Változatok egy témára 4. (teljes)

Változatok egy témára 4.

 

- Reggeli! - kiáltotta Alexis, miközben belépett apja szobájába a narancslevet és palacsintát tartalmazó tálcával. Kedveskedni akart a férfinak, persze nem minden hátsó szándék nélkül. Szeretett volna szervezni egy házibulit még a ballagás előtt, amolyan baráti búcsúpartit, ahova meghívhatja az összes barátját, de sejtette, hogy ellenállásba fog ütközni, ezért úgy gondolta, elkezdi megpuhítani a világ legszeretetreméltóbb apját, akiről tudta, hogy túlságosan félti, ezért ódzkodik a buliktól. A szobába lépve megtorpant az elé táruló látványtól.

- Apa, mi baj van? - kérdezte aggódva, amikor meglátta, hogy a férfi fal fehéren, szenvedő arccal ül az ágy háttámlájának támaszkodva, az ágy mellett pedig egy vödör, és a bejárónő felmosó eszközei állnak.

- Kivinnéd az ételt? - szólalt meg könyörgőn Castle. Már az ennivaló gondolatától is rosszul volt, látványától pedig azonnal felfordult a gyomra, ezért nyelt egy nagyot, remélve, hogy így megelőzheti a bajt.

Alexis kivitte a tálcát, és közben azon töprengett, mi történhetett, mert élete során néhányszor látta már az apját valami vad buli után másnaposan, amikor küszködött háborgó gyomrával és hasogató fejfájásával, de ez más volt. Tudta, hogy este elment vacsorázni egy hosszú barna hajú, gyönyörű modellel, de hallotta, hogy éjfél előtt hazaért, és később látta a dolgozószobából kiszűrődő fényt, tehát írt. Végigfutott az agyán, hogy mostanában elég gyakran vacsorázott szép nőkkel az apja, de soha nem hozta őket haza, és még egyiküket sem mutatta be neki.

- Maradj kinn! - hallotta meg az utasító hangot, mire megtorpant. Hallgatózott. A kiszűrődő hangok egyértelművé tették, hogy az apja gyomra már a semmitől próbál megszabadulni nagy erőlködések közepette. Amikor csend lett, lassan nyitotta ki az ajtót, és félve lépett vissza a szobába. Castle a nagy franciaágy szélén ült csapzottan, hideg verítéktől izzadtan, lábai között a vödörrel. Fel sem nézve szólalt meg.

- Mondtam, hogy maradj kinn! Nem akarom, hogy így láss! - zihálta.

- De Apa! Rosszul vagy! Csak nem gondolod, hogy ilyen állapotban magadra hagylak? - ült le mellé az ágyra Alexis, és együtt érzőn végigsimított a hátán, közben megérezte, hogy a férfi az egész testében remeg. - Elrontottad a gyomrod?

- Azt hiszem, igen. Alighogy hazaértem a vacsoráról, elkezdett kavarogni, aztán fel-alá liftezni. Gondoltam, írok egy kicsit, és az majd eltereli a figyelmem, de egyre rosszabb lett - mondta Castle sóhajtozva.

- Mit ettél?

- Kérlek, ne beszéljünk ételről! Azt hiszem, a kagyló nem volt friss - válaszolt, de ahogy megjelent a képzeletében a vacsora emléke, máris a szája elé kapta a kezét.

- És minek ide ez a sok cucc? - mutatott végig a lány a vödrön és a felmosón.

- Első két alkalommal még elértem a fürdőszobáig, harmadszorra viszont nem, utána meg már esélyem sem volt - mesélte megtörten a férfi, még mindig remegve a gyengeségtől.

- Hozok egy kis teát. Kell a folyadékpótlás, és talán megnyugtatja a gyomrodat - állt fel Alexis, és szomorúan nézett végig az apján. Még sosem látta ilyen gyengének és elesettnek.

Mire visszajött a teával, a férfi már az ágyban feküdt, vagyis inkább ült, és csukott szemmel pihent. Érezte, hogy vár még rá néhány megpróbáltatás, és ez a megkönnyebbült állapot csak átmeneti helyzet. Alexis a kezébe adta a teát, aztán kiment a fürdőbe, és egy hideg vízzel átitatott ruhával tért vissza.

- Lassan kortyold! - figyelmeztette a férfit, miközben finoman megtörölgette a homlokát és az arcát. - Nem kellene orvost hívni? - kérdezte, bár az elgyötört arcot elnézve feleslegesnek találta a kérdést.

- Nem, nem! Már sokkal jobban vagyok! - ellenkezett túlságosan gyorsan Castle.

- Jobban? Hiszen végighánytad a fél éjszakát, és még mindig nem maradt abba!

- De hamarosan jobb lesz.

- Emlékszel? Olyan 9-10 éves lehettem, amikor össze-vissza ettem a barátnőm szülinapi buliján, és itthon megállíthatatlanul jött ki belőlem minden, ezért elhívtad Dr. Sharman-t, aki adott egy injekciót, és azonnal jobban lettem. Neked sem kellene tovább szenvedni - próbálta meggyőzni az apját, miközben aggódva fürkészte a tekintetét.

- Nem - jelentette ki határozottan az író. - Nem kell orvos. Különben is, utálom a mostani orvosunkat, mert nyers és lelketlen, csak nagyanyád van úgy oda érte - morogta.

- Jaj, Apa! Ne légy már olyan gyerek! Tudom, hogy félsz az injekciótól, de azért az mégsem olyan rossz, mint ez - mutatott a vödörre.

- De én, én ... félni? Még hogy én? Honnan veszed ezt a ... - eddig jutott a magyarázkodásban, amikor Alexis-re nézett, aki felkészülve az átlátszó kifogásokra, felhúzott szemöldökkel, kérdőn nézett rá.

- Rosszul hazudsz, ugye tudod? - sóhajtott a lány, aztán kezébe vette a telefonját, és keresgélni kezdett a névjegyzékben.

- Ne! Kérlek, ne! - fogta meg a kezét Castle. – Igen, bevallom, félek. De a tea segíteni fog, érzem, hogy már nem lesz baj - nézett esengve a lányára, miközben megállapította, hogy megint Alexis a felelősségtudó felnőttként viselkedő gyerek, ő pedig a gyerekesen viselkedő felnőtt.

- Rendben - adta meg magát sóhajtva a lány. - De ha még egyszer hánysz, akkor jön az orvos. Most feküdj le, és próbálj pihenni!

Alexis betakarta a férfit, összeszedte a felmosó cuccokat, még egyszer visszanézett becsukott szemmel fekvő apjára, és csendesen kiment.

Castle érezte, hogy még nincs vége a szenvedéseinek, de nem akarta, hogy Alexis anyáskodjon felette, orvost meg végképp nem akart. Alig telt el néhány perc, amikor megszólalt a telefonja. Felkelt az ágyból és a készülékért nyúlt, amikor érezte, hogy a helyzetváltoztatás nem tett jót éppen lecsillapodó gyomrának. Beckett hívta. Alighogy felvette a telefont, már meg is bánta, mert a rosszullét hulláma újra végigsöpört rajta, ezért kezében a készülékkel a fürdőszoba felé vette az irányt.

- Castle - szólt bele zihálva, nagy levegőket kapkodva.

- Van egy új ügyünk. Szerintem érdekelne - hallotta Beckett várakozásteljes hangját.

Kate sokáig vacillált, hogy felhívja-e az írót. Mostanában eltávolodtak egymástól, amiről számtalan apró jel tanúskodott: az el-elmaradó kávé, az egyre ritkább évődések, a gyakran feszült hangulat, a meghittség, és a cinkos egymásra mosolygások hiánya. Ráadásul Castle egyre gyakrabban lépett le sietve a nyomozás végén - vagy akár közben is - valami átlátszó kifogással, és szinte soha nem voltak kettesben. Most mégis úgy gondolta, hogy ez az ügy felkelti a férfi érdeklődését, és azért is hívta, hátha a nyomozás során visszazökken a régi kerékvágásba a kapcsolatuk.

- Nem ... most nem ... tudok ... menni - mondta nagy sóhajtások és nyögések között Castle, aztán gyorsan kinyomta a készüléket, még mielőtt Beckett meghallja, hogyan szabadul meg az előbb megivott teától.

Kate döbbenten meredt a telefonjára. Egy felettébb kellemetlen gondolat kezdte befészkelni magát az agyába. Castle meg sem kérdezte, hogy mi történt, és feltűnően gyorsan letette a telefont. Na és ahogy sóhajtozott, zihált és nyögött! Csak nem ... ? Lehet, hogy rosszkor telefonáltam, és pont megzavartam a hancúrozását egy nőcskével? - száguldoztak a gondolatai, miközben dacosan összeszorította a száját, és elindult a pihenő felé egy kávéért. - Akkor csak szórakozz! Meg tudom oldani az ügyet is, és kávét főzni is tudok nélküled - gondolta dühvel vegyes csalódottsággal.

- Beckett! - dugta be fejét az ajtón Esposito. - Most már biztos, hogy a miénk az ügy! Indulhatunk, a helyszínelők mindjárt végeznek.

A nő csak bólintott válaszul. Mérgesen lerakta a tűzforró kávét, és gyors léptekkel ment az asztalához. Felkapta a kabátját, és miközben a lift felé indult, még rápillantott az íróasztala mellett üresen álló székre. A düh mellé most már szomorúság is társult.

Tizenöt perc múlva a helyszínen volt. Már az autóból megállapította, hogy a körzete egyik legszebb részén történt a gyilkosság. Az impozáns épület előtt felállított kordon, és a gyülekező kíváncsiskodók tudatták a reggeli forgalomban erre haladókkal, hogy valami szokatlan dolog történhetett. Leparkolt, és önkéntelenül körbenézett, hátha meglátja valahonnan előbukkanni az írót, de mivel sehol nem látta, csak elhúzta a száját. Miért reménykedett benne titkon, hogy eljön? Már annyira megszokta, hogy két kávéval a kezében, sokszor a semmiből lép elő a férfi, amikor csatlakozik hozzájuk egy helyszínen, hogy most hiányérzete volt. Sóhajtott egyet, aztán felmutatta a jelvényét, és átlépett a kordonon.

Castle hiába reménykedett abban, hogy a csukott ajtón nem hallatszanak ki szenvedésének hangjai.

Alexis határozott mozdulattal nyitott be a fürdőszobába, készen arra, hogy leszidja az apját, amiért nem engedte az előbb, hogy orvost hívjon, de a szeme elé táruló látványtól megesett rajta a szíve. Castle a WC-kagyló mellett térdelt, és jobb híján pólójába törölgette verejtékben úszó arcát.

- Már csak a tea volt - nyögte reménykedve, de tudta, hogy most már nem ússza meg orvos nélkül.

- Le tudsz zuhanyozni? - kérdezte Alexis, mire a férfi bizonytalanul bólintott. - Jó. Te zuhanyozz le, én meg hozok egy tiszta pizsamát, és hívom az orvost! Ne nézz rám így Apa! Tudod, hogy te is ezt tennéd a helyemben! - nézett a könyörgő szempárba, ami ugyanolyan kéken csillogott, mint az övé. Segített felállni az erőtlen férfinak, aztán keresett egy pizsamát, és betette a fürdőszobába. Megnyugodva látta a zuhany alatt mosakodó alak sziluettjét, és elmosolyodott. Akármennyire is játszotta a macsót, előtte nagyon is szégyenlős volt az apja, és más körülmények között felháborodott volna azon, hogy benn jár a fürdőszobában, amíg ő tusol, de most nem volt ereje ilyenekre figyelni. Alexis fogta a telefonját, és amíg pörgette a neveket, azon töprengett, mennyire irtózik ő is az új orvosuktól. Még szerencse, hogy szinte sohasem betegek, így csak a Nagyit kell "ápolgatnia"! Szegény Apa! - gondolta. Aztán egy hirtelen elhatározással nem az orvos nevénél, hanem Lanie-énél érintette meg a képernyőt, bár tudta, hogy ma szabadnapja van. Az elmúlt évben sokat dolgozott a törvényszéki orvos mellett gyakornokként, és kapcsolatuk lassan barátivá változott, azonkívül azt is tudta, hogy Lanie nagyon kedveli az apját, ezért merte zavarni.

Az orvos néhány kicsengés után felvette a telefont, és érezte, hogy a segítségére szorul Alexis, mert indokolatlanul nem hívná.

 - Valami baj van? - kérdezte.

- Igen. Apa nagyon rosszul van. Segítenél?

- Természetesen, de mi történt?

A lány szinte érzelemmentesen, szakszerűen sorolta fel a tüneteket és a feltételezhető kiváltó okot, mint egy orvostanhallgató az orvosnak.

- És hogyan éli meg? - kérdezte együtt érzőn Lanie, aki meglepődött a lány keménységén.

 - Macsónak akar látszani, de nagyon rosszul van. Remeg a gyengeségtől. Lanie, én még soha nem láttam őt ennyire szenvedni - sóhajtotta most már a sírás határán Alexis. Abban a pillanatban, hogy nem egy betegként, hanem az apjaként gondolt a férfira, mintha elfújták volna a keménységét.

- Hamarosan ott leszek és segítek. Addig próbálj minél több teát megitatni vele, az sem baj, ha egy része nem marad meg benne! Minél többet iszik, annál több felszívódik. Nem szeretném, ha kiszáradna, mert akkor infúzióra lesz szüksége, és vihetjük a kórházba. Ügyes légy, és ne hagyd, hogy ő dirigáljon!

Alexis megpróbálta Lanie tanácsát követni, és néhány korty teát beleerőltetni a folyamatosan ellenkező íróba, de minden rábeszélő képességét össze kellett szednie, hogy sikerrel járjon, mert a férfi meg volt győződve róla, hogy ha nem itta volna meg a teát, akkor most nem kellene az orvosra várnia, akinek a gondolatától is megborzongott. Alexis nem mondta, hogy Lanie-t hívta, mert fogalma sem volt róla, hogyan reagálna rá az apja, bár azt sejtette, hogy bárkit szívesebben látna a háziorvosuknál. Megkönnyebbülve hallotta, hogy csengetnek, letette a poharat, amiből talán fél deciliter tea hiányzott, és sietett ajtót nyitni.

- És megnyílik a pokloknak kapuja - mondta színpadiasan Castle, és lefeküdt a magasra vetett párnára. Sóhajtott egyet, ami a testének és a lelkének is jólesett, és felkészülve a legrosszabbra, az ajtó felé fordította a fejét.

- Na, hadd lássam a betegünket! - lépett be a szobába mosolyogva Lanie. Feltételezte, hogy Castle lelkileg is rossz állapotban van, nem akarta még jobban megijeszteni azzal, hogy ő is komoly vagy ijedt arcot vág, bár mivel az ő páciensei nem igényeltek lelki támogatást, ebben nem volt igazán nagy gyakorlata.

- Hát te? Te … honnan tudtad ...- nézett csodálkozva a törvényszéki orvosra, aztán a lányára. - Alexis?

- Gondoltam, Dr. Parish-nak jobban örülnél - mentegetőzött ártatlan arccal a lány.

- Na, szép! Most aztán az egész őrs azzal szekálhat, hogy ledöntött a lábamról egy kis kagyló! - morogta, de magában inkább azon töprengett, milyen kínos, hogy Lanie ilyen helyzetben látja.

- Nem fognak kinevetni. Bárkivel előfordulhat, hogy romlott kagylót eszik, bár a rendőrök étlapján nem éppen a tengeri herkentyűk a leggyakoribb falatok. Azt hiszem a fánk tényleg kevésbé ártalmas – mondta Lanie, miközben lehajtotta a takarót a férfiról, aki lesújtva nézett rá, tudva, hogy máris elkezdődött a szekálása. - Csússz egy kicsit lejjebb, és húzd fel a pólód! - utasította most már komolyan a nő.

Castle megadóan engedelmeskedett, de most kezdett belegondolni, mi is vár rá. Ahogy vízszintesbe került, gyomra újra fordult egyet, ezért nyelt egy nagyot. Az kellene csak, hogy Lanie hányni lássa! Nem tudott a rosszullétével foglalkozni, mert megérezte, hogy Lanie meleg ujjai becsúsznak a pizsamanadrágja övrésze alá, és kezdik lejjebb húzni a nadrágját.

- De Lanie! - kiáltott fel meglepetten, és elkapta a nő kezét.

- Mi az, Castle? Csak nem megijedtél egy kis nadráglehúzástól? Azt hittem, hogy az ilyen pillanatokkal szoktál dicsekedni a fiúknak az őrsön! Elvégre egy gyönyörű nő vetkőztet - mutatott magán végig nevetve. - Nem kell rémüldöznöd! Meg kell vizsgálnom a hasadat, de ruhán keresztül még nekem sem megy - mondta komolyabban.

- Nem ijedtem meg, csak meglepődtem - mondta durcásan a férfi, és kicsit lejjebb húzta a nadrágot.

- Szólj, ha fáj! - mondta a nő, miközben módszeresen végigtapintotta a beteg hasának minden részét. - Itt nem fáj? - kérdezte az író arcát vizsgálva, amikor a has jobb alsó részéhez ért.

- Csak a kezedtől fáj, olyan erősen nyomod - nyögte a férfi.

- Ugye nincs vakbélgyulladása? - kérdezte meglepődve Alexis, mert ő nem is gondolt arra, hogy a begyulladt féregnyúlvány (amit helytelenül vakbélgyulladásnak neveznek) is produkálhat ilyen tüneteket.

- Nem, ez csak egy gyomorrontás - nyugtatta meg az orvos.

- "Csak" egy gyomorrontás? - háborodott fel Castle. - Tudod te, hogy mit érzek?

- Tudom, hogy rosszul vagy, de ha nyafogsz, attól nem lesz jobb, viszont ha szót fogadsz, akkor tudok segíteni - mondta komolyan Lanie, miközben orvosi táskájából egy fiolát vett elő, és egy steril tűt kezdett kibontani a csomagolásából.

Castle megigazította a pizsamáját, és feljebb húzódzkodott az ágyban, hogy félig ülő helyzetbe kerüljön.

- Tudom, igyak sok folyadékot, nehogy kiszáradjak - adta magának a tanácsot, megelőzve Lanie-t.

- Azért egy kis gyógyszeres megsegítés is szükséges - fordult felé az orvos kezében a fecskendővel, amit felfelé tartva megpöckölt egy kicsit. A látványtól Castle gyomra gombócba rándult. Néhány éve Lanie már adott neki injekciót, és igazán nem panaszkodhatott, mert nagyon kíméletes volt vele, de akkor ott volt Kate, aki mindig segített valahogy túlélni ezt a szörnyűséget. Ahogy a nőre gondolt, a szíve összefacsarodott. Már olyan régóta várt, és hiába küldte a jelzéseket a nő felé az érzéseiről, ő soha nem lépte át egyetlen pillantással sem a barátság határát. Egyre gyakrabban fogalmazódott meg benne, hogy talán hiába vár.

- Ne vágj már ilyen kétségbeesett arcot! Tudom, hogy mit érzel - próbálta vigasztalni az orvos.

- Dehogy tudod! - sóhajtott Castle, és nemcsak az injekcióra gondolt. - Nem hagyhatnánk ki azt a részt, hogy te megszurkálsz, és ugorhatnánk oda, hogy felírsz valami tablettát? - nézett a nőre ártatlan kisfiús szemekkel, mire Lanie-től csak egy szúrós pillantást kapott cserébe.

- A hullákkal sokkal könnyebb - sóhajtott Lanie. - Nem félnek semmitől, nem akarnak meggyőzni idétlenségekről, és szót fogadnak. Hogyan írhatnék fel gyógyszert annak, akiben nem marad meg semmi? A gyógyszer sem - tette hozzá jelentőségteljesen. - Feküdj le és fordulj meg! Megígérem, hogy gyors leszek, és ha nem feszíted meg magad, akkor alig fogod érezni. Remélem, hogy a szégyenlősségen már túl vagyunk!

- Én? Szégyenlős? Ugyan! - próbált meg erőltetetten mosolyogni Castle, mire a két nő csak sóhajtva egymásra nézett.

- Akkor semmi probléma nincs! Nem félsz, és szégyenlős sem vagy, tehát megfordulhatsz – vonta le a logikus következtetést Lanie.

- Nem - közölte szemrebbenés nélkül a férfi, és farkasszemet nézett az orvossal.

- De Apa! Te szoktad mondani, hogy az orvos utasításait mindig be kell tartani, hogy meggyógyuljunk! - korholta Alexis.

- De ez az injekcióra nem vonatkozik.

- Hogyan lehet nagyobb a félelmed a rosszullétnél? - csodálkozott a lány, és értetlenül nézett apjára. Egyre mérgesebb lett rá. Segíteni akarnak rajta, Lanie idejött a szabadidejében, ő meg ellenkezik.

- Nem félek, és már sokkal jobban vagyok, úgyhogy nem kell semmiféle injekció! - igyekezett meggyőző lenni az író, de igyekezett tekintetével elkerülni a tűt.

- Utoljára mondom Castle! Fordulj meg! - próbálkozott még egyszer Lanie, de a férfi csak összeszorította a száját és megrázta a fejét.

- Jó, akkor én megyek. Nem érek rá olyan beteggel foglalkozni, aki semmibe veszi az utasításaimat - váltott taktikát az orvos.

Alexis meglepődve nézett rá, egy pillanatig nem értette, hogyan teheti meg, hogy csak úgy ráhagyja a dolgot az apjára, de aztán Lanie felé fordulva rákacsintott, és egyből rájött, hogy csak ki akarja ugratni a nyulat a bokorból.

- Alexis ti mit fogtok ma ebédelni? - kezdett ártatlannak tűnő beszélgetésbe a lánnyal miközben pakolgatott az orvosi táskájába, és rá sem nézett Castle-re. - Én azt gondoltam, összedobok valami különlegeset. Egy kis ráksalátával kezdeném, aztán tintahalkarikákat csinálok valami finom fűszeres mártásban, esetleg még egy kis osztrigát készítek mellé - sorolta élvezettel a finomságokat Lanie. Alighogy kimondta a szavakat, a háta mögött mozgolódás támadt. Nem kellett hátranéznie ahhoz, hogy tudja, mi történik. Az ételek neveinek hallatán az író képzelete meglódult, ami addig is háborgó gyomrát végleg felfordította, és most rohant a fürdőszobába.

- Sajnálom - mondta Lanie szomorú szemekkel Alexis-nek.

- Nem volt más választásod - mondta lemondóan a lány, de közben majdnem megszakadt a szíve.

Mindketten a fürdőszoba felé néztek. A szenvedés hangjai lassan elcsitultak, és az ajtóban megjelenő író megtörten, szenvedő arccal nézett rájuk.

- Ez nem volt szép tőled. Nagyon nem volt szép - mondta sértődötten Laniere pillantva.

- Csak azt akartam, hogy belásd, szükséges az injekció, különben nem fog egyhamar megszűnni a szenvedésed.

A férfi lehunyta a szemét egy másodpercre, mint aki felkészül a legrosszabbra, aztán szó nélkül az ágyhoz ment és hasra feküdt. Ezt a csatát elvesztette, és csak reménykedni tudott, hogy megéri a szenvedés, és valóban jobban lesz.

- Alexis, kimennél? - szólalt meg, amikor Lanie le akarta húzni a pizsamanadrágját.

A nő szíve szerint felvilágosította volna, hogy fölösleges szégyenlősködnie a lánya előtt, hiszen Alexis már nem egy férfi hullát látott ruha nélkül, egy élő férfi sem hozná zavarba, de nem akarta az amúgy is sérült önérzetét még jobban megtépázni, ezért csak intett fejével a lánynak.

- Úgy tűnik, hogy az utóbbi években rám jár a rúd - morogta csak úgy maga elé Castle.

- Legutóbb is kibírtad. Annyira megedződsz, hogy hamarosan úgy viselkedsz, mint egy igazi macsó - dicsért és csipkelődött egyszerre Lanie mosolyogva, miközben fertőtlenítőt fújt a férfi csupasz fenekére.

- De legutóbb ott volt Kate - merengett el az emléken Castle, és szinte érezte a nő finom parfümjének illatát, ujjainak simogató érintését. Lanie egy határozott mozdulattal beleszúrta a tűt, és az emlék szertefoszlott. - Áááááúúúúú! Ez fáááj! – kiáltott fel fájdalmas hangon.

- Ne feszítsd meg magad, próbálj lazítani! - nyugtatta az orvos, de tudta, amíg görcsösen megfeszülnek az izmok, addig valóban nagyon fáj.

Végre az egész hatóanyag az izomba került, és Castle néhány nyögés kíséretében fellélegzett.

- De ha nem lesz hatásos, akkor még egyszer nem tudtok rábeszélni erre! - mondta durcásan, miközben felhúzta a pizsamanadrágját.

- Most arról beszéljünk, hogy kivel vacsoráztál! - kutatta a férfi arcát Lanie.

- Nem érdekes - válaszolt feltűnően gyorsan az író, és lesütötte a szemét. Abban a pillanatban tudta, hogy nagy hibát követett el, mert szavai és pillantása azonnal elárulták Lanie-nek, hogy kényes témára tapintott.

- Hogyne lenne érdekes! Lehet, hogy éppen olyan rosszul van, mint te, akkor pedig vizsgálatot kell indítani az étteremben. De miért olyan nagy titok? Csak nem egy új barátnő, Castle?

- Nem. Csak ... csak egy ismerős - dadogta zavartan a férfi, és nem értette, hogyan láthat át rajta ennyire a nő.

- Mostanában elég gyakran vacsorázol dekoratív, nőnemű ismerőssel - jegyezte meg Lanie, és hangjából már nemcsak csipkelődés, hanem rosszallás is kihallatszott.

- Azzal vacsorázok, akinek számítok valamit, és nem olyannal, aki semmibe vesz - csattant meglepően indulatosan Castle hangja, amin Lanie igencsak meglepődött, és elgondolkodott. Jó lesz, ha beszélek Kate-tel - állapította meg magában.

- Na, jó! Ha titok, hát titok - zárta le a beszélgetést, mert úgy látta, jobb, ha nem feszegeti tovább a témát. Castle-t túlságosan felizgatta a dolog, pedig most pihennie kell. Majd Alexis-től megtudja a részleteket - határozta el.

Még ellátta néhány jó tanáccsal az írót, aztán magára hagyta, a következő néhány percben pedig könnyedén kiszedte az aggódó Alexis-ből, amire kíváncsi volt.

Kate belépett az impozáns épület ragyogó márványfelületű előcsarnokába. Noha tudta, hogy minden szinten lakások vannak, úgy érezte magát, mint egy előkelő szállodában. Az épület éppen két körzet határán állt, és a gyilkosság kapcsán derült ki az a lehetetlen helyzet, hogy a városháza építésügyi osztálya szerint a 11-es, a rendőrségi adatbázis alapján viszont a 12-es körzet az illetékes. Kate körülnézett, hol találja a saját embereit, mert az előtérben még szép számmal tartózkodtak a másik őrs rendőrei is. Meglepetésére egy csoport civil ruhás nyomozó gyűrűjéből Gates kapitány indult felé határozott léptekkel. Arckifejezése dühöt tükrözött, de Kate-nek fogalma sem volt, hogy kire, és főleg miért mérges.

- Uram! - üdvözölte egy bólintással a kapitányt.

- Végre, Beckett! És hol csatangol a szárnysegédje? - kérdezte szikrázó szemekkel. - Legalább most itt lehetne, ha már egyszer miatta sózták ezt az ügyet a nyakunkba.

Kate szemöldökét összeráncolva, kérdőn nézett felettesére. Fogalma sem volt róla, hogy mi köze lehet Castle-nek a gyilkossághoz, de mivel a kapitány a válaszára várt, nehéz szívvel megszólalt.

- Nem tudott jönni – mondta.

Victoria Gates-nek nem kerülte el a figyelmét, hogy Beckett lesütött szemmel a földhöz intézte a szavait.

- Amikor nem kell, akkor állandóan maga mellett lábatlankodik, amikor fontos lenne, akkor meg nem tud jönni? - sütöttek a szavai. - A polgármester személyesen döntött a körzethatár ügyben, és nyíltan megmondta, hogy azt a csapatot szeretné megbízni az üggyel, amelyikben Beckett nyomozó dolgozik, és az ő kedvenc író barátja "segít" neki. Ha nincs a maga írócskája, most lenne egy nyugodt napom az őrsön, és nem kellene eljátszanom a gonosz hajcsárt, aki túlhajszolja az embereit!

Gates kapitány nem kiabált, de rendkívül nagy önuralmat erőltetett magára, hogy ez ne következzen be, így csak sziszegte a szavakat a foga között, tekintetével pedig ölni lehetett volna.

- Értem, uram - mondta a szokásos szavakat Beckett, abból nem lehet baj. Közben arra gondolt, hogy nem tudja, hogy csinálja Castle, de már megint sikerült egy rossz pontot szereznie a kapitánynál. Vagyis inkább kettőt: miatta kapták az ügyet, ő meg nincs itt. Szája sarkában megjelent egy apró mosoly a gondolatra, hogy nincs még egy olyan szerencsétlen férfi, mint az író, ha Gates-ről van szó, mert mindig sikerül kihúznia nála a gyufát.

- Ki az áldozat, és hol van a tetthely? - kérdezte, mert sejtette, hogy fontos személyt ölhettek meg, ha a polgármester maga intézkedett, akkor pedig érthető a kapitány reakciója, hiszen rendkívül nagy lehet rajta a nyomás.

- Az áldozat George Weaver, annak a kiadónak a tulajdonosa, amelyik Castle könyveit is kiadja. Ahogy ismerem az írócskáját, gondolom baráti kapcsolatban állt vele. A hatodikon van egy bérelt lakása, és éppen hancúrozott egy fizetett partnerrel, amikor az aktus közben meghalt.

Beckett elgondolkodva nézett a kapitányra. Nem egészen értette, mit keresnek itt, ha nem történt gyilkosság.

- Menjen, majd Perlmutter tájékoztatja! - utasította Gates.

Még körbenézett, mielőtt a lifthez indult volna. A hatalmas bejárati ajtón éppen akkor lépett be Ryan és Espisito, és sietve indultak felé.

- Bocs, de elakadtunk egy dugóban - mentegetőzött Ryan.

- Tudjuk már, hogy mi ez a felhajtás? - érdeklődött komoly arccal Espo.

- Annyit tudok, hogy Castle kiadójának a tulajdonosa szeretkezés közben meghalt. Meg ne kérdezzétek, hogy miért rángattak minket ide! - mondta egy mérges szemforgatás kíséretében, amiből a fiúk egyből tudták, hogy most nem érdemes kérdezősködniük, vagy megjegyzést tenniük, mert Beckett túl feszült ahhoz, hogy kielégítse a kíváncsiságukat, pedig szívük szerint azt is megkérdezték volna, hogy miért nincs ott Castle.

Kate nem akarta bevallani magának, de hiányzott neki a férfi. Furcsán érezte magát két régi társával a mindig nyomában loholó író nélkül. Pedig ez az ügy tetszene neki, már ha egyáltalán lesz ügy, mivel még mindig kétségei voltak afelől, hogy egyáltalán gyilkosság történt. Amíg felértek a hatodik emeletig, csak a férfira tudott gondolni. Már nagyon régen volt, amikor az író bevallotta neki, hogy szereti, de ő még nem állt készen. Azt sem tudta, hogy valaha készen fog-e állni egy olyan kapcsolatra, amire Castle vágyik. Már nem tudta elképzelni nélküle a hétköznapjait, de még mindig ugyanaz a félelem munkálkodott benne, mint évekkel ezelőtt, sőt, már mástól is félt. Az utóbbi időben valami megváltozott a kapcsolatukban, és egyre többször jutott eszébe, hogy vajon meddig fog várni rá a férfi. Egyáltalán, vár még rám? - tette fel magában a kérdést, és a félórája folytatott telefonbeszélgetésre gondolt, és azokra a dolgokra, amikről az utóbbi időben sejtése volt. Keserű méregként hatoltak szívébe a gondolatok. Esze tudta, hogy nem várhatja el a férfitól, hogy cölibátusban éljen amíg rá vár, mégis mardosta lelkét a féltékenység zöldszemű szörnye, ha elképzelte, ahogy egy másik nővel szeretkezik. A lift megállt, és amint kiléptek a széles, puha szőnyeggel borított folyosóra, elhessegette kínzó gondolatait. A sárga szalaggal lezárt szobába már nem Kate, hanem a tiszta logikájú, kemény Beckett nyomozó lépett be.

Az elegáns berendezésű szobában már csak néhány helyszínelő rakta el óvatosan a különböző mintákat, amelyeknek szerepe lehet a nyomozásban, vagy a bizonyításban. George Weaver meztelen teste félig letakarva, élettelenül hevert a hatalmas franciaágyon, mellette Perlmutter állt elgondolkodva, egy távolabbi sarokban egy szép arcú, sudár, estélyi ruhát viselő fiatal nő várakozott kétségbeesett tekintettel. Beckett néhány másodperc alatt áttekintette a helyszínt, és magában arra gondolt, milyen szürreális az egész. A kórboncnokhoz lépett, hogy megbizonyosodjon róla, valóban gyilkosság történt, és nem csak egy túlfeszített délelőtti szeretkezést nem bírt a férfi szíve.

- Dr. Perlmutter - lépett az orvosszakértőhöz, és üdvözlésképpen bólintott.

- Á, Beckett nyomozó! - nézett fel a férfi, aztán amikor megállapította, hogy a nyomozónő egyedül van, mert Ryan a helyszínelőkkel, Esposito pedig a fiatal lánnyal kezdett beszélni, hozzátette: - Minő megkönnyebbülés! Látom, nem kell túlélnem Mr. Castle földtől elrugaszkodott fantazmagóriáit!

- Ismertetné a halál okát? - kérdezte Kate. Nem akart az orvos szavaira reagálni. Tudta, hogy Perlmutter úgy tesz, mintha rendkívül nehezen viselné az író légből kapott ötleteit, és ki nem állhatná, de ismerte a férfit annyira, hogy átlásson a szitán. Perlmutter nagyon is élvezte a Castle-lel folytatott macska-egér játékot, de a szereposztás szerint ő szeretett volna lenni a macska, ami nem sokszor sikerült neki.

- Egészen biztosat csak a boncolás után tudok mondani. Valószínűleg anafilaxiás sokk végzett vele, de azt még nem tudom, hogy mi volt a rohamot kiváltó anyag.

- Jól értem? Belehalt egy allergiás rohamba, és az ügyet a gyilkosságiak kapták? - nézett megdöbbenve Beckett a kórboncnokra.

- Én ennyit tudok, de talán érdeklődjön a kisasszonynál - mutatott az estélyi ruhás nőre Perlmutter - ő állítja, hogy gyilkosság volt. Bár, ami azt illeti, van egy furcsa, apró szúrásnyom az áldozat hátán, de még meg kell vizsgálnom, hogy mitől származik.

Beckett elgondolkodott. A nő valószínűleg titkos légyotton volt a férfival. Semmi oka nem volt rá, hogy indokolatlanul idecsődítse a fél New York-i rendőrséget. Ha a férfi természetes halált halt volna, inkább feltűnés nélkül lelépett volna, de rettentően megijedhetett és biztos lehet a gyilkosságban, ha vállalta a kínos helyzetet, és kihívta a zsarukat. Végigmérte a nőt, mielőtt odament hozzá. Magas, sudár, ugyanakkor nőies alak, elegáns, drága ruha és cipő, szolid smink, szabályos arc, kétségbeesett, de értelmes tekintet. Nem egy olcsó, butuska cicababa - állapította meg. - Vajon Castle is ilyen nővel töltötte az éjszakát és a reggelt? - marta újra a féltékenység, és a gondolat hatására már nemcsak az íróra, hanem magára is mérges volt, amiért mindenről és mindenkiről ő jut az eszébe. Elhessegette a gondolatot és a nőhöz lépett, aki éppen Esposito-nak diktálta be az adatait.

Alexis óvatosan nyitott be a hálószobába, és csak a fejét dugta be az ajtón. Elmosolyodott a látványra: apja hason feküdt a franciaágy szélén, egyik keze a feje mellett volt, másik lelógott az ágy mellett a szőnyegig, szája kicsit elnyílt. Átszenvedte az éjszakát és a reggelt, nem csoda, hogy úgy kinyúlt, mint aki elájult, vagy mint akit kiütöttek - gondolta együtt érzőn, és már megnyugodva Alexis. Az órájára nézett. Már elmúlt dél. Örült, hogy használt Lanie injekciója, egyrészt mert megijesztette apja szenvedése, és végtelenül sajnálta, másrészt pedig azért, mert egyébként sem könnyű kordában tartani a férfi gyermeki énjét, de ha beteg, akkor rosszabb, mint egy félős, szófogadatlan kisfiú. Ha ilyen mélyen alszik, akkor már biztosan nem lesz baj - gondolta, és már éppen húzta be az ajtót, amikor szeme megakadt az asztalon kitartóan villogó, lehalkított telefonon. Beosont a szobába, és kivitte magával a készüléket. Meglepve látta, hogy 7 nem fogadott hívást jelez.

Egy darabig csak tartotta a kezében, aztán töprengve forgatni kezdte az ujjai között. Soha nem néztek bele egymás telefonjába, ami a személyes életükhöz tartozott, és amit mindketten tiszteletben tartottak, de a nem fogadott hívások magas száma elgondolkodtatta. Lehet, hogy valami nagyon fontos dolog miatt hívták ennyiszer, vagy valami baj van? De milyen baj? A nagyanyjával az előbb beszélt, ő jól van. A hálószoba ajtajára nézett, és megfordult a fejében, hogy felkelti az apját, de hamar lebeszélte magát róla. Mi van, ha valami felesleges apróság miatt zavarja meg a pihenését? Szüksége van az alvásra. Ráadásul, ha jobban érzi magát, képes lenne elmenni, ahelyett, hogy az ágyban feküdne. Hirtelen elhatározással döntött, és megérintette a kijelzőt.

Tágra nyílt szemekkel futott végig a híváslistán: Ryan, Esposito, Gina, a második felesége és egyben kiadói ügynöke, a kiadó központi száma, a polgármester és egy Tiffany Black nevű nő.

Alexis kicsit megnyugodott, mert helyre tudta tenni a dolgokat: a nyomozók valami ügy miatt hívhatták, Gina és a kiadó az új könyve miatt, a polgármester talán a szokásos póker parti miatt. A Tiffany Black név nem volt neki ismerős, de feltételezte, hogy az apja vele vacsorázott. Egyik sem tűnt túl fontosnak, de az nyugtalanította, hogy az összes hívás egy órán belül érkezett, kivéve a nőét. Aztán arra gondolt, mivel Beckett nyomozóval beszélt utoljára, de tőle nincs nem fogadott hívás, akkor az ügy sem lehet annyira érdekes. Letette a telefont, és egy könyvvel a kezében bevackolta magát a kanapé legkényelmesebb szögletébe.

- Kate Beckett nyomozó vagyok - mutatkozott be barátságosan a rémült nőnek Kate, aztán Espo-ra pillantott.

- A hölgy Sylvia Adams. Az áldozattal tegnap este találkozott először. Együtt vacsoráztak, aztán éjfél körül érkeztek ebbe a lakásba. A kisasszony értesítette a rendőrséget, mert meggyőződése, hogy Mr. Weaver gyilkosság áldozata lett - foglalta össze a nyomozó, amit eddig megtudott.

- Kérem, jöjjön, menjünk át a másik szobába! Szeretném, ha elmondaná, hogy pontosan mi történt! - nézett megértőn Kate a nőre. El akarta vinni a helyszínről, mert látta, hogy nem tudja levenni a szemét az ágyban fekvő élettelen testről, akit éppen ekkor takart le Perlmutter.

A nő bólintott. Átmentek a másik szobába, és leültek az elegáns fotelekbe. Kate a nővel szemben, Esposito pedig kicsit távolabb foglalt helyet egy jegyzettömbbel a kezében.

- Kérem, elmondaná mi történt, attól kezdve, hogy találkozott Mr. Weaver-rel?

- A közvetítőnktől kaptam a címet, ahova mennem kellett ... egy elegáns étterem, a Q3 - kezdte szaggatottan. Látszott rajta, hogy még a borzalmas élmény hatása alatt áll. - Megvacsoráztunk.

- A vacsora alatt nem tapasztalt semmi furcsát? - kérdezte Beckett.

- Nem. George jókedvű volt, szellemes, igazán barátságos. Úriemberként viselkedett, és hamar megkedveltem. A vacsora után egy limuzinnal jöttünk ide.

A nő elhallgatott. Az előtoluló emlékképek hatására remegni kezdett. Kate megfogta a kezét, és meleg tekintettel nézett a szemébe.

- Tudom, hogy nagyon nehéz, de sokat segítene, ha pontosan mondaná el, hogy miért gondolja, hogy gyilkosság történt!

A nő lehajtotta a fejét és folytatta.

- Szeretkeztünk, amit mindketten élveztünk. George jókedvű volt és elégedett. Az ágyban feküdtünk, amikor kopogtak. Azt mondta, hogy nem vár senkit, és nem is rendelt semmit, de a kopogtatás egyre erősebb lett, ezért felkelt és kinyitotta az ajtót. Egy futár volt, aki sürgős küldeményt hozott. Még viccelődött is, hogy ez aztán a halaszthatatlan küldemény, hogy hajnalok hajnalán kikézbesítik. A tárcáját kereste, hogy borravalót adjon a futárnak, amikor a vállához kapott és fájdalmasan felkiáltott, hogy valami megszúrta. Erre a  futár becsukta az ajtót és borravaló nélkül elment. Akkor már George mérges volt, hogy tönkretették az éjszakánkat, és megnézette velem a szúrást, de csak egy kis piros pontot láttam. Szerettem volna jobb kedvre deríteni, ezért visszacsalogattam az ágyba, de ahogy simogatni kezdtem, észrevettem, hogy tele lett a bőre kiütéssel, aztán az egész vörössé változott, és elkezdte kapkodni a levegőt. Megijedtem, ő pedig kiabált, hogy allergiás rohama van, a fiókban kereste az injekcióját, és egyre csak kiabált, hogy "eltűnt, eltűnt". Én is kerestem az injekciót, de a fiók üres volt, ő pedig egyre jobban fulladt. Hívtam a mentőket, de egyre rosszabbul volt. Csak markolta a kezem, és azt suttogta, hogy "meg akarnak ölni", meg hogy "el akarnak kapni"!

Kezébe temette az arcát és zokogni kezdett. Beckett hagyta egy ideig sírni, tudta, ha megnyugszik, még szolgálhat hasznos információval.

- Sylvia - szólította a keresztnevén a nőt, ezzel azt a hatást keltve, mintha ismernék egymást. Fel tudja idézni, hogy pontosan milyen szavakat használt Mr. Weaver?

A nő még néhányszor megrázkódott a sírástól, aztán távolba révedő tekintettel idézte fel élete legborzalmasabb pillanatait.

- "Nem fogják megszerezni", még ezt is mondta. És valamit a melegről, de akkor már láttam, hogy nagyon nagy a baj, és én nem tudok segíteni - csuklott el a hangja. - Az utolsó szavaival csak ismételgetett valamit a melegről, de egy érdekes kifejezést használt. Emlékszem, furcsa érzés volt, hogy miközben haldoklik, ezt hajtogatja.

- Fel tudná idézni, mi volt az a szó? - nézett rá várakozásteljesen a két nyomozó.

A nő hallgatott, de látszott rajta, hogy lelki szemei előtt újra meg újra lejátssza az utolsó pillanatokat. Lehajtott fejjel koncentrált, aztán egyszer csak felnézett, és határozottan megszólalt.

- Hőhullám. Igen! Emlékszem, azt mondta, "hőhullám".

Beckett egy pillanatra megdermedt. Végigfutott az agyán, hogy lehet-e más jelentése a szónak, mint amire ő gondol, de ebben a helyzetben semmi más értelmet nem talált a szónak. Esposito-ra nézett, de az ő tekintetéből is csak csodálkozást olvasott ki.

- Egészen biztos ebben? - kérdezte összevont szemöldökkel a nőtől, aki erre válaszul határozottan bólintott.

Miért hajtogatta a kiadó tulajdonosa élete utolsó pillanataiban a Hőhullámot, Castle első, róla mintázott könyvének a címét? Te jó ég, Castle! Hát mindig fel kell bukkannod valamilyen formában? - gondolta bosszúsan Beckett, miközben halkan sóhajtott.

- Le tudná írni a futárt? - kérdezte a nőtől, de látta, hogy az elbizonytalanodott.

- Magas, erős testalkatú, fehér férfi volt, valamilyen sárga-zöld egyenruhában. Fura vöröses bajsza és szakálla volt, és baseball sapkát viselt. Végigmértem, mert olyan idétlen kinézete volt.

- Mit tud a csomagról, amit hozott?

- George nem bontotta ki, mert ... mert valahogy nem került sorra. Mérges volt, fájt neki a szúrás, aztán én ... én ... behúztam az ágyba, aztán rosszul lett, és minden olyan gyorsan történt - látszott, hogy küszködik a zokogással, ahogy már sokadszor játssza le magában a történteket.

- Az egyik kollégám hazaviszi, de kérem, hogy ne hagyja el a várost - mondta megnyugtató hangon a nőnek, aztán Esposito-hoz lépett.

- Keressétek meg a csomagot, és kérjétek el az épület biztonsági kameráit! Tudni akarom, ki járt a lakásban az elmúlt 24 órában! - adta ki az utasítást a nyomozónak, aki egyetértően bólintott és elsietett.

- Beckett, ezt érdekesnek fogod találni - viharzott be a szobába Ryan. - A helyszínelők egy aprócska tűt találtak a szőnyeg rostjai között. Most viszik a laborba vizsgálatra. Lehet, hogy a "barátnő" sztorija igaz, és az áldozatot valóban megszúrták.

- Kérdezzétek ki a személyzetet: kinek volt bejárása a lakásba, láttak-e valami szokatlant, bejuthatott-e idegen, és ellenőrizzétek le Sylvia történetét. Én utánajárok Weaver családjának és a munkatársainak. A kapitányságon találkozunk - búcsúzott el Ryan-től, de a férfin látszott, hogy valamit szeretne kérdezni, de nem tudja, hogyan fogjon hozzá. Kate tudta, ha idegesen babrál a jegyzettömbbel és a tollal, akkor vagy zavarban van, vagy valami nem hagyja nyugodni.

- Ryan? - nézett rá kérdőn.

- Tudod, csak arra gondoltam, talán Castle tudna segíteni. Ismerte az áldozatot, az egész kiadói világot, talán a családi viszonyait és az ellenségeit is - nézett félve Beckett-re. Érezte, hogy az utóbbi időben fagyos lett a levegő a nyomozó és az író között, de senki nem tudta az okát. A nő feszült és rosszkedvű volt, Castle meg sértődött és dacos, ráadásul köztudott volt, hogy néha számukra idegen nőkkel vacsorázott. Espo-val szomorúan figyelték, ahogy a két ember lassan eltávolodik egymástól éppen akkor, amikor már azt hitték, hogy végre lesz köztük valami. - Ne hívjuk fel? - nézett Beckett szemébe, ami az ötlet hallatán összeszűkült és szikrákat szórt. Csak néhány másodperc múlva szólalt meg.

- Hívtam, de azt mondta, hogy most nem tud jönni - próbált nyugalmat erőltetni magára, de Ryan megérezte, hogy jól beletenyerelt valamibe.

- Mondtad neki, hogy ki az áldozat? - kérdezte önkéntelen csodálkozással.

- Azt hiszem, jobb dolga akadt, mint holmi kis gyilkosság.

Ryan elhallgatott, mert Beckett-en látszott, hogy nemcsak dühös, de szomorú is. Valami megint történhetett köztük, valami, ami feszültséget szült - gondolta a nyomozó, miközben a távozó Beckett után nézett.

Rick az álomtalan, mély alvásból arra ébredt, hogy éhes. Úgy látszik, mégis segített - gondolt az injekcióra, de közben megrázkódott a kellemetlen emléktől. Az órájára nézett, és elhűlve látta, hogy délután három óra van. Még egy kicsit feküdt az ágyban csukott szemmel, és tesztelte magát, valóban elmúlt-e a hányinger, vagy ez csak átmeneti állapot, de úgy érezte, most már inkább az éhségtől van rosszul, nem a kagylótól. Felkelt, és a konyhába ment. Kinyitotta a hűtőszekrény ajtaját, és éppen belemerült a finomságok tanulmányozásába, amikor olyan váratlanul szólalt meg Alexis, hogy ijedtében ugrott egyet, és a szívéhez kapott.

- Apa! Jobban vagy? Mit keresel a hűtőben?

- Ha azt akartad, hogy az ételmérgezés mellé még infarktust is kapjak, akkor majdnem sikerrel jártál - fordult gyönyörű, vörös hajú lánya felé.

- Apa, most komolyan! - nézett rá feddőn a lány.

- Már jól vagyok, csak olyan éhség tört rám, hogy kilyukad a gyomrom - fordult vissza az ételek tanulmányozásához, de ekkor Alexis egy határozott mozdulattal becsukta a hűtőajtót az orra előtt.

- Ugye te sem gondoltad komolyan, hogy az éjszakai események után bármit ehetsz? - kérdezte felháborodottan könyörgő tekintetű apjától. - És ne nézz rám így! Csak teát ihatsz, és ha az benned marad, akkor majd egy kis kekszet, kétszersültet, vagy sós perecet. A tejszínhab és a csokifagyi eszedbe se jusson egy darabig! - mondta olyan hangsúllyal, mint a tanár néni a csínytevésre készülő kisgyereknek. - Ha újra rosszul leszel, hívom Lanie-t - tette hozzá a nyomaték kedvéért.

- Megadom magam - emelte fel durcásan a férfi a kezét. - Hol van az a tea?

Amíg kitöltötte a folyadékot egy pohárba, Alexis azon gondolkodott, szóljon-e a telefonról. Előbb-utóbb elő kell vele hozakodnia, apja úgyis meg fogja látni, hogy belenézett a híváslistájába, akkor viszont jobb előbb túl lenni rajta.

- Apa jó lenne, ha megnéznéd a telefonodat, mert rengeteg nem fogadott hívásod van - mondta lesütött szemmel.

- Belenéztél? - húzta fel a szemöldökét Castle.

- Csak azért, mert nem akartalak felkelteni, ha nem is fontosak - magyarázkodott. - Végre nem szenvedtél, hanem jóízűen aludtál - próbálta menteni a menthetőt.

- Ezért még számolunk - mondta Alexis-nek tettetett fenyegetéssel a hangjában, és közben arra gondolt, milyen csodálatos, gondoskodó lánya van. - Na, hol az a telefon?

Egy percig töprengve nézte a neveket és az időket, és nagyjából arra a következtetésre jutott, mint a lánya. A kiadó most nem nagyon érdekelte, ahogy Gina és Tiffany sem. Szegény lány - gondolt a tegnapi vacsorára - szép volt, okos, még szellemes is, de hát volt egy nagy hibája: nem ő volt Kate Beckett. Biztosan többre számított, mint egy kellemes vacsora, de neki már az is nagy erőfeszítésébe került, hogy úgy tegyen, mintha figyelne rá. Kate hívása jutott eszébe, és a találkozás lehetősége. Talán még az ügy is érdekes, ötletadó lehet. Elbizonytalanodott, amikor Beckett-et akarta hívni. Reggel elutasította, most meg menne. Nem volt kedve magyarázkodni, ezért inkább Esposito-t hívta.

- Öregem, azt hittem már valami bajod van, hogy nem érdekel a főnököd megölésének ügye! - hallotta a nyomozó élcelődő hangját.

- A főnököm? - döbbent meg Castle. - Miért? Ki az áldozat?

Esposito részletesen beszámolt mindenről, amit eddig kiderítettek, Castle pedig hitetlenkedve hallgatta a furcsa esetet. Szíven ütötték a hallottak, mert George-ot ugyan nem tartotta a barátjának, de jó viszonyban voltak, és ahhoz eléggé ismerte, hogy megrázza a halála. Amikor a beszámoló végéhez ért a nyomozó, Castle álla leesett a csodálkozástól.

- Hőhullám? Ezt hajtogatta? - kérdezte értetlenül.

- Fura mi? Akkor jössz?

- Szerinted Beckett nem bánná? - csendült bizonytalanság a hangjában.

- Ugyan, haver! Mikor foglalkoztál te azzal, hogy Beckett mit szól az elméleteidhez? - nevetett Espo, és letette a telefont.

- Talán ha többet foglalkoztam volna vele, akkor most nem itt tartanánk - morogta maga elé Castle, aztán gyorsan felöltözött. A következő percekben megvívta a csatáját Alexis-sel, aki természetesen teljesen kiakadt, hogy elmegy, aztán telerakta a zsebeit keksszel, és egy flakonba teát töltött.

Félóra múlva már a kapitányság liftjében állt, és imádkozott, hogy a szerkezet mozgásától fel ne forduljon a gyomra. Megkönnyebbülve lépett ki a biztonságot nyújtó padlóra, és vett egy nagy levegőt.

Kate a fehér tábla előtt ült, szeme cikázott az eddig felkerült képek és adatok között. Nagyot dobbant a szíve, amikor Castle szótlanul megállt mellette. Örömmel vegyes bosszúságot érzett, bár sosem gondolta, hogy létezhet ilyen.

- Azt mondtad, nem tudsz jönni. Mit keresel akkor itt? - kérdezte keményen anélkül, hogy a férfi felé nézett volna.

- Hallottam, hogy George Weaver az áldozat, gondoltam, mivel ismertem, talán segíthetek - mondta szelíden, bár fájt neki a nő érezhetően távolságtartó viselkedése.

- Reggel is segíthettél volna, de ahogy hallottam, kellemesebb elfoglaltságod volt - szánta gúnyosnak a mondatot Kate, de az inkább keserűre sikeredett. Érezte, hogy Castle nem a táblát, hanem őt fürkészi, ezért kihívóan felé fordult. Megdöbbent, milyen sápadt és nyúzott az író. Jól lefáraszthatta a kis cicababája - gondolta, és a féltékenység, mint a keserű epe terjedt szét a testében.

- Kellemesebb elfoglaltságom? Mi a fenéről beszélsz Kate? - kérdezte felháborodva, némi indulattal a hangjában Castle.

- Nem kell tagadnod, vagy kifogásokat keresned! Nem tartozik rám, hogy mit csinálsz, de az lerí rólad, hogy alaposan belefáradtál az éjszakába! Remélem, azért jobban érezted magad, mint ahogy most kinézel - mondta Kate gúnyosan.

Castle szólásra nyitotta a száját, de mielőtt megszólalhatott volna, Esposito robogott oda hozzájuk, néhány méterrel mögötte Ryan loholt.

- Megvannak az épület külső és belső kameráinak felvételei - mondta Espo, de nem folytatta. Gyanúsan méregette Beckett-et és Castle-t. - Zavarok? - kérdezte bizonytalanul.

- Nem!

- Igen! - vágták rá egyszerre. Castle lehajtotta a fejét és sóhajtott, egyelőre nem fogja megtudni, miről beszélt Kate.

Beckett érdeklődést tettetve a két nyomozóra nézett, és magában örült, hogy nem folytatódik a kínos jelenet. Csak elvesztette volna a fejét a méregtől, és nem akarta, hogy Castle megérezze, mennyire bántja, hogy más nőkkel tölti az idejét. Még csak az hiányzik, hogy féltékenynek higgye! Nem, ő nem féltékeny. De akkor miért szorult össze a gyomra a reggeli telefonbeszélgetés után, és miért jár azon az esze, hogy kivel, és mit csinált az író? Megpróbált Espo-ra és Ryan-ra koncentrálni.

- Oké - nézett Esposito a két, láthatóan dühös és sértődött barátjára, aztán folytatta. - A kamerák tanúsága szerint valóban járt a futár a lakásban, és a személyleírása megfelel a felvételeken szereplő férfiéval. Az már érdekesebb, hogy New York-ban egyetlen futárcég sincs, amelyiknek olyan lenne az egyenruhája, mint a mi futárunké, ezért sorba hívogattam őket, de az áldozat címére egyik cég sem szállított küldeményt.

- Beszéltem az étterem és az épület alkalmazottaival - folytatta Ryan. - Minden úgy zajlott, ahogy Sylvia Adams mondta. Vacsora a Q3-ban, ahol láthatóan kellemesen érezték magukat, aztán egy limuzinnal jöttek a lakáshoz. A portás megerősítette, hogy együtt érkeztek, és jókedvűen mentek fel a hatodikra. Határozottan emlékszik a futárra, de mivel Mr. Weaver-nek gyakran hozta futárszolgálat az iratait, ételét, ezért meg sem fordult a fejében, hogy ne engedje fel a férfit, bár utólag elég furcsának találta a kinézetét. Azt mondta, hogy a vörös szakáll és a bajusz olyan idegenül hatott.

- Álszakáll - élénkült meg Castle, és az érdekes részlet feledtette vele az előbbi feszült jelenetet Beckett-el.

Kate rápislantott a férfira, de úgy tett, mintha nem is hallaná.

- Most miért? Nézzetek rá a kamera képére - bizonygatta az író az igazát. - Sehol sem látszik az arca, a baseball sapkát a szemébe húzta. Mindig úgy fordul, hogy csak hátulról láthassuk. Tuti, hogy tudta, hol vannak a kamerák, és nem akarta, hogy felismerhető legyen.

Mindannyian a kamerák képeit nézték, és megállapították, hogy Castle-nek igaza van. Ráadásul Sylvia Adams is úgy írta le a futárt, mint egy fura figurát.

- Fiúk, ti nézzetek utána az áldozat ismerőseinek, ellenségeinek! Én megyek Dr. Perlmutterhez, hátha megállapított valami pontosabbat a halál okáról, ami segíthet kideríteni, hogy mi is történhetett - állt fel Kate. Szeme végigfutott az asztalán. A kávé. Hiányzik róla a kávé. Rosszul esett neki, hogy annyira elvonták a férfi figyelmét az éjszaka történései, hogy még a szokásos italukat is elfelejtette.

- Mi volt a csomagban? - kérdezte Castle, mert Espo ugyan elmesélte, amit kiderítettek, de a küldeményről nem beszélt.

- Ez tetszeni fog neked - szólalt meg Ryan és a fehér táblán levő egyik képre mutatott. - Egy plüss méhecske.

- Ó! - lepődött meg az író. - Egy játékkedvelő gyilkos!

- Castle! Egy plüss állat még nem azt jelenti, hogy az a gyilkos, aki a méhecskét küldte. Lehet, hogy semmi köze a csomagnak az áldozat halálához.

- Remélem, nekem sincs közöm hozzá - nézett maga elé elgondolkodva az író.

- Neked? - nyitotta tágra hatalmas szemét csodálkozásában Beckett.

- Tudod! Az én könyvem címét hajtogatta a halála perceiben. Ez nem lehet véletlen!

- Ne tulajdoníts magadnak ekkora jelentőséget - nézett rá lesújtó pillantással a nő. - Lehetett véletlen, vagy félrebeszélt, vagy csak rettentő melege volt.

- Persze, de ismerd el, hogy azért ez nem mindennapi - fúrta tekintetét a nőébe. Egy pillanatig farkasszemet néztek. Castle mindenáron ki akarta kényszeríteni, hogy Beckett ismerje be legalább a lehetőségét annak, hogy az ő könyvének valami szerepe lehet a furcsa halálesetben.

- Nem hagysz békén, amíg azt nem mondom, hogy lehetséges, ugye? - tért ki a válasz elől a nő, de a férfi nem válaszolt, csak kérdő tekintettel, pislogás nélkül nézett a szemébe. - Elismerem, hogy nem mindennapi - adta meg magát, és elindult a lift felé.

Castle elégedetten elmosolyodott, és követte a nőt. Rá sem pillantott a két nyomozóra, akik értetlenül bámultak utánuk.

- Csak egyszer érteném meg, hogy miért csinálják ezt egymással - ingatta meg a fejét Esposito.

A liftben egy szó nélkül álltak egymástól tisztes távolságra. Castle csak arra tudott gondolni, hogy gyomra túlélje a liftezés okozta le-föl utat. Még nem volt teljesen jól, ezért megpróbált koncentrálni az eltelő másodpercekre, magában számolt, mikor léphet ki a szerkezetből.

Beckett haragudott magára. Castle már lassan négy éve mellette volt, már nem tudta elképzelni a napjait nélküle, és noha a férfi már szerelmet vallott neki, ő még mindig elzárkózott előle. Megőrjítette az új érzés, amit Castle-vel kapcsolatban érzett: a féltékenység. Soha, egyetlen férfi sem tudta előcsalogatni belőle a zöldszemű szörnyet, és eddig azt hitte, ő nem is képes erre az érzelemre. Oldalra pillantott. Tényleg ramatyul néz ki - gondolta, ahogy összevont szemöldökkel végigmérte az írót. - Elég rosszul lehet, mert behunyt szemmel szinte kapaszkodik a lift falába. Talán túl sokat ivott az este.

Ahogy megállt a lift, Castle azonnal kilépett, és vett egy mély levegőt. Beckett úgy ment el mellette, mintha nem vett volna észre semmit, de aztán megfordult, amikor rájött, hogy a férfi nem követi.

- Jól vagy? - kérdezte.

- Persze, csak innom kell valamit - nyelt egyet Castle, aztán a zakója belsejéből előhúzott egy kis műanyag flakont, és ivott belőle néhány kortyot. Érezte, ahogy a hideg folyadék végigcsorog a nyelőcsövén, és jótékonyan hűsíti a gyomrát.

- Te teát iszol? - csodálkozott Kate. - Azt hittem, a kávét szereted. Igaz, ma nem hoztál - tette hozzá sértődötten.

- Kérlek, ne beszéljünk a kávéról - nyögte két köhögőroham között Castle, amit a félrenyelt tea okozott. Gondolni sem bírt a kávéra.

- Ha kiköhögted magad, jöhetsz a boncterembe - vetette oda minden együttérzés nélkül Beckett, azzal hátat fordított, és elindult.

Az író sértődötten nézett utána. Fogalma sem volt, mivel érdemelte ki, hogy Beckett egyszer dühös rá, máskor meg gúnyolódik vele. Megtörölte verítékező homlokát, és próbálta megállítani elgyengülő lábai remegését, amikor egy felháborodott hangot hallott meg a háta mögül.

- Castle! Mit keresel te itt? Hát így tartod be az utasításaimat? Ha semmibe veszed a tanácsaimat, akkor legközelebb ne is számíts rá, hogy segítek, ha bajban vagy! - hallatszott Lanie dühös hangja a lift felől.

Castle ijedten, Beckett meglepetten fordult a törvényszéki kórboncnok felé.

- Én, én már jól vagyok - mentegetőzött falfehér arccal a férfi.

- Hát, ahogy így elnézlek, nem éppen a kicsattanó egészség jut eszembe rólad! - mérte végig  a szemével Lanie, miközben odaért hozzájuk. - Szia Kate! Gondolom, ilyen állapotban te sem mész sokra vele - intett fejével a férfi felé, de a nyomozó értetlenül nézet rá.

- Hát, kávét nem hozott, de volt egy fantasztikus ötlete - húzta el a száját Beckett, de most már kíváncsi volt, hogy miről beszél Lanie. Ezek szerint valami történt Castle-lel, amiről ő nem tud.

- Hát, neki most nem is ajánlom a kávét, de neked azért hozhatott volna - mondta a kórboncnok rosszalló tekintettel nézve a férfira, miközben beléptek a boncterembe, ahol Dr. Perlmutter a letakart halott mellett állva elmélyülten nézte a laborvizsgálat eredményeit.

Mielőtt Kate rákérdezhetett volna, hogy mi történt Castle-lel, Perlmutter felkiáltott.

- Á, Beckett nyomozó! Épp jókor! - nézett fel az érkezőkre. - Dr. Parish, magának is örülök! Hosszú volt ez az éjszaka és a délelőtt, jó lesz, ha átveszi ezt az ügyet tőlem, és végre hazamehetek! Szegény hörcsögeim már lehet, hogy depressziósak otthon, olyan régóta nem láttak! - nézett megkönnyebbülve a két nőre, aztán amikor meglátta, hogy Castle is betámolyog mögöttük, lehangoltan hozzátette: - Éééés a kotnyeles író! Tényleg jó, hogy hazamehetek!

Castle csak egy bágyadt mosollyal nyugtázta, hogy még mindig nem tudta belopni magát Perlmutter szívébe, de aztán a mosoly lehervadt az arcáról, ahogy megcsapta orrát a boncteremben terjengő, átható fertőtlenítőszag.

Beckett elhessegette a Castle-lel kapcsolatos kérdéseit, mert minél többet meg akart tudni a boncolás eredményéről, és nem akarta sokáig fenntartani a morcos, hazafelé induló orvosszakértőt.

- Összefoglalná röviden, hogy mit állapított meg? - kérdezte Kate.

- 56 éves, jó fizikai állapotban levő, fehér férfi. A halála előtt vacsorázott, majd szeretkezett. Egészségi állapota megfelel a korának, sőt jobb is annál, de allergiás volt a méhcsípésre.

Castle megköszörülte a torkát, mire a két orvos ránézett, Beckett viszont csak sóhajtott egyet.

- Emiatt biztos, hogy mindenhova magával kellett volna vinnie egy olyan adrenalin vagy antihisztamin tartalmú injekciót, amit saját maga is be tud adni magának. Ha megcsípte egy méh, akkor az olyan reakciót váltott ki, ami kiütéssel, bőrvörösséggel, nehéz légzéssel, esetleg szem vagy száj körüli ödémával, a garat beszűkülésével jár, de a legnagyobb gond a keringés összeomlása, ami akár halálhoz is vezethet. Az orvosi papírjaiból kiderül, hogy tudott az allergiájáról, és rendszeresen felfrissítette a gyógyszerkészletét.

- Megcsípte a plüss méhecske? - fantáziált az író elrévedő tekintettel, de amikor meglátta, hogy három szúrós szempár mered rá, gyorsan elhallgatott, és megadóan felemelte a kezeit.

- Egészen biztos, hogy nem méh csípte meg, de a halálát rendkívül magas koncentrációjú és nagy mennyiségű méh méreg okozta. A hátán, a bal lapockája fölött van egy szúrásnyom, ahol a méreg a szervezetébe került - fejezte be Perlmutter a mondandóját, miközben lehajtotta a holttestről a lepedőt, és kissé megemelte a vállát, hogy láthatóvá váljon a szúrás helye.

Castle gondolatait eddig lekötötték az orvos szavai, de ahogy meglátta George Weaver élettelen arcát, különös szomorúság fogta el. Még sohasem feküdt a boncasztalon olyan ember, akit személyesen ismert volna. Mit érezhetnek akkor a hozzátartozók, amikor így látják viszont egy hozzátartozójukat? A gondolattól fájdalmasan összeszűkült a gyomra. Az érzés elvonta figyelmét az ügyről, a megállapított tényekről, és újra érezte az egyre erősödő émelygést, ami másodpercek alatt erőteljes hányingerré növekedett. Nyelt egyet, hogy legyőzze az elhatalmasodó érzést, de már tudta, hogy nem fogja megúszni szenvedés nélkül. Kezét a szája elé tartva sietős léptekkel indult a férfimosdó felé.

Beckett megnézte a szúrásnyomot a halott hátán, és azon töprengett, hogyan juttatták oda a mérget. Gondolataiból a becsapódó ajtó hangja zökkentette ki. Ekkor tudatosult csak benne, hogy Castle kiment a boncteremből. Mi a fene folyik itt? - mérgelődött magában, mert egyáltalán nem volt jellemző, hogy az író elrohanjon olyankor, amikor éppen kezd érdekes lenni egy ügy.

- Gyere Kate! - szólt neki határozottan Lanie, miközben fejcsóválva, egy nagy sóhajtás kíséretében kiviharzott a férfi után. 

- Mi folyik itt? - szólt utána Beckett, de amikor látta, hogy Perlmutter csak értetlenül szemléli az eseményeket, ő is utánuk rohant. 

Lanie a férfimosdó ajtaja előtt állt tanácstalanul, aztán megkönnyebbülve látta, hogy Kate személyében társra lelt.

- Bemegyünk? - kérdezte bizonytalanul.

- Már miért mennénk be? Elmondhatnád végre, hogy mi az ördög történt! - nézett rá dühösen Beckett.

- Te nem tudod? - meredt rá csodálkozva az orvos. - Ételmérgezése van. Valószínűleg romlott kagylót evett, amitől egész éjjel hányt. Reggel szólt Alexis, hogy rettentő rosszul van, ezért odamentem. Akkor már a kiszáradás határán volt. Kapott egy injekciót, Alexis lelkére kötöttem, hogy itasson vele sok teát, ne engedje felkelni, és feltétlenül szóljon, ha újra rosszul lesz. Most meg iderohant - mutatott a mosdóajtóra a nő. – Gondolom, Alexis nem tudott neki parancsolni, vagy úgy szökött meg otthonról. Egyébként csodálkozom, hogy eddig kihúzta – mondta aggódva, miközben kérdőn Kate-re nézett.

Beckett elképedve hallgatta barátnője szavait. Te jó ég! Ennyire félreértettem a helyzetet? - futott át az agyán. Akkor nem is volt nála semmilyen nő? Hát ezért volt olyan sápadt és nyúzott! Én meg egyfolytában szekáltam és gúnyolódtam - vívódott magában, és hol a boldog megkönnyebbülést, hol a lelkiismeret furdalást élte át.

Kate Lanie-re nézett és bólintott, ezzel jelezve, hogy megértett mindent, és igen, be kell menniük a férfi mosdóba. Vett egy nagy levegőt, és egy határozott mozdulattal kinyitotta az ajtót, de abban a pillanatban megtorpant, mert a mosdóban senkit sem látott. Aztán észrevette, hogy az egyik WC ajtó zárva van, és mögüle nagy sóhajtás hallatszik.

- Castle, itt vagy? - kérdezte aggódva, de mivel nem kapott választ, öklével megütögette az ajtót. - Castle?

- Mit ... keresel ... itt? Menj ki ... kérlek! - nyögte az író szaggatottan.

- Dehogy megyek! Nyisd ki az ajtót azonnal! 

- Menj ki! Jól vagyok! - próbálta összeszedni magát a férfi. Még csak az hiányzik, hogy Kate így lássa őt! A teától és a néhány szem keksztől, amit az úton idefelé evett, szerencsésen megszabadult. A lift, a kávé gondolata és a fertőtlenítő szaga megtette a hatását, de már megkönnyebbült, és csak arra várt, hogy elmúljon az egész testét átjáró remegés. Megtörölte gyöngyöző homlokát és a száját, és csak arra vágyott, hogy jó hideg, frissítő vízzel egy kicsit megmoshassa az arcát és kiöblíthesse a száját, de ehhez előbb ki kell valahogy küldenie Kate-t a mosdóból.

- Dehogy vagy jól! - szólalt meg mérgesen Lanie.

Castle becsukott szemmel sóhajtott egyet, amikor meghallotta a kórboncnok hangját. Két nővel szemben nincs más lehetősége, mint megadni magát. Megpróbált életet lehelni elgyengült, remegő testébe. Elengedte a falat, amit eddig két kézzel támasztott, és amikor meggyőződött róla, hogy kapaszkodó nélkül is elbírják a lábai, kinyitotta az ajtót.

- Csak nem izgultatok értem? - próbált egy mosolyt megereszteni a két összevont szemöldökű nő felé, de az inkább kényszeredettre sikerült, mint huncutra.

Kate és Lanie bosszúsan összenézett.

- Mosakodj meg! Elég ramatyul festesz! - vetette oda Kate, és kiment a mosdó elé. Lanie követte.

- Az egyik pillanatban még halálra izgulom magamat érte, a következőben meg felbosszant - morogta maga elé Lanie.

- Látod, erről beszéltem. Képes kihozni az emberből a legjobb és a legrosszabb érzelmeket egyszerre. Vagy csak a legrosszabbakat - morogta maga elé  Kate.

- Azért valld be, legtöbbször a jó érzéseket váltja ki! - mosolyodott el Lanie barátnője arcát kutatva, aki erre csak elmosolyodott.

- Mit vált ki belőled, és kicsoda? - lépett ki az ajtón az író láthatóan felfrissülve, de kérdésére csak egy égre emelt tekintetet és egy sóhajt kapott. - Akkor most mi a következő lépés? Hova megyünk?

- Megyünk? Sehova se megyünk! Te haza mész Castle! Csak nem gondolod, hogy ilyen állapotban velem jöhetsz?

- De... de miért? Már nincs semmi bajom. Vagy attól félsz, hogy kárt teszek az autódban? - kérdezte kihívón.

- Akkor jöhetsz, ha az orvos engedi - nézett Beckett Lanie-re.

Castle tudta, hogy csekély az esélye arra, hogy Lanie mellé áll, de azért elővette legkönyörgőbb tekintetét.

- Jól vagyok, tényleg! Ha nem használnátok ilyen rettentő szagú fertőtlenítőt, akkor nem lett volna semmi bajom - próbálta meggyőzni.

- Hát, ami azt illeti, még tényleg nem muszáj azonnal hazamenned - kezdte Lanie. 

A szavak hallatán Castle győzelemittasan mosolygott Kate-re, de az hamar le is hervadt az arcáról, amikor az orvos befejezte a mondandóját.

- Két választásod lehet: vagy kapsz előbb egy injekciót, és utána otthon befekszel a csodás ágyikódba és sok-sok folyadékot iszol, vagy a kórházba mész, ahol infúziót kapsz, és néhány nap múlva hazaengednek.

Castle kétségbeesetten kapkodta a fejét, hol az egyik nőre nézett, hol a másikra, bár tudta, hogy szövetkeztek ellene, és esélye sincs, hogy meggyőzze valamelyiküket.

- Oké, oké, hazamegyek és jó fiú leszek - próbált egy harmadik lehetőséggel kiutat keresni szorult helyzetéből, mintha nem is hallotta volna a Lanie mondatának az elejét.

- Tévedsz, ha azt hiszed, hogy gyógyszer nélkül meggyógyulsz. A kiszáradással nem lehet játszani Castle, nagyon veszélyes lehet. Igazság szerint sokkal nyugodtabb lennék, ha kórházban kezelnének, és csak azért mondtam az első lehetőséget, mert tudom, hogy mennyire utálod a kórházat - mondta szelíden, de nagyon komolyan Lanie.

- Hazamegyek - szólalt meg egy kis gondolkodás után a férfi, és elindult a lift felé.

- Pedig jobb lenne, ha hallgatna rájuk - lépett ki a boncteremből Perlmutter, aki az üvegablakon keresztül szem- és fültanúja volt az eseményeknek.

- Castle, ha el mersz menni, vissza se gyere - szólat meg halkan Beckett, de a hangsúlyból érezni lehetett, hogy komolyan beszél.

A férfi egy pillanatra megtorpant, aztán tovább indult és belépett a liftbe. Ahogy megfordult, még látta Lanie csodálkozó, és Kate szomorú-dühös tekintetét, mielőtt becsukódott volna a felvonó ajtaja.

- Készüljenek! Körülbelül egy óra múlva mehetnek hozzá elsősegélyt nyújtani, vagy mentőt hívni - szólalt meg Perlmutter. - Őszinte részvétem a hölgyeknek. Nem egy egyszerű eset - tette még hozzá, miközben felvette a kabátját, aztán intett a két dermedten álló nő felé, és ő is hazaindult.

Beckett-ben forrt a méreg. Hogyan lehet Castle ilyen önfejű? Még a végén nagyobb baja lesz, és még nekik okoz majd lelkiismeret furdalást!

- Hogy lehet ez Lanie? Felnőtt férfi, mégis jobban fél az injekciótól, mint attól, hogy nem jöhet vissza! Vagy nem is akar visszajönni? - csapott át Kate értetlensége kétségbeesésbe. Eszébe jutott, milyen fagyos volt köztük a levegő mostanában, ráadásul ma is csak bántotta.

- Hidd el az injekciótól jobban fél, mert tudja, hogyha előveszi az ártatlan kisfiús mosolyát és könyörgőn néz azokkal a beszédes kék szemeivel, úgyis visszafogadod.

- Ennyire kiszámítható vagyok? - döbbent meg Kate.

- Nem, ennyire odavagy érte - nézett rá jelentőségteljesen Lanie, majd komolyan hozzátette: - Olyan régen beszélgettünk egy kicsit. Nincs kedved meginni egy kávét, ha már a lovagodtól nem kaptál?

- De Lanie! Mi az, hogy odavagyok érte?

- Jó, jó! Már nem igazodok ki rajtad - sóhajtott az orvos. - Akkor kávézunk?

- Kösz Lanie, de most rohannom kell, vár az áldozat volt felesége, de este beugorhatnál hozzám. Rendelek egy kis kínait, iszunk egy kis finom vörösbort, de egy szót sem ejtünk Castle-ről - mondta a nyomozó, és már indult is a lift felé.

Lanie összeráncolt homlokkal nézett utána, és azon töprengett, minek kellene ahhoz történni, hogy Kate belássa, érdemes kockáztatnia a szívét egy olyan férfiért, aki lassan már négy éve vár rá, de ha ennyire semmibe veszi az érzelmeit, akkor lehet, hogy már nem fog sokáig várni.

Beckett a lift hátsó falának támaszkodott, és még mindig bosszantotta a férfi viselkedése. Be kellett vallania, hogy az érzés abból következett, hogy aggódott miatta. Féltette. Aztán arra gondolt, hogy mennyire félreértette a helyzetet, és szája sarkában megjelent egy kis mosoly.

Megszólalt a telefonja. Meglepődve látta, hogy Martha hívja. Csak nincs máris valami baj? - suhant át rajta a félelem.

- Ó Kate, ne haragudj, hogy téged zavarlak, de nem tudom utolérni Richardot. Hiába hívom, nem veszi fel a mobilját. Veled van? - kérdezte reménykedve az asszony.

- Sajnálom Martha, már nincs, de néhány perccel ezelőtt indult haza.

- Alexis csak most mesélte el, hogy Richard rosszul volt az éjjel, ezért aggódom. Jól volt, amikor találkoztatok?

- Egy darabig nem volt semmi baja, de aztán nem érezte jól magát, ezért ment haza. Gondolom kb. negyed óra múlva otthon lesz - próbálta úgy előadni a történteket, hogy az asszony ne idegeskedjen a kelleténél jobban, de ne is másítsa meg a valóságot. - Ha segítség kell, rám és Dr. Parish-ra mindig számíthatsz - tette hozzá.

A Martha-val való beszélgetés újabb félelemmel töltötte el. Miért nem veszi fel Castle a telefonját? Megpróbálta hívni, hátha ő nagyobb szerencsével jár, de hiába várta az ismerős hangot, a készülék csak vég nélkül kicsengett, de senki nem vette fel. Kate maga sem értette, hogy miért hatalmasodik el rajta a pánik. Ennyire féltem? Ennyire fontos nekem? - töprengett. Alighogy zsebre tette, újra megszólalt a készülék. Megkönnyebbülve látta a sármosan mosolygó, huncut tekintetű férfi képét a kijelzőn.

- Castle! A szívbajt hozod anyádra! Miért nem vetted fel a telefont, amikor hívott? - hadarta mérgesen. - Jól vagy? - kérdezte, miután kissé megnyugodott.

- Én jól vagyok - hallotta meg Lanie hangját - de ahogy hallom, te igencsak aggódsz valakiért!

- Lanie?

- Nyugi kislány! Most találták meg Castle telefonját a férfi mosdóban. Gondoltam szólok, hogy ne idegeskedj, ha hívod, és nem veszi fel.

- Miért idegeskednék? - kérdezte Kate ingerültebben, mint szerette volna.

- Jó, jó! Nem kell mindjárt a fejemet venni!

- Bocs Lanie, csak tudod ... Ezt majd este megbeszéljük, jó? - zárta le a témát Kate. Elbúcsúzott az orvostól, és miközben beszállt a kocsijába, vett egy mély lélegzetet és megpróbált minden gondolatával az ügyre koncentrálni.

Castle csendesen ült a taxi hátsó ülésén. Fejét hátrahajtotta, ujjait szorosan összekulcsolta, mintha azzal megállíthatná a kocsi rázkódásától visszatérő émelygést. Nem volt jól. Kavargott a gyomra és a lelke is. Gyengének érezte magát, és néha attól félt, hogy összerogynak a lábai, egyszer rázta a hideg, máskor meg folyt róla a víz. Ráadásul Beckett három nappal ezelőtt még meleg, érzelemmel teli szemekkel nézett rá, amikor átadta neki a forrón gőzölgő kávét, és ujjaik finoman megérintették egymást, ma pedig egyfolytában böködte a szavaival és gúnyos megjegyzéseket tett, és úgy nézett rá, mint aki mindjárt felnyársalja. Csak tudnám, hogy mi a bűnöm? - jártak a gondolatai. - Vagy egyszerűen csak rossz napja van? Amikor utána jött a mosdóba, olyan aggódónak tűnt.

Egyre jobban összezavarodott. Nehezen vallotta be magának, hogy lassan döntést kell hoznia. Vár még Beckett-re, vagy végre belátja, hogy a nő soha nem lesz szerelmes belé. Már mindent megpróbált, hogy észrevegye: szellemes elméleteket gyártott, incselkedett, szerelmet vallott, és legutóbb még féltékennyé is tette azzal, hogy más nőkkel vacsorázott, de inkább eltávolodtak egymástól, ahelyett, hogy Kate férfi számba vette volna. Most meg az is lehet, hogy nem engedi vissza az őrsre. Abban biztos volt, hogy nem ez volt élete legjobb döntése, de nem nagyon látott más kiutat. Az injekciótól és a kórháztól is kirázta a hideg. Ha jobban lesz, majd kitalál valamit, amivel kiengesztelheti Kate-t. - Na tessék! Az előbb még azt akartam belátni, hogy tudomásul kellene vennem, hogy Beckett soha nem érez irántam úgy, mint én iránta, most meg azon jár az agyam, hogyan könyörögjem magam vissza - gondolta keserűen.

Megkönnyebbülve szállt ki a taxiból, és már csak arra várt, hogy lefekhessen. Az épület előterébe lépve egy pillanatra megtorpant. A lépcső túl megerőltetőnek, a lift túl mozgalmasnak tűnt. A liftet választotta. Mire felért a legfelső szintre, már csak azért imádkozott, hogy ne legyen otthon Alexis. Nyugalomra vágyott, és semmi kedve nem volt aggódó lányát győzködni arról, hogy jól van, főleg, hogy ennél rosszabbul csak előző éjszaka volt. Felsóhajtott, amikor a lakásba lépve látta, hogy senki sincs otthon. Megnyugodva lépett a hálószobába, és ruhástól, erőtlenül zuhant az ágyba.

- Richard Castle! - kiáltott fel Martha a gardróbból kilépve, mire a férfi ijedtében a szívéhez kapott, miközben ugrott egy hatalmasat az ágyban.

- Anya - nyögte. - Meg akarsz ölni? Hogy kerülsz te ide? - kérdezte, amikor végre levegőt tudott venni, és úgy érezte, hogy a szíve is visszakerült a mellkasán belülre.

- Alexis telefonált, hogy rosszul voltál az éjjel, és orvost kellett hozzád hívni. Csak nem gondolod, hogy ezek után ottmaradok a forgatáson? Az éjszakai felvételeknek úgyis vége, nyugodtan itthon maradhatok téged ápolni.

Castle kétségbeesett tekintettel próbált egy mosolyt kényszeríteni az arcára.

- Nem akarok gondot okozni, és már jól vagyok Anya - próbálkozott a férfi.

- Ugyan kisfiam! Az az anyák sorsa, hogy óvják, ápolják a gyermeküket - tárta szét színpadiasan kezét a nő, aztán közelebb hajolt a fiához, és komolyan hozzátette: - Richard, csak rád kell nézni! Pocsékul hazudsz.

- Lehet, hogy a kórházat kellett volna választanom - morogta halkan maga elé a férfi. - De mit keresel a szobámban? - nézett rosszallóan anyjára. A hálószoba a személyes teréhez tartozott, meglepte, hogy az asszony a tudta nélkül benn járt.

- Ne félj, nem a titkaid után kutattam, csak vettem egy új pizsamát neked, azt tettem be a szekrénybe! Most pedig tessék levetkőzni, és úgy lefeküdni! Amíg átöltözöl, hozok egy kis teát! Ja, és a telefonodat ne keresd, Dr. Parish szólt, hogy megtalálták a férfi mosdóban - szólt vissza az ajtóból.

- És én még azt hittem, hogy az éjszaka volt a legrosszabb - sóhajtott Castle, amikor becsukódott az ajtó.

Beckett az ízlésesen berendezett luxuslakás nappalijában ült George Weaver volt feleségével szemben. A nő a negyvenes évei vége felé járhatott. Vékony, magas alakján tökéletesen álló, elegáns ruhában, könnyeivel küszködve tördelte a kezét. Fájdalma őszintének tűnt. Beckett figyelmesen hallgatta a kirajzolódó meseszerű történetet, amelyben két alsó osztálybeli tehetséges fiatal ösztöndíjjal bekerül a Columbia egyetemre, egymásba szeretnek, összeházasodnak, és szerényen, de boldogan élnek. Megszületnek a gyerekeik, a nő feladja a karriert a családért, a férfi egyre sikeresebb a munkájában, és 15 év alatt New York legnagyobb könyvkiadó birodalmát hozza létre. Különleges érzékkel választja ki a rengeteg beküldött kéziratból a későbbi világsikereket. Ahogy a birodalma nő, egyre jobban felemészti a munka, és szép lassan már nincs miről beszélgetnie a családjával. Békés válás, jó kapcsolat a gyerekekkel és a volt feleséggel. A méhcsípésre allergiás volt, amiről szinte mindenki tudott, aki ismerte, mert állandóan hangoztatta, hogy retteg a méhektől.

Miközben Kate hallgatta a nőt, az járt a fejében, hogy milyen sok hasonló életet látott már. Miért végződik minden szerelem fájdalmas válással? - tette fel a költői kérdést magában. A másik oldalon viszont ott volt a szülei példája, akik húsz év után is oly mély szeretettel éreztek egymás iránt, hogy biztos volt benne, ha nem ölik meg az anyját, akkor életük végéig élvezhették volna apjával az egymás szeretetéből táplálkozó boldogságot.

- Meg kell kérdeznem, hogy hol tartózkodott hajnali négy órakor - mondta nehéz szívvel. Bár még nem tudták, hogyan került az áldozatba a méreg, és a futárt akarták megtalálni, de minden potenciális gyanúsított alibijét ellenőrizniük kellet, akinek lehetett indítéka megölni a férfit.

- Itthon voltam. A kisebbik lányom rosszul volt, éjjel három óra körül hívtam ki hozzá az orvosunkat. Nem sokkal négy óra előtt ment el tőlünk, én pedig a lányom szobájában feküdtem le, mivel nem akartam egyedül hagyni.

- Köszönöm - mondta Beckett együtt érzőn, és miközben elbúcsúzott a nőtől, azon töprengett, hogyan lehet most az ő makacs, önfejű, félős írója. Remélte, hogy Martha vigyáz rá, és nem mennek egymás idegeire. Még beszélnie kell Ginával, Castle volt feleségével, egyben kiadói ügynökével. Egy porcikája sem kívánta a találkozást. Nem tudott semmi rosszat a nőről, de volt egy nagy bűne, hogy amikor végre bevallotta volna Castle-nek az érzéseit, a nő megelőzte, és a férfi vele töltötte a nyarat Hamptons-ban. Most muszáj volt találkozniuk, mert ki kell derítenie, hogy az áldozatnak voltak-e ellenségei a kiadónál, esetleg az írók között. A gondolatra, hogy akár Castle is gyanúsított lehetne, egy grimasz jelent meg az arcán. A végén még jól jön a betegsége, legalább van alibije!

Lanie kíváncsian nézegette Castle szuper telefonját. Elmosolyodott a gondolatra, hogy a férfi milyen gyerekesen vonzódott a legmodernebb technikai kütyükhöz. Éppen a táskájába akarta tenni a készüléket, amikor az hangos zenélésbe kezdet, és a kijelzőn megjelent egy szabályos arcú, hosszú barna hajú, fiatal nő képe, és a Tiffany felirat. Lanie néhány másodpercig mereven bámulta a kijelzőt, aztán Alexis leírása alapján összekapcsolta Castle titokzatos vacsorapartnerét a nő képével. Szeme összeszűkült a haragtól. - Na megállj csak, Richard Castle! Azt hiszed, hagyom, hogy veszélyeztesd a leendő boldogságotokat? Nem ismered te még Lanie Parish-t! - gondolta, és megérintette a képernyőn levő hívásindítót.

- Ó Richard! Végre! Mondd csak, bujkálsz előlem? Hiába hívlak, nem veszed fel a telefont! Olyan kellemesen telt a vacsora, mégis a végén udvarias, de elutasító voltál. Még haza sem kísértél! Megbántottalak valamivel? - szólt a telefonba szusszanásnyi szünetet sem tartva egy kellemes, fiatal női hang.

- Hölgyem, én Mr. Castle titkárnője vagyok, és egy üzenetet kell átadnom - füllentette Lanie hivatalos, érzelemmentes hangon. - Mr. Castle nem óhajt a jövőben találkozni Önnel, és kéri, hogy telefonon se keresse.

Lanie szíve majdnem kiugrott a helyéről, annyira izgult. Ha lebukik, akkor vége a barátságuknak az íróval. Egyre idegesebb lett, mivel a vonal túlsó végén csend volt.

- Kérem, mondja meg Mr. Castle-nek, ha valamivel megbántottam, nem volt szándékos. Mondja meg azt is, hogy csalódtam benne. Nem vall nagy jellemre, ha úgy üzeni meg a titkárnőjével egy nőnek, hogy nem akar találkozni vele, ahelyett, hogy a szemébe nézve egyenesen, őszintén adná a tudtára - szólalt meg nagy sokára a nő. Hangja meglepett és csalódott volt, ugyanakkor nagy önuralomról és intelligenciáról tanúskodott.

Lanie elgondolkodva nézte az elsötétülő kijelzőt. A nő gyönyörű, okos és intelligens, nem egy kis butuska cicababa. Ha Castle ilyen nőkkel találkozgat, miközben Kate folyamatosan elutasítja, előbb vagy utóbb ki fog kötni valamelyiküknél. - Jó lesz, ha mielőbb eljön az este és beszélgetünk - gondolta.

Kate-t Gina irodájához vezette a titkárnő. Rég volt, hogy egyedül kérdezett ki valakit a nyomozásnak ebben a fázisában, ráadásul elég kínosnak érezte a helyzetet. Kellemes meglepetésként érte, hogy Gina kedvesen üdvözölte, bár mosolya nem tűnt őszintének.

Kate sokáig azt hitte Castle-ről, hogy az olyan "mű" nők vonzzák, mint Gina, akinek szabályos arcát láthatóan sebészkés metszette, és feltételezte, hogy tökéletes alakját sem egészen a természet alkotta. Átvillant az agyán, hogy mennyire meglepődött, amikor megismerte Kyra-t, aki maga volt a valódi természetesség, és látta, hogy Castle milyen átszellemült arccal gondol vissza az együtt töltött szerelmes évekre. Nem értette a férfinak ezt a kettősségét. Kyra szerelme után hogyan vehetett feleségül olyan nőket, mint Meredith és Gina?

Kate figyelmét nem kerülte el, hogy Gina milyen vizslatva futtatta végig szemét a feje búbjától a talpáig. Jólesően nyugtázta magában, milyen szerencse, hogy az alakját előnyösen kiemelő szűk farmert és egy testhez simuló garbót vett fel reggel a szokásos magas sarkú csizmával, amitől hosszabbnak tűntek a lábai, és magasabb volt Gina-nál. A haja és a sminkje is rendben volt, ezért nyugodtan állta a nő tekintetét.

A kellemes üdvözlés ellenére mindketten érezték a köztük vibráló feszültséget.

- Elmondaná, hogy mit tud Mr. Weaver utolsó napjáról? - tette fel az első kérdést Beckett. Mihelyt felöltötte nyomozó-személyiségét, biztonságban érezte magát, mert ebben a szerepben senki nem tudta zavarba hozni.

- Tegnap délután 3-kor találkoztam vele az irodájában. Megbeszéltük néhány új könyv reklámkampányát, a közönségtalálkozókkal, dedikálásokkal kapcsolatos útvonalakat és időpontokat, amikkel kapcsolatban volt néhány módosítási ötlete.

- Nem tűnt idegesnek vagy izgatottnak?

- Feltűnően jókedvű volt, mintha valami sikert ért volna el valamiben, vagy valami nagy öröm érte volna.

- Voltak ellenségei, akik ártani akartak neki a szakmájában?

- Irigyei természetesen voltak, mint minden olyan embernek, aki rövid idő alatt szinte a semmiből egy rendkívül sikeres vállalkozást hozott létre, de nem tudok olyat, aki irigységből az életére tört volna. Korrekt, tisztességes ember volt az üzleti életben, amiért a konkurens kiadók vezetői is tisztelték.

- Nem haragudott rá egy író, akit visszautasított? - kérdezett tovább Beckett.

- Sok csalódott, magát tehetséges írónak tartó ember haragudhatott volna George-ra, de ő mindig megindokolta az elutasítást, és sosem volt bántó a stílusa.

- Kérem, ha valami eszébe jutna az üggyel kapcsolatban, hívjon!  - állt fel Kate. Gyorsan elköszönt a nőtől, mert bármennyire igyekezett figyelmen kívül hagyni Gina Castle-lel való kapcsolatát, a kínos érzés nem múlt el. Nem tudott semmi rosszat mondani a nőre, de volt egy nagy bűne, amit nem tudott neki megbocsátani: ő töltötte Hamptons-ban a nyarat Castle-lel éppen akkor, amikor már majdnem bevallotta a férfinak az érzéseit.

Az autója felé sietett, amikor megszólalt a telefonja. Idegesen vette fel, mert feltételezte, hogy Martha csak akkor hívja őt, ha valami baj van Castle-lel.

- Kate, tudnál segíteni? - csendült félelem az asszony hangjából. - Richard újra rosszul van, de nem akarja, hogy orvost hívjak. Az előbb vesztünk össze - tette hozzá a sírással küszködve.

- Azonnal hívom Dr. Parish-t. Negyed órán belül ott leszünk, és segítünk - nyugtatta meg a nőt, aztán azonnal Lanie-t hívta.

- Szóval Perlmutter csak fél órát tévedett - jegyezte meg az orvos. - Nem egy óra telt el amióta hazarohant, hanem másfél óra. Azonnal indulok. Ott találkozunk.

Beckett szíve szerint bekapcsolta volna a szirénát, hogy mielőbb odaérjen Castle lakásához, de erőt vett magán, hogy ne szegje meg a szabályokat. Dühösen csapott a kormányra, amikor meglátta, hogy egyetlen szabad parkoló sincs a közelben. Szeme idegesen cikázott végig a hosszú sort alkotó autókon, amikor megkönnyebbülten vette észre, hogy egy Ford éppen elindul, és beállhat a helyére. Amíg a bejárat felé sietett, látta, hogy egy taxi áll meg tőle nem messze, amiből Lanie száll ki.

- Tudsz valami új hírt? - kérdezte már messziről az orvos, amikor meglátta aggódó arcú barátnőjét, de az csak megrázta a fejét. - Remélem, most már hallgat rám, mert különben nem tudok érte felelősséget vállalni!

Amíg a lakáshoz értek, hallgattak. Kate nem mert rákérdezni, hogy milyen súlyos lehet a helyzet, Lanie pedig nem akarta megrémíteni a láthatóan ideges nyomozót.

- Ó! Köszönöm, hogy eljöttetek - tette mindkét kezét a szívére Martha. Arcán látszott a tehetetlen kétségbeesés.

- Mik a tünetei? - tért azonnal a lényegre Lanie.

- Úgy félórája újra rosszul lett, hallottam, hogy többször magára zárta a fürdőszoba ajtaját. Nem akar inni, ingerlékeny, veri a hideg veríték, és azt hiszem lázas, de nem engedi betenni a lázmérőt. Nagyon gyenge - sorolta félelemmel teli szemmel az asszony. - Bár ahhoz elég erős, hogy velem ellenkezzen és veszekedjen - mondta sóhajtva.

- Nem lesz semmi baj, Martha - simította meg a nő kezét Kate, miközben bátorítón a szemébe nézett. Martha bólintott, és elindult Castle hálószobája felé. Beckett a barátnőjére nézett megerősítésért, hogy valóban nem lesz semmi baj, de Lanie arcáról csak aggodalmat olvasott le, ami olyan félelemmel töltötte el, amit már rég nem érzett.

- Richard! Ha soha többé nem állsz velem szóba, akkor is hívtam orvost, és egy olyan embert, aki talán tud neked parancsolni - mondta Martha mindenre felkészülve, amikor a szobába léptek.

Mindhárom nő szíve összeszorult, amikor meglátták a máskor oly életerős férfit, aki erőtlenül feküdt az ágyban, és lerítt róla, hogy megviselte a szenvedés. Sokkal rosszabbul nézett ki, mint néhány órával ezelőtt.

- Csak azt ne mondjátok, hogy "mi megmondtuk" - szólalt meg gyenge hangon.

- Segíteni akarunk, nem bántani, de ha nem teszed, amit mondunk, akkor hívom a mentőt, és mész a kórházba - mondta nagyon komolyan Lanie. Oldalra billentett fejjel, válaszra várva nézett a férfira. Castle először lesütötte a szemét. Szégyellte, hogy olyan gyerekesen viselkedett, pedig csak jót akartak neki. Felnézett az orvosra, és beleegyezően bólintott.

- Gyere Kate! Segíts neki levetkőzni, hogy megvizsgálhassam! - intett a fejével. - És kellene egy lázmérő - nézett Martha-ra, aki azonnal felkapta és Lanie kezébe nyomta veszekedésük tárgyát.

- Hárman egy ellen? Ez nem szép! Nagyon nem szép! - morgolódott Castle erőtlenül sóhajtva, mire a három nő összenézett, és halványan elmosolyodott. Nem lehet olyan nagy a baj, ha nem hazudtolja meg magát!

- Ülj fel, és emeld fel a kezed! - szólalt meg Kate szelíden, de határozottan, és odalépett a férfihoz, aki engedelmesen követte az utasítást. Megfogta az írón levő póló két oldalát, és elkezdte felfelé húzni. Ahogy Rick-hez hajolt, arcuk centiméterekre került egymáshoz, és a férfi megérezte a nő meleg leheletét, és az elmaradhatatlan cseresznyeillatot. Talán ez volt az egyetlen illat, amit ebben a pillanatban elviselt. A szíve gyorsabb ütemre váltott, amikor érezte, hogy a finom ujjak hozzáérnek az oldalához, amitől megborzongott.

- Fázol? - kérdezte Kate, amikor látta, hogy Castle bőre libabőrössé válik.

- Nem, csak ... csak megborzongtam - mondta szemlesütve az író, Kate pedig elmosolyodott, mert ő is ugyanazt érezte, csak az ő reakcióját jótékonyan eltakarta a garbója.

Kate átadta a helyét Lanie-nek, aki alaposan megvizsgálta a férfit. Fülében a fonendoszkóppal hallgatta meg a hátát, majd a mellkasát. Beckett bármennyire is szerette volna tudni, hogy mit állapított meg, csak a nagyfokú figyelmet látta az orvos arcán, és nem tudott semmit leolvasni róla. Lanie kivette füléből a műszert, két kezébe fogta a férfi arcát, végigtapogatta a füle és az állkapcsa alatti mirigyeket, majd a nyakát.

- Mondd, hogy Á! Szeretném megnézni a torkodat! - mondta a nő, és egy spatulát fogott a kezébe.

Kate tekintete Martha-ra siklott. A színésznő mintha átváltozott volna. Nyoma sem volt a dívának, csak egy egyszerű, fiáért aggódó anya volt, aki tehetetlenül nézte szenvedő gyermekét, és bele sem mert gondolni abba, hogy mi lenne, ha valami komolyabb baja lenne.

Kate is félt. Szereti Castle-t. Szereti, ahogy még soha senkit, mégis képtelen volt ezt elmondani a férfinak. Féltette. Néhány órával ezelőtt még nem látszott ennyire betegnek, akkor sértődött és határozott volt, bátran döntött és ellenkezett, most pedig engedelmesen tűri Lanie vizsgálatát. A hirtelen változás megijesztette. Figyelte, ahogy elfekszik az ágyon, és szenvedő arccal hagyja, hogy az orvos végignyomkodja a hasát. Még ilyen elesetten is rendkívül vonzó volt. Legszívesebben végigsimított volna az erős, izmos mellkason, és megcirógatta volna a hasa finom bőrét. Vajon akkor is megborzongna? - tűnődött magában.

Castle olyan gyengének érezte magát, mint a harmat, de nem akarta, hogy ennyire aggódjanak érte. Tulajdonképpen nem bánta, hogy anyja idehívta Lanie-t, mert belátta, hogy magától biztosan nem lesz jobban. Ráadásul itt van Kate! Ha így aggódik érte, akkor talán mégis fontos egy kicsit neki. Miközben tette, amit Lanie mondott neki, lopva Kate-re pillantott, és jóleső érzéssel állapította meg, hogy a nő arcán őszinte féltés tükröződik. Utálta ezt a kiszolgáltatott helyzetet, de ennek köszönhette, hogy Kate itt van vele.

- Áh ... au ... ha egy kicsit finomabban nyomnád ki belőlem a szuszt, talán életben maradnék - szólalt meg fájdalomtól eltorzult arccal, mire Lanie megcsóválta a fejét.

- Ne nyafogj! Megegyeztünk valamiben - figyelmeztette a férfit.

- Nem is nyafogok, csak panaszkodok a kegyetlen bánásmód ellen - duzzogott Castle.

- Kezdesz hasonlítani a régi önmagadra, ami jó jel is lehetne, ha nem tudnám, hogy milyen a valódi éned - csipkelődött az orvos, és az arcán most először jelent meg egy kis mosoly.

- Mit állapítottál meg? - kérdezte szinte egyszerre Kate és Martha.

- Még néhány dolgot tudnom kell, és elvárom, hogy őszintén válaszolj - nézett újra komolyan az íróra, anélkül, hogy figyelt volna a két nő kérdésére. - Hányszor hánytál, amióta eljöttél a boncteremből,

- Hát, nem olyan sokszor - próbálta kikerülni a választ és a három szempár kutató tekintetét.

- Castle! - csattant Kate hangja.

- Háromszor - mondta azonnal, mint egy megijedt kisfiú.

- Hányszor voltál ma pisilni? - tette fel az orvos az újabb kérdést.

- De Lanie! - háborodott fel szégyenlősen, és zavarában hol az egyik nőre, hol a másikra nézett, de amikor meglátta, hogy Kate összeszorítja a száját és szikrákat szór a szeme, nyelt egyet. - Reggel óta nem voltam - nyögte ki nehezen.

Lanie látta a kérdő tekinteteket, ezért gyorsan összefoglalta a megállapításait és a teendőket.

- A kiszáradás határán van. Folyamatos folyadékpótlásra van szüksége. Martha, kérem hozzon sok teát, Kate, te mérd meg a lázát. Adok neki egy injekciót, de ha nem tud meginni egy óra alatt legalább egy liter folyadékot, akkor kórházba kell vinnünk és infúziót kell kapnia. Veszek tőle vért, megnézetem a laborban, hogy lássam az elektrolitok szintjét, hogy pontosan tudjam, milyen kezelés szükséges.

Castle szorongva hallgatta Lanie mondatait. Figyelte, ahogy a három nő dönt a sorsáról anélkül, hogy egy pillantást is vetnének rá. - Nőuralom - gondolta megadóan. Anyja eltűnt a konyhában, Lanie valamit keresgélt az orvosi táskájában, Kate pedig a lázmérővel a kezében hozzá lépett. Egy percre megfeledkezett a rá váró szörnyűségekről, az injekcióról és a vérvételről, csak élvezte a pillanatot, ahogy a gyönyörű szempár melegen a szemébe néz. Akaratlanul is kinyitotta a száját, és érezte, ahogy a nő finoman ajkai közé csúsztatja a lázmérőt, aztán végigsimít az arcán, majd keze megpihen a homlokán. Behunyta a szemét. Minden érzőidegsejtjével a nő érintésére koncentrált.

Kate nézte, ahogy kisimulnak Castle homlokának ráncai a tenyere és az ujjai alatt. Elvette a kezét, de lassan végigsimított a halántékán. Jólesett, hogy megérintheti a férfit. Hamarosan kivette a lázmérőt és félve nézett a digitális kijelzőre.

- 37,2 - nézett Lanie-re, aki bólintott, mintha erre számított volna.

- Ó, legalább nincs magas láza! - lépett be kicsit megkönnyebbülve Martha, kezében egy kancsó teát és egy poharat tartalmazó tálcát egyensúlyozva, de amikor meglátta Lanie kezében az injekciós tűt, elkomorodott.

- Retteg az injekciótól - súgta oda az orvosnak.

- De Anya! Muszáj ezt? - nézett Castle megbántottan a nőre. - És különben is! Kimennél?

- Richard, felhívom a figyelmedet arra, hogy láttalak már meztelenül.

- Igen, de akkor 5 éves voltam! - háborgott az író.

- De férfi hátsót azóta is láttam! Nem is egyet! - mondta mutatóujját felemelve büszkén Martha, amitől Castle csak még jobban zavarba jött. Kinyitotta a száját, aztán mégsem szólt semmit, mert tudta, hogy anyjával szemben úgyis alulmaradna, ha a hódolóinak számáról kezdenek szópárbajt.

- Na jó, kimegyek, ha neked úgy könnyebb - adta meg magát a nő, de az ajtóban még hozzátette: - Kate előtt vajon miért nem vagy szégyenlős?

Lanie a megjegyzést meghallva felnézett. Castle zavarában a takaróját igazgatta, Kate pedig elpirult. - Lehet, hogy ez a rosszul sikerült vacsora segít nekik közelebb kerülni egymáshoz - töprengett.

- Fordulj oldalra Castle! - mondta bíztatón, és meglepetésére a férfi minden ellenkezés nélkül, szótlanul megfordult.

Kate az ágy másik oldalához ment, felült a takaróra és ujjaival átkulcsolta a férfi kezét. Castle hálásan nézett a nőre, aztán felkészülve a legrosszabbra, becsukta a szemét. Kate érezte, ahogy Castle teste megrándul, és egyre erősebben szorítja a kezét, ahogy a tű a testébe hatol, aztán a szorítás enyhült, az izmok ellazultak.

- Köszönöm - suttogta a férfi, és a nő gyönyörű zöld szemébe nézett.

- Mindig - mosolyodott el Kate.

- Most már csak a vérvétel van hátra - törte meg a varázst Lanie. - Ülj fel, és egy perc alatt túl is leszel rajta! Remélem ezt is férfiként viseled!

Castle kétségbeesett tekintettel nyelt egyet. Most, hogy az orvos tulajdonképpen megdicsérte, nem nyafoghatott. Megadóan tűrte, hogy Lanie elszorítsa a karját, aztán elfordította a fejét, és szabad kezét Kate felé nyújtotta, aki azonnal megfogta azt. Most futott csak át az agyán, hogy négy év alatt milyen ritkán érintették meg egymást.

- Megvagyunk, felöltözhetsz - mosolygott rá Lanie, miután leragasztotta a tűszúrás helyét.

Kate segített felvenni a Castle-nek a pólót, aztán egy pohár teát nyújtott felé, és türelmesen megvárta, amíg a férfi lassan elkortyolta.

- Mennem kell Castle! Ma még randevúm van egy hullával - indult Lanie.

- Köszönöm, hogy nem haragudtatok meg rám, amikor eljöttem - nézett rá bűnbánó arccal az író.

- A barátom vagy, és ismerlek - mosolyodott el a nő, aztán elbúcsúzott.

Castle Kate-re nézett, aki a szoba közepén tanácstalanul toporgott. Szíve szerint maradt volna, vigyázni akart a férfira, de ott volt Martha, ezért úgy gondolta, hogy semmi nem indokolja, hogy itt legyen. A helyzetet a telefonja csengése mentette meg. Esposito hívta. Felvette a készüléket, és figyelmesen hallgatta a nyomozót. - Azonnal indulok - mondta, miközben szomorúan nézett Castle meggyötört arcára.

- Ugye azért majd elmondod, hogy mire jutottatok? - szólalt meg az író az ügyre célozva. - Gondolkodtam Kate. Mi van, ha a Hőhullámnak köze van a halálához?  

- Ne légy ennyire eltelve magadtól - csendült egy csöppnyi gúny Kate hangjában, ugyanakkor meglepte, hogy az író még ilyen állapotban is a nyomozáson töri a fejét. - Ezt egyszer már eljátszották, emlékszel?

- Hogyne emlékeznék! - jelent meg egy huncut mosoly a szája sarkában. - Akkor szedtelek ki meztelenül a kádadból, miután felrobbant a lakásod!

Kate elpirult, ahogy az emlékképek végigcikáztak az agyán. Még Shaw ügynök szuper kütyüi sem jöttek volna rá, hogy a sorozatgyilkos a Hőhullámot használta rejtett üzenethordozónak, ha nincs ott Castle. Elmosolyodott a gondolatra, hány olyan ügyük volt, amikor az író ötlete lendítette át a holtponton a nyomozás menetét.

- Nem gondolod, hogy kétszer nem ismétlődik meg ugyanaz a sztori? - nézett Castle-re hitetlenkedve.

- Csak az jutott eszembe, hogy akkoriban elmeséltem azt az esetet George-nak. Még most is látom magam előtt az arcát. Annyira fellelkesítette és izgalomba hozta a történet, hogy napokig a könyv soraiba rejtett üzenet miatt hívogatott.

- Castle! Ez két éve volt. Hogyan kapcsolódna ez ahhoz a tényhez, hogy valaki, aki tisztában volt az allergiájával, méh mérget juttatott a szervezetébe? - nézett kérdőn a férfira.

- Azt nem tudom - mondta megadóan Castle. - De ismerd el, több mint furcsa, hogy az utolsó szava pont a "hőhullám" volt! - húzta fel várakozón a szemöldökét.

- Elismerem ... , hogy nem illik a szituációhoz - kezdte lassan Kate. Nem szeretett volna olyan kijelentést tenni, amit később megbán, és nem akarta, hogy a férfit túlságosan magával ragadja írói fantáziája, és nagyobb jelentőséget tulajdonítson ennek a szónak, mint amit takar. - Egyelőre semmi sem utal arra, hogy a könyvednek bármi köze lenne a gyilkossághoz.

- De te nem ismerted őt, én viszont igen - erősködött Castle. - Vonzották a szerepjátékok és a rejtélyek. Egyszer lelkesen mesélte, hogy részt vett egy megrendezett gyilkosság felderítésében, amit egy erre szakosodott cég szervezett. Ő csak "vadászatnak" hívta. De odavolt a kalandregényekért és a rejtélyekért, még engem is mindig arra akart rábeszélni, hogy a krimik helyett kalandregényt írjak - védte igazát a férfi, és várakozón nézett a nyomozóra.

Kate elgondolkodott. Castle egészen más képet festett le az áldozatról, mint akikkel eddig beszéltek. Alig észrevehetően elmosolyodott, ahogy a férfira nézett. Bármennyire is gyenge volt, szemébe visszatért a csillogás, a rejtély megoldásának izgalma. Szárnyaló fantáziája legyőzte gyengélkedő testének rosszullétét. - Olyan, mintha keveredne benne Indiana Jones, Sherlock Holmes és egy öt éves gyerek: rendkívüli kíváncsiság, logika és őszinte játékosság - gondolta Kate, és be kellett vallania, hogy ezek a tulajdonságai voltak találkozásuk első pillanatában a legvonzóbbak, hogy a csibészes, szemtelen mosolyáról ne is beszéljünk. Azóta még rengeteg olyan tulajdonságát megismerte, ami miatt beleszeretett.

- Rendben. Utánanézek, volt-e Weaver életének olyan oldala, amit a külvilág nem ismert, és összehozható-e a halálával - adta meg magát a nyomozó, mire a férfi szemében megcsillant a győzelem fénye. - El kell mennem. Te itthon jó kezekben leszel, Martha vigyáz rád.

- Képes lennél anyámra bízni? Az aggódásával a sírba tesz! - duzzogott a férfi. - De azért meglátogatsz, ugye? - nézett esengve a nő melegen csillogó szemébe.

- Pihenj! Megviselt ez a mai nap, és ne felejtsd, ha nem leszel jobban, kórházba kell menned - tért ki a válasz elől Kate. Nem tudta, hogyan alakul az estéje, és nem akarta, hogy Castle hiú ábrándokat kergessen, ráadásul Lanie-vel is megbeszéltek egy találkozót.

- De majd később eljössz? - kérdezte újra. Ki akarta csikarni az igenlő választ. - Beszámolhatnál az ügyről, hátha tudok segíteni - tette hozzá reménykedve.

- Castle! Te most fekszel, iszod a sok-sok teát, nem fickándozol, nem jártatod még az agytekervényeidet sem, hanem pihensz, alszol, gyógyulsz - mondta ellentmondást nem tűrően Castle égkék szemébe nézve Kate. Odalépett az ágyhoz, feljebb húzta a takarót a férfin, leheletfinoman végigsimított az arcán. - Légy jó fiú! - mondta gyengéden, és elindult az ajtó felé.

Castle-t meglepte a nő gyengéd érintése, ami tele volt féltő szeretettel. Nem tudott megszólalni, csak sóvárogva nézett utána.

Kate-nek összeszorult a szíve, hogy el kell mennie, de tudta, hogy nem tehet mást. Az ajtóban megtorpant, visszanézett egy pillanatra, és halkan megszólalt.

- Persze, hogy meglátogatlak Castle! - aztán kilépett az ajtón.

A férfi becsukta a szemét, elmosolyodott, és boldogan felsóhajtott.

Ryan az asztalánál ült, a mögötte álló Esposito pedig előrehajolva támaszkodott az íróasztalra. Minden figyelmüket az előttük álló monitorra fordították. Lassítva nézték a biztonsági kamerák felvételét, hátha ki tudnak valamit deríteni a futárról, de eddig semmi különöset nem vettek észre.

- Valami új? - kérdezte őket Beckett, de csak megrázták a fejüket, és a következő pillanatban már újra a képernyőn futó képkockákat figyelték.

A fehér táblán még nem volt sok használható tény, de a nyomozás ezen szakaszában ez nem volt szokatlan. Kate felírt még néhány szót, amit fontosnak érzett az áldozat felesége és Gina vallomásából, aztán egy pillanatnyi töprengés után felírta a Castle-től hallottak összefoglalását: kalandjáték.

- Fiúk! - lépett nyomozótársaihoz. - Ha végeztetek, akkor Espo, te nézz utána a pénzügyeinek, volt-e az utóbbi időben szokatlan pénzmozgás a számláin, Ryan te pedig kérj egy listát azokról az írókról, akiket az utóbbi fél évben elutasított Weaver, hátha valamelyikükben olyan indulatok forrtak a fel nem fedezett tehetségük miatt, ami a gyilkossághoz vezetett. Én lemegyek Lanie-hez, hátha kiderítette, hogyan jutott a méreg az áldozat testébe.

- Oké - mondta Espo. - Castle nem jön? Azt hittük érdekli, miért halt meg a kiadója. - A két férfi figyelmesen fürkészte Beckett arcát, aki még mindig rendkívül feszült volt, ráadásul Castle is újra eltűnt a színről, és ez az állapot egyáltalán nem tetszett nekik.

- Nem érzi jól magát - válaszolt sietve Kate, és elindult a lift felé, de Gates kapitány hangja megállította.

- Beckett nyomozó! Az irodámba!

Kate összeszorította a száját, és vett egy nagy levegőt. Érezte, hogy felettese a szokásosnál is keményebb hangsúlyt ütött meg. Valószínűleg ideges az ügy miatt, amit Castle kapcsolatainak köszönhetően ruházott rájuk a polgármester, ezért most még kevésbé volt kedve jelentést tenni a kapitánynak. Sietve lépett az irodába, és csukta be maga után az ajtót. Mielőbb meg akart szabadulni Gates-től, ezért nem várta meg a kérdést, hanem röviden összefoglalta, amit eddig megtudtak, aztán keményen a nő szemébe nézett.

- Nézze Beckett nyomozó - vette le szemüvegét a nő, így láthatóvá váltak fáradtságtól karikás szemei. - Olyan nekem ez az ügy, mint púp a hátamon. Hajnalban kirángattak az ágyamból, mert nem tudták eldönteni, melyik körzethez tartozik a helyszín, aztán a polgármester utasított, hogy maga kapja az ügyet, csak azért, hogy az ő kedvenc kis ponyvaírója szórakozhasson, most meg állandóan érdeklődik, hogy áll a nyomozás - sziszegte dühösen a fogai között. - Szóval gyors eredményt várok, ha már a polgármester is magát tartja a város egyik legjobb nyomozójának!

- Igenis, uram - mondta száját elhúzva Beckett. Nem szerette, ha sürgetik. Úgyis megtesz minden tőle telhetőt, ha nem ugráltatják.

- És hol van az árnyéka? Ha már miatta nem alhattam végig az éjszakát, legalább segítsen mielőbb kielégíteni a polgármestere elvárásait!

- Ő ... nem érzi jól magát - mondta bizonytalanul Kate. Nem akart a szükségesnél többet a kapitány orrára kötni.

- Reggel nem tudott jönni, most meg nem érzi jól magát? Csak nem gondolja, hogy beveszem ezt?  - szűkült össze Gates szeme vonalnyira a dühtől, miközben egyre jobban felemelte a hangját. - Talán a tegnap esti vacsorapartnere fárasztotta le, akivel a Q3-ban enyelgett? Végre bejutottam abba a puccos étterembe, és még ott sem tudtam megszabadulni a maga firkászától! Először azt hittem, hogy magával vacsorázik, mert egy magas, hosszú barna hajú nővel volt, de aztán mondták, hogy valami menő modell. Ha visszagondolok a nőre, nem is csodálkozom, ha jobb dolga volt a nyomozásnál, és azon sem, ha belebetegedett az éjszakába! - ömlött a szó a kapitányból, aki úgy érezte, megkönnyebbül, ha kiöntheti a mérgét.

Kate leforrázva hallgatta a kapitány szavait.

- Igyekezzenek, és rendszeres jelentést kérek az ügyről! - mondta a kapitány komolyan Beckett szemébe nézve, aztán mintha a nyomozó ott sem lenne, feltette a szemüvegét és az előtte tornyosuló papírhalomra fordította a figyelmét, csak kézfejével intve jelezte, hogy a nyomozó távozhat.

Kate szinte megdermedt a hallottak miatt. Ma már egyszer átélte a csalódást, amikor reggel felhívta Castle-t és azt hitte, hogy egy nővel van, aztán megkönnyebbült, amikor Lanie elmondta, hogy éjjel biztosan nem volt ereje egy nőt sem boldoggá tenni, most meg kiderült, hogy egy gyönyörű modellel vacsorázott. Szívébe újra befészkelte magát a féltékenység, a fájdalom és a félelem.

Észrevette, hogy Ryan és Espo merőn bámulják, és nem tudják eldönteni, hogy merjenek-e kérdezni, vagy jobb, ha csendben maradnak. Kate elkapta róluk a pillantását, felkapta a kabátját, és a két nyomozó tekintetének kíséretében a lifthez indult.

- Ki kellene derítenünk, hogy mi a fene folyik itt! - morogta a távozó nőt nézve Esposito. - A végén mi isszuk meg a levét a boldogtalanságuknak.

- Az sem biztos, hogy Castle miatt ilyen - kételkedett bizonytalanul Ryan.

- Tesó! Ezt te sem gondolhatod komolyan!

- De ha Beckett rájön, hogy utánuk nyomozunk, akkor ...

- Akkor? Beckett feszültsége a boldogtalanságából következik. Az eredmény, hogy rajtunk csattan az ostor. Az sem lesz rosszabb, ha ránk lesz dühös - magyarázta Espo.

- Beszélnünk kellene Castle-lel - gondolkodott hangosan Ryan.

- Na látod! Tudsz te, ha akarsz! - veregette meg a vállát a barátja. - Szerintem a kiadóba menet éppen útba esik Castle lakása - kacsintott meleg, barna szemével huncutul, és felállt az asztalától.

- Éppen ... persze - sóhajtott Ryan, és követte barátját.

Kate a lift hátsó falának támaszkodott, és Lanie-t hívta. Valakivel meg kell beszélnie a kétségeit, mielőtt az őrületbe kergetik az érzelmei.

- Szia Lanie. Végeztél?

- Valami baj van? - kérdezett vissza a kórboncnok. Érezte Kate hangjában a feszültséget, és feltételezte, hogy nem a hulla miatt hívja, bár éppen találtak valami érdekeset.

- Beszélnünk kell.

- Rendben. Öt perc és készen vagyok. A kávézóban, vagy otthon? - kérdezte. A kávézó közel volt, de nem voltak egyedül, viszont ha sürgős a dolog, akkor sokkal hamarabb beszélgethetnek.

- A kávézó - jött egy pillanatnyi szünet után a válasz.

- Ott találkozunk - mondta Lanie, és magában megállapította, hogy Kate számára vagy nagyon fontos dologról lesz szó, ami nem tűr halasztást, vagy valami nagyon nyomja a lelkét.

Negyedóra múlva kutatva nézett körbe a kávézóban, végül az utolsó, legeldugottabb bokszban látta meg a gondterhelt arccal kávét kortyoló barátnőjét. Levette a kabátját, és szótlanul ült le Kate-tel szemben. A nyomozó felpillantott Lanie-re, aztán elkerülve a nő kérdő tekintetét, újra a forró fekete italra fordította figyelmét. Nem tudta, hogyan is kezdjen a beszélgetéshez. Zavarosak voltak a gondolatai és az érzelmei egyaránt.

Lanie egy darabig várt, aztán türelmét vesztve megszólalt.

- Az írófiúval van baj?

Kate kétségbeesett arccal felnézett, miközben idegesen kevergette a kávéját.

- Tegnap este egy modellel vacsorázott - nyögte ki nagy nehezen. - Nem értem Lanie! Úgy éreztem, hogy megváltozott, és fontos vagyok neki, de egy ideje valami más lett kettőnk között. Eltávolodott tőlem. Most meg egy modellel vacsorázott. - Zavarban volt. Ritkán beszélt az érzelmeiről még Lanie-nek is, de most olyan kétségbeesettnek érezte magát, mint még soha életében.

- Pedig megérthetnéd - kezdte szelíden az orvos, közben végigfutott az agyán, hogy honnan tudhat Kate a modellről. - Csak egy kicsit az ő szemszögéből kellene nézned magatokat, a kapcsolatnak nem nevezhető kapcsolatotokat. Négy éve odavan érted Kate, de ha közelített hozzád, te elutasítottad. Már nem az a nagyvilági szoknyavadász, akinek hitted, de talán úgy érzi, hogy bármit csinál, az neked nem elég. Mit gondolsz, meddig fog rád várni?

Kate csak hallgatott. Jelenetek játszódtak le a fejében az utóbbi évekből. Képek, amikor majdnem megcsókolták egymást, és amikor mindig ő húzódott vissza, képek, amikor egymás kezét fogva, vagy egymás karjaiban várták a halált, és egy kép, amikor Castle szerelmet vallott neki, de ő úgy érezte, még nem áll készen rá.

- Még nem álltam készen - suttogta.

- És készen fogsz állni valamikor? - kérdezte együtt érzőn Lanie.

- Lehet, hogy ő is ezt kérdezi? - gondolkodott hangosan Kate összeráncolt szemöldökkel. - Lehet, hogy csak azért nem töltötte az éjszakát azzal a modellel, mert rosszul lett a kagylótól.

Lanie végtelenül sajnálta Kate-t. Tudta, hogy utálja, ha a magánéletébe avatkoznak, és ő ezt mindig tiszteletben tartotta, de összeszorult a szíve valahányszor azt látta, hogy megtagadja magától a boldogságot. Vett egy mély levegőt, és beszámolt neki Tiffany hívásáról, amiből kiderült, hogy Castle elutasította, de a saját kis akciójáról mélyen hallgatott. Szinte érezhető volt, ahogy Kate szívéről legördül egy hatalmas kő a hallottak hatására.

- Mit gondolsz Lanie? - kérdezte anélkül, hogy a gondolat végét kimondta volna.

- Azt, hogy neked kell tudnod, mit érzel. De azt hiszem, megéri a kockázatot - nézett Kate szemébe komolyan, aztán megfogta a kezét, és hozzátette a legfontosabbat: - És ne várd el tőle, hogy örökké várjon!

Kate lehajtotta a fejét, és sóhajtott egy nagyot. Fogalma sem volt, hogy mit csináljon.

- Most indulok hozzá – pillantott az órájára Lanie. - Szeretném látni, milyen állapotban van, nehogy még egyszer eltitkolja, hogy milyen rosszul van, úgyhogy megvizsgálom, és adok neki még egy injekciót a biztonság kedvéért. Elkísérsz? - kérdezte jelentőségteljesen az orvos.

Néhány másodpercnyi gondolkodás után Kate huncutul elmosolyodott.

- Muszáj mennem, nélkülem nem éli túl az injekciót!

- Anya! Kérlek! Már teamérgezést kapok! - tolta el kezével a felé nyújtott poharat fancsali képpel Castle. Amióta Lanie beadta neki az injekciót nem hányt, de anyja szeretetből fakadó túlzott gondoskodása lassan az őrületbe kergette. Úgy érezte, ha még egy pohár teát meg kell innia, újra rosszul lesz.

- Ne nyafogj Richard! Dr. Parish megmondta, hogy mennyit kell innod, és én ahhoz tartom magam. Látom, hogy jobban van a tested, de azt le sem tagadhatod, hogy még mindig fáj a lelked. Elárul a szemedben bujkáló szomorúság. Látok, amit látok Richard! - nézett mélyen a szemébe a nő. Ez volt az a tekintet, ami mindig őszinteségre kényszerítette Castle-t. Nem volt menekvés. Ha így nézett rá az anyja, újra kisfiúvá változott, aki minden eltitkolt bánatát bevallja. Vett egy mély levegőt, de abban a pillanatban megszólalt a csengő.

- Ne hidd, hogy megmentett a csengő! Erről még beszélünk! - emelte fel mutatóujját figyelmeztetően Martha, és ment ajtót nyitni.

Castle hátravetette fejét a párnán, és magában bevallotta, nem is örül annyira, hogy csengettek. Valakinek jó lenne beszélni az érzelmi vívódásairól, és anyja ugyan egy bohém díva a külvilág szerint, de számára az egyetlen ember, akinek bármikor következmények nélkül elmondhatta az érzéseit. Soha nem erőszakolta rá a tanácsait a magánéletével kapcsolatban, de mindig mondott valami útmutatót, és most nagy szüksége lenne egy icike-picike jelzőfényre, hogy merre induljon a Beckett-tel való zavaros kapcsolatában.

- Látogatóid vannak kisfiam - engedte be vidáman a szobába Ryan-t és Esposito-t Martha.

- Haver! Veled meg mi történt? - kiáltott fel Espo, míg Ryan együtt érzőn nézett Castle-re.

- Csak romlott kagylót ettem, és azóta nem marad meg bennem semmi - válaszolt letörten az író.

- Ezért maradok én inkább a fánknál - nevette el magát Espo.

- Emiatt nem jöttél a helyszínre? - jött a felismerés Ryan-től. - De hát délután bejöttél az őrsre!

- Igen, de csak addig voltam jól, amíg meg nem éreztem a boncteremben a fertőtlenítőt, aztán újra rosszul lettem, és Lanie kórházzal fenyegetett, ha nem húzom meg magam.

- És mi a helyzet Beckett-tel? - kérdezett rá nyíltan Esposito, mire Ryan haragosan nézett barátjára, mivel az úton megegyeztek, hogy finoman szedik ki az íróból az információkat, de Espo kérdése minden volt, csak nem finom.

- Mi ... mi lenne? - lepődött meg Castle.

- Ne kábíts már minket tesó! Megbántottad valamivel? Napok óta olyan feszült, hogy nem lehet szólni hozzá, ma meg egyenesen olyan volt, mint a saját árnyéka, az idegessége meg rajtunk csattan.

- Én nem ... én nem tudom, miről beszéltek! - nézett Castle hol az egyik, hol a másik nyomozóra.

- Gondolkozz Castle! Nem csináltál valami hülyeséget? - szegezte neki a kérdést most már Ryan is.

- Én nem csináltam semmit, csak éltem az életemet - védekezett az író.

- Hm. Talán az Beckett baja, hogy kimaradt ebből az életből - nézett rá komolyan Espo. Castle lehajtotta a fejét, nem szólt egy szót sem, csak elgondolkodva a paplanját bámulta.

- Gyógyulj meg mielőbb, mert ebben az ügyben elkelnének a hülye ötleteid! 

- Jenny tud egy jó gyógyteát, majd hozok belőle - tette hozzá Ryan, aztán elbúcsúztak, és szerencsére a nyomozó nem látta, milyen grimasz jelent meg az író arcán.

Castle néhány pillanatig eltöprengett azon, amit a barátai Beckett-ről mondtak, aztán felkelt. Látnia kell Kate arcát, ha nem is élőben legalább az érintőtábláján őrzött képen. Felvette a köntösét, de mielőtt a dolgozószobába indult volna, a fürdőszobába ment. A rengeteg tea megtette a hatását, és veséi gőzerővel dolgoztak, ami jó jel volt.

Lanie és Kate a lift előtt várakozott, bár a nyomozó szívesebben ment volna fel lépcsőn Castle lakásába, de Lanie hajthatatlan volt. Kate türelmetlenül nézte a számlálót, és felsóhajtott, amikor a felvonó végre leért a földszintre és kinyílt az ajtaja.

- Hát ti? Mit kerestek itt? - kérdezte meglepetten, amikor meglátta nyomozótársait a liftben.

- Mi csak meglátogattuk a barátunkat - vágta rá Esposito szemrebbenés nélkül, de Ryan kerülte Beckett tekintetét.

- Aha - mondta hitetlenkedve a nő. - Nem adtam én nektek valami feladatot?

- Csak éppen útba esett Castle lakása, hát beugrottunk megnézni, hogy van, de már itt sem vagyunk! - szólt vissza Javi mosolyogva a bejárati ajtóból. - Remélem, Castle nem lesz olyan hülye, hogy minden mondatról beszámol - súgta oda Ryan-nek, aki összeráncolta a homlokát, és maga előtt látta szomorú sorsukat, ha Beckett rájön a valódi céljukra.

Kate Lanie-re nézett. Nem tudta, hogy örüljön vagy bosszankodjon. Egyrészt örült, hogy a három fiú között szoros barátság alakult ki, másrészt tisztában volt azzal, hogy állandóan szövetkeznek a háta mögött. Lanie is tanácstalanul tárta szét a kezét, majd gyorsan az éppen becsukódó liftajtóhoz kapott.

- Gyere, mert a végén tényleg gyalogolhatok - szólt mosolyogva Kate-nek.

Egy perc múlva már Martha üdvözölte őket kitörő örömmel.

- Jobban van, de mennyi harcom volt vele, hogy eleget igyon! - emelte égnek a tekintetét, és tárta ki előttük Castle hálószobájának ajtaját. A két nő elnevette magát, de aztán mindhármuk arcára kiült a csodálkozás, amikor meglátták az író üres ágyát.

- Richard! Hova az ördögbe tűntél? Egy percre sem hagyhatlak magadra? - eszmélt elsőnek Martha.

- Anya! Remélem, csak azt akarod ellenőrizni, hogy mennyit ittam, és nem azt, hogy mennyi jött ki belőlem - lépett ki mogorván a fürdőszobából a férfi. Megtorpant, amikor észrevette a szobában álló hölgykoszorút, és arra gondolt, bárcsak minden kívánsága ilyen gyorsan teljesülne, hiszen Kate itt áll előtte. Nem kell az érintőtábláján levő képével beérnie, a valóságban is gyönyörködhet a nő csodaszép arcában.

- Á! Valaki betartotta az ígéretét - mosolyodott el boldogan Beckett-re nézve.

- Ezek szerint tudtál pisilni - törte meg a varázst következtetésével Lanie, mire Castle zavarba jött, és tekintetét elkapva Beckett-ről, nyelt egyet.

- Maradjunk annyiban, hogy működnek a veséim, és már egészen jól vagyok. De könyörgöm, ne mondjátok meg Anyának, hogy mennyit itasson velem! - nézett kérőn Lanie-re, aztán rosszallón az anyjára.

- Csak tudnám miért van az, hogy nekik szót fogadsz, de nekem nem? - sóhajtott lemondóan legyintve Martha. - Készítek egy kis harapnivalót. Biztosan szívesen ennétek valamit, miután elrendeztétek ezt a nagy gyereket - mondta, és elindult a konyhába.

- Ugye nem terveztek ellenem semmi szörnyűséget? - kérdezte szorongva Castle, miközben a két nő arcát fürkészte.

- Hát bántottunk mi téged valaha? - nevette el magát Lanie. - Na, feküdj le szépen! - intett fejével az ágy felé.

- Még hogy bántottatok-e? Első osztályú domina lenne belőletek a Tömlöcök utcájában - mondta felháborodva, miközben engedelmesen elfeküdt az ágyon és kigombolta Martha-tól kapott új pizsamakabátjának gombjait.

- Hát igen, Castle! Nekünk még ostorra sincs szükségünk ahhoz, hogy engedelmességre bírjunk - nevette el magát Kate.

A férfi megbabonázva nézte a nő gyönyörű mosolyát, csillogó zöldes árnyalatú szemét, aminek a sarkában apró ráncok jelennek meg a nevetéstől, gyöngysorként fehérlő fogait, cseresznyepiros száját. Kate észrevette a férfi átható tekintetét, és zavartan beharapta az alsó ajkát.

- Csak a szádba akartam belenézni - nézett végig rajta Lanie egy spatulával a kezében, amikor látta, hogy Castle nekivetkőzött a vizsgálathoz - de ha te szeretnéd, hogy gyönyörködjünk a szép mellizmaidban, én azt se bánom - incselkedett a férfival.

- Szégyentelenek - mondta tettetett megbotránkozással Castle, miközben összehúzta magán a pizsamát.

Kate figyelte, ahogy Lanie belevilágít a száját engedelmesen kitátó férfi torkába, és közben azon gondolkozott, miért nézte olyan átszellemült arccal őt az imént a férfi. - Vajon vár még rám? - tette fel magának a kérdést.

- Jobban vagy, de a nyelved arról tanúskodik, hogy még nem elég jól. Kapsz egy injekciót, és hiába nézel rám ilyen kétségbeesett szemekkel - mondta nagyon komolyan az író szemébe nézve. - De lásd, hogy nem vagyok olyan gonosz, ezért választhatsz! Kate fogja a kezedet közben, vagy menjen inkább ki?

Castle akkorát nyelt, hogy ádámcsutkája majdnem kiugrott a helyéből, miközben arra gondolt, hogy még a kín is lehet gyönyörű, ha érezheti Kate érintését.

- Maradnál? - kérdezte szinte suttogva a tündöklő zöld szempárba nézve.

Kate Castle mellé lépett, és éppen csak a bőréhez érve finoman végigsimított az arcán. Maga sem értette, miért tette meg a gyengéd, bensőséges mozdulatot. Egyszerűen szüksége volt arra, hogy megérinthesse a férfit.

Castle-t meglepte a nő gyengéd mozdulata, a szeméből áradó melegség, amelyben látta a féltést, és felfedezni vélte a szerelem apró lángocskáját. Vagy csak a képzelete játszik vele?

Lanie arcán végigsuhant egy mosoly, ahogy a fecskendőt maga elé tartva, szeme sarkából két barátjára nézett. Látta, ahogy tekintetük csillogva merül el a másikéban, és megszűnik számukra a külvilág.

Sajnálta megtörni a pillanatot, ezért egy darabig még szöszmötölt, és csak sokára szólalt meg. - Fordulj oldalra!

Castle arcán a réveteg mosolyt felváltotta a kétségbeesés, aztán ahogy a Lanie kezében levő tűre nézett, összerázkódott, de végül egy szó nélkül az oldalára fordult, és lejjebb tolta a pizsamanadrágját.

- Ide adtam be a reggeli injekciót is. Látom, jól bekeményedett az izom - tapogatta meg Lanie a szúrás helyét. - Kicsit borogatni kellene. Fordulj a másik oldaladra, és kérlek, végre egyszer ne feszítsd meg magad, mert még holnap is fájni fog a helye!

Castle egy sóhaj kíséretében megfordult, így szembe került a két nővel. Kate meglátta a férfi félelemmel teli, beletörődő arcát. Amikor először tapasztalták meg, hogy mennyire fél Castle az injekciótól még megmosolyogták és viccelődtek kicsit rajta, de azt is tudta, hogy egy jelentéktelennek tűnő dologtól való félelem milyen nagy úr tud lenni, és mekkora lelki erő kell a legyőzéséhez. Leguggolt az ágy mellé, így arca egy vonalba került a férfiéval. Kate megfogta az író kezét. Egymásra néztek, és a nő érezte, hogy Castle szinte kapaszkodik a tekintetébe, miközben egyre erősebben szorította a kezét, aztán megrándult az egész teste, és egy pillanatra eltorzult az arca a fájdalomtól, de a szemkontaktust nem szakították meg. Kate érezte, ahogy enyhül a szorítás a kezén, és elernyed a férfi teste.

- Már egészen jól viseled - szólalt meg Lanie, hangjában őszinte dicsérettel. - Mégiscsak jó hatással van rád Kate, vele még ezt is kibírtad ellenkezés és nyafogás nélkül!

Castle elmosolyodott, de még nem volt ereje reagálni a megjegyzésre. - Igen, vele mindet kibírnék - gondolta, miközben szomorúan vette tudomásul, hogy Kate elengedte a kezét.

- Azért ne akarj többször megszúrni - mondta szenvedő arccal, miközben felhúzta a nadrágját, megfordult és magára húzta a takarót. - Van valami új fejlemény az ügyben? - kérdezte, hogy elterelje a szót a betegségéről.

A két nő összenézett.

- A kíváncsiságodat semmi nem tudja kordában tartani, ugye? - kérdezte Kate.

- Ami azt illeti, van új hírem - vette át a szót Lanie, mire Beckett rosszallóan nézett rá.

- És ezt csak most mondod?

- Drágám, eddig más ügyben kerestél, és abban próbáltam segíteni, a nyomozásról szó sem esett, ha jól emlékszem - nézett barátnőjére jelentőségteljesen Lanie.

- Jó, jó! Mondd, mit találtál! - jött zavarba a nyomozó, és csak úgy villant a szeme az orvos felé. Nem szerette volna, ha Castle bármit is megsejt a Lanie-vel folytatott beszélgetésükből.

- Az biztos, hogy az áldozatba az allergiát kiváltó méh méreg azzal a kis tűvel került, amit a szőnyegen találtak. A technikusok megállapították, hogy olyan szerkezetből lőhették ki, aminek a hatótávolsága nem lehetett nagyobb 2-3 méternél, különben biztosan nem ért volna célba.

- Akkor a gyanúsítottjaink száma már egészen biztosan kettő, Sylvia Adams és a futár. Eddig is tudtuk, hogy csak ők jöhetnek számításba, de így már ez bizonyítható. Már csak az a kérdés, hogy ki volt a futár és mi volt az indítéka.

- Sylvia Adams-t kizártad? Talán nem tetszett neki a szex - szólalt meg elgondolkodva az író.

- Castle! Fizetett prosti volt! Hozzászokhatott sok furcsasághoz, ami az ügyfeleit illeti, indítéka nem volt, ráadásul ő erősködött, hogy nem természetes halállal halt meg az áldozat, hanem meggyilkolták. Előbb ölte volna meg Weaver-t egy visszautasított dühös író, mint Sylvia Adams!

- Még hogy egy író? - háborodott fel a férfi.

- Te is gyanúsított lennél, ha nem rontottad volna el a gyomrod.

- Én? Gyanúsított?

- Igaz is, hol etted azt a romlott kagylót? - kérdezte összeszűkült szemmel Kate, bár tudta a választ.

- Én? … Nem mindegy? - próbálta terelni a szót.

- Nem, mert mindenkinek baja lehet, akik ugyanazt ették, mint te, akkor viszont értesítenünk kell a közegészségügyet.

- Én mondtam - szólt közbe Lanie.

- Szóval? Kivel vacsoráztál? - gonoszkodott Kate. Kíváncsi volt, mennyire őszinte vele az író.

- Csak egy barátommal - nézett Lanie-re az író, mintha tőle várná a megoldást.

- Barátoddal? - fürkészte az arcát Beckett, szeme már szikrákat szórt.

- Miért? Talán nem vacsorázhatok egy kedves barátommal? - nézett vissza Castle dacosan. Ha harc, hát legyen harc - gondolta.

- És az a kedves barátod annyira hasonlít rám, hogy Gates kapitány először azt hitte, velem vacsorázol? - kérdezte olyan hangsúllyal, mintha ezzel adná meg a férfinak a kegyelemdöfést.

Castle lélegzete elakadt. Gates látta őt Tiffany-val a Q3-ban? Akkor neki vége. De miért is lenne vége? Beckett észre sem vette évekig, aztán szerelmet vallott neki, de akkor sem viszonozta az érzelmeit, azóta csak vár, hátha egyszer Kate lebontja a köztük levő falat, és elfogadja a szerelmét. De meddig kell várnia? Talán bűn, hogy találkozik olyan nőkkel, akik észreveszik, mint férfit? - gondolta dacosan.

- Most, hogy így mondod, valóban hasonlít rád - vágott vissza szemtelen mosollyal, egyenesen a nő szemébe nézve.

Kate-et éppen vett egy mély levegőt és válaszra nyitotta a száját, amikor hirtelen kinyílt az ajtó, és Martha viharzott be rajta.

- Na, kedveskéim, elláttátok a baját ennek a nagy gyereknek? - kérdezte, de amikor meglátta Kate dühös, és Lanie nyugtalan tekintetét, feddőn a fiára nézett. - Richard! Remélem nem bosszantottad fel Beckett nyomozót és Dr. Parish-t?

- Dehogy! Jól viselkedett ... kivételesen - mondta megkönnyebbülten Lanie, aki eddig kétségbeesve figyelte, hova fajul a beszélgetés Kate és Rick között. Felfoghatatlan volt a számára, hogyan tudnak egy pillanat alatt olyan helyzetet teremteni, aminek megint az a vége, hogy szenvedést okoznak maguknak. A legjobbkor lépett a színre Martha, mint egy jó színésznő - állapította meg magában.

- Akkor várlak benneteket vacsorára. Nem valami különleges, de gondolom, jólesik egy kis meleg étel egy hosszú, fárasztó nap után.

Kate és Lanie egy kicsit ellenkeztek, Castle pedig tett egy halk megjegyzést anyja főzőtudományára, de Martha lehengerlő invitálásának lehetetlen volt ellenállni, így követték az étkezőbe.

- Richard, ez a tiéd - tett elé egy bögre teát és egy tálkán néhány szem kekszet az anyja. A férfi meghökkenve nézte a száraz süteményeket, ami nem kerülte el a nő figyelmét. - Csak nem gondoltad, hogy ehetsz ebből a finom pasta carbonara-ból?

- Reménykedtem. Már kilyukad a gyomrom - mondta sóvárogva, de ahogy felnézett a tányérról, három mosolygó szempárral találta szembe magát. Kate is mosolyog - állapította meg magában. - Akkor talán nem haragszik rám. Vagy csak féltékeny volt? - töprengett.

- Tényleg jobban vagy, ha visszatért az étvágyad, de fogadj szót anyukádnak, ha nem akarsz újra a kezeink közé kerülni - figyelmeztette Lanie.

Kellemes beszélgetéssel telt a vacsora. Az étel is finomra sikerült, amit Castle sóvárgó szemekkel nézett, és kicsit morgolódott az élet igazságtalansága miatt, amiért anyja akkor főzi az egyetlen ehető ételt, amikor ő nem kaphat belőle. Beckett-ből elszállt a féltékenység érzése, és már az sem érdekelte, hogy Gates sürgetése ellenére nem az őrsön tölti az estét, hanem a számára nagyon is fontos emberekkel.

Későre járt, amikor Lanie és Kate elhagyták Castle lakását, miután Martha-t ellátták tanácsokkal, Rick-et pedig beparancsolták az ágyba.

- Elmaradt a ma estére tervezett beszélgetésünk - szólalt meg Lanie a liftben. Kutató szemekkel vizsgálta barátnője ábrándos, mosolygós arcát.

- Tudom, mit akarsz mondani Lanie - komolyodott el Kate. Most nem volt kedve beszélgetni, főleg az érzéseiről és Castle-ről nem. - Igen, féltékeny voltam - mondta aztán mégis megadóan. - De nem akarom, hogy ebből messzemenő következtetéseket vonj le. Még soha nem voltam féltékeny senkire. Magam sem értem, mi váltotta ki belőlem ezt az érzést - vallotta be, miközben szemével a lift padlóját bámulta.

- Talán a szerelem - mondta az orvos, és kezével finoman felé fordította a nyomozó arcát, és belenézett az elrévedő tekintetbe.

- Olyan bizonytalan vagyok Lanie! Fogalmam sincs, mit tegyek, vagy hogyan viselkedjek vele.

- Talán csak őszintének kellene lenned magaddal is és vele is, és egyszer az életben a szívedre kellene hallgatnod.

A lift egy enyhe huppanással megállt. Beckett nem válaszolt semmit, csak némán kilépett az előcsarnokba.

- Fáradt vagyok Lanie. Nem vágyom másra, csak egy forró fürdőre és egy kiadós alvásra - vetett véget a beszélgetésnek.

Lanie szomorúan vette tudomásul, hogy a munkájában oly sikeres barátnője nem tud megbirkózni a saját érzelmeivel, kétségeivel. Bármikor bátran belemenne egy veszélyes tűzharcba, de fél elfogadni egy férfi szerelmét.

- Nem akarok erről beszélgetni Anya - fordult oldalra az ágyban Castle, hogy elrejtse arcát anyja kutató tekintete elől.

- De hát csak bejöttem a szobába, és még meg sem szólaltam! - mondta felháborodottan a nő.

- Ugyan! Tudom, hogy mit akarsz!

- Mióta vagy te gondolatolvasó?

- Amióta láttam a pillantásaidat a vacsoránál - fordult szembe Martha-val. Tudta, hogy anyja kitartó, és nem fogja egykönnyen feladni a szándékát, hogy kihúzzon belőle valamit Kate-tel kapcsolatban. - Rendben. Mit akarsz tudni?

- Hogy álltok egymással?

Martha leült az ágy szélére, és megfogta a fia kezét, aki a meghitt mozdulat hatására újra kisfiúvá változott, aki csak egy embernek mondhatja el a bánatát, az anyukájának.

- Sehogy. Már nem tudom, hogy akarok-e várni rá. Belefáradtam, és nevetségesnek érzem magam. Én szerelmet vallottam neki egy éve, de hiába várok, úgy érzem, csak játszik velem - mondta keserűen.

- És úgy gondolod, hogy az a legjobb megoldás, hogy megbünteted? - húzta fel szemöldökét az asszony.

- Hogy érted Anya? Én büntetem?

- Gondolj bele az ő helyzetébe! Mit érezhet, ha azt látja, hogy más nőkkel vacsorázol, és kitudja ... hm ... mit csinálsz?

- Gondolod, hogy féltékeny?

- Nem tudom kisfiam - csillogott szomorúan a nő szeme. Mindennél jobban fájt neki, hogy boldogtalannak látta a fiát. A vacsoránál viszont azt is érezte, hogy a nyomozó és a fia között valami rendkívül különleges kapcsolat van. Manapság azt mondanák, hogy "működik köztük a kémia", bár szerinte ennél sokkal mélyebb dologról volt szó.

- Nem tudom, hogy mit tegyek. Várjak, vagy egyszerűen zárjam le ezt a korszakot, és lépjek tovább? - nézett szomorúan anyjára.

- Hallgass a szívedre! - mondta az asszony, és végigsimított a férfi elgondolkodó arcán, aztán magára hagyta csapongó gondolataival. Szíve szerint ennél sokkal többet mondott volna, de gyerekkora óta tiszteletben tartotta fia döntéseit a magánéletével kapcsolatban.

Beckett úgy érezte, fáradtabban lépi át az őrs küszöbét, mint ahogy elhagyta. Az éjszaka minden volt, csak nem pihentető. Fél éjjel forgolódott az ágyban, zakatoló gondolatai nem hagyták elaludni. Képek villantak fel előtte az utóbbi 24 órából, fülébe csengtek Lanie és Gates kapitány szavai, a vacsora illatai, Martha ugratásai. A leggyakrabban felbukkanó kép azonban Castle tekintete volt. Oly sokféle érzelmet látott egy nap alatt azokban a kék szemekben, amik mindig elbűvölték: meglepettséget, csodálkozást, kíváncsiságot, félelmet, fájdalmat, szorongást, kétségbeesést, de amikor tekintetük összefonódott, csak kétféle érzelmet látott, szomorúságot és szerelmet. Amikor végre elaludt, akkor is nyugtalan álmok zaklatták, és izzadtan, kimerülten ébredt.

Az őrsön még alig lézengett pár ember, Ryan-t és Esposito-t sem látta sehol. Ledobta a kabátját, és szeme önkéntelenül az asztala mellett álló üres széken állapodott meg. Beharapta az ajkát és sóhajtott. Ma biztosan nem fog senkitől kávét kapni - gondolta, ezért a pihenőbe indult egy csésze feketéért, amit ebben a pillanatban akár életvíznek is nevezhetett volna. Figyelmét lekötötte a forró gőz illata, ezért összerezzent, amikor Ryan bedugta fejét a pihenőbe és megszólalt.

- Szia, Beckett! Az asztalodra tettem az elutasított írók listáját, Javi mindjárt hozza az áldozat pénzügyeinek elemzését - mondta egy szuszra, aztán ráfeledkezett Beckett karikás szemeire. - Minden rendben van?

- Persze - vágta rá feltűnően gyorsan Kate, és megpróbált az ügyre koncentrálni. - Kösz Ryan, mindjárt átnézem. Kérlek, készíttess a technikusokkal minél jobb felbontású fotót a futárról, és kérdezzék meg Weaver ismerőseit, családtagjait, nem ismeri-e valaki! Szinte biztos, hogy ő lesz a gyilkosunk. Ismerte Weaver betegségét és szokásait, tudta, hogy gyakran használja a futárszolgálatot. Valaki csak felismeri!

 Ryan bólintott, és amikor kilépett a helyiségből, majdnem összeütközött Espo-val.

- Mi újság? - kérdezte Javi Beckett felé intve, de Ryan csak megrázta a fejét és tanácstalanul felhúzta a vállát. - Hát, ahogy így elnézem, az este nem oldódott meg a helyzet - figyelte a szemöldökét összehúzó, fáradt, kávét kortyolgató nőt. - Majd kifaggatom Lanie-t, mert engem már megőrjít ez a gyászos hangulat.

Néhány perc múlva Beckett kikerekedett szemmel nézte az írók listáját. Vagy száz név volt a papíron adatokkal, regényeik címével, a beadás és az elutasítás dátumával, mellette olyan levelek, amelyeket Weaver írt egy-egy írónak. A levelek tartalma elutasítás volt, miszerint a kiadó nem tudja vállalni azok megjelentetését, de az indoklás minden esetben egyedi volt, konkrétan felsorolva az adott írás értékeit és hiányosságait, és a végén mindig biztató mondatok álltak. Kate-t meglepte, hogy néhány hónap alatt mennyien hitték magukat tehetséges írónak, és ettől még jobban becsülte Castle-t, aki sikeres tudott lenni ebben a világban. Meglepte az is, hogy Weaver annak ellenére, hogy milyen nagy név volt a köreiben, leereszkedett a feltörekvő írókhoz, és személyesen válaszolt nekik. Valóban személyesen válaszolt, vagy valaki megírta a szöveget, ő meg csak aláírta? - töprengett. - Nem úgy néz ki, mintha valakiben gyűlöletet ébresztene egy ilyen levél, de azért utána kell nézni mindennek.

- Beckett, ezt érdekesnek fogod találni - lépett hozzá Espo egy köteg papírral. - Találtam néhány furcsaságot Weaver pénzügyeinél és az utazásainál. Jól jönne néhány ötlet, hogy mire fizetett ki ennyi pénzt, és miért utazott olyan ismeretlen országokba, mint Magyarország.

"Néhány ötlet" - csengtek Kate fülébe Espo szavai. Castle, és az ő ötletei - mosolyodott el önkéntelenül, aztán elgondolkodó tekintete az üresen álló széken állapodott meg. Áttanulmányozta a bankszámlákat és a Weaver utolsó hónapjának fontosabb eseményeit, utazásait tartalmazó listát. Elismerően bólintott a nyomozóra, mert látta, hogy a jegyzék alapos, és Javi kiemelte az általa fontosnak vagy érdekesnek tartott pénzmozgásokat és utazásokat.

- Szép munka - nézett fel a papírokból. Lelkiismeret furdalása volt. Amíg ők Castle-nél vacsoráztak és kedélyesen beszélgettek, a két fiú komoly munkát végzett, sőt, olyan dolgoknak is utána néztek, amit nem kaptak feladatul. - Nézz utána, ennek a THG nevű cégnek, miért fizetett rendszeresen ekkora összeget nekik a magánszámlájáról Weaver!

- Oké - jelent meg egy apró mosoly a nyomozó arcán. Az elmúlt napok feszültsége után felüdülés volt, hogy Beckett megdicsérte.

A délelőtt azzal telt, hogy a lehető legtöbb információt próbálták kideríteni az írókról, a titokzatos THG nevű cégről, és Weaver utazásainak céljáról. Délben néhány kínai ételdoboz társaságában összesítették a fiúkkal az eddig talált információkat, de Beckett elégedetlen volt. Úgy érezte, a fehér táblán csak a kérdőjelek száma nőtt, és nem kerültek egy lépéssel sem közelebb a megoldáshoz. Ráadásul Gates egyre gyakrabban nézett feléjük az irodája ablakán át, eredményt sürgető tekintettel.

Kate egyedül ült a tábla előtt, szemét járatta a képeken és a feliratokon. Ryan és Espo egy ideig az íróasztaluknál ülve figyelték az elgondolkodó nőt, aztán Javi intett a fejével, és lassan Beckett mellé sétáltak.

- Hogy van az ötletgyárosunk? Nem gyógyult még meg? - kérdezte Javi merészen, míg Ryan éppen csak fel mert pillantani a papírjaiból, arra számítva, hogy Beckett az összes elfojtott haragját és bánatát rájuk zúdítja, de mindketten meglepődtek, mert a nő nyugodtan feléjük fordult, és minden indulat nélkül válaszolt.

- Lanie helyre tette az este - mondta kicsit kétértelműen. Amikor eljöttünk, már jobban volt, de nem hiszem, hogy számíthatunk a fantazmagóriáira.

A két fiú egymásra pillantott. Már végképp nem értettek semmit. Beckett, és a Castle-lel való kapcsolata teljesen kiszámíthatatlan volt a számukra.

- Beckett nyomozó! - zavarta meg a beállt csendet Gates kapitány ellentmondást nem tűrő hangja.

Kate égnek emelte a tekintetét, és elindult az oroszlán barlangjába, felkészülve az elégedetlen megjegyzésekre. Belépett az irodába, és a kapitány asztala előtt állva lényegre törően összefoglalta a nyomozás eddigi eredményeit. Gates, kezével a szemüvegét forgatva, összehúzott szemekkel, figyelmesen hallgatta a beszámolót, aztán amikor Beckett befejezte, hátradőlt a székében.

- Az előbb érdeklődött a polgármester az ügyről. Úgy gondolja, hogy ezzel kiszúrhatom a szemét? - sütöttek a szavai. - Szedje össze magát Beckett nyomozó, mert magától ennél többet várok! Vagy az árnyéka nélkül már nem is képes kiemelkedő teljesítményre?

- Uram! Ön is tudja, hogy az egyik legjobb nyomozója vagyok - mondta Kate keményen a nő szemébe nézve. - De elismerem, Mr. Castle-lel jobb csapatot alkotunk, mint nélküle. Az ő ötletei - bár sokszor regénybe illők - számtalanszor segítették át a nyomozást egy-egy holtponton.

Beckett maga is meglepődött, milyen hévvel védte meg Castle-t, de lassan úgy érezte, hogy a férfi nélkül csak fél ember, és most is hiányzott a nyomozásnál.

- Ha ennyire a segítségükre van, akkor most miért nincs itt? Nem mintha nem tudnám elképzelni az őrsömet a lábatlankodása nélkül - tette hozzá.

- Beteg, Uram.

- Á! Szóval megártott neki a hosszú hajú barnaság! - gúnyolódott.

A tudat, hogy mit gondolhat Gates Castle-ről, és mit gondolt sokáig ő maga is, keserűséggel töltötte el Kate-t, és a kelleténél indulatosabban válaszolt.

- A romlott kagyló ártott meg neki - emelte fel mérgesen a hangját.

Gates felhúzta a szemöldökét, meglepődve nézett a nyomozóra, és csak néhány másodperc múlva szólalt meg.

- Menjen! Nézze meg jobban van-e már, kaparja össze, és ha gondolkodni tud, akkor nem érdekel, hogy mennyire van rosszul, itt akarom látni a maguk csoda fehér táblája előtt! Már csak az hiányzik, hogy a polgármester még azért is engem hibáztasson, hogy kimarad a kedvenc kis írócskája az ügyből holmi romlott kagyló miatt! - mondta, aztán csak intett Beckett-nek, hogy mehet.

Kate csodálkozó arccal lépett ki az irodából, és szembe találta magát Ryan-ék kérdő, értetlen tekintetével.

- Azt akarja, hogy Castle itt legyen az őrsön, és zúdítsa ránk az ötleteit - mondta Kate, miközben egy kis mosoly suhant át az arcán.

- Mi? - kérdezték a fiúk egyszerre. - Mit adtál be neki Beckett? - kérdezte cinkosan Espo, mire a nő elfordult, hogy ne lássák az arcára kiülő sejtelmes mosolyt.

- El kell mennem érte, ha tud járni, akkor be kell hoznom - mondta komolyságot erőltetve magára. Felkapta a kabátját, és már száguldott is a lifthez. Végre valami indok, amiért felkeresheti az írót! Sőt parancsba kapta, hogy látogassa meg! Olyan önfeledten igyekezett, hogy észre sem vette, Ryan és Esposito karba tett kézzel, megkönnyebbült mosollyal bámultak utána, ahogy azt sem látta, hogy Gates kapitány az irodája ablakánál állva elégedetten bólintott egyet, amikor belépett a liftbe, mintha minden a terveinek megfelelően alakult volna.

Castle fejében sokáig visszhangzottak anyja szavai: "Hallgass a szívedre!". Aztán egyik pillanatról a másikra, elméje megadta magát kimerült testének, és mély, pihentető álomba zuhant. Amikor felébredt meglepve látta, hogy a sötétítőfüggöny szövésein utat tör magának a kinti erős napsugárzás. A hányinger eltűnését hálás sóhajjal vette tudomásul. Tíz perc múlva felfrissülten és korgó gyomorral lépett ki a zuhany alól. Megtörölközött, a törölközőt a derekára csavarta és a mosdókagylóhoz lépett, hogy fogat mosson. Amikor meglátta magát a tükörben ledermedt a látványtól. Haja vizes tincsei a szélrózsa minden irányába meredeztek, arca nyúzott és sápadt volt, állát sűrű borosta fedte, szeme alatt sötét karikák éktelenkedtek. - Hú, de ramatyul festek! Nem csoda, ha Kate nem ájul el tőlem - gondolta lehangoltan. Hirtelen maga előtt látta a nő igéző tekintetét, érezte finom ujjainak érintését. Önkéntelenül behunyta a szemét, hogy felidézze a bódító cseresznyeillatot. Amikor kinyitotta a szemét, és szembenézett saját képmásával, egy pillanat alatt döntött. Tudta, mit súg a szíve.

Martha csodálkozva szemlélte fia átalakulását. Nyoma sem volt a rosszullétnek és az elesettségnek, bár nyúzott volt, mégis friss és tettre kész. Magában mosolyogva állapította meg, hogy okos az ő fia, és a szívére hallgatott. Anyai ösztönei soha nem csapták be, most is biztos volt benne, hogy harcolni fog a szerelemért. Csak az bosszantotta, hogy egyáltalán nem tudott neki parancsolni. Nem maradt pizsamában, nem feküdt le, és mindenáron omlettet akart reggelizni. Szerencsére ez utóbbiról nagy nehezen le tudta beszélni. Aztán csak azt hallotta, hogy kora délutánig egyfolytában telefonál, vagy húsz emberrel beszélt a dolgozószobájába zárkózva. Legnagyobb döbbenetére egyszer csak felkapta a kabátját és az ajtó felé indult.

- Richard Castle! Csak nem képzeled, hogy betegen elengedlek itthonról? - szólt utána Martha ellentmondást nem tűrően.

- Ne izgulj Anya! Jól vagyok, és azt hiszem megoldottam Beckett-nek George Weaver gyilkossági ügyét - mondta fülig érő, büszke mosollyal. - Még valaminek utána kell néznem, de ígérem, vacsorára itthon leszek! - Azzal homlokon csókolta anyját, és mire a nő ellenkezésre nyitotta volna a száját, már el is viharzott.

Az asszony beletörődve a megváltoztathatatlanba sóhajtott egyet, és a kanapéra roskadt. Még egy óra múlva is azon töprengett, hogy ne szóljon-e Dr. Parish-nak, hogy megszökött a betege, amikor kopogtak. Először azt hitte, Richard nem vitt kulcsot, és jobb belátásra térve visszajött, de az ajtóban Kate Beckett nyomozó állt.

- Valami baj történt Richard-dal? - kérdezte rémülten, kezével a szívéhez kapva az asszony.

Beckett értetlenül nézett rá.

- Én Castle-höz jöttem, hogy elvigyem az őrsre, ha elég jól érzi magát - magyarázta, miközben érezte, hogy valami nincs rendben.

- Richard nincs itthon - sóhajtott Martha. - Azt hittem hozzád ment.

- Az őrsre nem jött - mondta Kate, és már az ő szemében is megjelent a félelem halvány fénye. A telefonjáért nyúlt, és az első helyre beállított számot hívta.

- Castle, vedd már fel! - suttogta maga elé, de csak a telefon kitartó kicsengését hallotta vég nélkül. - Talán csak elkerültük egymást - próbálta nyugtatni Martha-t, de közben valami rossz érzés kerítette hatalmába.

Elbúcsúzott az asszonytól, és ígéretet tett, hogy értesíti, ha megtalálja Castle-t, és visszaindult a kapitányságra.

Türelmetlenül várt a piros lámpánál. Szinte biztos volt abban, hogy Castle a nyomozással kapcsolatban ment el valahova, mert este a vacsoránál többször is előhozta a témát, de ő mindig lesiccentette azzal, hogy beteg, és úgysem tud részt venni a nyomozásban. Már csak az a kérdés, hogy milyen őrült elméletet talált ki, aminek utána akar járni. Nem szerette, ha a férfi egyedül, a saját szakállára nyomozott. Ismerte annyira, hogy tudja, nincs kellő veszélyérzete, és ha elragadja a fantáziája, akkor felelőtlenül belemegy veszélyes helyzetekbe. Féltette. Nyugodtabb volt, ha vele volt, és vigyázhatott rá. Eszébe jutott, amikor Castle és Martha bankrablók fogságából való szabadulását ünnepelték, és a férfi közölte, hogy többször mentette meg Kate életét, mint a nő az övét. - Lehet, hogy nem is én vigyázok rá, hanem ő énrám? - mosolyodott el a gondolatra.

Ryan és Esposito meglepődve néztek a liftből egyedül kiszálló nyomozónőre, aki elszáguldva asztaluk mellett, épp csak üdvözölte őket, miközben intett, hogy jöjjenek vele. Ryan barátja kérdő tekintetét látva széttárta a karját és sóhajtott egyet. Megint valami zűr van Beckett és Castle között, ha az író nem jött be az őrsre annak ellenére, hogy Beckett személyesen ment érte, így hát feltételezte, hogy a végre kezdődő jó hangulat elrontója nem más, mint az író.

- Én kitekerem Castle nyakát, ha sokáig csinálják ezt Beckettel - súgta oda Espo Ryan-nek, de amikor látta, hogy Kate hátra fordul, gyorsan megszólalt:

- Castle nem jön be? - kérdezte, bár sejtette, hogy jobban járna, ha hallgatna, mert Beckett feszültnek és aggódónak látszott.

- Fogalmam sincs, merre jár - vallotta be Beckett. - Van egy olyan sejtésem, hogy magánakcióba kezdett. Tudunk már valamit a THG cégről? - terelte el a férfiról a szót.

- Most kaptam meg a cégkivonatot - szólalt meg Ryan. - Nem fogjátok elhinni, hogy mivel foglalkoznak!

Beckett és Esposito kíváncsian fordult a nyomozó felé. Ryan éppen nyitotta a száját, amikor kinyílt a liftajtó, és Castle áthámozva magát néhány, a felvonóra váró egyenruháson, felemelt kézzel integetve, győzelmes mosollyal az arcán kiabált feléjük.

- Kalandjáték! Mondtam Beckett, hogy kalandjáték! - kapkodta a levegőt, mire a nyomozókhoz ért.

- Oké Castle! Hallgatunk - adta meg magát a nő, mert sejtette, hogy a férfi nem tudott az elképzelésétől szabadulni, és ennek a szálnak nézett utána. Kíváncsi volt, mire jutott.

- Felhívtam néhány közös ismerősünket, akik jobban ismerték George-ot, mint én. Tudtam, hogy vonzzák a kalandjátékok, és úgy sejtettem, valami szervezett őrültségben vett részt. Tudtátok, hogy belebújhattok Indiana Jones bőrébe, és személyesen megélhetitek a kalandjait? - nézett izgalomtól csillogó szemmel a fiúkra, aztán Beckett rosszalló szemforgatását meglátva lehervadt arcáról a mosoly.

- A lényeget Castle! - figyelmeztette a nő.

- Igen! Szóval Alice, George titkárnője az egyetlen nő, aki előtt nem voltak titkai. Egyedül ő tudott George szenvedélyéről. Legutóbb befizetett egy kincskereső játékra. Alice csak annyit tudott, hogy a játék során egy lyukas érme segítségével kellett megfejteni egy kódot, ami elvezet a kincshez, és az nem más, mint egy őrült nagy pénzösszeg. Megkerestem a játékot szervező céget, befizettem egy csinos kis összeget, és holnaptól én is beszállhatok a játékba - nézett körbe társain önelégült vigyorral az arcán.

- Micsoda? Belemennél egy ilyen ... egy ilyen ...

- Őrültségbe? - nézett kihívóan Castle Beckett dühös szikrákat szóró szemébe.

- Egy ilyen veszélyes dologba - fejezte be a mondatot Kate.

- Miért? Tuti izgalmas lesz! - mondta gyermeki izgalommal teli, ártatlan szemekkel. Aztán csintalan mosolyra húzódott a szája. - Csak nem félt, Beckett nyomozó? - évődött a férfi, kék szemével kíváncsian kutatva a nyomozó arcát.

- Csak azt mondom, hogy felelőtlen vagy, ha egy ismeretlen cég által szervezett játékba benevezel, aminek esetleg köze lehet az áldozatunk halálához. Azt sem tudod, mennyire durva ez a játék, és kik az ellenfeleid! Lehet, hogy valaki mindent megtenne azért a nyereményért - érvelt Beckett.

- Szóval akkor elismered, hogy igazam volt és a kalandjáték miatt ölték meg Weaver-t?

- Csak azt mondom, hogy egyetlen lehetőséget sem zárhatunk ki - nézett szúrós szemmel Kate a férfira. Esze ágában sem volt minden alap nélkül igazat adnia neki, még akkor sem, ha elképzelhetőnek tartotta, hogy valamelyik másik játékos a gyilkos, akinek túlságosan fájt a foga a nyereményre, vagy a dicsőségre. 

- A THG egy valósághű kalandjátékot szervező cég, amelynek a számlájára az utóbbi hónapban utalt egy nagy összeget Weaver - szólalt meg csendesen Ryan.

Castle "ugye megmondtam" ábrázattal nézett Beckett-re, de nem szólt semmit, nem akarta túlfeszíteni a húrt. A nő összehúzta a szemét, megcsóválta a fejét, de amikor elfordult, egy apró mosoly jelent meg a szája sarkában.

- Fiúk! Ti hozzátok be azt az öt elutasított írót, akiket a legtöbbször utasított vissza Weaver, hallgassátok ki őket, derítsétek ki, van-e alibijük! Én meglátogatom az FHG vezetőit. Castle te hazamész, megnyugtatod anyukádat, befekszel az ágyba, és holnapra teljesen meggyógyulsz! - adta ki Beckett az utasításokat.

- De én ... én jól vagyok! Egy csomó mindent tudok az FHG-ről. Veled akarok menni! - próbálta Castle meggyőzni a nőt.

- Beckett! Nemrég még nem te akartad idehozni Castle-t Gates kapitány utasítására? - kérdezte gonosz kis mosollyal Espo, és a vigyorgást akkor sem hagyta abba, amikor meglátta Kate szikrákat szóró szemét.

- Mi? Mi van? - értetlenkedett Castle.

- Gates azt akarja, hogy vegyél részt a nyomozásban, mert ez a polgármester kérése. Nem érdekli, hogy beteg vagy - bökte ki Beckett.

- Ó! Tehát Gates kapitány azt akarja, hogy nyomozzak? Ez aztán az előrelépés! Te viszont azt akarod, hogy hazamenjek? Szembeszállnál Gates-sel? - foglalta össze Castle komoly ábrázattal, aztán átsuhant egy jóleső mosoly az arcán. - Gates-t nem érdekli, hogy beteg vagyok, de téged igen - állapította meg.

- Csak nem szeretném, ha a nyomozás közben arra menne el az időm, hogy téged felmossalak - védekezett zavartan a nő. Igen, féltette a férfit, de semmi kincsért be nem vallotta volna neki. Zavarában egyre dühösebb lett. - Gyere, úgysem fogadsz szót, és azt csinálod, amit te akarsz - szűrte mérgesen a fogai között.

Castle, mint egy kisgyerek, aki megkapta a hőn vágyott játékát, elvigyorodott, aztán "V" betűt formáló ujjait Ryan-ék felé mutatva, futva igyekezett a lift felé siető Beckett után.

Az autóban egy darabig hallgattak, végül Kate szólalt meg először.

- Örülök, hogy jobban vagy - mondta őszinte melegséggel a hangjában. Castle elmosolyodott.

- Én is. Bár - nézett huncutul a nőre - volt néhány szép pillanat is a rosszullétek között.

- Az injekciókra gondolsz? - pillantott oldalra kárörvendő mosollyal Kate, de ahelyett, hogy zavarba jött volna a férfi, halálosan komoly arccal válaszolt.

- Te is tudod, melyik pillanatokra gondoltam.

Kate meglepődött a hirtelen hangulatváltozáson, és akarata ellenére elpirult. Pontosan tudta, mire gondolt Castle, de nem akart erről beszélni.

- Ne engedd, hogy a fantáziád átvegye a realitás felett a hatalmat Castle! - szólalt meg néhány másodperc múlva. Érezte az átható tekintetet az arcán, közben minden erejével arra koncentrált, hogy ne nézzen a férfira. Úgy szorította a kormányt, hogy belefehéredtek az ujjai, és mereven bámult ki a szélvédőn.

Castle nem szólt, csak szomorúan tudomásul vette, hogy Kate egy lépéssel sem engedi közelebb magához, elefántcsont tornyának ajtaja még mindig zárva van.

Beckett egyre gyakrabban nézett a visszapillantó tükörbe. Néhány sarokkal ezelőtt tűnt fel neki, hogy egy fekete Mercedes kitartóan a nyomában van. Gondolt egyet, és a következő lámpánál hirtelen átsorolt a balra kanyarodó sávba és lekanyarodott, miközben szemét le sem vette a tükörről.

- Valami baj van? - kérdezte Castle nyugtalanul, miközben hátra fordult, hogy ő is lássa, amit Kate a tükörben.

- Ne forgolódj! - szólt erélyesen Beckett a férfira. - Valaki követ bennünket.

A következő sarkon újra balra fordult, és bár a Mercedes lemaradt, kitartóan követe őket. Beckett gondolt egyet, és leparkolt a járdaszegély mellé. Figyelmét a visszapillantó tükörre irányította, és amikor látta, hogy a fekete kocsi lassít, kezét a pisztolytáskájára csúsztatta, kihúzta belőle a fegyvert, és az ölébe fektetve fogta. A kocsi egyre lassabban közelített, végül nem állt meg, hanem lassan elgurult Beckett Ford-ja mellett, aztán a sofőr gázt adva gyorsított. Beckett és Castle árgus szemekkel figyelték a mellettük hangtalanul elhaladó kocsit, de a sötétített ablakokon keresztül nem látták a sofőr arcát.

- Ryan! Nézz utána egy 2010-es fekete Mercedes E-class autó tulajdonosának - adta az utasítást a telefonba Kate, amikor Castle még a sarkon eltűnő autó után bámult. Mire feleszmélt, a nő már a rendszámot betűzte.

- Ez meg mi volt? - kérdezte a férfi. - Szerinted tényleg követett bennünket?

- Castle! Hidd el, tudom mikor követnek! - nézett rosszallóan a férfira, aki megkérdőjelezte a megfigyelését, aztán visszadugta fegyverét a tokba. - Most menjünk a THG-hez, közben Ryan kideríti, hogy ki volt ez a fickó.

Castle egy darabig nyugtalanul töprengett az előbbi eseményen, aztán másra lett kíváncsi.

- Mondd csak, honnan tudtad olyan pontosan az autó adatait?

- Rendőr vagyok. Alapvető elvárás, hogy megfigyeljem a rendszámot. Nem egy bonyolult feladat, bár tudom, hogy nem megy mindenkinek olyan könnyen - nézett a férfira csipkelődve, arra az esetre célozva, amikor a gyanúsított meglépett a helyszínről, és Castle nemhogy a rendszámra és a kocsi típusára, de még a színére sem emlékezett.

- De én nem vagyok rendőr - védekezett az író. - Honnan ismered ilyen pontosan az autómárkákat?

- Ez is alapkövetelmény, ha rendőr vagy. Nem mondhatom azt, hogy körözést adok ki egy nagy, fekete, négyajtós autóra! Egyébként szeretem a Mercedeseket. Szép, elegáns autók. Ha majd részesülök a Nikki Heat könyvek szerzői jogdíjából, mint múzsa, akkor talán azt is megengedhetem magamnak, hogy egy próbakörre beüljek egy ilyen autócsodába. Addig is megfelel a jó öreg Ford - ütögette meg finoman a kormányt.

A férfi arcán egy alig észrevehető mosoly suhant át, ahogy a lakása alatti mélygarázsban álló ezüstmetál, ragyogó Mercedes-Benz S440-as Hybrid-jére gondolt, aztán hirtelen gondterhelt lett.

- Beckett! Bevallom eddig nem is gondoltam arra, hogy neked is járna a könyv jogdíjaiból, de teljesen igazad van - vágott bűnbánó arcot.

- Félreértettél Castle. Nem kell a pénzed. Nem kell tőled semmi - vetette oda a szavakat ingerülten Kate. Maga sem tudta, mi bosszantotta fel. Talán az, hogy ez nem az írónak jutott eszébe. Igaz, ha felajánlotta volna, biztosan elutasítja. Titokban hízelgett a hiúságának, hogy kedvenc írója róla mintázta a főhősét, de gyakran került emiatt kínos helyzetbe. Anyagilag független nő volt, aki örömöt talált a munkájában, és nem vágyott a gazdagságra. Bár látta, hogy a pénz milyen szabadságot biztosított a férfinak, tudta, ha sok pénze lenne, akkor is ezt a hivatást gyakorolná nap mint nap. Az is rosszul esett neki, hogy Castle fut utána, ha a múzsát látja benne, de a magánéletében más nőkkel találkozgat.

Castle meglepődött Kate hirtelen kirohanásán. Az utolsó szavak tőrként hasítottak a szívébe. Talán mégsem döntött helyesen.

- Értem - nyögte keserűen.

Hallgattak. Kate érezte, hogy megbántotta a férfit, de a féltékenysége és büszkesége erősebb volt annál, minthogy bocsánatot kérjen. Castle pedig arra az elhatározásra jutott, hogy ez lesz az utolsó ügy, amiben részt vesz.

Beckett leparkolt a THG székhelyének címén, egy hatalmas exkluzív irodaház előtt. Önkéntelenül a tükörbe nézett, aztán tekintetét körbefuttatta az utcán, nem tűnik-e fel valahol a fekete Mercedes. Már nem volt magában annyira biztos, mint amikor Castle megkérdőjelezte, hogy valóban követte-e őket a kocsi, de rossz érzése volt. Kiszállt a Fordból, és még egyszer körülnézett, de semmi gyanúsat nem látott. Elindult az épület felé, amikor tudatosult benne, hogy Castle nem követi. Visszafordult. A férfi összehúzott szemmel, csalódott arccal, lehajtott fejjel ült az anyósülésen.

Beckett visszalépett, megkocogtatta az ablakot.

- Nem jössz? - kérdezte barátságosan. Nem akarta még jobban megbántani a férfit, de az csak összeszorított szájjal megrázta a fejét. - Azt hittem izgalomba hoz a kalandjáték szervező cég - próbálta még csábítani.

- Délelőtt már voltam itt. Jobb, ha nem látják, hogy veled vagyok - mondta még mindig megbántottan anélkül, hogy Beckettre nézett volna.

- Oké - bólintott beleegyezően a nő, és néhány másodperc múlva eltűnt az irodaház forgóajtaja mögött.

Mialatt Beckett érdeklődve hallgatta a kalandjátékok szervezésének folyamatát, és elkérte az ügyféllistát, Castle türelmesen várakozott az autóban. Jobb volt egyedül lennie fájdalmas gondolataival. Éppen a forgóajtó felé nézett, hátha megjelenik Beckett sudár alakja, amikor megszólalt a telefonja.

- Castle - szólt bele, mivel a telefon nem jelezte ki a hívót.

- Mr. Castle! Beszélnünk kell - hallotta meg az ismerős hangot, amitől kirázta a hideg. Önkéntelenül körülnézett, mintha valaki meghallhatná a Mr. Smith-szel folytatott beszélgetést, miközben arcára kiült a rémület. - Lehet, hogy baj van. Maradjon a városban. Hamarosan jelentkezem.

- De ... de mi baj van? - dadogta Castle, torkát összeszorította a félelem.

- Valaki nincs biztonságban - válaszolt sokára rejtélyesen a férfi.

- Ki? Maga vagy Ő? - kérdezte Castle, de a vonal megszakadt.

Döbbenten nézte a telefon elsötétülő kijelzőjét, és ijedtében összerezzent, amikor váratlanul kinyílt az autó ajtaja.

- Megijedtél? - nézett rá gonosz kis mosollyal Kate, miközben a vezetőülésre huppant. Látta a férfin, hogy még mindig sértődött. Lelkiismeret furdalása volt. Nem akarta megbántani. Mostanában úgyis sokszor feszült a kapcsolatuk, gyakran látja az írót megbántottnak és szomorúnak. Most is inkább a telefonjával játszik, mint hogy az érdekelné, mire jutott a THG-nél.

- Meg sem kérdezed, mit derítettem ki? - nézett kérdőn a férfira.

- Mit derítettél ki? - kérdezte Castle anélkül, hogy a nőre nézett volna, vagy egy cseppnyi valódi érdeklődés lett volna a hangjában.

- Azt hittem, jobban lázba hoz egy olyan szervezet működése, ami a Kincs-Vadászat-Játék nevet viseli!

- Reggel már mindent elmondtak a játékról - mondta még mindig közömbösen a férfi. Most cseppet sem érdekelte a kalandjáték. Csak Smith szavaira tudott gondolni, amitől olyan félelem járta át a testét, amit azóta nem érzett, hogy Kate-t meglőtték Montgomery kapitány temetésén. Azóta tudja, hogy nem viselné el a nő elvesztését, amióta látta becsukódni a szemeit a temető füvén fekve, miközben a karjaiban tartotta és szerelmet vallott neki.

- Igen, azt a játékot, amire te fizettél be, de nem azt, amelyikben Weaver játszott. Ha a tiéd is olyan gondolkodtató lesz, és annyi utazással jár, mint Weaver-é, akkor felkötheted a gatyád, és készítheted a bőröndödet! - próbálta jobb kedvre deríteni a fásult írót Kate, miközben alaposan körülnézett, de mivel a fekete Mercedes-t nem látta sehol, megnyugodva tette sebességbe az autót és indult el.

- Elmeséled, hogy mi volt benn, vagy még egy kicsit engem cikizel? - kérdezte, hogy elterelje sötét gondolatait.

- Nem cikizlek. Szerintem nagyon fogod élvezni a játékot. Pont olyanoknak találták ki, mint te: fantáziadús, gyermeki énnel rendelkező gazdagoknak, akik egy kis adrenalinlöketre vágynak.

- Most nem is tudom, hogy örüljek, vagy sértődjek meg? Bár ami az adrenalinlöketet illeti, arról te mindig gondoskodsz - mondta huncut mosolyt erőltetve az arcára a férfi, de magában arra gondolt, ugyan holnap indulna a játék, ő nem vesz részt benne. Smith világosan megmondta, hogy ne hagyja el a várost.

- Szóval - kezdte összefoglalni Beckett, amit megtudott. - Weaver három hónapja fizetett be a játékba, amiben rajta kívül még kilencen vettek részt. Akkor kapott egy lyukas érmét, aminek a felületén számok voltak, és az első rejtvényt. Ha sikeresen megfejtette, megkapta annak az országnak a nevét, ahova el kellett utaznia, és egy épületet, ahol a következő rejtvényt kapta. Ha minden rejtvényt megfejtett, akkor sorba kellett raknia az országok nevét, így egy tárgyat kapott. Az érme és a tárgy segítségével megfejthette, hol van elrejtve a kincs. Mit gondolsz mi volt az a tárgy, ami az érméhez tartozott? - nézett kérdőn Castle-re olyan kihívón, hogy a férfi megérezte, Beckett feldobta neki a labdát. Csak pár másodpercig töprengett, aztán összeállt a kép.

- A Hőhullám? - kérdezte meglepetten, és Beckett elégedetten állapította meg, hogy Castle szemében megjelent az izgatott csillogás.

- Bizony, a Hőhullám - bólintott Kate.

- És a többi játékos?

- A szervezők szerint hárman voltak igazán közel a megoldáshoz ...

- és valamelyikük talán úgy gondolta, könnyebben célhoz ér ...

- ha kiiktatja a célegyenesbe érkezett versenyzőt - fejezték be egymás gondolatait, és elégedetten elmosolyodtak. 

Egy másodpercig élvezték a pillanatot, ahogy tekintetük összefonódik a másikkal, felidézve a rég oly gyakori pillanatot. Beckett kapta el előbb a tekintetét, és nézett előre a szélvédőn, aztán Castle is elfordította a fejét, és szeme a kezében szorongatott telefonon állapodott meg. Elkomorult. Fogalma sem volt, hogy mitévő legyen.

- Behozatom őket a kapitányságra, és megszorongatjuk egy kicsit őket. Meglátjuk, a rendőrségi kihallgatás is olyan jó kaland-e, mint egy megrendezett játék! - mondta enyhe gúnnyal a hangjában a nő, amikor megszólalt a telefonja. A kijelzőn Ryan neve állt. Beckett összeráncolta a szemöldökét. Most végre megtudják, hogy ki követte őket, vagy kiderül, hogy Castle-nek volt igaza, és csak beképzelte az egészet. Egyik válasznak sem örült volna. Ha követték, akkor még egy ügy, amit meg kell oldani, ha nem, akkor napokig hallgathatja, ahogy az író rajta köszörüli a nyelvét. Felvette a telefont, és azonnal kihangosította.

- Beckett - szólt bele komolyan.

- Ezt nem fogod elhinni – hallotta meg Ryan izgatott hangját. -  A keresett Mercedes elvileg nem létezik a nyilvántartásban. Három napja egy Hondáról lopták le ezt a rendszámtáblát, amit a tulajdonosa be is jelentett, és ugyanaznap tettek egy másik bejelentést is ...

- Egy ellopott Mercedes-ről - fejezte be a mondatot Beckett. - Kösz Ryan. Mondok három nevet és címet. Gyanúsítottak a Weaver ügyben. Hozzátok be őket! - adta ki az utasítást, mintha nem is lenne lényeges, amit a fekete Mercedes-ről mondott a nyomozó.

Castle gyomra még kisebbre szűkült. Most már biztos volt abban, hogy Kate van veszélyben. Összekulcsolta az ujjait, hogy elrejtse a nyomozó elől egyre erősödő remegését. Oldalra pillantott. Beckett-ről is lerítt az idegesség. Alsó ajkát harapdálva mereven nézett ki a szélvédőn.

- Hazavinnél? - törte meg néhány perc múlva a csendet az író. Gyorsan kellett döntenie. Ha az őrsre megy és részt vesz a kihallgatásokon, nem biztos, hogy négyszemközt tud beszélni Smith-szel, ha a férfi hívja, és valami ürügyet kell kitalálnia, miért rohan el, ha találkozni akar vele. Jobb lesz, ha hazamegy, és otthon vár a telefonhívásra.

- Mi baj van? - kapta felé csodálkozva tekintetét a nő, és fürkészve méregette.

- Nincs semmi baj, csak ... csak nem érzem jól magam - mondta szemlesütve, bár megállapította, hogy nem hazudott, egyáltalán nem érzi jól magát, igaz, nem a gyomra miatt. Nem gondolta, hogy egyszer még jól jön neki a romlott kagyló okozta betegség.

- Mondtam, hogy maradj otthon és feküdj le - korholta a nő, Castle pedig titokban hálát adott a sorsnak, hogy örökölt valamit anyja színész tehetségéből, és Kate nem vette észre, hogy füllent.

- Ígérd meg, hogy azonnal szólsz, ha rosszabbul vagy, és én küldöm Lanie-t!

- Igenis mami - próbált viccelődni Castle, de maga is érezte, hogy a produkció elég szegényesre sikeredett, főleg, hogy csak egy rosszalló szemforgatást kapott cserébe. Az azonban nagyon is jólesett neki, hogy Kate szemében igazi aggodalmat látott.

Háromnegyed óra múlva az író már a dolgozószobájában ült, és Kate mosolygó képét nézte az érintőtábla közepén, miközben telefonját az ujjai között forgatta. Olyan gyönyörű és életteli volt a nő a képen, hogy nem tudta levenni róla a szemét.

Halkan nyílt a szoba ajtaja. Alexis odalépett apja mögé, gyengéden átkarolta a vállát, és fejét a férfi feje mellé dugta úgy, hogy arcuk simogatva összeérjen.

- Mi a baj Apa? - kérdezte szelíden.

- Semmi kicsim, semmi - mondta a férfi halkan, mire a lány elvette ölelő karjait és hátra lépett.

- A Nagyi mondta, hogy reggel jókedvűen, feldobódva megszöktél ápoló karjai közül, most pedig magadba roskadva bámulod Beckett nyomozó anyjának gyilkossági aktáját. Ne akarj becsapni! - mondta megbántottan.

Castle megfordult a székkel, és lánya szemébe nézett. 

- Nem is tudom, kitől örökölted a kiváló megfigyelőképességedet! - próbálta egy halvány mosollyal elterelni a választ, de Alexis komoly arccal, karba font kezekkel türelmesen nézett vele szembe.

- Azt hiszem, nem tudom megvédeni - sóhajtotta Castle.

Alexis az apja elé guggolt, megfogta a kezét és égszínkék szemét a férfiéba fúrta.

- Apa! Te nem vagy rendőr! Te egy író vagy. Nem gondolod, hogy ideje lenne segítséget kérni, mielőtt valakinek baja esik? - kezdte szelíden, de egyre dühösebben folytatta. - Lehet, hogy olyan hatalommal akarsz szembeszállni, amiről fogalmad sincs. És ha téged ér valami? A Nagyira és rám nem gondolsz?

- Ugye tudod, hogy nincs nálad fontosabb ember az életemben? De értsd meg, meg kell védenem. Miattam került ebbe a helyzetbe. Felelős vagyok érte - nézett könyörgőn a lányára, remélve, hogy megérti az indokait.

- Csak azt kérem Apa, hogy gondold végig! - mondta a lány, aztán elengedte Castle kezét, és amilyen csendben jött, úgy lépett ki az ajtón.

Castle visszafordult, és merengve nézte Kate fényképét. Talán Alexis-nek igaza van, és segítséget kellene kérnie. Gondolkodott, aztán egy hirtelen elhatározással fogta a telefont, és a névjegyzékben annak az embernek a nevét érintette meg a kijelzőn, akiről úgy gondolta, hogy mellé áll a harcban, és segít megvédeni Beckett-tet.

Kate nehéz szívvel tette ki az írót a lakása előtt. A férfi nagyon rossz bőrben volt testileg és lelkileg is. Még utánanézett, amikor eltűnt a ház bejárati ajtaja mögött, és azon töprengett, nem kellene-e felhívnia Martha-t vagy Alexis-t, hogy figyeljenek a férfira. Sápadt volt és nyúzott, tekintete megtört és fájdalommal teli, és az is feltűnt a Kate-nek, hogy úgy szorította egyik kezével a másikat, hogy belefehéredtek az ujjai. - Talán a gyomra fájt, vagy hányingere volt, csak nem akarta mutatni - gondolta. - Megbántottam, amikor azt mondtam, hogy nem kell tőle semmi, de akkor is furcsa, hogy egy ilyen ügy nem kelti fel a kíváncsiságát. Vagy valamit titkol előlem?

Megpróbálta elterelni a gondolatait Castle-ről, és az ügyre koncentrálni, de ahelyett, hogy a kihallgatásokra összpontosított volna, újra meg újra megjelent lelki szemei előtt a fekete Mercedes képe, és rossz érzéssel töltötte el, hogy nincs semmi kiindulópontja, amin elindulhatna a kocsival kapcsolatban.

Ahogy kilépett az őrs liftjének ajtaján,F szeme az irathalmokat böngésző Ryan-en akadt meg.

- Szia - üdvözölte a nyomozót. - Espo?

- Begyűjti a gyanúsítottakat. A Mercedes is az ügyhöz kapcsolódik? - kérdezte minden átmenet nélkül.

- Nem. Követett bennünket néhány utcán keresztül - mondta olyan hangsúllyal, mintha nem tulajdonítana nagy jelentőséget a dolognak, de látta, hogy Ryan aggódva összeráncolta a homlokát, ezért gyorsan elterelte a szót.

- Gyere, szedjük össze, hogy mink van, mert Gates-t már nem várathatom sokáig!

- Castle nem jön?

- Nincs jól - válaszolt Beckett, és újra rossz érzése támadt az íróval kapcsolatban.

Ryan látta, hogy Beckett feszült, így nem feszegette tovább a témát. Fogta a jegyzeteit, és leült a nővel szemben.

A következő órában összehasonlították a kalandjáték szervező cégtől kapott helyszíneket Weaver utazásaival, és pénzügyi tranzakcióival. Úgy látszott, minden a játékban való részvételt támasztotta alá.

- Újra átnéztem az elutasított írók listáját, mert akiket eddig kihallgattunk, mindnek volt alibije a gyilkosság idejére. Itt vannak azok, akik még szóba jöhetnek, mint gyanúsítottak - nyújtott egy listát Beckett elé a nyomozó. A nő elismerően felvonta a szemöldökét. Ismerte Ryan kitartó szorgalmát, mégsem gondolta, hogy ennyi idő alatt leszűkíti a hosszú listát tizennégy íróra.

- Szép munka! - dicsérte meg a férfit, aki erre csak zavartan rakosgatni kezdte a papírjait.

- Abból indultam ki, hogy a futár 30-50 év közötti fehér férfi, vöröses hajjal, bár az lehet, hogy nem az eredeti hajszíne. A bajuszt és a szakállt nem vettem mérvadónak, mert igaza van Castle-nek, az lehet állszakáll. Ennél többet sajnos nem tudtam kihámozni a biztonsági kamerák felvételeiből. Kivettem a listáról a nőket, a sokkal fiatalabbakat és idősebbeket, a feketéket és az ázsiai származásúakat, valamint a külföldieket, mivel egyik tanú sem említette, hogy akcentussal beszélt volna. Aztán végigfuttattam a maradék neveket a repülőterek adatbázisán, így kiestek, akik a gyilkosság idején külföldön tartózkodtak.

Beckett figyelmesen hallgatta a beszámolót.

- Kérd el azokat az elutasító leveleket, amiket ezek az emberek kaptak Weaver-től.

- Már hozzák őket - mondta szerényen Ryan, mire Kate elmosolyodott. Örült, hogy ilyen társai vannak. Közben szeme az írók névsora és a kalandjátékban résztvevők nevei között cikázott, bár érezte, hogy túl nagy szerencse lenne, ha találna egyezést.

- Én is gondoltam rá, de nincs egyezés - szólalt meg Ryan halkan, és Kate szája sarkában újra megjelent a kis mosoly. - Mit gondolsz, téged, vagy Castle-t követte az az autó? - tette fel minden átmenet nélkül a kérdést a férfi, ami azóta izgatta, amióta Beckett elmondta, hogy követték őket.

- Lehet, hogy tévedtem, és nem minket követett, csak arra járt, amerre mi - próbálta jelentéktelennek feltűntetni az eseményt a nő, de tudta, hogy nem valami meggyőző az érvelése.

- Kate, ez nem játék! - Ryan hangja aggódó volt és szokatlanul közvetlen. - Lopott kocsi lopott rendszámmal, és te sem vagy zöldfülű kezdő, akinek üldözési mániája van!

- Mindegy Ryan, mert nincs semmi, amiből kiinduljunk - emelte fel ingerülten a hangját Kate, amivel sikerült elérnie, hogy a nyomozó ne kérdezősködjön többet. - Ellenőrizd az írók alibijét, ha szükséges, hozd be őket! És Ryan! Tényleg szép munka volt - szólt a férfi után megenyhülve, aztán fogta a jegyzeteit, és egy nagy sóhajtással elindult Gates irodája felé. A lehető leggyorsabban túl akart lenni a kapitánynak tett beszámolón.

- Szerencséje Beckett, hogy eszébe jutottam! - fogadta csípősen a kapitány. - Nem szeretem, ha úgy kell kihúznom az embereimből a jelentést. Látom Mr. Castle tényleg árnyékot játszik: felbukkan, aztán eltűnik. Volt legalább valami haszna, hogy túlélte a modellecskét? - kérdezte Gates cinikusan, mire Beckett összeszorította a száját, és vett egy nagy levegőt, hogy sikerüljön önuralmat erőltetnie magára, és ne vágjon vissza valami sértőt a nőnek.

- Igen. Volt egy használható ötlete - préselte ki a választ a fogai között, aztán hogy elterelje Castle-ről a szót, belekezdett a nyomozás eddigi eredményeinek ismertetésébe. Amikor a végére ért, türelmetlenül várt Gates véleményére. A kapitány elgondolkodva megpörgette kezében tartott szemüvegét, aztán ujját Beckettre szegezte.

- Ellenőrizzék le még egyszer a munkatársait és a családját! Mikor kezdik a kalandjátékban résztvevők kihallgatását?

- Az egyiküket most hozza be Esposito nyomozó, a többieket holnap hallgatjuk ki.

- Igyekezzen sűrűbben tájékoztatni - szúrta oda Gates, aztán intett, hogy Beckett távozhat. 

Kate megkönnyebbülten lépett ki a kapitány irodájából, amikor látta, hogy Esposito egy elegáns öltönyös, kopaszodó, középkorú férfit tessékel a kihallgatóba, amit az öltönyös elég nehezen viselt, mert erőteljesen gesztikulálva, dühtől eltorzult arccal kiabált a nyomozóval a megengedhetetlen rendőrségi eljárás miatt.

Beckett letette a jegyzeteit, felvette íróasztaláról a fekete mappáját, és elindult a kihallgató szoba felé. Se teste, se lelke nem kívánta a láthatóan nem éppen együttműködő férfi kihallgatását. Fáradt volt és ideges. Egyre többször gondolt a furcsán viselkedő Castle-re és a fekete Mercedes-re. Mindkét dolog nyugtalanította. Majdnem összeütközött a kihallgatóból kilépő Espo-val, aki kutatón végigmérte.

- Ne vegyem át? - kérdezte.

- Megoldom - mondta a nő, és határozott mozdulttal lépett a szobába, de mielőtt megszólalhatott volna, a férfi már kiabált is.

- Mit képzelnek, hogy csak úgy elráncigálnak a születésnapi partimról a családom és a barátaim szeme láttára! Tudják, ki vagyok én? - dühöngött, de nem érte el a kívánt hatást, mert Beckett rendíthetetlen nyugalommal ült vele szemben.

- Kate Beckett nyomozó vagyok, én nyomozok George Weaver gyilkosságának ügyében, ön pedig Samuel Watts, az egyik legjelentősebb ingatlanbefektetésekkel foglalkozó cég többségi tulajdonosa - szólalt meg Kate, amikor a pulykavörös férfi épp levegőt vett két mondat között. Úgy beszélt, mintha nem is venné észre Watts őrjöngését. - Sajnálom, hogy egy jeles rendezvényről hívtuk be, de azt hiszem belátja, hogy az ön érdeke, hogy mielőbb tisztázza magát.

- Tisztázzam magam? Mégis mi folyik itt? - kérdezte elképedve.

Esposito és Ryan a tükör mögül figyelték, hogyan szelídíti meg a nagyképű férfit Beckett. Néhány perc elteltével Watts még dühös, de együttműködő volt. Elismerte, hogy Weaver komoly vetélytársa volt a kalandjátékban, és rettentően bosszantotta, hogy közelebb került a megoldáshoz, mint ő, de nem volt oka megölni, mert a cége sikeres, nincsenek anyagi gondjai, és különben is egy csapatépítő tréning záróbuliján volt a kérdéses időpontban, amire vagy húsz tanúja van.

A megfigyelőben álló két nyomozó egymásra nézett, aztán Ryan elindult, hogy ellenőrizze Watts alibijét.

- Kösz tesó - szólt utána Espo. Hálás volt, hogy Kevin elvállalta a melót, mert neki még ma este van egy fontos találkozója. Még megvárta, hogy Beckett elengedje a háborgó férfit, aztán amikor kilépett az ajtón, mellészegődött.

- Ryan ellenőrzi az alibijét. Mikor hozzam a következő kalandort? - kérdezte.

- Reggel, Javi! Meg se forduljon a fejedben, hogy ma még csinálunk valamit! Menjetek haza, majd holnap folytatjuk - mondta Kate. Espo kutatón futtatta végig tekintetét a nő arcán, és nem kerülte el a figyelmét, hogy nemcsak fáradtnak, hanem rendkívül feszültnek is látszik.

- Akkor holnap - búcsúzott el Beckett-től, aki még látta, hogy társa a liftbe lépve éppen telefonál, és arra gondolt, reméli, hogy Javi-nak nyugodtabb és kellemesebb éjszakája lesz, mint neki.

Öt perc múlva Kate már a rendőrség mélygarázsában ült az autójában, kezében a telefonjával. Már legalább egy perce győzködte magát, hogy hívja fel Castle-t, és kérdezze meg tőle, hogy jobban van-e, de félt, hogy a férfi olyan rosszkedvű és elutasító lesz, mint amikor kitette a lakása előtt. Valami nincs rendben a férfival, és addig úgysem lesz nyugodt éjszakája, amíg ki nem deríti, mi a baj. Hirtelen elhatározással a kabátja zsebébe csúsztatta a telefont, indított, és kigurulva a garázsból, az író lakása felé vette az irányt.

Castle a hűtőszekrény ajtaját fogta, és elmerülten nézte a hideg pára mögül előtűnő finomságokat. Azon töprengett, vajon melyik ételt viselné el bizonytalan gyomra. Egész nap szinte semmit sem evett, csak délelőtt rágcsált el néhány kekszet és ivott egy kis teát, késő estére már nem tudta eldönteni, hogy a betegségtől vagy az éhségtől fáj-e a gyomra, netán az idegességtől, ami a Mr. Smith telefonhívását követő félelemből táplálkozott. Hosszas töprengés után a csokis jégkrémen állt meg a tekintete. A hideg lehűtené égő gyomrát, a csoki pedig a lelkének tenne jót. Éppen kivette a jeges finomságot a hűtőből, amikor kopogtak.

- Na, végre! - mondta maga elé hangosan, miközben az órájára pillantott. Már négy óra telt el a telefonhívása óta, épp ideje, hogy megérkezzen a segítség. - Azt hittem, már sosem érsz ide - mondta, miközben kitárta az ajtót, de mozdulatlanná dermedt a meglepetéstől, amikor meglátta az ajtóban álló Beckett-tet.

- Vársz valakit? - kérdezte bizonytalanul a nő, és már átkozta azt a percet, amikor eldöntötte, hogy eljön meglátogatni az írót.

Castle-nek elakadt a szava. Hirtelen nem tudta, milyen magyarázatot adjon, amivel nem fedi fel a valóságot, és nem is érti félre Kate.

- Gyere beljebb! - nyögte ki nagy nehezen, de a nő csak állt az ajtóban. Legszívesebben sarkon fordult volna, amikor rájött, hogy a férfi valakit vár. Száguldottak a gondolatai. Castle kitért a válaszadás elől, lehet, hogy a barna hajú szépséget várja, ő meg hívatlanul megjelent? - árasztotta el a féltékenység.

- Csak meg akartam nézni, hogy jól vagy-e - mondta zavartan. - De látom, nincs semmi baj, úgyhogy nem megyek be, nem akarok zavarni - nézte a mereven a férfi ingének felső gombját. Nem tudott Castle szemébe nézni, nem akarta, hogy a férfi elutasító, sértett tekintete még kínosabbá tegye a helyzetet.

Castle néhány másodperc alatt végiggondolta a lehetőségeit. Semmiképpen nem akarta, hogy Kate elmenjen. Az, hogy eljött hozzá, arról tanúskodik, hogy még mindig fontos neki. Nem akart egyetlen lehetőséget sem elszalasztani, amikor kettesben lehet vele, de számolnia kellett azzal a lehetőséggel is, hogy közben megérkezik a vendége, és akkor lehet, hogy Kate megsejt valamit.

- Örülök, hogy eljöttél! Csak meglepődtem, hogy te jöttél, mert Esposito-t vártam - mondta nyugodt hangon. - Miért? Mit gondoltál, ki jön hozzám késő este? - lendült támadásba.

Beckett meglepve kapta fel a szemét. Már nem is volt olyan érdekes az a gomb!

- Espo-t? - kérdezett vissza, és megpróbálta leplezni megkönnyebbülését, miközben átkozta magát a féltékenységéért.

- Miért csodálkozol? Barátok vagyunk - vált Castle hangja egyre magabiztosabbá. - Gyere! Éppen most vettem ki a hűtőből a világ legfinomabb csokis jégkrémét. 

Beckett még hezitált, de Castle érezte, hogy nyert ügye van, ezért egy színpadias mozdulat kíséretében, ártatlan kisfiús mosolyával az arcán szólalt meg.

- Beckett nyomozó! Meghívhatom egy mennyei vacsorára? 

Kate sóhajtott egyet, mert érezte, hogy valamit nincs rendben Castle meséjével kapcsolatban, de ennek a csibészes mosolynak négy éve nem tudott ellenállni. Végül belépett a lakásba, mire az író arcán boldog mosoly suhant át. Rettentően féltette a nőt, de most a pillanatnak örült, hogy Kate itt van, és nem akart a holnapra gondolni.

- Ugye nem gondolod, hogy elhiszem a mesédet Espo-ról? - méregette a férfi arcát Beckett azzal a tekintettel, amivel átlátott a gyanúsítottakon. 

Castle tudta, hogy a nő kételkedni fog, és azt is, hogy nem tudna neki hazudni, mert úgyis átlátna rajta, ezért az igazat mondta. Valóban Javier-t várta. Azt az embert, aki elkötelezett volt Beckett iránt, hajlandó lett volna feltételek nélkül kitartani mellette akkor is, ha szabályokat kell áthágnia, és komoly katonai tapasztalattal rendelkezett. Castle néha elgondolkodott, nem volt-e olyan idő, amikor Javi szeretett volna közelebb kerülni Kate-hez, mert gyakran látta a nyomozó szemében a csodálatot, ahogy Beckettre nézett. Soha nem tudta eldönteni, hogy ez a szakmai tudásának, vagy a női mivoltának szólt-e, esetleg mind a kettőnek. Az viszont egyértelmű volt, hogy Kate csak barátként tekint a férfira, ezért Castle soha nem volt féltékeny.

- Csak szerettem volna tudni a nyomozás eddigi eredményeiről, elvégre az áldozat az ismerősöm, ráadásul lehet, hogy egy kalandjáték miatt ölték meg. Nem gondolod, hogy szeretném megfejteni ezt a rejtélyt? - magyarázta Castle. Próbált egy kis izgatottságot csempészni a hangjába, amit feltételezése szerint Beckett elvárt, de közben összeszorult a gyomra, ha a másik ügyre gondolt.

Kate még mindig hitetlenkedve figyelte a jégkrémes dobozzal harcoló férfit. Valami nyugtalanította, csak azt nem tudta, hogy mi. - Lehet, hogy csak beképzelem, hogy valamit titkol? - gondolta. - Még nem gyógyult meg, ráadásul én is megsértettem. Ezek után miért olyan hihetetlen, hogy nem lelkesedik olyan gyermeki hévvel, mint máskor.

- Martha és Alexis? Mi lesz, ha meglátják, hogy mire készülsz? - intett a jégkrém felé.

- Színházba mentek, úgyhogy büntetlenül dőzsölhetek, már ha ki tudom nyitni ezt a dobozt. Ki tervezi meg az ilyeneket? - háborgott. - Végre! - sóhajtott fel, amikor le tudta cibálni a doboz fedelét. Kate mosolyogva figyelte, ahogy Castle hatalmas halmokat mer két üvegtálba a hideg finomságból.

- Gondolod, hogy nem árt meg a jégkrém? Nem hiszem, hogy Lanie ezt ajánlaná vacsorára!

- Viccelsz? A jégkrém egy csodaszer! Meggyógyítja a testet és a lelket - mondta tettetett felháborodással a férfi, mintha nem értené, hogyan lehet egyáltalán ilyet kérdezni, mire Kate elnevette magát.

- Miért? A lelked is beteg? - kérdezte még mindig nevetve, nem is gondolt arra, mennyire ráhibázott a dologra.

Castle nyelt egyet. Szíve szerint azt mondta volna, hogy igen, te tetted beteggé.

- Neked tudnod kellene, elvégre belelátsz a gyanúsítottak lelkébe is! - mondta komolyabban, mint szerette volna.

Kate azonnal megérezte a férfi hangulatváltozását, és ő is elkomolyodott.

- Kibökhetnéd végre, hogy mi bánt, és miért hívtad ide Espo-t!

Castle nézte a jégkrémet, és zavarában kevergetni kezdte a kanalával. Smith-ről nem beszélhet, de a nő iránti érzéseiről, a hiábavaló várakozásról, a szerelméről és a csalódásairól igen. Talán most jött el az ideje, hogy nyíltan beszéljen Kate-tel. Úgy érezte, legalább az egyik titkától meg kell szabadulnia még akkor is, ha rettegett attól, hogy a nő elutasítja. Letette a kanalat, hátradőlt, nyíltan Kate aggódó szemébe nézett, és vett egy mély levegőt.

- Kate! Emlékszel, amikor az első ügyünk végén a fülembe súgtad, hogy ... - Castle összerezzent az erőteljes kopogás hangjára. - Ez Esposito lesz - szólalt meg döbbent arccal. Annyira koncentrált arra, hogyan mondja el Kate-nek újra az érzéseit, hogy egészen megfeledkezett a nyomozóról. Önkéntelenül felállt és az ajtóhoz indult, közben azon imádkozott, nehogy Javi elszólja magát.

Kate döbbenten nézett a férfi után. Néhány másodperccel ezelőtt látta a kék szemekben azt a csillogást, ami régen mindig megijesztette, de most mindennél jobban vágyott rá. Ismerte ezt a nézést. Amikor a férfi ilyen komoly volt, miközben írisze úgy ragyogott, hogy látta bennük saját tekintetének tükörképét, mindig szeretett volna közelebb kerülni hozzá, de ő mindig elutasította. Most szomorúságot is látott azokban a szemekben, ami félelemmel töltötte el. Érezte, ha újra elutasítja, lehet, hogy végleg elveszti. Vajon meddig vár rám? - tette fel magának a kérdést. Dühös is volt, de meg is könnyebbült, amikor kopogtak. Sosem tudja meg, mit mondott volna Castle, de kapott egy kis haladékot, hogy tisztába tegye a saját érzéseit. Kíváncsian nézett a nyíló ajtóra. Meglepetésére valóban Javi állt az ajtóban.

- Kösz, hogy eljöttél Javi, legalább Beckett elhiszi, hogy nem valami titkos randevúm van, hanem csak Weaver ügyéről akarok veled beszélni - mondta egy szuszra Castle. Próbált egy kis vidámságot csempészni a hangjába, ami most különösen nehezére esett, és úgy forgatni a szót, hogy Espo értse a helyzetet.

- Én azt hittem, hogy - kezdte a nyomozó értetlenül, mire Castle gyorsan ellépett előle, hogy társa megláthassa az ebédlőben jégkrémet kanalazó nőt - hogy még nem tudsz semmi újdonságot, de látom Beckett megelőzött - vette a lapot Espo, és cinkosan Castle-re pislantott.

- Mondd csak Espo, mivel vett rá, hogy ilyen későn el gyere hozzá az ügyről beszélni? - kérdezte Beckett erősebben megnyomva az utolsó szavakat, miközben összehúzott szemmel méregette a nyomozót.

- Őőő ... Hát, azt ígérte, hogy megkínál a méregdrága, különleges whiskey-jével - rögtönzött Javi, és Castle-re nézett, mint aki sürgetni akarja az italt.

- Ja, persze - ugrott az író gyorsan a bárszekrényhez, és megkönnyebbülten emelte égnek a szemét. Talán a nehezén túl vannak! - Te is kérsz egy kis St. Miriam-ot? - fordult ártatlanul pislogva Kate felé.

- Nem, köszönöm, kocsival jöttem - mondta a nő, szemét ide-oda járatva a két férfi között. Női megérzése azt súgta, hogy a társai valamiben mesterkednek, de azt is tudta, hogy nem fogják beavatni a kis titkaikba.

- Attól még ihatsz. Egész kényelmes a vendégszobám, emlékszel? - csillant huncut fény Castle szemében. - Bár a hálószobám szerintem még kényelmesebb - tette hozzá mintegy mellékesen megállapítva, ártatlan arccal. Kate nem jött zavarba. Négy év alatt hozzászokott a férfi pajzán megjegyzéseihez, amik néha idegesítették, néha viszont nagyon is hízelegtek neki.

- Álmaidban Castle, álmaidban! - nézett kacéran a férfira. Elmosolyodott, amikor végiggondolta, hogy hányszor, de hányszor mondta már ezt a mondatot az incselkedő írónak. 

Mindig csak játszottak, pedig ha csak egyszer került volna sor komolyan a hasonló párbeszédre, egészen másképp alakult volna a kapcsolatuk, de Castle nem mert komoly lenni, Kate pedig örült, hogy kitérhet a döntés elől.

- O-ó! Lehet, hogy megzavartam valamit? - villant Esposito szeme kajánul először Beckett-re, majd Castle-re.

- Nem! Igen! - válaszolták egyszerre zavartan, mire a nyomozó csak elnézően elmosolyodott.

- Na jó, Castle! Itt van Beckett, ő mindent el tud mesélni neked az ügyről, és azt hiszem, az ő társaságának jobban örülsz, mint az enyémnek - húzta fel a kristálypohárban sejtelmesen fénylő italt.

- Nem, nem! Mondd csak el neki te - állt fel Kate. - Elvégre már rég megbeszéltétek ezt a találkát.

- Bocsi Beckett, de jobb, ha téged fáraszt le az eszement ötleteivel, te már úgyis immunis vagy rájuk - pattant fel Espo is.

Castle csak kapkodta a tekintetét a két ember között, és ijedten lépett utánuk.

- Nehogy mind a ketten elmenjetek! Kate! Még meg sem etted a jégkrémedet!

- Látod Beckett, mégiscsak neked kell maradni! Én megittam az italomat, rád viszont vár még a jégkrém - jelent meg egy kárörvendő mosoly Javi arcán, és mire Beckett reagált volna rá, már nyitotta is az ajtót. - Érezzétek jól magatokat! - kacsintott Castle-re, de ahogy Kate gyilkos tekintetét meglátta, lehervadt arcáról a kaján vigyor.

Amíg leért a földszintre, végigpergette az előbbi percek eseményeit. - Mintha csak valami komédiában szerepeltem volna - gondolta. Reggel feltétlenül beszélnie kell az íróval. A délutáni telefonbeszélgetésük nyugtalanította. A részleteket nem árulta el az író, csak annyit, hogy Beckett anyjának gyilkossági ügyéről vannak információi, és hogy Kate nincs biztonságban, ezért a segítségét kéri. Senkinek ne beszéljen róla, Beckett előtt még azt se említse, hogy találkozni fognak. Akkor dühös volt Castle-re, mivel megint olyan ügybe ütötte az orrát, amibe nem kellett volna. Ha miatta van veszélyben Beckett, akkor kicsavarja Castle nyakát - fogadkozott. Aztán eszébe jutott, hogy Ryan említette, hogy Kate lenyomoztatott vele egy rendszámot, mert úgy érezte, hogy követik. Mindenesetre ma már nem tud meg semmit, és amíg a nő az írónál van, addig nincs veszélyben, hacsak Castle hülyeségei ki nem készítik. Megcsóválta a fejét. Nem tudta elképzelni, hogyan loholhat egy férfi négy évig egy nő után anélkül, hogy legalább megcsillanna a siker lehetősége.

Kilépett a langyos tavaszi éjszakába. Körülnézett, hátha szerencséje lesz, és leinthet egy taxit, de az utcában alig volt forgalom. Néhány késői kutyasétáltatón és egy csókolózó párocskán kívül kihalt volt az utca. Aztán feltűnt neki egy parkoló autó. Két lámpa közti árnyékban állt, ennek ellenére biztos volt abban, hogy egy alak ül a kormánynál, és figyel. Inkább csak érezte, mint látta. Nem tudta, hogy csak a képzelete tréfálkozik vele, vagy valaki tényleg figyeli őt, vagy az épületet, amiben Castle lakása is van.

Keze feltűnés nélkül az oldalán levő fegyverre siklott, és elindult az autó felé. Már csak tíz méterre lehetett, amikor a hirtelen kigyúló fényszórók elvakították, és önkéntelenül a szeme elé kapta a kezét. Az autó felbőgő motorral elindult, kerekei csikorogva kapaszkodtak az aszfaltba. Espo hátrébb lépett, mintha attól tartana, hogy a kocsi elüti, de a fekete Mercedes elhúzott mellette, és néhány másodperc múlva már csak két piros fényfolt volt az utca végén. Döbbenten nézett végig a már üres utcán, és vett egy nagy levegőt. Előkapta a jegyzettömbjét, és gyorsan feljegyezte a rendszámot. Később, amikor már Beckett nem lesz Castle-nél, feltétlenül fel fogja hívni a férfit. Lehet, hogy Beckett tényleg veszélyben van? Még egyszer körülnézett, aztán sietve elindult a legközelebbi metróállomás felé.

Ahogy becsukódott az ajtó Espo után, csak álltak szótlanul és mozdulatlanul. Mindketten zavarban voltak.

- Azt hiszem, nekem is ideje mennem - fordult a tanácstalanul álldogáló férfi felé Kate.

- Kate! Kérlek, maradj még! - eszmélt fel Castle. - Ígérem, nem foglak az ügyről nyaggatni, ha nem akarod. Eszünk egy kis jégkrémet, vagy olvadt krémet, - állt meg a tekintete az időközben barna folyadékká vált finomságon - beszélgetünk, tévézünk, vagy amit akarsz, de kérlek, ne hagyj egyedül.

Kate meglepődött. Még sosem könyörgött neki így Castle, és még sosem látott a szemében ennyi kétségbeesést. Nem értette a férfi hangulatváltozásait, ami átjárta az egész napjukat. Az egyik pillanatban még csibészesen mosolyog, huncutul évődik, a másik pillanatban csalódott, szomorú és megbántott. Ráadásul itt van Espo megjelenése! Valami nincs rendben.

Castle pislogás nélkül figyelte, ahogy Kate beharapta az alsó ajkát és szemei között megjelent a két kis ránc, aztán megkönnyebbült, amikor látta, hogy a nő elmosolyodik.

- Na jó, maradok még egy kicsit, de csak azért, mert beteg vagy - mondta megadóan, és nem tudta elrejteni a mosolyát, amikor meglátta a férfi gyermekien boldog ábrázatát.

- Veszek elő új jégkrémet, mert ez nem mondom meg, hogy mire emlékeztet - forgatta meg a kis üvegtálkában lötyögő olvadt masszát egy grimasz kíséretében.

- Ha már maradok, akkor én mondom meg, hogy mi lesz! - vette át határozottan az irányítást Kate.

- Ó! Beckett nyomozó! Nem is tudtam, hogy egy dominával van szerencsém vacsorázni - jelent meg a pajzán fény az író szemében, de a nő csak megforgatta a szemeit.

- Én jégkrémet eszek, neked pedig csinálok valami olyat, amit baj nélkül befogad a gyenge gyomrod.

- De én ...

- Csak nem gondolod, hogy a szemem láttára eszel olyat, amitől Lanie-nek égnek állna a haja? - vágott közbe Kate, megelőzve a férfi ellenkezését.

- Könyörgöm, csak ne kekszet és teát, mert már rosszul vagyok tőlük! - nézett könyörögve a nőre.

- Csak bízz bennem!

Castle nyelt egyet. Elfordult, hogy Kate ne tudja leolvasni arcáról a kétségbeesést. Ő feltétel nélkül megbízhat a nőben, de Kate vajon megbízhat benne? Meg tudja védeni az ismeretlen, gyilkos hatalommal szemben?

Kate figyelmét nem kerülte el, hogy Castle elfordult, és még éppen elkapta az arcán átsuhanó aggódó kifejezést. Egy újabb gyanús pillanat, vagy csak azért aggódik, hogy valami ehetetlen ételt készít neki? - tette fel magának a kérdést.

- Valami baj van?- fürkészte az író arcát.

- Nem, semmi, csak magam elé képzeltem, milyen szörnyűséget akarsz megetetni majd velem - vágta ki magát a férfi.

- Félsz mi? Hátha most bosszút állok azokért a pillanatokért, amikor megpróbáltál zavarba hozni - incselkedett a férfival, miközben kinyitotta a hűtőszekrényt. - Hol találok krumplit, almát és banánt? - járatta végig a szemét a hűtő tartalmán, aztán két citromot és néhány sárgarépát tartva a kezében, kérdőn nézett Castle-re. - A krumpli helyett választhatsz rizst, de az lassabban készül el.

- Jó lesz a krumpli. Ott van - biccentett fejével az egyik konyhaszekrény ajtó felé a férfi. Megbabonázva, szó nélkül figyelte, ahogy Kate előszedi az ételhez valókat, aztán kis gondolkodás után kinyit egy másik ajtót, és edényeket, kést vesz elő, és a megmosott zöldségeket hámozni kezdi.

- Mit bámulsz Castle? Meglep, hogy tudok krumplit pucolni?

- Nem, csak tudod, ez olyan ... olyan ... - keresgélte a megfelelő szót az író.

- Ki ne mondd! - emelte fel a hangját a nő, mert arra számított, hogy valami pajzán megjegyzésre készül a férfi.

- Csak azt akartam mondani, - kezdte lassan Castle, nehogy valami meggondolatlan, félreérthető szót mondjon - hogy ezt szívesen elnézném minden nap.

- Csak nem egy zöldségpucoló nő hoz izgalomba Castle? - nézett kacéran mosolyogva a férfira.

- Hát, tulajdonképpen egy esetben igen. Ha az a nő te vagy! - nézett egyenesen Kate szemébe, aki zavarában egy pillanatra elkapta a szemét, aztán hagyta, hogy a férfi vonzó tekintete újra találkozzon az övével. Castle mosolygott, de szemében szomorúsággal vegyes vágyakozás bujkált, hangja pedig inkább volt komoly, mint évődő.

Másodpercekig  csak hallgattak, miközben tekintetük elmerült a másikéban. Kate mozdult meg elsőnek.

- Segítenél meghámozni az almát, vagy kifacsarni a citrom levét? - kérdezte olyan hangsúllyal, mintha nem is hallotta volna a férfi szavait, de hangja remegésén nem tudott uralkodni. Nem akart belemenni olyan helyzetbe, aminek félt a kimenetelétől. Érezte, hogy a lelke köré épített fal lassan leomlóban van, de még mindig állt. Nem értette, miért nem nyit rajta egy kaput a férfi érzései számára, amelyekre oly nagyon vágyott. Mitől fél még mindig?

Castle szomorúan vette tudomásul, hogy Kate nem reagált a szavaira, de tudta, hogy türelmesnek kell lennie. De meddig? Egyelőre az is boldoggá tette, hogy a nő itt van vele, gondoskodik róla, tehát fontos neki, és legalább addig nem érheti baj, amíg az ő konyhájában sürög-forog.

- Persze. Elárulod, hogy mi készül?

- A konyhafőnök diétás specialitását ajánlanám:  főételnek főtt burgonyakockákat párolt sárgarépával, desszertnek pedig almás banánpürét. Figyelmébe ajánlanám az italválasztékunkat: citromos gyümölcsteát, citrom nélküli gyümölcsteát, vagy limonádét. Remélem uram, megfelel a menü! - vett fel olyan hanglejtést Kate, mint az előkelő éttermek udvarias pincérei.

- Ó, ez igazán kiváló ajánlat! - ment bele a színjátékba Castle. - A kekszhez képest mindenképp - tette hozzá elhúzott szájjal.

Kate a kezébe adta a hámozókést, két almát, a reszelőt, és rámosolygott. Kezük egymáshoz ért, és Castle olyan meghittnek érezte a pillanatot, mint még egyik nővel sem az életében. Egy este a konyhájában, kedélyes beszélgetés, csipkelődések, pajkos és komoly pillantások, vacsorakészítés együtt, finom érintés, ami jóleső borzongással jár - olyan kép, mintha egy szerető házaspár kellemes estéje lenne. Valóban el tudná képzelni ilyennek élete hátralevő estéit!

- Hiányzik a kávé - bökte ki Castle maga sem tudta, miért. Aztán rájött, hogy Kate kezének érintése azoknak a pillanatoknak az emlékét aktivizálta az agyában, amikor reggelenként az őrsön átadta a kávét, és néha összeért a kezük.

- Castle! Tea vagy limonádé! - mondta Kate fel sem nézve a sárgarépáról olyan hangsúllyal, mint ahogy az anyuka mondja el már századszor a lehetőségeket hisztis kisgyerekének, ellentmondást nem tűrő határozottsággal és fogytán levő türelemmel.

- A fekete teát jobban szeretem - ellenkezett Castle durcás arccal, mire Kate keze megállt, és feddőn az író kisfiús arcára nézett.

- Gyümölcstea - jelentette ki. - Még csak az hiányzik, hogy éjszakára élénkítőt igyál! Így is eléggé fel vagy pörögve, nem kell, hogy még virgoncabb legyél. - Ahogy kiejtette a szavakat, már tudta, hogy rosszul szólt, mert ezzel feldobta a labdát a férfinak, aki vissza fog vágni valami pajzán megjegyzéssel.

- És ha nem aludni, hanem virgonckodni szeretnék éjszaka? - vigyorgott kajánul a férfi, mire a nő megcsóválta a fejét és sóhajtott egyet. Nem csalódott, Castle hozta a formáját! A szája sarkában bujkáló mosoly azonban elárulta, hogy ezek a helyzetek bosszantják, ugyanakkor élvezi is őket. Az utóbbi időben egyre többször inkább csak élvezi.

Amíg Kate az ételeket készítette, beszámolt a Weaver ügy fejleményeiről. Ezzel kielégítette Castle kíváncsiságát, és elterelte fegyelmét a kettejük között vibráló érzésekről.

- Reggel folytatjuk a kihallgatásokat. Bejössz? - Beckett remélte, hogy a válasz igen lesz, mert négy év alatt annyira hozzánőtt a férfi, hogy nélküle fél embernek érezte magát a kihallgatásokon és a következtetések levonásánál.

- Szeretnéd, hogy bemenjek?

Kate már nyitotta a száját, hogy mérgesen odavesse: "Miért kérdezed meg, amikor úgyis azt csinálsz, amit te akarsz?", de Castle összeszűkülő szeme arról tanúskodott, hogy a kérdésnek sokkal mélyebb jelentése van. Úgy nézett rá, mintha azt kérdezné: "Akarod, hogy veled legyek? Akarod, hogy legyek neked?" Talán itt az idő, hogy néhány sor követ ledöntsön abból a falból!

- Igen, szeretném! - áradt a melegség a szavaiból. Castle szája jóleső mosolyra húzódott, és Kate látta, hogy visszatér szemébe a hetek óta nem látott csillogás.

- Na gyere, egyél! - tette elé kis tálban a sárgarépás krumplit, és az almás banánpürét.

- Azt hiszem, éttermet nyithatnál Beckett - poénkodott az író, ahogy végigfuttatta szemét a két kis tálon. - Az lehetne a neve mondjuk, hogy ... á, inkább mégsem - mondta elrévedő tekintettel, aztán megrázta a fejét.

Amíg Castle lassan eszegette a vacsorát, sóvárgó tekintettel nézte, ahogy Kate a csokijégkrémet kanalazza. Ettek, semmiségekről beszélgettek, mégis mindketten olyan meghittnek érezték a helyzetet, amilyenre mindig vágytak.

Beckett letette a tálkát, és felállt.

- Indulok Castle, holnap nehéz napunk lesz.

A férfi arcára kiülő kétségbeesést látva a nő sajnálta, hogy egyedül kell hagynia a férfit, de tudta, hogy ebben a pillanatban nem akart többet, mint egy kellemes estét, és azt megkapta.

Castle nem tudta, hogy mivel tudná maradásra bírni a nőt, de még mielőtt bármit mondhatott volna, Kate már karjára tette a kabátját, és az ajtóból visszafordulva ránézett.

- Castle! Nem tudsz olyat mondani, hogy most maradjak. Talán majd egyszer.

- Kate! Én ... - fogta meg az ajtót a férfi.

- Megyek, Castle.

Az író nyelt egyet, aztán egy halvány mosolyt erőltetett az arcára, és kinyitotta az ajtót.

- Hát persze - vette tudomásul a megváltoztathatatlant. - Köszönöm, hogy eljöttél, és a vacsorát is!

- Jó éjt! - mosolyodott el a nő, mert tudta a választ, amit Castle olyan reménytelinek érzett.

- Viszlát holnap - mosolygott vissza rá a férfi.

Becsukódott az ajtó, és Castle mozdulatlanul állt előtte. Néhány másodperc alatt végigpergette az este minden pillanatát, aztán sóhajtva indult összerakodni a konyhába. Most, hogy Kate elment, újra eluralkodott rajta a szorongó érzés, hogy a nő veszélyben van, és ő talán nem tudja megvédeni. Reggel mindenképpen beszélnie kell Esposito-val.

Mintha csak lenne telepátia, megszólalt a telefonja: Espo hívta.

- Castle - szólt a készülékbe, aztán minden figyelmét a nyomozó hangjára összpontosította. Ahogy a szavak eljutottak a tudatáig, eluralkodott rajta a pánik.

- Espo, nagy baj van - nyögte, amikor végighallgatta a nyomozó beszámolóját a fekete Mercedes-ről. - Kate élete veszélyben van.

- Nyögd már ki Castle, mi a fene folyik itt! - csattant dühösen Espo hangja. - Ha veszélybe sodortad Beckett-tet, akkor kicsinállak!

- Nézd! Szükségem van a segítségedre, hogy meg tudjam védeni Kate életét. Kérlek, segíts! Utána azt tehetsz velem, amit akarsz, ki is csinálhatsz. Személyesen akartam elmondani, de sürget az idő.

A következő öt percben az író mindenről beszámolt a nyomozónak: Montgomery kapitány titkos aktáiról, Mr. Smith első telefonhívásától kezdve a mai napig történteket, a Mercedes-t is beleértve.

Espo egy ideig hallgatott. Azt tudta, hogy Castle a saját szakállára nyomoz Beckett anyjának gyilkossági ügyében, mert egy éve véletlenül meglátták az író érintőtábláján a Beckett mappát Ryan-nel, de erről soha nem beszéltek. Úgy gondolták, Castle úgy érzi, ha meg tudja oldani az ügyet, azzal kivívja Kate csodálatát, vagy akár a szerelmét. Néha beszéltek erről Kevinnel, de mindig arra a következtetésre jutottak, hogy ha az író találna valami nyomot, úgyis szólna. Ez a helyzet azonban sokkal komolyabb veszélyt jelentett annál, mint hogy Beckett megorrol Castle-re, amiért olyan dologba ütötte az orrát, ami nem tartozik rá. Itt Kate élete volt a tét.

- Espo? - szólt félve a telefonba Castle.

- Ha baja lesz, azt nem éled túl - szólalt meg nagy sokára.

- Ebben egyetértünk - könnyebbült meg az író, mert már tudta, hogy a nyomozó segíteni fog neki.

- Nem gondolod, hogy szólnunk kellene neki? Elvégre az ő életéről van szó!

- Megőrültél Javi? Ha tudna Smith-ről, azonnal odarohanna, hogy mindent megtudjon az anyja gyilkosáról, aztán mint egy gladiátor, bevetné magát az oroszlánok közé. Smith egyértelműen a tudomásomra hozta, hogy annyi esélye sem lenne, mint egy gladiátornak az oroszlánfalka ellen.

- Biztos vagy benne, hogy a kocsi Kate-et követte és nem téged?

- Engem? Miért követett volna engem?

- Ha én lennék Johanna Beckett gyilkosa, mindenképpen meg akarnám szerezni a Smith-nél levő iratokat, és csak utána venném célba Beckett-tet. Smith-hez viszont rajtad keresztül vezet az út. Előbb-utóbb találkoztok, és ezzel elvezetnéd őket az aktához.

Castle megdörzsölte a homlokát, aztán végighúzta tenyerét az arcán és nyelt egyet. Hogy nem gondolt erre a lehetőségre? Olyan páni félelem uralkodott el az agyán, hogy nem volt képes logikusan gondolkodni - döbbent rá.

- Igen, igazad van, nem zárhatjuk ki ezt a lehetőséget sem - ismerte el. - Mi a következő lépés?

- Küldök ki két embert Beckett lakásához, de imádkozz, hogy észre ne vegye őket. Te maradj otthon, és azonnal szólj, ha Smith telefonál! Ha találkozóra hív, azonnal szólsz nekem! Egyelőre ennél többet nem tehetünk.

Castle bólintott. Sosem gondolta volna, hogy egyszer Esposito fog utasításokat adni neki, de most ez sem zavarta, hálás volt, hogy nem kell tovább egyedül cipelnie a terhét.

- Rendben - mondta sietve, amikor feleszmélt, hogy a nyomozó nem láthatta a bólintását.

Éppen letette a telefont, amikor meghallotta anyja harsány hangját, amint azt taglalja Alexis-nek, hogy Evelyn Marsall-t ugyan ki nem állhatja, mert a valóságban egy irigy, hisztis, kiállhatatlan nőszemély, de ha a színpadon áll, átváltozik egy csodálatos színésznővé.

- Szia, Apa! Valami baj van? - vette észre a telefonját kezében tartó, komor tekintettel álldogáló apját Alexis, aki csak fél füllel figyelt nagyanyja eszmefuttatására.

- Nem, semmi kicsim, csak elgondolkodtam - erőltetett egy halvány mosolyt az arcára a férfi.

Martha hirtelen abbahagyta Evelyn Marsall-ról szóló kritikáját, és átható kék szemét fiára szegezte.

- Milyen volt a darab? - tette fel talán túl gyorsan is a kérdést Castle, miközben elindult a konyha felé, nehogy állnia kelljen a nő tekintetét.

- Szórakoztató és magával ragadó - mondta Alexis. - De ugye nem haragszol, ha nem most számolok be róla? Hulla fáradt vagyok, lefekszem. Jó éjt! - és válaszra sem várva indult is fel a lépcsőn.

Martha nem szólt semmit, csak levette a kabátját és követte fiát a konyhába.

- Ó! Remélem vendéged volt, és nem te ettél ennyiféle ételt, főleg nem a jégkrémet! Nem szeretném, ha újra rosszul lennél! Rossz beteg vagy, és semmi kedvem megint harcolni veled, hogy szót fogadj! - nézett az asszony végig az edényeken és tányérokon, amiket fia kezdett bepakolni a mosogatógépbe.

Castle egy darabig szótlanul rakodott a nőnek háttal állva. Érezte, hogy anyja nem mozdul, és tudta, hogy addig fogja bámulni a hátát, amíg ki nem elégíti a kíváncsiságát. Sóhajtott egyet és megfordult. 

- Beckett volt itt. Csak tudni akarta, hogy jól vagyok-e, aztán készített nekem vacsorát. Megnyugodhatsz, a jégkrémet ő ette meg.

- Összevesztetek?

- Ugyan, Anya! Miből gondolod?

- Csak rád kell nézni drágám! Csak két dolog keserít el annyira, hogy ilyen kétségbeesett szemekkel nézz: vagy összevesztél Kate-tel, vagy veszélyben van - nézett együtt érzőn a férfira, aki leroskadt az egyik székre.

- Mi lesz, ha nem tudom megvédeni? - tette fel nehéz szívvel a kérdést. Olyan félelem látszott a szemében, amilyet Martha még soha nem látott.

A asszonynak összeszorult a szíve. Fia félelme - mint egy halálos vírus - járta át a testét.

- El kell neki mondanod Richard - fogta meg biztatón fia kezét.

- Nem tehetem Anya, de hívtam segítséget - nézett rá a férfi meggyötört tekintettel. Az asszony arra gondolt, hogy akkor látta utoljára ezt a tekintetet, amikor a kórház folyosóján várakoztak, miközben a műtőben Kate életéért küzdöttek. Megszorította a férfi kezét, aztán végigsimított a hátán, és elindult a szobája felé. Belátta, hogy nem segíthet, és ismerte annyira a fiát, hogy tudja, egyedül akar lenni kínzó gondolataival. A lépcső közepéről még visszapillantott. Miért nem vállalhatják át az anyák gyermekük szenvedéseit? - tette fel az égieknek a kérdést.

Castle fogta a telefonját és a fürdőszobába ment. Egy pillanatra sem akarta elhagyni a készüléket, nehogy elszalassza Smith hívását. A zuhany alatt állva várta a megváltást: a meleg víztől, hogy megnyugtassa, a hidegtől, hogy kitisztítsa a gondolatait, ezért váltogatta a víz hőfokát, de a várt hatás elmaradt. Elzárta a csapot, és egy percig csak fejét lehajtva, kezével a csempének támaszkodva állt, aztán felegyenesedett, fejét hátravetette, tenyerét végighúzta vizes haján, szemében az elszántság lángja égett, mint aki felkészült a harcra.

Reggel nyolc óra volt. Castle, karján a kabátjával, kezében a két pohár elmaradhatatlan kávéval, éppen lépett ki a 12-es őrs liftjéből, amikor megszólalt a telefonja. "Smith" - suhant át az agyán, és olyan gyorsan akarta előkapni a türelmetlenül zenélő készüléket, hogy elejtette az egyik kávét. A pohár hangos puffanással ért földet, a leváló tető önálló életre kelve elgurult, a forró barna folyadék pedig szökőárként terítette be a padlót, de Castle nem törődött a kiömlő kávéval és a rászegeződő tekintetekkel, csak arra koncentrált, hogy remegő kezével minél gyorsabban ki tudja húzni farzsebéből a telefont.

Amíg a készüléket próbálta előráncigálni, szemét körbefuttatta a helyiségen. Néhányan rosszallóan néztek rá, aztán tekintetüket újra az előttük álló irathalomra vetették, Ryan csak megcsóválta a fejét, Kate pedig háttal ült, éppen a mobilján telefonált, és forgószékén az író felé kezdett fordulni. Castle közben sikeresen előhúzta a telefont. Vett egy nagy levegőt, és mindenre felkészülve a kijelzőre nézett. Beckett mosolygó arcával találta szembe magát. Megkönnyebbülten elmosolyodott, füléhez emelte a készüléket, miközben szemével Beckett tekintetét kereste, és elindult a nő felé.

- Szia, Beckett! Hiányoztam? - szólt vidáman a telefonba, egy pillanat alatt feledve előbbi maró félelmét. A nő éppen végére ért a székén megtett 180 fokos fordulatnak, és szembetalálta magát a közeledő, pimaszul vigyorgó íróval.

- Itt van az egyik gyanúsított, aki részt vett a kalandjátékban. Gondoltam érdekel a kihallgatás - erőltetett közömbösséget Kate az arcára, mintha nem is hallotta volna a férfi kérdését, miközben kinyomta a telefont, de nem tudta elrejteni a szája sarkában bujkáló mosolyt, amiből Castle tudta, igen is, örül neki.

- Inkább a megfigyelőből nézlek - tette a nő elé az épségben maradt kávét, és sóvárgón nézett hátra a sajátjára, ami gusztustalan tócsaként terült el a lift előtt. - Azt hiszem, azt fel kellene takarítanom - tette hozzá egy grimasz kíséretében.

Beckett csodálkozva húzta fel a szemöldökét, meglepte, hogy Castle nem akar jelen lenni a kihallgatáson, aztán meglátta a kiömlött kávét és elmosolyodott. Szívesen megnézte volna a férfit, ahogy az őrs padlóját mossa, de erre most nem volt ideje.

- Hajrá Castle! Figyelünk ám! - szólt oda Ryan kárörvendőn vigyorogva.

- Persze! Legszebb öröm a káröröm - morgott Castle, letette a kabátját és elindult a takarítószeres raktár felé.

Kate még megállapította, hogy igazán rendszerető és házias a férfi, aztán elindult a kihallgató szobába.

Mivel sehol nem találta a nyeles felmosót, Castle fogott egy rongyot és egy vödröt, amibe meleg vizet engedett, és éppen féltérdre ereszkedve törölgette a cukortól ragadó barna folyadékot, amikor összerezzent a közvetlenül mögötte felhangzó erélyes hangra.

- Mr. Castle! Örülök, hogy megtalálta a helyét a kapitányságomon!

Hátranézett. Gates kapitány magasodott fölé karba tett kézzel, elégedett tekintettel. Castle meg mert volna esküdni, hogy öröm fénylett a szemében, bár eddig kizártnak tartotta, hogy a nő képes erre az érzelemre.

- Szolgálatára, Uram! Igyekszem hasznos tagja lenni a csapatának - hajolt meg kezében a felmosóronggyal egy bókoló kört leírva színpadias mozdulattal és hangsúllyal, még mindig féltérden állva, mint egy lovag az úrhölgye előtt.

- Ha azt hiszi, hogy ez vicces, nagyon téved Mr. Castle! Bohóckodás helyett inkább igyekezzen segíteni Beckett nyomozónak, ha már a polgármestere annyira odavolt, hogy mi kapjuk az ügyet! - sziszegte dühösen, aztán amikor látta, hogy az író szólásra nyitja a száját, mutatóujját felemelve hozzátette: - Meg ne szólaljon! - suttogta szikrázó szemekkel, aztán kihúzta magát és az irodájába vonult.

- Huh! Azt hiszem nem tetszett neki a lovagi előadásom - nézett körbe kaján vigyorral a jeleneten mosolygó rendőrökön.

Castle nem a megfigyelőbe ment, bár kíváncsi volt a kihallgatásra. Mindenképpen beszélni akart előbb Esposito-val, de sehol nem látta a nyomozót. Benézett a pihenőbe, de két kávét kevergető egyenruháson kívül senkit nem látott benn. Ahogy megfordult, beleütközött Espo-ba.

- Jézusom! - kapott a szívéhez a meglepetés okozta ijedségtől. - Azt akarod, hogy szívrohamot kapjak, Javi? Az előbb Gates hozta rám a frászt, most meg te.

- Fiúk! Kimennétek? - szólt be a pihenőbe az egyenruhásoknak Espo, kezével maga előtt tolva a nagyokat sóhajtó Castle-t, aztán amikor egyedül maradtak, becsukta az ajtót.

- Újra elmondom, ha a telefonban nem lettem volna egyértelmű - bökte meg ujjával az író mellkasát dühtől összeszűkült szemekkel a nyomozó. - Ha valami baja lesz Beckettnek, kicsinállak! Mi a fenét képzeltél magadról, hogy ezt eltitkoltad? - Látszott rajta, hogy az esti beszélgetésen agyalt egész éjjel, és minél többet gondolkodott, annál jobban felhúzta magát.

- Smith azt mondta, amíg nem nyomoz, addig biztonságban lesz - magyarázkodott komolyan Castle. - Nem értem, mi történt. Nem nyomoz, mégis veszélyben van.

- Mit mondott pontosan Smith?

- Azt, hogy valaki nincs biztonságban.

- De ki? Beckett, te vagy ő?

- Én is ezt kérdeztem, de nem válaszolt. Aztán ott volt a nyomunkba szegődő lopott Mercedes, amit később te is láttál a lakásom előtt. Azt hiszem az a legvalószínűbb, amit te mondtál: valaki rajtam keresztül akarja megtalálni Smith-t és az aktát. Ha Beckett-tet megölné, Smith nyilvánosságra hozná az akta tartalmát - összegezte az éjszakai gondolatait Castle.

- Szóval szerinted igazam van? - kérdezte magát kihúzva Espo. Jólesett neki az író elismerése, mert ugyan tisztelte barátját a fantasztikus ötleteiért, az ő kevésbé érdekes kutató munkája nélkül az elméletek csak elméletek maradnának. Most azonban ő adta az ötletet, és ez jó érzéssel töltötte el.

- Igen, szerintem igazad van - nézett rá elismerően Castle. - És Espo, köszönöm! - tette hozzá hálásan.

- Menj, légy az árnyéka! - intett az ajtó felé a nyomozó, aztán amikor az író már nem hallotta, mosolyogva halkan hozzátette: - Eddig is az voltál.

Castle a megfigyelő felé tartott, amikor Beckett kilépett a kihallgatószoba ajtaján. Meglepődött, hogy a férfi még csak nem is figyelte a kihallgatást.

- Nem kell ám itt lenned, ha ennyire nem érdekel! - vetette oda sértődötten.

- Csak most végeztem a takarítással - védekezett a férfi. - Gates ott állt mögöttem, mint egy rabszolgahajcsár, és figyelte, hogyan mosom fel a padlót. - Beckett hitetlenkedő tekintetét látva hozzátette: - Kérdezz csak meg bárkit!

Kate megcsóválta a fejét, aztán leült a fehér tábla elé, és mivel Castle bátortalanul csak álldogált mögötte, megszólalt: - Most jössz vagy nem?

- Persze - ugrott azonnal a férfi, és leült a nő mellé.

- Megtudtál valamit? - célzott a kihallgatásra, mire Beckett csak megrázta a fejét.

- Valamit nem vettünk észre, Castle. Végigmehetünk az összes kalandjátékban résztvevőn, de az az érzésem, hogy mindig ugyanoda lyukadunk ki, mint az eddigi kihallgatásokon: bosszantotta őket Weaver sikere, de nem volt indítékuk megölni, mert mindannyian jólmenő üzletemberek, akiknek többet ér a játék izgalma, mint a pénznyeremény.

- Ezt most csak feltételezed? - csodálkozott Castle, mivel Beckett számára csak a bizonyítható tények számítottak.

- Ryan most ellenőrzi a játékosok pénzügyeit, Espo pedig az alibijüket - nézett rá Kate, mintha még a feltételezést is sértőnek találná, hogy csak a következtetésére hagyatkozik.

- Persze - mosolyodott el Castle, miközben szeme megakadt a fehér táblán levő egyik képen.

- Ennek utánajártatok? - bökött ujjával a plüss méhecskére, ami a futár által vitt csomagban volt.

- Ryan! - kiáltott a nyomozónak Kate, közben levette a képet a tábláról, és a közeledő férfi felé nyújtotta. - Ha végeztél, nézz utána, hogy hol árulják ezt a játékot, és küldjél ki néhány embert, hátha ki tudjuk deríteni, ki vásárolta.

- Komolyan, Beckett? Tudod te, hány ilyet adhatnak el naponta? - rökönyödött meg Ryan, de Beckett szigorú tekintetét látva sóhajtott egyet, és elvette a képet. 

- Gyere Castle! Meghívlak egy kávéra, ha már olyan ügyetlen voltál - intett a pihenő felé Kate mosolyogva. 

Castle boldogan követte a nőt, amikor telefonja zenélése egy óra alatt már másodszor rántotta görcsbe a gyomrát. - Ha minden hívásnál ezt élem át, holnapra gyomorfekélyem lesz - gondolta szomorúan, miközben farzsebéből előhúzta a készüléket.

- Alexis! - sóhajtotta megkönnyebbülten. - Valami baj van? - kérdezte aztán aggódva, mert szokatlan volt, hogy délelőtt hívja a lánya.

- Miért lenne baj? - kérdezett vissza Alexis megérezve apja hangjában a szorongást. - Mi ez az aggódás Apa? Tegnap este is olyan furcsa voltál, most meg az az első kérdésed, hogy nincs-e valami baj.

- Semmi kicsim, csak ez az ügy ... - terelte el a szót Castle, miközben figyelmeztette magát, hogy ne hagyja gondolatain eluralkodni a pánikot, mert ha még Alexis is észreveszi, akkor Beckett előtt sem marad sokáig titokban.

- Szóval, csak azért hívtalak, mert Grace este tart egy ballagás előtti búcsúbulit, és szeretném, ha elengednél. - Érezte, hogy apja még bizonytalan, ezért gyorsan hozzátette: - Csak a szűk baráti kör lesz ott, tudod, mind rendes gyerekek! A Nagyi elvisz, mert Hamptons-ba készül egy partira, és útközben engem kitesz Grace-nél.

- Oké, oké! - adta meg magát a férfi. - Csak vigyázz magadra, és tudod ...

- Ha bármi van, hívjalak - fejezte be a gondolatot a lány, mire Castle elmosolyodott. - Te is szervezhetnél magadnak egy laza estét, talán oldódna a feszültséged! Én Grace-nél alszom, a Nagyi meg a nyaralóban, úgyhogy holnap délig nem érünk haza. Használd ki, hogy üres lesz a lakás! - csengett pajkosan a hangja.

- Alexis! - háborodott fel Castle. Mindig zavarba jött, ha szóba hozta a lánya az ő magánéletét, a nőkkel való kapcsolatát. Egyre gyakrabban szembesült azzal, hogy az ő kicsi lánya felnőtt. A szexualitás nem volt náluk tabu téma, de ha a lánya az ő testi vágyaira célozgatott, akkor teljesen vége volt.

- Nem gondoltam semmi rosszra Apa, de meghívhatnád például Beckett nyomozót egy vacsorára, ha már annyiszor gondoskodott rólad! - Castle szinte látta, ahogy lánya szelíden mosolyog a vonal túlsó végén, és ő is önkéntelenül elmosolyodott. Tekintete közben a kávéfőző előtt álló Kate-en állt meg, aki épp poharakba töltötte a forrón gőzölgő, fekete folyadékot, és úgy tett, mintha nem figyelne a telefonáló íróra, de nagyon is szívesen hallgatta, ahogy az Alexis-szel beszél. Szerette nézni, hallgatni az írót az apaszerepben. Mindig melegséggel töltötte el az érzés, hogy milyen nagyszerű apa Castle, és gyakran képzelte el, milyen lehetett a férfi, amikor Alexis csecsemő, vagy pici kislány volt.

- Ezt bízd csak rám! Érezd jól magad! Holnap találkozunk - búcsúzott el. - Alexis volt - mondta Kate-nek, aki csak mosolyogva bólintott, és felé nyújtotta az egyik poharat, de amikor Castle el akarta venni, mégsem adta oda.

- Biztos, hogy ihatsz már kávét? - vonta össze a szemöldökét, és szemét végigfuttatta Castle sápadt arcán.

- Tegnap gyógyító vacsorám volt, azóta semmi bajom - mondta gyengéden a férfi. Eszébe jutottak Alexis szavai, és a visszautasítástól félve, a kávés poharat bámulva, bátortalanul folytatta: - Megismételhetnénk a vacsorát, de most én készítenék neked valami finomat. Vacsoráznál velem? - emelte tekintetét a nőre.

- Szívesen - nézett nyíltan a szemébe Kate mosolyogva. Látta, hogy sikerült meglepnie a férfit, ezért a kezébe nyomta a poharat, és szótlanul belekortyolt a kávéba. Elgondolkodott. Itt az alkalom, hogy engedjen az érzéseinek, és a lehetőség, hogy közelebb engedje magához a férfit, még mielőtt végleg elveszíti. Talán még nem késő. Ha vacsorára hívja, az azt jelenti, nincs más nő az életében. Talán megtudhatja, hogy érez-e még szerelmet iránta, és ha úgy alakul a helyzet, esetleg ő is felfedheti az érzéseit. - Mi az? Mégsem kéred? - kérdezte a kávéval a kezében elmerengve álldogáló írót.

- De, persze - ocsúdott fel Castle, és gyorsan belekortyolt az italba. - Tudod Kate - kezdte lassan, mire a nő figyelmesen felé fordult - arra gondoltam, talán jobban utána kellene néznünk Weaver családtagjainak.

Beckett zavarában nyelt egyet, mert nem az ügyre gondolt, amikor Castle elkezdte a mondatot, ezért most minden erejére szüksége volt, hogy a nyomozásra tudjon koncentrálni.

- Mire gondolsz?

- Először is, Ryan és Espo már kihallgatták az elutasított írók nagy részét, és semmi eredmény. Másodszor, te két kalandjátékost zártál ki a gyanúsítottak körül. Harmadszor, én ismertem Weaver-t, és elhiheted, azon kevés üzletemberek közé tartozott, akit még a vetélytársai is tiszteltek a korrektségéért.

- Rendben. Újra leellenőrizzük a volt feleségét, de előbb újra megnézem a futárról készült felvételeket, hátha valami elkerülte a figyelmemet.

- Oké! Mozizzunk! - lelkesedett az író, mire Kate elnézően elmosolyodott.

Néhány perc múlva már figyelmüket a monitor képére irányítva próbáltak valami apróságot felfedezni a rejtélyes futáron, de semmi újat nem láttak. Mindketten nehezen koncentráltak. Castle olyan közel hajolt az előtte ülő nőhöz, hogy lássa a képernyőt, hogy érezte a finom cseresznyeillatot, ami szinte elbódította, Kate pedig érezte a férfi meleg leheletének simogatását az arcán. Újraindította a felvételt.

- Neked nincs furcsa érzésed? Mintha valami nem lenne igazi ezen az emberen - töprengett a nő.

- Az álszakállt, álbajuszt és az álruhát leszámítva? - kérdezte Castle. - Talán a mozgása vagy az alakja. Nem is tudom. Tényleg furcsa.

- Az alakja! - kiáltott fel Kate. - Hát persze! Nézd csak milyen vékonyak az ujjai meg a kézfeje a vaskos, nagydarab testéhez képest! - bökött ujjával a kimerevített felvételre. 

- Kitömte a ruháját, vagy egy csomó göncöt felvett, hogy elrejtse a vékony alkatát - lelkesedett fel Castle is. - Vagy ... - csillant meg a szeme egy új gondolatra, és izgatottan nézett a nyomozóra.

- Vagy? - nézett rá értetlenül Beckett.

- A futárunk nem is férfi, hanem nő! - vágta ki büszkén Castle, mintha megtalálta volna a bölcsek kövét.

Kate először meglepődött, aztán elégedetten nézett a férfira: most is hozta a formáját. Szerette, amikor az író gyermeki örömmel élte át a "heuréka" élményt. 

- Hát persze! A mozgása! Ezért volt olyan furcsa! - kiáltott fel ő is a férfira mosolyogva.

A felfedezés izgalmában észre sem vették, hogy miközben tekintetük összefonódott, arcuk veszélyesen közel került egymáshoz. Néhány másodpercig élvezték a pillanatot, de mindketten tudták, ha most nem parancsolnak megálljt, még néhány pillanat, és a vonzás, ami kettejük között van, olyan erős lesz, hogy nem lesz visszaút. Kate pislantott, Castle pedig nyelt egyet, és zavarukban hátrébb húzódtak.

- Nézzünk utána a feleségnek, vagy esetleg egy szeretőnek - szólalt meg nagy nehezen Beckett. - Ryan! - szólt át az irathalomból alig kilátszó kollégájának. - Megvan a plüss méhecskét áruló boltok listája?

- Igen. Most szűkítem a kört.

- A vevők között egy nőt keressetek! Koncentráljatok először Weaver feleségének lakásához közeli boltokra! Új nyomunk van - tette hozzá, amikor látta Kevin értetlen tekintetét.

- Megyek, beszámolok Gates-nek az elképzelésünkről - komolyodott el Beckett, arcán már nyoma sem volt az előbbi boldog izgalomnak. - Jössz?- nézett az íróra.

- Azt hiszem jobb, ha ma nem kerülök még egyszer a szeme elé - rázta meg a fejét a férfi, ahogy felidézte a néhány órával ezelőtti dühös kapitány képét.

Amíg Beckett Gates irodájában volt, Castle a nyomozó székébe ülve jobbra-balra forogva az esti vacsorán ábrándozott. Meglepődött, hogy Kate milyen könnyedén fogadta el a randinak is beillő meghívást. Talán itt az alkalom, hogy megtudja, érez-e valamit iránta a nő a barátságon kívül. A remény kellemes, meleg érzése járta át. Aztán belehasított a félelem, ahogy Smith hívására gondolt. Miért most kell ennek történnie, amikor talán Kate megnyílik előtte?

- Castle! - zökkentette ki Beckett felháborodott hangja a gondolataiból.

- Igen? - kérdezte önkéntelenül, de ahogy a nyomozó bosszús arcára nézett, már pattant is fel Beckett székéből és ült át a sajátjába. - Na? Mit mondott?

- Azt, hogy már tegnap várta, hogy valami őrültséggel állsz elő - mondta gonosz kis mosollyal az arcán Beckett. - Aztán elismerően bólintott, és kiadta, hogy nézzünk utána az összes nőnek, aki valamilyen kapcsolatban állt Weaver-rel - sóhajtott, és lehuppant a székébe.

- Most arra gondolsz, hogy megint visszakerültünk a start mezőre, mert nincs gyanúsítottunk - dőlt előre a székében Castle. - Pedig inkább az a baj, hogy túl sok gyanúsítottunk van.

- Hogy érted? - vonta össze a szemöldökét a nő, és érdeklődve közelebb hajolt a férfihoz. A távolság kettejük között megint vészesen lecsökkent. Újra érezték a vonzást, amit testük mérhetetlenül kívánt, de sem a hely, sem az idő nem tette lehetővé, hogy megérintsék egymást. Eddig mindig zavarba jöttek az ilyen helyzetektől, most viszont gátlások nélkül néztek egymás szemébe, és élvezték a pillanatot, amelyet egyikük sem akart megtörni. Hasonló érzések, gondolatok és vágyak kavarogtak bennük: megérinteni, megsimogatni, megcsókolni a másikat, de egyikük sem mozdult, csak szemük ragyogása árulkodott a vágyódásról.

- Utánanéztem, hol tud valaki méhmérget szerezni - hallották már messziről Esposito hangját, mire lesütött szemmel hátrébb húzódtak egymástól. A nyomozó látta, hogy megzavart egy intim pillanatot, de nem volt kedve viccelődni. Még haragudott az íróra, amiért eltitkolta előlük Smith és az akta létezését, és minél többet agyalt a dolgokon, annál idegesebb lett. Egyfolytában azon járt az esze, hogyan védhetnék meg Beckett-tet a tudta nélkül. - Sajnos elég hosszú a lista - tett egy lapot a nő elé. - Ezek a méhészek foglalkoznak méreg lecsapolással - mutatott az első névsorra. - Tőlük kozmetikai cégek, gyógyszergyárak vásárolják fel az anyagot. Tulajdonképpen bárki hozzájuthat, akinek van ismeretsége ezek közül bárkivel.

- Jó! - mondta elismerően Beckett, miközben figyelmesen végigfutott tekintete a listán. - Új szempont szerint indulunk el. Keresünk egy nőt, akinek volt indítéka, és volt lehetősége ezeknek a helyeknek a valamelyikétől mérget szerezni - foglalta össze.

- És vett egy plüss méhecskét - tette hozzá az író.

- És gyártott vagy gyártatott egy ilyesmi tűkilövőt - toldotta meg Espo, és egy rajzot tett az asztalra, amin egy furcsa, cső alakú szerkezet volt látható. - A helyszínelő srácok szerint egy ilyenből simán ki lehet lőni egy tűt viszonylag pontosan 2-3 méter távolságra.

Castle érdeklődve forgatta a rajzot, tekintetén látszott, hogy az emlékei között kutat.

- Mi az? - kérdezte Beckett. Látta, hogy valami nagyon felkeltette az író figyelmét.

- Én ezt már valahol láttam - töprengett Castle, aztán hirtelen felugrott. - Egy író! Egy elutasított író - kiáltotta, aztán teljes extázisban magyarázni kezdett. - Emlékszel, amikor meséltem, hogy George mindenáron rá akart beszélni, hogy írjak egy kalandregényt? Akkor mutatott egy kéziratot, ami ábrákkal volt illusztrálva. Nem olvastam, csak ott, akkor belelapoztam, miközben Weaver arról lelkendezett, milyen jó a könyv sztorija, kár, hogy a stílusa viszont pocsék, és ezért el kell utasítania. Abban a kéziratban láttam hasonló ábrát - fejezte be elégedetten.

- Espo - nézett a nyomozóra Beckett, de az nem várta meg az utasítást, csak bólintott és már indult is.

- Utánanézek! - mondta menet közben. Beckett pedig megint megállapította, hogy milyen nagyszerű csapata van.

- Akarsz még mozizni? - kérdezte incselkedve Castle-től.

- Önnel, Beckett nyomozó? Bármikor! - mosolygott rá huncutul a férfi. - Mit nézünk? Valami hátborzongatót, sci-fi-t, romantikus lányregényt, netán ...

- A térfigyelő és a biztonsági kamerák felvételeit a gyilkosság előtti időről - vágott a szavába Beckett, mielőtt teljesen elragadná az írót a fantáziája.

- De hát azokat már vagy százszor megnéztük! - méltatlankodott durcás arccal Castle.

- Valamikor be kellett jutnia a lakásba a gyilkosnak, hogy eltűntesse Weaver antihisztaminját. Mindenki azt állítja, hogy mindig magánál hordta, mivel tudott az allergiája súlyosságáról, és Sylvia Adams is azt állította, hogy Weaver a fiókban kereste a gyógyszert, de sehol sem találta. Valakinek el kellett tüntetni, mielőtt a futár megérkezett - fordult Beckett a monitor felé, és a felvételeket fél nappal a gyilkosság ideje elé tekerte.

Már jó ideje bámulták a képeket, de semmi használhatót nem láttak.

- Mit szeretnél vacsorára enni? - törte meg a csendet a férfi.

- Castle! Dolgozunk! - próbált komolyságot tettetni Kate, és elrejteni a szája sarkában megjelenő mosolyt.

- Tudom, de attól, hogy nézzük a semmit, még beszélgethetünk - morogta a férfi, de figyelme hirtelen újra a monitorra irányult, ahol Beckett megállította a képet.

- Ez nem szobalány! - kiáltottak fel egyszerre, aztán egymásra mosolyogtak. Bár a felvételen egy szobalány ruhába öltözött nő volt látható, egyikük figyelmét sem kerülte el, hogy a nő ruhájáról hiányzik a kis fehér kötény, hajából pedig a kötelezően viselendő pánt.

Beckett azonnal hívta a technikusokat, hogy próbáljanak készíteni egy nagyítást a felvételről, lehetőleg olyat, amin valamelyest látszik a nő arca. 

- Azt mondtad, Weaver titkárnője minden titkát ismerte az áldozatnak. Ha készen lesz a kép, először hozzá megyünk. Te nem vagy éhes? Beugorhatnánk valahová útközben - pillantott az órájára, amin meglepve látta, hogy rég elmúlt dél.

- Hát ... - kezdte bizonytalanul a férfi. Éhes volt, de még mindig nem mert olyan helyre menni, ahol túl sok ételt látott, vagy túl sok illatot érzett.

- Á, inkább hozatok valamit - legyintett Beckett, mintha meggondolta volna magát, amikor az íróra nézve észbe kapott, hogy nem volna túl jó ötlet étterembe menni. - Neked is én rendelek, még mielőtt valami olyat ennél, amit nem kellene - tette hozzá gyengéden.

Castle zavarba jött a nő gondoskodó, szeretetteli megjegyzésétől. Néhány nap alatt többször érezte ezt az érzést, mint az elmúlt hónapokban együttvéve. Vágyakozva gondolt az esti vacsorára. Szíve szerint sürgette volna az időt, és arról ábrándozott, milyen jó lenne egy mesebeli időgép, aztán elhessegette a gondolatot. Annyiszor hibázott már a Kate-tel való kapcsolatában, hogy túl sokszor használna egy időgépet. Valószínűleg mindig a találkozásuk pillanatához menne vissza, hogy valamit másképp csináljon, aminek eredményeként Kate elfogadná a szerelmét.

- Baj van? Nagyot sóhajtottál! - nézett rá kutató tekintettel a nő.

- Semmi, semmi - emelte fel védekezőn a kezét a férfi, mintha attól félne, hogy Kate meglátja a gondolatait. - Csak már szívesen ennék valami finomat.

- Szóval az én vacsorám nem is volt finom?

- Amit te készítesz, az mindent felülmúl, de nem tudom mennyi az esélyem, hogy mostanában még egyszer te főzz nekem vacsorát - nézett reményvesztett szemekkel Kate-re.

- Tudod, Castle! A remény hal meg utoljára - nevetett rá huncut tekintettel a nő, miközben bal szemével rákacsintott.

Az író még elmerengett volna, hogyan is értse a nő szavait, de megjelent egy egyenruhás rendőr, és egy borítékot nyújtott át Beckett-nek.

- Beckett nyomozó, a technikusok küldik - mondta, és barátságosan a nőre mosolygott, amit Kate köszönetképpen viszonzott. A gesztus ártatlan volt, de Castle gyomra összeszorult a féltékenységtől. A feltoluló kellemetlen gondolatokból a nő hangja rántotta vissza a valóságba.

- Gyere! Irány a titkárnő! Útközben veszek neked valamit, nehogy éhen-szomjan halj mellettem - mondta annyi meleg törődéssel a hangjában, hogy Castle-nek még a lélegzete is elállt.

Fél óra múlva Kate a salátabárból hozott ételt, és egy pohár meleg citromos teát adott az autóban várakozó író kezébe, aki olyan kíváncsian bontogatta a dobozt, mint egy kisgyerek a karácsonyi ajándékot.

- Ne számíts lukulluszi lakomára! - figyelmeztette Kate, amikor látta a férfi vágyakozó tekintetét.

Castle arcán átsuhant a csalódás, amikor meglátta a krumpliból, sárgarépából, almából, sajtból és párolt csirkemellből készült ételt, de aztán felülkerekedett optimista énje, kezébe vette a műanyag villát, és falatozni kezdett.

- Hát, nem lukulluszi, de finom - kapott be jóízűen egy húsfalatkát - és már hús is van benne. Te nem eszel? - nézett a parkolóból kitolató nőre.

- Majd ha beszéltünk Weaver titkárnőjével. Te pedig lassabban egyél - dorgálta meg az egyik falatot a másik után gyorsan bekapó férfit. - Nem szeretném, ha rosszul lennél!

- Az autót félted vagy engem? - fordult kérdő tekintettel Kate felé, és kimondottan élvezte, hogy zavarba tudta hozni, amiről az arcán megjelenő halvány pír tanúskodott.

- Az autót is sajnálnám, de téged jobban. - Tudta, hogy Castle egyértelmű választ akart kicsikarni, de nem akart lovat adni alá azzal, hogy bevallja, mennyire félti.

A férfi már a közben langyossá váló teát kortyolgatta, amikor beléptek a kiadó épületébe. 

- Beckett nyomozó! Mr. Castle! - üdvözölte őket udvariasan a portás. - Tehetek önökért valamit?

- Kösz John, csak Cecily-vel akarunk beszélni - mondta barátian Castle a férfinak. - Evelyn és a pici jól vannak?

A kérdésre fülig mosolyodott a fiatal fekete portás, és büszkén újságolta, hogy még csak egy hónapos a pici, de már egy kilót gyarapodott a súlya, és már rájuk mosolyog. - Mr. Castle szeretném még egyszer megköszönni a csodálatos ajándékait! Igazán nagylelkű volt velünk! - tette hozzá hálás tekintettel.

- Ugyan, John! Maguk jó emberek, megérdemlik, és nekem is öröm a maguk boldogsága - ölelte meg a férfit. - Mondja meg Evelyn-nek, hogy üdvözlöm, és ha valamiben segíteni kell, csak szóljon bátran! - búcsúzott el a portástól, és csatlakozott a lift előtt meglepetten álldogáló Beckett-hez, aztán mintha mi sem történt volna, a poharat a szemetesbe dobta, és megnyomta a lift hívógombját.    

Kate nem is értette, miért lepődött meg. Tudta, hogy Castle amellett, hogy néha önző, egoista seggfejnek látszik, van egy érzékeny, jószívű, együtt érző énje.

- Kisfiú vagy kislány? - törte meg a csendet a liftben Beckett, miközben oldalra sandítva látta, hogy az író még mindig átszellemülten mosolyog.

- Kislány. Én vittem be őket a kórházba. Pont itt voltam, amikor Evelyn telefonált, hogy elfolyt a magzatvíz és sűrűsödnek a fájásai, a mentő meg elakadt a csúcsforgalomban. Izgalmas délután volt - vigyorodott el az emlék hatására. - Majdnem a Ferrariban született meg a baba!

- Látom, élvezted a helyzetet.

- Hát, hogy őszinte legyek, most már nevetek rajta, de akkor rendesen be voltam rezelve. Addig sosem éreztem, hogy eluralkodhat rajtam a pánik, de akkor attól féltem legjobban, hogy az idegességtől valami hülyeséget csinálok, és baja lesz a babának vagy az anyának. Nem tudom mi lett volna, ha nem érünk időben a kórházba! - merengett a távolba, és már nyoma sem volt a jókedvének.

- Hidd el Castle, megoldottad volna!

- Gondolod? - nézett a nőre csodálkozva. Nem történt meg gyakran, hogy Kate nyíltan megdicsérte vagy elismerte volna, leginkább csak egy élcelődés közepette hallott tőle ilyen bókot. Annak ellenére, hogy a nő árulkodó tekintetéből mindig tudta, amikor kivívta  az elismerését, jólesett neki, hogy most ki is mondta, ráadásul minden felhang nélkül.

- Még nem láttalak olyan helyzetben, amiből ne tudtál volna jól kijönni - fordult felé Beckett, és egyenesen a szemébe nézett. Tekintetében nem volt évődés vagy gúny, csak őszinte csodálat.

- Kösz - jött zavarba az író. Még sosem nézett rá így Kate. - De tudd, hogy tényleg be voltam rezelve.

Kate csak mosolygott. Elképzelte az izgalmat, amit Castle átélt, de meg volt róla győződve, hogy ha szükség lett volna rá, egy gyereket is a világra tudott volna segíteni.

Amikor Beckett meglátta Cecily Gray-t, arra gondolt, a nő tökéletes megtestesítője a komoly, felelősségteljes titkárnőkről való elképzelésének. Ötven körüli nő, szolid eleganciával: szürke jó szabású kosztüm barackszínű, zsabós blúzzal, szép, de nem hivalkodó ékszer, tökéletes smink és frizura.

- Üdvözlöm, Beckett nyomozó! - szólt hivatalos hangon a nyomozó felé, aztán barátságos mosollyal Castle felé nézett. - Richard! Örülök, hogy látlak!

- Ms. Gray, szeretnénk feltenni önnek néhány kérdést - irányította vissza a nő figyelmét Beckett.

- Természetesen. Menjünk a tárgyalóba! - mondta, mintha már várta volna a beszélgetést. - A kollégái már kihallgattak a ... tragédia napján - sóhajtott szomorúan. Beckett figyelmét nem kerülte el, hogy a nő nem akarta kimondani a gyilkosság szót. A könyvkiadó alapítása óta itt dolgozott a titkárnő, valószínűleg nagyon megviselték a történtek, és nem akarja kiadni a főnöke titkait, de nem szeretné akadályozni a nyomozást sem.

- Cecily! Nem akarjuk megsérteni George emlékét, de tudnunk kell minden kapcsolatáról, ami veszélyt jelenthetett az életére - vette át a szót Castle, amit Kate nem bánt. Talán egy ismerősben jobban megbízik a nő, és könnyebben megnyílik.

- A válás után nem sokkal volt egy szeretője néhány hónapig. Amint független férfi lett, az a kis színésznő kivetette rá a hálóját. Samantha Bell a művészneve, bár nem hiszem, hogy valaha művésznevet kell használnia, olyan pocsék színésznő. Az igazi nevét nem tudom, de szerintem ír származású. Feltűnően magas, fehér bőrű, vöröses hajú, szeplős nő. Igazi gátlástalan, hisztis fúria. George a válás után teljesen maga alatt volt - sóhajtott a titkárnő az emlékek hatására. - Többen is figyelmeztettük, hogy Samantha csak az ismertségét és a vagyonát akarja kihasználni, hogy befusson a Brodway-n, de George magányos volt, szeretetre vágyott, ezért nem hallgatott ránk. A nő teljesen levette a lábáról. Aztán két héttel ezelőtt váratlanul ért haza. Túl váratlanul. - tette hozzá jelentőségteljesen Cecily, aztán elhallgatott. Fájt, hogy el kell mesélnie a történteket, ami George számára olyan megalázó volt. Weaver papíron a főnöke volt. Bár fiatalon ismerkedtek meg, soha nem volt köztük szerelem, csak őszinte barátság. - Samantha-t a saját ágyában találta egy fiatal feltörekvő íróval, akinek a kéziratát éppen aznap utasította el. Azt hitte, hogy a férfi azzal akart bosszút állni az elutasításért, hogy elcsábította Samantha-t. Csak később jött rá, hogy akkor még meg sem kapta a férfi az elutasító levelet, és hogy a nő és az író régóta egy pár. Gondolhatják mennyire megcsalva és kihasználva érezte magát!

- Mit tett ezután Mr. Weaver? - kérdezte együtt érzőn Beckett.

- Kidobta Samantha-t, de a nő még napokig idejárt, és próbálta visszakönyörögni magát. Aztán mintha elvágták volna, egyszer csak nem jött többet.

- Miért gondolod, hogy veszélyes lehetett George-ra? - kérdezte Castle.  

- Az utolsó alkalommal, hogy itt volt, történt valami az irodában. Nem tudom mi, de amikor elment olyan düh tombolt a tekintetében, mint egy őrültnek. Szinte féltem tőle. Kérdeztem George-t, hogy mi történt, de csak megrázta a fejét, nem árulta el, de láttam rajta, hogy nagyon zaklatott.

A beszélgetést Beckett telefoncsörgése zavarta meg. Elnézést kért, felállt, miközben felvette a készüléket, amin Esposito neve jelent meg.

- Szia, Beckett. Az író, akinek a kéziratában a tűkilövő szerkezet ábrája szerepel, bizonyos Marty Knoll. Másfél hete kapta meg az elutasító levelet Weaver-től, és fogózkodj meg, - tartott egy kis hatásszünetet - egy héttel ezelőtt öngyilkos lett. Azt mondják, volt egy színésznő barátnője, de néhány nappal ezelőtt összepakolta a cuccait, és elköltözött.

Castle figyelte Kate reakcióit, ahogy Javi jelentését hallgatja. Látta megjelenni szemöldökei között a két kis ráncot, aztán szemében kigyúlni a felismerés lángját. 

- Kösz Espo! Kérlek, nézz utána a barátnőnek! A művészneve valószínűleg Samantha Bell - mondta elégedetten, mint aki már látja az alagút végét. A titkárnőhöz fordult, és elé tette a biztonsági kamera képét. - Ms. Gray, felismeri ezen a képen Samantha Bell-t?

A nő egy darabig bizonytalanul nézte a rossz minőségű felvételt, amin csak félig látszott a nő arca, amint éppen belép Weaver lakásába, aztán egyszer csak a képre bökött. - Igen, ő az. Amikor utoljára itt járt, letörött a kisujjáról a műköröm. Emlékszem, hogy alig hogy elment, a takarító megtalálta George irodájában, és azon viccelődött, hogy már csak egy törött karmú vadmacska a nő. 

Beckett és Castle a képre nézett, amelyen jól látható volt, amint a szobalánynak öltözött nő tenyerével megtámaszkodik az ajtón, miközben a másik kezével nyitja a zárat. Jól kivehetők voltak a hosszú, mintás műkörmök, kivéve a kisujjat, ami csupaszon, röviden árulkodott a besurranó személyéről.

- Köszönjük Ms. Gray, nagyon sokat segített - búcsúzott el Beckett a nőtől, és már adta is ki telefonján az elfogatóparancsot Samantha Bell ellen.

Castle is gyorsan elköszönt, és futott Beckett után, aki már a lift előtt járt, és éppen zsebre tette a telefonját.

- Megosztanád velem is? - kérte kicsit sértetten az író. Tudta, hogy Espo valami lényeges dolgot mondott Beckett-nek, de mivel ő nem hallotta, ezért nem tudta összerakni a kirakó darabjait.

- Mi az? Még nem találtad ki? - cukkolta Kate gonosz kis mosollyal.

- Vannak elméleteim, de mindig azt mondod, maradjak a tényeknél! De hogy maradjak a tényeknél, ha nem osztod meg velem őket? - duzzogott a férfi, miközben beszálltak a liftbe.

Kate szívesen meghallgatta volna a férfi eszement ötleteit, mivel azonban ezt nem akarta az orrára kötni, inkább beszámolt neki Espo jelentéséről. - Ennyi tény elég? - kérdezte incselkedve.

- Á! A jó öreg bosszú! - kiáltott fel Castle, Kate pedig mosolyogva állapította meg újra, mennyire szereti a férfi szemében megcsillanó fényt, amikor rájön egy ügy megoldására.

- Azért még ne hamarkodjunk el semmit! - hűtötte le Beckett a lelkendező írót. - Még néhány dolgot tisztáznunk kell, mielőtt ráhúzzuk a nőre a vizes lepedőt.

- Tudom, tudom, de azért a vacsora még áll, ugye? - kérdezte szorongva Castle, mivel tudta, hogy ilyen közel az ügy lezárásához Kate nem fogja elodázni a nő kihallgatását. Ilyenkor, ha kellett, még éjfélkor is az őrsön volt, hogy pontot tehessen a nyomozás végére, és rács mögé dughassa a gonoszokat.

- Persze. Az ügy és a jelentés megvár - válaszolta meglepetésére a nő. Életében először Kate Beckett úgy döntött, hogy előbbre helyezi a magánéletét a munkájánál, és csodálkozva vette tudomásul, hogy egy cseppnyi lelkiismeret furdalása sincs emiatt. - Gyere Castle! Üljünk le egy kicsit a parkban! - intett fejével az épület előtti gyönyörűen gondozott terület felé. - Most már én is éhes vagyok, megenném az ebédemet - paskolta meg táskája oldalát, jelezve, hogy a kis salátás dobozka benne rejlik.

Castle mosolyogva húzta fel a szemöldökét. Olyan szokatlan volt Kate viselkedése, hogy kellemesen meglepetésként élte meg. Megtorpant, aztán boldogan követte a nőt a park első padjához. 

- Tudod, ha romantikus szerelmes regényeket írnék, akkor biztosan felhasználnám ezt a pillanatot az egyik regényemben - nézett körbe hátradőlve az író. - A szikrázó napsütés fényei játszanak a színpompás virágok szirmain, lágy, langyos szellő lebegteti a faleveleket, átengedve a meleg tavaszi napsugarakat a lombok között, hogy szelíden megsimogassák az arcunkat, miközben kettesben ülök egy padon New York legszebb nyomozónőjével - nézett az erős fénytől hunyorogva a mellette falatozó Kate-re.

- Csak New York? - emelte rá tekintetét a nő kihívón.

- Oké, oké! A szerelmes regényekben lehet túlozni! A világ legszebb nyomozónőjével - javította ki magát incselkedve Castle, miközben tekintetét végigfuttatta Kate gyönyörű arcán, végül ragyogó szemébe nézett. Nyelt egyet. - Valóban gyönyörű vagy - mondta halkan, elkomolyodva.

Kate kezében megállt a kis műanyag villa. Egy pillanat alatt eljutottak a pajkos évődéstől a szerelmei vallomás előszobájáig, és ettől zavarba jött. A férfi szerelmesen csillogó kék szemébe nézett.

- Ne túlozz Castle! Ezt még egy lányregény sem bírja el - nevette el magát, amivel oldotta a köztük levő vibráló feszültséget. Újra falatozni kezdett, és közben arra gondolt, milyen jó érzés, ahogy egyre közelebb engedi magához a férfit. Az idilli helyzetet telefoncsörgése szakította meg, mire Castle bosszúsan vágott egy grimaszt.

- Szia Ryan! Találtál valamit? - kérdezte, miközben kihangosította a készüléket.

- Újra leellenőriztük Weaver feleségét, de az alibije megállt. Indítéka sem volt, mivel a kiadó tulajdonjogának az 50 százaléka eddig is az övé volt. A gyerekek öröklik az apjuk részét úgy, hogy az édesanyjuk felügyeli a vagyont a nagykorúságukig. Ráadásul mindenki szerint jó viszonyban volt a válás után is a férjével. Espo kiderítette Samantha Bell eredeti nevét, rá is kiadtuk a körözést. Sikerült róla szereznünk az egyik színházi ügynöknél egy jó fotót, amit kiküldtünk a repterekre, és a játékboltokat ellenőrző kollégákhoz. A technikusok most hasonlítják össze a Weaver és Marty Knoll lakásán talált ujjlenyomatokat, amiket még akkor vettek le, amikor a férfi öngyilkos lett - sorolta Ryan az információkat szinte egy szuszra. - Ja és a legfontosabb! Samantha Bell méhmérget vásárolt négy nappal ezelőtt az eredeti nevén.

- Miért vettek ujjlenyomatokat egy öngyilkosságnál? - vonta össze a szemöldökét Beckett.

- A háziúr gyilkosságnak jelentette be az esetet, kivonultak a helyszínelők, és csak később állapította meg az orvosszakértő, hogy öngyilkosság történt.              

- Kösz Ryan! Szép munka - dicsérte meg kollégáját Beckett.

- És most? - nézett rá kérdőn Castle.

- Téged kiteszlek a lakásodnál, hogy nekiláthass a vacsorának, én pedig beszámolok Gates-nek a fejleményekről - válaszolt kocsija felé sietve a mögötte loholó férfinak Kate, miközben egy laza mozdulattal a szemetesbe hajította a kiürült salátásdobozt. 

Két óra múlva Castle ránézett az órájára, és lenyalta ujjáról a fakanálról rácseppenő szószt. Jól áll a vacsorával - állapította meg, de nem beszélték meg, hogy mikor jön Kate, ezért tanácstalanul nézett az ételre. Lenullázta a hőfokszabályozót, és elkezdett teríteni. Szerette volna, hogy minden tökéletes legyen ezen az estén. Éppen egy gyertyatartót állított az asztal közepére, amikor farzsebében zizegni kezdett a telefon. Végigfutott rajta egy rossz érzés. Mit lesz, ha Smith hívja? Kapkodva húzta elő a készüléket, és megkönnyebbült mosollyal az arcán nyugtázta, hogy Kate az.

- Kisasszony! A vacsora csak önre vár! - mondta színpadiasan a telefonba, majd hozzátette: - És a szakács is!

- Castle! Most hozták be a reptérről Samantha Bell-t. Ki kell hallgatnom - hallotta Beckett szomorúan csengő hangját. - Itt akarsz lenni?

- És a vacsora? - kérdezte csalódott hangon.

- Lehet, hogy egy kicsit késni fogok, de ott leszek! - A férfi hallotta a nő hangján, hogy vigasztalni akarja, és hogy szíve szerint otthagyná az egész ügyet, de tudta, hogy Beckett mennyire kötelességtudó, és azt teszi, amit tennie kell.

- Várlak - mondta határozottan, miközben arra gondolt, tulajdonképpen négy éve folyamatosan ezt teszi.

- Biztos, hogy nem akarsz itt lenni?

- Azzal csak az idő megy, míg én odaérek. Szorongasd meg inkább minél gyorsabban, és gyere hozzám mielőbb!

Kate elgondolkodva tette le a telefont. Máskor ki nem hagyta volna Castle azt a kihallgatást, ahol a gyanúsítottra rábizonyítják a gyilkosság elkövetését, és a katarzis élményével figyelik, ahogy elvezetik a zárkába tettest. Nagyon fontos lehet neki az a vacsora, ha inkább rám vár, ahelyett, hogy iderohanna.

- A nő a kihallgatóban van. Castle nem jön? - szólalt meg az asztal mellett álló Esposito. Beckett nem is vett észre, mikor lépett oda kollégája.

- Nem - nézett fel a férfira, aki morcos ábrázattal nézett vele szembe. - Valami baj van? - kérdezte, de Espo csak megrázta a fejét. Mégsem mondhatja el Beckett-nek, hogy Castle és ő tudja csak, hogy talán veszélyben van az élete. Egész nap azon töprengett, beavassa-e a titokba Ryan-t, végül úgy döntött, még vár vele.      

- Gyere! - állt fel fekete mappájával a kezében Beckett. - Zárjuk le ezt az ügyet!

Esposito meglepődött. Amióta Castle megjelent az őrsön, Kate mindig vele hallgatta ki a gyanúsítottakat, ő pedig Ryan-nel, így kimondottan örült, hogy Beckett most őt hívta.  Sokszor figyelte a nő kihallgatási technikáját a tükör mögül. Most sem csalódott. A nyomozó tartása, tekintete olyan magabiztosságról tanúskodott, hogy a pökhendi arccal várakozó Samantha Bell tíz perc alatt megadta magát Beckett logikus, bizonyítékokkal alátámasztott érvelésének. Fél óra múlva már készülhetett a jegyzőkönyv a vallomásról, miszerint Samantha, aki együtt élt a feltörekvő író Marty Knoll-lal, ki akarta használni Weaver befolyását és pénzét a színészi karrierje építésében. A dolog akkor futott zátonyra, amikor Weaver rajta kapta őket Marty-val. Hiába próbálta visszakönyörögni magát, Weaver hajthatatlan volt. Aztán Marty megkapta az elutasító levelet, és teljesen belebetegedett. Amikor Samantha rájött, hogy szerelme Weaver miatt lett öngyilkos, bosszút esküdött. Méhmérget vett, mivel tudta, hogy a férfinál a szer súlyos allergiát vált ki. Szobalánynak öltözve besurrant a lakásba, eltüntette az ellenszert, aztán amikor Weaver hazatért, mint futár jelent meg az ajtóban. Mint színésznő, könnyen egy nagydarab, vörös szakállú, bajszos férfivá maszkírozta magát, és amikor Weaver hátat fordított, egy kis kilövő szerkezettel belelőtte a hátába a mérgezett tűt. A szerkezetet Marty regényének illusztrációja alapján az egyik filmes technikus ismerősével készíttette el. Ha Sylvia Adams, a prosti, nem erősködik, hogy Weavert megölték, mindenki elkönyvelte volna az esetet egy tragikus méhcsípésnek.

- Castle most biztosan azt kérdezné, hogy Weaver miért az ő regényének a címét hajtogatta a halála előtt - töprengett Espo.

- Gondolom, nem ismerte fel Samantha-t, és azt hitte, hogy a kalandjáték mesés nyereményéért akarja valaki megölni - adta meg a választ Beckett, aztán búcsúzóul intett Espo-nak, és egy nagy levegőt véve kopogott Gates irodájának ajtaján.

A kapitány nem emelte fel a fejét, csak a szemüvege fölött nézett a nyomozóra.

- Mondja, hogy megoldották az ügyet! Szeretnék már egy polgármestermentes estét magamnak!

- Megoldottuk asszonyom! - tette le a vallomásról készült jegyzőkönyvet a nő elé, aki elégedetten vette le a szemüvegét és dőlt hátra a székében.

- Reméltem is, hogy ennyi idő alatt pontot tesznek az ügy végére - mondta, mintha az lenne a legtermészetesebb dolog a világon, hogy néhány nap alatt megoldanak egy gyilkossági ügyet.

- Most, hogy megvan a gyilkos, szeretnék egy szabadnapot kérni Uram - nézett rendíthetetlen tekintettel a kapitány szemébe Beckett.

- A jelentés legyen az asztalomon, és mehet - válaszolta ellentmondást nem tűrőn Gates. Beckett összeszorított szájjal bólintott, és kilépett az irodájából, Ryan és Espo látták, hogy a nő szeme gyilkos szikrákat szór, így azonnal odaléptek hozzá.

- Castle már egy órája vár rám a vacsorával, de még meg kell írnom a jelentést - mondta ki, hogy mi nyomja a szívét. Maga is meglepődött, hogy ilyen könnyedén elárulta barátainak a Caste-vel együtt töltött este tervét. Zavarában gyorsan hozzátette: - Persze az várhat. Nem olyan fontos.

Espo és Ryan elégedetten összeütötték öklüket a nő háta mögött, és egymásra kacsintottak.

- Mondta Gates, hogy a jelentést csak te írhatod meg? - kérdezte Ryan ártatlanul, mire Beckett felkapta a fejét.

- Na, menj! Ne várakoztasd meg a firkászunkat, még elhűl a vacsora! Majd mi megírjuk - adta a kezébe a kabátját mosolyogva Javi, és fejével a lift felé intett.

Kate hálásan a két férfire nézett, aztán egy hirtelen mozdulattal kikapta Espo kezéből a kabátját, és már rohant is a lift felé. - Aztán ki ne hagyjatok semmit! - kiáltott vissza jókedvűen a két nyomozónak.

Castle a telefont forgatta az ujjai között, miközben azon töprengett, haragudni fog-e rá Kate, ha felhívja, és megkérdezi, végzett-e a kihallgatással, mikor csengettek. Gyorsan zsebre tette a telefont, és izgatottan ment ajtót nyitni. Ahogy kitárta az ajtót, még a lélegzete is elállt.

- Beengedsz, vagy nézel még egy darabig? - kérdezte finom mosollyal a szája sarkában, gyengéden Kate, miután hagyta, hogy Castle másodpercekig nézze.

- Persze! Gyere! - lépett oldalra a férfi, és miközben Kate elsuhant mellette, előbb kiengedte az addig tüdejében rekedt levegőt, aztán mélyen beszívta a finom cseresznyeillatot. Nem az okozott neki meglepetést, hogy Kate állt az ajtóban, hanem az érzés, ami hatalmába kerítette, amikor belenézett a nő ragyogó zöld szemébe, amiben apró lángokként tükröződtek a folyosó napsárgán világító lámpái. Úgy érezte, mindig erre a pillanatra várt. Hozzá jött ez a gyönyörű, érzéki, intelligens, rendkívüli logikával és érzékenységgel megáldott csodálatos nő, aki találkozásuk első másodpercében rabul ejtette a szívét. Négy éve várta, hogy férfiként nézzen rá, négy évig várta, hogy leomoljon a sérült lelke köré épített fal. Bár Kate nem egyszer törte össze a szívét, és ő nem egyszer határozta el, hogy véget vet ennek a sehova nem vezető állapotnak, az iránta érzett szerelem olyan erős volt, hogy mindig visszahúzta a nő bűvkörébe. Érezte, hogy ez a mai este más, mint a többi, hogy ma valami fontos, sorsfordító dolog fog történni, és az lepte meg igazán, hogy Kate tekintetében is ezt az érzést látta. Úgy izgult, mint egy kamasz az első randin. Most nem akart semmit elrontani, azt akarta, hogy tökéletesre sikerüljön az este.

- Castle, ez csodálatos! - ámult el a nő, amikor meglátta a gyönyörűen terített asztalt, a lobogó gyertyákat, a pompás virágokat, a behűtött pezsgőt. - Ha az étel csak fele olyan finom lesz, mint amilyen szép a teríték, már lenyűgöztél! - szaladt ki a száján, mire a férfi elégedetten elmosolyodott.

- Várj! - emelt fel az író az ujját, gyorsan a hifi-berendezéshez lépett, és bekapcsolt egy CD-t, amin az elmúlt évtized legszebb szerelmes dalai voltak.

Kate elmosolyodott. Halk zene, gyertyafény, csodásnak ígérkező vacsora! Mennyi mindent megtett Castle, hogy őt elkápráztassa! És milyen romantikus! Ráadásul olyan izgatott, mint egy kisfiú karácsonykor. Lanie-nek igaza van - állapította meg magában - nem várakoztathatja tovább.

- Mondd csak, mikor csináltad mindezt? - mutatott körbe, amikor a férfi kirakta a finomabbnál finomabb ételeket az asztalra.

- Hát, igyekeznem kellett, mert még be is kellett vásárolnom. Amikor hazaértem, akkor jöttem rá, hogy Anya és Alexis szinte teljesen kiürítették a hűtőt, nehogy elcsábuljak, és valami olyat egyek, amit még nem szabadna.

-  Én főtt krumplit csináltam neked sárgarépával, meg alma-banán pürét, te meg lakomát készítettél nekem. Nem estél túlzásokba? - kérdezte elpirulva Kate.

- Ha rólad van szó, semmiképp - mosolygott rá Castle, és a nő újra szerelmet látott megcsillanni a szemében.

- Na és mit eszel te?

- Hát ezt, de majd mértékkel eszem. Szerintem már nem lesz semmi baj.

Amíg vacsoráztak, Beckett elmesélte Samantha Bell vallomását, Gates reakcióját, és hogy milyen rendesek voltak vele a fiúk, hiszen nélkülük nem itt vacsorázna az íróval kettesben, hanem az őrsön körmölné a jelentést. - Néhány hétvégére kölcsön adom nekik a Ferrarit - gondolt hálásan a nyomozókra az író. Desszertnek csokis jégkrémet kért Kate, amin mindketten derültek, de hogy Castle se maradjon finomság nélkül, ő citromosat evett, mondván, abban nincs tej, és tulajdonképpen olyan, mint a fagyasztott limonádé, tehát nem lehet tőle semmi baja. Hallgatta Kate nevetős hangját, ahogy éppen kifigurázta Gates-t, de közben elmerengve forgatta kezében a kiskanalat. Lassan itt az idő, hogy komolyabb vizekre evezzen, de nem tudta, hogyan kezdjen hozzá.

A nő befejezte a történetet, és a beállt csendben Castle úgy érezte, eljött a pillanat.

- Kate, szeretnék kérdezni tőled valamit - nézett komolyan a nő szemébe minden bátorságát összeszedve. Tudni akarta a választ még akkor is, ha rettegett az elutasítástól. Kate letette a kanalat, és zavarában lenyalta a szája szélén maradt jégkrémet. Érezte, hogy itt a pillanat, amikor meg kell nyílnia a férfinak, különben örökre elveszíti.

- Mit jelentek én neked?

Castle nem vette le a tekintetét a nő szeméről. Az igazat akarta hallani minden mellébeszélés nélkül, és tudta, hogy Kate tündöklő tekintete beszédesebb, mint a szavai.

- Tudod, hogy nagyon fontos vagy nekem. Az életem része vagy - kezdte lassan a nő, minden szót meggondolva. - A legjobb barátom vagy, a társam - folytatta, de ahogy kimondta a szavakat látta, hogy a férfi szemében a szerelmes csillogást felváltja a csalódás fátyolos köde.

- Szóval barátok vagyunk és társak - állapította meg Castle lemondóan, és tekintetével már az abrosz mintáit vizsgálta. A félelme, amitől rettegett, beigazolódni látszott. Kate soha nem érzett iránta szerelmet, és valószínűleg soha nem is fog. A csalódás, mint egy fájdalomhullám árasztotta el a testét, aztán megérezte meg a nő puha, meleg kezét az övén. Értetlenül nézte, ahogy a kecses ujjak ráfonódnak a kezére, és egyre szorosabban fogják, szinte kényszerítve, hogy felnézzen. Kate mosolyog - állapította meg, és szíve újra összeszorult. - Ilyen szánalomra méltó lennék? - kérdezte magában.

- Castle! Író vagy, és nem érted, milyen gyönyörű jelentése van ezeknek a szavaknak?

- De igen - erőltetett egy kényszeredett mosolyt az arcára.

- Nézz rám, kérlek! - emelte fel mutatóujjával a férfi állát a nő, kényszerítve, hogy tekintetük összefonódjon. - Szeretnék valami fontosat mondani. Én szeretném, ha férfiként is a társam lennél, és az életem része - suttogta, miközben várta, hogy Castle szemében újra megjelenjen a csillogás. Három másodperc kellett, hogy elmosolyodhasson a kék szemekben felgyúló szerelem látványán.

- Kate! Ez ... ez azt jelenti ... ? - suttogta a férfi, miközben egyre közelebb hajolt a nőhöz.

- Igen Castle, azt jelenti - suttogta Kate is, és ő is közelebb hajolt a férfihoz.

Szinte érezték a levegő vibrálását, a bőrükből áradó forróságot, zakatoló szívük dobogását a dobhártyájukban, és egymás meleg leheletét, amikor néhány centiméterre került egymáshoz az arcuk. Castle behunyta a szemét, mintha örökre el akarná raktározni agyában a pillanatot és az érzést, de ekkor a lágy, andalító zeneszóba fülsértő zajként robbant be a telefonja csörgése. Tudata ki akarta zárni az idegesítő hangot, de önkéntelenül kinyitotta a szemét, és fájdalmasan vette tudomásul, hogy Kate hátrébb húzódott, a varázs megtört. A készülékért nyúlt, és gondolkodás nélkül kikapcsolta volna, ha tekintete nem fut végig a kijelzőn.

Megdermedt. Szíve heves dobogása félelemmel teli dübörgésbe váltott, amikor meglátta a fekete háttéren fehéren világító „rejtett szám” feliratot. A rémület átjárta a testét. - Ez nem lehet! Ez nem lehet - hajtogatta magában kétségbeesve.

Kate testét elárasztotta a megkönnyebbülés és a szerelem érzése, amikor tudatosította a férfiban, hogy őt akarja, az ő szerelmére vágyik. Mindennél jobban vágyott a csókra, amivel megpecsételhette volna a szavait. Aztán megszólalt a telefon, az az átkozott telefon! Néhány másodperc múlva azonban már látta, hogy nem az a legnagyobb baj, hogy valaki a legrosszabb pillanatban hívta Castle-t. Ösztönei, na és kiváló megfigyelőképessége azt súgta, hogy valami komoly baj van. Castle vágytól elhomályosuló tekintetébe rémület és zavar költözött, tétova mozdulatai tanácstalanságról árulkodtak. Aztán a férfi, kezében az idegtépően csörgő telefonnal, felpattant.

- Bocsáss meg, de ezt fel kell vennem! - mondta, miközben megpróbált a dolgozószoba felé lépkedni, hogy hallótávolságon kívül kerüljön.

Kate döbbenten nézett utána.

- Baj van? - tette fel a kérdést a férfi hátának, de csak egy fejrázást kapott cserébe.

Castle belépett a dolgozószobába, és felvette a telefont.

- Mr. Castle! Jobb, ha legközelebb nem várakoztat meg! - hallotta Smith ideges hangját. - Találkoznunk kell! Azonnal. 

Castle érezte, hogy nincs választása, és a férfi nem fog a telefonban magyarázkodni.

- Beckett nálam van - nyögte ki, mintha arra várna, hogy Smith tanácsot adjon, mit kezdjen ezzel a helyzettel. Pár másodperc csend után a férfi megszólalt.

- Próbálja meg ott tartani. Nehogy magával hozza! Egyelőre a dossziét akarják megszerezni. Amíg nem jutnak hozzá, addig Beckett biztonságban van.

- Tegnap követett egy Mercedes bennünket.

Castle hallgatta a csendet, de érezte, hogy a férfi gondolkodik, próbál logikus magyarázatot találni a hallottakra.

- Magát követték. Magán keresztül akarnak megtalálni engem, bár azt hiszem, már tudják, hogy nálam van az akta - szólalt meg hosszú töprengés után. - Akkor viszont változtatnom kell a tervemen. 

Castle minden figyelmét a címre és az időre összpontosította, amit Smith mondott neki a telefonba. Nyelt egyet, miközben megpróbált nyugalmat erőltetni magára, mielőtt szíve szétfeszítené a mellkasát. Nem volt biztos benne, hogy egy parkolóház teteje éjnek évadján jó találkahely lenne, de Smith nem kérdezte a véleményét. Fogalma sem volt, hogy mit akar mondani neki a férfi. Arra gondolt, hogy az akta rejtekhelyét akarja elmondani neki, vagy magát az aktát odaadni, de míg ezen töprengett, a vonal megszakadt, már csak Smith utolsó mondata csengett a fülében: "Vigyázzon, nehogy kövessék!"

Dermedten állt, kezében a néma telefonnal, és azt próbálta kitalálni, mit mondjon Kate-nek, amikor meghallotta a nő hangját.

- Mi ez az egész, Castle? 

Mintha villámcsapás érte volna, úgy pördült meg a tengelye körül. Kate a dolgozószoba ajtajában állt karba font kézzel, és összehúzott szemmel, kutató tekintettel nézett rá.

- Semmi - mondta az író, de tudta, hogy ennyivel nem intézheti el a dolgot, ezért hozzátette: - Ne haragudj, de ez csak rám tartozik. - Nem nézett fel. Emlékeiben visszapergette a telefonbeszélgetést, hogy rájöjjön, mennyit hallott Kate.

- Csak rád tartozik? - kérdezte nyugodt hangon a nő, de olyan volt ez a nyugalom, mint a vihar előtti csend. - Castle! Néhány perce mondtam, hogy szeretném, ha a magánéletben is a társam lennél, az életem része! Erre te azt mondod, hogy van valami, ami csak rád tartozik?

- Igen, Kate! - nézett a szemébe Castle, miközben majd megszakadt a szíve. Lehet, hogy most veszti el örökre a nőt, amikor leomlott a kettejük között magasodó fal, de ő nem tehet mást, mint hogy megpróbálja minden erejével megvédeni, bármi áron. - El kell mennem, de hamarosan visszajövök, és ígérem, akkor mindent elmondok - mondta ki nehezen a szavakat. Tudta, hogy bármi lesz a Smith-szel való találkozás vége, ha visszajön, el kell mondania Beckett-nek, hogy Montgomery aktája védte meg eddig az életét. Nem titkolózhat örökké, és talán igaza volt egy évvel ezelőtt az anyjának, amikor azt mondta, hogy Kate-nek joga van tudni az igazságot. 

- Mit mondasz el Castle? Mit titkolsz előlem? - emelte meg hangját a nő, érezni lehetett, hogy lassan elveszti a türelmét. 

- Kérlek, bízz bennem Kate! - könyörgött Castle, és a nyomaték kedvéért mindkét kezével megfogta a nő vállát, és mélyen a szemébe nézett. - Bízz bennem, és várj meg! Ígérem, mindent elmondok - ismételte meg, hogy meggyőzze.

Beckett vacillált. Rossz érzése volt. Valami nagyon komoly dologról lehet szó, ha a férfi képes ebben a helyzetben elmenni, és őt itt hagyni. Egyre inkább meggyőződése volt, hogy valami nagy baj van, és Castle valami őrültségre készül, amivel veszélybe sodorhatja magát.

- Veled megyek - jelentette ki ellentmondást nem tűrve.

- Nem lehet Kate. Ez az én ügyem - remegett a férfi hangja az idegességtől.

- Castle! Azt gondoltam, hogy mostantól nincs "én" és "te", csak "mi"! Erre te azt mondod, hogy ez a te ügyed? - kiabált most már a csalódottságtól dühösen a nő.

- Igen, Kate - mondta nyugodtságot magára erőltetve a férfi, aztán felkapta a kabátját és elindult. Az ajtóból még visszanézett a kétségbeesett, dühös tekintetű, megkövülten álló nőre. - Kérlek! Most az egyszer bízz bennem, és várj rám! - mondta csendesen, szomorú szemekkel, és kilépett a lakásból.

Kate nézte a becsukódó ajtót, aztán egy székre roskadt. Úgy érezte, hogy néhány perc alatt a mennyből a pokolba került. Kétségek mardosták. Egyrészt feltétel nélkül megbízott a férfiban, hiszen számtalanszor bízta rá az életét, másrészt rettentően fájt neki, hogy nem bízik meg benne annyira, hogy elfogadja a segítségét, ha bajban van. Mert hogy bajban van, abban egyre biztosabb volt. Csak fél percre volt szüksége, hogy döntsön. Segítenie kell Castle-nek, elvégre rendőr! Megtalálja a módját, hogy ne hagyja magára, ha bajban van! Fogta a telefonját és Esposito-t hívta, de a nyomozó telefonja foglaltat jelzett. Beckett bosszúsan gondolt arra, hogy Javi épp akkor cseverészik valakivel, amikor neki nagy szüksége lenne rá, de nem rágódott sokáig a dolgon, megérintette a képernyőt Ryan nevénél. Megkönnyebbülten vette tudomásul, hogy a második kicsengés után Kevin fel is vette a telefont.

- Szia Ryan. Castle valami nagy bajban van. A segítségedre lenne szükségem - mondta egy levegővétellel, remélve, hogy kollégája nem sokat kérdezősködik.

- Mit tegyek? - kérdezte minden felesleges kérdést mellőzve a férfi, mire Beckett hálásan felsóhajtott. Tényleg nagyszerű csapata van - állapította meg sokadszor.

- Bemérnéd a telefonját? Tudni akarom, hova megy.

Ryan hallgatott egy darabig. Beckett Castle-hez ment vacsorázni, most meg le akarja nyomozni a telefonját, hogy követhesse. Aztán úgy gondolta, a nyomozónak jó oka lehet, hogy ezt kéri, és feltétel nélkül megbízott benne.

- Rendben - mondta, és már ült is a számítógéphez.

Ahogy becsukódott a lakása ajtaja a háta mögött, Castle erőtlenül dőlt a folyosó falának. Csak remélni tudta, hogy Kate megvárja, ha élve visszatér egyáltalán. A tökéletes vacsorából így lesz tökéletes kudarc - gondolta keserűen, aztán összeszedte magát, és sietve elindult a megadott címre. Kilépett a langyos májusi éjszakába. A város lüktetett, fényei vakítottak, mint minden szokásos hétköznapon, és Castle agyán átfutott, milyen különös érzés, hogy az ő élete fordulóponthoz érkezett, miközben a város változatlanul éli mindennapi életét. Körülnézett, de sem a fekete Mercedes-t sem más gyanúsat nem látott. Fogta a telefonját és Espo-t hívta. Nagyobb szüksége volt rá, mint valaha!

A szürke Ford beleolvadt az útszélen parkoló autók sorába. Sötétített üvegei jótékonyan elrejtették a vezetőülésen várakozó férfit, aki éppen belekortyolt kávéjába, hogy figyelmét éberen tartsa. Három napja követte az népszerű regényírót, és nem tudta, meddig kell még szemmel tartania ahhoz, hogy elérje a célját. Az író tapasztalatlan, szórakozott és gyanútlan volt, könnyű célszemélyt jelentett, de a kis nyomozónő már nehezebb ügy volt, ezért ha az író vele volt, jóval óvatosabbnak kellett lennie. Gyakran cserélte az autóit és a megjelenését, a nyomozónő mégis kiszúrta, amikor a Mercedes-szel követte őket. Ébernek kell lennie. Éppen letette a kiürült kávés poharat, amikor meglátta az épületből kilépő írót. Elég közel volt hozzá, hogy lássa, amint riadt tekintettel néz körbe az utcán, miközben telefonál, aztán leint egy taxit, de mielőtt beszáll, még egyszer űzött vadként néz jobbra-balra. - Fél, és valamire készül - állapította meg a férfi, és a zsigereiben érezte, hogy hamarosan eljön az ő ideje. Csak messziről követte a taxit. Tudta, hogy Castle gyakran néz hátra, kémlelve a mögötte zúgó forgalmat, de nyugodt volt, mert hála a New York-i forgalomnak, az éjszakai fényáradatban úgysem tudja megkülönböztetni az autókat.

- Megőrültél Castle? - hallotta Esposito ingerült hangját. - Egy parkolóház teteje? Ott kiváló célpontot nyújtunk bárkinek!

- Nem kérte ki a véleményemet! Értsd meg, nincs választásom. Segítesz, vagy nem? - Az író, bár próbált nyugalmat erőltetni magára, idegesebben beszélt a nyomozóval, mint szerette volna. Nagy szüksége volt a segítségére. Szerette volna, ha Smith és ő is túléli az estét úgy, hogy a dosszié is biztonságban marad, de ösztönösen érezte, hogy olyan erők mozgatják a szálakat, amelyek legyőzéséhez ő kevés. Egy dolgot tudott csak biztosan, hogy Kate-et minden áron meg akarja védeni.

- A sorompó mellett várlak - válaszolt Espo. - Figyelj, hogy ne kövessen senki.

Castle hátrafordult a taxiban, és próbálta figyelni a mögöttük hömpölygő fényáradatot. Lámpák sokasága vakította a szemét, de nem tudta megállapítani, van-e köztük olyan, amelyik őket követi.

- Valami baj van, uram? - nézett hátra a visszapillantó tükörben a sofőr, aki percek óta aggódva figyelte paranoiásan viselkedő utasát.

- Maga szerint követ bennünket valaki? - nézett rá Castle, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb kérdése. A taxis ijedten nézett a tükörbe, szemét kapkodta az utasa és a mögöttük suhanó autók között. - Körülbelül ötven autó követ bennünket - mondta, és közben azon imádkozott, hogy mielőbb a megadott címre érjenek. - Üldözi valaki? Veszélyben vagyunk?

- Nem, nem, csak ... nem tudok megszabadulni a volt feleségemtől - füllentette Castle, amikor megérezte a sofőr hangjában a pánikot, bár ha a hitelkártyájára gondolt, állítása nem is állt távol a valóságtól. Egy pillanatig kívülről látta magát, ahogy riadtan tekintget hátra, és már nem is csodálkozott a férfi reakcióján.

- Ó! Az más! - sóhajtott a taxis megnyugodva. - Ismerem a helyzetet - bólogatott együtt érzőn, és szerencsére nem látta, hogy utasa milyen idegesen néz az órájára.

Kate-ben kavarogtak az érzések. Nem is tudta, hogy a csalódás, a féltés, a félelem vagy a düh az, amit leginkább érez. Már vagy tizedszer tűrte haját a füle mögé idegességében. Amíg Ryan információjára várt, hogy bemérve Castle telefonját megállapíthassák hova ment, tehetetlenül rótta a köröket a férfi étkezőjében. Végignézett az asztalon, ahol a tányérok és a maradékok a csodás vacsorára emlékeztették, és arra, hogy tulajdonképpen feltárta Castle előtt az érzéseit, most meg itt rostokol, és próbálja lenyomoztatni a férfit. Mérgében az asztalra csapott, mire a tányérok és poharak csörömpölve ugrottak, átvéve az asztal és a nő remegését. - Meg kell tudnom, hogy mit titkol! - gondolta, és bement a dolgozószobába. Felhajtotta az író laptopjának képernyőjét és bekapcsolta az érintőtáblát. A laptop be volt kapcsolva, így szeme akadálytalanul száguldott végig a mappákon, de semmi gyanúsat nem látott. A táblához lépett. Néhány másodperc után tekintete megállt a "Martha szerepek" feliraton. Gyanús volt neki, miért tárolná  színésznő fia érintőtábláján a szerepeit, ezért megérintette a képernyőt. A kurzor idegesítően villogott a "jelszó" felirat után. Beckett összeszorította a száját. - Megvagy! - gondolta. - Ugyan miért védené jelszóval Martha a szerepeit? Mit rejtegetsz Castle?

Néhány pillanatig töprengett, aztán beírta az "Alexis" szót, de a gép nem fogadta el jelszónak. Gondolkodott. Milyen szót választana a férfi helyében? "Nikki Heat" - írta be, és abban a pillanatban, hogy az OK felirathoz ért, képek sokasága árasztotta el a kijelzőt. Hátrahőkölt meglepetésében, amikor a képernyő közepén saját képmásával találta szembe magát. A szívverése is megállt egy pillanatra. Hátrált néhány lépést, amíg bele nem ütközött a férfi íróasztalába. Megtámaszkodott a bútordarabon, és elképedve nézte a képeket és a feliratokat.

- Mit tettél Castle? - tette fel keserűen a kérdést maga elé suttogva. Agya vadul zakatolva próbálta befogadni a látott információkat, de meghallotta az étkezőasztalon hagyott telefonja csörgését. Még vetett egy utolsó pillantást a táblára, aztán kisietett, és felkapta a telefont.

- Bemértem a telefont - hallotta Ryan hangját. - Még mozog, de mondom, hogy merre tart - és már diktálta is az utca számát, és a haladás irányát.

Kate kapta a kabátját, és telefonját folyamatosan a fülén tartva már rohant is az autója felé.

Castle szinte osonva tette meg az utat a taxitól a parkolóház sorompójáig, szeme folyamatosan kutatta a mögötte levő területet, de nem látta, hogy valaki követné.

- Castle! - hallott egy halk, de határozott suttogást, amitől ijedtében megtorpant, és szíve kihagyott egy dobbanást.

- A szívbajt hozod rám - mondta idegesen morogva, amikor az árnyékban felfedezte Esposito alakját. - Kösz, hogy eljöttél - tette aztán hozzá.

- Ne akard, hogy megbánjam! - villant a nyomozó szeme fenyegetőn. - Menj, követlek! Engem jobb, ha nem látnak - intett a lift felé a fejével.

Castle remegő gyomorral vette tudomásul, hogy egyedül kell folytatnia az útját a tetőre, de a nyomozó közelsége valamelyest megnyugtatta. Beszállt a liftbe, és megnyomta a legfelső gombot. Amíg a szerkezet felfelé vitte, először gondolt Kate-re, amióta otthagyta a lakásában. - Hogyan fogom én ezt megmagyarázni? - nézett maga elé kétségbeesve. - Persze, ha túlélem egyáltalán ezt az éjszakát. Ha esetleg már rájöttek, hogy az akta Smith-nél van, akkor sem a férfi, sem ő nincs biztonságban. Ki tudja, milyen veszély leselkedik rájuk? 

A lift megállt, az ajtaja kinyílt. Az író szíve szerint azonnal megnyomta volna a földszint gombot, de nem tehette. Vett egy mély levegőt, és kilépett a tetőre. Pupillája óriásira tágult a kivilágított lift után rátörő félhomályban, és próbálta a lehető leghamarabb felmérni a terepet. Nem látott semmi mozgást és egy alakot vagy árnyat sem. Tétován toporgott, amikor valaki megérintette a vállát. Megrándult a teste, mintha villám csapott volna bele, és megdermedt. A vérében száguldó adrenalinlökettől majdnem kiugrott a szíve a helyéből. - Ha ennek vége lesz, megnézetem a szívemet egy kardiológussal - gondolta.

- Sssss. Nehogy sikíts! - hallotta meg Esposito hangját. - Csak én vagyok.

- Hogy ... hogy az ördögbe kerültél ide? - pördült meg az író.

- A személyzeti lift gyorsabb - kacsintott a nyomozó. Örült, hogy egy kicsit megszívathatta Castle-t, ha már ilyen helyzetbe hozta Beckett-tet és őt is. Jóleső érzéssel nyugtázta, hogy néhány perc alatt másodszor is sikerült a frászt hoznia rá. - Nyugi, még nincs itt senki. Korábban érkeztünk. 

Az író az ég felé emelte a szemét, de jobban szüksége volt Espo-ra annál, mint hogy megjegyzést tegyen a gonosz kis játékára.

- Mi a terved? - terelte a szót a lényegre.

- A tervem? Az én tervem? - olyan dühösen suttogta a nyomozó a szavakat, hogy felért egy ordibálással. - Azt sem tudom, hogy mire számítsak! Fogalmam sincs, hogy mi az ördögbe rángattál bele! Szerinted milyen tervem lehetne?

- Nem tudom, én csak ... - keresgélte bűnbánó arccal a szavakat Castle.

- Oké, figyelj! - intette csendre felemelt kézzel Espo. - Én ott leszek, a fal mögött - mutatott egy kiszögellés felé. - Te próbálj meg ezen a helyen maradni. Ez viszonylag védett hely, és itt látlak.

Castle nyelt egyet és bólintott.

- Ha elcseszed ...

- Tudom, kicsinálsz - fejezte be a nyomozó mondatát az író. - Vettem. - Egy pillanatig farkasszemet néztek, aztán csendben figyelte, ahogy Javi elindul a fal felé, és eltűnik mögötte. Körbenézett. Látszólag egyedül volt, de már semmiben sem volt biztos. Egy autó motorjának a hangját hallotta meg. Fülelt. A kocsi néhány emelettel lejjebb parkolhatott le, mert a hang egyszer csak megszűnt. Aztán egy éppen induló jármű hangja tört utat a csendbe. A sofőr indokolatlanul nagy gázt adott, a motor felbőgött, aztán elcsendesedett, és a kocsi szinte hang nélkül gurult le a parkolóház lejtős útján. Valami más zajra várt, de New York lüktető éjszakai hangjain és a parkoló autók jövés-menésén kívül nem érzékelt semmit. Érzékszervei már kezdtek fáradni, amikor megütötte fülét a surrogó, majd kattanó hang, ahogy a lift felért. Megperdült a tengelye körül, amikor a liftajtó szétnyílt. A félhomályban is felismerte Smith arisztokratikus tartását. Megkönnyebbülten lépett a magányos férfi felé.

- Nem követték, Mr. Castle? - kérdezte üdvözlés helyett a férfi.

- Nem. Nem vettem észre.

Smith bólintott, és egy aktatáskát nyújtott az író felé, aki hol a táskára, hol a férfira nézett, aztán bátortalanul átvette.

- Ezek másolatok. Az eredetit biztonságba helyeztem, arra az esetre, ha valami történne velem.

Castle úgy nézte a táskát, hogy közben kavarogtak az érzései: egyrészt örült, hogy végre megtudhatja, ki a felelős Beckett édesanyjának meggyilkolásáért, másrészt rettegett, hogy most már tőle függ a nő élete. Tétova mozdulattal végigsimított a táska finoman kidolgozott bőrén.

- Miért adja nekem? - nézett kérdőn Smith-re.

- Azt hiszem, sejtik, hogy az iratok nálam vannak. A napokban többször követtek, a nappalimban egy lehallgató készüléket találtam, ma délután pedig felforgatták az irodámat. Nézze! Montgomery kapitánynak tartoztam az életemmel, ezért vállaltam, hogy megvédem a nyomozót, de mindkettőnk számára veszélyessé vált a helyzet. Kell még valaki, aki elkötelezett Beckett nyomozó iránt, ezért adok egy másolatot magának. Olyan helyre tegye, ahol magán kívül senki nem férhet hozzájuk, de ha szükséges, akkor könnyen elő tudja venni. Ezzel magát és a nyomozót is megvédi.

Kate Beckett úgy lapult egy szellőző kiemelkedő fala mellé, mint egy árny. Egy szinttel lejjebb parkolt le, onnan észrevétlenül, gyalog jött fel a tetőre. Amikor Ryan mondta, hogy a jel nem mozdul, tudta, hogy a titkos találkát a tetőn bonyolítják le. Már meg sem lepődött, amikor meglátta Castle egy helyben álldogáló, figyelő alakját, de nem töprenghetett a helyzeten, mert kinyílt a lift ajtaja, és egy hatvanas éveiben járó, ősz hajú, elegáns férfi lépett ki rajta, kezében egy aktatáskával. Beckett hang nélkül felsóhajtott. - Legalább nem fegyveres banditák, maffiózók vagy bérgyilkosok - gondolta. Bár az este történtek után azon sem lepődött volna meg, ha a férfi valami kémmel találkozik. Fülelt. Halkan beszéltek, de a lényeget megértette. Villámként cikáztak a gondolatai, és próbált összefüggést találni az aktatáska, a jó megjelenésű férfi, Montgomery kapitány, Castle és a "Martha szerepek" mappa tartalma között. Minden idegszálával figyelt, hogy még valami információhoz jusson.

- Veszélyes játszmába kezdett Mr. Castle. Biztos, hogy felkészült rá? - hallotta Beckett újra az ismeretlen férfi hangját.

- Igen. Mindennél jobban szeretem Kate Beckett-et - mondta határozottan Castle. - Négy éve várom, hogy észrevegyen, de bármi történik kettőnk között, ő a legnagyszerűbb, legnagyobb kihívást jelentő, legtitokzatosabb nő, akivel valaha találkoztam, és mindent meg fogok tenni, hogy megvédjem az életét azoktól, akik megölték az édesanyját. - Az író talán soha életében nem volt még ilyen elszánt. Félt, mégis úgy érezte, képes a világ minden gonoszával szembe nézni.

- Rendben, értem - jelent meg Smith szája sarkában egy halvány mosoly. Nem gondolta, hogy a világhírű író ilyen komoly érzelmeket táplál a nyomozó iránt, és azt sem, hogy ilyen kemény legény. - Legyen óvatos! Nem is sejti, milyen hatalommal került szembe! - figyelmeztette.

Kate nem hitt a fülének. Hirtelen összeállt a kép a fejében: Montgomery kapitány, az aktatáska, Castle, az anyja gyilkossága, a fekete Mercedes ... Kitágult pupillákkal meresztette a szemét a félhomályban álló férfira, aki hazudott neki, eltitkolta élete legfontosabb ügyének adatait, aki elárulta, és aki miután bevallotta szerelmét egy idegennek, arra készült, hogy veszélybe sodorva a saját életét, megvédje az ő életét. Nem akarta, hogy az ösztönei irányítsák, végig kell gondolnia, hogy mit tegyen. Lehajtotta a fejét, és vett egy mély levegőt. Ahogy lenézett a földre, egy árnyék megmozdult a talajon. A lélegzetét is visszafojtotta, és szemével követte az egyre növekvő fekete foltot, aztán egy hideg, nyugodt hang is társult az árnyhoz.

- Ez valóban igaz! Nem tudja, milyen hatalommal került szembe, Mr. Castle! - A tető sötétbe burkolózó sarkából előlépő fiatal, erőtől duzzadó férfi előre tartott kezében megcsillant egy fegyver. Hangja nem volt fenyegető, csak ridegen közölte a tényt, de ettől lett igazán félelmetes. - És milyen romantikus! - tette hozzá enyhe gúnnyal. - De lássuk csak, mit képes megtenni a kis nyomozójáért!

Castle mozdulatlanul állt. Nézett már szembe fegyverrel, amióta Beckett társául szegődött, de még sosem érezte ilyen vészterhesnek a helyzetet. Lehet, hogy nem tudja megvédeni a nőt, mert esélye sem lesz rá? - futott át az agyán.

- Igen, romantikus vagyok - próbált nyugalmat erőltetni magára. Kicsit húznia kell az időt, és el kell terelnie a férfi figyelmét, hogy Esposito akcióba léphessen. A nyomozó volt az egyetlen esélye, de tudta, hogy magához kell csalogatnia a fegyveres férfit, hogy Espo helyzeti előnybe kerüljön. - Szerintem mindenki romantikus a lelke mélyén, csak van, aki nem meri bevallani.

- Maga is romantikus? - fordult Smith felé a férfi, és lépett néhányat feléjük. - Mondja csak, milyen egy romantikus temetés? - vigyorodott el a saját kérdésén gúnyosan.

- Mit akar? - kérdezte szenvtelenül Smith.

- A kis bájcsevejüknek köszönhetően tudom, hogy az eredeti dokumentumok magánál vannak, úgyhogy maga szépen velem jön, a másolatokat pedig Mr. Castle most átadja. - A fegyvert hol az egyik, hol a másik férfira szegezte, miközben még egyet lépett feléjük. - Tegye le a táskát a földre, és rúgja ide hozzám!- utasította az írót. Hangjából eltűnt a gúny, hidegen, célratörőn beszélt, mintha azt mondaná magában: elég volt ennyi a szórakozásból, koncentráljunk a feladatra.

Castle már egy ideje ösztönösen mellkasához szorítva fogta a táskát, mint egy kisgyerek, akitől el akarják venni a kedvenc plüssmaciját. Nem mozdult. 

- Az előbbi kérdésén gondolkozom. Szerintem egy romantikus temetés olyan, mint ... - próbált poénkodni, mintha nem érezte volna meg, hogy a beszélgetés komolyabb és veszélyesebb mederbe terelődött, és úgy tett, mintha valóban ezen töprengene.

- Mr. Castle! Ha azt hiszi, hogy ez vicces, akkor nagyot téved! - vágott ingerülten a szavába a férfi. - Nem magára szól a megbízásom, hanem arra, hogy megszerezzem az aktákat, és ne higgye, hogy az utamba tud állni!

Castle érezte, hogy itt van az a pillanat, amikor a férfi már nem fog tovább játszadozni vele. Amióta meglátta az árnyékból előlépő alakot, szinte kényszerítenie kellett magát, hogy ne nézzen állandóan a kiszögellő fal felé, ami mögött Esposito állt. Fogalma sem volt, hogy kitalált-e valamit a nyomozó, vagy mikor érzi úgy, hogy színre kell lépnie, de nagyon remélte, hogy most már tenni fog valamit, különben ő egy golyóval a fejében fogja végezni, és senki nem tudja meg, hogy mi történt, ráadásul Kate is szabad prédává válik.

- A táskát! - sziszegte a férfi, és halálos nyugalommal magasabbra emelte a fegyvert, egyenesen az író fejére célozva.

Castle szorosan markolta az aktatáskát. Átfutott az agyán a gondolat, hogy azzal nem segít Beckett-ten, ha agyonlöveti magát, ezért szép lassan leeresztette a kezét, és lehajolt. Arra gondolt, ha eléri a talajt, meglendíti az aktatáskát, és lesz ami lesz alapon, a fegyvereshez vágja és ráveti magát. A meglepetés erejében bízott, és abban, hogy Espo a segítségére siet. Hátrahúzta a kezét, hogy lendületet vegyen, amikor olyan éles és hangos kiáltásokat hallott, hogy összerezzent, és a mozdulata megállt.

- NYPD! Fel a kezekkel! - harsogta két hang a jól ismert mondatot erélyesen.

A tetőn nem volt olyan ember, aki ne lepődött volna meg. Smith és a fegyveres férfi nem számított arra, hogy rajtuk kívül van még ott valaki, Kate-t Javi megjelenése, Espo-t és Castle-t pedig Beckett ottléte döbbentette meg. Néhány másodpercig csak a sokmilliós metropolis éjszakai zúgása hallatszott, mintha egy óriási élőlény szuszogna békésen.

- Ha megmozdulnak, Mr. Castle regényi holnap a bestseller listák élére kerülnek, miután az újságok lehozzák a fotóját egy golyó ütötte lyukkal a két szeme között. Higgyék el, soha nem hibázok! - A férfi hangja szenvtelen és halálosan nyugodt volt. Érződött, hogy nem egyszer volt már hasonló helyzetben, amelyekből mindig ő jött ki jól, mivel lelkiismeret furdalás nélkül lelőtte, aki az útjába állt. 

- Ha lelövi, csak néhány tized másodperccel éli túl - szólalt meg Beckett komolyan. Profi rendőr volt, aki már rengetegszer került olyan helyzetbe, amikor a gyilkos a túszra fogta a fegyverét, ő meg a gyilkosra, de ez más volt. Castle volt a túsz. Megpróbált nem rápillantani az íróra, csak a fegyveresre koncentrálni. Nem engedhette meg, hogy a férfi bizonytalanságot érezzen a hangjában vagy a mozdulataiban. Áldotta az adrenalint, ami minden idegsejtjét készenléti állapotba kényszerítette, és Espo-t, hogy ki tudja milyen okból, de itt van, és segít neki.

- Csakhogy maga nem akarja holtan látni az írócskát, miután végighallgatta azt a nyálas szerelmi vallomást! Ha megkapom az aktát, maga megkapja az írót - kezdett alkudozni a férfi.

- Kate! Ne! - mondta határozottan Castle.

- Ó! Milyen hősies! - gúnyolódott a férfi. - De ne akarjon meghalni! Adja vissza Mr. Smith-nek a táskát!

Castle remegett a tehetetlen dühtől, de nem mozdult.

- Castle! Tedd, amit mond! - csattant Beckett hangja. Szinte biztosan tudta, hogy mit rejthet az a dosszié, de nem érdekelte. Az anyja gyilkosát egyszer úgyis el fogja kapni, de Castle életét nem kockáztathatja.

Az író tétován, bocsánatkérő tekintettel a nőre nézett, aztán előrenyújtotta a kezét, és átadta a táskát. Meglepve érezte, hogy Smith megfogja a táska fogantyúját a kezével együtt, és a tenyerébe csúsztat egy kicsi, kemény papírlapot. Arra számított, hogy a támadó egy pillanatra odanéz, figyelmét elvonja az aktatáska, és akkor Espo vagy Beckett ártalmatlanná tehetik, de a férfi mereven őrá szegezte a tekintetét.

- Megkapta, amit akart. Most maga jön! - emlékeztette Beckett az alkura a férfit.

- Magáé az író, az enyém Mr. Smith. Még tartozik a magbízómnak az eredeti dokumentumokkal. - A bérgyilkos még mindig Castle-re szegezte a fegyvert, aki izzadt tenyerében szorongatta a papírdarabot. - Szálljon be a személyzeti liftbe! - intézte szavait az idős férfihez, de szemét nem vette le az íróról. Biztos volt benne, hogy amíg Castle-t sakkban tartja, a nő nem fog semmi ostobaságot csinálni, és azt is tudta, hogy a másik, fegyvert fogó alak sem lő, amíg a nő nem ad rá engedélyt. Láthatóan alárendeltje volt a nőnek, hiszen még egyszer sem szólalt meg. Megvárta, amíg az idős férfi engedelmeskedett. - Maga nem mozdul! - mondta Castle-nek, és lassan hátrálni kezdett a lift felé úgy, hogy közben a fegyvert biztos kézzel az író homlokára szegezte.

Beckett és Espo egy lépést tettek előre a férfi felé.

- Állj! Ne most ölessék meg a barátjukat! - sziszegte a fogai között, mire a nyomozók megtorpantak.

A férfi lassan behátrált a liftbe, és anélkül, hogy tekintetét és a fegyvert elmozdította volna az író szeméről, megnyomta a felvonó egyik gombját, és az ajtó bezárult.

Castle még egy másodpercig dermedten nézte a bezárult ajtót, de mire megfordult és szólásra nyitotta volna a száját, már csak a rohanó léptek dobogását hallotta, ahogy a két nyomozó futva indul a parkolóház alsóbb szintjei felé. Amikor Kate elszáguldott mellette, egy pillanatra látta a tekintetét. Sütött belőle a harag és a csalódás. Castle vett egy nagy levegőt, és utánuk indult. Két szinttel lejjebb érve meglátta Espo-t, ahogy lelassított léptekkel, fegyverét előre tartva felméri a terepet, ugyanakkor meghallotta, hogy a háta mögött, és egy szinttel alattuk is felbőg egy autó motorja. Megpördült a tengelye körül, amikor Kate Ford Crown Victoria-ja fülsértő kerékcsikorgással elhúzott mellette, és őrült tempóban bevéve a lefelé hajló kanyart el is tűnt a szeme elől. Látta, hogy Espo is futva lefelé indul, így követte.

Kate úgy érezte, mintha saját rémálmának szereplője lenne. Ha Castle-re gondolt, elöntötte lelkét a düh, a csalódás és a félelem. Cikáztak a gondolatai, ahogy szorosan markolta a kormányt, hogy a folyamatosan kanyarodó úton tudja tartani a Ford-ot. - Hogyan titkolhatta ezt el előlem, amikor én feltétel nélkül megbíztam benne? Hogyan árulhatott el? Miért sodorta magát életveszélybe? Miattam? Képes lett volna lelövetni magát, csakhogy megvédjen? Azt mondta, hogy szeret? - Megpróbálta elűzni a feltoluló kérdések sorát, és elővenni rendőri énjét, de sosem uralkodott még ilyen nehezen az érzelmein, pedig tudta, ha el akarja kapni a támadót, és ki akarja szabadítani a számára ismeretlen idős férfit, akkor hideg fejjel kell gondolkodnia. Az aktatáska tartalmára nem akart gondolni. Túl mély sebeket szakítana fel, és azt az érzelmi megrázkódtatást most tényleg nem engedheti meg magának. Az utolsó kép, ami felvillant az agyában mielőtt meglátta a csikorgó kerekű, menekülő Audi-t maga előtt úgy negyven méterrel, az volt, ahogy a támadó Castle-re szegezi a fegyvert, és neki úgy összeszorul a szíve a félelemtől, mint még soha életében. - Ha most merted volna megöletni magad, amikor bevallottam, hogy szeretlek, akkor ... - mondta ki dühösen maga elé sziszegve, amikor az Audi hirtelen fékezett, és megpróbált kikerülni egy éppen kitolató Mustang-ot. A kocsiban ülő szemüveges, kopaszodó férfi döbbenten nézte, ahogy a hirtelen fékezéstől egy darabig imbolyog az Audi, aztán elementáris erővel becsapódik egy fekete terepjáróba. 

Kate fékezett és megállt.

- Maradjon a kocsiban! - kiáltotta oda a rémülten bámuló férfinak, aki csak némán bólintott, amikor meglátta a Ford-ból fegyverrel kiugró nőt.

Castle teljes erejéből rohant a lejtőn lefelé Esposito nyomában, miközben megfogadta, ha nem sikerül lépést tartania a nyomozóval, akkor mindennap lemegy a parkba futni, vagy befizet egy edzőterembe, feltéve persze, ha Kate nem lövi le mérgében. Már küzdött a légszomjjal, amikor meghallotta a hatalmas csattanást, és a folyamatos dudaszót. Megrémült. Lehet, hogy Kate ütközött valakivel? Soha nem bocsátaná meg magának, ha a nőt miatta érné valami. 

Espo is megtorpant, az íróra nézett, aztán olyan iramban kezdett rohanni, hogy Castle tudta, készülhet a konditeremre, mert esélye sincs, hogy tudja tartani az iramot, de aztán maga is meglepődött, milyen energiákat mozgósított benne a félelem. Talán még soha életében nem futott ilyen gyorsan, és még soha életében nem kérte ilyen kétségbeesetten az égiek segítségét.

Kifulladva ért egy szinttel lejjebb. Szinte hallotta, ahogy legördül a hatalmas kő a szívéről, amikor meglátta Beckett sziluettjét a félhomályban. Az összetört Audi füstölt, üzemanyagtankjából folyt a benzin. Kate a fegyverét előre tartva lassan araszolt a kocsi felé. A felcsapódó gőztől és füstfelhőtől éppen csak lehetett látni, ahogy a sofőr teste a kormányra bukva folyamatosan nyomja a fülsértően visító dudát, az ősz hajú férfi ernyedt teste pedig élettelenül hanyatlik hátra.

- Beckett! Várj! - kiáltotta Espo, mire a nő megtorpant.

- Kate! ... Ne! - nyögte zihálva két égető levegővétel között Castle, amikor meglátta a kocsi alatt lassan csordogáló benzint.

A nő csak egy pillanatra kapta tekintetét az író felé, miközben összeszorított szájjal próbált koncentrálni a sofőrülésen mozdulatlanul ülő férfira. Csak az járt a fejében, hogy el kell kapnia a támadót, és meg kell mentenie a túszt.  

- Espo! Fedezz! - adta ki az utasítást, és óvatosan tett egy lépést az utas oldali ajtó felé, míg Javi a sofőrre tartotta a pisztolyát.

Castle nem habozott. Tudta, hogy mire készül a nő, és nem engedhette, hogy miatta veszélybe kerüljön, hiszen elég egy szikra, és a roncs egy másodperc alatt a levegőbe repülhet. Oxigénre szomjazó tüdejével vett egy akkora levegőt, amekkorát csak bírt, egy utolsó erőfeszítéssel a kocsihoz rohant, és feltépte az utas oldali ajtót. Távolról hallotta Kate és Espo kiáltását, de a dobhártyájában dübörgő szívdobbanások hangja elnyomta a szavukat. Nézte az ütközés erejétől élettelenül fekvő testeket, a kocsiban szétszóródott tárgyakat, amikor szeme megakadt az ülés alól kikandikáló aktatáskán. Megragadta a szépen kidolgozott bőrt, de keze lecsúszott róla, és érezte, hogy a táska valamiben elakadt. Átfutott az agyán, hogy meg kellene próbálnia nagyobb erővel ráncigálni, de tudta, hogy kevés az idő, és előbb Smith-t kell kimentenie. Megragadta a férfi kabátját, minden izmát megfeszítve kiemelte az ülésből, és magához szorítva kihúzta az autóból, majd néhányat hátra lépett. A következő másodpercben hallotta, hogy Kate torkaszakadtából a nevét kiáltja, aztán a sercegő hangot, végül a fülsiketítő robbanást.

Beckett nem tudta, hogy a bérgyilkos valóban meghalt-e, vagy csak tetteti, és arra vár, hogy ő óvatlanul közelebb menjen, amikor odaért hozzá Esposito és Castle. Dühös volt az íróra, mégis jóleső megkönnyebbülést érzett, hogy a férfinak nem lett semmi baja, de nyugodtabb lett volna, ha nem jött volna utána. Espo-nak viszont kimondottan örült. Tudta, hogy sokkal biztonságosabb megközelítenie az autót, ha valaki fedezi. Amikor Castle a kocsihoz rohant és kinyitotta az ajtaját, először azt hitte, valami rémálmot lát. Tudta, hogy a férfi  ki akarja menteni az idős férfit és vissza akarja szerezni az aktát, de majd szétvetette a méreg az író felelőtlensége miatt. Ha a támadó még él, akkor Castle kis magánakciója mindnyájukat bajba sodorhatja. Aztán meglátta a kocsi alól csörgedező, jellegzetes szagú rózsaszínes folyadékot, és jeges rémület járta át a testét.

- Castle! - ordította torkaszakadtából, amikor az író, magával vonszolva az ernyedt testet, ellépett a kocsitól, ő pedig észrevette a kocsi alatt szikrát vető elektromos vezetéket. Még látta a férfi arcán megjelenő döbbent felismerést, amikor a robbanás hangja, mint valami őrületes mennydörgés, visszhangozva dübörgött fel a parkolóház falai között. A felszabaduló hő és a lökéshullám szétvetette az összetört fém karosszériát, és minden éghető anyag lángba borult. Az égő műanyag, textil és benzin szaga keveredett az égett hús szagával.

Kate érezte, ahogy a robbanás ereje úgy repítette méterekkel hátrébb, mint valami rongybabát, bőrén pedig érezte a forró levegő égetését. Olyan erővel csapódott a betonhoz, hogy testén elviselhetetlen fájdalomhullám söpört végig. Nem tudta, mennyi ideig feküdt mozdulatlanul a földön. Amikor kinyitotta a szemét látta, hogy Esposito tőle néhány méterre nehézkesen tápászkodik fel a földről, bizonytalanul imbolyogva keresi teste az egyensúlyt. Távolról hallotta az égő anyagok pattogását, sercegését, és a parkoló autók riasztóinak ijedt vijjogását, orrát marta a füstszag.

- Castle! - akarta kiáltani, de csak suttogott. A félelem, mint egy vasmarok, szorította össze a szívét.

Elfordította a fejét, de a gomolygó füstben nem látta sem Castle, sem Smith alakját. Úgy érezte, mintha ólomból lenne a teste, de megpróbálta megmozdítania karját és lábát, amikor távolról Espo hangját hallotta meg.

- Beckett! Jól vagy? - nyújtotta felé egyik kezét a nyomozó, míg másikkal a fülét fogta.

Kate belekapaszkodott a segítő kézbe, és nehézkesen felállt. Önkéntelenül ő is a füléhez nyúlt, mivel most tudatosult benne, hogy a robbanás hangereje megviselte a dobhártyáját, ezért úgy hall, mintha a hangok jóval messzebbről érkeznének. Tántorogva elindult az autó felé. A füst eloszlott, és hirtelen szeme elé tárul élete legrémítőbb látványa.

Úgy tíz méterre az autótól látta meg a parkoló betonján a két testet. Castle hanyatt feküdt, feje oldalra fordulva, szemei csukva, arcán égésnyomok. Kezeivel még mindig magához ölelte a keresztben rajta fekvő Smith testét.

Kate minden erejét összeszedte, hogy a lábaiban érzett mázsás súlyt legyőzve futni tudjon. Pulzusa az egekben volt, teste, keze remegett, amikor letérdelt a két test mellé.

Esposito lehajolt és leemelte az idős férfit az íróról, majd egy kicsit távolabb húzva hanyatt fektette a betonon.

Kate végigsimított Castle arcán, aztán fölé hajolt, és fülét szorosan a mellkasára nyomta. Nem volt vallásos, de most annyira vágyott arra a kis dobbanó hangra, hogy közben halkan suttogott: - Istenem, kérlek! Csak most az egyszer! - Minden figyelmét összpontosítva fülelt, de nem hallott semmit. Még sosem érezte ennyire eluralkodni tudatán a félelmet. Hirtelen észbe kapott, hogy talán sérült füle nem érzékel rendesen, azért nem hallja a férfi szívdobogását, és a remény egy pillanatra felülkerekedett a rettegésén. Ujjait a férfi nyakára tette. Soha nem gondolta, hogy ekkora boldogságot jelenthet az ujjbegyében érzett egyenletes lüktetés. - Hát élsz! - sóhajtott megkönnyebbülten, aztán újra a mellkasára hajtotta a fejét, és most már valamivel nyugodtabban figyelt. Megnyugtatta volna az érzés, ha hallja is a férfi szívverését. Néhány másodpercet várt, aztán elmosolyodott. Halkan, a távolból, egyenletes zakatolást hallott: da-dam ... da-dam ... da-dam.

Esposito, miután szomorúan megállapította, hogy az idős férfi meghalt, Beckett-re nézett. A nő felemelte Castle mellkasáról a fejét. Szája megkönnyebbült mosolyra húzódott, kezét végighúzta az arcán, így legördülő könnycseppjeivel elmaszatolta a szeme alatti füstöt és kormot.

- Él - mondta halkan, és kérdőn nézett a nyomozóra, aki csak komoran megrázta a fejét. A nő összeszorította a száját és körbe nézett. Tekintete végigfutott az égő roncson, a szanaszét repülő tárgyakon, a két holttesten, aztán szeme megállapodott Castle arcán. Néhány óra alatt hogyan jutottak a mindent megváltoztató vacsorától idáig? Finoman megsimogatta a férfi arcát ott, ahol nem látott rajta égésnyomot. Felpillantott Espo-ra- aki éppen a mentőket, majd a kollégáit hívta, aztán figyelmét újra az íróra fordította. Nem tudta, milyen sérüléseket okozott a robbanás ereje, ezért nem merte megmozdítani, csak simogatta, és ösztönösen a nevén szólítgatta, hátha magához tér. Már hallotta a szirénákat, amikor a férfi szemhéja megrebbent.

Sötétség és fájdalom. Ennyit érzékelt a világból Castle. Aztán egy érintést, ahogy egy puha, meleg kéz végigsimított az arcán. Hangok a távolból, nagyon messziről ... mintha az ő nevét suttognák. Megpróbálta kinyitni a szemét, de nem tudta akaratával irányítani a szemhéjait. Aztán mégis. A fény gyenge volt, pupillája mégis azonnal összehúzódott, ennek ellenére hunyorgott. A homályos folt, amit először érzékelt, lassan alakot öltött. A világ leggyönyörűbb arcát látta.

- Kate - formálták ajkai a szavakat, de nem jött ki hang a torkán, csak bámulta a könnytől sötéten tündöklő szempárt.

- Sssss! Ne beszélj! Most az egyszer ne beszélj! - húzta végig a nő finoman az ujját a férfi száján. - Csak maradj velem! Kérlek! - mondta, aztán letörölte az arcán megállíthatatlanul legördülő könnycseppeket. - Mindjárt itt a mentő. Nem lesz  semmi baj! Nem lesz semmi baj - ismételgette megnyugtatásul magának is.

- Hölgyem! Kérem, lépjen hátrébb! - szólította meg egy odaérkező mentős, miközben két erős kar határozott mozdulattal átölelte, felhúzta a földről és távolabb kísérte. 

- Nem lesz semmi baj - ismételte Espo a szavakat, miközben karjával szorosan tartotta az egyre jobban remegő nőt.

Kate érezte, ahogy csökken vérének adrenalin szintje, úgy ernyednek el az izmai. A pánikszerű rettegést felváltotta a szorongás, amelyeket az agyában minden átmenet nélkül feltörő kérdések sora idézett elő. Castle túléli? Teljesen rendbe jön? Mi lesz ezután kettejükkel? Tud a férfiban újra bízni? Titkol még valamit? Ki volt a bérgyilkos, és ki volt a túsza? Mit tartalmazott az aktatáska?

Most nem akart gondolkodni. Egy mentős lépett hozzá, mindenáron meg akarta vizsgálni. Miután sikerült meggyőznie, hogy nincs semmi baja azon kívül, hogy tompán hall, a férfi visszament a Castle körül sürgölődő társaihoz. 

Kate vett egy nagy levegőt, szemét egy pillanatra behunyta, mire a remegés megszűnt. Újra a kemény, rettenthetetlen Kate Beckett nyomozó volt. Ellépett Espo mellől, aki megérezte a változást, és levette a nő válláról a kezét.

- Köszönöm - nézett rá egy pillanatra a nő, aztán határozott léptekkel, jelvényét felmutatva a mentősökhöz ment.

- Tájékoztatást kérek! - csengett keményen a hangja, de a szeme elé tároló látványtól érezte, hogy újra elgyengülnek a lábai. Castle még mindig a földön feküdt. Magánál volt, de zavart, ijedt tekintettel nézett az egyenruhásokra, arca néha eltorzult a fájdalomtól. Ingét kigombolták, az egyik orvos éppen a mellkasát vizsgálta fonendoszkópjával, míg egy másik mentős feltűrte az ingujját és infúziót kötött be a karjába.

- Az úron - intett fejével Smith felé az egyik mentőorvos - sajnos már nem tudtunk segíteni. - Mr. Castle életfunkciói jók, de be kell vinnünk a kórházba. Nem kizárt, hogy belső sérüléseket is szenvedett, de erről csak a vizsgálatok után tudunk nyilatkozni. Az arcán égési sérülések vannak, és valószínűleg eltört a bal bokája - fejezte be az orvos. Közben bekötötték az infúziót, és a vizsgálatot is befejezték.

Kate tehetetlenül figyelte, ahogy Castle-t megemelik, hordágyra fektetik, és betolják a mentőbe. Bár még dolgozott benne a harag és a csalódás, amiért ezt az egészet eltitkolta előle a férfi, szíve szerint rohant volna az autóhoz, hogy megérintse, biztassa, hogy minden rendbe jön, hogy aggódva fogja a kezét, de tudta, hogy nem mehet. A robbanás helyét már ellepték az egyenruhás rendőrök, hamarosan megjelennek a nyomozók is, és neki vallomást kell tennie a történtekről.

- Egy percre még odamehetsz - hallotta meg Espo hangját. A nyomozó felé fordult, aki cinkos mosollyal az arcán fejével a mentő felé intett.

Egy pillanatig habozott, aztán bizonytalanul elindult. Egy fiatal mentős éppen be akarta csukni a hátsó ajtót, amikor Beckett rákiáltott: - Várjanak! - A mentős mozdulata megállt, és engedelmesen hátrébb lépett, hogy a nő be tudjon szállni.

Castle a hordágyon fekve megkönnyebbülten érezte a fájdalomcsillapító jótékony hatását, ami jót tett a testének, de a lelkét nem szabadította meg a keserűségtől. Néhány óra alatt a mennyországból a pokolba került. Biztosan tudta, hogy elvesztette Kate-t. Vajon megbocsát neki valaha? Becsukta a szemét, hogy megakadályozza az összegyűlő könnyek lecsorgását, de hiába. Érezte, ahogy szeme sarkától a halántékáig csörgedezik a kis sós patak.

- Castle - tört utat Kate hangja az agyába. Felnézett, és a nő furcsa arckifejezésével találta szembe magát. Még soha nem látta ilyennek. Harag, csalódás, aggodalom, féltés és ... szerelem! Igen, ez mind jól kiolvasható volt a gyönyörű vonásokból és a ragyogó szempárból.

- Kate, én ... - nyögte erőtlenül. - Kérlek ...

- Most ne beszélj! Később ezért még számolunk! Istenemre mondom, ha még egyszer ilyet teszel velem, én lelőlek! - mondta összeszűkült szemmel a nő, miközben szája sarkában mosoly bujkált. Végigsimított a férfi könnyáztatta halántékán, aztán kiszállt a mentőből.

Castle még szólásra nyitotta a száját, aztán becsukta. Sóhajtott egyet, és elmosolyodott. Ezek szerint még szóba áll vele Kate, tehát van remény. Azt sem bánta, ha fejmosást kap tőle, vagy lehordja a sárga földig, csak ne forduljon el tőle. Vajon mit értett azon, hogy "ha még egyszer ilyet teszel velem"? - töprengett az író. Szerette volna, ha az érte való aggódásra gondolt volna Kate, mert azt látta rajta, hogy féltette az életét, de valószínűbbnek tartotta, hogy az eltitkolt aktára gondolt. Aztán a nő tekintetére és a mosolyára gondolt. Becsukta a szemét, hogy beleégesse a képet az agyába, de a gyönyörű képet felváltotta egy szorongó gondolat. Most tisztult ki annyira a tudata, hogy Smith-re gondoljon. Emlékezett, hogy egy csapat mentős a tőle néhány méterre fekvő férfihez ment, aztán otthagyták.

- Mi lett a másik sérülttel? - kérdezte félve a mentőstől.

- Sajnálom - mondta szánakozással a szemében a férfi. - Ő nem élte túl.

Castle keserűen gondolt arra, hány embernek kell meghalnia, hogy egy magas pozícióban levő gyilkos biztonságban érezhesse magát! Aztán eszébe jutott az aktatáska, ami valószínűleg porrá égett a felrobban autóban, de Smith azt mondta, az eredeti dokumentumokat biztonságba helyezte. De hova? Talán már soha nem tudják meg, hacsak a férfi nem tett biztonsági óvintézkedést arra az esetre, ha valami érné. Talán az ügyvédje tud valamit! Milyen jó lett volna, ha rábízza azt a titkot! - sóhajtott, és újra behunyta a szemét. Lepergette maga előtt a tetőn lejátszódó eseményeket, felidézte az elhangzott mondatokat egészen addig, amíg visszaadta az aktatáskát Smith-nek.

- A kabátom! - kiáltott fel. - Hol van a kabátom? - kérdezte sürgetően a meglepődött mentőstől, aki arra gondolt, talán agyrázkódása van a betegnek, hogy ilyen állapotban ennyire odavan a kabátjáért.

- Itt van - emelt fel egy csomagot, amibe a zakót csomagolták, miután levették a férfiról a vizsgálat és az infúzió miatt.

- Kérem, megnézné, mi van a zsebében? - kérte az író szinte könyörögve.

- Persze, ha ez megnyugtatja, de maradjon fekve, és ne mocorogjon! - szólt rá a mentős, aztán kihúzta a zakót, belenyúlt az egyik, majd a másik zsebébe, és egy kicsi, kemény papírlapot mutatott fel. - Ezt keresi?

- Igen, ezt - vette el a papírt Castle. Szeme elé emelte, és döbbenten megforgatta az ujjai között. - Miért adott egy névjegykártyát? - motyogta maga elé, miközben értetlenül nézegette a lapot, amin a Michael Smith név állt, alatta a jogi tanácsadó felirat, és egy New York-i cím.

Az orvos már egészen biztos volt abban, hogy a betegnek agyrázkódása van.      

A mentő hamar a kórházba ért. A nővérek és az orvosok kedvesek voltak vele, de hiába mondta, hogy csak a bokája fáj, egy csomó vizsgálatot végeztek el rajta, aztán lefertőtlenítették az arcán levő sebeket és begipszelték a bal lábát a térdéig. Már éppen arra gondolt, hogyan menjen haza, amikor a vizsgálóágy mellé állt egy orvos, és közölte vele, hogy a törésen és az arcán levő égési sérüléseken kívül csak néhány zúzódás van a hátán, ennek ellenére délig mindenképpen benn tartják megfigyelésen.

- Nem, nem! Haza akarok menni! - ellenkezett, és már szállt volna le az ágyról, de az orvos megfogta a vállát.

- Mr. Castle! Adjon hálát az égieknek, hogy ennyivel megúszta, és ne hívja ki maga ellen a sorsot! Meg is halhatott volna - mondta komolyan az orvos.

Castle Smith-re gondolt, és szomorúan bólintott. 

- Mindjárt szólok Margo nővérnek, ő majd elviszi a szobájába, segít átöltözni és visz egy kis innivalót, meg egy mankót - mondta az orvos, aztán egy intéssel elbúcsúzott.

- Margo nővér? - kutatott az emlékeiben Castle az ismerős név kapcsán. - Csak nem ... ? - kapott a homlokához szenvedő arccal. Már csak abban reménykedett, hogy a nő nem emlékszik rá a sok beteg között, vagy egy másik Margo nővérről van szó, de néhány másodperc múlva a reményei szertefoszlottak.

- Á! Mr. Castle! Örülök, hogy látom! Szinte éreztem, hogy egyszer még találkozunk! - lépett a vizsgálóba egy kerekesszéket tolva maga előtt a jó kedélyű, határozott fellépésű Margo nővér. Szinte semmit nem változott. Molett alakján ugyanúgy feszült a fehér egyenruha, mint egy évvel ezelőtt, sötét bőre mellett szinte vakítottak fehér fogai, és most is folyamatosan mosolygott, mint aki nem ismer lehetetlent. – Na, ne nézzen ilyen rémülten! Nem eszem meg! Ha jó fiú lesz, még injekciót sem kap, mert ha jól emlékszem azzal volt egy kis problémája - kacsintott, miközben jóízűen nevetett.

- Én is örülök - mondta Castle meggyőződés nélkül, és nyelt egyet. Soha nem tudott ellenállni az ilyen elementáris energiával és életkedvvel rendelkező nőknek, általában zavarba jött a jelenlétükben.

- Az előbb telefonált Beckett nyomozó, és a hogyléte felől érdeklődött. Mondtam neki, hogy ne izguljon, csalánba nem üt a mennykő, és nem lesz semmi baj, 6-7 hét alatt a törött bokája is meggyógyul - csacsogta a nővér, miközben segített a betegnek a kerekesszékbe átülni, majd a szobájába tolta.

Castle sóhajtott egyet, és halványan elmosolyodott. Talán akkor aggódik értem - gondolta reménykedve.

- Még mindig a társa? Vagy már több? - érdeklődött ártatlanul a nővér, de amikor látta, hogy a férfi arcán szomorúság suhan végig, már tudta, hogy jobb lett volna nem kérdezősködni.

- Nem tudom - nyögte fájdalmasan Castle, miközben egy lábon ugrálva átvergődött a kerekesszékből az ágy szélére. A nővér lehúzta róla az inget, és ráadta a kórházi hálóinget, közben rosszallóan nézett rá.

- Mi az, hogy nem tudja? - kérdezte komolyan, mintha megérezte volna, hogy a betegnek szüksége van arra, hogy valakinek kiöntse a lelkét.

- Ma este egy romantikus vacsorán nem mondta ugyan ki, de tulajdonképpen bevallotta, hogy szeret. Azt mondta, szeretné, hogy ha mint férfi, a társa lennék. Aztán történt valami, amivel mindent elrontottam, és fogalmam sincs, szóba áll-e még velem valaha - nézett olyan szomorúan a nővér szemébe, hogy a nő önkéntelenül megfogta a kezét.

- Gondoltam, hogy valami hülyeséget csinált, hogy újra idekerült, de mondok én magának valamit - nézett igéző, koromfekete, csillogó szemeivel Castle bánatos tekintetébe. - Az a nő egy évvel ezelőtt úgy odavolt magáért, hogy képes volt még engem is beszervezni abba a színjátékba, csak hogy ő ápolhassa. Az előbb pedig, amikor telefonált, remegett a hangja. Higgye el, maga fontos neki! - Elengedte a férfi kezét, felrázta a párnáját, megvárta, amíg lefekszik, aztán betakarta.

- Köszönöm - nézett rá hálásan Castle. Jólesett valakinek elmondani a legnagyobb félelmét, és jó volt bíztató szavakat hallani.

- Itt a mankó, ha ki kell mennie. Nehogy ráálljon a gipszre! Megvárom, amíg ezeket beveszi - nyújtott át neki két tablettát és egy pohár teát. Castle engedelmesen lenyelte a gyógyszert, és visszadőlt a párnára. - Most pihenjen! Lassan hajnalodik. Tudja! Új nap, új remények - mosolygott újra megállíthatatlanul a nővér, és kiment.

Castle soha nem érezte még magát ilyen magányosnak. Becsukta a szemét. Mint egy film összekevert filmkockái villantak fel agyában az este és az éjszaka képei, aztán a fájdalomcsillapító és a nyugtató legyőzték a tudatát, és mély, gyógyító álomba merült.

Kate egy darabig nézett a mentő után, ami elvitte a férfit, akit szeretett, és akiben csalódott. Ki kell derítenie, mi volt ez az egész. Vett egy nagy levegőt, hogy feltörekvő dühét visszaszorítsa. Most nem engedheti meg, hogy az érzelmei vezessék. Megfordult és Espo-ra nézett. A nyomozó tudta, hogy nem kerülheti el a beszélgetést Kate-tel, bár jobban szerette volna, ha ezt Castle teszi meg. 

- Javi, mi ez az egész? - szikrázott a nő szeme, ahogy a nyomozóhoz lépett.

- Beckett, én csak néhány napja .... - kezdte Espo, de a mögöttük csikorgó fékekkel megálló autók hangjára elhallgatott, és megfordultak.

- Beckett nyomozó! Mi a fenébe keveredtek? Jelentést kérek, azonnal! - vágta be az autó ajtaját Gates kapitány, és dühtől összeszűkült szemmel lépett az emberei elé.

- Fogalmam sincs, Uram - mondta higgadtan az igazságot Beckett. Amire gondolt, azok csak a sejtései, nem pedig tények, és úgy gondolta, azokról nem kötelessége beszámolni a felettesének. Közben azon töprengett, hogy az ördögbe került ide ilyen hamar a kapitány.

- Ne akarja kivívni a haragomat azzal, hogy hülyének néz. Autós üldözés egy parkolóházban, egy ember bennég a kocsiban, egy meghal, a firkásza kórházban, Esposito nyomozó és maga pedig fegyverrel a kezében rohangál. Ne mondja nekem, hogy nem tudja mi történt! - sütöttek Gates szavai.

Beckett felhúzott szemöldökkel hallgatta a nőt. Csodálta, hogy ilyen jól informált, bár most eltekintett volna ettől a kiváló tulajdonságától.

- Kérhetem, hogy ezt az őrsön beszéljük meg? - próbált egy kis időt nyerni Kate. Amíg a kapitányságra mennek, ki tudja faggatni Espo-t, és megbeszélhetik, milyen történetet adjanak elő Gates-nek.

A kapitánynak csak egy másodperc kellett, hogy felmérje a helyzetet, és már döntött.

- Maga oda száll be! - szólt Esposito-nak, miközben az egyik rendőrségi Ford-ra mutatott. - Maga pedig hozzám - parancsolta Beckett-nek.

Kate elhúzta összeszorított száját, és dühösen vette tudomásul, hogy a kapitány átlátott rajta, így hát szó nélkül követték az utasítását.

- Éjjel két óra van. Szívem szerint az igazak álmát aludnám, úgyhogy nem vagyok jó kedvemben - lépett az irodájába Gates, miután egy szó nélkül ülték végig az utat a tetthelytől a kapitányságig. Leült a székébe, és kérdő tekintettel nézett az előtte álló két nyomozóra.

Esposito Beckett-re nézett, és belekezdett.

- Néhány nappal ezelőtt hívott fel Castle, hogy beszélnünk kell, mert lehet, hogy Beckett veszélyben van.

- Castle! Mr. Castle! - vágott a szavába Gates dühösen, mintha sejtette volna, hogy a minden lében kanál írónak köze van az eseményekhez. - Tudhattam volna!

Esposito beszámolt Smith-ről és az aktáról, de Montgomery kapitány szerepéről mélyen hallgatott. Elmondta a Smith és Castle közti megállapodást, miszerint amíg Castle el tudja érni, hogy Beckett ne nyomozzon az édesanyja gyilkosa után, addig nem bántják, cserébe a gyilkost felfedő akta is titokban marad. Castle tudta, hogy csak így védheti meg Beckett életét, ezért belement az alkuba. Úgy tűnt azonban, hogy a gyilkos meg akarta szerezni az aktát. Smith találkozni akart az íróval, aki őt hívta segítségül, hátha veszélybe kerülnek.

Espo a beszámoló alatt néha Beckettre pillantott, aki döbbenten hallgatta a nyomozót. Hirtelen értelmet nyert az egész eseménysor, sejtései beigazolódtak. Mérhetetlenül dühös volt. Hogyan képzelte Castle, hogy ezt eltitkolja előle, hogy irányíthatja az életét? Ez az ő élete! Csakis az övé!

- És hogyan került oda Beckett nyomozó? - fordította tekintetét a kapitány Kate-re, aki megpróbálta rendezni az érzéseit és a gondolatait. Mégsem kezdheti onnan a történetet, hogy együtt vacsorázott Castle-lel a férfi lakásán, és amikor szerelmet vallott neki, az egy telefonhívás miatt csapot-papot otthagyva elrohant, ő meg lenyomoztatta a telefonja GPS-ét, és követte.

- Castle gyanúsan viselkedett, ezért követtem - kezdte, aztán beszámolt a tetőn történtekről, az ütközésről és a robbanásról.

- Miért hagyta, hogy Mr. Castle kockáztassa az életét azzal, hogy ki akarta menteni azt a Smith nevű férfit?

- Nem hallgatott rám - szűrte a szavakat a foga között haragosan Beckett. Néha szórakoztatta, hogy a férfi olyan, mint egy szófogadatlan ötéves, de most dühítette, ráadásul Gates is szembesül vele, hogy képtelen irányítani a férfit.

- Ne vegye a lelkére - mondta meglepetésére megértő hangsúllyal a kapitány. - Ismerem - legyintett lemondóan, aztán hátradőlt a székében, és elgondolkodva nézett a két, előtte álló nyomozóra.

- Mehetünk, Uram? - kérdezte türelmetlenül Beckett.

- Hívja fel a kórházat! Kérdezze meg, hogy milyen súlyosak Mr. Castle sérülései! Most! - tette hozzá, amikor látta a nyomozó tétovázását.

Kate bólintott, és tárcsázott. Soha nem örült még ennyire a felettese parancsának! Egész úton az járt a fejében, hogy mi lehet a férfival, és néha az égiekhez fohászkodott, hogy ne legyen komolyabb baja. Végre telefonálhatott! A félelemtől összeszorult a gyomra, és alig tudta legyőzni hangja remegését. A hívás után szenvtelenül beszámolt a férfi sérüléseiről. Magának sem akarta bevallani, hogy mennyire megkönnyebbült.

- Rendben. Hazamehetnek. Reggel bemegyek a kórházba, mert személyesen akarom meghallgatni Mr. Castle történetét - intett a kezével, hogy mehetnek. - És eszükbe ne jusson addig beszélni vele! Megtiltom! - szólt utánuk.

Ahogy kiléptek a kapitány irodájából, Beckett megragadta Esposito karját, és szembe fordult a nyomozóval.

- Mit kellett volna tennem? - előzte meg kérdésével Espo a nőt.

- Mit? Elmondani nekem! De te vele szövetkeztél! - kiabált Kate.

- Ha elmondom, te odarohantál volna az aktáért, utána pedig egyenesen a gyilkos karjaiba! - kiabált a férfi is. Ekkor kivágódott Gates ajtaja, és meghallották a halk, de annál erélyesebb hangot.

- Ezt itt és most befejezik! Hazamennek és lecsillapodnak, 11 órakor pedig nyomozóhoz méltó viselkedéssel megjelennek az irodámban, kezükben a jelentéssel!

Kate felkapta a blézerét, és hatalmas lépéssel elindult a lift felé. Taxival ment haza, hiszen az autója a parkolóházban maradt. Belépett a lakásba, és nekitámaszkodott az ajtó melletti falnak. Megcsóválta a fejét, miközben kezével a hajába túrt, szeméből pedig megállíthatatlanul peregtek a könnyek. Aztán erőt vett magán, levetkőzött, és beállt a forró zuhany alá. Megpróbált ellazulni, de a megválaszolatlan kérdések ott dübörögtek az agyában. Lefeküdt, de tudta, hogy csak álmatlan forgolódás vár rá. Reggel felé mégis elbóbiskolt, mert kopogtatásra riadt.

- Kate! Én vagyok az! Nyiss ajtót! - hallotta Lanie türelmetlen hangját.

- Nyitom - mondta erőtlenül. Örült is, meg nem is a látogatónak. Fáradt volt és tele volt zavaros gondolatokkal és érzelmekkel, ugyanakkor rettentő magányosnak érezte magát.

Néhány perc múlva a nappaliban ültek, és kevergették a tűzforró feketekávét.

- Beszélned kell vele - szólalt meg Lanie szomorú tekintettel. Majdnem megszakadt a szíve, amikor barátnője karikás, kisírt szemébe nézett, amiből csak keserűséget és tehetetlen haragot olvasott ki.

- Nem tudod, mi történt Lanie! - harapta be idegesen a száját Kate.

- Javi mindent elmesélt.

- Van, amit nem tud - sóhajtotta, aztán vett egy nagy levegőt. - Nála vacsoráztam, és elmondtam neki, hogy szeretem. Igaz nem mondtam ki, de mégis. Aztán kiderült, hogy elárult.

- Kate, most a csalódás és a harag határozza meg a gondolataidat. Próbáld külső szemlélőként nézni a helyzetet, hiszen nyomozóként jó vagy ebben. Tárd fel az okokat, és tedd őket a tények mellé. 

- Az én életemről döntött Lanie! Nem volt joga hozzá - eredtek el Kate könnyei.

- Ő szeret téged Kate! Nagyon régóta szeret, és ezt te is tudod. Azt is megkockáztatta, hogy elveszít, ha megtudod a titkát azért, hogy megvédjen. Az elmondottakból nekem úgy tűnik, hogy az életét is kockára tette érted - mondta halkan, de jelentőségteljesen. A törvényszéki orvosszakértő ugyan halottakkal dolgozott, mégis értett a megsebzett lélekhez. Nyitott könyv volt előtte két barátja zűrös érzelmi élete, és szomorúan látta, hogy amint tesznek egymás felé egy lépést, valami ok folytán mindig megbonyolítják a saját helyzetüket.

- Ehhez akkor sem volt joga - ellenkezett tovább Kate. - Ráadásul majdnem megölette magát!

- Á! Szóval féltetted - állapította meg közömbös hangsúllyal az orvos, de magában hálát adott az égieknek. Ha féltette Castle-t, akkor nincs minden veszve kettejük között.

- Igen, féltettem! És akkor mi van? Négy éve a sarkamban lohol, ismeri minden titkomat és gondolatomat, és én is az övét - legalábbis azt hittem. Szeretem, vagy inkább csak szerettem! A robbanás után azt hittem, hogy meghalt, és én még soha nem éreztem olyan félelmet, mint akkor. De most úgy érzem, soha nem tudok neki megbocsátani - hadarta, miközben maga is érezte, milyen csapongók a gondolatai. Lanie szemébe nézett. Várta, hogy barátnője megérti, egyetért, együtt haragszik vele Castle-re, és végül együtt sír vele a férfiak kegyetlenségén, de a nő nem szólt semmit.

Kate letörölte a könnyeit, egy húzásra kiitta a kávét, aztán figyelte, ahogy Lanie elgondolkodva kevergeti, majd lassan kortyolgatva megissza a magáét.

- Szeretlek Kate - szólalt meg komolyan barátnőjére emelve tekintetét. - A legjobb barátom vagy, és mindennél jobban szeretném, hogy boldognak lássalak! Csak egy dolgot kérek: gondold végig, te mit tettél volna a helyében! - Lágyan megfogta Kate kezét, biztatón megszorította kicsit, aztán elengedte és felállt. - Csak gondold végig! Jó? - mondta még egyszer a nyomaték kedvéért. Az órájára nézett, aztán vette a kabátját, és a kijárat felé indult. - Mennem kell, nyolcra a boncteremben kell lennem - sóhajtotta. Ahogy behúzta maga mögött az ajtót, még visszapillantott Kate-re, aki magába a roskadva ült, és összehúzott szemöldökkel töprengett a válaszon.

Gates kapitány nem szokott hozzá, hogy ő menjen valakit kihallgatni, és ne ő elé járuljon a tanú, vagy a gyanúsított. Nem tett volna kivételt, ha nem Beckett-ről lett volna szó. Ő volt a legjobb nyomozója, és nem akarta, hogy belekeveredjen valamibe, ami veszélybe sodorhatja akár a karrierjét, akár az életét. Az írót sokáig ki nem állhatta. Nem rendőr, így nincs semmi keresnivalója az őrsön - gondolta az első időben, de egy év alatt megállapította, hogy Montgomery kapitány nem véletlenül engedte a nyomozók között lábatlankodni. Igaz, hogy most is az idegeire ment a lehetetlen poénjaival és a tényeket mellőző fantasztikus elméleteivel, mégis határozottan hasznos volt az ügyek megoldásában, és bár nem értette miért, jó hatással volt Beckett hangulatára, és ennek következtében munkavégzésére is. Miután megkérdezte a recepción, hogy melyik szobában fekszik az író, határozott mozdulattal benyitott. - Jellemző! Egy órát pazaroltam rá az életemből, ő meg lehet, hogy rég meglépett a kórházból - gondolta összeszorított szájjal, haragosan nézve az üres ágyra, miközben tudatosult benne, utálja, hogy a férfi nem tiszteli a szabályokat. 

Éppen vissza akart fordulni, amikor nyílt a mosdó ajtaja, ahonnan mankóval, egy lábon ugrálva bicegett ki az író. A hálóinges, csetlő-botló férfi látványára Gates arcán átsuhant egy mosoly.

- Igazán csinos, Mr. Castle - mérte végig cseppnyi gúnnyal.

- Kapitány! - maradt tátva Castle szája meglepetésében, aztán zavarában nyelt egyet. Tudta, hogy előbb-utóbb sor kerül erre a beszélgetésre, de remélte, hogy inkább utóbb. Amilyen gyorsan csak tudott, befeküdt az ágyba és betakarózott.

- Most pedig az igazat! Kíméljen meg a fantazmagóriáitól! - húzott az ágy mellé egy széket a nő, és szigorú tekintettel kutatta az író végtelenül szomorú arcát.

Castle egy darabig szótlanul bámulta a takaróját. Végiggondolta, mi történhet, ha elmondja az igazat, és mi, ha eltitkol valamit. Az igazság győzött. Megköszörülte a torkát, és belekezdett. Elmondta a tényeket, de nem említette sem Montgomery kapitány nevét, sem a Kate iránti érzéseit. Nem tudta, hogy Beckett és Esposito mit mondott, ezért a lehető legszűkszavúbban számolt be az eseményekről.

- Látom, tényleg beteg. Semmi CIA, UFO-k vagy zombik? Gyanúsan hihető, amit mond - méregette gyanakodva a nő. - Mit tud az eredeti aktákról?

- Semmit - mondta, és vacillált, hogy megemlítse-e a névjegykártyát, de aztán hallgatott.

- Ugye tisztában van azzal, hogy Beckett most került igazán veszélybe? Ha nem találjuk meg az aktát, az anyja gyilkosa minden következmény nélkül elsöpörheti az útjából, hiszen Smith már nem hozhatja nyilvánosságra az iratokat.

Castle most nézett először a nőre, amióta belekezdett a történetbe. Meglepődött. Gates szemében nem haragot látott, hanem elszántságot.

- Meg kell találnunk az aktát, úgyhogy ki vele! - nézett kemény, átható tekintettel a férfi kétségbeesett szemébe, és Castle tudta, hogy a nő simán átlát rajta. - Ha látni akarja még egyszer belülről a kapitányságot, akkor elmondja, amit tud! No meg, ha jelent magának valamit Beckett nyomozó élete!

- Smith adott egy névjegykártyát, amikor a támadó túszul ejtette - mondta halkan, szemlesütve az író.

- Egy névjegykártyát? Ez minden? - ráncolta homlokát a nő.

- Igen. Biztos, hogy jelent valamit, de nem tudom, hogy mit.

Gates felállt, jelezve, hogy vége a kihallgatásnak. Castle félve nézett utána, mert még mindig nem tudta, hogyan fogja kezelni az ügyet, és az ő szerepét.

- Hallom, hogy délben elengedik. Szeretném, ha utána fogná a mankóit, bevonszolná magát a kapitányságra, és megmozgatná a fantáziáját! - mondta a nő, majd hozzátette: - Soha nem hittem, hogy egyszer ilyet mondok, de ha elmondja valakinek, akkor megismeri az igazi Vaslady-t! - szórt villámokat a szeme, azzal magára hagyta a döbbent írót.

Castle nyelt egyet. Belegondolt, hogy néhány óra múlva találkoznia kell Kate-tel, és a szemébe kell néznie. Egyáltalán, szóba fog vele állni a nő? Becsukta a szemét, és felidézte a mentőben elhangzott mondatokat és Kate tekintetét. Úgy kapaszkodott a képbe, mint hajótörött a mentőövbe. Az életét jelentette a nő, a jövőjét. Aztán Gates meglepő látogatásán gondolkodott. Félelem szorította össze a szívét, amikor arra gondolt, hogy Kate ebben a pillanatban is veszélyben lehet, és ő semmit nem tehet ellene. Vagy mégis? Felült az ágyban és elővette a névjegykártyát. Oka volt, hogy abban a vészterhes pillanatban Smith a kezébe csúsztatta a papírt. Talán abban az épületben tartja az eredeti aktát, ami az irodájaként szerepel a kártyát? Nem igazán hitte, hogy ilyen egyszerű lenne a megoldás.

Kate Beckett ma nem akart nyomozó lenni. Szerette a munkáját akkor is, ha rendkívül sok fájdalommal járt, mert a tudat, hogy jobbá teheti a világot, elégedettséggel töltötte el. Az este és az éjszaka történtek azonban túl sok volt. Felszakadt a legmélyebb seb a lelkén. Újra érezte a rémületet, amit az édesanyja meggyilkolásakor érzett, és újra érezte a meddő nyomozás okozta csalódást, hogy nem tudta elfogni a gyilkost ennyi éven át. El akarta űzni az érzéseket, de rájött, hogy azért képtelen rá, mert az éjjel ugyanazokat élte át, csak most Castle-lel kapcsolatban: a rémületet, amikor azt hitte, hogy meghalt a férfi, és a csalódást, amikor rájött, hogy egy évig hazudott neki. Szeretett volna otthon maradni, és nyalogatni a sebeit, inni valami erős lélekgyógyítót, sírni, dühöngeni, egyedül lenni. Lanie szavai azonban át meg át törtek az önsajnálaton. Ezért sem akart most nyomozó lenni. Ha külső szemlélőként csak a tényeket nézte, akkor megértette Castle döntését, ennek ellenére haragudott rá. Nagy nehezen összeszedte magát, és bement az őrsre. Egy intéssel üdvözölte a Ryan-t, és leült az asztalához. Espo-ra nézett, aki mogorva arccal gépelte a jelentését anélkül, hogy felnézett volna Beckett-re. Kate sóhajtott egyet, és kedvetlenül gépelni kezdett, hogy 11-re elkészüljön. Semmi kedve nem volt egy késés miatt Gates kioktatását hallgatni a pontosság erényéről. Ahogy a szavak mondatokká formálódtak a monitoron, úgy szorult össze a gyomra az emlékek hatására. Fél óra múlva döbbenten vette tudomásul, hogy még alig írt valamit. Megpróbált koncentrálni, de gondolatai egyre gyakrabban jártak azon, hogy mi lehet az íróval. Maga elé képzelte, ahogy az ijedt férfi mindent bevall a szigorú és félelmetes Gates kapitánynak, bár remélte, hogy nem vall be mindent. A kihallgatás gondolata mosolyt csalt az arcára, de azonnal le is torkolta magát: - Mi a fene van veled Kate? Gyűlölnöd kellene, te meg mosolyogsz a kapitány iránti gyerekes félelmén!

Éppen végzett az eléggé szűkszavúra sikeredett jelentéssel, amikor a kapitány beviharzott az irodájába. Egymásra néztek Espo-val, de egyikük sem szólt. Beckett fogta a dossziét, kopogott, és belépett az oroszlánbarlangba.

- Ha arra kíváncsi, hogy mit mondott Mr. Castle, megnyugtathatom, hogy megerősítette a történetüket - előzte meg a kapitány, mire a nyomozó csak bólintott. - Egyébként a mankókat és a kidekorált arcát leszámítva, jól van, délben hazamehet.

Beckett nem szólt semmit, csak olyan halkan sóhajtott fel megkönnyebbülten, hogy meg ne hallja Gates. Letette a jelentést az asztalra, és megvárta, hogy felettese belepillantson.

- Rendben - mondta hidegen a nő. - Most, hogy ezzel végzett, elkezdheti elemezni a helyszínelők által begyűjtött adatokat: ujjlenyomatok, fegyver, lopott autó, bármi, ami a támadójuk személyazonosságának megállapításában segíthet, no és kiderítheti, ki volt ez a bizonyos Michael Smith! A társa ebben az ügyben Ryan nyomozó lesz! - adta ki az utasítást, aztán feltette szemüvegét, jelezve, hogy a részéről vége a beszélgetésnek.

Beckett visszaült az asztalához. Ryan, mintha tudná, hogy miről beszélt a két nő az irodában, a nyomozó asztalára tette a helyszínelőktől kapott mappákat, tele a legfrissebb adatokkal.

- Te nézd át az ujjlenyomatokat a rendszerben, én megpróbálom kideríteni, ki volt az a férfi, aki őrizte az édesanyám gyilkosának kilétét őrző aktát! - mondta a nyomozónak, aki megfogta a mappák egy részét, és egy szó nélkül visszaült az asztalához. Ryan érezte, hogy robbanásig feszült a hangulat, ezért jobbnak látni, ha megjegyzések nélkül végzi a feladatát.

Kate egyre többször nézett az órára, ahogy közeledett a dél. Nem értette magát. Haragszik Castle-re, mégis azon jár az esze, hogyan jut haza begipszelt lábban a sérült író. Miért félti, és miért aggódik érte? Újra az órára nézett: 12:35 - állt a monitor sarkában. Hirtelen elhatározással fogta a blézerét, és hatalmas léptekkel kiviharzott az őrsről. Ahogy közeledett az író lakásához, egyre jobban kételkedett abban, hogy jól döntött. Minek megbeszélni a dolgokat? A tények magukért beszélnek! - töprengett, de valami láthatatlan erő a tetőtéri lakáshoz vezette.

- Mr. Castle, készen vannak a papírjai, hamarosan hazamehet - lépett a szobába Margo nővér, arcán a letörölhetetlen mosollyal. - Ó! Látom ezzel a jó hírrel sem tudtam jókedvre deríteni. Feküdjön nyugodtan! Bekenem az arcán levő sebeket, így gyorsan és heg nélkül gyógyulnak, hogy a társa ezután is sármosnak találja.

- Mondtam, hogy most vesztettem el - morogta sértődötten a férfi.

- No-no! Nem lennék én abban olyan biztos! Ha valamit nagyon akar az ember, akkor tegyen meg mindent a célja eléréséért, és akkor sikerrel jár - mondta optimista meggyőződéssel, miközben egy átlátszó géllel bekente az égésnyomokat.

- Nem ismeri őt! Kate Beckett a legkülönlegesebb nő, akivel valaha találkoztam.

- Hát, akkor gondolom, megéri a harcot! - A nővér szavai szelíden, és biztatóan hangzottak. Aztán sóhajtott egyet. - Na, most jön a neheze!

- Igen, most jön a neheze - bólintott egyetértően Castle, miközben ijedten kapott a takaró után, amit a nővér le akart húzni róla.

- Sajnálom, de a véralvadásgátló injekciót nem ússza meg akkor sem, ha cirkuszt csinál. Ismer engem! - nevetett a nő, és egy határozott mozdulattal megszabadította az írót a takarótól, és felhúzta a hálóingét.

- De ... de most ... miért? Én ... - dadogta félve Castle, de a nővér mit sem törődve az ellenkezéssel, lefertőtlenítette a köldöke melletti területet, összecsípte a bőrt, és már bele is nyomta a hatóanyagot.

- Ssssz ... - szisszent fel a férfi, mire a nővér jót derült rajta, mert a hang jóval a tűszúrás után jött.

- Lesz valaki, aki ezt otthon beadja?

- Megoldom.

- Fogadjon szót! Fontos, hogy mindennap megkapja! Na, jöjjön, segítek felöltözni! - azzal kinyitotta a szekrényt, és elhűlve látta, hogy még mindig a füstös, kormos ruhák állnak benne. - Azt hiszem, ezekre ráférne a mosás! - lógatta jó távol magától két ujja közé csíptetve Castle zakóját.

- Hozathattam volna tisztát, de nem jutott eszembe - vágott fancsali arcot a férfi.

- Nem csodálom! Biztosan máson járt az esze!

Castle elhúzta a száját, és felvette a nem túl bizalomgerjesztő ruhadarabokat. Miután a nővér sikeresen felráncigálta begipszelt lábára a felvágott szárú nadrágot, hívott egy taxit. Éppen letette a telefont, amikor az zenélni kezdett.

- Szia, Apa! - hallotta lánya csacsogó, jókedvű hangját. - Megengeded, hogy a lányokkal elmenjünk Hamptons-ba? Nem buliznánk, csak egy kicsit még együtt lennénk az utolsó hétvégén a ballagás előtt, mielőtt végleg el kell válnunk, és a Nagyi ott maradna velünk - sorolta egy levegővétellel.

Castle hálát adott az égnek, hogy Alexis és Martha nincs New York-ban. Jobb, ha egyelőre nem szereznek tudomást a történtekről és a törött lábáról sem.

- Persze kicsim! Érezzétek jól magatokat! - válaszolt talán túl gyorsan, ami rossz érzést keltett a lányban.

- Valami baj van? - kérdezte.

- Nem, nem, csak arra gondoltam, nehogy a Nagyi elrontson benneteket - vágta ki magát Castle.

- Ugyan Apa! Nem bízol bennem?

- Benned igen, de Nagyanyádban már kevésbé!

- Akkor hétfőn találkozunk! - búcsúzott el Alexis.

- Igen, hétfőn találkozunk - mondta a férfi, de amikor letette a telefont sóhajtott egyet. Ki tudja, mi lesz még hétfőig? - töprengett.

- Emlékszem ám, hogy mennyien szeretik magát! Ne lógassa hát az orrát! - szólalt meg a nővér. - Most egyedül van, de ha hazamennek a szerettei, nem lesz magányos.

A szavak szíven ütötték a férfit. A világon mindennél jobban szereti a lányát, ha kell, az életét is odaadná érte, az anyjával pedig igazi lelki társak, mégis úgy érezte, Kate nélkül nincs magányosabb ember nála.

- Mondja! Hogy tud mindig optimista lenni? - nézett a nőre kérdőn Castle, mire az jóízűen elnevette magát.

- Azt hiszem, genetika. A szüleim is mindig "félig tele a pohár" szemlélettel nézték az életet. 

Margo nővér kitolta a kerekesszékben az írót a kórház előtt várakozó taxiig, aztán amikor beszállt, kedélyesen beszólt a hátsó ülésen fészkelődő férfinak.

- Ne csináljon butaságot, nehogy megint a kezeim közé kerüljön! - nevetett, aztán becsukta az ajtót. Az úton hazáig először a nővér nevetése csengett a fülében, aztán a szavai: "Ha valamit nagyon akar az ember, akkor tegyen meg mindent a célja eléréséért, és akkor sikerrel jár" "megéri a harcot". Benyúlt a zakója zsebébe, és előhúzta a Smith-től kapott névjegykártyát. Ki kell derítenie, hol van az akta. Forgatta a lapot jobbra, balra, fejtetőre állította, de nem látott rajta semmi különöset. Aztán megakadt a szeme a Címen: Medison 64. Miért van más betűtípussal írva a szám, mint az utcanév? 64. Megfordította a papírt. Ezzel a betűtípussal írva a négyes, megfordítva is négyesnek látszott, a hatos pedig kilencesnek.

- Meg tudná mondani, mi van a Medison 49. szám alatt? - hajolt előre a sofőrhöz.

- Persze! Egy üvegpalota, tele menő cégek és jogi képviseletek méregdrága irodáival - bólogatott elégedetten a sofőr. Ha nem is volt tehetős, a szakmájában kimagasló helyismerettel rendelkezett, és ez büszkévé tette.

Az író szemében a remény szikrája csillant. Talán valamelyik irodához van köze Smith-nek!

A taxis szemöldöke a homloka tetejére szaladt, amikor meglátta a tetemes borravalót, úgyhogy készségesen kiugrott a kocsiból, és segített az utasának kiszállni, miközben azon gondolkodott, mitől bűzlik ez az elegáns ruhába öltözött, méregdrága környéken lakó férfi.

Castle bebicegett a lakásba, és a konyha felé indult, hogy igyon egy kis narancslevet. Szeme megakadt az étkezőasztalon. Minden úgy volt, ahogy Smith telefonhívásakor hagyta. A fájdalom, amit érzett, semmihez nem volt hasonlítható. Nem szerette a romantikus szerelmes regényeket, mert úgy gondolta, hogy olyan túláradó érzelmeket írnak le, amelyek a valóságban nem léteznek. Vagy mégis? A szerelmi bánat biztosan létezik, és valóban keserű - állapította meg. Talán egy forró fürdő segít összeszedni széteső félben levő testét és lelkét, mielőtt bemegy a kapitányságra, és találkozik Beckett-tel. Nem tudta, hogyan zuhanyozhatna úgy, hogy ne ázzon el a gipsz a lábán, ezért megengedte a meleg vizet a kádba. A vetkőzésnél megküzdött a füstszagú farmerral, miközben arra gondolt, rendelnie kellene néhány bővebb szárú darabot. Óvatosan beszállt a fürdőolajtól kellemesen selymes vízbe úgy, hogy bal lábát a kád peremén nyugtatta. Becsukta a szemét, és megpróbált semmire sem gondolni. 

A Castle lakásáig tartó úton Beckett számtalan variációját végiggondolta a férfi megsemmisítésének, de minden variáció végén a fülébe csengtek Lanie szavai. A liftben úgy döntött, rögtönözni fog, de az biztos, hogy Castle nem ússza meg szárazon. Amíg töprengett, azt vette észre, hogy az édesanyja gyűrűjét forgatja a nyakában levő láncon. Ránézett az ékszerre, mintha tanácsot kérne tőle. Mindig megnyugtatta, ha megérintette, és mindig eszébe juttatta anyja szavait: "Katie, az igazság mindig győz. Lehet, hogy nem előbb, hanem utóbb, de győz. Soha ne engedd, hogy a bosszú hajtson, mert az erőszak erőszakot szül!" Más szájából elcsépelt frázisoknak tartaná ezeket a mondatokat, de az édesanyja olyan meggyőződéssel mondta őket, hogy ő is hitt bennük. Kilépett a folyosóra, és elengedte a gyűrűt. Vett egy nagy levegőt, aztán elszánt tekintettel, határozottan bekopogott Castle lakásának ajtaján.

Castle mintha valami kellemes lebegésből ébredne, kinyitotta a szemét. - Elaludtam volna a kádban? - fordult meg a fejében, de a víz még meleg volt, tehát nem sok idő telhetett el. Aztán meghallotta az erőteljes kopogást az ajtaján. Várt, de a kopogás megismétlődött újra meg újra, türelmetlenül, de ő nem mozdult. A dörömbölés abbamaradt, és Castle felsóhajtott, de csak néhány másodpercig élvezte a nyugalmat, mert meghallotta telefonja kitartó zenélését.

- Akárki vagy, holt biztos, hogy nem szállok ki ebből a mennyországból még legalább negyed óráig! - morogta maga elé, és újra behunyta a szemét, de abban a pillanatban ki is nyitotta, mert a távolból egy ismerős, és rettentő dühös hangot hallott meg.

- Richard Castle! Tudom, hogy benn vagy! - kiabálta Beckett, miután meghallotta a férfi telefonjának hangját az ajtón belülről. - Elhiszem, hogy nem mersz a szemem elé kerülni, de ha nem nyitod ki az ajtót, esküszöm, hogy rád töröm!

Az író szíve úgy vert, mint egy légkalapács. Megpróbált minél gyorsabban kievickélni a vízből. Kapkodva a derekára tekert egy fehér törölközőt, és mankóival egy lábon ugrálva, kinyitotta a fürdőszoba ajtaját.

- Megyek, nyitom! - kiáltotta, mielőtt a nő berúgná az ajtót.

Kate Beckett mindenre számított, csak az eléje táruló látványra nem. Ha egy nappal korábban látja ezt, arra gondolt volna, hogy előtte áll élete férfija, akit még soha nem látott ilyen vonzónak. Kate dühös tekintettel mérte végig, de egy pillanatra pajzán fény gyúlt a szemében. Ott állt előtte Castle, ahogyan még soha nem látta, leszámítva a maga elől is eltitkolt fantáziaképeket, amik néha megfordultak a fejében, amikor olyan közel kerültek egymáshoz, hogy szinte tapintható volt a kettejük közötti fizikai vonzódás. A szívverése kihagyott egy ütemet. Agya próbálta magába inni a látványt: az izmos, magas férfitestet, a széles vállakat, az erős mellkast, a fürdőolajtól sima, fénylő bőrt, amelyen lassan csörgedeznek lefelé a vízcseppek, a csípő köré tekert, jótékonyan takaró, és épp ezért izgató törölközőt, a kócos, vizes hajat. Még az arcán levő égésnyomokat, a begipszelt lábat és a mankókat is szexinek találta. Dühös lett magára, ahogy a szexi szó átfutott az agyán. Most nem vehet le a lábamról! - gondolta. - Annál sokkal jobban megsebzett. Kate nyelt egyet. Megpróbálta szemét a férfi arcán tartani, de amikor belenézett a végtelenül szomorú, kék szemekbe, megremegett a lába.

- Gyere be! - szólalt meg Castle rekedt hangon, és zavarában megköszörülte a torkát.

Beckett belépett a kissé hátrébb ugráló férfi mellett a nappaliba. Ahogy elhaladt mellette, megérezte a testéről áradó meleg párát, és a mentolos fürdőolaj illatát. Emlékek villantak fel előtte, amikor évekkel ezelőtt lemosdatta a sérült férfit, és az ellenkezett, hogy nem szereti a mentolt. Úgy látszik, valami megváltozott azóta! Megállt a szoba közepén és megfordult, mert érezte, hogy az író nem ment utána.

Castle még mindig az ajtónál toporgott, és szomorú arccal nézett a nőre. Ahogy tekintetük találkozott, Castle megmozdult, és a nyomába bicegett.

- Én ... én sajnálom ... - kezdte dadogva a férfi.

- Csak azt mondd meg, hogy tehetted ezt velem? Miért gondoltad, hogy ez jó nekem? - Kate halkan beszélt, szinte suttogott, s ettől még szívszorítóbban hangzottak a szavai. - Mert azt hitted, ugye?  - Tekintete kérdő volt és reménykedő. Szerette volna hinni, hogy Castle jó szándékból tette, amit tett. Tekintetük összefonódott. Castle még csak nem is pislantott, nem akarta, hogy Kate azt higgye, hogy nem tiszta a lelkiismerete. Lehet, hogy hibázott, de ha újra döntenie kellene, most is ugyanúgy döntene. Végül Beckett szakította meg a szemkontaktust. Akaratlanul végigpislantott a férfin tetőtől talpig, amíg elfordította a szemét.

Castle elkapta a tekintetet, és kínosnak érezte a helyzetet.

- Tudod, sokkal könnyebb lenne beszélgetnünk, ha felöltözhetnék – csuklott el a hangja zavarában.

- Castle! Ne terelj! Válaszolj! - emelte fel a hangját erélyesen a nő, és egy méterre állva a férfitól, újra a szemébe nézett.

- Miért tettem? Mert szeretlek és féltelek. Nem akartalak elveszíteni - mondta ki a legfontosabb szavakat Castle, mint akinek természetes, hogy ennél komolyabb indok nem kell a magyarázathoz.

- Szóval megint minden csak rólad szól! Az a fontos, hogy neked jó legyen!

- Nem Kate! Ez nemcsak rólam szól! - A férfi hangja remegett, és bár még mindig halkan beszélt, a nő érezte, hogy visszafojtja a benne feszülő érzéseket. - Egy éve! Egy éve bevallottam, hogy szeretlek Kate, és ezt te nagyon jól tudod! Én kimondtam, de te hazudtál, és egy évig elhitetted velem, hogy nem emlékszel a szavaimra.

- Most ne gyere ezzel! Tegnap elmondtam, hogy mennyire fontos voltál nekem, de azóta rájöttem, hogy egy évig hazugságban éltem!

- Szóval csak voltam? - kérdezte keserűen a férfi. - Tudod, ez a különbség kettőnk között. Nekem te minden körülmények között fontos vagy, ha szeretsz, ha nem! Hát nem érted? - mondta egyre hangosabban és zaklatottabban. - Meg akartak ölni, és ez volt az egyetlen lehetőség, hogy megvédjelek, még ha ezért hazudnom kellett is! Azt hiszed olyan könnyű volt minden nap rettegni, hogy mikor hív Smith, hogy valami baj van, miközben a szemedbe néztem, és hallgatnom kellett arról, amiről tudtam, hogy mindennél fontosabb neked?  

- Nem volt hozzá jogod - szólalt meg összeszűkült szemmel a nő.

- Megöltek volna, Kate!

- Nem tudhatod.

- Te mit tettél volna a helyemben? - nézett a remény utolsó szikrájával a szemében a nőre, aki láthatóan meglepődött, hogy Castle ugyanazt a kérdést tette fel neki, mint Lanie. Ez a kérdés már egyszer elbizonytalanította. Nem válaszolt. Sóhajtott, és újra végignézett a férfin, és csak most vette észre, hogy Castle  bőre csupa libabőr, és egész testében remeg.

- Elmondtam volna az igazat - suttogta nagy sokára Kate, és maga sem tudta, miért ezt válaszolta.

- Akkor azt hiszem, nincs miről beszélnünk - mondta Castle keserűen. - Ennyi volt. Nem akarom végignézni, ahogy a vesztedbe rohansz, mert nem élném túl, hogy ehhez segédkezem.

Kate még soha nem látta ennyire komolynak és elkeseredettnek a férfit. Bármennyire is eltervezte, hogy mit fog mondani, most nem találta a szavakat. Felnézett a kék szemekbe, amiből eltűnt az olyan jól ismert csillogás. Néhány másodpercig összefonódott bánattal teli tekintetük, aztán Kate szó nélkül megfordult, és az ajtó felé indult. Már megfogta a kilincset, amikor meghallotta Castle hangját.

- Kate! Várj! - szólt határozottan, de mivel nem volt benne semmi könyörgés, a nő megtorpant. - Valamit még el kell mondanom.

Beckett összevont szemöldökkel, hitetlenkedő tekintettel fordult meg. Mit titkolt el még a férfi?

- Sajnálom, hogy nem tudtam megmenteni Smith-t. Ha sikerült volna, most tudnánk, hol van az akta, és megtudnád, ki ölte meg az édesanyádat - mondta szomorúan, hangjában lelkiismeret furdalás bujkált.

- Nem volt esélyed. Lanie szerint már az ütközéskor meghalt. A szakértők szerint az ő teste fogta fel a robbanás erejét, ezért maradtál életben.

- Akkor mindketten neki köszönhetjük az életünket - csengtek csüggedten Castle szavai. A férfira gondolt, aki megmentette az életüket anélkül, hogy ismerte volna őket, és aki tudta a választ Kate életének legfontosabb kérdésére.

- Igen, de lehet, hogy soha nem tudom meg, hol van az eredeti akta - fordult az ajtó felé újra csalódottan a nő.

- Talán én már tudom, hol van - mondta ki nehezen, közben arra gondolt, lehet, hogy most taszítja a szakadékba a nőt.

- Mi? - perdült meg a tengelye körül Kate.

- Smith adott egy névjegykártyát, amikor visszaadtam neki az aktatáskát a tetőn. Biztos, hogy jelentősége van. Nézd! - mondta, azzal elindult a dolgozószobában levő íróasztala felé, letámasztotta az egyik mankót, és kihúzta a fiókot. Beckett izgatottan követte. Castle benyúlt a névjegykártyáért, amikor hirtelen elengedte a másik mankót is, ami nagy csörömpöléssel pattogott néhányat a földön. Kate önkéntelenül utánakapott, de a mozdulata megállt, amikor tudatosult benne, hogy úgysem éri el, aztán lehajolt, és felvette, de ahogy kiegyenesedett, az elé táruló látványtól szíve egy fokozattal gyorsabb tempóra váltott. Közvetlenül előtte Castle egy lábon egyensúlyozva igazgatta a derekán meglazult törölközőt, ami vészesen kezdett kibomlani.

- Kösz - nyelt egyet a férfi, miközben egyik kezével a mankóért nyúlt, másikkal pedig a törölközőt szorongatta.

Kate legszívesebben elmosolyodott volna Castle zavarán, miközben arra gondolt, hogy az ördögbe csinálja, hogy bármennyire is haragszik rá, mosolyt tud csalni az arcára.

- Itt a névjegykártya - nyújtotta át a lapocskát.

Beckett figyelmesen nézte, aztán megforgatta. A mozdulatra az író arcán átfutott egy halvány mosoly. Mintha a saját, egy órával ezelőtti mozdulatait látta volna. Beckett ujjai hirtelen megálltak. Gondolkodott, aztán újra megfordította a papírt.

- A számok? - kérdezte bizonytalanul.

- Egy elegáns irodaház van azon a címen - intett a kártya felé fejével az író. - Meg kellene néznünk, volt-e valami kapcsolata Smith-nek az épületben levő irodák valamelyikével!

Castle érezte, hogy a nyomozás izgalma átjárja a testét, és hogy a nő is ugyanúgy vibrál az izgalomtól, mégsem érzett örömöt, csak egy cseppnyi reményt, és mérhetetlen félelmet. Fogalma sem volt, hogy mit fog tenni Kate, ha megtalálja az aktát.

- Néznünk? - nyomta meg felháborodva a szót a nő. - Néznem, Castle! Néznem! Csak nem gondolod, hogy még egyszer veszélybe sodorhatod mellettem magadat? Eltörött a lábad, megégett az arcod, majdnem meghaltál! Azt hiszed, velem jöhetsz? - Sietős léptekkel a bejárati ajtó felé indult. - Feküdj le, és gyógyulj meg! - kiáltott vissza az ajtóból. A férfi szólásra nyitotta a száját, aztán becsukta. Megadta magát Kate Beckett akaratának, mint oly sokszor az elmúlt négy évben. Remegő testtel nézte, ahogy becsukódik az ajtó a nő után, miközben azon töprengett, mi lesz ezután, no meg hogy a hideg miatt reszket, vagy valami egészen másért.

Egy darabig álldogált, aztán lehajtott fejjel a hálószobába ment. Miután felvágta az egyik farmerja szárát, felöltözött, aztán leült az ágy szélére és gondolkodott. Abban biztos volt, hogy Kate utánanéz a névjegykártyán szereplő címnek, de azt sem találta kizártnak, hogy egyszerre odamegy. Vajon mennyi idejük van addig, amíg Beckett édesanyjának gyilkosa újra megbíz valakit az akta megszerzésére, vagy Kate megölésére? Úgy érezte, hogy az idegességtől már ki sem enged a gyomrából a folyamatos szorítás. Rendelt egy taxit, és elindult az őrsre, mielőtt a késéssel kivívná Gates kapitány haragját.

Beckett lehajtott fejjel állt a lift előtt. Az előbbi fél óra pillanatai és érzései villantak fel a szeme előtt. Castle egy szál törölközőben, a kócos haj, a bőrén legördülő vízcseppek, a vallomása, a sérülései, az elszántsága, hogy megvédje őt, őszinte tekintete, a névjegykártya ... Gondolatai vissza-visszatértek a beszélgetés egyik pillanatához, amikor megértette, hogy Castle miért tette, amit tett. A harag lassan elült a lelkében, és felváltotta valami egészen más: a meghatottság. Megérezte, hogy a férfi bármit megtenne érte, hiszen veszélybe sodorta saját magát, és még akkor is segít neki megtalálni az édesanyja gyilkosát, amikor ő ellöki magától. Mégsem tudott még megbocsátani. Még túl friss volt a csalódás. Beszállt a liftbe, és Ryan-t hívta.

Amikor belépett a kapitányságra, tekintete a nyomozót kereste. A kopogó léptek hallatán Ryan felnézett, és amikor meglátta az érkező Beckett-tet, már állt is fel kezében egy dossziéval.

- Találtál valamit? - kérdezte komolyan a nő.

- Ennyi idő alatt még nem sokat, de szerintem ez fontos - válaszolta a nyomozó, és átadta a dossziét. - Az egyik iroda társbérlője az a cég, ahol Mr. Smith jogi tanácsadó. Az iroda a 12. emeleten van, a másik tulajdonos Peter Berger.

- Kösz Ryan! - mondta a nő, és már fel is pattant az asztaltól, mire Ryan gyorsan felkapta a zakóját, és utána indult.

Beckett megérezte, hogy a nyomozó vele akar menni, ezért megfordult.

- Egyedül megyek. Ez az én ügyem.

- De Gates már teljesen kiakadt, hogy egyedül mentél el, miközben ő megmondta, hogy én legyek a társad.

- Kérlek! - nézett rá komolyan a nő. 

A nyomozó egyik lábáról a másikra állt, homlokát ráncolva, kétségbeesve nézett kék szemeivel Beckett-re. Sóhajtott.

- Nem is láttuk egymást - mondta, és visszafordult. Aztán mielőtt a liftajtó becsukódott volna a nő előtt, utána szólt. - Beckett! Vigyázz magadra!

Ryan hátrasimította a haját, és fohászkodva a mennyezetre nézett. Csak remélte, hogy a nő nem csinál semmi olyat, ami veszélybe sodorhatná. Vett egy nagy levegőt, és a látszólag munkájába temetkező Esposito-hoz lépett.

- Javi! Ezt nem én találtam ki - mondta sértődött arcot vágó társának. 

- Gates rám nyomott egy halom adminisztrációt, ahelyett, hogy nektek segíthetnék, ráadásul Beckett is haragszik rám. Szóval, nem rád haragszom tesó - panaszkodott megbántottan Espo. Ryan bólintott, és visszaült az asztalához, hadd nyalogassa a sebeit a barátja.

Néhány perc múlva újra nyílt a liftajtó, és két könyökmankóval felszerelkezve, Castle bicegett ki belőle. Mivel Kate széke üresen állt, a fiúkhoz lépett. Espo szúrós szemmel nézett rá. Ha Castle nem titkolta volna el az akta létezését, Beckett most nem haragudna rá.

- Javi! - szólalt meg az író félve, de egyenesen a nyomozó szemébe nézve. – Köszönöm. Tudnod kell, hogy hálás vagyok a segítségedért és a barátságodért.

Esposito összeszorította a száját, barna szemei szikrákat szórtak. Egy darabig nem szólt, aztán egyszer csak huncut fény csillant a szemében.

- Vagy annyira hálás, hogy egy hétvégére kölcsön add a hamptons-i nyaralódat a Ferrari-val?

- Igen - válaszolt azonnal, minden bosszankodás vagy alkudozás nélkül Castle, mire Espo és Ryan meglepetten összenéztek. Máskor úgy adta kölcsön nekik a luxusautóját az író egy szívességért cserébe, mint akinek a fogát húzzák, a nyaralót pedig még kérni sem merték. Ezek szerint ez az ügy valóban nagyon komolyan érintette az írót.

- Mr. Castle! - csattant a Vaslady erélyes hangja a hátuk mögül, mire a két nyomozó azonnal úgy tette, mintha valami rettentő fontos információt olvasnának ki az előttük tornyosuló irathalomból. Castle egész testében összerezzent, miközben arra gondolt, hogy ebben a néhány napban legalább öt évet öregedett, és ezt az időt a kapitány most legalább fél évvel meghosszabbította. - Az irodámba!

Castle félszegen ácsorgott az ajtóban, amíg Gates elfoglalta helyét az íróasztala mögött.

- Üljön le! Ezekkel a mankókkal, fél lábon ugrálva olyan, mint egy sebesült, ijedt medvebocs! - mérte végig a férfit, aztán amikor az elhelyezkedett, folytatta: - Tudom, hogy nem hagyja ennyiben a dolgot, és tudom, hogy Beckett nyomozó sem. Gondolom, a történtek után látni sem akarja magát, így nem tudja szemmel tartani. Nézze Mr. Castle! Beckett az egyik legjobb nyomozó, akit valaha ismertem, ha nem a legjobb, de önfejű, és rendkívül makacs. Ez az ügy mélyen érinti, és nem akarom, hogy a vesztébe rohanjon. Maga nem, de én segíteni tudok neki ebben a helyzetben. Ezért ha valamit tud arról, hogy hol lehet az az akta, akkor Beckett érdekében ossza meg velem azt az információt – mondta rendkívül komolyan, szigorú tekintetét a férfi kék szemébe fúrva.

Castle néhány másodpercig állta a nő tekintetét. A gondolatok cikáztak az agyában. Mérlegelte a lehetőségeket: ha elmondja a címet Gates-nek, Kate megint úgy érezné, hogy elárulta, ha nem, akkor viszont neki kell megvédenie. Döntenie kellett, és végül reszelős hangon megszólalt: - Nem tudom, hol van az akta.

A kapitány szeme összeszűkült, szájával csücsörített.

- Ugye tudja, hogy talán most írta alá Beckett nyomozó halálos ítéletét? - mondta szemrebbenés nélkül, aztán előrehajolt a székében, és a haragtól elszorult hangon hozzátette: - Menjen haza, és felejtse el, hogy valaha is járt itt! Soha többé nem teheti be a lábát az őrsömre!

Castle idegességében a száját harapdálta. Lehet, hogy igaza van a kapitánynak? Hogyan tudná megvédeni? Látta, hogy már nincs visszaút, ezért bólintott, és egy szó nélkül elhagyta az irodát.

- Castle - szólította meg Ryan, akinek rossz előérzete volt. Tudta, nem volt jó ötlet, hogy hagyta egyedül elmenni arra a címre Beckett-tet. - Valamiről tudnod kell.

Miközben Kevin azt ecsetelte Castle-nek, hogy mit talált a Smith névjegykártyáján szereplő - megfordított számjegyű - címen, és hogy Beckett odarohant, Esposito figyelmesen hegyezte a fülét. Érezte, hogy az író nem mer még egyszer szívességet kérni tőle, de tudta, hogy Beckett veszélyben van, ráadásul egyedül.

- Utána megyek - mondta eltökélten Castle.

- Menjünk - szólalt meg Espo, mire Ryan és az író meglepve felé fordult. - Most mi van? Segítünk Beckett-nek kicsinálni az édesanyja gyilkosát, vagy hagyjuk, hogy a vesztébe rohanjon?

A két férfi elmosolyodott, mint akik most kötöttek titkos vérszerződést egy nemes ügy érdekében.

Egyikük sem vette észre, hogy Gates kapitány az irodája redőnyeinek résén keresztül, komoly arccal, de elégedett tekintettel figyeli, ahogy belépnek a liftbe. Alighogy eltűnt szeme elől a díszes társaság, felemelte a telefonkagylót.

- Wattson, indulhat! Félóránként jelentést kérek! - adta ki az utasítást, aztán letette a telefont, és tovább olvasta Johanna Beckett aktáját.

Viktoria Gates tudta magáról, hogy kemény, szigorú, nehezen szerethető ember. A belső ellenőrzésnél eltöltött évek megtanították arra, hogy messziről megérezze ki a jó zsaru, és ki a tisztességtelen, korrupt, fegyelmezetlen vagy lusta. A 12. őrs nyomozói tartottak tőle, és nem engedték a bizalmukba, de ez nem igazán izgatta, az sem zavarta, hogy a háta mögött Vasladyként emlegetik. Sőt, még imponált is neki az elnevezés. Egy dolgot tartott fontosnak, hogy nyomozói a lehető legrövidebb idő alatt szabadítsák meg a körzetet a gonosztevőktől. Nem várta el, hogy szeressék, csak azt, hogy tiszteljék, ahogy ő is tisztelte Beckett, Esposito és Ryan nyomozókat. A kotnyeles íróra gondolva bosszúsan elhúzta a száját, bár elismerte, hogy a legnagyobb bűne, hogy nem rendőr, így nincs felette hatalma, amit a férfi már néhányszor kihasznált. Új csapata nem ismerte a legfontosabb tulajdonságát, hogy az embereiért tűzön-vízen átmenne. A zsigereiben érezte, hogy a csavaros fantáziával megáldott író kitalálhatta, hol lehetnek a gyilkost leleplező akták. Beckett sértve érzi magát, tehát nem engedi a férfit a közelébe, így az író csak barátaira, a Beckett iránt elkötelezett két nyomozóra számíthat. Gates többet tudott az embereiről, mint amit azok gondoltak. Jó emberismerő volt. Látta a mély összetartozást a csapat tagjai között, és azt is, hogy a csapatba ők maguk Castle-t is beleértették. Titkon érdeklődve figyelte, hogy Kate Beckett mikor adja meg magát az író ostromának. Vak lett volna, ha nem látja, hogy egyre mélyebb érzelmek tombolnak a két ember között, noha titkolni próbálják, neki azonban addig nem volt ellenvetése, amíg ez a kapcsolat inspirálta a legjobb nyomozóját.

Viktoria Gates megcsóválta a fejét és kissé gúnyosan elmosolyodott. Tudta, hogy a három férfinak több információja van, mint amit vele megosztottak, és valószínűleg Beckett után mentek, hogy segítsenek neki. Wattson-nak még a belső ellenőrzésnél volt a főnöke, és a férfi tartozott neki egy szívességgel, ráadásul jártas volt a rendőrök megfigyelésében. Csak nem gondolták, hogy hagyni fogja őket a vesztükbe rohanni? Annál sokkal jobban becsüli őket!

Beckett az irodaház 12. emeletére tartott. Hiába próbált nyugalmat erőltetni magára, érezte, hogy remeg a keze, ezért gyorsan zsebre dugta. Még soha nem érezte magát ilyen közel az édesanyja gyilkossági ügyének megoldásához. Az sem könnyítette meg a helyzetét, hogy gondolatai újra meg újra visszatértek a Castle-lel folytatott beszélgetésre, ráadásul élénken élt képzeletében az izmos férfitest képe, és ahogy az író egy szál törölközőben, vizes bőrrel, kócos hajjal, begipszelt lábbal egyensúlyoz a mankókkal.

Péntek késő délután volt. A széles, elegáns folyosóról nyíló irodákban már alig lézengett néhány öltönyös férfi és egy-egy kosztümös titkárnő, helyüket lassan átvették a takarítók, tisztítószerekkel felszerelt kis kocsijukkal, porszívóikkal.

Kate megállt a Berger&Smith feliratú ajtó előtt, vett egy nagy levegőt, és kopogott volna, de az ajtó hirtelen kinyílt, és meglepve nézett rá egy éppen indulni készülő szemüveges, elegáns, hatvanas évei vége felé járó, szikár férfi.

Beckett bemutatkozott és felmutatta a jelvényét, de szavai nem a megszokott hatást váltották ki. Kate tudta, hogyan reagálnak az emberek a megjelenése és a foglalkozása közötti disszonanciára, de Peter Berger arca olyan mértékű meglepetésről tanúskodott, ami nem volt jellemző, ráadásul szeme összeszűkült, és kíváncsian mérte végig a nyomozót.

- Tehát maga az a nevezetes Kate Beckett - mondta, és hellyel kínálta a nyomozót.

- Igen, az vagyok - nézett rá kérdőn a nő.

- Négy nappal ezelőtt a barátom és társam, Michael Smith, azt mondta, ha valami történne vele, és engem megkeres egy Kate Beckett nevű nyomozó, mutassam meg neki az irodánkban levő titkos széfjét, aminek a zárkombinációját csak ő ismerte, és engedjem, hogy kivegye a benne levő dossziét. A barátom meghalt, ön pedig felkeresett - mondta mély szomorúsággal a hangjában, azzal felállt, és elfordította a könyvespolc egyik sorát, ami mögül egy falba épített széf ajtaja bukkant elő.

Beckett lélegzetvisszafojtva hallgatta a férfi szavait, aztán zakatoló szívvel nézett a széf acél ajtajára.

- Hogy nyissam ki? - nézett a férfira tanácstalanul a nyomozó.

- Michael azt mondta, a kulcs az ön életének legfontosabb száma. Sajnos, többet nem tudok segíteni. Most magára hagyom, ha nem haragszik. Egy tárgyalásra kell sietnem, és ehhez az ügyhöz egyébként sincs közöm. Kérem, az ajtót a takarítókkal zárassa be! - egy bólintással elköszönt és elindult, de az ajtóból még visszanézett az iroda közepén döbbenten álló nőre. - Ha megkapta, amit akart, majd mondja el kérem, ki felel a barátom haláláért – mondta szomorúan, és becsukta maga mögött az ajtót.

Kate percekig csak bámulta a széfet és gondolkodott. Mit fog csinálni, ha kinyílik az ajtó, és a kezében foghatja azt az aktát? Már nemcsak a keze remegett. Odalépett az acélajtóhoz, és néhány másodpercig még nézte a tíz számjegyű, elektronikus zárat, aztán felemelte a kezét, és beütötte az édesanyja halálának a dátumát, mire az ajtó halk kattanással kinyílt. Beckett megfogta az ajtót, lassan kinyitotta, és meglátott egy fekete mappát, tele iratokkal. Ahogy kihúzta a széfből, érezte, hogy olyan erővel dobog a szíve a mellkasában, hogy a dobhártyájában hallotta a dübörgését. Aztán valami más hangot is meghallott: egy halk kattanást az iroda ajtaja felől. Odanézett.

- Ó, Beckett nyomozó! Hogy lehet olyan naiv, hogy azt hitte, megszerezheti azokat az iratokat? - Az ajtón belépő férfi fiatal volt, izmos, kopaszra borotvált feje fénylett az iroda neon világításában, a kezében levő pisztolyt pedig egyenesen a nőre szegezte. - Most szépen ideadja a dossziét!

Kate megdermedt! Az nem lehet, hogy most veszítsen! Csak annyi kellett volna, hogy kinyissa a mappát, és meglásson egy nevet, vagy egy fényképet! Szóval kell tartania a férfit, hogy elterelje a figyelmét, és elő tudja venni a fegyverét. Nyitotta a száját, de a férfi megelőzte.

- Nehogy azt higgye, hogy előveheti a fegyverét! Az aktát így is, úgy is megszerzem, és maga mindenképpen meghal - mondta érzelemmentes hangsúllyal, hideg tekintetét Beckett-tébe fúrva. - Ha idedobja, akkor még élhet néhány percig, hogy a külvilág balesetnek higgye a történteket, ha nem, akkor egy csinos kis lyuk fog tátongani a homlokán. Három másodpercet kap, hogy döntsön! Egy ... kettő ...

Beckett-nek fogalma sem volt, milyen balesetnek kinéző halált szán neki a férfi, de ha az azonnali és a néhány perc múlva bekövetkező halál között választhat csak, akkor az utóbbira szavaz. Azt hitte megszakad a szíve, de leejtette a mappát a földre, és a férfi elé rúgta. Arra a pillanatra várt, amikor a férfi leveszi róla a tekintetét és az aktára néz, de az anélkül vette fel a földről a dossziét, hogy lenézett volna.

- A fegyverét! - parancsolta. - Ne legyen meggondolatlan! - figyelmeztette a nőt, és úgy nézett Beckett-re, hogy közben egyszer sem pislantott.

Kate lassú mozdulattal elővette a fegyverét, óvatosan lehajolt és a földre tette, majd felegyenesedett, és lábával a férfi elé pöckölte. Mérhetetlenül dühös volt és elkeseredett, de nem látott kiutat ebből a szorult helyzetből.

A férfi felvette a fegyvert, és hóna alatta a dossziéval, kihátrált az irodából.

Beckett hallotta a zár kattanását, és a távolodó léptek zaját. Az ajtóhoz rohant. Lenyomta a kilincset, de az ajtó zárva volt. Hátralépett, és a vállával nekifeszülve próbálta kinyitni, de érezte, hogy hiábavaló küzdelmet folytat, az ajtó még csak meg sem mozdult. Megállt, hogy erőt gyűjtsön a következő támadásra, amikor furcsa szag csapta meg az orrát, amit sercegő hang kísért. Fülelt, és mélyen beszívta a kellemetlen szagot, hogy agya beazonosíthassa az eredetét. Abban a pillanatban, amikor tudatosult benne, hogy mit érez, meglátta az ajtó alatt betóduló, szürkésfehéren gomolygó füstöt.

Az író türelmetlenül hajolt előre az autó hátsó ülésén. Begipszelt lábát oldalra nyújtotta, kezével az első ülés támlájába kapaszkodott.

- Nem kapcsolhatnánk be a szirénát? - kérdezte ártatlanul, mire Espo a visszapillantó tükörben rávillantotta haragos tekintetét.

- Castle! Ne lihegj a nyakamba! - mordult az íróra Ryan.

- Oké, oké, de mi van, ha későn érkezünk? Lehet, hogy megtámadták! - próbálta meggyőzni a nyomozókat, hogy gyorsabb tempót diktáljanak, miközben hátradőlt az ülésen. - És ha a cím egy csapda? Az is lehet, hogy követték!

- Castle! - szólt hátra a két nyomozó egyszerre. - Olyan vagy, mint egy káráló vénasszony! Ne fesd az ördögöt a falra! - tette hozzá mérgesen Esposito, mivel az író idegessége egyre jobban átragadt rá, és önkéntelenül erősebben nyomta a gázpedált. 

Néhány percig egy szó nélkül ültek az autóban, amikor Castle ijedten figyelte, hogy Javi egyre többször néz aggódón a tükörbe. Megfordult, és a hátsó ablakon kinézve fürkészte a mögöttük hömpölygő autóáradatot.

- Azt hittem, hogy valaki követ bennünket, de tévedtem - szólalt meg Espo, amikor megérezte, hogy az író forgolódik. - Még jó, hogy mindjárt odaérünk, mert  tiszta paranoiás lettem az elméleteidtől - mondta rosszallón.

Néhány perc múlva meglátták a lenyugvó nap mélyvörös sugarait visszatükröző hatalmas épületet, amelynek nagy részét tükörüveg borította, így méltán szolgált rá az üvegpalota elnevezésre. Elhaladtak az épület előtt, de Espo nem parkolt le. Ryan éppen szólni akart, hogy túlmegy az épületen, de meglátva társa tekintetét hátrafordult.

- Mégsem tévedtem. Valaki követ bennünket - pislantott újra a tükörbe, amiben nemcsak a sötétkék Ford-ot, hanem Castle rémült arcát is meglátta. - Meg ne szólalj, hogy te megmondtad! - figyelmeztette Espo.

- Most mi lesz? - kérdezte kétségbeesve az író.

- Teszünk egy kört az épület körül, aztán lemegyek a mélygarázsba. Ott Ryan és te ki tudtok szállni, mielőtt meglátna benneteket. Én tovább hajtok, és megpróbálom lerázni, ti meg felmentek ahhoz az irodához, és megnézitek ott van-e Beckett.

Ryan bólintott, és a biztonság kedvéért megtapogatta a zakója alatt rejlő fegyverét.

A garázs lejtős lejáratánál Espo az utolsó pillanatban elrántotta a kormányt, remélve, hogy a rájuk tapadó autó túlfut a lejárón, és nem lesz lehetősége azonnal lehajtani, így nyerhetnek egy kis időt. A terv bevált, a Ford-nak vissza kellett fordulnia a garázs bejáratához, ezalatt egy szinttel lejjebb Ryan kiugrott, Castle pedig kikecmergett az autóból, majd egy parkoló kocsi mögé húzódva figyelték, ahogy Espo gázt ad, kifelé indul, az éppen akkor érkező Ford pedig már fordul is utána.

- Gyere! - fogta meg Ryan Castle karját, és fejével a lift felé intett.

A földszinti előcsarnokban már csak néhány emberrel találkoztak, akik sietve hagyták el az épületet a rájuk váró kellemes hétvége reményében. Miután az információs pultnál megtudták, hogy pontosan hol találják Smith irodáját, a lifthez indultak.

- Castle, te maradj lenn! Zárnak az irodák, lehet, hogy Beckett is kifelé jön, ezért figyelj, nehogy elkerüljük egymást! Én felmegyek - mondta határozottan Ryan.

Az író kelletlenül bólintott. Nem akart egyedül találkozni Kate-tel így, hogy követték, mert csak még jobban kivívná a haragját.

Ryan beszállt a felvonóba, Castle pedig mankóira támaszkodva idegesen pislogott a lépcső és a bejárat felé. Figyelte a hazafelé indulókat, és várta, hátha időközben megjelenik Espo. Az író összerándult, amikor meghallotta az épület tűzjelző rendszerének idegtépő szirénázását. Rémülten nézett körbe a felbolydult méhkassá változott előcsarnokban. Az egyik portás a tűzoltókat hívta, bár a rendszer automatikusan kijelzett a lánglovagoknál, a másik pedig kiabálva terelte ki a benn tartózkodókat.

- Uram! Hagyja el az épületet! - intett Castle-nek.

- A barátaim még benn vannak - kiáltott vissza, és szeme riadt várakozással cikázott a rohanó emberek között, hátha felfedezi Beckett vagy Ryan alakját.

A nyomozó hallotta a fülsértően vijjogó hangot, de a lift már a 10. emeleten járt, és automatikusan megállt, ajtaja kinyílt. Ahogy kilépett a folyosóra, hallotta az égő anyagok, bútorok recsegését, ropogását, bőrén érezte a felszabaduló hőt, orrát marta az égett műanyagok szúrós szaga. A lépcsőházhoz szaladt, közben érzékelte, hogy az emeleten rajta kívül nincs senki. Tanácstalanul megfogta a korlátot. Az egyértelmű volt, hogy a fölötte levő 11. vagy 12. emeleten tombol a tűz, mégsem tudta merre induljon. Józan esze azt súgta, hogy lefelé, minél messzebb a tűztől, de ott bujkált benne a kétség, mi van, ha Beckett fenn van még Smith 12. emeleti irodájában, és segítségre szorul. Végigfutott az agyán az, hogy csupán feltételezés, hogy a nő itt van, de az is lehet, hogy el sem jött, vagy már régen elhagyta az épületet.

Tétován tett egy lépést lefelé, amikor megszólalt a telefonja. A megszokott mozdulattal húzta ki a zsebéből, és felsóhajtott, amikor a kijelzőn Beckett nevét látta meg. Miközben füléhez emelte a készüléket, futva indult a lépcsőn lefelé, de amikor meghallotta a nő fuldokló, köhögéstől szaggatott, oxigénhiánnyal küzdő hangját, a háttérben pedig az égő anyagok ropogását, megtorpant.

- Beckett, hol vagy? - ordította a telefonba.

- Smith irodájában. Medison 49.

- Itt vagyok két emelettel alattad. Tarts ki!

- Ryan! 30 körüli, fehér férfi, 180 cm, fekete bőrdzseki, kopasz, fegyvere van - zihálta a legfontosabbakat erőtlenül Kate. - Elvitte a mappát, bezárt az irodába és felgyújtotta az emeletet. Nem tudok kitörni - halt el a nő hangja egy köhögőrohamban.

Ryan kettesével szedte a lépcsőfokokat, miközben Castle-t hívta. A következő lépcsőfordulóban megállt. Néhány másodperc alatt elmondta az írónak a helyzetet, és a támadó személyleírását.

- Hívj segítséget! - kiáltotta, és letette a készüléket. 

Beckett érezte, hogy izmai egyre erőtlenebbül küzdenek a zárt ajtóval. Az irodának más kijárata nem volt. Az ablak speciális, törhetetlen üvegből készült, amelyen át csodálatos kilátás nyílt a hatalmas területen elterülő metropolisra, amit a közelgő sötétség hatására lassan elárasztottak a fények. - Lehet, hogy ezt a képet látom utoljára az életben - gondolta keserűen a nő. Néhány perce még megállíthatatlanul küzdött, de ahogy tüdeje egyre követelőzőbben sikított az oxigénért, úgy veszett oda lelkében a remény utolsó szikrája. Amikor Ryan azt mondta, hogy itt van az épületben, még bizakodott, de az elmúlt egy perc számára felért egy évszázaddal. Gondolatai eltompultak, már csak a mindent felemésztő tüzet érzékelte. Elgyötörten becsukta a szemét. Egyetlen kép jelent meg előtte: Castle arca, ahogy huncutul mosolyogva, őszinte, pajkos tekintettel néz rá. Egy könnycsepp bukkant elő szemhéjai közül, és csorgott le az arcán. - Szeretlek - suttogta a képzelete vetítette képnek. 

Csattanás. Még egy csattanás, aztán egy reccsenés. Valaki kiabálja a nevét. Kate egyre erőteljesebben hallotta a hangokat, aztán valaki megragadta a kezét. Nagy nehezen kinyitotta a szemét.

- Beckett! Beckett! - ismételgette Ryan, és próbálta felhúzni, miközben egy köhögőrohammal küzdött.

A nő szemébe visszatért a remény, vérében az egekbe szökött az adrenalin, ami életre keltette az izmait. A férfi segítségével felállt, vállára támaszkodva kifelé indultak. A nő szeme megakadt az ajtófélfába vágott tűzoltó csákányon, amivel Ryan kifeszítette az ajtót.

Néhány perc múlva már néhány emelettel lejjebb kapkodva szívták magukba a füstmentes levegőt. Mindketten köhögtek, de már Beckett is érezte, hogy visszatért bele az élet. Hálásan nézett Ryan-re. A nyomozó arca csupa korom volt, szemöldöke megpörkölődött, kezén égési sérülések vöröslöttek.

- Köszönöm - zihálta Kate, de a férfi csak szerényen bólintott, mintha ez lett volna a világ legtermészetesebb dolga.

Lenn az előcsarnokban csak egy ember volt, aki iPhone-jával a kezében mozdulatlanul állt a pánikszerűen menekülő emberek között. Castle kapkodta a levegőt, de nem engedte, hogy a pánik eluralkodjon rajta. Kate él, de az égő emeleten van, és neki segítenie kell. Önkéntelenül rohanni akart, de az első lépésnél szembesült azzal, hogy ez begipszelt lábbal elég nehezen sikerülhet. Körülnézett, és tekintete találkozott az előbb őt szólítgató portáséval.

- A társamat bezárták a 12. emeleten egy irodába! Segítség kell! - kiabálta kétségbeesetten, mire a férfi odafutott hozzá.

- Mindjárt itt lesznek a tűzoltók, és a folyosón bekapcsolt az automata oltószerkezet. Mi nem tehetünk semmit - kiabálta túl a portás a menekülők rémült hangjait.

Castle körülnézett, miközben magában dohogott a portás azon megállapításán, miszerint nem tehetnek semmit. A liftek nem működtek, a lépcsőn pedig nem tudott felmenni. Aztán meglátta a még működő teherliftet a sarokban. Amilyen gyorsan csak tudott, odabicegett. Hallotta, hogy a portás még utána kiabál, de nem törődött vele, megnyomta a hívógombot. Türelmetlenségében közvetlenül az ajtó elé állt, hogy mielőbb beléphessen, ha kinyílik. Hallotta, ahogy lassít, majd zökkenve megáll a felvonó. Éppen csak megmozdult az ajtó, már lépett is előre. Majdnem elvesztette az egyensúlyát, ahogy összeütközött a liftből kilépni készülő, nála néhány centiméterrel alacsonyabb izmos, kopasz férfival.

Esposito, miután bekanyarodott egy kisebb utcába, megállt az út szélén egy várakozó busz és egy kukás autó között. A mellette elhaladó Ford-ot vezető sofőr a tempósan haladó autósorokat fürkészte, az út szélén parkoló autókra ügyet sem vetett. A nyomozó megvárta, amíg a kocsi látótávolságon kívül került, visszafordult, és az irodaépület bejárata felé vette az irányt.

- Elvesztettem őket, Uram - szólt a telefonba szégyenkezve Wattson. Tartozott Victoria Gatesnek, és kudarcként élte meg, hogy szem elől tévesztette a három férfit, de már tudta, hol hibázott. - Majdnem egészen biztos vagyok benne, hogy a Medison 49. alatt levő irodaépületben vannak - tette hozzá gyorsan, mielőtt a kapitány kételkedni kezdene a szakmai hozzáértésében.

Gates egy másodpercig hallgatott. Megbízott Wattson ítélőképességében és tudásában.

- Egyenlített - mondta a telefonba, mire a férfi arcán jóleső mosoly suhant végig. Ezek szerint mégsem okozott csalódást volt főnökének.

A másodperc töredéke alatt információk áradata árasztotta el Castle agyát. A Ryan által elmondott személyleírás, a férfi hóna alatt szorongatott dosszié, a furcsa, benzinhez hasonlító szag, a fémesen kemény tárgy az oldalán, amit az ütközéskor érzett meg ... Ösztönösen elnézést kért, miközben igyekezett visszanyerni egyensúlyát, de a férfi nem szólt, csak összeszűkült szemmel, ridegen nézett rá, aztán kilépett a liftből, és a kijárat felé indult.

Castle nem mérlegelt, az ösztönei vezérelték. Megragadta a könnyű fémből készült mankót, meglendítette, és teljes erejéből lesújtott vele a kopasz tarkóra. Az ütésnek erőt adott a lendület, de a mankó túl könnyű anyagból készült, így inkább csak meglepte a férfit, mintsem komolyabb kárt tett volna benne. Térde megroggyant, és kezével önkéntelenül a tarkójához kapott.

Castle tudta, hogy az ütés nem lesz elég, de mivel nem volt semmilyen fegyvere a férfival szemben, csak a teste, ezért egy nagy lendülettel rávetette magát a bizonytalan lábakon álló támadóra. Mindketten a földre kerültek. Hallotta, ahogy a kopasz fej hangos koppanással ütközik az előcsarnok gránitlapjához, a hóna alá szorított mappa pedig csattanva ért földet. Castle feltérdelt, és a még kissé zavaros tekintetű szemekbe nézve teljes erejét összeszedte, és ökölbe szorított kézzel a férfi arcába ütött. Benn volt ebben az ütésben minden dühe és félelme. Hirtelen utat tört agyába a szirénák vijjogása. Egy pillanatra felnézett, de mire visszafordította a fejét, már csak a rakétasebességgel a szeme felé közeledő öklöt látta. Az ütés az arccsontját érte, amitől egy pillanatra apró fényfoltokat látott, és teste tehetetlenül zuhant a hideg padlóra. Néhány másodpercig csukott szemmel feküdt a földön, és a fájdalmon kívül semmit nem érzékelt, aztán lassan kinyitotta ólomsúlyú szemhéjait, és felnézett.

Az előcsarnok üresen tátongott, mindenki kimenekült az égő épületből. A támadó éppen feltérdelt és az aktáért nyúlt, majd lassan felegyenesedett. Castle megpróbálta kirúgni a férfi lábát, de a mozdulat suta és erőtlen volt, és csak azt érte el vele, hogy felhívta magára a figyelmet. A rideg szemek most dühöt sugároztak. A férfi az oldalához nyúlt, előhúzott egy pisztolyt, és egyenesen Castle fejére szegezte.

- Ha megmozdul, vége! - sziszegte.

Castle nyelt egyet, de nem mozdult. A hideg tekintet még mindig az övébe fúródott, aztán egy gúnyos mosoly suhant át a férfi arcán.

- Kap egy golyót az ép lábába, nehogy eszébe jusson utánam jönni - mondta, és a fegyvert Castle lábára irányította. Az író érezte, hogy nincs esélye a menekülésre, de arra gondolt, hogy legalább életben marad. Amikor a rideg szemek összeszűkültek, önkéntelenül összeszorította a szemhéjait, és várta a lövés okozta fájdalmat.

A lövés hangja mennydörgésként visszhangzott a hatalmas márványborítású csarnokban. 

Castle nem érzett fájdalmat. Helyette fájdalmas üvöltés, és egy csattanó hang ütötte meg a fülét, ahogy fém ütődött a kemény gránithoz. Felnézett. A támadó fájdalomtól eltorzult arccal fogta vérző, szétroncsolódott kezét, fegyverét a földre ejtette. A bejárati ajtóban Esposito állt. Tekintete elszántságot tükrözött, fegyverét egyenesen a támadóra szegezte, lassan lépdelt előre, közelítve a sebesült férfihoz.

- NYPD! - kiáltotta. - Kezeket fel!

A férfi azonban egy másodperc alatt mérlegelte a lehetőségeit, és gyors léptekkel a teherlifthez rohant. Tudta, hogy egy fegyvertelen emberre nem lőhet ok nélkül egy nyomozó, legrosszabb esetben üldözőbe veheti. Espo gyorsan kapcsolt, de mire a felvonóhoz ért, becsukódott az ajtaja. Bosszúsan ütött öklével a fém zárószerkezetre, aztán megfordult.

- Jól vagy? - kérdezte a földön ülő írótól. Castle bólintott. Ennél többre egyelőre nem volt képes az átélt sokk és az arcát hasogató fájdalom miatt. - Maradj itt! - kiáltotta oda Espo, és már rohant is a lépcső felé. Castle felhúzta a szemöldökét. - Mintha el tudnék menni! - morogta magában, majd nehézkesen feltérdelt, és körbenézett, hol vannak a mankói, hogy egyáltalán fel tudjon állni.

A teherlift elektronikája teljesen megbolondult a tűz okozta károktól. A benne utazó férfi hiába nyomkodta egyre idegesebben a gombokat, a szerkezet megállíthatatlanul száguldott felfelé, a tűz irányába, aztán hirtelen, hangos kattanással megállt a tizenegyedik emeleten. A férfi egy gyors tekintettel felmérte, hogy a folyosó üres, gomolyog a füst, és izzik a mennyezet a fölötte tomboló lángoktól. Karját szája és orra elé tartva kilépett a puha vörös szőnyegre. Tudta, hogy a nyomozó a hozzá közelebb eső, keleti lépcsőházat fogja választani, hogy üldözőbe vegye, ezért elindult a hosszú folyosón az épület nyugati lépcsőháza felé. Alig tett meg néhány lépést, amikor óriási reccsenéssel leszakadt az előtte levő szakasz álmennyezetének egy darabja. A füst szinte áthatolhatatlan volt, a forróvá vált levegő szinte égetett, a műszálas szőnyeg azonnal hatalmas lángok martalékává vált. Ahogy a tűz a férfi felé csapott, önkéntelenül az arca elé kapta a kezét, és megpróbált néhány gyors lépéssel átjutni a leszakadt mennyezetű, lángoló szakaszon. Mély levegőt vett, amikor a túloldalra jutott, de ekkor tudatosult benne, hogy a megbízója számára oly fontos aktát elejtette a hóna alól, amikor védekezésül arca elé kapta a kezét. Visszanézett. A tűz túloldalán, a lángoló szőnyeg mellett hevert az akta, kizárt volt, hogy épségben érte tudjon menni. Megbízója nyugodt lehet, a tűz megsemmisíti az ellene szóló bizonyítékokat - gondolta, és a lépcsőházhoz rohant. Mielőtt elindult volna lefelé, egy pillanatra megállt, de nem hallotta a felfelé dübörgő, futó léptek zaját. Lenézett a kanyargó lépcsősorra. Úgy 3-4 emelettel alatta egy párocska haladt lefelé, vizes ruhájuk testükre tapadt, hajuk csapzott volt az automata oltórendszer által rájuk spiccelő víztől. Szétroncsolt jobb kezét az ép ballal szorította. Nem tudott a korlátba kapaszkodni, ezért nem tudta kettesével venni a lépcsőfokokat, de így is gyorsan haladt lefelé.

Kate megállt egy pillanatra, hogy még mindig nehezen lélegző tüdeje elegendő oxigénhez jusson egy kis pihenő által. Ekkor hallotta meg a lefelé rohanó lépteket egy emelettel feljebbről. Kíváncsian felnézett, aztán a döbbenettől megragadta Ryan karját. A nyomozó meglepve nézett Beckettre, aztán meglátta dühtől összeszűkült tekintetét, és ő is felnézett.

- Ő az! - formálta a szavakat suttogva a nő, és szinte csak a szemöldökével intett, mire Ryan a falhoz lapult, és előkapta a fegyverét.

A fegyveres ügyet sem vetett rájuk. Minden figyelmét lekötötte, hogy kapaszkodás nélkül minél gyorsabban haladjon lefelé. Kate előre hajtotta a fejét, hogy leomló haja takarja az arcát, és a falhoz lapult, mintha el akarná engedni a rohanó férfit, de abban a pillanatban, hogy mellé ért, kinyújtotta a lábát és elgáncsolta. Az izmos test tehetetlenül zuhant előre, végiggurult jó néhány lépcsőfokon, mire lendülete elfogyott, és a következő lépcsőfordulóban elterült. Ryan a fegyverét előre tartva utána vetette magát, a kábult férfi mellé térdelt, elővette a bilincsét, és a kezére kattintotta.

- Gyere te mocsok! - mondta dühösen, és Beckett segítségével megpróbálta felráncigálni az éledező férfit. Mindketten felkapták a fejüket, mert újra robogó lépteket hallottak, de legnagyobb meglepetésükre Espo száguldott feléjük. Amikor rájött, hogy Castle támadója nincs a keleti lépcsőházban, pedig a liftből kiszállt, már tudta, hogy a másik oldalon próbálja elhagyni az égő épületet a férfi, így került a Ryan-ék felőli oldalra.

- Te hogy kerülsz ide? - nézett rá csodálkozva Beckett.

- Jól vagytok? - kérdezett vissza a kínos válasz helyett a nyomozó, és végigmérte ázott, kormos társait. – Látom, megvan ez a gennyláda. Először le akarta lőni Castle-t, aztán szét akarta lőni a lábát - dühöngött.

- Mi? - hökkent meg Beckett. - Castle is itt van? Ti követtetek?

Ryan kényszeredetten elhúzta a száját, és éppen mondott volna valamit, amikor egy csapat tűzoltó árasztotta el a lépcsőházat.

- Azonnal hagyják el az épületet! - utasította őket a tűzoltóparancsnok.

- New York-i rendőrség! - emelték fel szinte egyszerre a jelvényüket. - Egy bűnözőt fogtunk, de már megyünk - mondta Beckett határozottan. Megvárták, amíg a tűzoltók elhaladnak mellettük, aztán a megbilincselt férfit magukkal vonszolva elindultak lefelé.

- Ezért még számolunk - szólalt meg szigorúan Kate, aztán elmosolyodott, és hozzátette: - Köszönöm fiúk!

- Az írófiúnak köszönd - mondta Esposito, mire a nő szeme villant egyet, és beharapta az alsó ajkát.

Amikor Castle végre összeszedte a mankóit, és nagy nehezen függőleges testhelyzetbe kínlódta magát, kétségbeesett tekintettel, várakozón nézett a lépcső felé. A kinti sötétségben villogó tűzoltóautók fénye ütemes körtáncot járt az előcsarnok fehér márványfalain, és sisakos, védőruhás lánglovagok lepték el az épületet. Hallotta, hogy többen rákiabálnak, de csak állt, és szemét nem vette le a lépcsőről. Nem érdekelte semmi és senki. Kate fenn van valahol a lángoló épületben, ráadásul Ryan és Espo is eltűntek. Úgy érezte, hogy szíve a mellkasán kívül dobog, gyomra görcsbe húzódott, szeme égett a kiszáradástól, mert pislogni sem mert.

A másodpercek óráknak tűntek, és Castle egyre reményvesztettebben nézte a lépcsőt. Érezte, ahogy a pánik lassan eluralkodik a tudatán és a testén.

- Castle! - hallotta a távolból Kate hangját. Szinte megdermedt. Túlhajszolt idegrendszere játszik vele kegyetlen játékot, vagy valóban a nő hangját hallotta?

Lassan fordult a hang irányába a csarnok nyugati vége felé, mintha attól félne, hogy a csoda köddé válik.

- Castle! - hallotta most már olyan erélyesen, hogy összerezzent, de aztán fülig érő szájjal elvigyorodott. Ilyen hangsúllyal a világon senki más nem képes kiejteni a nevét, csak Kate. Van benne cseppnyi parancsolás, hogy figyeljen, csipkelődés, incselkedés, és sok-sok szeretet. Az író arcán levő vigyor még nagyobb lett, amikor meglátta Kate-et. A nő látványától elárasztotta a földöntúli boldogság! Pár másodpercig nem tudta levenni tekintetét a nő gyönyörű arcáról, ragyogó zöld szeméről, de aztán végignézett rajta, és elszorult a szíve. Kormos arca, vizes, csapzott haja arról tanúskodott, hogy életveszélyben volt. A férfin végigfutott a félelem, amikor arra gondolt, hogy majdnem elveszítette a nőt. A boldog vigyor mosollyá szelídült, és szeme sarkában megjelent egy könnycsepp.

Ryan és Esposito a még mindig kába, megbilincselt férfival a kijárat felé indult, Kate pedig Rick-hez lépett. Szigorú tekintettel nézett rá, és egy kicsit kárörvendőn figyelte, ahogy a férfi arcáról lehervad a mosoly, és zavarában nyel egy nagyot, de aztán boldogan elmosolyodott, kezével finoman végigsimított az író duzzadt arcán, és letörölt egy lefelé csörgedező könnycseppet. Legszívesebben megölelte és megcsókolta volna a férfit, hiszen neki köszönhette, hogy még életben van. Castle meglepődött a nő intim mozdulatán. Boldog volt, mérhetetlenül boldog.

Mindketten ragyogva mosolyogtak, hosszú másodpercekig mágikus erővel fonódott össze a tekintetük, és élvezték a meghitt pillanatot.

- Beckett nyomozó! Mr. Castle! - csattant erélyesen Gates kapitány hangja a bejárat felől. Meglepve néztek az ajtón beözönlő egyenruhás rendőrök között feltűnő kapitányra, és arra gondoltak, hogy az ördögbe került ide a Vaslady, és hogyan tud mindig mindenről.

- Uram! - nézett szembe felettesével dacos szemekkel a nyomozó, miközben az író csak zavartan pislogott.

- A felelőtlenségéről, amivel veszélybe sodorta magát, még beszélünk. Hétfőn reggelre legyen a jelentése az asztalomon! - mondta ellentmondást nem tűrőn, aztán szigorú vonásai megenyhültek, és lágyabb hangon hozzátette: - Tudom, hogy milyen fontos magának ez az ügy, de értse meg, nem rohanhat ész nélkül a vesztébe, amikor sok barátja van, akik hivatalosan is segíthetnek - nézett jelentőségteljesen Beckettre. A nyomozó csodálkozva fedezte fel az együttérzést és a melegséget a kapitány tekintetében.

- Mr. Castle! - fordult a félve pislogó íróhoz, és szemei ismét szikrákat szórtak. - Úgy emlékszem, önt kitiltottam az őrsről, ráadásul hazudott is nekem.

- Én csak ...

- Nem emlékszem, hogy szót adtam volna! - fojtotta bele a mondanivalót a kapitány, mire Castle becsukta a száját, és akkorát nyelt, hogy ádámcsutkája majd kiugrott a helyéből. - Belerángatta ebbe az ügybe Ryan és Esposito nyomozót miután utasítottam, hogy menjen haza, és azt is felejtse el, hogy valaha az őrsön járt. Mindamellett becsülöm az elszántságát, és hogy igyekezett megvédeni Beckett nyomozót. A rendőrséggel és a csapattal való kapcsolatáról az ügyről készült jelentés alapján döntök. Megtalálta az aktát? - fordult Beckett felé, akinek mosoly bujkált a szája sarkában a kapitány szavait hallva, de a kérdés hallatán elkomorult.

- Igen, de az elfogott férfi megszerezte, most viszont nincs nála.

- Amikor felment a lifttel, még a hóna alatt szorongatta. Fekete dosszié volt - szólalt meg halkan Castle.

- Szólok a tűzoltóparancsnoknak, hogy az oltás után kutassák át az érintett emeleteket. Talán még előkerül. Most pedig induljanak, és nézessék meg magukat a mentősökkel! - mondta Gates, és elsietett az épület előtt álló tűzoltóautók felé.

Beckett elindult, de érezte, hogy az író nem követi, ezért hátrafordult.

- Gyere! Szörnyen néz ki az arcod! - mosolygott évődve az íróra, aki felbátorodva, hogy Kate talán mégsem haragszik rá, elvigyorodott, de abban a pillanatban nyögött is egyet. Megduzzadt arcizmainak egyáltalán nem volt ínyére a fülig érő vigyor.

Ahogy kiléptek az épületből, azonnal odarohant hozzájuk egy-egy orvos, és tiltakozásuk ellenére Kate-et az egyik, Castle-t a másik mentőhöz kísérték.

Öt perc múlva Beckett kapott egy meleg takarót, hogy átnedvesedett ruhái miatt lehűlt teste felmelegedjen. Az orvos enyhe füstmérgezést állapított meg, és miután ellátta tanácsokkal elengedte, ő pedig elindult, hogy megkeresse az írót. Még nem látott be a másik mentő belsejébe, de már hallotta a férfi ellenkező hangját.

- Higgye el, jobb lenne megröntgenezni, mert lehet, hogy eltört az arccsontja - győzködte az orvos.

- Castle! Fogadj szót az orvosnak! - mondta szúrós szemmel, de mosolyogva Kate, amikor meglátta a mentőben üldögélő férfit, aki jeges tömlőt szorított az arcára, és éppen ki akart szállni a járműből.

- Jó hogy jön, nyomozó! Ráparancsolhatna, hogy jöjjön velünk, mert már percek óta nem tudom meggyőzni - panaszkodott a mentős.

Az író szeme felragyogott, amikor meglátta Kate-et. Nem akart a kórházba menni. Beszélni akart a nővel, megmagyarázni újra meg újra mindent, amíg el nem hiszi, hogy amit tett, azt szerelemből tette. Érezte, hogy Kate és közte ott áll a nő által épített fal, de azt is érezte, hogy ez a fal ledőlni látszik.

- Menj! - nézett komolyan rá a nő. - Ha jobban leszel, majd beszélünk. Most kell egy kis idő, hogy ezt az egészet végiggondoljam - mondta, azzal megfordult, és otthagyta a szólni készülő férfit, akinek a csalódástól elakadt a szava. Hát mégsem tudja megmagyarázni a történteket! Megadóan intett az orvosnak, hogy indulhatnak a kórházba.

Beckett-nek esze ágában sem volt hazamenni. Egyenesen az őrsre hajtott. Meg akarta előzni a kapitányt, és beszélni akart a támadójával, ki akarta szedni belőle, hogy ki a megbízója.

Espo és Ryan már szedelőzködtek, amikor kilépett a liftből.

- Hol van? - kérdezte üdvözlés helyett, de ebben a helyzetben ezt elnézték neki a fiúk.

- Nem hallgathatod ki Kate - mondta együtt érzőn Espo. - Gates parancsba adta, hogy senki nem beszélhet vele, mert személyesen akarja kihallgatni. Menj haza, pihenj! Sok volt ez néhány napra.

A két nyomozó szomorúan nézett megsebzett lelkű, csalódott társukra, de nem tehettek érte semmit. Az egyetlen ember, aki ilyenkor meg tudta vigasztalni, az Castle volt. Mintha ugyan arra gondoltak volna, egymásra néztek.

- Hol van Castle? - kérdezte félve Ryan.

- Bevitte a mentő a kórházba, megröntgenezik az arcát - mondta Kate, és ahogy az íróra gondolt, ellágyultak a vonásai. - Hogyan kerültetek az irodaházba? - kérdezte aztán kíváncsian.

A két férfi csak hallgatott, várták, hogy a másik kezdje a történetet, aztán Ryan vett egy nagy levegőt, és hozzáfogott.

- Innen már tudod - mondta végül, amikor elért az ajtó betörésének pillanatához, és Espo-ra nézett, hogy folytassa ő, hiszen a mélygarázsban kettéváltak.

Amikor Javi odaért a saját történetének elbeszéléséhez, hogy az üvegajtón át látta, hogyan támadja meg Castle a mankóval a támadót, nem kerülte el figyelmét Kate arcának változása. Minden rá volt írva arra az arcra: csodálkozás, féltés, elismerés.

- Ha Castle nem olyan őrült, hogy két mankóval és begipszelt lábbal nekiessen annak a fegyveres mocsoknak, akkor most nem ülne a zárkában. Ráadásul még a földön fekve is meg akarta akadályozni, hogy elmeneküljön, de ha nem vagyok ott, most a másik lába is gipszben lenne. - Espo figyelte Kate tekintetét. Amikor meglátta benne a csillogó szikrákat, vett egy mély lélegzetet, és folytatta. - Kate! Castle nem rendőr, de bátrabban viselkedett, mint bármelyikünk tette volna. Odavan érted, és mindet megtenne azért, hogy férfiszámba vedd. Csak egy szerelmes férfi képes olyan őrültségre, mint amit ő tett - mondta halkan, barna szemét a nőre szegezve.

Beckett nem reagált a szavaira. Egy pillanatra összeszűkült a szeme, mintha azt mondaná, hogy "Nincs hozzá semmi közötök.", de nem szólt semmit, csak felállt, és a lift felé indult. Néhány lépés után megállt és visszafordult.

- Köszönöm, hogy mindig számíthatok rátok - mondta komolyan, tekintete hálát sugárzott. A két férfi halványan elmosolyodott, és olyan arccal bólintottak, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.

Kate a lift hátsó falának támaszkodott, és behunyta a szemét. Elgyötört teste pihenésre vágyott, elmerülni egy teli kádnyi forró vízben, és nem gondolni semmire. Agya azonban túl zaklatott volt ahhoz, hogy kikapcsoljon. Újra meg újra felvillantak a képek, amikor azt hitte, hogy lelövi a férfi, aztán amikor csapdába esett az égő épületben, Ryan és Espo története is filmszerűen pergett a szeme előtt, pedig csak az elbeszélést hallotta, és nem élte át az eseményeket. Na és Castle! Szinte látta maga előtt, ahogy meggondolatlanul nekimegy a fegyveresnek. Aztán megrohanták a vele kapcsolatos emlékek: ragyogó arca, amikor meglátta őt, kisfiúsan megszeppent tekintete Gates leszúrásakor, és kétségbeesése, amikor otthagyta a mentőben. Kinyitotta a szemét, hátha akkor agya nem vetíti elé a képeket. Hiányérzete támadt. Oldalra nézett az üres liftben, és arra gondolt, milyen megnyugtató lenne, ha ott állna mellette a  megszokott helyén az író! Sóhajtott egyet, mielőtt kilépett a felvonóból.

New York sohasem pihen. Az éjszaka épp oly nyüzsgő volt, mint a nappal. Kate hazafelé autózott, és figyelte a fényben úszó város széles utcáin száguldó autókat, az éjszakai bárokból kiszűrődő zenét, a tavaszi langyosságot kihasználó, sétáló baráti társaságokat, szerelmespárokat a járdán, a villogó reklámfeliratokat. Az ismerős környék egy négy évvel ezelőtti este képeit idézték az emlékeiben. Aztán amikor meglátta az épületet, a szíve vad iramot kezdett diktálni. Egy hirtelen mozdulattal oldalra kapta a kormányt, hogy le tudjon parkolni, amivel kivívta a mögötte haladó kocsi sofőrjének szitkozódását. Kiszállt az autóból, és felnézett a fölé magasodó épületre, amelynek tetőteraszán először találkozott Castle-lel. Belépett az épületbe, és a kíváncsian felé néző portásnak felmutatta a jelvényét, mire a férfi csak beleegyezően bólintott. Beszállt a liftbe, és felment a tetőre.

Csend volt, már amennyire egy metropoliszban csend lehet. Felnézett az égre, de a város fényei elnyomták a távoli csillagok halvány ragyogását. Leült a tető peremének egyik kiszögellésére, becsukta a szemét, és hagyta, hogy az emlékek, képek és hangok formájában utat törjenek agya legmélyebb zugából a felszínre. Négy év Castle-lel töltött pillanatai cikáztak a szeme előtt. Ahogy felidézte az emlékeket, elárasztották szívét az érzelmek.

Sokáig ült a tetőn, és gondolkozott: az életén, az édesanyja halálán, Lanie és Javi megjegyzésein, de legfőképpen azon az emberen, aki a világon a legnagyobb hatással volt rá.

- Castle - suttogta maga elé, miközben könnyei patakokban folytak az arcán. 

Már nem voltak kétségei és félelmei! Megfogta a nyakában levő láncra fűzött gyűrűt, és elmosolyodott. Boldog akart lenni! Egyszerűen boldog, azzal a férfival, akit igaz szerelemmel szeret! Letörölte a könnyeit, felállt, még egy pillantást vetett a várost beborító fekete égboltra, és új emberként indult egy új élet felé.

Castle a kórház egyik ismerős vizsgálójában üldögélt magába roskadva, és arra várt, hogy az orvos elemezze az arccsontjáról készült röntgenfelvételeket. Az asszisztens már felcsíptette az átvilágítós táblára a felvételeket, de az orvos még váratott magára. Azon töprengett, hogy a regényei meg sem közelítik a valóságot, hiszen két napja, a Kate-tel töltött romantikus vacsora óta már másodszor van a kórháznak ugyanabban a vizsgálójában. Ő biztosan nem tenne ilyet a főhősével! Sóhajtott, de nem sok ideje volt elmerülni a gondolataiban, mert nyílt az ajtó, és egy ismerős alak perdült be rajta.

- El sem akartam hinni, amikor megláttam a nevét a felvételi pultnál, hogy minden éjszakámat önnel töltöm Mr. Castle! - nevetett tökéletes fehér fogsorát láthatóvá téve, hitetlenkedve Margo nővér. - Üdvözlöm újra a kórházunkban!

- Higgye el, nem így terveztem! - nyögte Castle. Meglepődött, hogy megint a nővérrel hozta össze a sors, de aztán rájött, hogy valószínűleg éjszakai műszakos a nő, ezért volt itt előző éjjel is és ma is. Már nem volt zavarban, sőt, örült, hogy ismerős arcot lát, így nem érezte magát olyan magányosnak, ráadásul a nővér mintha megérezte volna, hogy mi játszódik le benne, ösztönösen olyat mondott neki tegnap, ami hatással volt a további eseményekre.

- Feküdjön le, és pihenjen! A doktor úrra még legalább fél órát várni kell. - Megvárta, amíg a férfi engedelmesen elfeküdt a vizsgálóágyon, aztán finoman egy jeges tömlőt tett az arcára.

- Tudom, azon gondolkodik, hogy mibe keveredhettem már megint - szólalt meg Castle. - Csak megfogadtam a tanácsát, és harcoltam azért, akit mindennél jobban szeretek. Ez lett a vége - tette hozzá kicsit lemondóan.

- Remélem, nem egy másik hódolóval kellett ökölcsatát vívnia!

- Nem, nem, ennél sokkal bonyolultabb a dolog - eredt meg az író nyelve. Örült, hogy nincs egyedül, és nem kell az elmúlt órák eseményein és a jövőn töprengenie.

- Ha jól gondolom, egyelőre nem járt sikerrel - állapította meg a nővér, és Castle bizonytalan, szomorkás szemébe nézett, mire a férfi halványan elmosolyodott.

- Egyelőre - nyomta meg jelentőségteljesen a szót.

- Látom, sikerült átadnom egy kis optimista szemléletet - kacsintott rá a nő.

- Azt hiszem, igen. Tudja arra gondoltam, hogy a következő regényemben magáról mintázom az egyik szereplőt - mosolygott huncutul a nővérre, miközben arra gondolt, milyen sokat változott a kapcsolata ezzel az elementáris jókedvvel megáldott, energikus nővel az első találkozásuk óta. Ráadásul olyan bizalmasan beszélgetnek, mintha időtlen idők óta barátok lennének.

- Nocsak, nocsak! - kacagott a nővér. - Pedig úgy emlékszem, hogy nem loptam be magam a szívébe, amikor először találkoztunk!

- Hát, az igazat megvallva, tényleg nem, de az csak az injekciós tű miatt volt - ismerte el Castle, miközben lelkiismeret furdalása volt, amiért annak idején injekció-terminátornak nevezte el a nővért.

- És? Nem adja fel? - nézett rá kíváncsian a nő, visszaterelve a szót az eredeti mederbe.

- Nem. Amíg egy halvány remény van arra, hogy ő is szeret, addig nem - mondta olyan meggyőződéssel és elszántan, hogy a nővér - találkozásuk óta először - elkomolyodott.

- Tiszta szívből kívánom, hogy sikerüljön - mondta.

Castle belenézett a tiszta tekintetű fekete szempárba. Hálás volt ennek a szinte idegen embernek a biztató szavakért. Nagy szüksége volt rájuk.

Belépett az orvos, ezzel a meghitt beszélgetés abbamaradt. Megnézte a röntgenfelvételeket, aztán finoman megtapogatta a beteg megduzzadt arcát, végül közölte, hogy szerencsére nincs törés, csak zúzódás, mehet haza. Castle sajnálta, hogy amíg az orvos őt vizsgálta, Margo nővért elhívták egy új beteghez, így nem tudott tőle elbúcsúzni.

Egy óra múlva a nappalija kanapéján ült, törött lábát feltette a bútor üléslapjára, és fejét hátravetve gondolkodott. Négy éve szüntelenül ugyanazt érezte, mint most. Kate mosolya, tekintete, mozdulatai arról tanúskodtak, hogy fontos neki, hogy szereti, de amikor át kellene lépni a barátságot a szerelemtől elválasztó keskeny határon, akkor Kate mindig visszalépett, mintha félne boldog lenni. A vacsoránál átlépte ezt a határt, a szíve köré épített fel leomlott, de Smith hívása tragikus események láncolatát indította el. Castle nem tudta, hogy mi lesz ezután. Először úgy érezte, hogy Beckett nem tud neki megbocsátani, amiért egy éven át titkolta az akta létezését, a tűz után viszont megsimogatta, és ugyanolyan igéző tekintettel nézett rá, mint a vacsoránál, amikor azt mondta, hogy szeretné, ha férfiként is a társa lenne.

Fáradt volt. Nehézkesen felállt, és az ablakhoz bicegett. Mielőtt elhúzta a sötétítőfüggönyöket, megállt az ablaknál. Nem tudta megunni a látványt. New York fényei valahogy mindig az életre emlékeztették, arra, hogy képesek lehetünk eloszlatni a sötétséget. Nézte a lüktető várost, és azon töprengett, vajon hol lehet most Kate, és mit csinálhat.

Annyira belemerült a gondolataiba, hogy meg sem hallotta a halk kopogást. Összerezzent, amikor a hang erőteljesebbé vált, és eljutott a tudatáig. Sóhajtott egyet, és behúzta a függönyt. Most nem volt kedve senkivel találkozni. Rosszkedvűen botorkált az ajtóhoz, és azzal a szándékkal nyitotta ki, hogy bárki is legyen a látogatója, rövid úton megszabadul tőle.

- Kate! - nyögte meglepetésében, amikor meglátta a közvetlenül előtte álló nőt, aki olyan tekintettel nézett rá varázslatosan tündöklő zöld szemeivel, amilyet még soha nem látott. A remény és a boldogság utáni sóvárgás tükröződött bennük, és valami olyan felszabadultság, ami elbűvölő ragyogást kölcsönzött nekik. A férfinak elakadt a lélegzete, és csak zavartan nézte a nőt.

- Castle! Szeretsz még? - suttogta Kate minden átmenet nélkül. Tekintete válaszra szomjasan, kutatón fúródott az író kék szemébe. A férfi meglepetésében szólni sem tudott, de arca mindent elárult: szája vágyakozón résnyire nyílt, szemében szerelmes fények lobbantak. Aztán hirtelen mindez tovatűnt, és elfoglalta helyét a hitetlenség, és a csalódástól való félelem. Kate lépett egy aprót a férfi felé, de az hátra lépett.

- Miért teszed ezt velem Beckett? - kérdezte, hangjában keserűség bujkált. - Tudod, hogy szeretlek, és bármit megtennék érted, de tudom, hogy megbántottalak és ...

- Ne beszélj mindig annyit! - vágott közbe mosolyogva Kate, hiszen megkapta a kérdésére a választ. Közelebb lépett a férfihoz, végigsimított az arcán, másik kezével beletúrt a tarkóján levő sűrű hajba, és közelebb húzta magához. Castle nem mozdult, csak amennyire Kate akarta. Arcuk lassan olyan közel került egymáshoz, hogy a férfi látta a nő zöld íriszében elszórt apró, barna pettyeket, érezte a bőréből áradó meleget, a száját simogató párás leheletet. Szíve őrült dübörgésbe kezdett. Félt. Félt, hogy ez csak egy álom, vagy valami lázálom szőtte káprázat. Becsukta a szemét, aztán egy pillanattal később elárasztotta a földöntúli boldogság, amikor megérezte Kate puha, meleg ajkát az övén. A csók leheletfinom volt, gyengéd és érzéki. Megbabonázva, de még mindig hitetlenkedve élvezte az édes érzést. Aztán az ajkak eltávolodtak az övétől. Elhomályosult tekintettel nézett fel, és ahogy meglátta Kate vággyal teli ragyogó szemét, tudatosult benne, hogy eljött a pillanat, amire négy éve várt. Minden sejtjét elárasztotta az elsöprő erejű vágy! Az elengedett mankók csörömpölve hulltak a földre, ő pedig egyik kezével kisimította a Kate arcába hulló hajtincset, másikkal átölelte a derekát, magához húzta, és megcsókolta. Ez a csók más volt, mint az előbbi, szenvedélyes volt, elfojtott vágyakkal teli. Érezte, ahogy forró testük összesimul, ajkaik szétnyíltak, nyelvük édes-vad felfedezőútra indult. Mint egy robbanás, úgy árasztotta el testüket a négy éve beteljesületlen vágy!

Kate-t elárasztotta a felszabadult boldogság, aztán amikor a férfihoz simuló teste megérezte Castle duzzadó férfiasságát, a vágy, mint a hurrikán, söpört végig rajta. Felnyögött a gyönyörtől, amikor megérezte nyakán a puha, meleg ajkakat, amelyek hol gyengéden csókolták, hol vadul falták, mintha nem tudnának betelni vele. Beletúrt a férfi hajába, végigsimított a hátán, és most ő csókolta a nyakát, kényszerítve a férfit, hogy felszegje a fejét, és élvezze az érintést.

Castle újra behunyta a szemét, mintha így jobban beleégne idegsejtjeibe az érzés, amit soha nem akart elfelejteni, aztán miután kiélvezte a pillanatot, kinyitotta a szemét.

Csak centiméterekre voltak egymástól, szerelmes tekintetük összefonódott, szájuk boldog mosolyra húzódott, karjuk ölelve fonódott a másikra, mintha soha többé nem akarnák elengedni egymást. Lassan közeledtek egymás felé, míg a centiméterek milliméterekké zsugorodtak, végül újra gyengéd, lágy csókban forrtak össze. Kezük felfedező útra indult, ujjaik bebarangolták a másik egész testét, és a finom, érzéki érintések borzongató vágyakat tüzeltek. Mindketten tudták, hogy innen nincs visszaút.

Kate keze a férfi mellkasára vándorolt, finom ujjai sietősen bújtatták át az ing gombjait a lyukakon, hogy érezhesse az izgalomtól meleg bőr érintését, amitől Castle megborzongott. Az ő ujjai remegtek, amikor kigombolta a nő ingét. Lélegzetvisszafojtva nézte Kate hibátlan bőrét, hevesen hullámzó mellkasát, és a sebhelyet, amelynek látványa oly sok fájdalmas és félelemmel teli emléket idézett. Aztán érezte, ahogy Kate a mellére vonja a kezét, és az érintés minden emléket elsöpör, megszűnt a múlt, már csak a jelen létezett. Újra megcsókolta a nőt, aztán lefelé haladva csókokkal borította el a nyakát majd a mellét, végül a sebhelyet.

Kate magához vonta Castle fejét, érezni akarta égető csókjait a bőrén, aztán felemelte, és apró csókot lehelt az érintésektől bódult férfi csukott szemhéjaira. Castle egy pillanatig elfelejtett levegőt venni, aztán felnézett, és tekintete találkozott Kate tűzben égő, pajkosan mosolygó tekintetével. Hátrasimította a nő haját, mire az megcsókolta, aztán csókjaival elárasztotta a nyakát, végül lefelé indult a mellkasa közepén egészen a köldökéig. Ekkor Castle érezte, hogy a csókok abbamaradnak, és a nő eltávolodik tőle. Egy másodpercre végigfutott rajta a félelem, hogy nincs tovább, aztán látta, hogy Kate lehajol, felveszi elszórt mankóit, és a kezébe adja.

- Gyere - mondta felszabadult mosollyal, fejét a hálószoba felé billentve, miközben szerelemtől és vágytól csillogó tekintetét nem vette le a férfi elhomályosult kék szeméről.

Castle tudata boldog békességben imbolygott az ébrenlét és az álom mezsgyéjén, de lassan a külvilág ingerei életre keltették szunnyadó idegsejtjeit, és az ébrenlét legyőzte az álmot. Csukott szemmel feküdt, de még mindig bizonytalan volt, hogy emlék vagy álom, amit nemrég átélt. Kinyitotta a szemét. Sötét volt. Táguló pupillája próbálta befogadni a kevéske fényt, de még nem látott, ezért kezével végigsimított maga mellett az ágyon, de az üres és hideg volt. A keserűség, mint egy jeges fuvallat futott végig csupasz bőrén, amitől megborzongott. Aztán meghallotta a csobogó víz hangját. Felült és fülelt. Valóban hallja a hangot, vagy csak az érzékei játszanak vele kegyetlen játékot? Néhány másodperc múlva tudta a választ. Elmosolyodott, és fejét hátravetette az ágy háttámlájának. Hát nem álom volt!

Becsukta a szemét, és visszapergette az eseményeket. Szerelmük beteljesülése eleinte gyengéd volt és érzéki, de aztán mindkettejüket elragadta valami ősi, vad szenvedély, amellyel maguknak követelték a másikat, hogy együtt érjenek el a legboldogabb fizikai és lelki beteljesüléshez. Castle még soha nem érzett ilyet! Szerette és élvezte a szexet, és sokszor érezte a boldog kielégülést, ez most mégis más volt. Boldogság - ez az egy szó járt a fejében. Mi a boldogság? - töprengett. Szex és szerelem. Test és lélek. Mindegyik csodálatos tud lenni önmagában is, de ha egyesülnek, akkor beszélhetünk boldogságról - állapította meg végül. Boldog volt. Határtalanul boldog.

Felkelt. Magára ráncigálta a bokszerét, bár maga sem értette miért lett benne hirtelen szégyenlősség, és elindult a fürdőszoba felé. Amikor megállt az ajtónál, akkor tudatosult benne, hogy már egy ideje nem hallja csobogni a vizet. Lassan benyitott.

Kate a tükör előtt állt egy teste köré csavart bolyhos, fehér törölközőben, míg egy másikkal a haját szárogatta. Észrevette a háta mögött támadt mozgolódást, és a tükörbe nézve meglátta az ajtón belépő férfit.

Tükörképük összenézett, és Castle megnyugodva nyugtázta, hogy Kate arca ugyanúgy ragyog, ahogy az övé, és ugyanúgy kicsit zavarban van. Bár úgy érezték, hogy el tudták juttatni a másikat a gyönyörhöz, mégis mindketten bizonytalanok voltak, hogy ugyanolyan fantasztikus szeretkezésnek élte-e meg a másik az éjszaka történteket, mint ők maguk.

- Füstszagom volt - magyarázta Kate az éjszakai zuhanyozást, ezzel semleges vizekre terelve a beszélgetést.

- Szeretem a füstszagot - vigyorodott el a férfi. - De látom, sajnos elkéstem. Nekem is jólesett volna egy zuhany, és most lett volna, aki megmosdat - mondta pajzán tekintettel.

- Nem hiszem, hogy a gipsznek jót tenne a zuhanyozás, de engedek neked vizet a kádba, ha fürödni szeretnél. Lehet, hogy rád is férne egy kis felfrissülés! - villant Kate szeme huncutul.

- Csak nem azt hiszi Beckett nyomozó, hogy lefárasztott az imént? - kérdezte tettetett felháborodással az író. - Bár, ha még akar tőlem valamit az éjszaka folyamán, akkor lehet, hogy tényleg jólesne egy kis fürdő - tette hozzá.

Kate megengedte a meleg vizet, tett a kádba egy kis mentolos fürdőolajat, Castle pedig a kád szélén ülve, sóvárgó tekintettel figyelte, ahogy egy szál törölközőben hajladozik a nő tökéletes alakja a kád felett. Még a fejét is oldalra billentette, annyira belemerült a domborulatok követésébe. Kate észrevette, hogy a férfi epekedve bámulja, és zavartan kiegyenesedett.

- Azt hiszem, ennyi elég lesz - nézett a kádban összegyűlő vízre. - Vedd le a bokszert, segítek beszállni!

- Ammm ...elfordulnál? - toporgott egy helyben a férfi.

- Castle! Csak nem vagy szégyenlős? Úgy emlékszem néhány órája egyáltalán nem voltál az, és biztosíthatlak, már mindent láttam! - nevetett Kate. 

- És elégedett voltál azzal, amit láttál? - csillant huncut fény a szemében.

- Nagyon is! Na gyerünk, mert reggel lesz, mire végzel!

- Mégis, hova siet nyomozó?

- Hát, még elég komoly terveim vannak! - mosolygott kacéran Beckett, mire az író nyelt egy nagyot.

- Akkor jó lesz, ha igyekszem - mondta elhomályosuló tekintettel. - Elfordulnál?

Kate karba fonta a kezét és megforgatta a szemeit, de nem mozdult.

- De ez olyan, mintha mustrálgatnál - panaszkodott Castle.

- Nem is tudom, hogy ki szokott mustrálgatni! - vágott vissza Kate. 

A férfi még morgott valamit arról, hogy az más, ha egy férfi mustrál egy nőt, mint fordítva, de kilépett a bokszeréből. - Nem kell segíteni - mondta, és amilyen gyorsan csak tudott, beszállt az illatos, frissítő fürdővízbe úgy, hogy begipszelt lábát a kád szélére fektette. Amikor hátradőlt, felnézett, és Kate kutató, pajzán tekintetével találta szembe magát.

- Így nem ér! - szólalt meg rekedt hangon. - Te nézhetsz engem, miközben nekem csak a törölköző látványa jut!

Kate elnevette magát. Castle olyan képet vágott, mint egy durcás kisfiú. Tudta, hogy ez az ártatlan, kisfiús tekintet volt az, ami már az első pillanatban levette a lábáról, amikor megismerte a férfit.

- Igazságot akarsz Castle? - kérdezte búgó hangon, egyre közelebb lépve a kádhoz. 

Az író elnyílt ajkakkal, tágra nyílt szemekkel nézett rá, nyelt egyet és bólintott. Szíve vad kalimpálásba kezdett, amikor Kate egy finom mozdulattal kioldotta a nőies domborulatait takaró törölközőt, de még a lélegzete is elállt, amikor belépett vele szembe a kádba.

Még pislogni is elfelejtett, úgy bámulta a gyönyörű, tökéletes testű nőt, ahogy elmerül a selymes vízbe.

- Csukd be a szád Castle!

- Csodálatos vagy! - suttogta megbabonázva a férfi.

- Te sem panaszkodhatsz! - sütötte le a szemét Kate, majd lassan előrehajolt, ujjaival megcirógatta Castle arcát, nyakát, mellkasát, végül a hasát.

A férfi nem bírta tovább, magához húzta Kate-t és megcsókolta. Lassú, hosszú, gyengéd csók volt. Ajkaik élvezték a meleg, puha érintést, nyelvük finom, simogató táncba kezdett. Testük összesimult, kezük kalandos felfedező útra indult, és míg néhány órája a szenvedély, most a gyengédség uralta a mozdulataikat. Testük eggyé vált, és lassan, ütemesen közeledtek a mindent elsöprő gyönyörhöz.

Castle lassuló pulzussal dőlt hátra a kádban, karjával átölelte a mellkasának támaszkodó nőt. Érezte, ahogy Kate hátraveti a fejét és haja simogatja az arcát, finom ujjait oda-vissza végighúzza a combján, míg ő a nő hasát cirógatta egyre feljebb haladva, amíg el nem érte a gyönyörű, kerek melleket.

Csendben mosolyogtak, és élvezték a békés, boldog perceket.

- Fázol? - szólalt meg Kate, amikor észrevette, hogy hirtelen libabőrös lett a férfi addig sima bőre.

- Nem, csak borzongató, ahogy simogatsz - suttogta Castle, miközben finom csókot lehelt Kate nyakára.

Néhány percig még élvezték, ahogy testük összeér, a finom ujjak és a selymes víz játékát a bőrükön, aztán Kate megengedte a meleg vizet, és szembe fordult a férfival.

- Segítek megmosakodni, mielőtt elhűl a víz - mosolygott Castle-re, aztán kezére húzott egy puha mosdókesztyűt, és végighúzta előbb a férfi nyakán, karjain, majd mellkasán és a hasán. Castle ellazulva dőlt hátra a kád peremének, és ragyogó szemekkel figyelte Kate mozdulatait, de időnként behunyta a  szemét, hogy minden idegszálával az érintésre tudjon koncentrálni. Amikor Kate keze az ágyéka felé kalandozott, szemei felpattantak, teste megfeszült, lélegzete elakadt, de nem szólt. A mosdókesztyű lágyan végigsimított férfiasságán, aztán combján, lábszárán, végül a lábfején. Megbabonázva nézte, ahogy Kate lehúzza kezéről a bolyhos ruhadarabot, odahajol hozzá, finom csókot lehel a szájára, majd feláll, kilép a kádból, és maga köré csavarja a nemrég levetett törölközőt.

- Gyere! - nyújtotta felé a kezét. - Segítek kiszállni, nehogy még jobban eláztassuk a gipszet. Úgy látom nem nagyon vigyáztunk rá - mondta pajkosan, miközben szemét végigfuttatta a vízfoltos rögzítőn.

Castle felnyomta magát a kád szélére, aztán elfogadva Kate felé nyújtott karját, kiszállt a kádból. Egy lábon egyensúlyozva próbált megtörölközni, ami mosolyt csalt a nő arcára. Kate a kezébe nyomta a mankókat, a törölközőt pedig elvette tőle, és gyengéden letörölgette testéről a vízcseppeket.

- Sajnálom, hogy ilyen tehetetlen vagyok - csendült szomorkásan Castle hangja.

- Egyáltalán nem vagy tehetetlen - kacsintott rá kacéran Kate, mire a férfi elégedetten elvigyorodott.

Néhány perc múlva egymást ölelve feküdtek a meleg takaró alatt, figyelték egymás lélegzetét, és míg Castle cirógatta Kate karját, addig a nő finom köröket rajzolt a férfi mellkasára. A lélegzetek és a mozdulatok egyre lassultak, végül mély, megnyugtató álomba merültek.

A hajnali derengés fokozatosan győzte le a sötétséget, és a New York-ra boruló feketeséget lassan felváltotta a szürkeség. Elhalványultak a villogó neon reklámfeliratok, majd ahogy egyre magasabbra emelkedett a látóhatár felett a Nap, úgy törtek elő a színek az egyhangú szürkeségből, és a szikrázó fények színekkel és élettel töltötték meg a várost.

Kate-et nem a sötétítő szőtt anyagán utat törő halvány rózsaszín fénycsíkok ébresztették fel, hanem az évek hosszú során kialakult beidegződés. Tudata egy pillanat alatt átlépett az álomból a valóságba, és anélkül, hogy kinyitotta volna a szemét, tudta, hogy hol van, és hogy mi történt. Elárasztották az emlékek, és  boldogan elmosolyodott. Érezte Castle kezét a testén, és a bőréből áradó meleget. Kinyitotta a szemét, de nem mozdult. Nézte a mellette békésen szuszogó férfit, ahogy félig oldalt, félig hason fekve egyik kezét az oldala mellett, a másikat az ő csípőjén pihenteti. Szája kicsit elnyílt, fejét a párnába fúrta, mindig gondosan megfésült haja kócosan meredezett a szélrózsa minden irányába, arcán pedig békés elégedettség ült. - Olyan, mint egy boldog kisfiú, aki megkapta az oly régóta várt karácsonyi ajándékát - figyelte Castle arcának vonásait. - Pedig nem is kisfiú, hanem igencsak igazi férfi - mosolyodott el az éjszaka történtekre gondolva. Meseszerűen csodálatos volt. Ezt teszi a szerelem? - töprengett. Ha a lelked is szeret, akkor a tested kétszer úgy szeret? Úgy érezte, amit eddig átélt, az csak szex volt, de amit Castle-lel élt át, az a szó legnemesebb értelmében szeretkezés volt. Szerelem, szeretet, szeretkezés - játszott a szavakkal, de közben egyre inkább rátelepedett valami haraggal vegyes szomorúság. Miért várt eddig? Miért kínozta oly sokszor magát is, és a férfit is? Van a világon még egy férfi, aki ennyit vár egy nő szerelmére, miközben még az életét is kockáztatná érte? - tette fel magának a kérdést, és egy könnycsepp gördült le az arcán. Egy kósza tincset kisimított Rick homlokából, és óvatosan közelebb húzódott hozzá, mire a férfi megmozdult. Félálomban magához húzta Kate-t, és amikor már szinte összeért az arcuk, megszólalt.

- Szeretlek, Kate - suttogta, és kinyitotta a szemét.

A nő megbabonázva merült el az óceánkék szemekben, és most már patakokban folytak a könnyei.

- Bocsáss meg, kérlek! - mondta alig hallhatóan, és gyengéden megcsókolta a férfit, akinek a válasz hallatán értetlenség és félelem költözött a szívébe. - Lennél a társam az életben? - kérdezte Kate szerelmes, reményteli mosollyal.

- Akkor ez azt jelenti, hogy ... - emelte fel a fejét a párnáról Castle, és kutatón a nő szemébe fúrta a tekintetét.

- Igen Castle, azt jelenti - tündököltek a zöld szemek, aztán két tenyerébe fogta a férfi arcát, magához húzta, és szenvedélyesen megcsókolta.

Mindketten érezték, hogy a vágy lángba borítja a testüket, de mielőtt engednek követelőző testüknek, valamit mondaniuk kell a másiknak, ezért megszakították a csókot. Néhány másodpercig összefonódott a tekintetük, aztán együtt szólaltak meg.

- Köszönöm - hagyta el ugyanaz a szó a szájukat, mire mindketten elmosolyodtak.

- Mindig - mondták egyszerre cinkosan összenevetve, aztán elmerültek a boldog együttlétben.

/VÉGE/