Változatok egy témára 2.
A szobára csendes félhomály
borult, csak a laptop monitora világított sejtelmesen. Rick a külvilágról
megfeledkezve ütötte a billentyűzetet, teljesen elmerülve a második Nikki Heat
könyv egyik jelenetének megírásában, ahol Nikki és Rook éppen összevesznek. Nem
szerette, ha megzavarták miközben száguldottak agyában a képzelt események,
mert később már soha nem az eredeti szavakkal tudott fogalmazni, és ilyenkor
mindig elégedetlen volt. Ezért aztán bosszúsan nézett fel, amikor kivágódott a
dolgozószoba ajtaja és az anyja viharzott be rajta.
- Ó, Richard drágám! A
segítségedre lenne szükségem! - harsogta a díva rá sem hederítve fia
felháborodott tekintetére.
- De Anya! Írok! Mi olyan fontos,
hogy rám törsz, mint egy hurrikán? - fájdalmas arca beletörődést tükrözött.
Tudta, hogy ha valamit el akar érni a nő, nincs olyan földi erő, ami
megakadályozhatná célja elérésében. Sóhajtva becsukta a laptopot és hátradőlt.
- A hitelkártyám kellene egy új ruhához? - kérdezte éllel.
Martha csak összeszorította a
száját és összeszűkült szemmel nézett a fiára, de nem reagált a megjegyzésre.
Ismerte Rick-et, tudta, hogy az hozza ki a legrosszabbat belőle, ha írás közben
zavarják, így meg sem lepődött a bosszús megjegyzésen. Leült az íróasztal
szélére, vett egy mély levegőt, és belekezdett.
- Elmennél ma éjszakára
itthonról?
- De ... de Anya! Csak nem arra
készülsz, amire inkább gondolni sem akarok? - olyan fancsali képet vágott, mint
akire most dobtak egy varangyot.
- Ugyan már kisfiam! Ne légy
prűd! Még nem vagyok hulla! Élek és élvezni akarom az élet minden ...
- Nem, nem! Nem akarom hallani! -
vágott a szavába Castle.
- Ne ijedj meg! Találkoztam
Jonathan Wales-szel, aki a partneren volt egy sorosat néhány epizódjában még a
te időd előtt. Akkoriban találkozgattunk egy ideig. Forró és szenvedélyes hetek
voltak - merengett a régmúltba álmodozó tekintettel. Ábrándozását Rick
rosszalló torokköszörülése törte meg. - Azt mondta a tv nem az ő világa, ezért
Los Angelesbe költözött filmes karriert csinálni, én meg egy jó kis
szerepet kaptam a Brodway-n. Túl nagy volt a távolság. Néhány év múlva
hallottam, hogy feladta a színészetet, és sikeres üzletember lett a
filmforgalmazás területén, megnősült és két szép gyereke született.
- És most feltűnt a láthatáron -
állapította meg Castle. Nem tudta, hogy örüljön, vagy inkább megrémüljön.
Szerette boldognak látni az anyját, olyankor kivirult és ragyogott (igaz, néha
elviselhetetlenül pörgött), de amikor csalódott - és sokszor volt ilyen - majd
megszakadt érte a szíve.
- Néhány hete egy partin
találkoztunk. Kiderült, hogy a felesége két éve meghalt, a gyerekei átvették
tőle az üzletet, ő pedig visszaköltözött New Yorkba, és azt mondta, hogy sose
felejtett el.
Rick az utolsó szavaknál elhúzta
a száját. Nem akarta letörni a lelkesedését, de meg akarta kímélni egy újabb
csalódástól.
- Na jó - mondta mégis megadóan.
- Csak tudnám hova menjek! Ezért vettem egy luxuslakást, hogy szállodában
töltsem az éjszakát? - méltatlankodott. - Csak aztán ne rosszalkodjatok
fiatalok! - kacsintott cinkosan mosolyogva az anyjára.
- Köszönöm drágám! Csak el akarom
kápráztatni egy kettesben töltött vacsorával - indult kifelé a nő.
- A mentőknek szóltál már? -
szólt utána Rick, élcelődve anyja főzőtudományán.
Martha egy pillanatra megállt, de
jobbnak látta, ha nem reagál a csipkelődésre ebben a helyzetben. Castle
megcsóválta a fejét.
- Micsoda erkölcsi fertő! Még jó,
hogy Alexis táborban van - morogta maga elé, de közben jólesően mosolygott.
Kikapcsolta a laptopot, ma már
úgysem tudja folytatni az írást. Gondolkodott, hova menjen. Sok szállodában
lakott már a könyvbemutató körutak alatt, de New Yorkban még soha nem szállt
meg, hiszen ott volt a lakása. Aztán egy hirtelen ötlettől vezérelve döntött.
- Nincs rá sok esély, de egy próbát megér - gondolta. Gyorsan összepakolta a
legszükségesebb holmijait, és hogy anyjának ne legyen lehetősége faggatni, csak
felkiabált az emeletre.
- Anya! Elmentem! Tiszta a terep!
- azzal sietősen becsukta maga mögött a bejárati ajtót.
Beckett fáradt volt, ezért
mindennél többre értékelte a testét simogató forró vizet, amit bársonyossá tett
az illóolajoktól nyár illatú habfürdő. Egy darabig mozdulatlanul feküdt a
kádban, minden idegszálával élvezte a kellemes, pihentető pillanatot, aztán
felült, kezébe vette Castle legújabb könyvét, egy pohár bort, és átadta magát
az élvezeteknek. Olvasta a férfi minden könyvét, némelyiket többször is, de ez
más volt. Itt a róla mintázott nyomozónő volt a főszereplő. Néha meglepve vette
észre, mennyi hasonlóság van Nikki és közte, és pironkodva vont párhuzamot Rook
és Castle között. A könyv közepéig még a kettejük kapcsolata is kísértetiesen
hasonlított a valóságra, de aztán jött a fülledt erotikájú szex-jelenet.
Először kimondhatatlanul bosszantotta az író szemtelensége, hogy összehozta a
főszereplőket, ráadásul a tudta nélkül, de aztán be kellett vallania magának,
hogy fantáziáját igencsak megmozgatta a bizsergető jelenet, és legalább
tízszer olvasta el.
Kopogtak. Aztán újra. Kate nem
mozdult. - Nincs az a hatalom, ami
kiszállíthatna a kádból - gondolta mérgesen. A kopogás egyre türelmetlenebbé
vált, aztán egyszer csak abbamaradt. Kate fülelt, aztán megkönnyebbülten
felsóhajtott. Figyelmét újra a könyv kötötte le, de csak néhány sort olvasott,
amikor türelmetlen csengésbe kezdett a telefonja. Letette a könyvet és várt.
Hiába. A hívó kitartó volt. Egyre idegesebbé vált: lehet, hogy valami baj
történt? Kiszállt a kádból, maga köré csavart egy törülközőt, és kiment a
nappaliba a telefonért. Amikor meglátta a kijelzőn megjelenő nevet, megforgatta
a szemeit és bosszúsan beleszólt:
- Mit akarsz Castle?
Beckett mérgesen kinyomta a
telefont, és ösztönösen az ajtó felé indult, hogy kinyissa.
- Miért nem lehet egy nyugodt
estém? - morogta maga elé. - De ha valami lehetetlen dolog miatt kellett kiszállnom
a mennyországból, akkor lelövöm! - azzal dühösen kitárta az ajtót.
Castle egy utazótáskával a
kezében állt megdermedve az ajtó előtt, és olyan szemekkel mérte végig a nőt,
mint aki egy hihetetlen égi jelenséget lát. Az ámulattól tátva maradt a szája, aztán
huncut fény csillant a szemében.
Beckett összehúzott szemöldökkel
és összeszorított szájjal nézett rá, és csak akkor döbbent rá, hogy egy szál
törülközőben van, amikor meglátta a Castle szemében megcsillanó vágyat.
- Mit akarsz Castle? Remélem,
alapos okod van, hogy kiugrasztottál a kádból! - megpróbált nyíltan beszélni,
hogy helyzeti előnybe kerüljön a meglepetéstől megszólalni még mindig nem tudó
férfival szemben. - Most mi van? Azt hittem láttál már nőt törülközőben! -
húzta fel kihívón a szemöldökét, közben a fürdőszoba felé vette az irányt, hogy
legalább egy köntöst vegyen magára.
- Hát, téged még nem! - nyelt egy
nagyot Castle, és invitálás nélkül követte a nőt a nappaliba.
Kate felvette a köntösét, és
amikor kilépett a fürdőből, kérdőn nézett a szoba közepén toporgó férfira.
- Segítenél rajtam? - nézett rá
esdeklőn az író, amitől Beckettnek rossz érzése támadt, és ijedt tekintettel a
férfi felé lépett.
- Valami baj történt? Bajba
kerültél? - kérdezte aggódva.
- Hát ... elég nagy baj az nekem,
hogy nincs hol aludnom - mondta kétségbeesett arcot vágva.
- Miii? - döbbent meg a nő, és
ahogy szeme az utazótáskára tévedt, már le is esett neki, hogy mi a helyzet. -
Nálam akarsz aludni? - kérdezte felháborodottan.
- Csak egy éjszakáról lenne szó!
- fogta könyörgőre a dolgot a Castle. - Tudod milyen az anyám! Elüldözött egy
másik férfi kedvéért a saját lakásomból! Nincs hova mennem - játszotta a
kidobott, elhagyott férfi szerepét. - A társam vagy, nem akarhatod, hogy a híd
alatt aludjak! - nézett tettetett kétségbeeséssel Beckettre.
Kate hirtelen nem tudta, hogy
dühös legyen, vagy elnevesse magát az átlátszó színjátékon, de egyre inkább
érezte, hogy nem tud ellenállni a férfinak, hát elmosolyodott.
- Na, mesélj, én meg főzök egy
kávét!
Miközben Castle előadta Martha
tervét, a nőt figyelte összeszűkült, sóvárgó szemmel. Haja fel volt kötve, így
kilátszott kecses, bársonyos bőrű nyaka, a köntösön átsejlett karcsú, nőies
alakja. Amikor szeme az izmos vádlikhoz ért, majd lejjebb vándorolt,
meglepődött. Megszokta, hogy Kate szinte mindig irreálisan magas sarkú cipőkben
jár, ezért csalt mosolyt az arcára a szőrös, rózsaszín, nyuszis mamusz.
- Kate! Mondd, hogy nálad
alhatok! Nem akarok a saját városomban szállodába menni - fogta könyörgőre.
Beckett agy darabig nem szólt, hagyta könyörögni a férfit. Komoly, elgondolkodó arcot vágott, mintha mérlegelné a hallottakat, bár már régen döntött.
Beckett agy darabig nem szólt, hagyta könyörögni a férfit. Komoly, elgondolkodó arcot vágott, mintha mérlegelné a hallottakat, bár már régen döntött.
- Na, jó! - mondta, mint akinek a
fogát húzzák. - De csak azért, mert én is alhattam nálad, amikor felrobbant a
lakásom. Tiéd a kanapé. Jobb ha tudod, hogy rosszul döntöttél: a szállodai
ágyak sokkal kényelmesebbek.
Castle csak vigyorgott, elvégre
elérte a célját. Beckettnél fog aludni!
- Fáradt vagyok, lefekszem. A
szobám tabu Castle. Ha be mered tenni a lábad, lelőlek!- mondta a nő komolyan,
gyönyörű szeméből sütött a fenyegetés.
- Megértettem, Beckett nyomozó -
szalutált mosolyogva a férfi, bár egy kicsit csalódott volt: azt hitte, hogy
több időt tölthet a nővel. Megágyazott, majd belépett a fürdőszobába. Megint
elmosolyodott. A kád még tele volt a habfürdős vízzel, mellette egy asztalkán
egy pohár bor és az ő könyve. Elképzelte, ahogy a nő ellazulva fekszik a kádban,
kezében a borral és a könyvvel. Még a lélegzete is elállt az elképzelt jelenet
láttán. Mély levegőt vett, aztán lassan kifújta. Jó lesz, ha mielőbb
lezuhanyozik és lehűti magát egy kis hideg vízzel - gondolta.
Perceken keresztül forgolódott,
de nem talált egyetlen kényelmes pozíciót sem a kanapén. Már megint igaza volt
Beckettnek! Egy darabig hallgatózott, hátha hall valami zajt a hálószoba felől,
de csak saját mocorgását hallotta. - Bezzeg ő alszik, mint a bunda! Legalább azt
láthatnám, hogy milyen pozícióban alszik! - gondolta morcosan. Egy darabig még
fülelt, aztán felszínes, nyugtalan álomba merült. Álmában anyja vagy huszadmagával
mulatozott a lakásában, folyt a pezsgő, a bútorok szétszórva, a zene
elviselhetetlen hangerővel szólt, aztán belépett Alexis két fiúval az oldalán,
az egyik fiú szeme majd kiguvadt, úgy nézte a lány melleit, a másik keze a lány
derekáról egyre lejjebb vándorolt... Zihálva ébredt, gombóccal a torkában,
testét kiverte a veríték. Csak néhány másodperc múlva tudatosult benne, hogy
Beckett nappalijában van. Na, szép! Kikönyörögtem az itt alvást, hogy rémálmaim
legyenek, és hogy kitörjön a nyakam - dörzsölgette meg az elmerevedett
testrészt.
A mozdulat megállt. Figyelmét egy
halk roszogó hang vonta magára, ami a bejárati ajtó felől hallatszott, és olyan
volt, mint amikor lassan elfordítanak egy ajtógombot.
Fülelt. Csend volt. Talán csak az
érzékei játszanak vele. - Rémálom után rémhallás - gondolta. Fejét visszatette a
párnára, mély levegőt vett és becsukta a szemét. Aztán újra meghallotta a
beazonosíthatatlan zajt. Halk volt, de az éjjeli csendben tisztán hallható. Még
a lélegzete is elállt. Szívverése felgyorsult, érzékei kitisztultak és megsokszorozódott
felfogó képességük. Szinte érezte, ahogy száguld az ereiben az adrenalin.
A bejárati ajtó felé nézett, pupillája hatalmasra tágult a sötétben, de nem
látta, inkább csak sejtette, hogy lassan nyílik az ajtó. A gondolatok őrült
sebességgel cikáztak a fejében. Valaki betört Beckett lakásába! Mit csináljak?
Ha megmozdulok észrevesz, pedig rám biztosan nem számít! Meg akarja támadni
Kate-t? Vagy meg akarja ölni? Lehet nála fegyver? Hogyan szóljak Beckettnek?
Aztán döntött: lesz, ami lesz! Óvatosan felhajtotta a takarót, lelépett a
padlóra és közben imádkozott, hogy ne reccsenjen meg a súlya alatt. Nem
egyenesedett fel. Összegörnyedve próbált észrevétlen maradni, és a lehető
leghalkabban próbált a bejárati ajtó felé lépni, miközben próbálta felidézni,
hogy volt-e a kanapé közelében olyan tárgy, amit fegyverként használhatna. Körbetapogatott,
de csak a telefonja akadt a kezébe. - Ez ám a fegyver! - gondolta elkeseredetten,
mégis a markába szorította. Megtorpant, hallgatózott. Semmi.
Mozdulatlanná dermedt és várt. Semmi. Talán a képzelete játszott vele -
bizonytalanodott el. Légzése lassan visszaállt a normális ütemre. Még jó, hogy
nem kiabáltam fel Beckettet, tiszta idiótának tartott volna. Még egy pillanatig
várt - és ekkor meghallotta! Éles, jellegzetes kattanó hang volt közvetlenül a
füle mellett. Sokszor hallotta ezt a hangot, amióta Beckettel volt, de sosem
ilyen rettentő hangosan. Aztán megérezte a fegyver hideg csövét is, ahogy a
tarkójának nyomódik.
- Ne féljen Mr. Castle! Még nem
ölöm meg. Előbb játszunk egy kicsit - suttogta egy férfihang erős orosz
akcentussal.
- Mit akar tőlem? - kérdezte
Castle hangosabban. Az első pillanatban érzett rémület után próbált nyugalmat
erőltetni magára, miközben megnyomta a telefon gyorshívóját, ami Beckett
számára volt beállítva. Csak remélni tudta, hogy a támadó nem veszi észtre a
kijelző fényét, amit azzal próbált csökkenteni, hogy a készüléket a
lábához szorította, és hogy a nő telefonjának hangja nem hallatszik ki a
hálószobából. - Ki maga?
- A nevem Pochenko. Mond ez
magának valamit? - sütött hangjából a gyűlölet.
- Pochenko? - kérdezte
hitetlenkedve Castle. - Magát úgy hívják, mint a könyvem egyik
szereplőjét? Ezért nyom pisztolyt a fejemhez? - próbált egyre hangosabban
beszélni, és imádkozott, hogy Beckett hallja, amit mond.
- Ez nem lehet igaz! - gondolta dühösen Kate, amikor felébredve a
telefon rezgésére, meglátta a kijelzőn Castle nevét. - Nem elég, hogy tönkretette az estémet és elfoglalta a nappalimat, képes
a szomszéd szobából felhívni az éjszaka közepén. – Felvette a készüléket,
de nem szólt bele, számolni akart tízig, mielőtt lehordja a férfit. Aztán
meghallotta a furcsa, tompa hangokat. Felült, és minden idegszálával figyelt,
hogy megértse a beszédet.
- Ezért nyom pisztolyt a
fejemhez? Nem tetszett a karakter, akinek véletlenül ugyanaz a neve, mint a
magáé? Ezért akar megölni? – hallotta
Castle jellegzetes hangját.
- Maga miatt senki lettem! Az
alvilág elismert hóhéra voltam. Ha útban volt valaki, én eltakarítottam. A
megbízóim tudták, hogy pontos vagyok, megbízható és sohasem végzek fél munkát.
Aztán maga megírta a kis könyvecskéjét, amiben egy tehetetlen idiótának
ábrázol. A sajtó azt harsogta, hogy a regény valós eseményeken alapul, és a
megbízóim ezt úgy értették, hogy én vagyok a könyvbeli Pochenko, akit legyőz
egy nő, ráadásul egy vasalóval. Nevetség tárgya lettem. Egy senki. Most
bebizonyítom, hogy minden gond nélkül ki tudok iktatni két embert!
Kate felült, miközben egy hang
nélkül kivette az éjjeliszekrényből a fegyverét. Kibiztosította és az ajtóhoz
lopózott. Kinyomta a telefont, fülét az ajtó lapjára tapasztotta.
- Örülök, hogy az alvilágban
is népszerű a könyvem! - próbált jópofáskodni kínjában az író. - Arról igazán
nem tehetek, hogy magának nem hisznek a munkaadói. Ha akarja elmehetek
hozzájuk, és elmondom, hogy a képzeletbeli és a valódi Pochenko-nak semmi köze
nincs egymáshoz- mondta ártatlan hangon.
- Azt hiszi, hogy most
humoros? Majd akkor legyen ilyen jókedvű, amikor a szeme láttára vasalom ki a
kis barátnője arcát! - hangja keményen és kegyetlenül szólt.
Kate szeme összeszűkült. - Kis
barátnője? Na, csak várj! - suttogta maga elé.
Vett egy mély levegőt, hátrébb
lépett, lassan lenyomta a kilincset és résnyire nyitotta az ajtót. Az elé
táruló látvány hihetetlen volt. A nappaliban sötét volt, de tisztán látta a két
férfi alakját a szoba közepén. A Castle mögött álló férfi magas volt, erőteljes
felépítésű, és a tartásán látszott, hogy fegyvert nyom az író tarkójához.
Beckett pislogott néhányat, hátha jobban lát, ekkor látta meg a támadó fején
levő különleges szerkezetet. Éjjellátó - állapította meg. Már tudta, hogy mit
kell tennie! Óvatosan kinyújtotta a kezét az ajtó résén. Amikor elérte a
villanykapcsolót minden idegszála megfeszült. Felkattintotta a villanyt! A
szobát hirtelen vakító fény, és a támadó ordítása árasztotta el.
Pochenko a szeméhez kapott, és
leráncigálta az éjjellátót, ami szinte fénybombát csinált a nappali izzójának
fényéből. Szinte égette a hirtelen kigyúlt fény. Beckett és Castle szeme
hamarabb alkalmazkodott a világossághoz, de a nyomozó hiába tartotta előre a
fegyverét, nem tudott lőni, mert Castle félig takarta a támadót. Pochenko
tudta, hogy kiszolgáltatott helyzetbe került, ezért elkezdett vaktában
lövöldözni, majd megmarkolta Rick karját és maga elé rántotta.
- Dobja el a fegyvert! - szólt
Kate kemény, ellentmondást nem tűrő hangon, két kézzel célra tartva a
fegyverét.
- Ezt maga sem gondolja komolyan
- vágott vissza az orosz, most már egyik karjával átkarolta Castle nyakát,
másikkal a bordái közé nyomta a pisztoly csövét. Még mindig hunyorgott.
Felmérte a helyzetet: rosszul lát, létszámfölényben vannak vele szemben, a nő
zsaru, tehát jó lövő, viszont van egy túsza. Castle-t magához szorítva hátrálni
kezdett a bejárati ajtó felé.
Beckett kényszerítette magát,
hogy minden idegszálával Pochenko-t figyelje, de egy pillanatra mégis Castle
tekintetét kereste. - Okos fiú - gondolta magában, amikor a férfi szemében a
félelem helyett az elszántság tüzét látta csillogni.
- Állj! Egy lépést se, különben
az író barátocskája még donornak sem lesz jó! - sziszegte a foga között
Pochenko. - Azt hittem, a könyvében legalább az ágyjelenetnek volt valós alapja
- gúnyolódott.
Castle érezte az orosz leheletét.
Megpróbálta kitalálni, hogyan segíthetne Beckettnek lelőni a férfit, de a
nyakán levő szorítás egyre erősebb lett, még a levegővétel is nehézséget
okozott, és egyelőre nem volt semmi ötlete.
Pochenko egyre távolodott a nyomozótól,
aki nem merte Castle életét kockáztatni, ezért csak egy helyben topogott.
- Még nincs késő Pochenko! Nem
esett senkinek sem baja, a betörést sem jelentem - próbálta az időt húzni a nő,
és remélte, hogy a pisztolylövések miatt a szomszédok már értesítették a
rendőrséget.
- Nem fog meghatni a dumájával!
Előbb vagy utóbb úgyis kicsinálom magukat! - fenyegetőzött, miközben kihátrált
a folyosóra.
Rick érezte, hogy a férfi
jobbra-balra forgatja a fejét, körülnézett, hogy üres-e a folyosó. A szorítás
enyhült, érezte, hogy itt az idő. Karját meglendítette, és amilyen erővel csak
tudta, könyökét fogvatartója oldalába vágta. Pochenko felnyögött a fájdalomtól
és ösztönösen a bordáihoz kapott. Castle kiszabadult, és abban a pillanatban
lebukott, hogy Beckett lőni tudjon.
A bérgyilkos nem volt olyan
amatőr, mint amilyennek az előző percekben látszott. szempillantás alatt tudta,
hogy a túsz nélkül élő céltáblává válik, ezért ahogy Castle kiszabadult,
oldalra vetette magát és tüzelt. Kate is lőtt. Castle rémülten nézett a nőre,
de látta, hogy semmi baja. Fejét Pochenko felé kapta, aki fájdalmas arccal
fogta a combját.
- Maga győzött - nézett magadóan
a kemény tekintetű nyomozóra, és letette a fegyvert. Beckett óvatosan közelebb
lépett, és messzebb rúgta a fegyvert. Castle-re pillantott, és megnyugodva
állapította meg, hogy jól van. Ekkor lendült az orosz karja, kiverte a nő
kezéből a fegyvert, és még azzal a mozdulattal halántékon ütötte. Castle
rémülten látta, ahogy Kate szeme lecsukódik és élettelenül zuhan a földre.
Elöntötte a tehetetlen düh, és gondolkodás nélkül Pochenko-ra vetette magát.
Ütések záporoztak! Az orosz sérült volt, de képzettebb, mint az író, így
hamarosan fölénybe került. Az utolsó támadásra készült, amivel elintézheti az
írót, amikor felhangzottak a szirénák. Tudta, hogy az egyetlen menekülési
lehetősége a tető felé van, így amíg Castle próbált életet lehelni magába, ő
feltápászkodott és a tetőre tartó lépcső felé vette az irányt. Már az tetőre
nyíló ajtó előtt állt, amikor meghallotta a lépteket. Megfordult, és
meglepetésére az író felé lendülő öklével találta magát szembe, amit épphogy
csak ki tudott kerülni. Castle ökle csak súrolta a fejét, majd éles
csattanással a vasajtónak ütközött. Felordított a fájdalomtól! Poshenko egy
jobb horoggal arcon ütötte, amitől elvesztette az egyensúlyát, és hanyatt
esett, egyenesen a sarokban álló virágtartó közepébe.
A szirénák egyre hangosabban
vijjogtak. Pochenko a férfira nézett: most nincs ideje foglalkozni vele.
Kilépett a tetőre és bezárta maga mögött az ajtót.
Beckett első érzése a fejébe
hasító éles fájdalom volt. Mély levegőt vett és kinyitotta a szemét. Hirtelen
törtek rá az emlékek. Castle! Megrémült. Felült és körülnézett, de nem látta a
férfit. Felállt, de úgy érezte, mintha kést forgatnának az agyában.
Nekitámaszkodott a falnak, amíg a szédülés el nem múlt. A rendőrautók szirénái
elviselhetetlenül visítottak a fülében. Menekül - állapította meg. Óvatosan
kikémlelt a folyosóra, de nem látott senkit. Ekkor résnyire kinyílt a szomszéd
lakás ajtaja, és Dr. Moore kémlelt ki rajta. Beckettet meglátva csak annyit
mondott: - A tetőre! - intett fejével felfelé.
Kate imbolyogva futott a lépcsőn
felfelé, amíg meg nem látta a törött virágcserepek között eszméletlenül fekvő
Castle-t. Feje majdnem szétrobbant a fájdalomtól, szíve vadul zakatolt a
félelemtől. A férfi mellé térdelt, fejét óvatosan az ölébe tette, lágyan
simogatni kezdte az arcát miközben szólítgatta:
- Castle! Rick! Térj magadhoz
kérlek! - élesztgette. Kezdett eluralkodni rajta a rettegés, hogy valami nagyobb
baj van, amikor az író végre megmozdult. A mozdulatot azonnal egy fájdalmas
nyögés követte, aztán kinyitotta a szemét, és belemerült a valaha látott
leggyönyörűbb szempárba.
- Szia Kate! - szólalt meg
rekedtes, gyenge hangon. A nő elmosolyodott.
- Na gyere Rambo, segítek
felállni! - mondta együtt érzőn, de mosolyogva. Tudta, hogy sok ütés
tarkíthatja a férfi testét. Nyújtotta a kezét, de Castle a segítség ellenére
alig tudott felállni, minden mozdulatnál feljajdult és eltorzult az arca a
fájdalomtól, Kate pedig kutató tekintettel méregette.
- Mi fáj ennyire Castle, hogy
egyfolytában au-zol és nyögdécselsz?
- Inkább azt kérdezd, hogy mi nem
fáj! - mondta rosszallóan az író.
- Mi történt? Hol van Pochenko?
- Leütött, aztán gondolom a
tetőre menekült.
Castle Beckett vállát átölelve
támaszkodott a nőre. Nem így képzelte az első ölelést! Ahelyett, hogy élvezné a
mozdulatot, minden idegszálát leköti lüktető kézfeje, a combjában és a
hátsójában érzett millió tűszúrásra emlékeztető, és az oldalában és az arcán
érzett tompa, feszítő fájdalom.
Végre levergődtek Beckett
lakásáig. Addigra már előmerészkedtek a lakók, félelmüket legyőzte a
kíváncsiságuk, mindenki próbálta kideríteni, hogy mi történt. Záporoztak
feléjük a kérdések, és a ház kezdett egy felbolydult méhkashoz hasonlítani.
Kate igyekezett megnyugtatni mindenkit, hogy nincs baj, és már itt vannak a
rendőrök, de most csak az érdekelte, hogy mielőbb nyugalomba helyezhesse a
megvert férfit. Megkönnyebbülten sóhajtott fel, amikor becsukta maga mögött a
lakás ajtaját. és az ágyhoz támogatta az írót.
- Feküdj le, én hozok segítséget
- mondta bátorítón, de közben azon töprengett nem kellene-e inkább mentőt
hívnia. Aztán mégis úgy döntött, hogy először megnézeti Dr. Moore-ral, és
elindult az ajtó felé. Kopogtak. Türelmetlenül tárta ki az ajtót, aztán
sóhajtva elmosolyodott, amikor a küszöbön meglátta két aggódó tekintetű társát.
- Szia Beckett! Elmesélnéd, hogy
mi a fene történt? A lakók lövöldözést jelentettek a lakásodból, a kollégák meg
most fogták el a tetőn az orosz alvilág egyik kivégző emberét! - zúdította az
információkat a nőre Esposito. Ekkor Ryan megbökte a könyökével, fejével pedig
a szoba közepén pólóban és egy szál bokszerban álldogáló férfi felé intett.
- És mit keres az éjszaka kellős
közepén a szobádban Castle? - kérdezte csodálkozva, kaján vigyorral az arcán.
- Csak kölcsön adtam neki a
kanapémat, amíg Martha randizik a lakásában - nézett rájuk Beckett szúrós
szemmel.
- Persze, persze! - játszották az
ártatlant vigyorogva a fiúk. - Tudjuk mi, hogy egy szálloda sincs New York-ban!
- Mi sem akarjuk, hogy egy ilyen
"csóró" író az utcán aludjon! - kontrázott rá Ryan is.
- Meg akart ölni bennünket ez a
Pochenko nevű alak - mondta komolyan Kate, mire a nyomozók arcáról is eltűnt a
vigyor.
Esposito és Ryan tudta, hogy több
van a két ember között, mint amit saját maguknak bevallanak, ezért szerették
néha ugratni őket, és időnként jólesett valami kétértelmű vagy csípős
megjegyzést tenni, amivel bosszanthatják Beckettet, de más a helyzet, ha bajban
vannak. Barátok, társak, akik feltétel nélkül bíznak egymásban. Tűzön-vízen át
kiállnak egymásért.
Beckett nagy vonalakban, tényszerűen
beszámolt az eseményekről, a nyomozók pedig szorgalmasan jegyzeteltek.
- Kérdezzétek ki a szomszédokat,
én szerzek Castle-nek orvost, aztán reggel bemegyek az őrsre és kihallgatjuk
Pochenkot - utasította a fiúkat, aztán kiviharzott az ajtón.
- Castle! Máskor jobban
meggondolhatnád, hogyan nevezed el a szereplőidet - feddte meg az írót a két
férfi olyan arccal, ahogy a kisfiára haragudni nem tudó apuka. - Még szerencse,
hogy jól sült el a dolog! Ugye tudod, hogy kicsináltunk volna, ha Beckettnek
valami baja esett volna! - mondta Espo, szája sarkában mosoly, de a szemében
fenyegetés villant.
- Jól vagy? - kérdezte aztán
együtt érzően Ryan.
Castle fancsali arccal épp
válaszra nyitotta a száját, amikor az ajtóban megjelent Beckett egy idős,
orvosi táskát szorongató férfival.
- Ti mit kerestek még itt? Nem
adtam munkát? - korholta le a fiúkat, akik sűrű mentegetőzés közben gyorsan
eltűntek. - Castle, te meg miért ne feküdtél már le? - nézett rá megrovóan.
- Hát ... ümm ... szóval nem
tudok - mondta kétségbeesve a férfi.
- Mi az, hogy nem tudsz? -
méregette csodálkozva a nő. - Az úr Dr. Andrew Moore a szomszédom, orvos, és
szeretném, ha megvizsgálna.
- Azt hiszem, - kezdte
bizonytalanul Castle - beleestem egy kaktuszba.
Kate egy pillanatig csak nézte a
férfi ijedt, fájdalmas arcát, aztán eszébe jutott Mrs. Collins, ahogy a
kaktuszait öntözgeti, majd Castle az összetört cseréphalom közepén.
- Azt akarod mondani, hogy tele
vagy kaktusz tüskével? - húzta össze a szemöldökét, mire a férfi csak bólintott
egyet.
Kate odalépett hozzá, megfogta a
vállait és megfordította. Végignézett a férfi hátán, aztán a bokszeren megállt
a tekintete. Előfordult már, hogy titkon megbámulta Castle izmos, szexi
hátsóját, de most csak szomorúan nézte, hogy kisebb-nagyobb tüskék állnak ki a
férfi alsónadrágjából, és néhol átitatta a vér a szövetet. Aztán ahogy lejjebb
vándorolt a szeme meglátta, hogy a combja hátsó részén ugyan az a helyzet. Az
orvosra nézett. Az idős orvos nem volt éppen boldog az éjszaka eseményeitől,
ráadásul mire megnyugodott volna, Kate arra kérte, hogy vizsgálja meg a sérült
társát. Hiába ellenkezett, hogy már nem praktizál, a nő csak erősködött, ő meg
nem tudott neki ellenállni, hiszen úgy szerette, mintha az unokahúga lenne.
Félt, hogy valami lőtt sebet kell ellátni, már a legrosszabbra gondolt, amikor
meglátta a szoba közepén zavartan toporgó írót. Felsóhajtott a
megkönnyebbüléstől, közben a nő arcát fürkészte: nagyon fontos lehet neki ez a
férfi, ha ilyen hévvel ráncigálta hozzá.
- Nézzen rám Mr. Castle! -
szólalt meg barátságosan. Megszemlélte az író felrepedt száját, megdagadt
szemhéját, aztán megtapogatta a vérző kézfejét.
- Ah ... ah ... - kapkodta a
levegőt szaggatottan Castle fájdalmában, és Kate-re nézett, mintha segítséget
várna tőle.
- Nincs eltörve, de be kell
kötözni. A szemére és a szájára jeget teszünk, akkor nem dagad tovább, és nem
fog annyira fájni - nézett a beteg szemébe biztatóan. - Kate, segíts neki
levenni a pólót! - nézett a nőre.
Beckett bizonytalanul a férfi elé
lépett, aztán leküzdve a zavarát kicsit kacéran a szemébe nézett.
- Látod Castle, eljött a
pillanat, amire vártál: levetkőztetlek - mondta most már kihívóan, mire az
írónak a szava is elakadt. - Vagy nem ez volt a hátsó szándékod, amikor kitaláltad
a kis történetedet Martha-ról és a képzeletbeli barátjáról?
- De ... de hiszen én igazat
mondtam, és nem volt semmi hátsó szándékom - mentegetőzött.
- Na, emeld a kezed - mosolygott
Kate, és megfogta a póló két oldalát. Castle engedelmesen a magasba tartotta a
karját, és ahogy a nő húzta felfelé a ruhadarabot, veszélyesen közel került a
férfi meztelen mellkasához. Kate érezte a Rick bőréből áradó meleget, a férfi
pedig a nő simogató leheletét. Egy pillanatra elakadt a lélegzetük. Az orvos
megköszörülte a torkát, mire a mozdulat folytatódott, és az író most már egy
szál bokszerben álldogált. Bordáin több helyen duzzadt, vörös foltok
éktelenkedtek. A doktor megszemlélte és finoman megtapogatta a bordákat.
- Vegyen mély levegőt, és kicsit
tartsa benn! - utasította a beteget.
Castle arca eltorzult a fájdalomtól,
pedig az orvos alig ért a bőréhez.
- Úgy gondolom nincs eltörve,
csak megzúzódott. Túléli, és a jég csodákra képes - veregette meg Castle
vállát.
- Kate, van egy rendes ágyad,
ahova lefekhetne? A kanapé túl rövid - állapította meg Dr. Moore.
- Persze, a hálóban - mondta
kelletlenül a nő, és már látta az elkerülhetetlent: Castle be fog feküdni az
ágyába. A kellemetlen gondolatra még rátett egy lapáttal, amikor meglátta az
író huncut vigyorát.
- Meg ne szólalj Castle, mert
megbánod! - villant fenyegetően gyönyörű zöld szeme. Aztán szavait az orvosnak
szánva, de még mindig az író szemébe nézve folytatta. - Nem kell kímélnie
Andrew, ő kemény legény.
- Na várjon csak Beckett nyomozó!
Fog még Nikki Heat kínos helyzetbe kerülni! - próbált visszavágni Castle, de
arcán már nyoma sem volt a mosolynak.
Az orvos mosolyogva megcsóválta a
fejét. Látta a vonzódást a két ember között, és nem értette Kate-t, miért nem
szerzi meg magának a férfit, aki láthatóan odavan érte. Sokszor beszélgettek,
és ő mindig nyíltan elmondta a véleményét: nem az az élet rendje, hogy egy
értékes, okos, gyönyörű nő egyedül, vagy felszínes kapcsolatokban éljen.
Mindenkinek szüksége van szerető társra, és az "ej, ráérünk arra még"
nem jó taktika. Persze Kate mindig talált kifogást vagy magyarázatot, hogy
miért is nincs mellette egy férfi, de sosem haragudott az orvosra a
szentbeszédekért.
A hálószobába lépve Castle
körülnézett. Megpróbált minden apróságot az agyába vésni, hogy később fel tudja
idézni a szoba minden részletét. Meleg, barátságos, nőies - állapította meg. A
nagy franciaágy még őrizte a nő nyomát. Castle arra az oldalra indult, ahonnan
Kate kiszállt az ágyból, de a nő megköszörülte a torkát, és az ágy érintetlen
részére mutatott. A férfi átballagott a másik oldalra, és óvatosan hasra feküdt
az ágyon: csak ekkor gondolt rémülten arra, hogy mi is vár rá a következő
percekben.
Oldalra fordult és kétségbeesve
nézett a nőre.
- Kimennél Beckett?
- Csak nem vagy szégyenlős?
Mindig azt hittem, hogy szereted, ha egy nő vetkőztet - mosolygott rá Kate.
Hangjában nem volt gúny, csak incselkedés.
- Csak ha én is vetkőztethetem őt
- vágott vissza Castle, - de itt elég egyoldalúnak és fájdalmasnak indult a
buli!
- Pedig szívesen kényeztetnélek!
A szemöldökcsipeszemmel kiválóan tudnám húzogatni a tüskéket! Neked semmit nem
kellene tenned, csak sikítozva élvezni a helyzetet. Persze ha nem akarod, hogy
lássam a szexi kis hátsódat, akkor nem tudlak eljuttatni a mennyországba!
- Még megbánja ezt a képzeletbeli
kínzást Beckett nyomozó - mondta tettetett fenyegetőzéssel a hangjában a férfi.
- Szexi kis hátsó? Micsoda pajzán gondolatai vannak, nyomozó?
Az orvos hol a nőre, hol az íróra
pislantott. Más helyzetben jól szórakozott volna a szópárbajon, de most orvosi
feladata van, és ha Kate benn marad, a férfi kínos helyzetbe kerül. Azt pedig
tapasztalatból tudta, hogy a beteg csak akkor együttműködő, ha biztonságban
érzi magát.
- Hozz jeget! - szólt Kate-nek,
feloldva ezzel a kialakult patthelyzetet.
Még néhány másodpercig kihívón
néztek egymás szemébe, aztán Kate pislantott, és a szája sarkában bujkáló
mosollyal konyha felé indul.
- Köszönöm - nézett hálásan
Castle az orvosra.
- Szívesen. Tudja, Kate nagyon
hasonlít a feleségemre: gyönyörű, szellemes, örök kihívás. Minden együttérzésem,
barátom! Nem lesz egyszerű megszerezni, de mindent megér, higgye el! 43 éve
boldog izgalomban telik minden napom!
- De ... mi ... nem ... - dadogta
az író.
- Tudom, tudom. De látom, amit
látok! - mosolygott titokzatosan a doktor. - De most nézzük a tüskéket, mert
legalább húsz van belőlük. Szegény Mrs. Collins, ha tudná mi lett az évek óta
féltve gondozott kaktusza sorsa!
Kate a jeget tette zacskókba,
közben az este történései peregtek a szeme előtt. - Olyan, mint egy fejezet
Castle valamelyik regényéből, legalábbis olyan valószerűtlen - gondolta.
Összerezzent. A hálószoba felől fájdalmas kiáltás hallatszott. Önkéntelenül
lépett egyet a szoba felé, de aztán megállt. Elég a baja a férfinek, nem kell,
hogy még kínos is legyen neki. Türelmetlenül várt, amíg a nyögések és aúúú-zások
abba nem maradtak, és csak akkor lépett be a szobába, amikor biztos volt benne,
hogy Andrew minden tüskét kiszedett a férfiból. Megtorpant. Arra számított,
hogy az orvos már végzett, ehelyett meglepő látvány tárult a szeme elé. Castle
hason feküdt az ágyon, bokszere a térdhajlatig lehúzva, az orvos pedig éppen
fertőtlenítővel kenegette a szúrásnyomokat. Dr. Moore ránézett, mire a nő fülig
vörösödött és elkapta a tekintetét. Zavartan az orvosra nézett, aki
elmosolyodott, mutatóujját a szája elé tette, és fejével intett, hogy csendesen
menjen ki.
Kate hátralépett, halkan behúzta
az ajtót, aztán a falnak támaszkodott és alsó ajkát beharapva elmosolyodott.
Tudta, hogy az orvos diszkrét, soha nem árulja el Rick-nek, hogy meglátta
szinte meztelenül.
- Kate! Hozhatnád a jeget, és egy
tiszta alsót a barátod táskájából - szólt ki az orvos a szobából.
A nő már nyitotta a száját, hogy
ellenkezzen a "barátod" szó miatt, de aztán mégsem szólt. Nincs abban
semmi rossz, hiszen ők a szó legnemesebb értelmében barátok. Kinyitotta Castle
táskáját: egy farmer, két ing, borotválkozó szerek, és két bokszeralsó. Hány
napra készültél Rick? - mormolta maga elé.
Fogta az alsónadrágot és belépett
a szobába. Egy kicsit gonoszkodni akart a férfival, de amikor meglátta, hogy
milyen fájdalmas arccal álldogál az ágy mellett, nem volt szíve hozzá.
- Tessék - nyújtotta felé a
ruhadarabot. Castle elvette, de nem mozdult. Aztán nagy sokára megszólalt.
- Elfordulnál, Kate?
- Ja ..., persze - fordult meg
zavartan a nő. Hallotta, ahogy mögötte nehézkesen alsót cserél a férfi, és hogy
elterelje a figyelmét, az orvoshoz fordult.
- Minden rendben Andrew?
- Igen - válaszolt, miközben
táskájába rakta az orvosi eszközöket. - Fektesd le, tegyél jeget az arcára és a
bordáira. A kezén maradjon a kötés néhány napig. A szúrásokkal nem lesz teendő,
de ha begyulladna, akkor le kell fertőtleníteni. Ha megbocsájtasz, akkor én
most mennék. Kimerítő volt az éjszaka.
- Köszönök mindent - nézett
jelentőségteljesen Kate a férfira, miközben kikísérte.
- Neked nem tudok nemet mondani. Olyan
vagy, mint az én drága Elisabeth-em - búcsúzott el az orvos.
Beckett visszament a hálóba, és
meglepődve látta, hogy Castle még mindig az ágy mellett álldogál.
- Most miért nem feküdtél még le?
- pirított a férfire.
- Nem tudtam hova fekhetek -
válaszolt bizonytalanul. Kate elnevette magát.
- Azt hiszed, olyan gonosz
vagyok, hogy a kanapéra száműznélek ilyen állapotban, vagy azt, hogy befekhetsz
mellém az ágyba?
- Ha lehet, inkább a második
variációt választanám - nézett Kate-re reménykedve a férfi.
- Már az is boldoggá tesz, hogy
elmondhatom magamról, Kate Beckett nyomozó ágyában fekhettem - nézett a nőre
ártatlan szemekkel.
- Castle! - emelte meg a hangját
Beckett. A száján volt, hogy visszavág a kis titkával, de meggondolta. Lesz még
rá jobb alkalom, amikor előhozakodhat vele! Ki tudja, mikor kell kordában
tartania a férfit? - Aludjunk egyet, holnap hosszú nap vár ránk - zárta le a
vitát. Kicserélte az ágyneműket, megvárta, amíg Castle elhelyezkedik az ágyban,
aztán betakarta. Végignézett az oldalán fekvő, mocorgó, nyakig betakart írón. - Olyan, mint egy nyughatatlan kisgyerek, aki nem akar elaludni - gondolta. - De
olyan ártatlan is? - tette fel magának a kérdést.
- Mit fészkelődsz annyit? -
nézett rá feddőn.
- Csak olyan helyzetet kezesek,
amelyikben semmim sem fáj, de azt hiszem ez egy lehetetlen küldetés - nyögött
minden mozdulatnál. Kate szó nélkül kiment a szobából. Rick felnézett. -
Biztosan elege lett a nyafogásomból - állapította meg szomorúan. - Nem is
csodálkozhatok rajta: idejöttem a nyakára és majdnem megölték. Az éjszaka
történéseit elnézve még szerencse, hogy nem dobott ki. Szerencsésebb lett
volna, ha szállodába megyek - sóhajtott csendesen. Még próbálkozott úgy
feküdni, hogy se a bordái, se a szúrások ne fájjanak, de ha ez sikerült, akkor
a kézfeje lüktetett, a bal szemhéját pedig alig tudta kinyitni. Lassan
beletörődött a helyzetbe, és inkább nem mozdult. Ekkor kinyílt az ajtó és Kate lépett
be rajta, egyik kezében friss jeges zacskókkal, a másikban egy gyógyszeres
üveggel és egy kanállal.
- Hoztam fájdalomcsillapítót,
hogy tudj aludni, és jeget a bordádra és az arcodra - szólt gyengéden.
Rick meglepődött. Nem tudott elég
hálás lenni a nőnek a gondoskodásért. Zavarában csak nézett rá szótlanul,
beszédes szemekkel. A tekintetben benn volt a bocsánatkérés és a köszönet is.
Kate szavak nélkül is értette.
- Sajnos csak gyerekeknek készült
fájdalomcsillapító van itthon, de dupla adag egy nagy gyereknek is használni
fog - mosolygott.
- Gyerek gyógyszer? Mit titkol
Beckett nyomozó? - lepődött meg a férfi.
- Néhány hete Apa összeszedett az
utcán egy hajléktalan nőt a kisgyerekével. Az asszonynak tudtunk éjjelre
szállást szerezni, de a kisfiú hétvégére nálam maradt, mert csak hétfőn tudtuk
megnyugtatóan elrendezni a sorsát úgy, hogy az édesanyjával maradhasson. Fájt a
foga, és Dr. Moore ezt a szirupot adta. Ma éjjel nem akarom még egyszer
zavarni, úgy hogy be kell érned ezzel. Próbálj meg felülni!
Castle nehézkesen megtámaszkodott
a könyökén, miközben Kate egy kanálnyi szirupot töltött ki.
- Ááá - mondta mosolyogva a nő,
mint amikor egy kisgyereket akarnak rávenni, hogy nyissa ki a száját.
A férfi engedelmesen kitátotta a
száját, Kate pedig a kanál tartalmát óvatosan beletöltötte, mire Castle
rettentő fintort vágva cikákolni kezdett.
- Te jó ég! Meg akarsz mérgezni?
Brrr! - rázkódott össze a rossz íztől. - Ilyet adni a gyerekeknek emberkínzás!
- panaszkodott.
Beckett csak mosolygott. - Tom
jobban bírta. Ő nem nyafogott, csak megköszönte, hogy segíteni akarok.
Rick elszégyellte magát.
Rázkódott még egyet, de nem panaszkodott tovább, inkább megpróbált
visszafeküdni. A nő felhajtotta a takarót és finoman az oldalán levő duzzadt
vörös foltra tette a jeget. Látta, hogy Castle lélegzete is elállt a hidegtől,
és erősen belemarkolt a lepedőbe, de nem jajgatott. A másik zacskót Kate
elgondolkodva dobálgatta a kezében.
- Ezt az arcodra szántam, de ha
akarod, akkor a hátsódra teszem - csillant pajkos fény a szemében.
- Nagyon vicces - húzta el a
száját Rick, elvette a jeget és bedagadt szemére tette. Még duzzogott egy
kicsit, de amikor a nő újra betakarta, hálásan ránézett, és csak annyit
mondott: - Köszönöm!
- Aludj jól! - búcsúzott el
Beckett, és behajtotta maga mögött az ajtót.
Mindketten éberen feküdtek egy
darabig, és most már nem a Pochenko által előidézett eseményeket, hanem az
előbbi kicsit komikus, ugyanakkor intim jelenet mozzanatait idézték fel. Az
emlék kellemes volt, ezért adrenalin fűtötte idegrendszerük lassan
megnyugodott, és átadta helyét a pihentető alvásnak.
Beckett a telefon rezgésére
ébredt. Pár másodpercbe telt, mire tudata elhagyta a mély alvás békés világát,
és érzékelte a zizegő hangot. Hirtelen úgy törtek elő agyában az éjszakai
emlékek, mint a szélvihar, és erre kinyitotta a szemét. Világos volt. Kinyomta
a telefon ébresztőjét, és minden fáradtság nélkül felkelt. - Úgy látszik, tudok
intenzíven aludni - gondolta. Halkan benyitott a hálóba, és megállt az ágy
végében. Castle egyenletesen szuszogva aludt az ágyában. Nézte a férfit. Olyan
békésen alszik, mint egy ártatlan kisgyerek. Tudta, hogy sok arcát látta már,
mégsem ismeri igazán. Hogy lehet, hogy mégis feltétel nélkül megbízik benne?
Elkalandoztak a gondolatai. Rég volt már, hogy egy izmos férfitest feküdt az
ágyában, és mivel tudta, hogy mi rejlik a paplan jótékony takarásában, pajzán
gondolatai támadtak. Eszébe jutott, amikor éjjel meglátta a szinte meztelen
férfit, és huncutul elmosolyodott. Mielőtt még fantáziája olyan helyre repítette
volna, amibe saját maga is belepirul, gyorsan kilépett a szobából, és becsukta
az ajtót.
Felöltözött, bekapott pár falatot
és főzött egy kávét. Amíg a forró életerőt adó nedűt kortyolta, írt pár sort
Castle-nek. Nem szívesen hagyta magára a férfit, de be kellett mennie az őrsre.
Tudta, hogy mérges lesz rá az író, hogy kihagyja Pochenko kihallgatásából, de
azt is tudta, hogy Rick-et az érzelmei vezérelnék, és elfogult lenne az
orosszal szemben. Ráadásul fizikailag sincs jó, gyógyulnia kell, semmi keresnivalója
az őrsön, amíg jobban nem lesz. Hagyott egy kulcsot az üzenet mellett, és
sietve elment.
Egy óra múlva Rick békésen
ingadozott az ébrenlét és az alvás határán. Tudata őrizni akarta ezt a kellemes
állapotot, de teste az ébredést sürgette. Az első érzése az volt, hogy éhes;
aztán megmozdult, és az éhség mellé csatlakozott a fájdalom. Nyögött egyet és
kinyitotta a szemét. Azaz kinyitotta volna, ha bedagadt szemhéja
engedelmeskedik. Hallgatózott. Ha Beckett még alszik, nem akarta zavarni, de
egyre sürgetőbbé vált, hogy felkeresse a mosdót. Vett egy mély lélegzetet, és a
lehető leghalkabban felkelt és kinyitotta az ajtót. A kanapén összehajtva állt
az ágynemű, a nőnek pedig semmi nyoma. Felgyorsult a szívverése: csak nem
hagyta itt? Talán csak átment Dr. Moore-hoz - töprengett reménykedve, amíg meg
nem találta az üzenetet. Dühében földhöz vágta az összegyűrt cetlit, és a
száját összeszorítva préselte ki a szavakat: - Hogy tehetted ezt velem Beckett?
Felöltözött, és éppen nyitni
akarta az ajtót, amikor kopogtak. A küszöbön Dr. Moore állt.
- Látom, jobban van - mondta
barátságosan, - de még ágyban lenne a helye.
- Beckettnek meg mellettem lenne
a helye!
Az orvos meglepve hallotta ki a
dühöt a férfi hangjából.
- Gondoskodik ő magáról, akkor
is, ha nem tud róla - védte a nőt. - Mielőtt elment, megkért, hogy vigyázzak
magára: segítsek, ha fájdalmai lennének, és ne engedjem, hogy valami hülyeséget
csináljon.
- Nem azt várom tőle, hogy
gondoskodjon rólam, vagy ápoljon, hanem hogy egyszer az életben vegyen komolyan!-
fakadt ki az író. - Maga talán nem tudja, de aki az éjjel meg akart ölni
bennünket, az egy Pochenko nevű orosz bérgyilkos volt, aki a maffia takarítója,
aki eltűnteti az útból a nemkívánatos személyeket. Írtam egy regényt, amiben
egy Pochenko nevű bérgyilkos meg akarja ölni Nikki Heat-et - akit Beckettről
mintáztam - de ő egy forró vasalóval "kivasalja" az arcát. Az alvilág
azt hitte, hogy az igazi Pochenko-ról mintáztam a könyvbeli pancsert, és ezért
nevetség tárgya lett. Bosszút akart rajtunk állni, amiért nevetségessé tettük a
munkaadói előtt. Elfogták, és Beckett képes volt engem itt hagyni, és egyedül
kihallgatni! Ez az én ügyem! Miattam jött ide és akart megölni bennünket! -
magyarázott egyre indulatosabban. - Szinte minden kihallgatáson ott voltam vele!
Hogy hagyhat ki most belőle? - kiabált most már dühösen, szemében harag és
csalódottság látszott. Aztán kérdőn az orvosra nézett és halkabban hozzátette:
- Miért nem bízik bennem?
- Mondta, hogy mérges lesz -
szólalt meg türelmesen a doktor. - Csak magát védi. Fizikailag nincs jól,
személyesen érintett az ügyben, ezért valószínűleg nem sülne ki semmi jó abból,
ha ott lenne. Ráadásul a szabályzat is tiltja, és ha valami olyan történne a
kihallgatáson, amit a védőügyvéd sérelmez, akkor maga repülne a rendőrségről,
és soha többet nem dolgozhatna együtt Kate-tel. Ahogy elnézem, ezt maga sem
akarhatja!
Egy kicsit elhallgatott, hagyta,
hogy Castle megeméssze a hallottakat, és egy kicsit megnyugodjon. Csak néhány
órával ezelőtt találkozott az íróval, de abban biztos volt, hogy sokkal többet
jelent a nőnek, mint eddig bármelyik férfi az életében. Látta, hogy Castle
eltöpreng a hallottakon és nem ellenkezik. Ez jó jel.
- Törődik magával, és ez fontos
dolog. Ne szúrja el azzal, hogy a sértett büszkeségét hagyja felülkerekedni a
valódi érzésein! - nézett mélyen az orvos Castle szemébe. Az író alig ismerte a
férfit, mégis olyan ismerősen csengtek a mondatai és a hangsúlyai. Aztán
rájött: mintha csak az anyját hallaná! Halkan, komolyan, ésszerűen formálva a
gondolatokat, más megvilágításba helyezi a dolgokat, mint amilyennek ő látja.
Elgondolkodtatták a férfi szavai, de a csalódást és a megbántottságot nem
tudták feledtetni akkor sem, amikor már belátta, hogy Beckett ésszerűen
cselekedett.
- Akkor is szólhatott volna! -
mondta még mindig durcásan.
- És maga szót fogadott volna? -
mosolyodott el az orvos, és válasz sem várva folytatta. - Na látja, ezért nem
szólt!
- Bemegyek az őrsre - zárta le a
beszélgetést Castle.
- Ne csináljon hülyeséget!
Gondoljon arra, hogy mi forog kockán! - figyelmeztette az idős férfi. - Tessék,
ezt tegye el! Szüksége lesz rá - nyújtott felé egy doboz fájdalomcsillapítót.
- Köszönöm - mondta Castle, és
mindketten tudták, hogy nem csak a gyógyszerre mondja.
Néhány perc múlva az író már az
utcán állt. Megborzongott a hűvös szélben. Látta, hogy a mellette elhaladó
gyerekek megbámulják még mindig dagadt száját és szemét, ami egyre sötétebb
lilában pompázott, de legalább nem fájt, nem úgy, mint a feneke és a combja.
Némelyik szúrásnyom begyulladhatott, mert minden lépésnél úgy érezte, mintha
még mindig benne lennének e tüskék. Leintett egy taxit, kinyitotta az ajtaját,
aztán tanácstalanul álldogált. Hogyan üljön be? Gondolt egyet, és odaszólt a
sofőrnek.
- Ne kérdezzen semmit, csak
hajtson a 12-es rendőrőrsre!
A sofőr nem szólt semmit, csak
elkerekedett szemmel nézte a visszapillantó tükörben, ahogy utasa négykézláb
bemászik a hátsó ülésre, és ahelyett, hogy leülne, térdelve marad. Aztán
megrándította a vállát, sóhajtott egy kicsit, aztán elindult. Tempósan
vezetett. Volt már néhány fura utasa, de térdelve még senki nem utazott vele.
Gyakran nézett a tükörbe: ki tudja nem valami lökött-e e pasi, jobb lesz
mielőbb megszabadulni tőle. Megkönnyebbült, amikor a férfi rendezte a számlát,
sőt, tisztességes borravalót is adott, és hátrálva kimászott a kocsiból.
Castle fülében akkor is az orvos
szavai csengtek ("csak magát védi", "törődik magával"),
amikor kilépett a liftből. Látta, hogy sokan felé fordulnak, sugdolózni
kezdenek, barátságosan rámosolyognak, de nem állt meg, csak morcos
arckifejezéssel Beckett asztala felé indult, esélyt sem akart adni, hogy
megszólítsák. Bár fájdalmas volt minden lépés, igyekezett úgy menni, hogy ne
vegyék észre a sérülését. Reménykedett benne, hogy legalább azt nem mesélte el
Kate az őrsön, hogy beleesett a kaktuszba! Most nehezen tűrte volna, ha
poénkodnak rajta. Körülnézett, de sem Kate-t, sem a fiukat nem látta, ezért a
kihallgató melletti szobába lépett. Espo és Ryan az asztalon ültek az egyik
oldalon átlátszó tükörrel szemben, és Beckettet figyelték, ahogy Pochenko-t
puhítja. Az ajtó nyílódására mindketten odanéztek, amikor meglátták a belépő
írót felpattantak és megölelték.
- Castle! Öregem! Nagy voltál!
Gyere, ülj le és nézd meg, hogyan szedi ízekre Beckett azt a mocskot!
- Kösz, de inkább állok - mondta
komolyan, és összehúzott szemöldökkel nézett át a tükrön.
Ryan csodálkozva fürkészte Castle
arcát. Valami történt, mert a férfi nem úgy viselkedett, ahogy megszokták.
Hallgatagon figyelték, ahogy
Beckett néhány perc alatt sarokba szorította a gyanúsítottat. Határozott volt
és kemény, de ez nem volt újdonság a három férfi számára, ahogy a színtiszta
logika sem, amivel nem hagyott kiutat Pochenkonak. Castle azon lepődött meg,
hogy semmi személyes érzelmet nem lehetett felfedezni a nőn. Talán igaza volt.
Ő nem tudott volna ilyen hideg fejjel részt venni a kihallgatáson.
- Igazi profi, ugye? - nézett rá
kérdőn Ryan, mire Castle csak bólintott.
A kihallgatás véget ért, az orosz
aláírta a beismerő vallomást és éppen kivezették. Rick nem vette le a szemét a
nőről, aki mintha megérezte volna, hogy figyelik, a tükör felé nézett. A férfi
csak nézte a gyönyörű zöld szempárt, és nem értette, hogyan haragudhatott rá.
Aztán a nő elfordult, összeszedte az iratokat és elindult kifelé. Castle is
kilépett a megfigyelőből. Kate megtorpant, amikor meglátta a férfit, és bár
látta, hogy rendkívül komoly, ő mégis elmosolyodott.
- Örülök, hogy jobban vagy! -
kezdte, és mielőtt az író kinyithatta volna a száját, már folytatta is. - Ezt
kellett tennem Castle. Így volt helyes. Ne haragudj! - Tekintetével kutatta a
férfiét, és bár érezte, hogy sértődött, remélte, hogy nem bántotta meg.
- Tudod, nem esett jól, hogy
otthagytál ... akarom mondani ... kihagytál az ügyből - szólalt meg hosszú
hallgatás után. A tudatalattija játszott vele, hogy eltévesztette a szót?
Igazából az fájt neki, hogy Kate egyedül hagyta? - futott végig az agyán. - Nem
haragszom. Igazad volt. Jobb, hogy így történt!
- Oké, örülök, hogy így érzel!
Pochenko rács mögé kerül, többé nem jelent veszélyt. Gyere, megírom a
jelentést, aztán mehetünk!
Beckett leült az asztalához, de a
férfi csak tipródott a széke mellett fájdalmas arckifejezéssel. A nő felnézett,
és azonnal kapcsolt.
- Á, a papírmunka megvár! Gyere,
menjünk! - szája sarkában huncut mosoly villant.
Amikor leértek a garázsba, Kate
kinyitotta az autója hátsó ajtaját, a férfire nézett, és mosolyogva intett a
szemével.
- Na, mássz be Chuck Norris!
- Ne merjen kinevetni Beckett
nyomozó - duzzogott most már a régi Castle. - Hova viszel? - kérdezte aztán.
- Haza. Martha randija már véget
ért, nincs miért nálam lenned.
- Honnan tudod? És ha még otthon
van egy férfival? - Castle beleborzongott a gondolatba.
- Felhívtam, és elmeséltem mi
történt, mielőtt még a hírekből tudná meg. Már vár rád, és izgatottan készül
arra, hogy ápolhasson.
- Jaj, ne! - nyögött fájdalmasan
a gondolatra a férfi. - Tudod te mit jelent ez? Napokig nem enged felkelni,
jéggé fog fagyasztani a borogatással és látni akarja minden sebemet! - nézett
kétségbeesve a nőre. - Beckett ezt nem teheted velem, miután megmentettem az
életedet!
Kate leállította a kocsit, és
szelíden a szemébe nézett.
- Te is tudod, hogy ez a helyes.
- Igen, de akkor is ... -
morgolódott még egy kicsit.
- Na gyere, felkísérlek!
Castle ajtaja előtt álltak, de
mielőtt Kate bekopogott volna, a férfi megfogta a kezét, és kihasználva, hogy
még kettesben vannak, belenézett a csodás szempárba és szomorkás mosollyal
megszólalt:
- Köszönöm.
- Always! - mosolygott vissza rá
a nő.
/VÉGE/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése