülnézett a nappaliban és a konyhában. Nem akart még egyszer olyan meglepetésben részesülni, mint egy órája. Mindenütt csend volt. Bekapcsolta az érintőtáblát, és türelmetlenül várta, hogy megjelenjenek rajta az ikonok. Csak néhány percre volt szüksége, hogy elrejtse az avatatlan szemek elől a Beckett anyjának gyilkosságával foglalkozó adatokat, és amellett, hogy jelszóval védetté tette, a biztonság kedvéért a "Martha szerepek" címet adta neki. Fogta a laptopját, és hangtalanul visszalopózott a szobájába. Hosszú éjszaka várt rá...

Kate nyugtalan álomból ébredt, ólmos fáradtság telepedett izzadt testére. Zuhany, kávé. Csak erre a két dologra tudott gondolni. Meglepve látta, hogy nyolc óra is elmúlt, de még adott magának néhány percet, aztán nyújtózott egyet és felkelt. A zuhany felfrissítette, de a tükörbe nézve láthatta, hogy a sötét karikákat nem tüntette el a szeme alól. Felkapott egy farmert és egy pólót, kiment a konyhába és feltett egy kávét. Lassan nyitott be a hálószobába, miközben egy csattanós válasszal felkészült Castle várható csipkelődésére, hogy milyen álomszuszék, de meglepetésére a férfi mélyen aludt. Csak állt és nézte. - Hogyan lehet ennyi gyermeki ártatlanság egy felnőtt férfiban? - töprengett. Halkan behúzta maga után az ajtót, és a konyhába ment. Megitta a kávét, előkészítette Castle reggeli injekcióját és gyógyszereit, de mivel a szobából semmi nesz nem hallatszott, tétován körülnézett, mivel is töltse el addig az időt, amíg felébred a férfi. Szeme a dolgozószobára siklott, amiről eszébe jutottak Lanie szavai, Ryan és Espo zavart viselkedése, és az, ahogy a fiúk elterelték figyelmét Castle érintőtáblájáról. - Na, lássuk! Mit rejtegetsz Castle? - mosolyodott el a gondolatra, hogy most leleplezheti a férfi kis titkát.

Belépett a szobába és bekapcsolta a táblát. Tényleg jó kis szerkezet - állapította meg, és értette, hogy a társai miért vannak érte oda, de ő akkor is jobban szerette a fehér táblát, mert a technika csodája nem vonta el a figyelmét a lényegről. Szeme végigpásztázta a megjelenő képeket és feliratokat, aztán egyszer csak elégedett mosoly terült el az arcán. - Hát itt vagy! - mondta ki hangosan, amikor meglátta az "NH újratöltve" feliratú mappát. Izgatottság járta át a testét, adrenalinszintje annyira megnövekedett, mint egy új gyilkossági ügy megoldásakor. Ujjával finoman megérintette a sárga mappa jelet.

Szája elnyílt, mint egy kisgyereknek a mágikus bűvészmutatvány nézésekor, amikor meglátta egy készülő új Nikki Heat regény vázlatát. Úgy is érezte magát, mintha egy varázslat szemtanúja lenne, mert fogalma sem volt, hogyan születnek meg ezek a történetek az író fejében. Átszellemülten követte a cselekmény szövevényes szálait, néha lenyitott egy-egy feliratot, de sok szál még kidolgozásra várt. Rábökött a "Kapcsolat" szóra, és a feltáruló részletgazdag szöveget olvasva fokozatosan hervadt le arcáról a mosoly, és eddigi csodálata egyre inkább dühbe fordult át. - Na várj csak, Castle! Kerülsz te még a kezeim közé! - dühöngött. Aztán eszébe jutott, hogy ha ezt találták meg Espo-ék, akkor miért nem poénkodtak inkább rajta? Bár, ha belegondolt, hogy mit tenne velük, ha csipkelődni mernének, máris elképzelhetőnek tartotta a reakciójukat. Még egyszer mérgesen a táblára nézett, aztán felkapta a gyógyszeres tálcát és benyitott a hálószobába. Meglepődve látta, hogy az író még mindig alszik, bár az óra már fél tizenegyet mutatott. Letette a tálcát, az ágyhoz lépett, és nem túl finoman megrázogatta a férfi vállát.

- Castle, ébredj! Be kell venned a gyógyszereket! - szólongatta, de a férfi meg sem rezzent. - Castle! - emelte fel a hangját, mire egy erőtlen nyöszörgés volt a válasz, majd az író átfordította fejét a másik oldalra.

- Hadd aludjak még! - morogta alig hallhatóan.

- Mi az ördög történt veled, hogy átalszod a délelőttöt, és nem lehet beléd életet lehelni? - méregette gyanakvón Kate.

- Csak egész éjjel forgolódtam, fájt a fülem, és csak hajnalban tudtam elaludni - mondta erőtlen hangon, fájdalmas képet vágva az író a jó előre begyakorolt mondatot. Nem hazudott, valóban eleget forgolódott, hogy az ágyban ülve gépelni tudjon a törött kezével, tényleg fájt a füle is, és mire mindennel végzett, már hajnalodott. Elégedett volt magával: nem gondolta volna, hogy egy éjszaka össze tud hozni egy regényvázlatot. Szemhéjain mintha ólomsúly lett volna, mégis lassan felemelte őket, és Beckettre nézett. Hát, nem egészen azt látta, amit várt. A nyomozó arca sajnálatot tükrözött, de ragyogó zöld szeméből sütött a harag. - Túllőttem volna a célon? - töprengett magában.

Kate érzelmei kavarogtak, másodpercenként kerekedett felül a sajnálat a dühön, és fordítva. Ha nem felejtett volna el sót melegíteni a férfi fülére, vagy fájdalomcsillapítót adni neki, akkor nem kínlódta volna végig az éjszakát; de hogyan írhatott kettőjükről olyan fülledt erotikájú jelenetet, ami a Hőhullám érzéki pillanatait messze felülmúlja, pedig már az is kínos volt a számára! Castle rettentő fáradtnak látszott, sajnálta is, ezért úgy döntött, egyelőre nem leplezi le, hogy tud az új könyvről, és más módját választja a visszavágásnak! Sejtelmesen elmosolyodott, és gyengéd hangon szólalt meg:

- Gyere te kis mormota, ideje magadhoz térni, mert már rég meg kellett volna kapnod a reggeli gyógyszereket!

- Persze - mondta zavartan a férfi, közben azon morfondírozott, vajon megnyitotta-e Kate az "NH újratöltve" mappát. Próbálta kifürkészni az arcát, de meglepetésére a nő teljesen lehúzta róla a takarót egészen az ágy végéig, és érzéki tekintettel végigmérte a lábujjától a szeméig, majd amikor találkozott a pillantásuk, csábosan  elmosolyodott. Álmossága mintha soha nem is létezett volna, szíve heves dobogásba kezdett a mellkasában. Kate lassan, nagyon lassan kezdte kigombolni a pizsamáját, miközben folyamatosan hozzáértek ujjai a bőréhez, amitől minden idegszála készenlétbe helyezkedett, észvesztő bizsergés hullámzott végig rajta, és érezte, hogy elvesztette az uralmat teste irányítása felett. Ugyanakkor érezte, hogy valami megváltozott, mert Kate akarattal izgatja fel csábítóan csillogó tekintetével és az érzéki simogatással. Érezte a nő finom illatát, szapora lélegzete simogatta az arcát, szemében a vágy tüzét vélte felfedezni. Az őrületbe fogja kergetni. Nyelt egyet, de még mindig nem tudott szabadulni a zöld szempártól.

Beckett minden nőiességét bevetette, hogy olyan vágyakat keltsen Castle-ben, amilyeneket Nikki Heat keltett Jameson Rook-ban. Gonosz kis bosszút forralt.

A férfi szeme elhomályosult, amikor Kate annyira lehúzta a nadrágját, hogy az éppen csak takarta az ágyékát, aztán olyan érzéki mozdulatokkal simította el a kenőcsöt a sárgászöldbe hajló foltokon, hogy Castle még a hidegséggel sem foglalkozott. Érezte, ahogy Kate már nem csak a zúzódásokat kenegeti, hanem körmével leheletfinoman végigsimít az oldalán, majd kis kört ír le a mellbimbója körül. Tudatán felülkerekedtek az ösztönei, és engedte, hogy testét elárassza a vágy tüze. Pislantott egyet, és ahogy újra belenézett Kate varázslatos szemébe, meglátta benne a csintalan lángocskát. Rossz érzése támadt. Keze önkéntelenül vándorolt a pizsamanadrág takarásában ágaskodó férfiasságára, hogy elrejtse azt, bár tudta, hogy a mozdulattal csak egyértelműbbé teszi Kate számára, hogy milyen hatást váltott ki belőle. Becsukta a szemét. Rendezni akarta a gondolatait, hogy rájöjjön, miért teszi vele ezt a nő.

Beckett jóleső büszkeséggel állapította meg, hogy hamarabb elérte a célját, mint gondolta, de a dolgok nem egészen úgy alakultak, ahogy elképzelte. Kihagyta a számításból saját érzelmeit, és azt, hogy a férfi testének érzéki érintése az ő vágyait is felkelti. Legszívesebben megcsókolta volna, érezni szerette volna a puha, meleg ajkak bizsergető érzését, hozzásimult volna, hogy bőre minden négyzetcentiméterével érezhesse a testét, és mindennél jobban vágyott arra, hogy a férfi elmerüljön benne. De az érzései és az esze csatát vívtak, és most is az esze győzött.

Egyik kezével még cirógatta a bőrét, a másikkal a kis tálcáról levette a fertőtlenítő spray-t és a férfi hasára fújta, majd elégedetten látta, hogy Castle teste megfeszül, szemhéjai felpattannak és a mámorító érzést felváltja a szemében tükröződő meglepetés és a félelem.

- De ... de Kate! Mi-mit ... csinálsz? - dadogta rémülten, miközben szíve még mindig eszeveszetten kalimpált az előbbi csodálatos érzésektől. Teljesen megzavarodott. Kate űzi, hajtja a vágyait csak azért, hogy a végén beledöfhesse a tűt? – Mi-miért teszed ezt velem? - nézett rá esengve.

- Hogy miért? - kérdezett vissza dühösen Beckett. - Azt hitted, hogy büntetlenül írhatsz olyan szenvedélyes szerelmi jelenetet Nikki és Rook között, ami még a papír lapjait is meggyújtja? Hát rám egyáltalán nem vagy tekintettel? - tört ki belőle az elfojtott harag. - Belegondoltál egyáltalán abba, mit szólnának az őrsön a munkatársaim és az ismerőseim?

- Nem tudom, miről beszélsz - játszotta az ártatlant Castle, mire a nő összehúzta szépen ívelt szemöldökét, és villámokat lövellt a tekintete a férfira. - Na jó, bevallom, hogy írtam egy erotikus jelenetet - adta meg magát lemondóan, de magában elmosolyodott a tudatra, hogy bevált a számítása, és nem volt hiábavaló az egész éjszakai munkája, bár nem hitte, hogy ekkora vihart indít a jelenet megírásával. - De várjunk csak! Honnan tudsz te az új könyvről? - méregette kíváncsian Kate-t, mintha nem tudná a választ.

- Nyomozó vagyok Castle! Azt hiszed, hogy lehetnek előttem titkaid?

- Reménykedtem benne - mondta durcásan, aztán  mint aki megvilágosodott, hozzátette: - Te most csak bosszúból játszadoztál velem?

Beckettnek nem kellett válaszolnia, az arcára kiülő kárörvendő mosoly mindent elárult.

- És még mindig játszadozom - kacsintott egyet, és Castle elé tartotta az injekciós tűt.

- Ezt ... ezt nem teheted! Nem voltam annyira rossz, hogy már megint ezzel gyere! Különben is, tegnap már kaptam egyet, nem kell több!

- De bizony! Annyira rossz kisfiú voltál, hogy most a gonosz nővérke kegyetlenül beléd fogja szúrni a tűt anélkül, hogy elvonná a figyelmedet! - mosolygott élvezettel a riadt tekintetű íróra. - Nem érdemled meg, hogy segítsek legyőzni a félelmedet! Egyébként te is tudod, hogy minden nap be kell adni - folytatta elkomolyodva.

- Ne, Beckett! Kérlek, csak ezt ne! - fogta könyörgőre a férfi, de Kate-t nem hatotta meg. Bosszút akart állni, és itt volt az alkalom, hogy Castle megfizessen azért, hogy egyáltalán el merte képzelni azokat a jeleneteket! Kicsit sajnálta a férfit, de a dühe erősebb volt. A leginkább az bosszantotta, hogy ennyire zavarba tudta hozni a jelenet olvasása.

- Én ... én kitörlöm, vagy átírom! Amit csak akarsz! Csak kérlek, felejtsük el azt a tűt! - Castle már bánta, hogy éjszaka annyira elszabadult a fantáziája, de azok után, amit a nő tett vele az elmúlt napokban, ez nem volt meglepő. - Különben sem rólunk írtam, hanem Nikki-ről és Rook-ról - próbálta előhúzni az utolsó érvet a tarsolyából.

- Nem Castle, nem rólunk írtál, hanem arról, amit fantáziálsz rólunk. A gond az, hogy erről mindenki tud! - mérgelődött tovább Beckett.

- Én bírnám, ha nem csak fantáziálás lenne! - szaladt ki Castle száján, de abban a pillanatban, ahogy elhagyták ajkát a szavak, tudta, hogy nagyot hibázott.

Kate szeme között megjelent a kis ránc, ahogy összevonta a szemöldökét, tekintetével ölni tudott volna.

- Most engedd szabadon a fantáziádat Castle! Minden pillanatot képzelj el! - Beckett szeme egészen mélyzöld árnyalattal csillogott, ahogy a férfi rémült szemébe nézett, aztán kacsintott egyet, elmosolyodott, végül lassan folytatta. - Most összecsípem kicsit a bőrödet a hasad legérzékenyebb pontján, aztán ezt a hegyes végű tűt jó mélyen, tövig beleszúrom! - búgott érzékien a hangja. Még csak közelített a férfi hasához, amikor látta, hogy Castle félelmében megfeszül, arca elsápad, verítékezni kezd, és egy hang sem jön ki a torkán. - Ennyi elég, nem kínzom tovább - gondolta Kate. Megesett rajta a szíve. - Na jó! Figyelj, megmondom mi lesz! - mondta minden gonoszkodás nélkül, gyengéden.

- Bármit tehetsz velem, csak tedd el azt a tűt! - rimánkodott Castle, szemét rettegve az injekcióra szegezve.

- Bármit? - húzta fel a szemöldökét Kate kacéran, mire a férfi megadóan ránézett. - Nem tehetek veled "bármit" Castle, mert sérült vagy, és ígéretet tettem, hogy vigyázok rád, úgyhogy fogadj szót! Félhetsz, de nem nyafoghatsz - mondta ellentmondást nem tűrőn a nő. - Először is megkapod a vérhigítót, aztán beveszed a gyógyszert, végül a fülcsepp jön. Remélem észrevetted, hogy a kellemetlentől indultam és a kellemessel zártam a sort, pedig nem biztos, hogy megérdemled.

- Boldog vagyok - morgott éllel a hangjában maga elé Castle. - Megengeded, hogy féljek!

- Ha túlélted a felsoroltakat, akkor a szemem láttára írod át azt a jelenetet - intett a dolgozószoba felé a fejével Kate, mintha nem is hallotta volna a férfi méltatlankodását. - Most pedig szépen oldalra fordítod a fejed, nem nézel ide, nem ugrálsz!

Megvárta, amíg a férfi nagy nehezen levette szemét az injekciós tűről, és bár még megpróbálkozott egy gyenge ellenállással, de Beckett úgy tett, mintha nem is hallaná, ezzel jelezve, hogy úgyis az lesz, amit ő mond. Akármilyen dühös is volt nemrég Castle-re, ilyenkor sajnálta. Tudta milyen érzés, ha az ember nem tud megküzdeni a saját félelmeivel, ezért igyekezett a lehető leggyorsabban beadni az injekciót. Meglepetten nézett a férfira. Ugyan összeszorította a száját, megfeszült a teste és olyan erősen markolta a lepedőt, hogy belefehéredtek az ujjai, de nem jajgatott, még csak nem is nyögött.

- Látod, nem is volt kibírhatatlan - mondta vigasztalón, meleg tekintettel nézve az író szemébe.

- Kibírtam, de nem tudod, milyen erőfeszítések árán. - Castle hangja halk és szomorú volt. Kate szíve most már valóban megesett rajta.

- Maradj így! - simított végig a férfi arcán, aztán tenyerét finoman a halántékán tartva belecseppentette a gyógyszert a fülébe.

Castle arra gondolt, hogy nem is a fülcsepp következett volna, de olyan jólesett neki Kate meleg, puha kezének gyengéd érintése, hogy inkább csendben élvezte a pillanatot.

- Összetörjem a gyógyszert?

- Brrr ... - rázkódott meg Castle a gondolatra, hogy vagy hányingere lesz a hatalmas tablettától, vagy a rettentő keserűséget kell elviselnie, de tudta, hogy Beckett úgysem engedi megúszni a kellemetlenséget.

- Mézbe teszem - döntött a nő, miután látta, hogy hiába vár a válaszra, aztán huncutul elmosolyodott. - Vagy szólhatok Lanie-nek, hogy inkább injekcióba írja fel a gyógyszert!

- Jöhet a méz - adta meg magát Castle.

A grimasz most sem maradt el, de Kate a kezébe nyomott egy pohár narancslét, amivel leöblíthette a kellemetlen ízt, ezért hálásan nézett a nőre, akit azonban nem érdekelték a kiskutyaszemek, szigorú tekintettel nézett a férfira, és egy határozott mozdulattal az ölébe tette a laptopot és kinyitotta.

Castle nem igazán bánta a jelenet átírását, mert az éjjel minden energiáját arra fordította, hogy leírja a képzelete szülte mozdulatokat és érzéseket, most azonban nyugodtan végigolvashatja, és élvezheti a gondolatban maga elé vetített képeket. Még az sem zavarta, hogy Kate szorosan mögé állt, hogy lássa, valóban átírja-e a szöveget. Érezte a nő meleg leheletét és parfümjének finom illatát.

- Melyik részre gondoltál? - kérdezte szemtelenül, amikor megnyitotta a mappát.

- Castle! Ne húzd ki a gyufát!

- Csak biztos akartam lenni benne, hogy ugyanarra a jelenetre gondolunk - mondta ártatlan hangon az író, szerencséjére Kate nem látta az arcán megjelenő csibészes mosolyt.

Kijelölt egy mondatot, amikor Rook olyan közel húzza magához Nikkit, hogy annak vágytól duzzadó mellei a férfi mellkasához simulnak, és helyette finoman körbeírta, hogyan érzi meg Nikki a riporter feszülő férfiasságát.

Beckett figyelte, ahogy a képernyőn eltűnt egy mondat, és helyette a betűk szavakká, végül mondatokká alakultak, miközben képzelete képek formájában megjelenítette a szöveget. A lélegzete is elakadt, úgy érezte, arca lángokban áll, a teste felforrósodott, ugyanakkor borzongás futott végig a bőrén. Még sosem érzett ilyet egy szerelmi jelenet olvasásakor. Nem volt prűd, minden partnerével nyíltan tudott beszélni a szexről, de Castle jelenlétében szégyenlőssé vált és zavarban volt. Talán azért, mert a képzelete szülte képkockákon nem Nikki és Rook, hanem Kate és Castle volt a két főszereplő, akik szenvedélyesen, mégis mérhetetlenül gyengéden szerették egymást, és olyan tűzben égtek, ami a testi gyönyör végén nem elhamvadt, hanem égve tartotta a tiszta szerelmet. - Vajon ő is érez ilyet? - kérdezte magától, miközben az előtte ülő férfira nézett.

Castle fantáziája újra száguldott. Újabb és újabb jelenetek peregtek az agyában, de mindegyik legalább annyira forró volt, mint amit az éjszaka írt. Kitörölt néhány mondatot, helyette leírta az újakat, és várta a hatást, de Kate nem szólt. Érezte, hogy a nő lélegzete szaporábbá válik, forró lélegzete simogatja a tarkóját, de nem mert hátranézni. Tudta, hogy a nő megbabonázva nézi a monitort. Gondolt egy merészet, és elkezdte írni élete talán legfontosabb, egész jövőjét meghatározó mondatait. Egy lapra tett fel mindent. Alsó ajkát beharapta izgalmában. Most csak egyszer fogalmazhatja meg a mondatokat, nem törölhet, nem módosíthat. A szavaknak pontosaknak, kifejezőknek kellett lenni. Néhány pillanatig megpróbálta előre megfogalmazni a gondolatait, de mivel sehogy sem találta őket tökéletesnek, úgy döntött, hogy egyszerűen csak őszinte lesz. Ha ez nem lesz elég, akkor úgysem a szavakkal van baj.

 Kate megpróbálta összeszedni magát, és éppen le akarta szidni az írót, hogy nem javított, hanem rontott a jeleneten azzal, hogy egyre érzékibbé tette, amikor Castle ujjai újra száguldozni kezdtek a billentyűzeten. Olvasta a megjelenő szavakat, és nem értette őket. Nem illettek a jelenethez, és hirtelen nem tudta, hogy Nikki mondja Rook-nak a szavakat, vagy fordítva. Újra elolvasta az első néhány mondatot, amikor ajkai elnyíltak a felismeréstől: a mondatok Castle gondolatai voltak, és neki szólnak!

Félig a férfi mellett, félig mögötte állva döbbenten figyelte, ahogy a monitoron előbukkannak az újabb és újabb szavak.

"A legkülönlegesebb ember vagy, akivel valaha találkoztam. Olyan rejtély, amit talán soha nem tudok megfejteni. Már az első közös ügyünknél, amikor kihallgattál, tudtam, hogy még soha nem találkoztam olyan nővel, mint te. Magával ragadott a gyönyörű zöld szemedből áradó keménység és érzékenység, az okosságodat tükröző szigorú logikád, a finom cseresznyeillat, a belőled áradó titokzatosság.

Élvezek minden veled töltött pillanatot, minden megoldott ügyet, de már rég nem az anyaggyűjtésről és a könyvekről szól a dolog. Nem azért töltöm az időm nagy részét a kapitányságon, hogy írni tudjak, vagy a kíváncsiságomat elégítsem ki, hanem hogy minden reggel lássam a mosolyt az arcodon, amikor a gőzölgő kávét a kezedbe adom, és hogyha szerencsém van, megérinthessem közben a kezedet, hogy nézhesselek, amikor egy ügyön gondolkodva összeszorítod a szád és a két szemed között megjelenik egy kis ránc, hogy láthassam az érzékenységedet, amikor az áldozat hozzátartozóival beszélsz, és a keménységedet, amikor egy gyanúsítottal.

Tudom, hogy sokszor az idegeidre megyek, de csak azért teszem, hogy észrevedd: itt vagyok!

Olyan sok dolgot megéltünk együtt: megmentetted az életemet, én a tiédet, rács mögé dugtuk a gonoszokat, megnyugvást hoztunk az áldozatok családjának, majdnem meghaltunk egymás karjában, miközben megmentettük a világot.

Soha nem beszéltünk a csókról. Tudom, hogy nem igazából kaptam, csak azért, mert a helyzet úgy kívánta, de nekem többet jelentett egy csóknál, mert azóta vagyok biztos abban, hogy soha senkire nem vágyom úgy, mint Rád.

Mindig azt mondom, hogy a társad vagyok. De mit jelent ez a szó? Én nemcsak a munkában szeretnék a társad lenni, hanem az életünk minden mozzanatában, mert melletted értettem meg, hogy mit jelent az igaz szerelem!

Szeretlek Kate!"

Castle ujjai megálltak, aztán kezét levette a billentyűzetről és mozdulatlanul várt.

A másodpercek teltek, de egyikük sem mozdult. A férfi már kezdte megbánni a hirtelen jött döntését, hogy feltárja az érzelmeit. Rettegett az elutasítástól, hogy Kate nem érez iránta semmi többet, mint barátság.  Talán még várnia kellett volna!

Kate-t meglepte az őszinte vallomás. Olyan zavarban volt, mint még életében soha. Még maga előtt sem tisztázta a Castle iránti érzelmeit, most azonban színt kell vallania. Biztos volt abban, hogy az író szerelemmel szereti, és lelkéig hatott a megható szerelmi vallomás. Csak magában nem volt biztos. Túl vastag falat emelt maga köré, hogy megvédje lelkét a fájdalomtól. Lassan lépet egyet előre, lecsukta a laptopot, és nyíltan a férfi szemébe nézett.

- Megérdemled, hogy őszinte legyek veled - mondta olyan halkan, mintha valami összeszorítaná a torkát.

Castle szívverése felgyorsult. Kutatva nézett a gyönyörű szempárba, szerette volna kiolvasni, hogy mit érez a nő, de csak őszinte melegséget vélt felfedezni a ragyogásban. Összeszorult a torka a szavak hallatán. Nem túl biztató, ha Kate így kezdi a mondatot, ráadásul nem látta a szerelmet a szemében, nem volt egy halvány mosoly sem az arcán.

- Te vagy a legkülönlegesebb férfi, akivel találkoztam - szólalt meg Kate halkan, még mindig az író szemébe nézve, és közben arra gondolt, mennyire elvarázsolja Castle szertelen fantáziája, gyermeki énje, huncut, kisfiús mosolya, szellemes humora, érzékenysége, gondoskodó, lelkiismeretes apai viselkedése ... Bár ezek közül némelyik tulajdonságával az őrületbe kergette, már nem tudta elképzelni az életét nélküle. - Olyan érzéseket keltettél bennem, amilyet még soha senki - mondta anélkül, hogy felfedte volna a fejében száguldó gondolatokat. Még nem volt képes megnyílni, még túl vastag volt körülötte a képzeletbeli fal.

- Milyen érzéseket Kate? - kérdezte Castle, miközben próbálta leplezni félelemtől remegő hangját.

Néhány másodpercig nem jött válasz, aztán Kate elvette az ágyból a laptopot, leült az ágy szélére, és finoman megfogta a férfi kezét.

- Nem tudom Castle. A legfontosabb ember vagy az életemben, de nem merem kimondani azt, amit te. Félek Castle! Anyám halála óta félek közel engedni valakit magamhoz, mert rettegek, hogyha elveszítem, újra át kell élnem azt a fájdalmat - most először lesütötte a szemét és lehajtotta a fejét.

Az író agyában csak a nő második mondata zakatolt. Szinte érezte Kate sérült lelkének kiáltását: "Kérlek, szeress! Feltételek és elvárások nélkül!" Kihúzta kezét a nőéből, végigsimított a haján, aztán tenyerébe fogta az arcát és gyengéden felemelte, hogy tekintetük találkozhasson. Castle közelebb hajolt. Tekintetük összeforrt, arcuk olyan közel került, hogy érezték egymás leheletét. Castle szája lassan közeledett Kate-éhez, tenyerével még mindig éppen csak érintve fogta az arcát és lágyan megcsókolta. Mindketten becsukták a szemüket, amikor puha, forró ajkaik találkoztak. Néhány másodperc múlva Castle visszahúzódott, ajkaik néhány milliméterre kerültek egymástól. Homlokát a nő homlokához érintette és lélegzetvisszafojtva várt. Biztosan akarta tudni, hogy szereti-e a nő. Érezte, ahogy Kate végigsimít a hátán, aztán a tarkóján, végül megfogta a halántékát, és lassan magához húzta, és most ő csókolta meg a férfit. Először lágyan, finoman érintették egymást, aztán ajkaik szétnyíltak, és utat engedtek a szenvedély tüzének.

Megszűnt a külvilág, csak Kate volt és Rick, akik telhetetlenül fedezték fel a másik érintését, hol gyengéden, hol vad szenvedéllyel.

Percekig élvezték, ahogy nyelvük édes felfedezőútra indul, ahogy Kate finoman megharapja Rick alsó ajkát, aztán a férfi csókokkal halmozza el a nő nyakát, fülcimpáját, aztán csukott szemmel élvezi, ahogy a nő leheletfinoman megcsókolja a szemhéját.

Kate telefonjának csengése, mint valami sziréna hasított bele a vágyakkal teli sóhajok halk hangjába. A megkezdett csókok és simítások megálltak, forró lázban égő testük megdermedt. Kate a készülék felé nézett, mire Castle finoman visszafordította a nő arcát és elhomályosult tekintettel rámosolygott. Érzelmei és vágyai átvették az irányítást az akarata felett. Semmi másra nem vágyott, csak Kate-re. A nő kisimította a férfi haját a homlokából, futón megcsókolta.

- Fel kell vennem - suttogta szomorú mosollyal. - Montgomery kapitány hív.

Kate próbálta rendezni vadul verdeső szíve zakatolását és kapkodó lélegzetét. Soha ilyen gyönyörű csókot nem élt még át! Mit tett? Mi lesz ezután? A gondolatok és érzések zavaros kavalkádját a türelmetlenül csengő telefon visító hangja kergette szét. Esze az érzései fölé kerekedtek: felvette a készüléket.

Sokáig hallgatott, összehúzott szemöldöke árulkodott arról, hogy megpróbálja figyelmét a hallottakra összpontosítani. Castle megkövülve figyelte a jelenetet, és már tudta, hogy véget ért élete egyik legfontosabb és legboldogabb pillanata.

- Igen uram. Értettem. Azonnal indulok - mondta komolyan a nő, aztán letette a telefont, és lassan Castle szomorú, kék szemébe nézett. - Megölték a főügyész kisebbik fiát. Mennem kell. Ez parancs.

Zavartan hallgattak.

- Mi lesz most, Kate? - szólalt meg rekedt hangon Castle.

- Bemegyek az őrsre és teszem a dolgom. Szólok Lanie-nek, hogy beszéljen Janet nővérrel, biztosan elvállalja az ápolásodat, és vigyáz rád - válaszolt Kate, de nem nézett fel, miközben kezdte összepakolni a holmijait.

- Tudod, hogy nem így értettem.

A nyomozó figyelmét nem kerülte el a férfi hangjában bujkáló szomorúság és sértettség, ezért leült az ágy szélére, megfogta a kezét és a szemébe nézett.

- Csodálatos vagy Castle. A legszeretetreméltóbb férfi, akivel valaha találkoztam.

- De? - nézett rá kérdőn a férfi.

- Én még nem állok készen erre, Castle. Bocsáss meg! - sóhajtotta Kate, aztán felállt az ágyról és az ajtó felé indult. Átkozta magát, amiért képtelen elfogadni a boldogságot, és fájdalmat okoz a férfinak. Nem nézett hátra. Nem akarta, hogy a férfi meglássa a szemében gyülekező könnycseppeket. - Várok rád Kate! Bármeddig várok, amíg akarod - szól utána határozott, mégis gyengéd hangon Castle.

Kate megtorpant az ajtóban és visszafordult, tekintetük összefonódott.

- Köszönöm - mondta hálásan.

- Mindig - mosolyodott el Castle.

/VÉGE/