Változatok egy témára 7. (teljes/4.)

Kate bekapcsolta a szirénát, és szlalomozott a kocsisorok között, hogy legalább esélye legyen beszélni Castle-lel, mielőtt vállalkozik az ugrásra, bár nem sok reményt fűzött ahhoz, hogy le tudná beszélni róla. Az üzenete egyértelmű volt. Pontosan tudta, mire megy ki a játék. Egész úton azt mérlegelte, hogy képes lenne-e megváltoztatni a döntését, vagy megalázkodva könyörögni úgy, hogy szinte biztosan tudta, Castle a riporternek tett nyilatkozata után már nem teheti meg, hogy nem ugrik. Fél óra múlva már tudta, hogy nem kell döntenie. A megkülönböztető jelzésnek és a jelvényének köszönhetően viszonylag hamar a helyszínre ért, és a kordonon is átengedték, miután nagy nehezen utat tudott törni a bámészkodók tömegén, de a szervezők közölték, hogy éppen Richard Castle ugrása következik, és az írót már a hídpillér tetejére emelte egy speciális daru. Ekkor hallotta meg a mentő szirénáját. A hang irányába fordult, és néhány pillanat múlva már meg is látta, ahogy utat tör magának a tömegben a jármű, és őrült tempóban viszi betegét a legközelebbi kórházba.

- Mi történt? - kérdezte egy szakállas, torzonborz hajú szervezőtől.

- Zak Gordon, a gitáros, rossz szögben csapódott a vízbe. Nem volt eszméleténél, amikor felhúzták, de az orvos azt mondta, néhány hét, és rendbe jön. Mi megteszünk minden óvintézkedést, de az ugrón is sokminden múlik - húzta fel a vállát. - Na, meg a szerencsén - tette hozzá.

Kate felnézett a magasba, és minden porcikáját átjárta a félelem. Még sosem érzékelte ilyen óriásinak a Brooklyn hidat. Szabad szemmel csak apró pontok voltak az ugráshoz épített kiszögellésen az emberek, és ki sem tudta venni, melyikük az író. A rettegés és az izgalom keveredett benne, amitől elszorult a torka, gyomra görcsösen összehúzódott, szája kiszáradt, szíve pedig kétszer gyorsabban vert a normálisnál. Tudta, hogy nincs lehetősége leállítani az ugrást, és bármit is mondana, az lenne a válasz, hogy minden engedélyük megvan, és Castle is aláírt minden nyilatkozatot, így hát nem tehetett mást, minthogy reménykedett. Mennyivel könnyebb lenne, ha hívő lenne, - gondolta - akkor bízhatna az imádság erejében. 

- Nézheti az egyik közvetítő kocsiból, ha jobban szeretné látni - érintette meg a vállát az egyik szervező, miközben fejével az egyik hatalmas, műholdas antennákkal felszerelt autóra mutatott.

Néhány másodperc múlva már hat monitoron, különböző kameraállásokból láthatta a 84 méter magas hídpillér tetejére épített szerkezetet, és a rajta álló néhány embert, ahogy éppen beszíjazzák Castle-t egy speciális hevederbe, a többi távoli képet mutatott a hídról, a fodrozódó vizet mutatta mélyben, vagy a tömeget pásztázta. Az ugrás helyszínén levő kamera ráközelített Castle arcára. Kate-nek elszorult a szíve. Szerette ezt a férfit, és azért mondott le a szerelméről, hogy megvédje, de lehet, hogy éppen ezzel a fájdalmas döntéssel hajszolta életveszélybe. Nem tudott gondolkodni, mert minden figyelmét lekötötték a látott képek. Láthatóan nagyon fújt a magasban a szél, mert Castle mindig gondosan oldalra, vagy kissé hátra fésült haja úgy állt előre, mintha bezselézték volna, és mindenki erősen kapaszkodott a korlátba. Egy fiatal férfi még egyszer ellenőrizte a hevedert, aztán biztatón megveregette az író vállát, mondott még valamit neki, aztán kilépett a kamera látószögéből. Castle kissé kényszeredetten mosolyogva a kamerába nézett, aztán összeszorította a száját, és eltökélt tekintettel a peremhez lépett. Az egyik kamera a korlátba kapaszkodó kezet mutatta. Látni lehetett, hogy olyan erősen kulcsolódnak az ujjak a fémre, hogy az ízületek fehéren dudorodva feszülnek meg. A kamera újra az erősen koncentráló, bátorságot gyűjtő arcon állapodott meg, aminek minden rezdülését ismerte Kate, ezért amikor meglátta, hogy Castle szeme kissé összehúzódik, kihagyott egy ütemet a szíve. A következő pillanatban látta, ahogy a férfi elrugaszkodik a peremtől, és kitárt karokkal a mélybe veti magát. A rendező másik nézőpontra váltott. Kate az előbb észre sem vette, hogy Castle fejére is szereltek egy apró kamerát, ami azt mutatta, ahogy szabadesésben száguld a víz felé. Hallotta a férfi felszabadult, adrenalin fűtötte kiáltását, amiben nem érzett félelmet, csak izgalmat. A másik monitor képére pillantott, ami távolabbról mutatta a zuhanó testet. Ahogy a víz felé közeledett, a gumikötél megnyúlt, lassan csökkentette a sebességet, de ennek ellenére Kate úgy látta, hogy Castle őrült erővel csapódik az öböl szürke hullámai közé. Lélegzetvétel nélkül, rettegve nézte, ahogy a férfi néhány másodpercre elmerül a vízben, aztán a kötél eléri megnyúlásának végső határát, kezd összehúzódni, végül magával emeli a férfi testét a felszínre. Amikor Castle újra a víz fölé ért, a kamera ráközelített. Kate látta a csurom vizes férfit, amint levegő után kapkod, aztán kinyitja  a szemét, és büszkén elmosolyodik. 

Beckett pár pillanatra behunyta a szemét, és hosszú idő után vett egy nagy levegőt, és zsebre tette a kezét, hogy ne vegyék észre a remegését. Mintha egy mázsás súly gördült volna le a mellkasáról! Megkönnyebbült és dühös volt egyszerre. Ha együtt lenne Castle-lel, minden haragját rázúdítaná a felelőtlensége miatt, de így vajon mennyi joga van beleszólni a tetteibe? Ha nem is élnek együtt, úgy gondolta a közös múltjuk feljogosítja arra, hogy elmondja a véleményét neki. Nézte, ahogy felhúzzák Castle-t a hídra, és lecsatolják róla a hevedert, miközben egy riporter azonnal rázúdította a kérdéseit. Annak ellenére, hogy az író mosolyogva ecsetelte, milyen semmivel össze nem hasonlítható érzés volt a szabadesés, és mennyire félelmetes volt, ahogy közeledett a vízhez, miközben tudta, hogy bele fog csapódni, Kate figyelmét nem kerülte el, hogy az erős szélben egész testében reszket a vizes ruhákban, és az sem, hogy miután válaszolt a kérdésekre, és elindult, minden tépésnél eltorzult az arca a fájdalomtól. 

Beckett megköszönte, hogy a közvetítő kocsiban lehetett, és néhány perc múlva már karba font kézzel várta, hogy Castle-t lehozzák a híd pillérjéről. Hiába szeretett volna a közelébe menni, a riporterek hada megrohanta az írót, és hiába tartotta a magasba a jelvényét, rá sem hederítettek. Akkor tudott utat törni, amikor a riporterek széledni kezdtek, de hiába tekintgetett körbe, sehol nem látta a férfit. Már éppen meg akarta kérdezni az egyik operatőrt, amikor észrevette a vízfoltokat a földön, amelyek Castle vizes ruhájából származhattak. Tekintete a nyomokat követte, amelyek egészen az egyik várakozó mentőig vezettek, aminek éppen akkor csukódott be az ajtaja. Kate futni kezdett, bár az autónak nem járt a motorja. Vett néhány mély lélegzetet, aztán határozottan megkopogtatta a mentő hátsó ajtaját.

- Nem jöhet be, hölgyem - szólt ki a résnyire nyitott ajtón a mentőorvos. - Beteget látunk el.

Beckett hirtelen nem tudta, hogy azt mondja, hogy ő egy hozzátartozó, vagy felmutassa a jelvényét, hogy rendőr.

- Mr. Castle a társam - mondta átmeneti megoldás gyanánt, de a biztonság kedvéért megvillantotta a derékszíjára csatolt jelvényt.

- Rendben - mondta meglepve az orvos, és kitárta az ajtót.

Egy szempillantás alatt befogadta agya a szeme elé táruló látványt. Castle a betegszállító ágyon ült, és egy ápoló éppen a vizes ruháktól segített neki megszabadulni. Az író nagy nyögések közepette emelte magasba a kezét, a férfi pedig a pólót húzta le róla.

- Kate? - fordult meglepve felé az író.

Beckett csak állt szótlanul. Mit is mondhatott volna egy orvos és egy ápoló előtt? Ráadásul a félelem szülte harag, ami eddig majd szétvetette, a férfi látványától egy pillanat alatt megszelídült. Másodpercekig csak nézte a meztelen felsőtestű, még mindig reszkető férfit, és a düh mellett csak végtelen megkönnyebbülést érzett, amiért nem lett nagyobb baja.

- Gates rettentő dühös, amiért egy ilyen őrültséggel veszélybe sodortad magad - mondta keményen, bár szíve szerint odarohant volna, hogy szorosan magához ölelje, és aztán leteremtette volna, amiért az életével játszott, és rettegést keltett benne.

- Ó! Tehát van valaki, aki aggódik értem? - jelent meg egy pimasz vigyor a férfi arcán, de a tekintete fürkészőn fúródott a nőébe.

- Fél, ha valami bajod esik, akkor nem lesz pontos a Tyson elleni vádemelés - sütötte le a szemét Kate.

- Á! Értem - húzta el a száját Castle letörten, aztán elgondolkodva összehúzta a szemét, és éllel a hangjában folytatta. - Azért jöttél, hogy ezt elmondd? Vagy csak azért, mert Gates ideküldött?

- Féltettelek - nyögte ki nehezen a nő, és szemét a férfiére emelte. - Hogyan vállalkozhattál erre?

- Csak emlékeztetni szeretnélek, milyen veszélyes az élet - mondta megenyhülve Castle, és már tudta, hogy elérte a célját, és jó úton jár, hogy meggyőzze Kate-t az igazáról. 

- De ...

- Bocsásson meg hölgyem, de erre most nincs idő - vágott közbe az orvos, aztán szigorúan Castle-re nézett. - Vesse le a nadrágját! Szerzett néhány sérülést, ezért meg szeretném vizsgálni, és a vizes ruháktól is mielőbb meg kell szabadulnia, mert a végén még összeszed egy tüdőgyulladást. Marad? - fordult Beckett felé, aki azonnal bólintott, és belépett a mentőbe. Látta, hogy Castle egy pillanatig ellenkezni akart, mert vett egy nagy levegőt, és felemelte a kezét, de aztán örömmel vette tudomásul, hogy a férfi mégsem szólt, hanem láthatóan beletörődött a helyzetbe.

- Remélem, nem szégyenlős a társa előtt! - kapcsolt az orvos, amikor rájött, hogy nem egy barátnőt vagy feleséget invitált a mentőbe.

- Én nem félek semmitől, ahogy láthatta - nyomta meg a személyes névmást jelentőségteljesen Castle, aztán halványan elmosolyodott. - Egy kis vetkőzéstől főleg nem! - tette hozzá, de amikor le akarta húzni a nadrágot, eltűnt az arcáról a mosoly. - Áááúúú! - kapott fájdalmasan felkiáltva a combjához.

- Van egy kígyómarás okozta seb a combján - világosította fel a meglepett orvost Kate.

Amikor végre lekerült az íróról a nadrág, a mentős letekerte az átázott kötést, és rosszallóan megcsóválta a fejét.

- Ugye tisztában van azzal, hogy az East River koszos vize nem használ egy nehezen gyógyuló sérülésnek? - kérdezte, és anélkül, hogy választ várt volna, fertőtlenítőt és kötszert vett elő a gyógyszerkészletből. - Nem lehetett valami élvezetes, amikor visszarántotta a kötél, és megfeszült a sérült izom - jegyezte meg.

- Á, csak egy pillanatig hittem, hogy kiszakad a combom a helyéről - legyintett  Castle flegmán, miközben elismerte, hogy mennyire szenvedett.

- Van valami panasza? Fáj valamije? - kérdezte az orvos, miután ellátta a sebet, mire Castle bizonytalanul megrázta a fejét. 

Kate, karba tett kézzel, csendben figyelte az orvos ténykedését, és Castle minden apró reakcióját. Megpróbált nem azon töprengeni, milyen vonzó a bokszer-alsóban üldögélő férfi, hanem arra figyelni, nincs-e fájdalma, amit megpróbál eltitkolni az orvos elől. Néhány apró arcrándulás, és egy-egy túl óvatosan megtett mozdulat felkeltette a gyanúját, és most elérkezettnek látta az időt, hogy az észrevételének hangot adjon, ezért megelőzve a válasszal az írót, megszólalt.

- Fáj a háta.

- De ... nem ... de hát, honnan ... - dadogta Castle.

- Higgyen nekem! - pillantott magabiztosan Kate az orvosra. - Ismerem minden rezdülését. Biztos, hogy fáj a háta.

- De nem is! - próbálkozott rosszul füllentve az író, mivel az járt az eszében, ha kiderül, hogy összeszedett egy kisebb sérülést, és ez az anyja és Alexis tudomására jut, akkor szobafogságra, vagy ami még rosszabb, ágyfogságra fogják kényszeríteni. Akkor pedig a következő programját el kell halasztania, pedig ő nem akar várni. Debby mindent megszervezett, és ő részt akar venni a két nap múlva induló túrán. - Csak egy kis húzódás lehet, vagy túlságosan szoros volt a heveder - próbálta menteni a helyzetet.

- Azt majd én eldöntöm - vette át az irányítást az orvos. - Forduljon meg!

Alaposan végigtapogatta Castle hátát, amit az sziszegve, és időnként meg-megrándulva tűrt, aztán mosolyogva Beckett felé fordult.

- Jó szeme van! Velem elhitette volna, hogy nem fáj semmije, pedig ez a két izom eléggé meghúzódott, - húzta végig Castle gerince mellett és a lapockája fölött az ujját - és néhány helyen a heveder is zúzódásokat okozott - mutatott a halványlila bőrelszíneződésekre.

- De egyik sem komoly sérülés - fordult meg Castle duzzogva. Nem akarta, hogy ügyet csináljanak egy kis hátfájásból.

- Ez igaz, de nagyon sokáig fog fájni, ha nem kezelik. Adok egy kenőcsöt. Ezzel kenje be neki minden reggel és este! - nyújtott egy jókora tubust a nő felé az orvos, mintha az lenne a világ legtermészetesebb dolga, hogy ő kenje be a sérült hátát.

Kate elvette a tubust, de zavarában éppen csak rápillantott az íróra. Meg mert volna esküdni, hogy a férfi szemében huncut fényt látott felvillanni, és mintha a szája sarkában is megjelent volna egy alig észrevehető, elégedett mosoly.

- Jó lenne, ha valaki hazakísérné, mert egy ilyen extrém ugrás nagyon megterheli a szervezetet - hallotta meg az orvos hangját, miközben látta, hogy az ápoló segíti felvenni Castle-nek a száraz ruhákat.

- Majd én hazaviszem - mondta olyan hangsúllyal Kate, mintha ez teljesen magától értetődő lenne. Maga is meglepődött, hogy megfeledkezett arról, hogy Castle talán mást szeretne, hiszen már nem tartoztak össze, de a férfi nem ellenkezett, csak meglepődve rápillantott, miközben nehézkesen beledugta a kezét egy bolyhos belsejű melegítőfelsőbe.

Miközben Castle lakása felé haladtak, Kate egy darabig úgy tett, mintha minden figyelmét lekötné a kezdődő forgalmi dugó kikerülése, de hiába nézett mereven előre, érezte, hogy a férfi tekintete hosszan elidőz rajta.

- Nem a kapitányságra megyünk? - szólalt meg Castle.

- Megígértem az orvosnak, hogy hazaviszlek.

- Gates olyan lesz, mint egy tűzokádó sárkány, ha nem teljesíted a parancsát.

Kate érezte, hogy a férfi provokálja, és azt akarja kihúzni belőle, hogy a kapitány parancsára, vagy magától ment a hídhoz. 

- Nem Gates miatt vagyok itt - mondta néhány másodpercnyi hallgatás után.

- Akkor miért? - kérdezte kissé Kate felé fordulva Castle. 

 A nő nyelt egyet, és változatlanul az utat figyelte. Egy darabig nem válaszolt, de mivel érezte, hogy Castle nem veszi le róla a tekintetét, tudta, hogy addig fogja nyaggatni, amíg ki nem böki az igazat. 

- Féltettelek - mondta halkan.

- Mitől? Minden biztonsági előírást betartottak a szervezők.

Kate úgy érezte, szétveti a feszültség, amiért beszélnie kell arról, amiről nem akar. Dühösen a kormányra vágott.

- Az életeddel játszottál! Felelőtlenül vállalkoztál egy olyan ugrásra, aminek sokkal nagyobb volt a kockázata, mint egy sima bungee jumping-nak! Hogy mitől féltettelek? Azt hiszem, saját magadtól! - emelte fel egyre jobban a hangját. - Miért csináltad? Azért, hogy bosszants, vagy hogy bosszút állj? Vagy egyszerűen meg akarod mutatni, milyen őrültségekre vagy képes, ha nem vagyok veled?

- Hm ... ki tudja? - húzta fel a vállát Castle, miközben pimaszul elmosolyodott. - Tudod, hogy mindig szerettelek bosszantani - mondta könnyedén.

- Azért csináltad, hogy bosszants? 

- Nem tudom, miért vagy úgy oda - játszotta az értetlent a férfi, és szándékosan nem válaszolt a kérdésre. - Az élet csupa veszély. Nem élhetek úgy, hogy mindig azon aggódjak, hogy mikor csap belém egy villám, esik a fejemre egy épületdarab, üt el egy autó, vagy hogy mikor jut eszébe egy gyilkosnak, hogy éppen engem pécézzen ki magának! Ha mindig ezekre gondolnék, nem tudnám élvezni az életet.

- De te kerested a veszélyt!

- Mintha valaki azt mondta volna egyszer nekem, hogy "Csalánba nem üt a ménkű!", tehát úgysem ér semmi baj - húzta fel kihívóan a szemöldökét a férfi.

Kate beharapta a száját, és egy percig nem szólt. Érezte, hogy lehetetlen normális párbeszédet folytatni Castle-lel, mert az folyamatosan elbagatellizálja a kis akcióját, és nem fogja elárulni az ugrás igazi okát. Ő pedig nem fogja elárulni, hogy sejti, mire megy ki a játék. 

- Ezt direkt csinálod, ugye? - kérdezte nagy sokára, és először az út során, a férfira nézett. 

- Nem tudom, miről beszélsz - vágott ártatlan arcot Castle. Élvezte, hogy ki tudta hozni Kate-t a béketűrésből. Az első célját már elérte: dühöt váltott ki a nőből. 

A telefon csengése mentette meg Beckett-et attól, hogy fel ne robbanjon mérgében. Gates kapitány hívta.

- Kihangosítom Uram, mert vezetek.

- Láttam, hogy Mr. Castle túlélte azt az őrültséget. Csak érteném, miért vonzotta magát ez a gyerekesen hetvenkedő, sikert és népszerűséget hajszoló, feltűnésre vágyó firkász! - hallatszott a rosszallás a kapitány hangjából. Kate ösztönösen felháborodott, és minden porcikájával szerette volna megvédeni a férfit, de amikor észrevette Castle sértődött és dühös tekintetét, elmosolyodott. Legalább látja, hogy egy kívülálló ezt a következtetést is levonhatja a nagy "hőstettéről".

Castle már nyitotta a száját, hogy kikérje magának a jelzőket, de Kate felemelt kézzel jelezte, hogy meg ne szólaljon, amire esélye sem volt, mert a kapitány megállás nélkül folytatta.

- Ha jól láttam, épségben kihúzták. Mikor tudja behozni?

- Összeszedett néhány kisebb sérülést, ezért az orvos ma nem engedi. Talán holnap reggel.

- Rendben, de haladnunk kell az üggyel. Elküldetem Mr. Castle-hez azokat a tanúvallomásokat, amelyek az elrablásának a körülményeihez kapcsolódnak, maga pedig menjen el hozzá, és vesse össze őket Mr. Castle tapasztalataival! Nem szeretném, ha az esetleges eltérések a tárgyalóteremben derülnének ki! És mondja meg neki, hogy szerencséje van, amiért ma megúszta a találkozást velem!

Kate a férfira pillantott, aki összehúzott szemöldökkel, bosszúsan hallgatta a kapitány utolsó mondatát, és hirtelen nem tudta, hogy örüljön, vagy megrémüljön, amiért Gates parancsára együtt kell tölteniük a nap hátralevő részét. Mindennél jobban vágyott a férfi közelségére, és éppen ez az érzés rémítette meg. Ráadásul még mindig benne élt a tehetetlen düh, amit az ugrás váltott ki belőle.

- Tetszik, vagy sem, parancsot kaptál, hogy velem legyél - húzta pimasz mosolyra a száját a férfi, miután Kate kinyomta a telefont.

- Te csak ne örülj annyira! - szűkült össze Kate szemöldöke, és fensőbbséges magabiztosságot öltött magára. Hirtelen egy ismerős, jóleső érzés járta át. Mintha visszamentek volna az időben, amikor még úgy bosszantották egymást, hogy azt mindketten élvezték.

Castle elégedetten sóhajtott. Lehet, hogy jobban alakulnak a dolgok, mint gondolta? Életében először hálás volt Viktoria Gates-nek. Talán az ugrás okozta adrenalintól, vagy attól, hogy Kate itt van vele, megint optimistán látta a helyzetét, és ez jókedvre derítette. Nem akart az elmúlt hetek félelmeire és keserűségeire gondolni, csak arra, hogy a terve sikerülni fog. Sikerülnie kell, különben mindennek vége, és nem lesz több esélye.

Annak ellenére, hogy hasogatott a lába és a háta, mosolyogva lépett be a lakása ajtaján Kate kíséretében, mert arra nem számított, hogy anyja karba tett kézzel, szikrázó szemekkel várja a nappaliban.

- Richard Castle! Mi az ördögöt műveltél? - kérdezte dühösen. - Hogy gondoltad, hogy belemész ebbe a marhaságba?

- De Anya! Mit kell ebből ekkora ügyet csinálni? Különben sem lett semmi bajom.

- Ekkora ügyet? Leugrottál a Brooklyn hídról, egyenesen az East River-be - háborgott az asszony. - Arra nem gondoltál, hogy mit fog érezni az, aki szeret?

Castle egy pillanatnyi habozás után szólalt csak meg.

- De igen. Éppen azért ugrottam le - mondta halkan, és faképnél hagyva megdöbbent anyját, a hálószoba felé indult.

Martha elgondolkodva nézett először sántító fia után, aztán a zavarában egy helyben tipródó Kate-re, és kezdte sejteni, hogy az ugrásnak valami köze lehet a szakításukhoz. Megadóan sóhajtott, aztán aggódó tekintettel Kate-hez fordult. 

- Tényleg nem lett semmi baja?

- A kígyóméreg után az East River vize nem tett jót a lábának, a heveder zúzódásokat okozott az oldalán, és néhány izom meghúzódott a hátán - sorolta Kate. - Adott az orvos egy kenőcsöt, amivel rendszeresen be kell kenni a hátát - tette hozzá, és tétova mozdulattal kihúzta a tubust a blézere zsebéből.

Martha felsóhajtott.

- A tiéd!- intett fejével a hálószoba felé. - Én már megkaptam tőle a mai bosszúság adagomat. Várnak a próbán - pillantott az órájára, miközben felkapta a táskáját. - Csak azért jöttem haza, hogy lássam, jól van-e Richard, mert a telefonját kikapcsolta.

Kate rég érezte magát ilyen kínosan. Martha elment, Castle a hálószobába menekült anyja feddő szavai elől, ő meg ott állt egyedül a nappaliban, és nem tudta, hogyan kezelje a helyzetet. Castle az imént még úgy csipkelődött vele, mint régen, de most meg újra olyan komoly lett, mint a szakításukkor. Érezte, hogy az anyjának adott választ neki szánta. Visszhangzott a fülében a párbeszéd: - Arra nem gondoltál, hogy mit fog érezni az, aki szeret?

- De igen. Éppen azért ugrottam le.

Mit mondhatna ezek után a férfinak? Még mindig tétován ácsorgott, amikor fájdalmas nyögés ütötte meg a fülét. Nem gondolkodott tovább, ösztönösen mozdultak az izmai, és rohant a hálószobába.

Castle a gardróbban állt előrehajolva, mozdulatlanná dermedve, pólóban és bokszeralsóban, és egy nadrágot szorongatott a kezében. 

- Csak nadrágot akartam cserélni, de túl hirtelen hajoltam le - nyögte fájdalmas arccal magyarázkodva, és lassan kiegyenesedett. 

Kate elvette a kezéből a melegítőalsót, és halványan elmosolyodott. Az elmúlt években kerültek már hasonló helyzetbe, és az emlék kellemes érzéseket keltett benne, és feloldotta a feszültségét.

- Lépj bele! - mondta, és lehajolva Castle lábához tartotta a nadrág szárát. Olyan közel került a férfihoz, hogy érezte az illatát, aztán amikor megérezte a vállára kulcsolódó erős ujjakat, amelyek kapaszkodót kerestek benne, minden idegsejtje bizseregni kezdett. Castle örült, hogy anélkül érinthette meg Kate-t, hogy feltűnő lett volna, mennyire vágyik rá. Olyan lassan lépett bele a nadrágba, amilyen lassan csak tudott, hogy addig is, kapaszkodást színlelve, a nő vállán tarthassa a kezét. Lenézett a fényes, hullámos hajzuhatagra, és egy pillanatra becsukta a szemét, és mély lélegzetet véve beszívta az illatát.

- Feküdj le! Bekenem a hátad - egyenesedett fel Kate, miközben Castle megigazította a nadrág derekát.

A férfi mindennél jobban vágyott arra, hogy az apró kezek végigsimítsák a kenőcsöt a bőrén, és ő érezze a gyengéd, bensőséges érintést, de ki akarta puhatolózni, vajon Kate mennyire szeretné, ezért a nő szemébe nézve ellenkezni kezdett.

- Köszönöm, hogy hazahoztál, de majd Anya vagy Alexis bekeni. Gates kapitány csak a tanúvallomások egyeztetésével bízott meg, nem azzal, hogy ápoljál - vetette oda éllel.

Kate először egy apró kis szúrást érzett a szíve táján a szavak hallatán, aztán gyanakodva nézett a kék szemekbe. Néhány perce még könnyedén, szinte pimaszkodva beszélt vele a férfi az autóban, most meg elutasító. Vagy maga sem tudja, mit kezdjen a helyzettel, és a pillanatnyi érzései szerint hullámzik a kedélyállapota, vagy van valami célja a szurkálódásnak. Néhány másodpercig nézte a furcsán csillogó szemeket, aztán amikor a férfi pislantott, már biztos volt abban, hogy a szája mást mondott, mint amire vágyik. Magában elmosolyodott.

- Alaxis nincs itthon, anyukád pedig elment, és egy darabig egyikőjük sem jön haza - mondta szelíden.

- De majd később hazajönnek - próbálkozott még meggyőződés nélkül a férfi, de magában már örült, hogy Kate nem hagyta rá azonnal a dolgot. Talán ő is arra vágyik, amire én? - tette fel reménykedve a kérdést magában.

- Nem Gates miatt vagyok itt - mondta Kate halkan, de nagyon komolyan.

- Akkor miért?

- Hát ... - Kate elmosolyodott, és ezzel akaratlanul is oldotta a feszültséget. - Elsősorban azért, hogy bekenjem a hátadat - csengtek melegen a szavai.

Castle a rászegeződő zöldes árnyalatú szemekbe nézett, és meglepetésére ugyanazt a ragyogást látta bennük, amit oly sok kettesben töltött, meghitt pillanatban. Hirtelen zavarban lett. A kérdések cikázni kezdtek elszabadult képzeletében, de mindegyik úgy kezdődött: mi lesz, ha ... Mi lesz, ha nem tudnak uralkodni a vágyaikon? Mi lesz, ha megtörténik az, amit mindennél jobban szeretne, de utána Kate újra elhagyja? Mi lesz, ha nem vált ki semmi érzelmet a nőből az intim helyzet? Mi lesz, ha közeledik Kate-hez, de ő elzárkózik? Végül úgy döntött, lesz, ami lesz, a szívére fog hallgatni.

- Ugye nem félsz egy kis hátkenegetéstől? - nevette el magát a nő a tétován álldogáló férfin, mire Castle kényszeredetten elmosolyodott, és arra gondolt, szerencse, hogy Kate nem is sejti, mennyire fél.

- Dehogy - próbált magabiztosságot csempészni a hangjába.

Kate egészen közel lépett hozzá, megfogta a pólója két szélét, és lassan húzni kezdte felfelé.

- Emeld a kezed! - mondta szelíden utasítva a férfit, mire az engedelmesen feltartotta a kezeit. A mozdulatra megfeszültek a hátizmai, de most nem érezte a fájdalmat. Olyan közel kerültek egymáshoz, hogy minden idegszálát az kötötte le, hogy magába igya Kate illatát, érezze testének melegét, és minden rezdülését. Minden sejtje vágyakozva követelte az érintést, hogy magához ölelhesse, hogy testük minden négyzetcentimétere összeérjen, hogy ajkaival érinthesse a puha, bársonyos bőrt, a duzzadt, piros ajkakat, hogy eggyé válva elmerülhessen benne.

Amikor lekerült róla a póló, Kate hátrébb lépett. A mámorító pillanat elillant. Castle kinyitotta a szemét, és meglátta Kate tekintetében a bizonytalanságot. Talán ugyanazt érezte, mint én, de a szíve még mindig harcol az eszével? - gondolta, miközben az ágyhoz bicegett, és hasra feküdt rajta.

Kate-nek hirtelen eszébe jutott valami.

- Nem kellett volna lezuhanyoznod, és megszabadulnod az East River mocskos vizétől? - kérdezte.

Castle pislogott néhányat, aztán bosszúsan feltápászkodott.

- Szólhattál volna előbb is! Mondjuk, mielőtt átöltöztem - morogta, aztán eszébe jutott, ahogy a nő segített felvenni a nadrágját, és huncutul elvigyorodott. - Vagy valami elvonta a figyelmedet?

- Ugyan, mi? - vágott vissza szemrebbenés nélkül a nő, aztán úgy tett, mintha csak most tudatosulna benne, hogy mire célzott a férfi, és álmélkodva hozzátette: - Csak nem hiszed, hogy az alsónadrágod látványa vonta el a figyelmemet?

- Nem is a nadrág, hanem aki benne van - húzta ki magát Castle, miközben huncutan csillogó szemekkel Kate-re mosolygott. Nem akarta azt mondani, hogy "ami benne van", mert nem akart túllőni a célon. Megelégedett azzal, hogy oldódott a helyzet okozta, jól érezhető feszültség.

Kate egy pillanatra megforgatta a szemét, miközben arra gondolt, itt a férfi egy újabb hangulatváltozása, amiért most rendkívül hálás volt, mert a pajzán kis évődés a múltat idézte, és ettől elmúlt a kínos érzése. Leült az ágy szélére,  és sóvárogva nézett a fürdőszoba felé. El akarta hessegetni minduntalan feltörő érzéki gondolatait, de újra meg újra maga előtt látta a vetkőző, majd a zuhanyozó férfi látványát. Nyelt egyet, és elkapta tekintetét a fürdőszoba ajtóról, amikor felidézte azokat a pillanatokat, amelyeket együtt töltöttek a csobogó víz alatt. Az előbbi oldott érzése egy pillanat alatt a múlté lett. Idegesen felállt, hogy kimeneküljön a szobából, ami oly sok gyönyörű érzés otthona volt, de tekintete megakadt a falon levő képen, ami igazából nem is kép volt. Közelebb lépett, és finoman végighúzta ujjait a felragasztott csigaházakon és kagylóhéjakon. Újra átjárta az a jó érzés, mint amit akkor érzett, amikor először meglátta a keretbe foglalt hamptons-i emlékeket, amik a számára idegesítő oroszlán fotójának helyét foglalták el a hálószobájuk falán. Sóhajtott egyet. Castle most már nyugodtan visszateheti Lioness-t az eredeti helyére - gondolta keserűen. 

Castle olyan gyorsan zuhanyozott le, mint még soha. Azzal sem törődött, hogy átáztatta a combján levő kötést. Attól félt, hogy mire végez, Kate meggondolja magát, és Gates parancsa ellenére elmegy, vagy ha el nem is megy, de a hálószobából a konyhába vagy a nappaliba menekül. Érezte, hogy ha túl gyors tempóban akarja visszaszerezni, elriasztja. Fenn kell tartania a nő vágyódását, de tudta, hogy az érzelmeinél mindig erősebb az esze, ezért azt kell elérnie, hogy az eszével döntsön. Az intim helyzet viszont megerősítheti az iránta érzett szerelmét, és ezt a lehetőséget nem akarta elszalasztani. Belekezdett egy tervbe, aminek minden körülmények között sikerülnie kell, tehát minden körülmények között végrehajtja.

Csak halkan nyögdécselt, miközben megtörölközött és felhúzta a bokszeralsót, nehogy kihallatszanak a fájdalmat jelző hangok. Fogta a melegítőalsót, aztán néhány pillanatnyi vacillálás után letette. Jobb lesz csak egy szál alsóban - gondolta, de amikor az ajtóhoz ért, meggondolta magát. Ha Kate rájön, hogy manipulálni akarja, az ellenkező hatást fogja kiváltani, mint amit szeretne. Visszalépett a nadrágért, aztán a kezében a ruhadarabbal, kilépett az ajtón. Kate zavartan fordult felé, látszott rajta, hogy valamin eltöprengett az előző percekben, de Castle észrevette, hogy lopva végigméri.

- Segítenél? - emelte fel a melegítőt ártatlanul, és hogy a hatást növelje, fájdalmas arcot vágott.

- Most komolyan, Castle? - látott át a szitán azonnal Kate. - Még hányszor adjam rád? Egyébként, szerintem nem kell felvenned, úgyis ágyban a helyed - biggyesztette le közömbösen a száját. A férfi átlátszó kis játéka azonnal feledtette vele az előbbi, keserű érzést.

- Hát jó - sóhajtott színpadiasan a férfi. - De csak azért nem veszem fel, hogy lásd, milyen szófogadó beteg vagyok - mondta, és újra az ágyra feküdt, így nem láthatta, ahogy a nő mosolyogva az égnek emeli a tekintetét. 

Kate leült az ágy szélére, és az ujjára nyomott egy adag kenőcsöt, aztán néhány másodpercig elidőzött tekintete a széles, izmos háton. Hányszor simított már végig a sima, meleg bőrön! Hányszor érezte az izmok játékát az ujjai alatt, aztán azt is, ahogy az összes megfeszül, amikor a karjaiban eléri a férfi a gyönyört! Keserűen gondolt arra, hogy mindez már csak emlék. Hangtalanul sóhajtott egyet, aztán óvatosan az orvos által mutatott felületre kente a kenőcsöt.

- Nem fáj? - kérdezte, miközben lassú, gyengéd mozdulatokkal körözött kezével a férfi hátán.

- Ha ilyen finoman csinálod, akkor nem - válaszolt Castle, miközben arra gondolt, hogy nem fájdalmat, hanem egészen más érzéseket vált ki belőle az érintés. Amikor érezte, hogy a mozdulatok lassulnak, és bizonytalanabbá válnak, hirtelen elhatározással megfordult. - Itt fáj egy kicsit - mutatott a bordáin éktelenkedő zúzódásra, amit a heveder okozott.

Kate engedelmesen simította a kenőcsöt a lilás foltra, de alig végzett, a férfi már a vállára mutatott, aztán a hasára. Gyengéden érintette a bőrt, bár sem a vállon, sem a hason nem látott sérülésre utaló jelet. Eszébe jutott, mennyire szerette simogatni a férfi köldöke körüli bársonyosan puha területet. Az emlékre felgyorsult a szívverése, érezte, hogy kiszáradt a torka és kipirult az arca. Nyelt egyet, és el akarta húzni a kezét, de ujjai nem engedelmeskedtek az agyának, és tovább folytatták a finom, érzéki körözést a köldök körül. Amikor végre erőt vett magán, hogy abbahagyja a simogatást, aminek már semmi köze sem volt a kenőcs elkenéséhez, Castle gyengéden, de határozottan megfogta a kezét, lassan a szájához emelte, és olyan lágyan csókolta meg, hogy Kate inkább csak a lehelet simogatását érezte, mint az ajkakét.

- Köszönöm - suttogta a férfi, és elhomályosuló tekintetét a nőébe fúrta.

Kate másodpercekig úgy érezte, nem tud szabadulni a kék szemek fogságából, aztán zavartan pislantott, és elkapta a tekintetét. Amikor újra felnézett, már nemcsak az őszinte vágyakkal teli szemeket látta, hanem az elnyíló, érzéki ajkakat is.

- Mindig - suttogta ösztönösen a választ, pedig legkevésbé akarta éppen ezt a szót kimondani, de a férfi testének érintése, szerelmes tekintete és mézédes csókokat idéző szája elvarázsolta. Lassan közelebb hajolt, és behunyta a szemét.

Castle érezte, hogy Kate enged a vágyainak, ezért kezét becsúsztatta a gyönyörű hajzuhatag alá, végigsimított a kecses nyakon, és gyengéden maga felé húzta.

A csengő fülsértő hangja, majd az azt követő erőteljes kopogás úgy hasított a csendbe, mint egy robbanás, ami egy szempillantás alatt zúzta szilánkjaira a pillanat varázsát.

Kate teste megfeszült, aztán elhúzódott, Castle pedig engedelmesen engedte el a nő nyakát.

- Majd én kinyitom - szólalt meg rekedt hangon Beckett, és szinte felugrott az ágyról.

Castle megbabonázva nézett utána, aztán amikor becsukódott az ajtó, a mennyezetre szegezte a tekintetét, és vett egy nagy levegőt. A beszűrődő hangokból kivette, hogy Gates kapitány futárja érkezett meg a tanúvallomások anyagával. Még mindig az előző pillanatok érzéseit próbálta feldolgozni, de leginkább elnyomni. Egyrészt majd' megszakadt a szíve, amiért nem érezhette a nő édes ajkát az övén, másrészt úgy érezte, az Univerzum küldte Gates emberét. Kate még túl bizonytalan. A csók után már nem tudott volna megálljt parancsolni magának, és ha megtörtént volna az, amire őrülten vágyott, talán elriasztotta volna Kate-t. Ismerte a nőt. Tudta, hogy kudarcnak élte volna meg, hogy hagyta, hogy az érzelmei vezéreljék, ezért bekeményített volna, és már csak azért sem engedett volna a döntéséből, és nem közelebb, hanem távolabb kerültek volna egymástól. Szomorú szívvel vette tudomásul, hogy még nem jött el az idő. Felkelt, nehézkesen belebújt a melegítőnadrágba, magára cibált egy pólót, és Kate után ment.

A nő az ebédlőasztalnál állt, és előrehajolva rakta ki a mappákba rendezett iratokat.

- Ilyen sok vallomás van? - lepődött meg Castle az asztalt lassan teljesen beborító papírkötegek láttán.

- Mindenkit felkutattunk, aki élt és mozgott, és bármi kapcsolata lehetett az elrablásoddal - mondta Kate, és hálás volt, amiért Castle nem említette a hálószobában történteket. Ha az ügyre koncentrálnak, talán kevésbé lesz dühös magára, amiért hagyta, hogy a férfi jelenléte elvegye a józan ítélőképességét.

Castle csak nézte a töméntelen vallomást, és arra gondolt, nem lehet eléggé hálás Kate-nek, a fiúknak, Jordan Shawnak, a kapitánynak, és az összes névtelen rendőrnek és ügynöknek, akik éjt nappallá téve dolgoztak, hogy megmentsék az életét. Na és az indián házaspárnak sem, jutott eszébe a két bennszülött, akik nem riadtak vissza, hogy egy haldokló idegent vigyenek a kunyhójukba. Miközben figyelte Beckett-et, ahogy időrendbe rakja a mappákat, gondolatai Tyson-ra terelődtek. Elszorult a torka. Már nem a férfi gonoszsága töltötte el félelemmel, hanem az, hogy milyen kegyetlenséget volt képes kiváltani belőle. Sosem hitte, hogy lelkiismeret-furdalás nélkül szét tudja lőni valakinek a térdeit. Na, ez nem igaz. Lelkiismeret-furdalása volt. Képek villantak fel arról az éjszakáról, és hirtelen eszébe jutott valami.

- Mit gondolsz, mit üzent Tyson a kulccsal? - kérdezte töprengve.

- Az FBI ügynökei már keresik, hogy mit nyit.

- És lehet jelentősége a csokinak és a csomagolópapíron levő szövegnek? - ráncolta össze a szemöldökét.

Kate felegyenesedett, és elgondolkodva beharapta a száját.

- Hm ... Tyson-t ismerve, valószínűleg minden apróságnak jelentősége van.

A következő órákban sorba mentek az eseményeken és a tanúvallomásokon. Az unalmasnak ígérkező feladat felkavaró volt mindkettejük számára, hiszen olyan pillanatokat kellett felidézniük, amelyekben félelmet és aggódást éltek át. A munkát csak egy-egy kávé, és a házhoz hozatott kínai vacsora elfogyasztása törte meg, bár akkor is Tyson-ról beszélgettek. Már késő este volt, amikor Kate-nek feltűnt, hogy Castle egyre többet mocorog a széken.

- Miért nem szóltál, hogy fáj a hátad? - kérdezte megrovó tekintettel.

- Szeretnék mielőbb végezni ezzel - biccentett az iratok felé Castle.

- Mára elég lesz ennyi - állt fel Kate. - Gyere! Bekenem a hátad, aztán pihenj, mert Gates holnap már a kapitányságon vár.

- És reggel? - pislogott kétségbeesést tettetve a férfi, miközben lassan felállt és kinyújtózkodott. - Reggel ki fogja bekenni?

- Szerintem itthon lesz Martha, de ha nem, akkor majd megkérem Perlmutter-t - vonta meg a vállát Kate, és újra élvezte a könnyed évődést.

- Mi? Perlmutter karmai közé löknél? - vágott sértődött arcot a férfi.

- Csak nem gondoltad, hogy a kapitányságon a hátadat fogom kenegetni? Mégis, hol tenném ezt? Talán Gates irodájában?

Castle élénk fantáziájában azonnal megjelent a kép, ahogy ő Gates kanapéján ül meztelen felsőtesttel, Kate érzéki mozdulatokkal keni el hátán a gyógyító kenőcsöt, Gates pedig belép az ajtón, és az elé táruló látványtól csak kapkodja a levegőt, miközben gyilkos sugarakat lövell feléjük a szeme.

- Az  nem jó ötlet, azt hiszem - vágott savanyú arcot, miközben a futott át a fején, hogy kimondja-e, hogy Kate érte jöhetne reggel, és akkor megoldódna a gondja, de mégsem szólalt meg. - Majd megoldom - mondta dacosan, miközben óvatos mozdulatokkal megszabadult a pólójától, és a hálószoba felé indult.

- Jó lesz itt is - szólt utána feltűnően gyorsan Kate, és a kanapéra mutatott. Nem akart a hálószobába menni. Túl sok felkavaró, gyönyörű emlék kötődött a szobához és a franciaágyhoz, hogy a néhány órával ezelőtti pillanatokról ne is beszéljünk, és Kate nem akarta kockáztatni, hogy a hely és a férfi érintése megint elvarázsolja, és magával ragadja.

Castle csalódottan ült le a kanapéra, Kate pedig megkönnyebbülve, hogy itt nem kerülhet túl érzéki helyzetbe a férfival, óvatos mozdulatokkal kente a gyógyító krémet a meghúzódott izmokra.

Mindketten hallgattak. Két összetartozó ember csendje volt ez, mert annak ellenére, hogy ez a pillanat sokkal inkább volt törődéssel és szeretettel teli, mint érzéki, ugyanúgy élvezték most a meghittséget, mint a hálószobában az érzékiséget.

- Kész vagy - törte meg a csendet Kate szeretetteli hangja. Még simított egyet a férfi hátán a gerince mentén a derekától a nyakáig, amitől Castle megborzongott. Mindketten tudták, hogy a mozdulatnak már semmi köze sem volt a kenőcshöz.

- Teljesen - suttogta kétértelműen a férfi, amikor nyílt az ajtó, és Martha viharzott be rajta.

- Ó! - torpant meg az asszony, amikor meglátta félmeztelen fiát, és a mögötte zavartan ácsorgó Kate-t. - Megzavartam valamit?

- Nem - vágták rá egyszerre, de míg Kate hangja csak egyszerű kijelentés volt, Castle-é bánatos sajnálkozás.

- Éppen indulni akartam - fordult Beckett Martha felé. - Reggel be kellene kenni Rick hátát. Megtennéd?

Az asszony meglepetten pislogott, miközben a nyomozó válla fölött, lopva a fiára pillantott, aki könyörgő tekintettel rázta a fejét, hogy mondjon nemet.

- Tudod Katherine, rettentő fáradt vagyok, és ha Richard korán akar elindulni valahová, biztosan nem lesz erőm, hogy harcoljak vele. Tudod, milyen! Ha én akarom ápolni, mindig ellenkezik - csóválta meg rosszallóan a fejét.

- Persze - bólintott Kate kényszeredett mosollyal. - Majd megoldom.

Miután a nő összepakolta az iratokat, és elbúcsúzott, Martha fáradtan huppant le fia mellé a kanapéra.

- Mi ez az egész Richard? - nézett a férfira átható tekintettel.

- Nem tudom, miről beszélsz Anya - adta az értetlent Castle.

- Jaj, kérlek! Leugrottál a Brooklyn hídról, és Kate, aki állítólag szakított veled, itt kenegeti a hátadat édes kettesben. A mai kis akciód már kikészítette az idegeimet, úgyhogy ne akard, hogy felesleges köröket fussak.

Castle ismerte ezeket a pillanatokat. Nem tudta, hogy az anyai ösztönök, vagy a női megérzések a ludasak-e abban, hogy anyja azonnal megérzi, ha bántja valami, vagy ha készül valamire, netán valóban jedi képességekkel rendelkezik nő, de a lelke mélyéig látott. Annak ellenére, hogy mindig kínosan kezdődtek ezek a beszélgetések, vagy más megvilágításba helyezték az adott helyzetet, vagy tett az anyja egy olyan megjegyzést, ami segített neki a döntésben. Ennek ellenére nehéz volt belekezdeni a magyarázatba.

- Vissza akarom őt kapni, Anya - mondta halkan, a kezét tördelve, és félve az asszony szemébe nézett. Arra számított, hogy anyja nagyot sóhajtva, rosszallóan megcsóválja a fejét, és tudatosítani akarja benne, hogy olyan szekér után fut, ami nem veszi fel, de Martha hallgatott, átható tekintete szinte a lelkéig hatolt, és végtelen szeretet sugárzott.

- Bármi történik, nem tudsz lemondani róla, ugye? - mosolyodott el, mire a férfi lassan bólintott. - Akkor kisfiam, ez az igaz szerelem. És van már terved? - kérdezte, de alig tette fel a kérdést, máris döbbenet ült ki az arcára, és védekezően felemelte a kezeit. - Csak azt ne mondd, hogy az az őrült ugrás is a terved része volt!

Nem kellett, hogy Rick válaszoljon, mert Martha a férfi kényszeredett mosolyából már tudta a választ.

- De hát miért, Richard? Azt hiszed, ha játszod a vakmerő nagymenőt, azzal visszahódíthatod? - kérdezte megütközve.

- Nem - rázta meg a fejét a férfi olyan komoly arccal, hogy Martha megijedt. Érezte, hogy valami sokkal nagyobb őrültség   fordult meg a fia fejében. - Be akarom neki bizonyítani, hogy nem akkor vagyok a legnagyobb veszélyben, ha vele élek, hanem akkor, ha nélküle.

Martha másodpercekig emésztette a hallottakat, aztán amikor rájött, hogy mi a terve Rick-nek, egy pillanatra behunyta a szemét, mintha abban reménykedne, hogyha kinyitja, felébred ebből a rémálomból. Megingatta a fejét, miközben közelebb hajolt fiához, és a szorosan összefont ujjakra tette a kezét.

- Richard! Ez életed legvadabb ötlete. Azzal akartad meggyőzni Katherine-t, hogy életveszélybe sodortad magad? - sóhajtott egy nagyot. - Na és, sikerrel jártál?

- Még nem, de nem is számítottam rá.

- Csak ... csak nem azt akarod mondani, hogy több ilyen hülyeséget is tervezel? - döbbent meg az asszony, és érezte, ahogy a félelem vasmarokként szorítja össze a szívét.

Rick egy darabig nem szólt. Tudta, hogy felelőtlenség az anyjával és Alexis-szel szemben, amit csinál, de azt is, hogy minden biztonsági óvintézkedést be fog tartani, amivel csökkentheti a veszélyt.

- Nem lesz semmi baj - mondta meggyőződés nélkül, és kényszeredett mosolyra húzta a száját. - De kérlek, Alexis-nek ne szólj!

- Azt hiszed, hogy nem tudja meg, amikor még a tévé is közvetítette, ahogy leveted magad a hídról?

- De azt nem kell tudnia, hogy van még néhány hasonló tervem - kérlelte összetört anyját a férfi.

- Nem tudlak lebeszélni, ugye? - kérdezte Martha megtörten, mire Castle megrázta a fejét. - Megéri, Richard?

- Igen Anya, megéri - mondta magabiztosan.

Az asszonytudta, hogy ezt a csatát nem nyerheti meg, és ha meg is nyerné, csak azt érné el, hogy boldogtalan lenne a fia.

- Mi a terved? - kérdezte rettegve a választól.

- Inkább ne beszéljünk róla - tért ki a válasz elől Castle, de amikor meglátta a nő kék szemében tükröződő félelmet, hozzátette: - nem olyan veszélyes, mint gondolod, és mások is megtették már.

- No és túlélték?

- Azt hiszem - válaszolt bizonytalanul a férfi, mivel most gondolt először arra, hogy utána sem nézett, mik az esélyei egy sérülésre, vagy a túlélésre.

- Csak azt ne kérd, hogy asszisztáljak a tervedhez! - sóhajtotta, aztán felállt, és lehajtott fejjel a szobájához vezető lépcső felé indult. 

Castle lelkiismerete háborgott, amiért a Kate iránti érzéseit mindennél előbbre helyezte, de úgy érezte, nem tehet mást. Azt is tudta, hogy az anyja megérti, hogy a szerelem erősebb a szeretetnél, ahogy abban is biztos volt, anyja szereti annyira, hogy megbocsássa ezt neki. Aztán arra gondolt, hogy ebben a beszélgetésben is volt anyjának egy megállapítása, ami mélyen érintette. Igen, igaz szerelemmel szerette Kate-t, és bármi történik, már nem tud lemondani róla. Akkor, amikor még nem lettek egymáséi, még el tudta volna engedni, de amióta megízlelte azt a boldogságot, amit csak Kate mellett érzett, már képtelen volt rá. 

Lefeküdt, bár nem érezte álmosnak magát, de egy napja van, hogy kiheverje a hátizom húzódást, aztán vár rá a következő kaland. Nem vágyott az alvásra, mert kavarogtak benne a nap eseményei, de idegrendszere és teste sóvárgott a pihenés után, így alighogy becsukta a szemét, hosszú, mély álomba zuhant.

Kate hol rémálmoktól gyötört, fárasztó álomból ébredt, hol forgolódva vergődött az ágyban, és nem tudott újra elaludni. Amikor az első napsugarak áttörtek a sötétítőfüggöny sűrűre szőtt szálain, felkelt, és lezuhanyozott. Korán volt, de úgy érezte, jobb, ha felkel, minthogy még egy rémálmot kelljen átélnie. A kapitányság szinte kongott az ürességtől, és az ügyeletes tisztektől eltekintve alig lézengett benn valaki. A fehér táblához ment, és leült az asztal szélére. Szeme elidőzött a Tyson utolsó üzenetéről készült fotókon. Nézte a kulcsot, a csokoládét, és a csomagolópapírt. Castle-nek talán igaza van, és a a feliratoknak, vagy magának a csokinak üzenet értékű jelentése van. Gondolatai önkéntelenül a férfira terelődtek. Hiába próbált Tyson üzenetére koncentrálni, egyre gyakrabban jelentek meg előtte az előző este képei. Hirtelen gondolt egyet, felpattant, és sietve a lifthez indult.

Fél óra múlva már két vaníliás-csokis fánkkal, és két kávéval a kezében, Castle lakása előtt állt. Ránézett az órájára, aztán a csengőre. Túl korán volt ahhoz, hogy felverje a kellemetlen hanggal Martha-t, ezért elővette a lakáskulcsot, amit már rég vissza akart adni Castle-nek, és kinyitotta az ajtót. Belépett a nappaliba, és hallgatózott. A lakásban csend honolt, és semmi jelét nem látta annak, hogy valaki már felébredt volna. Halkan a hálószobához lépkedett, de ott megtorpant. Úgy érezte, mintha egy álomból ébredne! Csak most eszmélt rá, milyen helyzetbe hozza magát, ha belép az ajtón. Nyelt egyet. Szakított Castle-lel, tulajdonképpen szerelemből elhagyta, most meg itt áll hajnalok hajnalán egy kávét és fánkot tartalmazó tálcával a kezében, és arra készül, hogy belépjen a hálószobájába. Mi a fenét csinálsz, Kate Beckett? - tette fel magában a kérdést. Esze azt súgta, hogy forduljon meg, és olyan gyorsan szedje a sátorfáját, amilyen gyorsan csak tudja, mert ebből a helyzetről Castle többet fog gondolni, mint amennyit jelent. Nem akarta becsapni, sem hiú reményekben ringatni, hogy lehet köztük valami. Ő csak mielőbb be akarja vinni a kapitányságra, hogy Gates utasításának megfelelően készítsék elő a vádemelést, és csak azért jött érte kávéval és fánkkal, hogy ne nyafogjon a férfi, amiért hajnalban becitálja az őrsre. Legalább is ezt a magyarázatot próbálta elhitetni magával, de a lelke mélyén mindennél jobban vágyott az alvó férfi látványára. Töprengve harapta be az ajkát, aztán úgy döntött, hogy kompromisszumot köt magával.

Vett egy nagy levegőt, és lassan lenyomta a kilincset. Lassan, hangtalanul nyitotta ki az ajtót. Amikor meglátta a férfit, összeszorult a szíve. Castle az oldalán fekve, félig a takaró fölött, felé fordulva aludt. Hangtalanul, hosszan elnyújtva lélegzett, lábával magához kulcsolta a takarót, kezével pedig szorosan magához ölelte, mintha csak valakit tartana a karjaiban. Nem tudta megmondani, miért szereti nézni az alvó férfit, de amióta először látta a békésen szuszogva belemerülni az álmok világába, azóta nem tudott betelni a látvánnyal. A nyugodt, kisimult arc hirtelen megrándult, a férfi szemhéjai megrezdültek, légzése kapkodóvá vált. Kate tudta, hogy ilyenkor  rosszat álmodik. Castle nyugtalanul mocorogni kezdett, és a takarót szorongatva a másik oldalára fordult, amitől felcsúszott combján a rövid pizsamanadrág, így láthatóvá vált a kígyómarás sebét fedő kötés. Kate összeráncolt szemmel próbálta megállapítani a szoba félhomályában, hogy valóban egy sárgás, rózsaszínes folt van a fehér gézen, vagy csak a hajnali fények vetnek rá különös árnyékot. Ösztönösen közelebb lépett, de a férfi nyugtalanul újra fordult egyet, ezért megtorpant. Hirtelen újult erővel tört rá a félelem, hogy egy egész érzelmi lavinát fog elindítani, ha Castle elébred, és a hálószobában találja, amint szerelmes szemekkel nézi, ahogy alszik, ezért olyan halkan és óvatosan lépdelt az ajtó felé, mint egy settenkedő macska. Megkönnyebbülten sóhajtott fel, amikor behúzta maga mögött az ajtót. Megrázta a fejét, mintha el akarná űzni fejéből az előbb látott képeket, hogy ne fájjon annyira az emlékük, aztán a bejárati ajtó felé indult. Ha kimegy, és becsenget, mintha csak most érkezett volna, senki nem tudja meg, hogy kileste a férfit. Már a kilincsen volt a keze, amikor a lépcső tetejéről felhangzó hangra összerezzent.

- Katherine! - kiáltott fel meglepve Martha.

- Én ... én csak ... - fogott a magyarázatba dadogva Kate, de zavarában semmi épkézláb magyarázat nem jutott eszébe, mit is keres Castle lakásában, kezében a kávékkal és fánkokkal, ráadásul kifelé menet.

Martha kiváló színésznő volt, akinek nagy tapasztalata volt abban, hogy kiolvassa egy tekintetből, az arcizmok játékából, a testtartásból a ki nem mondott szavakat. Csak néhány másodpercre volt szüksége ahhoz, hogy felmérje a helyzetet. Bár egy pillanatiga azt hitte, azért akarja lopva elhagyni a lakást a nő, mert az éjszakát a fiával töltötte, de amikor meglátta a kezében levő tálcát, már tudta, hogy nem erről van szó.

- Richard-ért jöttél, ugye? - kérdezte, megmentve ezzel Kate-t a kínos magyarázkodástól, miközben megigazította a szivárvány minden színében pompázó köntösét, és lefelé indult a lépcsőn.

- Igen - mosolyodott el hálásan a nyomozó, bár még mindig feszengett. Magyarázattal tartozott. Tudta, annak ellenére, hogy Martha sosem avatkozott az életükbe, és nem akarta irányítani a fiát a vele való kapcsolatban, sőt befogadta a családba, és elfogadta a nem mindennapi munkáját is, bizonyára fáj neki, hogy elhagyta Rick-et. - Martha, én nem ... Rick és én nem ... szóval, kérlek, ne értsd félre a helyzetet! - mondta ki nehezen, még mielőtt az asszony félreértené az ittlétét.

Az asszony elgondolkodva figyelte Kate-t. Noha nehezen fogadta el, hogy Richard rendőrt játszott, és néha veszélyes helyzetekbe keveredett mellette, szerette és tisztelte ezt a kemény, és mégis oly érzékeny fiatal nőt. Eleinte csak szerette, mert látta, milyen boldoggá teszi a fiát, de már becsülte is, mer azzal, hogy féltésből elhagyta Rick-et, olyan szerelemről, csak és erőről tett tanúbizonyságot, amiről azt hitte, csak a regényekben létezik. De bármilyen nemes tett is volt az, hogy megvédje a férfit a veszélytől, volt egy nagy hibája: boldogtalanságra ítélte Richard-ot. Sőt! Ha az extrém ugrásra gondolt, megborzongott, mert Katherine éppen az ellenkezőjét érte el, mint amit szeretett volna: veszélybe sodorta a fiát.

- Nem értem félre - szólalt meg komolyan, aztán néhány másodpercnyi hallgatás után kérdőn felhúzta a szemöldökét. - És te? Hogy vagy?

Kate a belülről harapdálta a száját zavarában. Mit is felelhetne erre a hétköznapinak tűnő kérdésre? Martha pontosan tudja, hogy szenved, hogy élete legnehezebb döntésének fájdalmas következményeivel küzd, miközben majd' belehal a szerelembe. 

- Ahhoz képest, mint amit átéltem, amikor Rick leugrott a hídról, már sokkal jobban - mosolyodott el szomorkásan, és megkönnyebbült, hogy az ugrásra terelve a szót, nem kellett az éréseiről beszélni.

- Mindig tudtam, hogy őrültségekre képes, no de ez! - tárta szét színpadiasan a karját Martha, miközben a mennyezetre emelte a tekintetét, és megcsóválta a fejét, de közben fürkészve végigmérte Kate-t, és azon töprengett, van-e joga megosztani vele a fia tervét. Nem tudta ugyan, hogy mire készül, csak azt, hogy veszélyes. Talán, ha elmondaná Kate-nek ... Nem! Elárulná a bizalmát, és ezt Richard soha nem bocsátaná meg neki. - Te tudod, miért csinálta? - kérdezte mintegy mellékesen, miközben leült a kanapéra, és intett Kate-nek, hogy ő is üljön le.

- Csak sejtem - szöszmötölt a tálcával a nyomozó, és örült, hogy nem kell Martha szemébe nézni. Remélte, hogy megelégszik ennyi válasszal, és nem kell kifejtenie, mire is gondol.

Az asszony elrévedő tekintettel a hálószoba felé pillantott, és összekulcsolva az ujjait, előrehajolt a kanapén.

- Tudod - kezdte lassan - Richard már gyerekkorában sem volt átlagos kisfiú. Nem ismert lehetetlent, és ha valamit nagyon szeretett volna, mindenféle lehetetlen dolgot képes volt véghezvinni, hogy elérje a célját. Ha leszidtam, mindig azt válaszolta, hogy ezt a tulajdonságát tőlem örökölte - húzta szomorú mosolyra a száját.

- Martha, én nem akartam őt bántani, csak ... - kezdte Kate, de az asszony felemelve a kezét belefojtotta a szót.

- Tudom. Valamit azonban figyelembe kell venned. Richard nemcsak elszánt, hanem rendkívül érzékeny is, ráadásul élénk fantáziával áldotta meg a sors. Olyan meglepő reakciókra képes, amelyekre még te sem számítasz.

Kate hallgatott egy ideig, és próbálta megfejteni az aggódást tükröző kék szemek üzenetét. Érezte, hogy az asszony céloz valamire, ami újabb félelmet ültetett a szívébe.

- Menj! Ébreszd fel, különben kihűl a kávé - jelent meg egy biztató, de szomorú mosoly Martha arcán, miközben felállt, és a hálószoba felé biccentett.

Kate-nek nem volt ideje azon töprengeni, hogy jó ötlet-e még egyszer bemennie a hálószobába, mert ebben a pillanatban nyílt az ajtó, és nagyot ásítva, a szemét dörzsölve lépett ki rajta Castle.

- Jól érzem, hogy valaki ... - akadt el a szava, amikor végre képes volt kinyitni a szemét, és meglátta a nappaliban álldogáló két nőt - főzött egy kávét - fejezte be a mondatot, miközben tekintete ide-oda cikázott az anyja és Kate között, aztán gyanakodva megállapodott az anyján. Hirtelen gyorsabb ütemre váltott a szíve a tudatra, hogy lehet, a terve már nem titok többé, de Martha alig észrevehetően megrázta a fejét, Castle pedig hálás tekintettel bólintott. Tudta, milyen nehéz lehetett az anyjának eltitkolni, hogy megint veszélybe akarja sodorni magát, és ennek ellenére nem árulta el őt.

- Beckett! Még hajnalok hajnala van - ásított újra, miközben azon töprengett, mióta lehet itt a nő.

- Tudom, de hoztam kávét és fánkot - mosolyodott el Kate, és megnyugodva vette tudomásul, hogy már nem fog kínos helyzetbe kerülni, mert a férfi azt hiszi, hogy Martha engedte be. Nem is sejtette, mekkorát téved.

- Ennyire vár Gates, hogy ideküldött? - kérdezte látszólag közömbösen, miközben elvette a felé nyújtott kávét. A mozdulat közben összeértek az ujjaik, de egyikük sem kapta el a kezét.

- Csak szeretnék mielőbb túl lenni ezen az ügyön - vált keménnyé Kate hangja.

- Richard jól vagy? Be tudsz menni az őrsre? - szólalt meg aggódva Martha.

Castle szeme felcsillant. Új lehetőséget nyitott neki a kérdés.

- Be kell kenni a hátamat, ugye Kate? - fordult kihívón a nő felé. - Ez az orvos utasítása - tette hozzá magabiztosan.

- Az orvos, Dr. Parish, arra is utasított, hogy a combodon levő, frissen felnyitott sebre vigyázz. Az East Riverben való fürdőzés nem volt benn az orvosi utasításban - vágott vissza Kate.

- De nem lett tőle semmi bajom - húzta fel a vállát flegmán a férfi. - Különben is, az ugrás után lefertőtlenítették.

- Csakhogy mostanra a véres váladék eláztatta a kötést, ami nem túl jó jel - mondta mérgesen a nő.

Castle meglepődve nézett le a lábára, de a térdig érő pizsamanadrág takarta a combján levő kötést. Összehúzott szemmel, gyanakodva nézett fel Kate-re.

- Honnan tudod, hogy milyen a kötés? - kérdezte oldalra billentett fejjel, és kutató tekintettel figyelte Kate minden rezdülését.

Kate egy pillanatra megdermedt, aztán magabiztosnak tettetett hanggal, pókerarcát magára ölve szólalt meg.

- Hát, láttam! - vonta meg a vállát.

Castle újra a lábára nézett, de a kötést annyira takarta a pizsama, hogy járás közben sem csúszhatott fel annyira, hogy kilátszódjon.

Martha figyelte a jelenetet. Ő még felvillanni sem látta a kötést, viszont emlékezett, milyen osonva próbálta elhagyni a lakást Kate, és nem kerülte el a figyelmét, hogy hirtelen eltűnt a a nő magabiztossága, és zavarában beharapta a száját.

- De hát ... hogyan? - húzta össze a szemöldökét Castle értetlenül, aztán mintha valami eszébe ötlene, huncut fény villant a szemében. 

Martha úgy érezte, ideje közbelépnie.

- Jaj, Kisfiam! Nem mindegy az? - legyintett, és elszántan Castle felé indult. - Hadd lássuk! Tényleg átázott az a kötés?

Kate alig észrevehetően nyelt egyet, és nem tudott elég hálás lenni Martha-nak, amiért újra megmentette egy kínos beismeréstől. Csodálkozva pillantott az asszonyra, amiért védi, mintha nem is haragudna rá, amiért elhagyta a fiát. Vagy talán átérzi a helyzetét, és megérti? - futott át a fején a gondolat, de nem volt ideje sokat merengeni a dolgon, mert Castle néhány lépést hátrálva védekezőn maga elé emelte a kezét, de Martha karba tett kézzel megállt előtte, és kitartóan várakozott.

- Húzd fel a nadrágod szárát! - intette fejével, és olyan szúrós szemekkel nézett a fiára, mint a szigorú szülő a szófogadatlan gyerekére. Ami illett is a helyzethez, főleg, hogy Rick mindig szófogadatlan volt, Martha viszont soha nem volt szigorú szülő. - Én húzzam fel? - vonta fel kérdőn a szemöldökét.

- Nincs semmi bajom - morgott a férfi, de engedelmeskedett. Mikor meglátta fehér kötésen csúfoskodó foltot, döbbenten felnézett. - Nem is éreztem - értetlenkedett.

- Orvoshoz kellene menned - mondta Martha.

- De Gates kapitány már tegnap dél óta vár.

- Richard! Gates kapitány várhat, ez viszont nem - pirított rá az asszony.

Kate, maga sem tudta miért, közelebb lépett, és megnyugtató, meleg hangon szólalt meg.

- Majd én átkötözöm, - nézett Martha-ra komolyan - később pedig megnézetem Dr. Parish-sal. Most a hátát is be kell kenni.

- Végre egy komoly ember - sóhajtott megkönnyebbülten az asszony, de amikor hálás tekintettel Kate-re nézett, a nyomozó meg mert volna esküdni rá, hogy egy cinkos mosolyt látott megjelenni az asszony szája sarkában.

- Na, gyerünk Castle! Indul a betegápolás - nézett kihívóan Kate a durcás képet vágó férfira, miközben megkönnyebbülten gondolt arra, hogy Martha segítségével milyen kedvező fordulatot vett a kínosan induló helyzet.

- Ennek már sosem lesz vége? - morogta bosszankodást színlelve Castle, miközben a hálószoba felé indult. - Még a fánkot sem ehettem meg!

- Mindkettő a tiéd lehet, ha jó fiú leszel - ígérte Kate.

Martha elgondolkodva nézett a két, szívének oly kedves ember után, miközben olyan érzése volt, mintha egy színjátékba csöppent volna, ahol a szerelmespár mindkét tagja játssza a saját kis szerepét. Sóhajtott egyet, és visszament a szobájába. Úgy gondolta, most jobb, ha kettesben hagyja őket. 

- Nem gondoltam, hogy értem jössz - mondta Castle, miközben leült az ágy szélére, és nézte, ahogy Kate otthonosan mozogva a fürdőszobában, előveszi a gyógyszeres szekrényből a kötszereket és a sebfertőtlenítőt.

A nő nem reagált a megjegyzésre, hiszen maga sem értette, miért is jött el a férfihoz, ahelyett, hogy megvárta volna, amíg az megjelenik az őrsön.

- Feküdj le! - mondta, amikor visszalépett a szobába.

Castle engedelmesen feltette lábait az ágyra, és a magasra vetett párnáknak támaszkodva figyelte, ahogy Kate előre hajolva, óvatos mozdulattal levágja a gézt. Szerette, amikor annyira koncentrált valamire a nő, hogy az orra fölött megjelent két kis ránc, és olyan volt a tekintete, mintha nem is ezen a világon lenne, most mégis jobban örült volna, ha beszélgetnek.

- Nem értem, miért gyógyul ilyen nehezen - szólalt meg, hogy magára vonja Kate figyelmét.

A nő rosszallóan felpillantott.

- A kígyó nemcsak mérget fecskendezett beléd, de a baktériumoktól hemzsegő nyála is a sebbe került, ráadásul megmártottad az East River-ben, és az orvos utasításait sem tartottad be. Mégis, mit vártál? 

- Igaz - sóhajtott megadóan a férfi, aztán előbbre hajolt, hogy jobban lássa a sebet. Meglepődött. Elgondolkodva nézte a gyulladt, enyhén váladékozó sebet, és észre sem vette, hogy Kate gyanakodva fürkészi az arcát.

- Mi az? - kérdezte a nő.

Castle zavarában megvonta a vállát.

- Csak ... csak arra gondoltam, mit fogok ezért kapni Lanie-től - mondta, miközben azon töprengett, hogyan fogja bírnia lába a holnapi programját, ha addig nem javul.

- Hm ... hát, azt nem teszed zsebre! - mosolyodott el Kate a férfi ijedt arckifejezésén, aztán figyelmét újra a sérülés ellátásának szentelte. - Ez fájni fog egy kicsit - kente óvatosan a fertőtlenítőt a sebre.

- Áááááúúúú! Egy kicsit? - méltatlankodott fájdalmas arccal Castle.

Kate szíve mindig összeszorult, ha fájdalmat kellett okoznia a férfinak, de bosszantotta, hogy nem elég a baja, még egy lapáttal rátesz, ezért villámló szemekkel pillantott fel.

- Ha nem ugrálnál le hidakról, akkor nem szakadt volna fel újra!

- Először is, nem hidakról, csak egy hídról ugrottam le, másodszor, ... másodszor - akadt el, mert nem jutott eszébe semmi más, amivel kötözködhetne a nővel.

Kate megforgatta a szemét, és kis mosoly bujkált a szája sarkában. Egyre jobban élvezte a kapcsolatukban újra megjelenő apró kis évődéseket.

- Ez kész - simított végig gyengéden a körbetekert gézen. - Ülj fel! 

- Csak nem egy kis hátmasszázsban akar részesíteni Beckett nyomozó? - csillant meg huncutul a férfi szeme. Szíve szerint Kate nővérnek szólította volna a nőt, de úgy érezte, ezzel egyelőre még várnia kell.

- Castle! - emelte meg figyelmeztetőn a hangját Kate, aztán gyorsan témát váltott. - Időben be akarok érni a kapitányságra, mert sok munka vár ránk. Gates-nek igaza van, minden apró bizonyítéknak megdönthetetlennek kell lennie, hogy Tyson-ra a legmagasabb büntetés kiszabását kérhesse az ügyész. Neked pedig Lanie-hez is el kell menned - figyelmeztette a férfit.

Castle az utolsó mondatra kelletlenül elhúzta a száját, aztán felült, és óvatos mozdulattal lehúzta a pólóját. Titkon reménykedett benne, hogy Kate a segítségére siet, és olyan közel kerülnek egymáshoz, hogy érezze az illatát, de a nő nem mozdult. Még mindig tartja magát a döntéséhez, és fél közel kerülni hozzám - állapította meg az író, bár remélte, hogy nem csal az az érzése, hogy a nő egyre bizonytalanabb.

Hallgattak. Mindketten élvezték az érintést, és a meghitt pillanatot. Castle behunyt szemmel raktározta el magában az érzést, ahogy a finom ujjak gyengéden siklanak a bőrén, Kate pedig elnyomva magában a fájdalmat, hogy talán soha többé nem érintheti meg így a férfit, még egyszer élvezni akarta, hogy egymáshoz érnek.

Percek teltek el, a kenőcsöt rég magába szívta a bőr, amikor Kate tenyere és ujjai még mindig járták gyengéd táncukat Castle hátán, körbe-körbe, megállás nélkül. Hirtelen feleszmélt, és elkapta a kezét.

- Felöltözhetsz. Indulnunk kell - szólalt meg rekedt hangon, összeszedte a kötszereket és a kenőcsöt, és sietve a helyére rakta őket. 

Mire Castle felöltözött, Kate már a kávét kortyolgatva, olyan nyugodtan ült a konyhában, mintha semmi különös nem történt volna az előző percekben.

- A tiédet megmelegítettem - nyújtotta a kávéspoharat a férfinak.

- Köszönöm - nézett átható tekintettel rá Castle, miközben azon töprengett, vajon mekkora erőfeszítésébe kerül a nőnek, hogy elrejtse az érzéseit. - A kávét, és a többit is - tette hozzá, fejével a hálószoba felé intve. Lelke mélyén reménykedett a kettejük számára oly sokatmondó szóban, mégsem érte csalódásként, hogy Kate nem mondta ki.

- Nincs mit. Különben is, Gates levenné a fejem, ha nem viszlek be használható állapotban az őrsre - ütötte el a feszültté váló helyzetet Kate, de hogy az arcára kiülő érzelmeket ne lássa meg a férfi, gyorsan felállt, és az ajtó felé indult.

Castle tudta, hogy a komolyan kimondott "köszönöm"-mel kényes vizekre evezett, ezért inkább újra felvette a könnyed évődés fonalát.

- Mi az, hogy "beviszel", és hogy "használható állapotban"? - duzzogott sértődöttem, miközben felkapta a két fánkot, és Kate után sietett. - Magamtól megyek be, és a különleges képzelőerőmnek, és bűnténymegoldó logikámnak köszönhetően, minden alkalommal használható ötleteket adtam a szívtelen Vaslady csapatának, hogy a szellemességemet kihasználva göngyölítsék fel a ...

- Castle! - intette le egy szúrós tekintettel Beckett az öndicsőítő szóvirágokat.

- Rendben. Tudom, hogy nem így értette - adta meg magát a férfi. - De lásd be, hogy még sosem voltam használhatatlan - tette hozzá durcásan.

Kate egy pillanatra megfeledkezett a szakításról, és kaján mosoly jelent meg az arcán az emlékre, amikor a legénybúcsúja után elaludt a férfi, és a szeretkezésükből nem lett semmi. Már nyitotta a száját, hogy egy csípős megjegyzést tegyen, amikor észbe kapott. Nyelt egyet.

- Azért a zombis, földönkívülis és CIA-s elméleteidnek nem sok hasznát vettük.

- Az, hogy eddig nem jöttek be, nem jelenti azt, hogy használhatatlanok - vonta meg a vállát a férfi, mintha teljesen meg lenne győződve az igazáról.

Kate szomorúan elmosolyodott. Miközben beültek az autóba, azon töprengett, miért olyan nehéz lemondania ezekről a bosszantó, gyerekes párbeszédekről?

A kapitányság egészen más képet mutatott, mint hajnalban. Életre keltek a számítógépek és a telefonvonalak, egyenruhás járőrök és civil ruhás nyomozók beszédétől zsongott a helyiség. Beckett reménykedett, hogy sikerült megelőzniük Gates kapitányt, és nem lesz egész nap olyan morózus a nő, ha érkezésekor látja, hogy már Castle is itt van és dolgoznak, de alig léptek ki a liftből, a reményei szertefoszlottak. Amikor meglátta a Vaslady-t, arra gondolt, hogy a nő sötétszürke nadrágkösztümjének, sötétlila blúzának és fekete keretes szemüvegének komor színei, mennyire tükrözik az arcára kiülő rosszkedvet. Gates éppen  Ryan-nek és Espo-nak magyarázott valamit az íróasztalra támaszkodva. Ryan felettese közelségétől szorongva, hátrahúzódott a székében, és komoly tekintettel bólogatott, míg Espo, nyíltan a nő szemébe nézve, állta a tekintetét. Amikor Ryan észrevette a feléjük közeledő nyomozót és az írót, láthatóan megkönnyebbült. Gates követte a férfi tekintetét, és megfordult.

- Végre itt vannak! A vádemelési eljárást lerövidítették a sajtó nyomására, mivel a közvélemény mielőbbi ítéletet vár az utóbbi évek legveszélyesebb sorozatgyilkosának ügyében. Kevés az időnk - hadarta egy levegővétellel a lényeget, miközben levette a szemüvegét, aztán szigorú tekintettel tetőtől talpig végigmérte az írót, aki feszengve állt egyik lábáról a másikra.

- Mr. Castle! - ejtette ki olyan hangsúllyal a nevet Gates, hogy az semmi jót nem sejtetett. - Azt hittem, ez az ügy önnek is éppen olyan fontos, mint nekünk, de a tegnapi akciója után megállapítottam, hogy tévedtem - sisteregtek megvetően a szavai. - Nem az alárendeltem, így nem adhatom parancsba, hogy ne csináljon hülyeségeket, és ne veszélyeztesse a vádemelési eljárás sikerességét azzal, hogy játszadozik az életével, de ha a Tyson-ügy lezárulásáig még egyszer olyan őrült ötlete támad, hogy hidakról ugrándozik le, akkor örökre kitiltatom New York összes rendőrőrséről.

Castle zavarában nyelt egyet, és alig észrevehetően bólintott, de nem tudta meghazudtolni magát, és ahelyett, hogy bűnbánó arccal hallgatott volna, megszólalt.

- Ígérem, többé nem fogok hidakról leugrani - mondta olyan ártatlan arccal, mint egy kisfiú, aki bármit megígér, csakhogy elkerülje a büntetést, huncutul csillogó szemén azonban látszik, hogy hamarosan más csintalanságot fog elkövetni.

- Nem érdekelnek az ígéretei - vetette oda Gates szárazon, és Beckett felé fordult.

- Örülök, hogy sikerült épségben begyűjtenie - intett fejével az író felé, aki a szavak hallatán sértődött grimaszt vágott. - Az asztalán vannak az iratok. Még ma kérem a jelentést, ha valahol hibát találnak! - adta ki a parancsot, aztán az órájára pillantott.  - Kilencre a polgármesternél kell lennem - mondta csak úgy magának, aztán villámokat szóró szemekkel Castle-re nézett. - Ne örüljön, nem maga lesz a megbeszélés tárgya!

Gates elviharzott, Beckett pedig a szája sarkában kicsit kárörvendő mosollyal, a duzzogó íróra pillantott, aki sértődötten morgott maga elé.

- Mi vagyok én, talán egy kabóca, amit lepkehálóval begyűjtenek?

Kate megforgatta a szemét, aztán elkomolyodott, és az íróasztalához sietett, a férfi pedig követte.

Espo kajánul mosolyogva, Ryan pedig együtt érzőn figyelte a jelenetet.

- Castle! - szólt az író után csipkelődve Javi. - Milyen érzés, ha megcincálják az egódat?

A férfi megfordult, de ahelyett, hogy dühös vagy megbántott arcot vágott volna, büszkén kihúzta magát.

- Tudjátok, lehet, hogy Gates szerint hülyeség volt az ugrás, de ti nem éreztétek még soha azt a szabadság érzést, amit a zuhanás okoz, és azt az izgalmat sem, amit a felszabaduló adrenalin hoz létre - mondta fölényesen, aztán a két nyomozó bosszús ábrázatát látva elégedetten a székéhez vonult, mire a fiúk leverten egymásra néztek, de aztán Ryan-nek felcsillant  a szeme.

- De nekünk nem fáj a hátunk! - kiáltott az író után hetvenkedve, mire Castle fölényes mosollyal az arcán visszafordult.

- Azt sajnálhatjátok! Nem is tudjátok, milyen jó érzés egy kis hátkenegetés!    

Beckett elpirult és nyelt egyet megjegyzésre, aztán gyorsan az asztalán tornyosuló iratokba temetkezett, de még így is látta, hogy Ryan és Espo gyanakodva méregetik, és azon töprengenek, vajon hogyan kell érteni az író szavait. Tudta, hogy Gates-nek igaza van, nem hibázhatnak, ezért a következő órákban megpróbálta kizárni a Castle-lel kapcsolatos érzéseit, és az ügyre koncentrálni, de nem volt egyszerű dolga így, hogy a férfi ott ült tőle egy méterre. Egész nap megpróbált csak a nyomozásról beszélni, és ha kávéztak vagy ettek, akkor is kínosan vigyázott arra, hogy ne maradjon kettesben az íróval. Egészen jól viselte a férfi közelségét estig, de akkor egyre többször érezte meg, hogy Castle elmerengve őt nézi. Végül nem bírta, hogy ne vegyen róla tudomást, ezért letette a kezében tartott mappát, és a szemébe nézett.

- Menj le Lanie-hez, és nézesd meg a lábad! - mondta meleg hangon, hogy szép szóval érje el a célját. Egy kicsit egyedül akart maradni, hogy ne érezze folyamatosan Castle jelenlétét. Azon gondolkodott, vajon mennyi időnek kell eltelnie ahhoz, hogy ne fájjon ennyire a férfi hiánya, és mikor fog megszűnni a szívét szorító érzés.

Castle egy másodpercig vacillált, aztán szótlanul felállt, és elindult a lift felé. Miközben a nyomozati anyagot olvasta, újra kavargott benne az összes érzés, amit a konténerben, a sivatagban és a raktárban átélt, de mindet elnyomta annak a pillanatnak a fájó emléke, amikor a kápolnában Kate nemet mondott a közös jövőjükre. Amikor felnézett az iratokból, megállapította, hogy egy dolog nem változott azóta: Kate szeméből hiányzott az életteli, boldog ragyogás, és a helyét elfoglalta a fájdalom. Biztosan tudta, hogy a nő ugyanolyan szerelemmel szereti, mint az elrablása előtt, ezért nem adta fel a tervét. A terv megvalósításához viszont szüksége volt Lanie segítségére, ezért nem ellenkezett Kate-tel. Amíg a lift megtette a néhány emeletnyi utat, elméleteket gyártott arról, hogyan láthatta meg Kate az átvérzett kötést a lábán, de mindig oda lyukadt ki, hogy a nőnek benn kellett járni a hálószobában, amíg ő aludt, mert csak akkor csúszhatott fel a pizsamanadrágja annyira, hogy kilátszódjon a kötés. Egyrészt elégedettséggel töltötte el a gondolat, hogy Kate érzései olyan erősek, hogy képes volt titkon kilesni őt, másrészt mérhetetlenül sajnálta, mert az, hogy nem ébresztette fel, azt jelezte, hogy mennyire fél az érzéseitől. Neki is fájt ez a helyzet, amiben voltak, de ő már döntött, biztos volt a céljaiban, míg Kate még mindig őrlődött, mert a döntése helyességét állandóan kétségbe vonta a szíve.

- Jobb, ha nem is kerülsz a szemem elé a tegnapi akciód után! - öntötte rá dühét Lanie, amikor belépett a vizsgálóba, és hogy a szavainak nyomatékot adjon, a nő hátat fordított Castle-nek, és úgy tett, mintha nem venne róla tudomást.

- A segítségedre van szükségem - mondta komolyan Castle, elengedve füle mellett a haragos szavakat.

Lanie magában elszámolt tízig, hogy ne vágjon a férfi fejéhez olyat, amit később megbán, és csak azután fordult meg.

- Nem gondolod, hogy ez egy szemtelen kérés azok után, hogy a frászt hoztad ránk, és az orvosi utasításaimat is semmibe vetted?

- Lanie! Ha fontos neked Kate, akkor segítened kell - nézett olyan meggyőzően a nő szemébe, hogy az végül megadóan sóhajtott.

- De ha fájdalmat okozol neki, akkor én magam hajítalak le a Brooklyn hídról! - villant fenyegetőn a szeme.

- Tudod, hogy sosem tennék ilyet.

- Előbb tudnom kell, mire készülsz!

A nő karba tett keze, felhúzott szemöldöke és kissé hátravetett feje arról tanúskodott, hogy az elhatározása rendíthetetlen, és mindenképpen ki akarja húzni a férfiból a tervét.

Castle zavarában beharapta az alsó ajkát. Az anyját sem avatta be a terve részleteibe, pedig abban biztos volt, hogy nem árulná el Kate-nek, de Lanie-nek még inkább nem mondhatta el. Végül megrázta a fejét.

- Nem mondhatom el - szólalt meg letörten, és lehajtott fejjel az ajtó felé indult, de alig tett meg pár lépést, a nő utána szólt.

- Miben segítsek?

Castle csak magában mosolyodott el azon, mennyire kiszámíthatók az emberek. A boldogságuk volt a tét, ezért komoly arccal, és hálás tekintettel fordult vissza. Látta Lanie-n, hogy egyelőre csak mérlegeli a lehetőséget, de Castle-nek ez elég volt.

- Holnap el kell mennem valahova, és a sebet kellene jobb állapotba hozni, hogy bírja a terhelést.

- Ennyi? Lássam el a sérülésed? - billentette oldalra gyanakodva fejét a nő, mire a férfi bólintott. - Na és milyen terhelést kell bírnia? Most egy függőhídról ugrassz le a szakadékba? - kérdezte éllel.

- Nem, nem tervezek semmi ilyesmit. Bízz bennem - vette elő Castle legmegnyerőbb, búgó hangját, de Lanie csak rosszalló tekintettel sóhajtott.

- Abból még soha nem sült ki semmi jó, ha én egy férfiban bíztam!

- Lehet, de én más vagyok - ráncolta össze homlokát az író, mintha rosszul esne neki, hogy erre fel kellett hívnia a nő figyelmét.

- Tudom, és éppen ezért félek. Nem tudom, mire készülsz, de azt hiszem, talán jobb is. A sebet ellátom, ez orvosi kötelességem, de csodát ne várj.

- Kösz, Lanie! - könnyebbült meg Castle, hogy nem faggatja tovább a nő.

- Csak ne örvendezz! Már most bánom.

- Mit is? - vigyorodott el pimaszul a férfi, de amikor meglátta Lanie haragosan összehúzott szemét, lehervadt arcáról a mosoly.

- Le a nadrággal! - dörrent szigorúan a nő hangja, de szája sarkában gonosz kis mosolyjelent meg. - Akkor legyen nagy a szád, ha a kezeim közé kerülsz!

Castle nyelt egyet, engedelmesen lerúgta a cipőjét, lehúzta a nadrágját és felült a vizsgálóágyra.

- Mégis, mit kell kibírnia? - kérdezte a sebet vizsgálva Lanie.

- Egy túrát - válaszolt hosszas töprengés után a férfi.

- Túrázni akarsz ezzel a lábbal? - nézett rá olyan tekintettel a nő, mintha elment volna a józan esze. 

- Nem gyalogolok sokat - húzta fel a vállát a férfi, hogy elhitesse a nővel, hogy semmiség, amire készül, aztán mintegy mellékesen megkérdezte: - Tudsz olyan kötést tenni rá, ami bírja a vizet?

Lanie döbbenten felegyenesedett, és védekezőn maga elé tartotta a kezét.

- Ezt most fejezd be! Megteszem, amit tudok, de már nem akarom tudni, milyen őrültségre készülsz. Lebeszélni nem tudlak, úgyhogy jobb, ha nem is tudok róla semmit, mert ha valami bajod lesz, az én lelkemen fog száradni - mondta, aztán egy pillanatra behunyta a szemét, és vett egy mély lélegzetet. - Kitisztítom a sebet és összevarrom, aztán teszek rá egy sima kötést.

- Csak azért kérdeztem, mert minden zuhanyozásnál elázik a géz - pislogott ártatlan szemekkel a férfi, de éppen ebből a pislogásból tudta Lanie, hogy füllent, és egészen más okból szeretne vízálló kötést.

- Adok pár nagyméretű vízálló sebtapaszt, de ne várj tőlük sokat. Csak egy rövid zuhanyozást bírnak ki.

Castle mosolyogva bólintott, miközben arra gondolt, egy összevarrt seb leragasztva a speciális tapasszal, elég lesz ahhoz, hogy ne legyen nagyobb baj. Elmerengett a másnap rá váró kalandon.

- Feküdj le! - rántotta vissza a valóságba Lanie utasító, szigorú hangja, mire riadtan kapta fel a fejét. Igazán azonban akkor ijedt meg, amikor meglátta az orvos kezében a felfelé tartott injekciós tűt.

- De ... - próbált ellenkezni, de elég volt, hogy Lanie szeme egy pillanatra összeszűküljön, és elakadt a szava. Engedelmesen lefeküdt, összeszorította a száját, becsukta a szemét, és megmarkolta az ágy szélét.

Miután egyedül maradt, Kate megkönnyebbülten összpontosított az FBI-tól kapott kihallgatási jegyzőkönyvére. Egyelőre mindent rendben talált, és el kellett ismernie, hogy az ügynökök profi munkát végeztek, aminek meg volt az a haszna is, hogy már csaknem végzett a jelentéssel. Így, hogy már nem feszélyezte Castle jelenléte, gyorsan haladt, aminek örülnie kellett volna, mégis alig ment el fél órája a férfi, egyre nyugtalanabb lett, és percenként nézett a liftajtó felé. Szokatlan volt, hogy a férfi minden ellenkezés nélkül engedelmeskedett a kérésének, és tapasztalatból tudta, hogy ez két esetben szokott előfordulni. Ha nagyon komoly konfliktus volt kettejük között, vagy ha valami olyat tervezett a férfi, amit el akart titkolni előle. Most ez utóbbira tippelt, és tegnapi események után ez egyre jobban nyugtalanította. Vagy tíz perc telt még el, mire végre meglátta az ismerős alakot a szétnyíló liftajtók mögül előbukkanni. Aggódó tekintettel mérte végig, amikor meghallotta Espo hangját.

- Öregem, veled meg mi történt? Olyan megviselt vagy, mint akin keresztülhajtott egy lánctalpas! 

- Semmi, - vetette oda Castle durcásan - csak Beckett Lanie karmai közé lökött.

- Waw! Akkor már mindent értek - bólogatott megértően Espo, aztán elmerengve hozzátette: - Lanie, és az ő karmai!

Beckett jelentőségteljesen a férfira nézett, de az szemtelenül rámosolygott.

- Na jó! - állt fel a nő. - Mára ennyi elég volt. Elég jól állunk, majd holnap folytatjuk - indult a jelentéssel a kezében Gates irodája felé, de Castle halk megjegyzése megállásra késztette.

- Akkor rám nem is lesz szükség.

Kate megfordult, és meglepve nézett a férfira, és önkéntelenül ellenkezni kezdett.

- De! Szükségem van rád ... a ... tanúvallomásokhoz - tette gyorsan a mondat végéhez zavartan, és majd' felrobban mérgében, amiért akaratlanul elárulta az érzéseit.

A szavak hallatán Castle szeme megcsillant, de nem akarta még jobban feszélyezni a nőt, ezért mintha nem érezte volna a mondat valódi tartalmát, közömbösen felhúzta a vállát. 

- A tanúvallomásokon már végigmentünk a múltkor. Holnap programom lesz, ne keress. Nem leszek a városban - mondta, és lassú léptekkel a lift felé indult.

Kate összeszorított szájjal, rosszat sejtve követte a tekintetével, miközben Espo és Ryan csodálkozva pillantottak egyik barátjukról a másikra.

Castle éppen hazaért, amikor Debby hívta. A nő pontosan tájékoztatta mindenről: hol találja a repülőjegyeket, mikor indul a Montana állambeli Libby-be a repülőgépe, hol parkol a kölcsönzött autó,  és hogy ki lesz a túravezetője.

- Nem mondta le senki a programot? - kérdezte az író.

- Eddig nem, de ezeknél a hírességeknél soha nem lehet tudni - mondta éllel a nő.

- Na de Debby! - színlelt felháborodást Castle, noha pontosan tudta, hogy a titkárnő nem rá érti a szavakat.

- Persze, vannak olyan hírességek, mint például az írók, akik megbízhatóak - ment bele a nő a játékba, ezért hízelegve ejtette ki a szavakat.

- Milyen igaz - bólintott öntelten az író.

- De csak azért, mert nekik van egy lelkiismeretes, rámenős titkárnőjük, aki nem hagyja, hogy a munkaadója elkanászkodjon - tette hozzá Debby évődve.

- És ez is milyen igaz - ismerte el sóhajtva Castle, miközben jólesően elmosolyodott. A nő mindig is a szíve csücske volt, és nemcsak azért, mert mindent el tudott intézni, hanem azért is, mert nem olyan száraz kóró természetű, mint sok titkárnő, volt humora, szerette a finom évődéseket, de soha nem lépte át a határt, annak ellenére, hogy ezer éve ismerték egymást, jóval idősebb volt nála, és tegeződtek. Most, hogy jobban belegondolt, kicsit az anyjára emlékeztette.  - Kösz Debby! Majd hozok valami emléket hálám jeléül, hogy ezt is elintézted.

- Csak gyere haza épségben! Nekem annyi éppen elég lesz - csendült rosszallás a nő hangjában, aztán gyorsan hivatalos hangnemre váltott. - A biztosító fel akarja mondani az életbiztosítási szerződést. A balesetbiztosítási részt akarják kiegészíteni, és természetesen emelni szeretnék a díjat, mert szerintük túl nagy kockázatot vállalnak azzal, ha a jelenlegi összeg mellett olyan veszélyes dolgokat csinálsz, mint a bungee jumping a Brooklyn hídon.

- Megoldod?

- Persze, de sokig nem tudom hitegetni őket, mert minden őrültségedet közvetíti a tévé. Mondd Richard, meddig akarod ezt csinálni? - kérdezte aggódva a nő, aki tisztában volt azzal, hogy a következő két napban mit tervez a férfi.

- Addig, amíg el nem érem a célom - válaszolt komolyan Castle. Hallotta, ahogy Debby sóhajt, és szinte látta maga előtt, ahogy megrázza a fejét.

Kate szemére nem jött álom. Nyitott szemmel feküdt az ágyban, és mereven bámulta a sötétítő függöny résén betolakodó fénysugarat. Amióta meghozta a döntését, még egy éjszaka sem aludt két óránál többet egyhuzamban, és ha el tudott aludni, nyugtalan álmok gyötörték. Most különösen éber volt, ezért megpróbált úgy gondolkodni, mintha egy bűntényt derítene fel. Végigpergette az utóbbi napok eseményeit, és számba vette Castle minden mondatát, reakcióját, gesztusát, és megpróbált logikus következtetést levonni belőlük, hogy kitalálja, mi a férfi terve. Bárhonnan is közelítette meg Castle különös viselkedését, mindig ugyanarra a következtetésre jutott, ami megrémítette. Ha jó a gondolatmenete, akkor a férfi addig fogja magát veszélybe sodorni, amíg ő meg nem változtatja a döntését. Már nem látta a kék szemekben a bánatot és a keserűséget, helyettük megjelent bennük az elszántság. Mondta ugyan a férfi, hogy nem akkor van veszélyben, ha mellette van, mégsem hitte, hogy elkezdi veszélyeztetni az életét csak azért, hogy ezt bebizonyítsa. Titkon reménykedett, hogy téved, és csak az író régi énje tért vissza. Becsukta a szemét. Fáradt volt, és már nem akart tovább őrlődni, ezért úgy döntött, hogy megvárja a holnapot. Ha Castle megint valami hülyeséget csinál, akkor már biztos, hogy jó a következtetése. Még soha nem reménykedett abban, hogy téved, de most rémülten gondolt arra, hogy ha igaza van, akkor a férfi azért utazik el valahova, hogy kockára tegye az életét.

A nyugtalan éjszaka után fáradtan és ingerülten lépett be a kapitányságra. Espo és Ryan már messziről látták, hogy jobb, ha rá sem kérdeznek Castle-re, mert akkor a nő minden feszültségét rájuk zúdítja, de Javi nem bírta sokáig, és egy idő után lassan mellé somfordált, és várt, hogy Beckett felnézzen az iratokból.

- Mi az? - kérdezte a nő ingerülten.

- Lenyomozzuk a telefonját? - kérdezte halkan Espo, miközben körbepillantott, nincs-e fültanújuk.

Beckett szeme résnyire szűkült, de a férfi nem tágított. Néhány másodpercig figyelte Kate-t, akinek nyúzott arca és karikás szemei jelezték, hogy ez az éjszaka is kínszenvedés volt a számára, aztán pár másodpercnyi vacillálás után megszólalt.

- Ha akarod, kiderítjük, hova ment.

- Nem! - csattant a nő hangja erélyesen. - Castle oda megy, ahova akar, és olyan hülyeséget csinál, amilyet csak akar.

Egyikük sem vette észre, hogy a kapitány irodájának ajtaja kinyílt, és Jordan Shaw ügynök lépett ki rajta, nyomában Gates-szel, így a két nő tanúja volt az utolsó mondatoknak. A kapitány már nyitotta a száját, de Jordan megelőzte.

- Mr. Castle szabad ember, és a következő másfél napban nem hiszem, hogy a segítségünkre tud lenni, de holnap délutánra kerítsék elő - mondta hivatalos hangnemben, de kutató tekintetével Beckett minden rezdülését felmérte. - Adjunk neki egy kis szabadidőt, hogy élhesse a saját életét - tette hozzá jelentőségteljesen Kate-re nézve. - Mostanában úgysem volt rá sok alkalma, legalább megtudjuk, mit kezd vele.

Gates elgondolkodva ráncolta a szemöldökét, mert érezte, hogy valami olyanra céloz az ügynök, amire őneki nincs rálátása. Kate mérlegelte Jordan szavait, aztán zavarában az előtte levő papírokra nézett, Espo pedig kelletlenül visszament az íróasztalához.

A délelőtt nagy részében sikerült Kate-nek a munkára koncentrálni, bár néha feltört benne a vágy, hogy ráállítsa a fiúkat Castle telefonjának bemérésére, hogy megtudja, merre jár. A vádemelési eljárás előkészítése jó ütemben haladt, és ez elégedettséggel töltötte el, de a nyugtalansága nem szűnt meg. Akárhányszor megcsörrent a telefonja, szorongva kapta fel, és azért imádkozott, nehogy arról hírt, hogy a férfit valami baj érte. Mire eljött a késő délután, egyre gyakrabban kapta magát azon, hogy csak bámulja az iratokat vagy a monitort, és azon morfondírozik, hogy fel kellene hívnia Martha-t vagy Alaxis-t, hogy megtudja tőlük, mi az a titokzatos úti cél, amit neki nem árult el Castle. Egy ideig elhessegette a gondolatot, de amikor Gates kapitány és Shaw ügynök egy megbeszélésre elmentek, a fiúk pedig kávéztak, engedett a kísértésnek, és Martha-t hívta.

Még csak a harmadik kicsengést hallotta, amikor Ryan rohant ki telefonnal a kezében a pihenőből, egyenesen a falra szerelt tévékészülékhez, Espo pedig gondterhelten követte. Kate döbbenten figyelte a Ryan-t, aki összevont szemöldökkel és összeráncolt homlokkal, aggódó tekintettel nyomta meg a távirányítót.

- Igen, már nézzük - mondta a telefonba, aztán letette a készüléket, és gyorsan váltogatni kezdte a csatornákat. - Jenny hívott, hogy Castle van az egyik csatornán, és hogy feltétlenül nézzük meg - mondta anélkül, hogy szemét levette volna a tévé képernyőjéről. 

Kate lélegzetvisszafojtva várta, hogy Ryan megtalálja az említett csatornát, miközben érezte, hogy a félelemmel vegyes düh, mint egy jegyes kéz szorítja össze a szívét. Ebben a pillanatban Ryan ujja megállt a távirányítón, és kikerekedett szemekkel, egy emberként nézték, ahogy Castle kalandvágytól csillogó kék szeme és ravaszkás mosolya betölti a képernyőt. A férfi hátrasimította előrehulló, csurom vizes haját, tenyerét végighúzta vízcseppek borította arcán, így láthatóvá vált a kézfején éktelenkedő horzsolás. 

- Milyen érzés volt megélni egy ilyen különleges túrát, Mr. Castle? - tartotta az író felé mikrofonját a fiatal riporter.

- Izgalmas. Amikor a Veszélyes vizeken című filmet néztem, nem gondoltam, hogy egyszer én is végigevezhetek azokon a zubogókon és vízeséseken, amelyeken a filmben Meryl Streep és Kevin Bacon. Örülök, hogy rendeztek egy olyan túrát, ami felidézi a filmbeli jeleneteket ezen a gyönyörű tájon. 

- A nemes cél vezérelte, vagy a kalandvágy, hogy benevezzen erre a korántsem veszélytelen vadvízi evezésre?

- Meryl Streep és Kevin Bacon különleges módját találták az adománygyűjtésre - komolyodott el az író,  miközben a kamera hol a vadul zubogó Kootenai folyó zuhatagait mutatta, hol a parton álló híres színészpárra közelített. - A túrát a Veszélyes vizeken forgatási helyszínein szervezték meg, a részvételi díjat pedig az indiánrezervátumokban működő kórházak számára ajánlották fel. 

- Úgy hallottam, önt nemrég indiánok mentették meg. Azért vállalta a veszélyt és a tetemes nevezési díjat, hogy így mondjon köszönetet?

- Igen, ez a cél is vezérelt, de bizonyítani is szerettem volna.

- Magának, vagy valaki másnak? - húzta fel érdeklődve szemöldökét a riporter.

Castle nyelt egyet, aztán komoly tekintettel a kamera felé pillantott.

- Valakinek, aki fontos nekem.

- Láthattuk, hogy majdnem tragédia történt a legveszélyesebb, Ördögkatlannak nevezett szakaszon, amikor felborult a csónakjuk. Meg is sérült.

- Erre gondol? - bökött mutatóujjával a fejére egy könnyed mosoly kíséretében, és úgy fordult, hogy láthatóvá váljék a homloka szélén éktelenkedő seb, amiből patakzott a vér, és az arca jobb oldalán csörgedezett le a nyakáig. - Ez nem komoly sérülés, de tény, hogy járhattam volna rosszabbul is.

- Nem félt azokban a pillanatokban?

- Hát, az igazság az, hogy nem a félelemmel voltam elfoglalva, hanem azzal, hogy a sodrás neki ne vágjon egy sziklának, és hogy levegőhöz jussak - mosolygott huncutul, mintha nem is egy életveszélyes helyzetről beszélne.

- Köszönöm az interjút - mosolygott a riporter, aztán szembe fordult a kamerával. - Ethan Longdom riportját látták a Montana állambeli Kootenai folyón rendezett vadvízi evezésről, ahol a Veszélyes vizeken című film legizgalmasabb jelenetét élhették át a valóságban a kalandor szellemű résztvevők, akik adományaikkal az indián kórházakat támogatták. Esti összefoglalónkban a két szervezővel, Meryl Streep-pel és Kevin Bacon-nel készített interjút láthatják.

Ryan pislogott néhányat, lehalkította a készüléket, és félve Beckett-re nézett, aki még mindig mozdulatlanná dermedve, elnyílt ajkakkal, döbbenten meredt a képernyőre.

Szinte tapintható volt a robbanni kívánó érzelmek feszültsége, ezért a két nyomozó másodpercekig szótlanul nézte Kate-t, míg végül Ryan szólalt meg halkan.

- Legalább nincs nagyobb baja - nézett kissé lehajtott fejjel bátortalanul, mintha felkészülne, hogy a nő Castle miatti dühe rajta fog csattanni, de Kate nem szólt semmit, csak hirtelen felállt, felkapta a blézerét, átcsapta a vállán, és határozott léptekkel a lépcsőház felé sietett. Amikor eltűnt a szemük elől, a két férfi egymásra nézett.

- Lehet, hogy azt a hülye raftingot túlélte Castle, de ha most lenne Beckett közelében ... hát haver, azt hiszem, annyi lenne neki! - mondta meggyőződéssel Espo.

- Szerinted leveszi a fejét?

- Abban biztos lehetsz! Castle-nek az a szerencséje, hogy Montanában van, és mire hazaér, talán csillapodik Beckett haragja - bólintott határozottan Javi, de Ryan elgondolkodva csóválta a fejét.

- Szakítottak.

- Hogy pontosak legyünk, Beckett szakított, de azóta is szenved. Nézd meg Castle-t! Először összezuhant, most meg játssza a régi önmagát. Mintha arra tette volna fel az életét, hogy Beckett agyára menjen, és addig játsszon az idegeivel, amíg meg nem gondolja magát. Csak azzal nem számol, hogy Beckett-nek fegyvere van.

Ryan meglepetten hátrahőkölt a megjegyzésre.

- Csak nem gondolod, hogy ...

- Dehogy, tesó - dőlt hátra magabiztosan Espo. - De ha sikerül Castle-nek elszakítania a cérnát, akkor nem lennék a helyében - vágott egy grimaszt a gondolatra, aztán elvigyorodott. - Kíváncsi leszek, mi lesz a következő húzása.

A látóhatár felé közelítő nap már csak gyengén lövellte sugarait a városra, ezért a nappali meleg már jócskán enyhült. Kate megborzongott, bár érezte, hogy ennek nem a langyos szél az oka. Amikor kiért az utcára, mélyet lélegzett a szabad levegőből, ami a szennyezőanyagoktól, kipufogógázoktól oly jellegzetessé tették New York illatát, és bár egyáltalán nem volt friss, most mégis üdítően hatott. Kate úgy érezte, megfullad, ha az épületben kell maradnia, és még a lift szűk, zárt terét sem tudta volna elviselni, ezért hagyta el rohanva a kapitányságot a lépcsőházon keresztül. Dühös volt és keserű. Miért játszik vele ilyen kegyetlen játékot Castle? Ő szereti, meg akarja óvni az életét, erre a férfi belemegy minden őrültségbe, mint egy dacos kisfiú. Már biztos volt abban, hogy nem kalandvágyból, hencegésből vagy a dicsőség utáni vágy miatt ugrott le a Brooklyn hídról, és raftingolt egy vad, hegyi folyón, hanem hogy neki visszavágjon. Mikor érti már meg, hogy felelősséggel kell élni az életét, hogy tartozik ezzel azoknak, akik szeretik, akik számítanak rá, akiknek fontos?

Idegesen a füle mögé tűrte a haját, miközben hagyta, hogy a járókelők sokasága magával sodorja. Nem érdekelte merre megy, egyszerűen csak ki akart szabadulni az őrsről.  Lehajtott fejjel, gondolataiba merülve tette mechanikusan egyik lábát a másik után, amikor nekiütközött egy babakocsinak. Mentegetőzve emelte fel a kezét, és nyitotta a száját bocsánatkérésre, de a hang a torkán akadt. Nem tudta, honnan ismerős neki a nő, de látta a tekintetén, hogy ő is megismerte. A babakocsiban ülő egy éves forma szőke kisfiúra nézett, aki ráemelte hatalmas kék szemeit, és pislogás nélkül fúrta tekintetét az övébe. Kate-be villámként hasított a felismerés. Olyan csodálkozva nézett a fiatal, szép arcú, barátságosan mosolygó nőre, mintha szellemet látna. Nem hitte, hogy valaha az életben még láthatja azt a kisfiút, akit Castle megmentett egy gyerekrabló testvérpár karmaiból. Egy pillanat alatt átfutott fején a szívszorító emlék, ahogy elvette a fájdalomtól a földön fetrengő írótól a bebugyolált babát, és az ránézett.

- Nyomozó! Örülök, hogy találkoztunk! - szólalt meg közvetlen hangnemben.

- Én is - nyögte ki nehezen, és zavartan viszonozta a mosolyt, de mintha valami láthatatlan erő kényszerítené, újra a fiúcskára nézett. A hatalmasra nyitott kék szemek követték minden mozdulását, a pici cseresznyeajkak mosolyra húzódtak, így láthatóvá váltak az apró, hófehér fogacskák.

- Tudja, amióta visszakaptuk a mi kicsikénket, nincs olyan nap, hogy ne gondoltam volna hálával magukra - hallotta a fiatal nő őszinte szavait, miközben még mindig ugyanúgy fogva tartották az ártatlanul ragyogó kék szemek, mint amikor a karjaiban tartotta az akkor még csak négy hónapos babát. 

- Csak a munkánkat végeztük - mondta szerényen Kate, bár számára ez sokkal több volt, mint munka. A hivatása, az élete értelme volt, hogy igazságot szolgáltasson.

- A társa meggyógyult? - érdeklődött a nő. - Hallottuk, hogy megsérült, amikor megmentette a kisbabánkat.

Beckett arca megrándult az emlékre. Hirtelen maga előtt látta, ahogy Castle felhúzott térdekkel a földön fekszik, és kezét az ágyékát szorítja, és újra érezte a rémületet, amikor meglátta az ujjai közül szivárgó vért.

- Igen, meggyógyult - nyögte ki nehezen, miközben nagy nehezen levette tekintetét a gyerekről, aztán a nőre nézett. - Gyönyörű kisfiú - mosolyodott el.

- Szerintem is - nevetett a fiúcskára a nő, mire az gyöngyöző kacagásban tört ki. - Mondja meg a társának is, hogy a föld legboldogabb nőjévé tettek azzal, hogy megmentették David-et, és így az anyukája lehetek - csuklott el a hangja, és könnyek szöktek a szemébe. gyorsan pislogott néhányat, aztán mintha szégyellné, hogy elérzékenyült, bólintott, és sietős léptekkel folytatta az útját.

Kate másodpercekig nézett utánuk, aztán nyelt egyet, gondterhelten hátrasimította a haját, és a közeli parkba sietett. Leült egy padra, és behunyta a szemét. Úgy érezte, túl sok ez egy napra. Mintha  a sors kegyetlen játékot játszana vele, és szándékosan kínozná. A kisfiú felkavarta azokat az érzéseket, amiket lelke legmélyebb zugába száműzött. Akkor azon vívódott, hogy felelősséggel hozhat-e világra egy kisgyermeket, miközben nap, mint nap kockára teszi az életét, most pedig azon, hogy kockára teheti-e a szerelme életét azzal, hogy maga mellé láncolja. Sok mindennek kellett történnie, hogy a gyerekvállalással kapcsolatos félelmei legyőzze, és úgy döntsön, enged a legerősebb vágyának, és szeretne anya lenni. Mintha megismétlődtek volna az akkori vívódásai, és újra átélné azt a különös helyzetet, hogy döntött egy sorsdöntő kérdésben, de azóta olyan dolgok történnek, amelyek elbizonytalanítják. A különbség az volt, hogy akkor a véletlenek furcsa játéka irányította az eseményeket, most viszont Castle gerjeszti azokat. Ahogy eszébe jutott a vérző homlokú, lehorzsolt kezű, csuromvizes férfi önelégült mosolya, és  pimaszul csillogó szeme, újra elöntötte a düh. De ha most azt gondolja Castle, hogy rohan hozzá, és a karjaiba omlik, és esdekelve könyörög, hogy ne hívja ki maga ellen a sorsot többé, és ne sodorja többé magát veszélybe, akkor téved! - gondolta bosszúsan. - Nem fogok bedőlni a gyerekes érzelmi zsarolásának!

Kinyitotta a szemét. A park hatalmas fái egyre félelmetesebben susogtak, a virágágyak rózsáinak lehulló szirmai pedig az utak kavicsszemcséi között kavarogtak a feltámadó szélben. A Nap a látóhatár alá bukott, és a lassan eltűnő színek helyét elfoglalta a szürkeség. Kate fázósan húzta szorosabbra a blézerét, és az égen tornyosuló, egyre sötétebb felhőkre nézett. Még csak az hiányzik, hogy itt érje egy zivatar - gondolta, és felállt. Miközben megszaporázta lépteit, hogy minél előbb visszaérjen a kapitányságra, egyre többször pillantott gondterhelten az égre, és egyre növekvő szorongással gondolt arra, hogy Castle valószínűleg repülőgéppel jön haza Montanából. A két órás időeltolódás miatt ott még csak késő délután volt, ezért feltételezte, hogy nem akar ott éjszakázni a férfi. - Most meg azért izgulhatok, hogy ne viharban repüljön - sóhajtott mérgesen, amikor belépett az épületbe.

A repülőgép megrázkódott, ahogy belekerült a légörvénybe. Néhányan felsikoltottak, mások ijedten néztek körbe, mintha egy megnyugtató szóra várnának. Castle kényszeredett mosollyal a száján, a hozzá legközelebb ülő, idős nőre nézett, miközben megmarkolta a kényelmes bőr ülés karfáját. Feltételezte, hogy egy nő, ráadásul ha ilyen szép kort ért meg, mint utastársa, valószínűleg jobban megijed a repülőgép rázkódásától és furcsa, csikorgó hangjaitól, mint egy feleannyi idős férfi, de tévedett. A nyolcvan év felettinek látszó, elegáns ruhát viselő, hófehér hajú nő arcát ugyan mély ráncok barázdálták, és szemhéjai mélyen ráereszkedtek a szemére, de élénk tekintete  fiatalosan csillogott. Barna foltok tarkította, ráncos kezében könyvet tartott, és olyan elmélyült figyelemmel olvasta, hogy meg sem rezzent a gép félelmet keltő imbolygására. Amikor megérezte, hogy rászegeződik egy tekintet, érdeklődve felnézett.

- Nem fél? - kérdezte Castle feszengve.

- Tudja fiam, ennyi idősen már nincs mitől félnem - mosolyodott el barátságosan. - Persze már sajnálom, hogy nem néztem meg az időjárás jelentést, mert akkor biztosan nem ültem volna fel erre a gépre. Nem jó, ha kihívja maga ellen a sorsot az ember! Buta, aki magának keresi a bajt - mondta bölcsen mosolyogva, aztán beletörődve a sorsába, felhúzta a vállát. - De hát nem voltam elég előrelátó, úgyhogy a sors kezében vagyok. Eddigi életem során kegyes volt hozzám, remélem, hogy a landolásig még kitart a szerencsém - mondta, aztán újra beletemetkezett az olvasni valójába.

Castle hátradőlt az ülésben, és igyekezett nem gondolni gombóccá zsugorodott gyomrára. Talán az idős nőnek van igaza, és nem szabadna kísértenie a sorsot azzal, hogy szándékosan veszélybe sodorja az életét. Mi van, ha eddig tartott a szerencséje, és megúszott ugyan egy bizonytalan kimenetelű ugrást és egy őrült száguldást egy megvadult folyón, ahol még a csónakjuk is felborult, de a sors megelégelte a játékát, és most úgy dönt, hogy móresre tanítja? Mintha ez lett volna a végszó, hatalmas csattanást hallottak, a gép nagyot zökkent, és sötétség borult az utastérre.

Beckett az ablakra nézett. A viharossá erősödő szél vadul csapta az üvegnek a hatalmasra duzzadt esőcseppeket, amelyek patakként folytak le a párkányra. Behallatszott a szél süvítése, és a zúgást még félelmetesebbé tette egy-egy morajló dörgés. A felvillanó villámok fényében látta, ahogy hajladoznak a fák, ágaik pedig nyújtózkodva próbálnak ellenállni az őket letépni készülő erőnek. - Még jó, hogy nem a parkban ért a vihar - gondolta, és ahogy megfogalmazódott benne a mondat, egy emlékkép ötlött fel benne. Az este, amikor bőrig ázva ült a szakadó esőben a játszótér hintáján, és meghozta élete legfontosabb döntését. Elhessegette a gondolatot. Nem akart arra az időszakra gondolni, ami azzal az estével kezdődött. Túl fájdalmas volt az elvesztett boldogságon merengeni, ezért fogta az utolsó két mappát, amit még át akart nézni, és hazaindul. Szeretet volna már bérelni egy lakást, mert nem érezte otthonának ifjúkora régi szobáját, de a Tyson-ügy miatt erre egy perc ideje sem maradt. Remélte, hogy apja finoman érdeklődik a napja iránt, aztán diszkréten a szobájába húzódik, mert nem volt kedve beszélgetni, de nem volt szerencséje.

- Szia Apa! - húzta fáradt mosolyra a száját, amikor meglátta a nappaliban teázó férfit, aki úgy nézett fel a kezében tartott újságból, mintha csak rá várt volna.

Jim Beckett szelíden rámosolygott, és Kate abban a pillanatban tudta, hogy tévedett: a legnagyobb szerencse, hogy beszélgethet az apjával.

- Fáradtnak látszol - csendült melegen a férfi hangja.

Kate lehuppant a kanapéra, és töltött a neki odakészített csészébe a kannában gőzölgő teából. Kortyolt néhányat az italból, amit soha senki mással nem fogyasztott, csak az apjával, aztán a férfi várakozó tekintetébe nézett.

- Nem vagyok fáradt, csak ... csak furcsa dolgok történtek ma - adott ködös magyarázatot látható nyúzottságára.

A férfi kissé előbbre hajolt, és türelmesen várt. Soha nem sürgette Kate-t. és nem akart belőle semmit kikényszeríteni, amit nem akart megosztani vele a lánya. Most sem tette, de mindennél jobban szerette volna, ha Kate megosztja vele a kételyeit, mert látta rajta, hogy a feszültség és a szerelem tudatos megtagadása mennyire megviseli.

- Azt hiszem, Castle egy ostoba, gyerekes, ugyanakkor kegyetlen játékba kezdett - szólalt meg hosszas hallgatás után Kate.

- Az ugrásra és a vadvízi evezésre gondolsz?

- Te tudsz róluk? - húzta össze meglepve a szemöldökét a nő, mire a férfi szerényen elmosolyodott. - Úgy érzem, ellenem irányul ez az egész, miattam sodorja veszélyes helyzetekbe magát, pedig éppen ettől akartam megóvni.

- Mit akarsz tenni?

- Nem tudom - hajtotta le a fejét Kate. - Döntöttem kettőnkről, de ő ezt nem akarja tudomásul venni.

- Beszélsz vele?

- Azt hiszem, igen. Nem hagyhatom, hogy ilyen hülyeségeket csináljon - mondta, aztán belekortyolt a teába, majd felállt, és jó éjszakát kívánt az apjának. Miközben a szobája felé lépkedett, magán érezte a férfi szomorú tekintetét. 

Egy óra múlva letette az éjjeliszekrényre a két aktát, és lekapcsolta a villanyt. Képtelen volt figyelni a jelentésekre, így semmi értelme nem volt, hogy tovább kínozza magát velük. Pár percig mozdulatlanul feküdt a sötétben, miközben képek villantak fel a mögötte álló napból: Castle huncut mosolya a tévéképernyőn, a mozdulat, ahogy hátrasimítja víztől összetapadt hajszálait, a homlokáról lecsorgó vér, a szavai, hogy egy számára fontos embernek akar megfelelni, a tekintete, ahogy a kamerába néz, mintha egyenesen az ő szemébe nézett volna, aztán a megmentett kisfiú tágra nyílt kék szeme, végül a vihar előhozta emlék képei, amikor először lettek egymáséi. A zivatar felidézése újra nyugtalansággal töltötte el. Felkapcsolta a kis éjjeli lámpát, feljebb húzódzkodott az ágyban, és az ölébe tette a laptopját. Úgy érezte, képtelen addig elaludni, amíg meg nem nézi a híreket, hogy épségben leszálltak-e a zivatarban a Montanából induló repülőgépek.

Sorban nyitotta meg a híroldalakat, de nem talált semmi tragikus balesetre, vagy kényszerleszállásra utaló cikket. Dühösen hajtotta le a laptopot. Magára haragudott, amiért már ott is rémeket lát, ahol nincs, és akkor is félti a férfit, amikor csak feltételezi, hogy baj érheti. Sokáig feküdt álmatlanul, miközben arra az elhatározásra jutott, hogy másnap még lesz egy nyugodt délelőttje, hiszen Jordan azt az utasítást adta, hogy délutánra kerítse elő a férfit, így ráér akkor elmenni hozzá. Elhatározta, hogy késő délután megy el Castle-hoz, hogy minél kevesebb kínos órát kelljen együtt eltölteniük, és majd akkor mondja el neki a véleményét a gyerekes próbálkozásáról, hogy végre elfogadja a döntését.

Néhány kilométerrel távolabb, ugyanebben a pillanatban húzta magára a takarót Castle, miközben megállapította, hogy milyen nagyszerű asszony az anyja. Leszidta ugyan, és figyelmeztette, hogy nemcsak maga iránt tartozik felelősséggel, és legközelebb gondoljon Alexis-re is, de amikor elszállt az aggodalom szülte dühe, megfogta a kezét, és együtt érző, fájdalmas tekintettel megkérdezte, hogy még mindig olyan erősek-e az érzései Kate iránt, mint régen, és még mindig biztos-e abban, hogy nem lehet boldog nélküle. Gondolkodás nélkül vágta rá az igent, Martha pedig szomorkás mosollyal tudomásul vette, hogy el kell fogadnia, hogy a fia ilyen őrült módon harcol Kate-ért, mert különben esélye sem lesz a boldogságra.

Castle minden porcikája fájt a fizikai megerőltetéstől, teste halálosan fáradt volt, mégsem bírt elaludni, mert a nap élményei izgalomban tartották az idegrendszerét. Nagyot nyelve idézte fel a pillanatot, amikor felborult a csónak, és több kilométeren keresztül küzdött az örvénylő, vadul rohanó folyó hullámaival, fuldokolva kapkodta a levegőt, miközben igyekezett elkerülni az életveszélyes sziklákat. Amikor végre szelídült a folyó, és viszonylag épségben partot ért, úgy érezte magát, mint aki újjászületett. Még az ágyban fekve is érezte, hogy felgyorsul a szívverése, amikor a repülőútra gondolt. Sokat repült, főleg, amikor a könyvét népszerűsítő körúton vett részt, néha viharba is került már, de még sosem csapott villám a gépébe. Még szerencse, hogy a mérnökök már megoldották, hogy ne tehesse tönkre egy elektromos kisülés a repülőgép elektronikáját, így az ijedtségen kívül nem történt semmi bajuk. Ennek ellenére a fülében csengtek az idős nő szavai. Talán tényleg buta dolog kihívni maga ellen a sorsot. Néhány percig még nyugtalanul forgolódott, aztán döntött. Egyelőre elhalasztja a másnapra megszervezett programját. Kitapogatta a sötétben a telefonját, és Debby-t hívta. Elmosolyodott, amikor meghallotta, milyen megkönnyebbült sóhaj hagyja el a titkárnő ajkát, és milyen szolgálatkészen ígéri meg, hogy lemondja a másnapi programot. Már csak azt kell megtudnia, milyen hatással volt a mai kalandja Kate-re. Ha nem járt sikerrel, még mindig folytathatja a tervét, egészen addig, amíg el nem űzi a nő kételkedését és félelmét. Elmosolyodott. Félelmet hozok létre benne, hogy elűzzek egy nagyobb félelmet - gondolta.

Kora reggel volt, de kialvatlanságán már segített az otthon elfogyasztott jó erős kávé, ezért Kate magabiztos mozdulatokkal lépett ki a kapitányság liftjéből, de alig tett pár lépést, a szeme elé táruló látványtól megtorpant. Mindenre számított, csak arra nem hogy Castle-t a székében ülve, rá várva találja. A férfi fekete farmerjában, frissen vasalt bordó ingében, barna zakójában, simára borotvált arcával és gondosan fésült hajával olyan volt, mint máskor, éppen csak a homlokán levő fehér ragtapasz, és kézfejét borító kötés árulkodott az előző napi kalandjáról.

- Szia - üdvözölte Kate-t szelíd mosollyal, mintha mi sem történt volna. - Gondoltam, ideje megnéznem, hogy álltok - mondta fesztelenül.

Kate-ben attól a pillanattól kezdve nőtt a feszültség, hogy megpillantotta a férfi jellegzetes alakját, de most, hogy látta, milyen színjátékot ad elő Castle, úgy érezte, menten felrobban.

- Gyere a pihenőbe! - sisteregtek szavai a dühtől, és faképnél hagyva a férfit, a viszonylag zárt helyiség felé indult. Maga sem értette, miért nem tudja megőrizni a higgadtságát. Talán azért, mert a szépen felépített terve, hogy délután fog beszélni a férfival, és addig pontosan megfogalmazza magában, hogy mit fog neki mondani, egy pillanat alatt semmivé vált. Bizonytalanná vált, és ez feldühítette.

Castle szeme egy pillanatra összeszűkült, amikor meglátta Kate reakcióját. A nő gyönyörű szeme villámokat szórt, orrlyukai kitágultak, ajkait összeszorította, hangja a vihar előtti csendet sejtette. Nem erre számított, de egyáltalán nem bánta, hogy ekkora haragot gerjesztett a nőben, ezért halványan elmosolyodott, és követte a pihenőbe. Becsukta az ajtót, és megvárta, amíg Kate megfordul, és szembe néz vele.

- Valami baj van? - kérdezte ártatlan arccal, de tekintete kihívóan csillogott.

Kate a kávéfőző pultjának támaszkodott, és úgy kapaszkodott a szélébe, mintha az összes haragját oda akarná összpontosítani, nehogy az izmai olyan mozdulatokat tegyenek, amiket később megbánna. Ha nem Kate Beckett, a komoly, fegyelmezett nyomozó lenne, aki mindig uralni tudja az érzelmeit a külvilág előtt, akkor valószínűleg nekitámadt volna Castle-nek, és mindkét öklével ütötte volna a mellkasát, és ordítva kérte volna számon, hogy miket csinált, de itt a kapitányságon, nem bújhatott ki a bőréből.

- Mi ez az egész, Castle? - kérdezte rezzenéstelen arccal, de izmai pattanásig feszültek.

- Nem tudom, miről beszélsz - játszotta az értetlent a férfi.

- Ne csináld ezt, kérlek! - emelte fel a hangját dühösen Kate, és már úgy szorította a pultot, hogy belefehéredtek az ujjai.

- De hát nem csinálok semmit - tárta szét a karját Castle. Érezte, hogy mindjárt túlfeszíti a húrt, de ez volt a szándéka. Arra számított, ha Kate-t elvakítja a düh, akaratlanul is kimondja a valódi érzelmeit. Tudni akarta, elég volt-e ennyi veszélyt vállalnia a célja eléréséhez. - Itt vagyok, és arra várok, hogy végre elengedd a pultot, mielőtt pozdorjává morzsolják az ujjaid, hogy főzhessek egy jó erős kávét.

Kate gyűlölte, ha a testbeszéde elárulta, ráadásul érezte, hogy az író játszadozik vele, ezért ideje volt taktikát váltani. Ellökte magát a pulttól.

- Parancsolj - mondta gúnyosan, miközben a kávéfőző gépre mutatott, és átadta a helyét. - Bár ne tudom, miért van szükséged a koffeinre. Azt hittem egy hegyi folyó jéghideg vize elég a felfrissüléshez - jegyezte meg száját lebiggyesztve, miközben megkönnyebbülve állapította meg, hogy a nyugodt hangnem hallatán Castle egy pillanatra meglepődött.

- Ja, a tegnapi evezésre gondolsz? Az csak egy jótékony túra volt - mondta megrándítva a vállát, úgy téve, mintha az életveszélyes kaland semmiség lett volna. - Tudod, az indián rezervátumban működő kórháznak ajánlották fel az evezés díjaiból befolyt összeget - pillantott hátra, miközben a bekészítette a kávét a gépbe.

- Aha - bólintott Kate, aztán a férfi mellé lépett, hogy a szemébe nézhessen. Újra a pultnak támasztotta a csípőjét, de most karba fonta a kezét, nehogy a férfi megint észrevegye a benne tomboló, visszafojtott dühöt. - És a Brooklyn hídról ugrálók kinek gyűjtötték az adományokat? - kérdezte gúnyosan.

Castle lassan a nő felé fordult. Alig fél méterre álltak egymástól, és Kate már sajnálta, hogy ilyen közel merészkedett a férfihoz. A kék szemek kutató tekintete mintha a legtitkosabb gondolatait akarták volna kifürkészni, orrát kellemesen csiklandozta a borotválkozás utáni arcvíz jellegzetes illata, a keskeny, érzéki ajkak elnyíltak, és szinte érezte, ahogy vibrál a levegő a férfi körül. Castle is megérezte a közelség keltette vonzást, de nem engedhette meg, hogy a vágyai irányítsák. Most nem. Ha most közeledne Kate-hez, biztosan vereséget szenvedne végül, ezért kicsit hátrébb húzódott, elfordult a nőtől, és úgy tett, mintha minden figyelmét a kávéscsészék előkészítése kötné le. 

- Hm ... látod, erre nem gondoltak a szervezők, pedig biztosan szép összeg folyt volna be ott is - válaszolt úgy, mintha nem érezte volna a gúnyt a nő szavaiban. - Az indiánokat mindenképpen segítettem volna. Nem az adomány miatt eveztem végig a Kootenai folyónak azon a vad szakaszán ... pontosabban nem is eveztem végig, mert egy szakaszon csónak nélkül sodródtam - húzta el a száját az emlékre.

- Akkor miért Castle? - lökte el magát újra a pulttól Kate, mert érezte, hogy a feszültség újra növekszik benne.

- Hogy miért? - fordult meg hirtelen a férfi, és egyenesen a karba font kézzel mögötte álló nőre nézett.

Kate nyelt egyet, mert Castle szeméből eltűnt a tettetett jókedv, a pimasz, megjátszott értetlenkedés. Szemét kissé összehúzta, tekintete mintha azt kérdezte volna, hogy "Komolyan kérdezed?" "Valóban nem tudod, hogy miért?"

Kate pontosan tudta a választ, de nem akarta, hogy a férfi ezt megtudja, ezért kérdések özönét zúdította rá. Csak arra nem számított, hogy minél többet kérdez, annál jobban feldühíti saját magát.

 - Igen Castle! Miért? Miért vágsz bele szinte naponta valami őrültségbe? Miért kockáztatod az életedet, vagy legalábbis a testi épségedet? Még több sérülést akarzs összeszedni? Hogy lehetsz ilyen felelőtlen? Nem gondolsz azokra, akiknek fontos vagy? Újra játszani akarod a nagymenőt? Azt hiszed, így jobban ragadnak rád a cicababák? Vagy bizonyítani akarsz valamit? De kinek? Talán nekem?  - szinte kiabálta az utolsó szavakat, és a dühtől remegett a szája széle.

Castle halálos nyugalommal nézte a nőt, aztán szomorkásan elmosolyodott.

- Tényleg nem érted, Kate? - kérdezte halkan, olyan sok keserűséggel a hangjában, hogy az szíven ütötte a nőt, és a dühe egy pillanat alatt mérhetetlen fájdalommá változott.

Castle várt. Maga sem tudta, miben reménykedett. Talán abban, hogy Kate bevallja, hogy megértette a jelzését, és legalább mérlegeli a döntését, de a nő úgy tett, mintha nem értené a célját. Másodpercekig csak néztek egymásra  némán, aztán Castle arca alig észrevehetően megrándult. Tudomásul vette, hogy nem járt sikerrel. A kudarc keserűséggel töltötte el, de büszkébb volt annál, mint hogy könyörögjön.

- Különben mindkettőt élveztem - szólalt meg dacosan. - Az ugrás és az rafting is majdnem olyan izgalmas volt, mint a nyomozás veled. Igaz, nem volt bennük szellemi kihívás, de azt pótolta az adrenalin. És különben is! Miért érdekel, hogy mit csinálok a szabadidőmben? Vagy még mindig dönteni szeretnél az életemről? Hát nem, Kate! - mondta komolyan, de a hangjában a dac mellett megjelent az elszántság.

Castle még egyszer a tágra nyílt, zöldesbarna árnyalatú szemekbe nézett, aztán az ajtó felé indult. A férfi keménysége, és a cinikus hangnem megijesztette Kate-t. A tény, hogy már semmilyen befolyással nincs a férfire, új félelmet szült benne. Nyelt egyet, vett egy mély lélegzetet, és amikor már az író keze a kilincsen volt, megszólalt.

- Tudom, hogy miért csinálod ezt.

Castle néhány másodpercre mozdulatlanná dermedt, aztán lassan megfordult. Komoly és hitetlen volt a tekintete, ugyanakkor tele volt várakozással.

Kate óvatosan formálta a szavakat, nem akarta, hogy bármi félreérthetőt mondjon.

- Tudom, hogy azért találtad ki ezt az őrültséget, hogy megváltoztassam a döntésem, de nem fogom, mert helyesen döntöttem. Tudom, hogy be akarod bizonyítani, milyen veszélyes az élet akkor is, ha nem vagy velem. De ez nem igaz, Rick! Te teszed veszélyessé.

- Lehet, hogy igazad van, de te döntöttél úgy, hogy az életem csak az enyém legyen. Nem én akartam így, de ha már egyedül vagyok, akkor úgy élek, ahogy én akarok, és akkor csinálok őrültséget, amikor akarok, és olyan sokáig, amíg én akarom - csengtek ellentmondást nem tűrőn a férfi szavai. Az utolsó mondat után nyelt egyet, aztán összeszorított szájjal, elszánt tekintettel alig észrevehetően bólintott, mintha tudatosítani akarná, hogy ezen semmi nem változtathat, aztán megfordult, és kilépett az ajtón.

Kate döbbenten követte a tekintetével a férfit, aztán erőtlenül lerogyott egy székre, még azt sem vette észre, hogy a gőz hangos sistergése és a pihenőt betöltő jellegzetes illat jelezte, hogy lefőtt a kávé.

Castle lehajtott fejjel, sietve indult volna a lift felé, de az időközben megérkező Espo utánaszólt.

- Hé Castle! Minden rendben?

Amikor az író megfordult, és a nyomozó meglátta az arcát és a tekintetét, már tudta, hogy kár volt feltennie a kérdést.

- Nem. Semmi sincs rendben - rázta meg a fejét Castle, és faképnél hagyta a homlokát ráncoló férfit, aztán beszállt a liftbe, és fejét a falnak támasztva gondolkodott. Mire kilépett a felvonóból, már tudta, mit fog tenni. Kihúzta a farzsebéből a telefont, és Debby-t hívta.

- Lemondtam a mai programot, ahogy kérted - közölte a nő, miután üdvözölte.

- Vissza tudnád csinálni?

A vonal másik végén néhány másodpercig csend honolt. Castle keserű félmosolyra húzta a száját. Szinte látta maga előtt a nő csalódott arcát, és aggódó tekintetét.

- Tudom, mit gondolsz - mondta. - De nem kell féltened. Tudod, a sors kegyeltje vagyok - próbált könnyedséget erőltetni a hangjába, de a repülőút óta nehezére esett játszadozni ezekkel a szavakkal.

- Igen Richard, tudom, de azt se felejtsd el, hogy a szerencse forgandó.

- De azért meg tudod újra szervezni, amit lemondtál, ugye? Jó lenne, ha még ma mehetnék.

- Igen - sóhajtott lemondóan a titkárnő. - Természetesen meg tudom szervezni. Tíz órára legyél a reptéren!

Kate percekig ült magába roskadva a pihenőben, és a előző percek mondatai, gesztusai zakatoltak az agyában. Mázsás súlyként nehezedett rá az emlék, amikor azt mondta Castle-nek, hogy bármit tesz, nem fog változtatni a döntésén. A férfi felé ezt az arcát kellett mutatnia, de valójában egyre bizonytalanabb lett. Eleinte csak apróságok ingatták meg a döntés helyességébe vetett hitét: a barátai rosszalló tekintete, Lanie megjegyzései, na és persze Jordan Shaw eszmefuttatása a félelemről és a boldogságról. Később látta az ügynök boldog férjét, emlékezett a ragyogó szemű kislányára, és szembesült a ténnyel, hogy van, aki túl tud lépni a félelmein, és boldoggá tudja tenni a szeretteit. Aztán jöttek a Castle-lel való felkavaró találkozások, majd a két őrült tette. A sors különös játéka volt, hogy éppen ma futott össze a megmentett kisfiúval és az édesanyjával, akik arra az időre emlékeztették, amikor a közös jövőjüket tervezgették Castle-lel, családdal, gyerekkel. Az elmúlt néhány nap eseményei azonban még egy dologra rávilágítottak: Castle makacs és kitartó, és addig fogja játszani az eszement játékát, amíg célhoz nem ér. Most tudatosult benne igazán, hogy ha valami baj éri a férfit, végső  soron ő lesz érte a felelős. Újra dühös lett rá. Hogyan hozhatja ilyen helyzetbe, hogy csak két rossz közül választhat: vagy mellette lesz veszélyben, vagy saját maga csinál valami őrültséget! Sóhajtott, és lassan bevallotta magának, hogy el sem tudta képzelni, hogy valaki annyira szeresse, hogy az életét is kockára tegye, csak azért, hogy nem veszítse el a szerelmét. Nyugodt körülmények között szerette volna végiggondolni ezt az egészet, de Gates erélyes hangja tudatosította benne, mert ennek nem most lesz itt az ideje. 

Amikor kilépett a pihenőből, a kapitány az irodája ajtajában állt, és a fejével intett, hogy menjen. A szeme sarkából látta, hogy Jordan Shaw a fiúkkal beszélget az eligazító előtt. Espo komoly arccal mondott valamit, Ryan pedig összeráncolta a homlokát, és aggódó tekintettel bólintott. Amikor észrevették, jelentőségteljes pillantásokat váltottak, aztán gyorsan leültek az asztalukhoz. Beckett biztos volt abban, hogy róla beszélgettek. Még akkor is a hátán érezte Jordan átható tekintetét, amikor belépett Gates irodájába.

Jordan Shaw pontosan tudta, min  megy keresztül a nyomozó. Évekkel ezelőtt neki is meg kellett küzdenie a kétségekkel és a lelkiismeret-furdalással, de ő már tudta, hogy megéri a boldogságot választani, és azt is, hogy együtt lehet élni az állandó veszéllyel. Tudta, hogy nincs joga befolyásolni a nyomozót a döntésében, de nőként úgy érezte, meg kell mutatnia neki, hogy miről mond le, ezért elővette a telefont, és a legközelebbi virágboltot hívta. Reggel, miután egy leheletnyi puszit lehelt alvó kislánya arcára, és gyengéden megcsókolta éppen csak ébredező férjét, tekintete másodpercekig elidőzött a szál vörös rózsán, amit a férfitől kapott előző este. Szíve szerint magával vitte volna, hogy a virág egész nap emlékeztesse a férje szerelmére, de persze nem tette, elvégre ő a rettenthetetlen, kemény Shaw ügynök, az FBI egyik legjobbja, nem holmi romantikus, egy szál vörös rózsától elérzékenyülő kamaszlány. Úgy gondolta, Beckett nyomozónak nem kell tudnia, hogy otthon hagyta a virágot.

Beckett azt hitte, soha nem szabadul a kapitánytól, aki olyan részletes beszámolót kért tőle, mint még soha. Eleinte nehezen szedte össze a gondolatait, végül viszont már örült, hogy legalább addig nem kell Castle-n gondolkodnia, amíg muszáj az ügyről beszélnie. A kapitánynak igaza volt, amikor felhívta a figyelmét, hogy ne csak a vádemelési eljárással foglalkozzanak, hiszen ott van Tyson üzenete, a csokoládéba rejtett kulcs. Jó lenne kiszedni a férfiból, mi volt a szándéka vele. A kórház jelezte, hogy a sorozatgyilkos túl van a műtéteken, és estefelé már újra ki lehet hallgatni. Az FBI már próbálkozott, de nekik nem volt hajlandó megszólalni, utána pedig a műtőbe vitték, most viszont már nincs az altatók és fájdalomcsillapítók hatása alatt, és talán neki megnyílik.

Beckett megbeszélte a fiúkkal a további feladatokat, aztán az eligazító felé vette az irányt, ahol az FBI csapata dolgozott, hátha Jordan-ék jutottak valamire a kulccsal. Amikor belépett a helyiségbe, azonnal meglátta az íróasztal mögött ülő, iratokba temetkező nőt, de tekintete tovább siklott az asztal sarkán virító vörös rózsán. Megállt a nővel szemben, mire az érdeklődve felnézett rá, de Kate tekintete akaratlanul is újra a rózsára vándorolt, és elmerengve hallgatott.

- Valami baj van? - kérdezte az ügynök.

- Ne-nem - nyögte zavarában Kate, miközben megpróbálta elszakítani szemét a szerelmet jelképező virágról.

- Á, a rózsa? - kérdezte Jordan, mintha most értette volna meg, mi zavarja a nyomozót. - Tudom, hogy szokatlan egy FBI ügynök asztalán, de a férjem szerelmére és a kislányom szeretetére emlékeztet. Minden héten kapok egy szálat - nézett ő is a rózsára, aztán minden átmenet nélkül témát váltott. - A technikusoknak végre sikerült megállapítaniuk, hogy a Tyson által küldött kulcs gyártását már legalább tíz éve beszüntették. Eredetileg raktárak, gyárak acélajtajának speciális zárjaihoz készült. Hát, ezzel nem megyünk sokra, de több a semminél. Az embereim már keresik, hol vannak a városban elhagyatott, bezárt raktárépületek és üzemek, de valahogy szűkítenünk kellene a kört.

- Estefelé bemegyek Tyson-hoz a kórházba. Talán megtudok valamit - mondta Kate, bár maga sem hitte, hogy a gyilkos elárulja, hogy mi volt a terve. Mielőtt elindult volna, újra a rózsára pillantott. Hirtelen eszébe jutott egy emlék, amikor vörös rózsák borították szinte az egész lakást, és Castle ezerféleképpen akarta bebizonyítani, hogy mennyire fontos neki. Elhessegette az emléket, mielőtt teljesen a hatalmába kerítené, és a fehér táblához sietett. Megpróbált Tyson agyafúrt elméjével gondolkodni. Minél tovább nézte a csokoládéról és a csomagolásáról készült képeket, annál biztosabb volt abban, hogy jelentőséggel bírnak. Hirtelen azon kezdett töprengeni, milyen lenne, ha Castle itt lenne mellette. Szinte látta maga előtt, ahogy a férfi félig az asztalon ülve, kezét zsebre téve, elgondolkodó tekintettel nézi a táblán levő fotókat, aztán felcsillan a szeme, vesz egy nagy levegőt, és előadja az elméletét. Ha felhívná, hogy mit állapítottak meg a kulcsról, talán most is előállna egy ötlettel, ami a segítségükre lehetne, de elképzelhetetlennek tartotta, hogy a reggeli vitájuk után beszéljen vele. Ryan olyan csendben közelített felé, hogy inkább csak megérezte a jelenlétét.

- Khm - köszörülte meg a torkát a férfi, aztán amikor Beckett kérdőn ránézett, zavartan belekezdett. - Shaw ügynök délelőtt megbízott, hogy hívjam fel Castle-t a kulcs miatt, hátha eszébe jut valami eszement ötlet, de egész nap nem érem el. A telefonja azonnal hangpostára kapcsol, de nem hív vissza.

- És? - húzta fel értetlenül a szemöldökét Beckett, mert fogalma sem volt arról, hogy mire akar kilyukadni a nyomozó.

- Gondoltam, felhívhatnád Ms. Rodgers-t, talán ő segítene megtalálni - mondta ki félve.

- Ugyan, Ryan! Rossz pénz nem vész el! Előbb, utóbb előkerül. Talán csak valami kellemes tevékenységgel oldja a tegnapi túra okozta feszültséget - bagatellizálta el a dolgot Kate. Hangja gúnyosan csengett, de Ryan kihallotta belőle az idegességet és a féltékenységet is, ezért nem erőltette tovább a dolgot, inkább témát váltott.

- Megtaláltuk az üzletet, ahol Tyson azt a raktárkapuhoz hasonlító felvonó szerkezetet vette, amit a Lincoln alagútnál találtunk. A laborosok megállapították, hogy Tyson ott ölte meg Helga Ormond-ot. De most jön az érdekesség! Minden alkatrészből kettőt vásárolt!

Beckett egy pillanatig döbbenten meredt a férfira, aztán elismerően bólintott.

- Ez azt jelenti, hogy ... - kezdte Ryan.

- ... hogy még egy gyilkosságra készült - fejezte be a mondatot Kate, és már indult is Jordan-hez.

Shaw ügynök azonnal felmérte az információ jelentőségét, és egy rendkívüli megbeszélést hívott össze. Minden emberét mozgósította, mert mindannyiuk meggyőződése volt, hogy egy elhagyatott gyárépületben vagy raktárban már felszerelte a gyilkos a felhúzható kaput, és az is lehet, hogy már az áldozatot is kiválasztotta a kegyetlen gyilkossághoz. Ha ugyanúgy jár el, mint Helgánál, akkor lehet, hogy valahol egy üzem rejtett zugában megkötözve fekszik egy nő, akit még megmenthetnek, ha időben megtalálják, bár azt is számításba kell venniük, hogy már csak egy felakasztott, megfojtott holttestet találnak. Espo és Ryan azt a feladatot kapták, hogy derítsék ki, hogy a bejelentett eltűntet között van-e harminc év körüli, hosszú szőke hajú nő. 

- Beckett nyomozó! Induljon a kórházba! Talán Tyson elejt egy apró megjegyzést, ami hasznunkra lehet.

- De a szabályzat tiltja, hogy kihallgassam, hiszen érintett vagyok az ügyben - mondta Kate.

- Tudom, de ez az ügy felülír néhány szabályt - húzta ravasz mosolyra a száját Jordan. - Nem kihallgatja, csupán beszélget vele - villant jelentőségteljesen a szeme. - Tyson senkivel nem hajlandó beszélni, amióta elfogták, de maga egészen más a számára, mint egy idegen FBI ügynök. Be akarja bizonyítani magának, hogy annak ellenére, hogy elfogták, mégis ő az okosabb. Dicsekedni akar, olyankor pedig óvatlanabb az ember, és olyan is elhagyja a száját, amit titokban akarna tartani. 

A késődélutáni csúcsforgalomban csak lassan tudott araszolni a kocsisorok között a kórház felé, ami most különösen idegesítette. Hol Ryan aggódó tekintetét látta maga előtt, amiért nem tudta utolérni Castle-t, hol Jerry Tyson érzéketlen tekintetű szeme és gúnyos mosolyra húzódó szája jelent meg a képzeletében. Fogalma sem volt, milyen beszélgetés vár rá, ezért úgy döntött, az ösztöneire fog hallgatni, és megfogadta, hogy nem engedi, hogy Tyson az érzéseire hasson, vagy kibillentse a nyugalmából.

Végre kikerült a forgalmi dugóból, és tíz perc múlva bekanyarodott a kórház parkolójába. Sietve lépett be az ajtón, és mivel a sürgősségi ambulancián találta magát, megtorpant, és körülnézett. Nem tudta, hogy a hatalmas épületnek ebből a szárnyából, hogyan juthat el a szigorúan őrzött, elítélteknek fenntartott rendőrségi szárnyig. Tekintete egy szabad nővért keresett, akitől útbaigazítást kérhetne, de az ambulancia a Vészhelyzet egyik epizódjára emlékeztette, amikor egy tömegbaleset sérültjei megtöltötték még a várótermet is, és az orvosok és nővérek azt sem tudták, melyik beteghez rohanjanak. No, nem volt annyira vészes a helyzet, mint a sorozatban, de rengeteg beteg és hozzátartozó várt ellátásra. Vérző fejű férfitól a törött kezű kisgyerekig, a sántító bácsikától a begipszelt lábú, hippi ruhás fiatal lányig, mindenféle beteget látott. Szeme végigsiklott a várakozó embereken, amikor egy ismerős alakot pillantott meg. Kikerekedett szemmel nézte a magába roskadt, magányos alakot, aztán abban a reményben, hogy talán rosszul lát, pislantott egyet.

A félelem egy pillanat alatt áradt szét a testében, és villámként cikázó gondolatai egymás után jelenítették meg a lehetséges okokat,  hogy miért ülhet Martha a kórház sürgősségijén. A nő megérezte a rászegeződő tekintetet, és felé fordult. Ahogy meglátta a közeledő nyomozót, mély szomorúságot és aggodalmat tükröző arcvonásai azonnal ellágyultak.

- Ó Katherine! - sóhajtotta megkönnyebbülten, de továbbra is idegesen morzsolgatta a gombóccá gyűrt zsebkendőt.

- Beteg vagy? - kérdezte udvariasan Kate, bár szíve szerint Castle-re kérdezett volna rá.

Az asszony  összeszorította remegő ajkait és megrázta a fejét, miközben gyorsan pislantott néhányat, hogy összegyűlő könnyeit eloszlassa.

Kate lehajolt, és gyengéden megfogta a karját.

- Castle? - ejtette ki remegő hangon a nevet, mire Martha bólintott.

- Most vitték a röntgenbe - mondta, de amikor meglátta Kate szemében a rémületet, gyorsan folytatta. - Ne ijedj meg, nincs komoly baja. A bokája rándult meg, és megnézik, nincs-e szalagszakadása.

Kate egy pillanatra behunyta a szemét, és hagyta, hogy a félelemtől visszatartott levegő egy sóhajtással kiáramoljon a tüdejéből, aztán leült Martha mellé. Ahogy végigtekintett az összetörten ülő nőn, akiből csak úgy áradt a feszültség, hirtelen tudatosult benne, hogy most kell csak igazán megijednie, mert ha Castle megint valami eszement dologban vett részt, az azt jelent, hogy a reggeli vitájuk ellenére a férfi nem adja fel a tervét.

- Mi történt? - tette fel félve a kérdést.

Martha szótlanul a táskájába nyúlt, és elővette a telefonját. Kate rácsodálkozott a legújabb iPhone-ra, mert még sosem látott az asszonynál ilyen modern készüléket.

- Tegnap este kaptam Richard-tól ezt a masinát, engesztelésül a montanai kalandja miatt - ingatta meg rosszallóan fejét a nő. - Nem gondoltam, hogy ezt a videót fogom rajta először megnézni - nyomogatta meglepően gyorsan az érintőképernyőt, aztán Kate kezébe adta a készüléket. - Persze nem Richard-tól tudok a létezéséről. Az egyik színitanodás fiatal kérdezte, tudom-e, hogy néhány órája kering a Youtube-n és valamelyik közösségi portálon egy videó, amin Richard szerepel. Azt hittem, szörnyet halok, amikor megláttam - sóhajtott egy nagyot az asszony.

Kate pattanásig feszült idegekkel, pislogás nélkül meredt a telefon fekete kijelzőjére, és várta, hogy betöltődjön a videó. A képernyő hirtelen kivilágosodott, és egy kis repülőgép belsejét látta meg. Az ambulancia emberektől nyüzsgő zaján keresztül is hallotta a gép motorjának zúgó hangját. A kamera körbefordult, és két jó erőben levő, kezeslábast és bukósisakot viselő, fiatal férfi integetett mosolyogva a leendő nézőknek. Kate pár pillanat után fedezte fel a combjukon és vállukon levő hevedereket, amelyek a hátukon levő ejtőernyőhöz csatlakoztak. Pislogott néhányat, mintha azzal siettetni tudná a felvételt, amikor a kamera a repülőgép másik vége felé fordult, és meglátta Castle-t. A férfi fehér V-nyakú pólóban és farmerban, kissé meggörnyedve állt, mivel a kis gép belső tere túl alacsony volt ahhoz, hogy a majd' 190 centiméteres férfi ki tudjon egyenesedni. Jobb kezével egy bőr kallantyúba kapaszkodott, de teste még így is ingadozott a repülő mozgása miatt. 

- Helló! Richard Castle vagyok. A társaimmal, Jake-kel és Nigel-lel, egy különleges ugrásra készülünk. Velünk tartotok? - kérdezte túlkiabálva a repülő motorjának hangját, miközben bal kezével integetett, és sármos mosolyát felöltve a kamerába mosolygott. 

Kate elképedve futtatta végig tekintetét rajta, és nem értette, milyen ugrásról beszél, amikor nincs rajta ejtőernyő. Érzékelte, hogy Castle könnyed mosolya nem teljesen őszinte, és tekintetében sem látta a gyermeki izgalmat, mint ahogy azt más esetben várta volna. Inkább volt feszült a férfi, mint izgatott, de Kate ezzel most törődött, mert lélegzetvisszafojtva figyelte, ahogy az egyik ejtőernyős férfi megigazítja a sisakjára szerelt kamerát, és bólint, hogy minden rendben.

- Indulás! - kiáltott a kamera felé Jake és Nigel. Nevettek, és szemük izgatottan ragyogott az adrenalintól. A következő pillanatban Castle felé fordultak, és mondtak neki valamit, amit Kate nem értett, de a szavakra az író nyelt egyet, és mosolya kényszeredetté vált. 

Ami ezután történt, az olyan hihetetlen volt, hogy Kate kitágult pupillákkal, lélegzetvisszafojtva nézte a képkockákat, és nem akart hinni a szemének. Castle elengedte a fogantyút, és a fém oldalfal kiugrásaiba kapaszkodva a gép ajtajához lépkedett. Arcáról eltűnt a mosoly. Komoly volt és elszánt. Nigel megfogta az ajtót, és egy erőteljes mozdulattal elhúzta. A szél süvítve tört be a nyíláson, lökött egyet az erősen kapaszkodó írón, haját összekócolta, és látszott rajta, hogy alig kap levegőt. Csak néhány pillanat kellett, hogy kiegyenlítődjön a légnyomás, és már csak a sebesség okozta széllel kelljen megküzdenie Castle-nek. Ekkor az ajtónyílás közepéhez lépett, még egyszer a kamera felé fordult, aztán a két férfira nézett és mindhárman bólintottak. A következő pillanatban Castle elrugaszkodott, és kiugrott a gépből. A kamera még mutatta, ahogy a férfi széttárt karokkal és lábakkal szabadesésben zuhan, aztán visszafordult a gép belseje felé, és Nigel-re irányult, aki néhány másodperc eltelte után követte Castle-t. A kép egy vágással átváltott a Jake sisakján levő kamera képére. Érezni lehetett, hogy ő is kiugrott a gépből, és a szabadesés közben próbál úgy fordulni, hogy a föld felé száguldó Naigel-t, és az alatta zuhanó Castle-t is látni lehessen. Ha Kate nem tudta volna, hogy a férfi túlélte ezt az egészet, akkor ebben a pillanatban biztosan átélt volna egy kisebb szívrohamot. Figyelte, ahogy Nigel időnként a testéhez szorítja a karjait és összezárja a lábát, ezzel gyorsítva a zuhanást, így egyre közelebb kerül az ejtőernyő nélküli íróhoz. Kate úgy érezte, túl gyorsan zuhannak, és már túlságosan közel van már a felszín ahhoz, hogy az ejtőernyő lefékezze a sebességüket, amikor Nigel végre magához szorította a kezeit, összezárta a lábát, és testhelyzetét úgy irányította, hogy torpedóként siklott Castle fölé, aztán hátulról szorosan átölelte karjával, lábait pedig a férfi lábai köré kulcsolta, aztán kioldotta az ejtőernyőjét. A kép himbálózni kezdett, ahogy a filmező Jake-et is lefékezte a saját ejtőernyője, aztán már mindkét ejtőernyő lassan imbolyogva közeledett a felszín felé. Látszott, hogy Nigel és Castle előbb érnek földet, és úgy tűnt, túl gyorsan, és meredeken érkeznek le. A két férfi lába egy emberként ért a talajra, és nem is lett volna semmi baj, ha egy váratlan széllökés meg nem billenti az ejtőernyőt. Nigel egyik kezével elengedte Rick-et, aki a mozdulattól elvesztette az egyensúlyát, és tehetetlenül esett a földre. A kép rázkódni  kezdett, és csak a füves terepet mutatta, aztán a kijelző egy pillanatra elsötétült, majd egy sokkal távolabbi kameraállásból látta a két összezsugorodó ejtőernyőt, és a két fiatal férfit, ahogy a földön fekvő Castle-hez rohannak. Kate arra gondolt, hogy Jake földet érését látta az utolsó néhány másodpercben, valaki várta őket lenn, aki folytatta a filmezést. Mire a kamerás ember odaért az ugrókhoz, Castle már fájdalmas arccal ült a fűben, Jake és Nigel pedig aggódva szemlélték a bokáját, de amikor észrevették a filmfelvevőt, mindhárman a egyenesen a lencsébe néztek, és mosolyogtak.

- Izgalmas volt, ugye? - kérdezte diadalittas hangsúllyal, és huncutul kacsintott.

A felvétel véget ért, de Kate még másodpercekig meredt a fekete kijelzőre. Tudta, hogy sokkal nagyobb a baj, mint hitte. Mire számíthat még? Kapkodva vette a levegőt, és most érezte meg, hogy a szíve majd' kiugrik a helyéből. Lassan Martha felé nyújtotta a telefont, és szemét az asszonyra emelte.

- Tudom, mit érzel - szólalt meg együtt érzőn a nő, és egy pillanatra megfogta Kate karját. - Az egyik ejtőernyős fiú hozta be a kórházba, az, amelyik elkapta a levegőben.

- Castle tudja, hogy itt vagy?

- Igen, de csak pár pillanatra találkoztunk, mert éppen akkor vitték a vizsgálóba, onnan meg a röntgenre. 

- Értem - nyögte Kate, és összeroskadva hátradőlt a széken.

Egy ideig mindketten hallgattak. Kate a látottakkal volt elfoglalva, Martha pedig hagyta, hogy  a nő túl legyen az első sokkon.

- Katherine ... - szólalt meg halkan az asszony. - Ugye tudod, hogy Richard miért csinálja ezt az egészet?

- Igen - suttogta maga elé a szót Kate, akinek még mindig az előbb látott felvétel pörgött a szemei előtt.

- Még sosem érzett olyat, mint irántad. Nem fogja abbahagyni - mondta végtelen szomorúsággal Martha.

Kate éppen szóra nyitotta a száját, amikor nyílt a vizsgáló ajtaja, és felvételről ismerős Nigel lépett ki rajta megkönnyebbülten mosolyogva.

- Nincs nagy baj, csak rándulás. Fel kell polcolni, jegelni és fáslival rögzíteni - intézte Martha-hoz a szavait, miközben mögötte Castle bicegett ki a jobb kezében tartott könyökmankóra támaszkodva, lábán a járást segítő, levehető, szivacsos bélésű rögzítő csizmában. Amikor meglátta Kate-t, megtorpant. Megbabonázva nézte a székről felpattanó nőt, aki feszülő izmokkal állt vele szemben, tekintetéből áradt a tehetetlen düh és a fájdalom. Másodpercekig néztek nyíltan egymás szemébe, aztán amikor Castle nyitotta a száját, hogy valami könnyed megjegyzést tegyen a sérülésére, Kate váratlanul megpördült, és szinte rohant a folyosó közepén levő lift felé, de mielőtt belépett volna a szerkezetbe, még visszanézett a férfira.

Castle lassan az anyjára nézett, aki kicsit oldalra billentett fejjel, "én  megmondtam" tekintettel nézett vissza rá.

- Azt hiszem, túllőttem a célon - állapította meg halkan a férfi.

Kate megpróbálta kiűzni agyából a Castle-lel kapcsolatos gondolatait. Elfojtotta a benne tomboló dühöt, és azzal csillapította a félelmét, hogy a férfinak nem esett nagyobb baja, a múlton meg kár idegeskedni. Fontos beszélgetés várt rá, ezért hideg fejjel kell gondolkodnia, de ez rettentő nehéz azok után, hogy látta a videót, ráadásul Martha megjegyzése is állandóan a fülében zakatolt: - Még sosem érzett olyat, mint irántad. Nem fogja abbahagyni.

Az első emeleten kiszállt a liftből, és kiderítette, hogyan juthat a szigorúan őrzött rendőrségi részlegbe. Néhány perc múlva beengedték a zárt folyosóra, és miután sokadszorra is igazolta magát, a Tyson szobája előtt álló őr a kórterem ajtajára mutatott. Kate nyelt egyet, felöltötte pókerarcát, és belépett a szobába. Tyson könyékig bekötözött kezekkel, bokától combközépig sínbe tett, felpolcolt lábakkal feküdt magatehetetlenül az ágyon, testét csak egy vékony takaró fedte. Első pillanatban úgy tűnt, mintha aludna, de Kate alig lépett néhányat, a férfi szeme kinyílt, és érdeklődve fordította fejét az ajtó felé.

- Á! Beckett nyomozó! - csillant meg éberen a szeme, és elégedett mosoly suhant át az arcán. - Nocsak, nocsak! Hát elküldték, hogy kiszedjen belőlem valamit?

- Csak a saját szememmel akartam látni, hogy soha többé nem tud ártani senkinek - nézett végig a tehetetlen férfin lekezelően Kate.

- Azt hiszi, az, hogy nem fogok tudni járni, megakadályoz abban, hogy élvezzem az életet?

- Ha azt élvezi, hogy nyomorékon ül egy cellában, akkor teljesül az álma.

- C-c-c-c! - ingatta meg gúnyosan mosolyogva a fejét a férfi. - Nem hinném, hogy csak ennyire tart! Lehet, hogy nem személyesen fogom átélni, ahogy egy zsineg szorítása szépen lassan kioltja egy gyönyörű szőke nő életét, de a tudat, hogy megtettem, és maguk nem tehetnek ellene semmit, legalább olyan öröm, mintha magam húznám meg a kötelet.

Beckett szíve nagyot dobbant, de egy arcizma sem rándult. Most már teljesen biztos volt abban, hogy a férfi fogva tart valahol egy nőt, valószínűleg ugyanúgy egy felhúzható kapuhoz kötözte a nyakánál fogva, mint annak idején őt és Castle-t, és később Helga Ormond-ot is. A szavaiból arra következtetett, hogy még nem húzta meg a kötelet, tehát ha napokig nem találják meg a nőt, akkor a gyengeségtől összeesik, és a hurok a nyakára szorul. 

- Már megtanulhatta volna, hogy nem minden terve sikerül - nézett farkasszemet Kate a gyilkossal. - Nézzen Castle-re és rám! - ejtette ki felsőbbrendű magabiztossággal a szavakat, de Tyson arcáról nem tűnt el a kissé gúnyos, elégedett mosoly. Másodpercekig kutatta rideg tekintetével a nő vonásait, aztán megingatta a fejét.

- Hát még most sem érti, hogy én győztem? - szólalt meg szinte suttogva, de ettől még félelmetesebbnek hatottak a szavai. - Lehet, hogy elfogtak, és magatehetetlenné tettek, de én irányítok. Miattam fog kudarcba fulladni a nyomozásuk, és hal meg valaki. Én vagyok az, aki irányítja az életüket, az érzelmeiket. Gondoljon bele nyomozó! Milyen életet élt, és milyen jövőt tervezett addig, amíg én meg nem jelentem a színen?  - Tartott néhány másodperc szünetet, hogy a nőnek legyen ideje magában megfogalmazni a választ, aztán folytatta. - És most?  - húzta fel a szemöldökét. - Ugyanúgy retteg, mint azok a nők, akiket megfojtottam. Ugyanúgy fuldoklik, mint ők, csak ez a kín magánál nem másodpercekig, hanem évekig fog tartani. Én vagyok az, aki elültette a félelmet a szívében, és ez a félelem fogja elvenni az életét. Lehet, hogy nem a szó szoros értelmében, mert dobog a szíve és lélegzik, de a lelkét meg fogja fojtani a félelem.

Kate mozdulatlanná dermedve nézte a férfit, akinek minden szava egy késszúrás volt a szívébe. Végtelenül nagy erőfeszítésébe került, hogy az arca rezzenéstelen maradjon, és ne adja meg Tyson-nak azt az örömöt, hogy meglássa rajta, hogy elismeri, igaza van.

 - Csak képzelődik - préselte ki a szavakat.

A férfi széles mosolyra húzta a száját.

- Nyomozó! - ejtette ki feddő gúnnyal a szót. - Csak nem hiszi, hogy nem tudom, mi történt magukkal? Szakított az íróval, ő meg mindent megpróbál, hogy visszaszerezze magát, sikertelenül. Hol van az az élet, amit terveztek? Miért nem tartották meg az esküvőt, miután megmenekültek? Na és hol van a jegygyűrűje? - kérdezte, és tekintete a nő nyakára, majd mellkasára vándorolt. - Tudom, hogy nincs a nyakláncon.

- Azt hiszem, jobb lenne, ha a saját életével foglalkozna, és nem az enyémmel - mondta Kate indulatosabban, mint szerette volna, aztán lenézően folytatta. - Nem győzött, és soha nem győzhet. A gonosz, előbb vagy utóbb, de elnyeri méltó büntetését. Erre maga a legjobb példa - mondta meggyőződéssel a férfi szemébe nézve, aztán megfordult, és kilépett a szobából.

Ahogy becsukódott Kate mögött az ajtó, mintha minden ereje elhagyta volna, remegő lábakkal vetette hátát a falnak, és előrehajolva vett pár mély lélegzetet.

- Minden rendben, nyomozó? - lépett oda aggódva az egyenruhás őr.

- Igen, minden rendben - erőltetett egy kényszeredett félmosolyt az arcára, miközben arra gondolt, nem, semmi sincs rendben. Ellökte magát a faltól, és a lépcsőház felé indult. Nem akart a zsúfolt lifttel menni, nem akart emberek között lenni. Levegőre és magányra vágyott, olyan helyre, ahol senki sem látja, de azt is tudta, hogy azonnal értesítenie kell Gates-t vagy Shaw ügynököt Tyson célozgatásáról, ezért gyorsan telefonált, és hadarva osztotta meg a kapitánnyal az új információt. Mire letette a készüléket, már a kórház parkolójában járt. Beült az autójába, hátradőlt az ülésen, és behunyta a szemét. Újra meg újra hallotta Tyson szavait, látta győzelemittas, gúnyos tekintetét. Tudta, hogy a férfinak igaza van. Ha nem lett volna Tyson, akkor most Castle felesége lenne, esténként a karjaiba simulna, és a gyengéd szeretkezésekkor reménykednének, hogy élet fogan meg a méhében. Nem is gondolna arra, hogy a munkájával együtt járó veszély romba döntheti a boldogságukat. De most már Tyson az életük, az emlékeik része lett, és az is igaz, hogy megfojtja a lelkét a félelem, amit a gyilkos beleültetett. Egy ideig hagyta, hogy a csukott szemhéjai alól kicsorgó könnycseppek legördüljenek az arcán, aztán egy hirtelen mozdulattal letörölte őket, és kinyitotta a szemét. Tekintete már nem a vereség keserűségét, hanem elszánt dühöt sugárzott. Arra tette fel az életét, hogy megszabadítsa a világot a gonosztevőktől. Nem hagyhatja, hogy egy szociopata sorozatgyilkos legyőzze! Ha hagyná, akkor minden, amiben hitt, semmivé válna! Keze önkéntelenül a nyakában függő lánchoz vándorolt, és kihúzta az inge alól. Csak az édesanyja gyűrűje volt a láncra fűzve. Meg forgatta ujjai között az ékszert, és úgy nézett rá, mint valami varázserővel rendelkező tárgyra, ami minden nehéz helyzetben erőt ad, és visszaadja a hitét. Az édesanyja sem félt szembeszállni a gonosszal, bármi legyen is a következménye. Ő sem félhet. 

Vett egy nagy levegőt, aztán a láncot visszabujtatta az inge alá, elfordította a slusszkulcsot, és elszánt tekintettel tövig nyomta a gázpedált. Nem volt vesztegetni való ideje. Le akarta győzni Tyson-t.

Castle a nappali kanapéján ült ölében a laptopjával, és mereven bámulta a képernyőn sorakozó szavakat, mintha azon töprengene, hogyan oldja meg a Nikki Heat és Jameson Rook közötti jelenetet, de ez csak az álcája volt, hogy végre egyedül hagyja az anyja. Kate-t látta maga előtt, ahogy feláll a kórházi székről, teste megfeszül, tekintete rászegeződik, aztán szinte elrohan a lifthez, de onnan még visszanéz. Már vagy századszor idézte fel a jelenetet, és próbálta megfejteni a nő tekintetét. Mindenesetre az, hogy nem szólt hozzá egy szót sem, semmi jóról nem tanúskodott. Lecsukta a laptopot, és sóhajtva nézett felpolcolt bokájára, ami a jég ellenére is fájdalmasan lüktetett, mihelyt megmozdította. Kezdett kételkedni abban, hogy a terve sikerrel jár, és meggyőzheti Kate-t az igazáról azzal, ha állandó veszélynek teszi ki magát, de nem tudta, mi mást tehetne. Annyira belemerült a gondolataiba, hogy nem is hallotta, hogy nyílik a bejárati ajtó. Arra riadt, hogy valaki mellé lép. Megugrott ijedtében, és egyik kezével a mellkasához, a másikkal a lábához kapott, amibe a hirtelen mozdulattól olyan éles fájdalom hasított, mintha kést döftek volna bele.

- A-Alexis! Te ... hogy kerülsz ide? - nyögte fájdalmas arccal meglepve. - Vennem kell neked néhány kopogós sarkú cipőt, mert így a szívbajt hozod rám - próbált könnyed beszélgetést kezdeni, de csak rá kellett néznie a lány arcára, már tudta, hogy mindenre számíthat, csak könnyed beszélgetésre nem. Alexis egy szót sem szólt, némán leült a férfival szemben, és egyenesen apja szemére szegezve a tekintetét, várt. 

Castle nyelt egyet. A lány nem dühösnek látszott, hanem végtelenül szomorúnak és csalódottnak. Amióta leugrott a Brooklyn hídról, csak telefonon beszéltek, és Castle hagyta, hogy Alexis a bungee jumping és a vadvízi evezés után is kiadja a dühét, és mindkét alkalommal sikerült megnyugtatnia, hogy nem volt olyan veszélyes a kalandja, mint amilyennek látszott. Érezte, hogy most valódi magyarázattal tartozik a lányának, és nem hitegetheti azzal, hogy csak új dolgokat akar kipróbálni. Biztos volt abban, hogy látta a videót, különben nem ülne vele szemben, magyarázatra várva.

- Tudom, hogy túllőttem a célon - kezdte bűnbánó arccal, és várta, hogy Alexis reagáljon a szavaira, de a lány hallgatott és várt, ezért lassan folytatta. - Tudom, hogy felelőtlennek tartasz, és azt hiszed, nem gondoltam rád, amikor az ejtőernyős ugrásra vállalkoztam.

Alexis felhúzta a szemöldökét, és rosszallóan villant a tekintete.

- Vagyis az ejtőernyő nélküli ugrásra - javította, és bocsánatkérő mosolyra húzta a száját, de a lány most sem reagált a szokásos módon, ezért vett egy nagy levegőt, és komolyan folytatta. - Igen, igazad van. Tisztességtelen dolog volt veled és nagyanyáddal szemben, hogy veszélybe sodortam magam, de meg kellett tennem - nézett megértésért esedező tekintettel a rászegeződő, átható kék szemekbe.

- Kate miatt? - szólalt meg végre Alexis. 

Castle nézte lánya komoly, megbántottságot tükröző arcát, és lassan bólintott. Érezte, hogy az igazat kell mondania, mert már azzal is megbántotta Alexis-t, hogy eltitkolta előle a tervét, és a kalandjai okának valódi magyarázatát.

- Tudod, hogy Kate miért szakított velem. Az is lehet, hogy vele értesz egyet, vagy neked is kevesebb lenne a félelmed, ha nem lennék a közelében - kezdett a magyarázatba megfontoltan. - Eleinte dühös voltam, csalódott és keserű, de mindenekelőtt boldogtalan voltam. Próbáltam megérteni a döntését, de lassan rájöttem, hogy képtelen vagyok elfogadni. Nem tudok úgy élni, hogy meg sem próbálom visszaszerezni azt a nőt, akit teljes szívemből szeretek, és aki teljes szívéből szeret.

Az utolsó szavaknál elcsuklott a hangja. Most gondolt először arra, hogy talán már soha nem tudja visszaszerezni Kate-t.

Néhány másodpercnyi hallgatás után Alexis előbbre hajolt, és értetlenséget tükröző, összehúzott szemekkel megszólalt.

- És úgy akartad visszaszerezni Kate-t, hogy megmutatod neki, egyedül is képes vagy hülyeségeket csinálni?

Castle sóhajtott, és szomorkásan elmosolyodott azon, hogy milyen könnyen átlátott a szándékán Alexis, és amiatt is, hogy a hangsúlyból már érezte a lány bocsánatát.

- Okos vagy - mondta meleg hangon.

- Jaj, Apa! - csóválta meg a fejét Alexis. - Arra akartad kényszeríteni Kate-t, hogy azért jöjjön vissza, hogy te ne ugrálj ki repülőkből, meg ne evezz vad hegyi folyókon? Arra nem gondoltál, hogy ő mit érezhet? Szerelemből hozott egy fájdalmas döntést. A kínok kínját élhette át, erre te még ráteszel egy lapáttal, csak hogy még több fájdalmat és félelmet érezzen?

Castle döbbenten pislogott.

- Én ... én nem akartam fájdalmat okozni neki, én csak ... csak vissza akartam kapni - suttogta fájdalmas arccal.

Alexis felállta fotelből, és a kanapéra ült a férfi mellé, aki azonnal magához ölelte.

- Féltelek Apa. Örülhetnék, hogy nem képzeled magad többé rendőrnek, és nem kerülsz bűnözők közelébe, de nem a boldogságod árán - simított végig a férfi karján. - Talán csak várnod kellett volna egy kicsit, hogy Kate megküzdhessen a félelmeivel. Miért kell mindig a bonyolultabb utat választanod? - hajtotta apja vállára a fejét.

- Tényleg nagyon okos vagy! - mosolyodott el a férfi boldogan, és szeme újra izgatottan csillogott. Tudta, mit kell tennie. Egy puszit nyomott Alexis fejére, és úgy ölelte, mint régen, amikor még el sem tudta képzelni, hogy eltelhetnek úgy napok, hogy nem szoríthatja magához a lányát. Néhány másodpercig élvezte a pillanatot, aztán lassan kibontakozott az ölelésből.

- Segítenél feltenni a rögzítőt a bokámra? - rándult meg az arca a fájdalomtól, ahogy leemelte fájós lábát a párnáról.

Alexis hátrahőkölt, és úgy nézett rá, mint akit letaglóztak. 

- Csak nem akarsz elmenni valahova? - ráncolta dühösen a homlokát, de csak az apja csillogó szemére kellett néznie, hogy tudja a választ.

- Nem lesz semmi baj. Ha rajta van a rögzítő, nem fáj annyira - tért ki Castle a válasz elől, miközben próbálta megnyugtatni Alexis-t, és kínos mosolyra húzta a száját, hogy elfedje az arcára kiülő fájdalmat.

- Hozzá mész?

A férfi elkomolyodott, és szembe fordult a lánnyal.

- Muszáj elmennem. Helyre kell hoznom, amit elrontottam - nézett megértést kérve a szomorú kék szemekbe.

Alexis egy ideig nem szólt, csak elgondolkodva nézte apja tekintetét. A férfi nyitott könyv volt a számára.

- Szeretném, ha egyszer engem is ilyen szerelemmel szeretne valaki - mondta, és halvány mosoly suhant át az arcán. Felvette az ágy mellé állított bokarögzítőt, és apja sérült lábára csatolta, majd megpaskolta a combját, és huncut tekintettel ránézett. - Kate Beckett nem az a fajta nő, aki szereti, ha körülugrálják, úgyhogy ne ugrálj túl sokat.

Castle megkönnyebbülten érezte, hogy a kettejük között kialakult feszültség végleg köddé vált.

- De hát szoktam én olyat? - kérdezte tettetett sértődöttséggel, miközben a mankó segítségével függőlegesbe tornázta magát, és az ajtó felé bicegett.

- Kapcsold vissza a telefonodat, mert a nagy izgalomban megfeledkeztél róla! - kiáltott utána Alexis, miközben elnézően mosolyogva megcsóválta a fejét, és hozzátette: - Én a helyedben nem mennék üres kézzel.

A férfi egy pillanatra megtorpant, és beharapta a száját a figyelmeztetésre. Talán tényleg kellene valami apróságot vinnem - futott át a fején.

Háromnegyed óra múlva már egy taxi hátsó ülésén ülve hallgatta le a telefonja üzenetrögzítőjén hagyott számtalan üzenetet. Alexis vagy tucatszor hívta, és persze az Anyja is, meg Gina, egy jótékonysági est miatt, de ami felkeltette a figyelmét, az Ryan még délelőtt küldött üzenete volt, miszerint a Tyson által küldött, csokoládéba rejtett kulcs egy régi raktár vagy üzem fém ajtajához tartozik. Ahogy hallgatta a szavakat, egyre jobban eluralkodott rajta egy rossz érzés. A telefonra pillantott, ami már csak egy üzenetet jelzett. Gates kapitány hangját hallotta meg.

- Mr. Castle! Ha abbahagyta az ugrálásokat, és még él, valami értelmesebbre is fordíthatná az energiáit! A kulcs, valóban üzenet. Valaki meg fog halni a mögött az ajtó mögött, amit nyit, ha nem tudunk időben rájönni, hol van az az ajtó. - A Vaslady egy pillanatra elhallgatott. - Soha nem gondoltam, hogy egyszer ilyet mondok, de most szeretném, ha előjönne valami őrült ötlettel, és talán Beckett nyomozó gondolatai is elszakadnának a Tyson-nal folytatott beszélgetéstől, ha felbosszantaná a lehetetlen elméleteivel.

Castle nyelt egyet. Tehát ezért volt Kate a kórházban. Belegondolt, mit érezhetett a nő, amikor bement életük megkeserítőjéhez, és rájött, hogy valakit még mindig fogva tart a férfi, és még mindig folytatódik a Tyson-nal folytatott játszma! Dühös volt magára, és lelkiismeret-furdalása volt. Az ejtőernyő nélküli ugrás előtt rendkívül ideges volt, ezért kikapcsolta a telefont. Csak magának vallotta be, hogy ez elmúlt napok eseményei után egy porcikája sem kívánta a kalandot, nem találta izgalmasnak, csak szimplán félelmetesnek, és egyedül Kate miatt vállalkozott rá. Így viszont nem segített a nyomozásban, pedig közösen gondolkodva talán megmenthették volna egy ember életét. A mellette levő ülésen heverő szál vörös rózsára, és a doboz csokoládéra pillantott, aztán az órájára nézett. Tíz óra múlt. Vajon hazament már a nő? Rövid töprengés után Ryan-t hívta.

- Megkaptam az üzenetet - szólt a készülékbe, amikor meghallotta a nyomozó hangját. - Megtaláltátok a kulcshoz tartozó ajtót? - kérdezte lélegzetvisszafojtva.

- Még nem. Minden üzemet végigjártunk azon a környéken, ahol elfogtátok Tyson-t de semmi. Beckett szerint a csoki csomagolópapírja rejtheti a választ, de azzal sem mentünk semmire - mondta Ryan letörten. 

- Még az őrsön vagytok?

- Nem. Gates tíz órakor hazaküldött bennünket pihenni. Az FBI-osok folytatják a keresést.

Castle hallgatott. Azon járt az esze, jó ötlet-e pont most felkeresnie Kate-et. A nő valószínűleg kimerült az egész napos munkától, zaklatott a Tyson-nal való találkozástól, és csalódott az eredménytelenségtől, abba pedig már nem is akart belegondolni, hogy milyen hatással volt rá az ejtőernyő nélküli ugrásáról készült videó.

Ryan egy ideig várta az író reakcióját, aztán megtörve a kínos csendet, halkan megszólalt.

- Valami történt a kórházban Beckett-el. Csak árnyéka önmagának - mondta, aztán hirtelen témát váltott. - Holnap bejössz?

- Igen, azt hiszem, bemegyek - válaszolta bizonytalanul Castle, miközben arra gondolt, hogy a Kate-tel való találkozáson múlik, hogy be tudja-e tartani az ígéretét.

Tíz perc múlva, amikor megérkezett Beckett lakásához, már nem tudott másra gondolni, mint hogy mit mondjon a nőnek. A taxi már rég elment, de ő még mindig ott állt az utcán, kezében a szál rózsával és a doboz csokoládéval. Nagy sóhajtással vett egy mély lélegzetet a hűvös éjszakai levegőből, és mintha az égiekhez fohászkodna segítségért, felnézett az égre. New York vakító fényei elnyomták a csillagok távoli tündöklését, az ég komor feketeségként borult a városra. Egy pillanatra eszébe jutott a Monument Valley holdfényes ege, ahol milliárdnyi csillag ragyogása töltötte el reménnyel, hogy túléli a sivatagot, és boldogan fog élni Kate-tel, míg meg nem halnak. Most még a csillagok sem segítenek - gondolta keserűen. Amikor elindult, még arra gondolt, elmondja Kate-nek, hogy nem csinál több őrültséget, bocsánatot kér tőle, és mint ahogy ár máskor is előfordult, néhány másodperc múlva a nő megbocsájtón elmosolyodik, de már egészen másként látta a dolgokat. Hogy is várhatná el ezt a reakciót a mai nap után egy halálosan fáradt, meggyötört lelkű nőtől? Ránézett a rózsára és a csokoládéra. Ha nem is beszél Kate-tel, ezeket azért szerette volna nekiadni.

Beckett egész nap keményen tartotta magát a kapitányságon, bár érezte, hogy nem sok hasznát veszi a csapat, és néha arra lett figyelmes, hogy Gates, vagy a fiúk, aggódó tekintettel méregetik. Amikor megmutatta Martha a videót, dühös volt, amiért rosszul ítélte meg Castle reakcióját a szakításra, és rémült volt a tehetetlenség miatt, hogy nem tudja megakadályozni a férfit az őrült ötlete véghezvitelében. Akkor azt hitte, ennél rosszabbul már nem érezheti magát, de nagyot tévedett. Tyson szembesítette a vereséggel, amit vele szemben szenvedett el. Mintha egy világ omlott volna össze benne, mintha minden, amiben hitt, egy pillanat alatt tűnt volna tova. Egyetlen dologba tudott kapaszkodni: a megoldandó ügybe. Ha a háborút el is veszítette, legalább egy csatát nyerjen a gyilkossal szemben, ezért ki akart minden gondolatot űzni az agyából, ami Castle-lel vagy a szerelmükkel kapcsolatos, hogy minden figyelmét Tyson utolsó áldozatának megmentésére fordíthassa. Dühös volt Gates-re, amiért hazaküldte, és csalódott, amiért minden erőfeszítésük hiábavalónak bizonyult. Mintha tűt kerestek volna a szénakazalban!

Lezuhanyozott, belebújt a kedvenc éjszakai pólójába és rövidnadrágjába, főzött egy kávét, és a gőzölgő feketével a kezében, a nappali kanapéjára kucorodott. Kortyolt egyet a kávéból, miközben szétteregette a kulcsról  és a csokoládéról készült fotókat az asztalon, melléjük pedig New York térképét tette, amelyen apró piros pöttyök sokasága jelezte azokat a raktárakat és gyárakat, ahol évtizedekkel ezelőtt a kulcsot használhatták.

Nézte a képeket, de gondolatai mintha önálló életre keltek volna, állandóan Rick-hez kanyarodtak, miközben fülében csengtek Tyson szavai. Hátradőlt a kanapén, és becsukta a szemét, és elárasztották azok a kínzó gondolatok, amelyeket egész nap elfojtott, és a tudatalattijába száműzött. Hát mégis hagyja, hogy egy gyilkos irányítsa a tetteit, hogy a félelem szép lassan megfojtsa? Hagyja, hogy minden, amiben az édesanyja és ő is hitt, semmivé váljon? Képek peregtek a szeme előtt: Tyson gúnyos mosolya, a vörös rózsa Jordan asztalán,  Martha szavai a kórházban, Castle tekintete a kápolnában, aztán a liftben elhangzott szavai, amik azóta a fülében csengtek, amióta a férfi kimondta: Nem szeretsz eléggé Kate. A szerelmed nem elég erős, hogy legyőzze a félelmet. 

Percekig hagyta, hogy csukott szemhéjai alól kicsorduljanak a könnyek. Hirtelen újra maga előtt látta a gyilkos gúnnyal vegyes, diadalittas mosolyát, de a kép egyre halványult, és átvette a helyét Castle végtelen szerelmet tükröző kék szeme, szelíd mosolya, amiben most is ott bujkált a huncutság, aztán ajkai elnyíltak, ragyogó tekintete elhomályosult, mint azon a viharos éjszakán, amikor elfogadta a férfi szerelmét. 

Kinyitotta a szemét, és egy határozott, elszánt mozdulattal letörölte arcáról a könnyeket. 

- Nem! Nem hagyom, hogy a félelem, és egy elmebeteg gyilkos legyőzzön! Túl sok a vesztenivalóm! Egy csodálatos ember a  szerelmét adta nekem. Nem hagyhatom elveszni! - suttogta maga elé a szavakat olyan erővel, mintha ordítva szakadnának ki a lelkéből.

Megkönnyebbülten sóhajtott egyet, és elmosolyodott. Ekkor hallotta meg a folyosóról beszűrődő lassú, ütemes, tompa  kopogást. Érzékei abban a pillanatban életre keltek, idegrendszere éberré vált, és feszülten figyelt. A közeledő kopogás hangjai megszűntek, mintha valaki éppen az ő ajtaja előtt állt volna meg, aztán pár pillanat múlva újra meghallotta a jellegzetes, de most távolodó hangot. Felkelt, elővette a fegyverét, és halk léptekkel a bejárati ajtóhoz osont. Kiakasztotta a biztonsági láncot, óvatosan elfordította a zárat, és a fegyverét előre tartva, egy hirtelen mozdulattal kitárta az ajtót.

Senki nem állt vele szemben, ezért leeresztette a fegyvert, és óvatosan kidugta a fejét, de a folyosó belátható szakaszán senki nem volt. Már éppen arra gondolt, talán csak az érzékei játszottak vele csalóka játékot, amikor meglátta a küszöb elé tett doboz csokoládét, és a rajta heverő vörös rózsát. Nagyot dobbant a szíve. Miközben lehajolt és felvette az ajándékokat, tekintete újra végigpásztázta a folyosót, de mivel az derékszögben elfordult, feszült figyelemmel fülelt, jár-e valaki azon a részen, amit az ajtajában állva nem láthatott. Ekkor hallotta meg a felfelé közeledő lift hangját. Titokzatos látogatója tehát még a felvonóra vár - állapította meg egy pillanat alatt. Egyik kezében a pisztollyal, másikban a rózsával és a csokoládéval indult a lift felé. Olyan izgalom uralkodott el rajta, amit nem tudott uralni. Minden idegszálával azt kívánta, hogy Castle legyen az, aki eljött az ajtajáig, aztán mégsem csengetett be, de felvillantak előtte olyan rémképek is, hogy mi lesz, ha kiderül, hogy mondjuk Josh a titkos látogatója. A férfi joggal hiheti, hogy próbálkozhat az újrakezdéssel, hiszen a külvilág számára ő egy egyedülálló nő, és csak nagyon kevesen tudják, hogy ennek ellenére a szíve nem szabad. Ruganyos izmai hangtalanul szökellve reptették előre, de egy pillanat alatt a földbe gyökerezett a lába, amikor befordult a folyosó végén, és meglátta a lift előtt álló alakot, aki mankóra támaszkodva, lehajtott fejjel, komoly arccal, elmerengő tekintettel várakozott.

- Rick - suttogta a férfi keresztnevét olyan tekintettel, mintha álmot látna.

Castle felnézett. Meglepte Kate megjelenése, de az még inkább, hogy a keresztnevén szólította, amit általában csak valami nagyon komoly, sorsfordító helyzetben tett. Lelke mélyén örült, hogy a sors arra kényszeríti, hogy beszéljen a nővel, holott ő szeretett volna megfelelőbb alkalmat keresni a bocsánatkérésre. Nem akarta, hogy feleslegesen szenvedjen az ő őrült ötlete miatt. Bicegve Kate felé fordult. Itta magába a csodás látványt, és minden idegsejtje azon igyekezett, hogy örökre magába égesse a formás, izmos lábak, a kerek csípő, a karcsú derék, a gömbölyű mellek, a kecses nyak, a gyönyörű arc, az érzéki száj, a szabályos orr, a hatalmas, ragyogó szemek és a hullámosan leomló, dús hajzuhatag látványát. Ha egy vékony pántos, csipkés, áttetsző hálóingben állt volna előtte a nő, akkor sem lehetett volna érzékibb, mint a testre feszülő kicsi sortban, ami kiemelte hosszú combjait, és az egyszerű pólóban, ami éppen csak sejtetni engedte a nőies alakot. Fájdalom nyilallt a szívébe a tudatra, hogy talán soha többé nem simíthat végig a bársonyos bőrön, nem érezheti meg meleg tenyere alatt a vágytól megduzzadó mellbimbókat, nem érintheti ajka a duzzadt, piros ajkakat, de talán még a furcsán csillogó, zöldes szemekbe sem nézhet olyan tekintettel, mint régen.

- Nem akartalak zavarni - szólalt meg rekedtes hangon, aztán zavarában megköszörülte a torkát. - Én csak ...

Ebben a pillanatban kinyílt a megérkező lift ajtaja, és egy elegáns ruhába öltözött, idős pár lépett ki belőle, akikről lerítt, hogy egy színházi előadásról vagy koncertről tértek haza. Udvariasan köszöntek az írónak, aztán ahogy meglátták a mezítlábas, lenge öltözetű Beckett-et, a nő nem titkolt megbotránkozással mérte végig, míg mögötte lépkedő férje szája huncut mosolyra húzódott, és csokornyakkendőjét kezdte igazgatni, mintha hirtelen túl melege támadt volna.

- Jó éjszakát, Ms. Beckett! - vetette oda a nő a szavakat, olyan rosszalló hangsúllyal, ami egyértelműen jelezte, mennyire megbotránkoztatja, ha valaki ilyen ruhában járkál a folyosón, amikor pedig meglátta Kate kezében a pisztolyt, rémülten szorította magához aprócska ridiküljét, és érezhetően igyekezett minél távolabbra húzódni Kate-től, miközben apró, táskás szemeivel kutatón fürkészte, mintha azt akarná kitalálni, nem ment-e el a nyomozó józan esze.

- Mrs. Nilsen - nézett nyíltan, minden szégyenérzet nélkül a nő szemébe Beckett, amitől az zavarba jött, és megszaporázta a lépteit, és hátraszólt egyre kajánabbul vigyorgó férjének, akit láthatóan egyáltalán nem zavart a pisztoly.

- Igyekezz, John!

A férfi kelletlenül lépkedett felesége után, de mielőtt belépett a lakásukba, még végigmérte a nyomozót. Az ajtó hangos csattanással csukódott be mögöttük, és a hirtelen beállt csendben a nyomozó és az író zavartan néztek egymásra.

- Bejössz? - szólalt meg előbb eszmélve Kate, és miközben igyekezett, hogy ne remegjen a hangja, fejével a lakása felé intett. Úgy érezte, mintha a sors vezette volna éppen akkor a férfit az ajtajához, amikor új döntést hozott, ami mindkettejük életét megváltoztathatja. Nem akarta elszalasztani a lehetőséget, hogy beszéljen Castle-lel, mert attól félt, később nem lesz rá képes. Mástól is félt. Mi lesz, ha a férfi nem akar bemenni, ha nem kíváncsi a magyarázatára, ha elege van abból, hogy mindig időre van szüksége ahhoz, hogy fontos döntést hozzon, de legfőképpen attól, hogy Castle azt mondja, nem akarja bizonytalanságban élni az életét, és attól rettegni, hogy mikor hagyja el újra. Nézte a rendkívül komoly arcot, és összeszorult gyomorral várta a választ.

A férfi szája alig észrevehetően megrándult, nyelt egyet, aztán bólintott és bizonytalanul elindult a nő felé. Kate maga elé engedte, és amikor már Castle nem láthatta, egy pillanatra megkönnyebbülten becsukta a szemét, és hangtalanul kiengedte a tüdejében eddig benntartott levegőt.

Castle tétován megállt a nappali közepén, és Kate felé fordult, aki ugyanolyan zavartan állt az ajtó mellett. Másodpercekig csak néztek egymás szemébe, fájdalommal teli, meggyötört tekintetük fogva tartotta a másikét.

- Nem akartam még több fájdalmat okozni - szólalt meg  halk, de határozott, komoly hangon Castle. - Bocsánatot szeretnék kérni, amiért nem tartottam tiszteletben a döntésedet. Tudom, miért hoztad ezt a számodra is fájó döntést, és ennek ellenére azt akartam, hogy még jobban félj. Amit tettem, az érzelmi zsarolás, de ilyet nem tehet azzal az ember, akit szeret. Nem akarom, hogy kényszerből gyere vissza hozzám, nem akarom, hogy félj, többé már nem akarok olyat rád kényszeríteni, amit nem saját akaratodból teszel. - Egy pillanatra elhallgatott. - Bármi történik, szeretni foglak, Kate - tette hozzá elcsukló hangon, aztán lehajtotta a fejét, és az ajtó felé indult.

Kate lélegzetvisszafojtva hallgatta a férfi vallomását. Megkövülten állt, a torka elszorult. A kínzó tudat, hogy annak a férfinak okozott fájdalmat, aki ennyire szereti, szinte megbénította. Hirtelen úgy érezte, az elmúlt hetek minden feszültsége, fájdalma, keserűsége és lelkiismeret-furdalása nehezedik rá mázsás súlyként. Nyitotta a száját, de úgy érezte, egy hang sem jön ki rajta, és olyan gyengeséget érzett, hogy erőtlen ujjai nem tudták tovább tartani a bennük levő tárgyakat. A pisztoly hangos csattanással ért földet, a doboz csokoládé halk koppanással követte, a rózsa pedig szinte hangtalanul hullott rá.

Castle megtorpant, és a nő felé fordult. Nem látta, csak érezte, hogy reszket. Ösztönösen közelebb lépett. Olyan közel álltak egymáshoz, hogy érezték a köztük vibráló levegőt. Tekintetük olyan erővel fonódott össze, mintha soha nem akarnák elengedni a másikat. Kate tudta, hogy eljött az idő. Ha most nem lesz elég bátorsága elfogadni a férfi szerelmét félelmek nélkül, akkor örökre elveszíti.

- Bocsáss meg - suttogta Kate. Azt hitte, Castle érti a szavait, és tudja, hogy ez sokkal több, mint egy "nagyon sajnálom", de a férfi tekintete nem változott a szavakra, ugyanolyan szomorú komolysággal néztek rá a kék szemek, mint eddig. Látta, hogy a férfi szája megrándult, és egy halvány, szomorkás mosoly suhant át rajta, de csak akkor eszmélt, hogy Castle azt hiszi, a döntése miatt kér bocsánatot, és beletörődik a helyzetbe, amikor elfordította a fejét, és indulni akart. - Szeretlek Rick! - szólalt gyorsan meg, mire Castle mozdulata megállt, és újra rápillantott.

- Tudom - mondta komolyan, és Kate mintha a remény szikráját vélte volna felfedezni a komoly tekintetbe, ami egy pillanat alatt ki is hunyt.

Beckett nézte a leengedett vállal, tétován álló férfit, akinek egész testtartása, megtört vonásai szöges ellentétben álltak a tekintetével. Mintha az esze tudomásul akarná venni, hogy mindennek vége, és kényszeríteni akarná lázadó érzéseit a reménytelen helyzet elfogadására, de a szíve még meggyötörten kapaszkodna egy nem létező, csalóka reménysugárba. A férfi felé lépett, és alig érintve a bőrét, finoman végigsimított az arcán, aztán ahogy a nyakához ért, ujjait behajlítva, visszafelé is megcirógatta.

Castle néhány másodperc alatt olyan érzelmi hullámhegyeket és hullámvölgyeket ér meg, mint még soha. Kate szavai újra meg újra felcsillantották benne a reményt, és mindannyiszor figyelmeztetnie kellett magát, hogy semmi sem változott, hiszen eddig is tudta, hogy Kate nem akarattal okozott neki fájdalmat, hiszen ő maga is legalább annyira szenved, mint ő, és azt is tudta, hogy szereti, és a döntése szerelemből fakadt. Mégis, mintha valami megváltozott volna. Vagy csak megint áltatja magát? Aztán rájött: a nő tekintete az, ami egészen más, mint eddig. Mégsem mert hinni a csodában. Nem akart újra csalódni, nem akart többi hiú reményeket kergetni, de amikor az apró, finom ujjak gyengéden hozzáértek az arcához, már az sem érdekelte, ha a mennyországból újra a pokolba zuhan, csak remélni és bízni akart. Dübörgő szívvel, elszorult torokkal várta a nő szavait, mint a felmentésre váró, ártatlan elítélt a döntéshozatalnál.

- Eléggé szeretlek, Rick - szólalt meg Kate, és a férfi liftben tett megjegyzésére utalva, magabiztosan megnyomta az első szót, miközben egyenesen a férfi szemében nézett. - A szerelmem legyőzte a félelmemet - hagyta el megkönnyebbült sóhajként a mondat a száját. Két kezébe fogta a férfi arcát, hogy fogva tartsa a tekintetét, és remélte, hogy az megérti a szavak valódi jelentését.

Castle nyelt egyet, és Kate érezte, ahogy a férfi teste váratlanul megfeszül.

- Mi történt? - kérdezte. Szeme a nő vonásait kutatta, tekintetéből tartózkodás, és a csalódástól való félelem áradt.

- Beszéltem Tyson-nal. Ő ültette a félelmet a szívembe, de erősebb vagyok nála. Miattad, és veled vagyok erősebb. Miattad, a szerelmed miatt, és veled, mert csak veled tudom legyőzni a Tyson-félék gonoszságát - mondta halkan, őszinte meggyőződéssel, aztán hüvelykujját finoman végighúzta a férfi elnyíló alsó ajkán. - Bocsáss meg - suttogta.

Castle úgy fúrta tekintetét a derengő lámpafényben aranybarnás árnyalatúvá váló, csillogó, tágra nyílt szemekbe, mintha Kate lelkének legmélyebb zugába akarna látni, aztán ujjait a nő csuklójára fonta. Arcáról gyengéden a szájához vonta, és gyengéden megcsókolta a puha tenyeret, miközben behunyta a szemét, és élvezte az érintést. Keze lassan a végigsiklott Kate karján, amíg el nem ért az érzékeny bőrű nyakhoz, aztán hátra a tarkójához. Finoman beletúrt a lágyan leomló, selymes hajba, és gyengéden, mégis határozottan olyan közel húzta magához a nőt, hogy érezze száján a leheletét, a mellkasához nyomódó kerek melleket, és ahogy a nő megborzong az érintésére. 

- Soha többé nem félek a jövőtől, ha velem vagy - suttogta Kate, mire Castle elmosolyodott.

- Túl sokat beszélsz, Beckett - csillant huncutul a szeme, ahogy kimondta a mondatot. Amikor megérezte, hogy a feszültség enged a nőben, és elmosolyodik a mondatra, amit ő szokott mondani, ajkát puhán a nőéhez érintette, és lágyan megcsókolta. Kate ajka engedelmesen elnyílt, és először csak hagyta, hogy a férfi csókolja, nyelve érzékien simogassa, aztán amikor betelt az érzéssel, csókjai vándorútra indultak a férfi száján, arcán, nyakán, mintha nem tudna betelni az érintés okozta gyönyörrel. Hallotta, hogy a mankó a földre hullik, aztán a következő pillanatban megérezte derekán a meleg, simogató kezet, és Castle, szorosan ölelő karjaiba zárta.  Szívük vad vágtába kezdett, tüdejük zihálva vette a levegőt, minden idegsejtjük feszültséggel telt meg, áhítozva arra, hogy magukba szívják az érintés keltette gyönyört. Ujjaik és ajkuk, úgy siklott a másik forró testén, mintha először fedeznék fel a csodát. A csókok éppoly édesek, a simogatások ugyanolyan bizsergetőek voltak, mint amikor először adták magukat a másiknak.

Castle keze lassan bekúszott Kate pólója alá, és miközben útra kelt a vágytól duzzadt mellek felé, megérezte, ahogy a nő keze a hátáról és a derekáról egyre lejjebb siklik, majd előre indul, és lágyan végigsimít lüktető férfiasságán. Belenyögött a csókba, aztán kissé elhúzódva Kate-től, elhomályosuló tekintettel, kutatón a nőre nézett. Tekintetük egy pillanatra összefonódott, és Castle nem bírt betelni a boldogító érzéssel, mert nem látott sem félelmet, sem bizonytalanságot a ragyogó tekintetben, csak amire vágyott: hitet, szerelmet és vágyat. Ujjait Kate ujjaira fonta, bicegve lépett egyet, és gyengéd, de határozott erővel a hálószoba felé vezette a nőt. Mintha az első szeretkezésük előtti pillanatot élte volna át újra, csak akkor Kate tette meg az első lépést, és ő követte.

A nő hirtelen megtorpant, összekulcsolt kezük megfeszült, és megállásra kényszerítette a férfit. Castle-ben úgy áradt szét a félelem, mint a villámcsapás. Döbbent tekintettel, lélegzetvisszafojtva nézett Kate-re, aki visszalépett, lehajolt, és felvette a földön fekvő mankót, aztán gondoskodó, meleg mosollyal az arcán, a férfi felé nyújtotta.

Castle megkönnyebbülten engedte ki a néhány pillanatig benntartott levegőt, és miközben a mankóra támaszkodva vezette Kate-t  a hálószobába, az futott át a fején, vajon hányszor fog még összeszorulni a szíve a félelemtől attól rettegve, hogy a nő meggondolja magát. Néhány lépés után megérezte a hátán végigsimító kezet, amitől a vágy újult erővel ragadta magával, és már nem érdekelte semmi más, mint hogy újra érezze a mindent elsöprő testi-lelki gyönyört Kate-tel. Megállt az ágy mellett, és magához akarta ölelni a gyönyörű, karcsú alakot, de Kate gyengéden a mellkasára tette mindkét tenyerét, és finom nyomással jelezte, hogy üljön az ágyra. Térdei engedelmesen hajoltak be, de miközben leült, karjával átölelte a nő nyakát, és gyengéden húzta magával, aztán hanyatt feküdt, és maga fölé volta. Lassú, lágy érintésekkel csókolták egymást, és míg Kate ujjai a férfi fülét simogatta, az beletúrt a gyönyörű, leomló hajzuhatagba, és a nő tarkóját cirógatta. Olyan lassan fedezték fel egymás ízét, illatát, érzékeny pontjait, mint az első szeretkezésükkor, de most pontosan tudták, hogyan érintsék a másikat, hogy a legnagyobb örömöt okozzák neki, és nem feszélyezte egyiküket sem az elfogadás utáni sóvárgás, a megfelelni akarás. 

Kate feltérdelt, és lassú mozdulatokkal gombolta ki a férfi ingét, miközben minden gomb átbújtatásánál megsimogatta a széles, erős mellkas sima bőrét. 

Castle fátyolos tekintettel csodálta a fölé magasodó nő szépségét, és minden mozdulatánál megborzongott. Amikor Kate kioldotta a derékszíját, és kigombolta a farmerját, nyelt egyet, és alig érintve a nő bársonyos bőrét, keze becsúszott a pólója alá. Miközben megérezte, hogy az apró ujjak lehúzzák a nadrágja cipzárját, és kiszabadítják férfias vágyának legfőbb bizonyítékát a farmer szorításából, felemelkedett, végigsimított a szabályos, telt melleken, és boldog megnyugvással érezte, ahogy a mellbimbók megkeményednek a tenyere alatt. 

Lassan vetkőztették egymást, mert minden ruhadarab levételét simogatások és csókok kísérték, ami minden idegsejtjüket lázba hozta. Miközben az ing ujját húzta le Kate, körmét végighúzta a férfi alkarján a könyökhajlattól a tenyeréig, a nadrág levételénél pedig a combja érzékeny belső oldalán, aztán az ujjait követték az ajkai. Aztán Castle fogta meg a lenge póló két szélét, és miközben felfelé húzta, keze a nő oldalán simított végig. Előrehajolt, és csókjaival először a feszes has sima bőrét borította be, aztán felfelé indult a mellek  domború halmán át, egészen a nő nyakának legérzékenyebb pontjáig.

Kate a férfi mellé feküdt, és élvezte, ahogy bőre a meleg, széles mellkashoz simul, ajkuk édes csókban forr össze, és az erős férfikéz cirógatja a hátát, de amikor érezte, hogy a simítás végén Castle ujjai becsúsznak szűk kis pamut sortja alá, és lassan, de határozottan letolják róla, majd felfedezik nőiességének legérzékenyebb pontját, belenyögött a csókba. Miközben letolta a bokszeralsót, érezte, ahogy az erős farizmok megfeszülnek a tenyere alatt. Keze előrevándorolt Rick vágytól duzzadó férfiasságára, és amikor meghallotta a zihálva lélegző férfi torkából felszakadó nyögést, már semmire sem vágyott jobban, mint hogy magába fogadja. 

Lassan, és végtelenül gyengéden szeretkeztek. Sokáig feszültek egymás karjában azon a keskeny mezsgyén, ami a gyönyör robbanásszerű kitörését megelőzi, amikor minden idegsejtjük remegve várja a beteljesülést. Ismerték egymás minden rezdülését, ezért amikor érezték, hogy testük nem bírja tovább a sóvárgást, akaratuk átadta a helyet az ősi, ösztönök vezérelte mozdulatoknak, hogy ugyanabban a pillanatban éljék át a gyönyör semmivel össze nem hasonlítható érzését.

Hajnalodott. Kate nyitott szemmel, Castle ölébe kucorodva gondolkodott. Hátán érezte, ahogy a férfi mellkasa ütemesen emelkedik és süllyed, derekán nyugvó karja néha megrezzen egy álomkép hatására, meleg lehelete pedig csiklandozza a tarkóját. A férfi mocorgása jelezte, hogy ébredezik, ezért Kate megfordult az ölelő karokban.

- Szia - szólalt meg rekedtes, de meleg hangon a férfi. Szája szeretetteli mosolyra húzódott, és Kate az alig résnyire nyitott szemhéjakon keresztül is látta a csillogást a tekintetében. 

Castle néhány másodpercig várta, hogy szeme alkalmazkodjon a fényhez, és a félhomályban élesedjenek a nő gyönyörű vonásai. Amikor meglátta Kate elgondolkodó tekintetét, a könyökére támaszkodott, és elkomolyodva, várakozón nézett a szemébe.

- Nem akarom, hogy mindig attól félj, hogy ez még egyszer megtörténhet - szólalt meg halkan a nő.

Castle nyelt egyet. Arra a pillanatra gondolt, amikor a szoba felé vezette a nőt, és mivel az megállt, egy másodpercig azt hitte, Kate meggondolta magát. Akkor még félt, hogy mi lesz, ha mindig az motoszkál benne egy veszélyes ügy után, hogy Kate féltésből lemond a szerelmükről, de már egészen másképp látta a dolgokat.

- Nem félek - nézett a nő szemébe magabiztosan, miközben egy kósza, előrehulló tincset kisimított az arcából. Érezte, hogy Kate mennyire feszült. Ő viszont nem akart többet a történtekről beszélni, nem akart a fájdalmas emlékeken és a miérteken töprengeni. Egy dolog volt fontos, aminek legfőbb bizonyítéka volt a csodálatos éjszaka, amit egymás karjaiban töltöttek, hogy Kate megvívta legnagyobb csatáját  a félelmeivel, és győzelmet aratott. Közelebb húzta magához a karcsú testet, karjaival óvón átölelte, mintha éreztetni akarná, hogy soha, semmi nem szakíthatja el őket egymástól, és percekig szorította magához.

- Köszönöm - hallotta meg Kate halk, hálás hangját. Elmosolyodott.

- Mindig - válaszolta, és egy csókot lehelt a nő homlokára. A szavak, amelyek az összetartozásukat jelezték, boldog békével töltötték el. Finom, lassú mozdulatokkal simogatta Kate hátát, és megnyugodva érezte, hogy a nő izmai ellazulnak, és már éppen megnyugodott, hogy sikerült minden kétséget eloszlatni benne, amikor meglepetésére egy idő után Kate kissé elhúzódott, és még mindig kétségek között őrlődve nézett rá. Castle arra gondolt, ha a szavai és az ölelés nem győzte meg a nőt arról, hogy soha nem fog kételkedni a szerelmében, akkor más taktikához folyamodik. Oldani akarta a feszültségét, ezért komoly, elgondolkodó hangon szólalt meg, de szemében huncut fények csillantak.

- Bár ... most, hogy jobban belegondolok - merengett el színpadiasan - talán még egyszer is  bizonyíthatnád, hogy komolyan gondolod - jelent meg szája sarkában egy kis pajzán mosoly, tekintetében a vágy szikrája villant, miközben kezével erőteljesen magához húzta, hogy a nő öle az ágyékának nyomódjon.

Kate hirtelen úgy érezte, mintha visszaröpültek volna az időben oda, amikor még nem voltak kételyek a szívében. Nem tudta, hogy csinálja a férfi, hogy a legkomolyabb, legkínosabb, vagy éppen kétségekkel teli pillanatban tudja oldani a feszültségét a kisfiús sármjával, de végtelenül hálás volt ezért a tulajdonságáért. Elnézően elmosolyodott, és tettetett rosszallással megforgatta a szemét.

- Férfiak! - ingatta meg fejét egy sóhaj kíséretében, aztán abbahagyva a játékot, őszinte, boldog mosoly ült ki az arcára, karjait a férfi nyaka köré fonta, és gyengéden megcsókolta. - Ez elég lesz? - kérdezte kihívóan.

- Hm ... mondjuk ... előlegnek - húzta el durcásan a száját a férfi. - De este nem menekül a bizonyítás elől, Beckett nyomozó! Csak azért várok, mert az én ágyam kényelmesebb - fészkelődött a keskeny, egyszemélyes ágyon. - Bár, ennek is megvan az előnye - húzta magához Kate-t, és belecsókolt a nyakába, aztán hanyatt fekve cirógatta a vállát.

- Valami megváltozott - szólalt meg percek múlva Castle, és tűnődve nézett körbe a szoba berendezési tárgyain. Amikor először járt itt, kíváncsian szemlélt meg mindent, és emlékezett, mennyire bosszantotta Beckett-et, hogy minden kis mütyürt megfogdozott, és addig nem nyugodott, amíg a nő el nem mesélte a tárgyakhoz tartozó történetet, amik alapján elképzelte a lázadó, makacs, tinédzser Kate-t, aztán az életvidám, egyetemista fiatalt, aki minden buliban benne volt. Nem szólt, de feltűnt neki, hogy akkor nem volt egyetlen tárgy sem, ami az édesanyjával lett volna kapcsolatos. 

Kate kissé megemelte a fejét, aztán amikor rájött, hogy a szoba berendezéséről beszél a férfi, elmosolyodott.

- Csak lecseréltem néhány posztert. 

- Hát, némelyik ma már elég ciki lenne! Sőt, a maga korában is az volt - csipkelődött a férfi kajánul mosolyogva, aztán hirtelen elkomolyodott. - Kitettél egy képet - mondta halkan, és a kis fiókos szekrény közepén álló fényképre meredt. Már látta ezt a fotót. Kate az éjjeliszekrénye mélyén tartotta, de soha nem vette elő a jelenlétében, sőt a létezéséről is csak véletlenül szerzett tudomást. Most viszont ott állt egy egyszerű képkeretben, és az üveglap alól Johanna és Jim Beckett mosolygott rájuk szeretettel.

- Már a szemükbe tudok nézni - emelte fel kissé a fejét Kate, és szomorú mosollyal nézett a szülei boldog pillanatát megörökítő fotóra. - Megtettem, amit ígértem, elfogtam a gyilkosát. Ezt is neked köszönhetem - tette hozzá hálásan, és fejét visszahajtotta a férfi mellkasára.

Kate a férfihoz simult, fejét a mellkasán nyugtatta, és hallgatta az ütemes szívdobogást. A halk, monoton hang, a ringató mozgás, ahogy a Castle mellkasa emelkedett és süllyedt minden lélegzetvételnél, a biztonság, amit az ölelő karok jelentettek, és a megnyugvás, hogy a férfi megbocsátott neki, lassan álomba ringatta. Az elmúlt hetek idegőrlő gyötrődése, és rémálmokkal teli éjszakái után minden sejtje élvezte a mély, álomtalan alvást.

Castle sokáig feküdt mozdulatlanul, de nem jött álom a szemére. Egy darabig élvezte, hogy Kate ugyanúgy simul hozzá, mint az elrablása előtti boldog éjszakákon, amikor az esküvőjükre készülődtek. Nem akart mocorogni, nehogy felébressze a nőt, de egy idő után rettentő kényelmetlennek találta a keskeny ágyat, és úgy érezte, ha még egy percig így kell maradnia, kitörik a dereka. Lassan oldalra csúszott, és levette Kate kezét a hasáról. A nő mocorogni kezdett, aztán a másik oldalára fordult, de nem ébredt fel. Castle halkan nyögve feltápászkodott, és az ágy szélén ülve, fájdalmas arccal tapogatta elmerevedett derekát. A sötétítőfüggöny résein betörő fénysugarakra nézett, és arra gondolt, ha már nem tud aludni, főz egy kávét, és meglepi valami finom reggelivel Kate-t. Felvette a földön heverő bokarögzítőt, dagadt bokájára csatolta, aztán magára ráncigálta a bokszeralsóját, óvatosan felállt, és a mankóra támaszkodva kibicegett a szobából. Mielőtt behúzta volna maga után az ajtót, még egyszer végignézett Kate-n, akinek tökéletes, nőies alakja átsejlett a vékony takarón. Boldog mosollyal az arcán sóhajtott, halkan becsukta az ajtót, és megfordult.

- Jézusom! - kapott rémülten a mellkasához, amikor egy férfi alakját látta meg a nappali közepén, aki éppen felvette a földön heverő rózsát és a doboz csokoládét, de igazán akkor ijedt meg, amikor a váratlan látogató felegyenesedett, és Jim Beckett csodálkozó, kérdő tekintetével találta magát szembe. - Jim! - húzta kényszeredett mosolyra a száját, és kétségbeesett tekintettel gondolkodott, hogyan vágja ki magát a kínos helyzetből. Noha bokszerban volt, ösztönösen a férfiassága elé tette a kezét, és nemcsak azért nem állt egyik lábáról a másikra, mert megrándult bokája nem engedte, hanem mert egy pillanatra kővé dermedt zavarában.

- Rick? - billentette kissé oldalra a fejét meglepetten a férfi, és úgy nézett rá, mint aki nem akar hinni a szemének, mire Castle feleszmélt, és védekezőn felemelte a kezét.

- Ez ... ez nem az, aminek látszik - dadogta kétségbeesetten, miközben úgy érezte magát, mint egy kamasz fiú, akit tiltott szerelmeskedésen kapott a lány apja.

Jim Beckett maga volt a megtestesült nyugalom, amitől Castle csak még jobban zavarba jött, és amikor a férfi a szavaira összehúzta a szemöldökét, és kutatón végigmérte, nyelt egy hatalmasat.

- Igazából azt remélem, hogy ez az, aminek látszik! - mondta Jim jelentőségteljesen megnyomva a mutatószót, miközben Castle szája kínos mosolyra rándult, és remélte, hogy nem téved, amikor az idős férfi arcán egy megkönnyebbült mosolyt látott átsuhanni.

- A-azt hiszem, fel kellene öltöznöm - bökött hüvelykujjával Kate ajtaja felé az író.

- Már megyek, csak az iroda kulcsiért jöttem - mondta olyan természetességgel Jim, mintha az lenne a világ legtermészetesebb dolga, hogy hajnalban hazaérkezve a lakásába, az alsónadrágos Rick-kel találja szembe magát, aki éppen a lánya szobájából botorkál elő. - Azt hiszem, ezeket Katie ejtette le - mondta meleg hangon, és a döbbent Castle kezébe nyomta a rózsát és a csokit. Az író elnyíló szájjal bámult az idős férfi után, aki a komód fiókjából elővette a kulcsokat, felemelt kézzel intett, és olyan észrevétlenül, ahogy jött, már ki is lépett a lakásból.

Castle hátát a falnak vetve engedte ki tüdejéből a másodpercek óta benntartott levegőt. Próbálta lecsillapítani még mindig zakatoló szívét, miközben megállapította, hogy már nincs szüksége kávéra, hogy idegrendszerét felpörgesse. Vett egy nagy levegőt, és visszament a szobába. A rózsát és a csokoládét az éjjeliszekrényre tette, és óvatosan bebújt Kate mellé az ágyba. A nő hozzábújt, és álomittas hangon megszólalt.

- Kivel beszélgettél?

- Apáddal - rázkódott meg a friss emlékre Castle. - Kimentem, és szembe találtam magam vele. Tudod, milyen kínos volt? - kérdezte szenvedő arccal.

Kate csukott szemmel elmosolyodott, és megcirógatta a férfi mellkasát.

- Miért? Nem csináltunk semmi rosszat - mondta ártatlanul, és nem kellett kinyitnia a szemét ahhoz, hogy tudja, egy pajzán mosoly jelent meg a férfi arcán.

- Igaz! Csupa, csupa nagyon jó dolgot csináltunk - adott igazat a nőnek Castle, miközben kissé előrehajolt, és egy gyengéd csókot lehelt a csukott szemhéjakra. Kezét a tarkója alá téve nézett maga elé, amikor tekintete hirtelen újra a fiókos szekrényen álló képre tévedt. Töprengve nézte Johanna Beckett ismerős mosolyát.

- Tudod, jólesett, amikor azt mondtad, édesanyád szeretett volna engem - szólalt meg, és a meghatottságtól nyelt egyet.

- Apa is örülni fog nekünk - mosolyodott el a gondolatra Kate. Annak ellenére, hogy Jim Beckett nem szólt az életébe, és nem kritizálta a döntését, látta a szomorúságot a tekintetében. - Igaz is! Eddig nem féltél attól, hogy Apa benyit, és meglát az egyetlen kislánya ágyában meztelenül? - kérdezte incselkedve, mire Castle flegmán megvonta a vállát.

- Tudtam, hogy Európában van, ezért úgy gondoltam, ez nem történhet meg - mondta fölényes magabiztossággal, aztán lelombozódva hozzátette: - Tévedtem.

- Valóban ott volt, de honnan tudsz te ilyeneket? - méregette gyanakodva a férfit Kate. - Csak nem fogadtál egy magánnyomozót?

- Nem volt rá szükség, hiszen tudhatnád, hogy New York legzseniálisabb krimiírója, és egyben rendőrségi tanácsadója karjaiban fekszel - húzta ki magát öntelten Castle, amivel régi kis évődéseiket idézte, aztán amikor meglátta Kate összehúzott szemöldökét és várakozó tekintetét, lehervadt arcáról az öntelt mosoly, és megadóan sóhajtott. - Jó, bevallom, anyámtól tudom. A napokban fültanúja voltam, hogy azt ecsetelte az egyik barátnőjének, milyen nehéz egyedülálló anyának lenni, aztán hallottam, hogy Jim-et emlegeti. Azt mondta, egy  egyedülálló apának még nehezebb lehet, és talán jót tesz neki az európai konferencia, mert eltereli a figyelmét a szomorú gondolatokról, és legalább egy hétig nem kell minden nap a saját szemével látnia, milyen boldogtalan a gyereke.

Ahogy felidézte a pillanatot, hirtelen eszébe ötlött valami, és megdöbbenve ráncolta a homlokát. - De honnan tudta ezt az anyám?

- Néha beszélnek telefonon - jegyezte meg Kate. - Úgy vettem észre, egész jól kijönnek, amióta együtt izgultak értünk.

- És miért nem tudok én erről? - duzzogott Castle sértődött arccal, mint egy kisfiú, akivel nem osztották meg a többiek a titkukat.

- Talán csak nem akarta minden titkát az orrodra kötni Martha.

- De hát eddig minden pasiról beszámolt, aki legyeskedett körülötte!

- Lehet, hogy az apám nem legyeskedik körülötte, egyszerűen csak jó olyannal megosztani a félelmeit, aki hasonló cipőben jár, mint ő - vélekedett Kate, miközben mosolyogva figyelte Castle durcás arcát. - Csak nem vagy féltékeny? - nevette el magát.

- Én? - tiltakozott hevesen a férfi, miközben fantáziája vadnál vadabb képzelgésbe kezdett Jim és Martha kapcsolatának lehetséges kimenetele felől. - Ha az hozza őket össze őket, hogy együtt izgulnak értünk, akkor az elmúlt hetek történéseit szemlélve, elkezdhetünk félni.

Kate a könyökére támaszkodott, és átható, kérdő tekintettel Castle szemébe nézett.

- Félni? Te nem örülnél, ha összejönnének? Talán nem tartod elég jó partinak az apámat?

Castle mentegetőzve emelte maga elé a kezét, és lassan magyarázkodni kezdett.

- Dehogy! - nevette el magát feszengve, mire Kate összehúzta a szemöldökét. - De gondolj bele!  - próbálta megindokolni az ellenérzéseit. - Ha összejönnének, akkor most itt lennének kettesben a szomszéd szobában! - rázkódott meg a gondolatra.

- Mi meg a te lakásodban lennénk, a hálószobádban, nem pedig itt - emlékeztette a nyilvánvalóra Kate a férfit.

- Igen, de akkor az apósom lenne a mostohaapám, és ...

- A gyerekeinknek így is, úgy is a nagyapja lenne, Martha pedig a nagyanyja - vágott a szavába Kate huncutul.

- Hm ... igaz - adta meg magát elgondolkodva Castle, aztán felcsillant a szeme, és pajkos mosoly jelent meg az arcán. - Nocsak, Beckett nyomozó! Gyerekeink? - nyomta meg a többes számot jelző szóvéget. - Csak nem hisz egy időutazó szavainak? - Húzta fel csibészesen a szemöldökét.

Kate nézte az oly ismerős arckifejezést, ami most mégis más volt, mint régen. Egy pillanat múlva már tudta, hogy miért.  A huncutul csillogó kék szemekben látta, ahogy a férfi élénk képzelete maga elé vetíti boldog, közös jövőjüket.

- Csak ne rohanj annyira előre, Castle! - rótta meg a férfit, de nem tudta elrejteni szeme boldog ragyogását. - Különben is, csak te hiszel az időutazós elméletben.

- Azért ismerd el, hogy elég különös ügy volt!

- Elismerem, nem botluk gyakran egy olyan fazonba, aki azt hiszi magáról, hogy a jövőből érkezett.

Castle tekintetén látszott, hogy egyáltalán nem figyel Kate szavaira, csak szárnyaló képzelete képeire.

- Azért arra kíváncsi vagyok, hogyan lesz belőled szenátor - mondta elmerengve, aztán pajkosan elvigyorodott. - De azt tudom, mit kell csinálnunk, hogy három gyerekünk legyen!

Kivette kezét a feje alól, először oldalra fordult, aztán megpróbált a keskeny ágyon a nő fölé helyezkedni, de amikor rá akart hajolni a hívogató, életteli, piros ajkakra, Kate határozottan a megtámasztotta két tenyerével a férfi mellkasát, és megálljt parancsolt.

- Castle! Nem most fogunk hozzálátni a gyerekcsináláshoz! Be kell mennem a kapitányságra. Minden perc számít, hogy időben találhassuk meg azt a nőt, akit Tyson elrabolt - komolyodott el a tudatra, hogy az ő leleményességükön múlik egy ember élete, de amint megpillantotta a férfi csalódott arcát, átkarolta a nyakát, és gyengéden megcsókolta. - De ha gyereket akarsz, meg kell komolyodnod - vonta össze tettetett szigorral a szemöldökét.

Castle egy pillanat alatt felvette a kisfiús, ijedt ábrázatát. Miközben hosszú, vészterhes és feszült hetek után újra megérezte a boldogság mámorító érzését, megnyugvással töltötte el, hogy ugyanúgy évődik vele a nő, mint régen.

- Lehetetlent kívánsz tőlem? - pislogott színlelt kétségbeeséssel. - Azt hittem, ilyennek szeretsz - biggyesztette le a száját csalódottat játszva.

- Nem gondolod, hogy az utóbbi napokban túlzásokba estél? - jelent meg Kate mosolyában az átélt félelmek árnya. Szerető mozdulattal simított végig a férfi arcán, aki azonnal megérezte a komolyságot a meleg, aggódó hangban.

- De hát ...

- Leugrottál a Brooklyn hídról egyenesen az East Riverbe, eveztél egy Ördögkatlan nevű szakaszán egy vad, hegyi folyónak, aztán ejtőernyő nélkül ugrottál ki egy repülőgépből. Ennél egy kicsit több komolyságot várok a leendő gyerekeim apjától - húzta fel a szemöldökét Kate kihívóan, folytatva az évődést, de a felidézett emlékek hatására Castle arca hirtelen komollyá vált, és feljebb nyomva magát, kissé eltávolodott a nőtől.

- Tudod, hogy miért csináltam - mondta szomorkásan. Egy pillanatig újra megérezte a feszültséget, ezért folytatta. - Bár ... bevallom, a bungee jumpin-ot még élveztem, főleg azért, mert amikor a meghúzódott hátamat kenegetted, újra élvezhettem az érintésedet. Az evezés izgalmas volt, de amikor felborult a csónak, és másodpercekig nem kaptam levegőt, csak arra tudtam gondolni, hogy az ötletem visszafelé sül el, és soha többé nem foglak látni, ha megfulladok. Az ejtőernyő nélküli ugrást pedig először lemondtam ...

Kate először majdnem a férfi orra alá dörgölte, hogy mindezt csak azért tette, hogy fájdalmat okozzon neki, de amikor az utolsó mondatnál meglátta az elgondolkodó tekintetet, kíváncsivá vált.

- Lemondtad?

- Igen. Tudod, történt valami a repülőn, amikor Montanából hazafelé jöttem. Volt ott egy idős hölgy ... szóval mondott valamit a sorsról, aztán villám csapott a gépbe, és egy percig azt hittem, hogy lezuhanunk.

- Aha - mosolyodott el Kate. - Szóval úgy érezted, az Univerzum bosszút áll a hülyeségeid miatt, és beijedtél.

Castle pár másodpercig hallgatott, és elgondolkodva nézett Kate-re, aki megérezte a férfi hangulatváltozását, és elkomolyodva, várakozón fúrta tekintetét a kék szemekbe.

- Tudom, hogy számodra ez nevetségesen hangzik, de én akkor valóban féltem, de nem attól, hogy meghalok, hanem attól, hogy akkor soha többé nem láthatlak, hogy minden, amit elképzeltem kettőnkről, a jövőnkről, az semmivé foszlik, elenyészik.

- Miért ugrottál mégis?

Castle nagyot sóhajtott, és bosszúsan elhúzta a száját.

- Mert olyan makacs vagy, mint egy ...  - kezdte bosszúsan, ahogy felrémlett előtte a pihenőbeli beszélgetésük, aztán lemondóan sóhajtott. - Mindegy ... Szóval mert makacs vagy, és másnap a pihenőben közölted, hogy nem fogod megváltoztatni a döntésed, én meg dühös lettem, és egy óra múlva már egy gyorstalpaló ejtőernyős tanfolyamon találtam magam. - Egy pillanatra elhallgatott, aztán elcsukló hangon hozzátette: - Az volt az utolsó reményem, hogy visszaszerezzelek.

Másodpercekig szótlanul nézték egymást, aztán Castle közelebb hajolt, mellkasa Kate melléhez ért, és lassan megcsókolta a nő elnyíló ajkait.

- Mégis hozzákezdhetnénk ahhoz a kisbabához - suttogta a csókba vágyakozón, miközben csípőjét finoman a nő ölének tolva éreztette vele a testében szétáradó vágyat. Kate engedelmesen tárta szét combjait, és remegve várta, hogy a férfi elmerüljön benne, és eggyé válva jussanak el a gyönyörig, de agya gátat szabott vágyainak.

- Indulnom kell - nyögte, miközben körmét Castle hátába mélyesztette.

- Ott az FBI - suttogta a férfi két csók között, aztán ajkai leheletnyi érintésekkel kényeztették  Kate nyakának érzékeny bőrét.

- Akkor is ... mennem ... kell - zihálta a nő, és beleharapott a férfi fülébe. A szenvedély megállíthatatlanul ostromolta józan, kötelességtudó gondolatait, és Kate kétségbeesve vette tudomásul, hogy a hetek óta tartó sóvárgást nem elégítette ki a csodálatos éjszakai együttlétük, és esze egyre inkább vesztésre áll a vágyaival szemben. - Mennyire vagy gyors? - kérdezte, hogy lelkiismeret-furdalását elnyomja.

Castle felemelte a fejét, ködös tekintetében pajzán fény csillant, és huncutul elmosolyodott.

- Csak figyelj! - húzta fel egy pillanatra a szemöldökét.

A konyhát betöltötte a frissen főtt kávé illata. Kate csalódottan dőlt hátra a széken, és szorosabbra húzta magán a köntöst, miután letette a telefont. Ryan tájékoztatta, hogy az éjszaka számos raktárt vizsgáltak át, de semmi gyanúsat nem találtak. Az FBI nagyobb erőket mozgósít, így a keresésben nem kell részt venniük. 

- Látod, nem is kellett volna annyira gyorsnak lennem - húzta el a száját Castle a hír hallatán, de Kate gondolatai már Tyson üzenetén jártak.

- Kell, hogy legyen jelentése annak a csokoládénak, amibe a kulcsot rejtette, de már mindent ellenőriztünk, a gyártót, a forgalmazót, és semmit nem találtunk.

- Hm ... Mi lehet még érdekes egy csokoládén? - fogta a kezébe Castle a doboz csokit, amit Kate-nek hozott, és elgondolkodva forgatni kezdte. - Kóstoljuk meg, hátha a mennyi íz új gondolatokat ébreszt bennünk!

- Azt hittem tejszínhab-párti vagy - mosolyodott el Kate a fdobozt gyermeki izgalommal bontogató írón.

- Azért ha keserű az élet, nem vetek meg egy kis édes élvezetet.

- Szóval, akkor most keserű az élet? - csapott le a mondatra kihívón a nő. 

 Castle bosszús grimaszra húzta a száját, aztán megadóan sóhajtott.

- Na jó! Most édes az életem, de a keserű emlékeknek is jót tesz a csoki - próbálta kivágni magát. - Arról nem is beszélve, hogy mi mindenre használhattuk volna az imént ... persze csak ha nem siettettél volna - pillantott rosszallóan Kate-re, aztán újra a dobozra irányította a figyelmét.

Kate a szájához emelte a forrón gőzölgő kávéval teli poharat, óvatosan belekortyolt, miközben álmodozó tekintettel nézett az asztal közepén álló vázában éledező vörös rózsára. Emlékek sora rohanta meg: Jordan Shaw szavai, amiket még a phoenix-i kórházban mondott, az ügynök szerelmes tekintetű férje, boldog mosolyú kislánya, és a szál vörös rózsa az eligazító asztalán. Nekik sikerült összeegyeztetni a nő munkáját a családdal.

- Sikerülni fog, ugye Castle? - kérdezte megerősítést várva a férfitől, de az éppen a csokoládés doboz eltéphetetlennek tűnő celofánjával vívott csatát.

- Persze! Nem fog ki rajtam egy ilyen kis vékony műanyag fólia - próbálkozott a körmével felszabni a csomagolást összeszorított szájjal, minden figyelmét a doboznak szentelve.

Kate nyelt egyet, és hallgatott. Miért is szólna, hogy ő az életükre gondolt, nem egy csokis doboz felbontására, amikor biztosan tudta, mit válaszolna a férfi?! Castle hisz kettejükben, sőt, feltétel nélkül hisz a szerelmükben. Itt az ideje, hogy végre benne se legye egy szemernyi kétség sem!

- Castle! Van rajta egy aranyszínű csík! Azt húzd meg - bökött a celofánt nyitó vékony sávra. 

- Ó! Tényleg! - lepődött meg Castle a megoldáson, és egy mozdulattal megszabadította a csokit a fóliától. Ahogy megfordította a dobozt, tekintete megakadt a vonalkódon. - Ennek utánanéztetek? - nézett fel várakozón, és a vonalkák sorára bökött.

Kate letette a poharat, közelebb hajolt, és összevont szemöldökkel nézte a férfi ujja alatt sorakozó, különböző vastagságú vonalakat.

- Miért? Mit jelenthet egy vonalkód? - pillantott döbbenten Castle-re.

- Lehet, hogy egy titkos kód - csillant fel a férfi szeme, és tekintetén látszott, hogy meglódult a fantáziája. - Mondjuk ... minden számnak van egy betű megfelelője, és a vonalkód egy szót vagy mondatot ad ki.

Beckett egy pillanati elkerekedett szemmel nézett az izgatott íróra, aztán felpattant, és a szobába indult, hogy felöltözzön, és rohanjon a kapitányságra, de néhány lépés után megtorpant, és megfordult, így éppen szemtanúja lett, ahogy Castle fájdalmas grimasszal az arcán próbál lábra állni, és igyekszik követni.

- Castle! Te maradsz! - bökött a férfi mellkasára a mutatóujjával, így állítva meg a mozdulatot. - A bokádra rá sem szabadna állni. Lefekszel, felpolcolod, és jegeled! - csengett ellentmondást nem tűrőn a hangja.

- Ugye te sem gondolod komolyan, hogy itt maradok? - háborodott fel a férfi, de mielőtt Kate újra megszólalhatott volna, kétségbeesett tekintettel folytatta. - Bármelyik pillanatban visszajöhet az irodából az apád!

Kate elmosolyodott. Azt hitte, Castle azért ellenkezik, mert mindenáron a kapitányságra akar jönni. Egészen elfeledkezett az Európából hazatérő apjáról. Közönyösen megrántotta a vállát.

- És? Szerintem jól meglennétek. Apa beavatna a baseball rejtelmeibe, te pedig megismertetnéd vele a krimiírás csínját-bínját.

- Vagy jól kibeszélnénk téged, és sok-sok érdekes dolgot tudnék meg rólad - vágott vissza vigyorogva Castle.

Kate egy pillanatra összevonta a szemöldökét, és szikrákat szóró szemekkel végiggondolta egy ilyen beszélgetés lehetséges kimenetelét, aztán dühösen megadta magát.

- Rendben. Hazaviszlek, és jó fiú módjára betartod az orvos utasításait. Mi meg a fiúkkal utánanézünk a vonalkódos elméletednek.

- De ... de Kate! Én ...

Kate szigorú tekintete és figyelmeztetően felemelt mutatóujja megállított a könyörgést.

- Aki repülőgépből ugrál ki, az most gyógyulásra és szobafogságra van ítélve! - mondta kicsit gonoszkodva, miközben újra összeszűkült a gyomra az emlékre, amikor meglátta a férfit ejtőernyő nélkül kiugrani a gépből. - Mindenről beszámolok - tette hozzá kissé megenyhülve, amikor szomorú, ártatlanul pislogó férfira nézett.

Castle duzzogva tudomásul vette, hogy most kimarad a nyomozásból, és a mankóra támaszkodva követte Kate-et.

Az FBI kódfejtői már órák óta próbáltak értelmet adni a vonalkód számsorának - eredménytelenül. Beckett egyre elkeseredettebben nézte a fehér táblán sorakozó, felnagyított képeket, amelyek a kulcsot rejtő csokoládé papírjáról készültek, és egyre kevésbé volt biztos abban, hogy jó úton járnak. Minden gyárat végigjártak, ahol ezt a fajta csokit készítették, leellenőrizték a forgalmazókat, a csomagolóüzemeket, az Eva nevű dolgozókat a csokigyárban, de semmit nem találtak, most pedig úgy nézett ki, hogy a vonalkód is zsákutca. Már az is idegesítette, hogy Castle eleinte csak félóránként telefonált, aztán a hívások száma tíz, majd öt percesre sűrűsödött, hiába ígérte meg neki minden alkalommal, hogy azonnal szól, ha találnak valamit. Tehetetlenségében megdörzsölte a homlokát. Egyre feszültebb lett, és úgy érezte, képtelen egy helyben ülni, ezért még egy pillantást vetett a kinagyított vonalkódra, aztán felállt, és New York kivetített térképéhez lépett. Piros körök jelezték azokat az elhagyatott üzemeket és raktárakat, ahol a kulcsot használhatták, és már átvizsgálták őket, zöldek pedig azokat, amelyeket még nem. Iszonyúan sok zöld kör virított a térképen. Beckett elkeseredetten gondolt arra, kizárt, hogy mindet át tudják vizsgálni néhány nap alatt. Ha nem tudják megfejteni Tyson üzenetét, akkor biztosan nem fogják életben találni az elrabolt nőt. Már csak abban reménykedett, hogy nincs is semmiféle áldozat, és Tyson csak pszichológiai hadviselést folytat ellenük azzal, hogy egy nem létező nőt keresnek egy nem létező helyen, de ösztönei mást súgtak. Emlékezett 3XK rideg tekintetére és ravasz, gúnyos, lekicsinylő mosolyára, amelyek mind, mind azt súgták, hogy még úgy is képes gyilkolni, hogy nincs is a tetthelyen, hanem kórházban fekszik magatehetetlenül.

Ryan lépett mellé. Gyors lélegzete elárulta, hogy rohant, tehát valami fontos dologra bukkant.

- Beckett! Megvan a lehetséges áldozatok listája - nyújtotta Kate felé a kezében tartott iratokat, és összeráncolt homlokkal, várakozón nézett a nyomozóra.

- Három? - forgatta a lapokat a nő, miközben a hozzájuk csatolt fényképeken mosolygó harminc körüli, szőke nők vonásait kutatta, gyorsan végigfutott a személyleírásokon és az eltűnések leírásán, aztán az Karen Baker képére bökött. - Ő lesz az!

- Igen, szerintünk is, csak kíváncsi voltam, egyformán látjuk-e a helyzetet - suhant át egy elégedett mosoly Ryan arcán. - Jól szituált, egyedül élő, magas beosztású, értelmiségi nő, mint az eddigi áldozatai. Ráadásul az eltűnés időpontja is beleillik az időintervallumba.

- És a monogramja megegyezik az enyémmel - tette hozzá elgondolkodva Beckett.

- Igen - bólintott Ryan szomorkásan. Az egyezést ők is felfedezték Espo-val, de nem akarta azonnal felhívni rá Beckett figyelmét.

- Ezek szerint őt kell megtalálnunk - lépett közelebb a térképhez Kate. Ajkát beharapva cikázott a tekintete a zöld filccel bekarikázott raktárak és üzemek során, aztán hirtelen a fehér tábla felé fordult, és elgondolkodva levette a vonalkódról készült képet. Felcsillant a szeme! Megszűnt számára a külvilág, még Javi megjelenését sem vette észre, mert figyelmét teljesen lekötötte a lehetőség, hogy megtalálta a megoldást.

Castle a nappali kanapéján ült, sérült lába egy párnán pihent, bokáját két jeges zacskó fogta körül. Miután Kate elküldte neki a vonalkód képét, egy füzettel és tollal a kezében a megfejtésen töprengett. Szerette volna előbb megoldani a rejtvényt, mint az FBI kódfejtői, főleg azért, hogy Kate-nek bebizonyítsa, milyen nélkülözhetetlen lenne a jelenléte az őrsön, miközben ő a lakásába száműzte. Most, hogy visszakapta a nőt, nehezen viselte, hogy máris nélkülöznie kel a jelenlétét. Sejtette, hogy beszélni fognak még az elmúlt napokról, és hosszú időnek kell ahhoz eltelni, hogy feledésbe merüljenek a fájdalmas emlékek, de most nem akart ezzel foglalkozni. Dühösen gondolt Jerry Tyson-ra. Most is miatta nem lehet Kate mellett. Még úgy is képes irányítani az életüket, hogy magatehetetlenül fekszik a kórházban. Aztán arra gondolt, ha megfejtik a rejtvényt, és sikerül élve kiszabadítaniuk az elrabolt nőt, akkor végképp legyőzik. Felvette a telefonját, hogy újra érdeklődjön Kate-nél a nyomozás állása felől, bár tudta, hogy már az idegeire megy a nőnek, de hirtelen meggondolta, és inkább megnyitotta a térképalkalmazást a készüléken. Nézte a kis villogó pontot, ami a saját helyzetét jelezte, és arra gondolt, milyen hétköznapi dologgá vált a földrajzi helymeghatározás, ami a vitorlás hajók korában amilyen fontos, ugyanolyan nehéz is volt. Hirtelen nyelt egyet, és a térképről a vonalkódra nézett. Lehet ... lehetséges, hogy ez a titok nyitja? - futott át a fején egy gondolat, miközben érezte, hogy a megfejtés izgalma annyi adrenalint szabadított fel a testében, mint amikor leugrott a Brooklyn híról. Biztosra akart menni, mielőtt Beckett-et felhívná az ötletével, ezért megfelezte a vonalkód számait, és remegő kézzel kezdte bepötyögni őket a telefonja GPS koordináta keresőjébe.

  

Kate zakatoló szívvel nyúlt a telefonért, hogy Castle-t hívja, amikor a liftajtó nyílt, és az izgatott, mosolygó arcú író sietett felé bicegve, mankóra támaszkodva.

- Castle! Éppen hívni akartalak!

- Megfejtette az FBI a számokat? - kérdezte a férfi, és Kate-nek kétsége sem volt a felől, hogy mennyire csalódott lett.

- Nem, de valami eszembe jutott.

- Nekem is! - élénkült meg Castle. Egészen közel hajolt Kate-hez, és csillogó szemekkel nézett a nőre - A számok jelenthetnek egy helyet is ...

- ... kettévehetjük őket, és akkor egy ...

- ... GPS koordinátát kapunk - folytatták egymás gondolatát, miközben arcuk egyre közelebb került egymáshoz. Elmosolyodtak, tekintetük összefonódott, és másodpercekig élvezték az oly ismerős pillanatot, de míg máskor zavartan pislantottak és eltávolodtak egymástól, most Castle közelebb lépett, Kate pedig hagyta, hogy a férfi egy futó csókot leheljen az ajkára. 

Ryan figyelte, ahogy percekkel ezelőtt Beckett a vonalkóddal a kezében New York térképéhez lép, aztán szélsebesen jegyzetelni kezd, végül kikerekedett, csillogó szemekkel újra a térképre néz. Ismerte ezt a tekintetet. Amikor Espo megjelent, és fejcsóválva már messziről jelezte, hogy az FBI még mindig nem jutott semmire a számokkal, jelentőségteljesen biccentett Beckett felé, hogy szerinte ő megtalálta a megoldást. Javi megállt Ryan mellett, és zsebre tett kézzel figyelte, ahogy Beckett izgatottan felkapja a telefonját. A következő pillanatban azonban, már mindkét férfi megrökönyödve feledkezett rá a sántítva beviharzó Castle-re, aztán tanácstalanul egymásra pillantottak. Már semmin nem lepődtek meg, ha Beckett-ről és Castle-ről volt szó. Azt már az első szavak után leszűrték, hogy a feszültségnek nyoma sincs a két ember között. Sőt! Amikor egymás gondolatát fűzték tovább, miközben olyan közel került az arcuk, hogy érezhették egymás leheletét, tekintetük pedig ragyogva merült el a másik szemében,  mindkét nyomozó elmosolyodott.

- Khm ... khm ... - köszörülte meg a torkát Ryan, és zavarában elkapta a tekintetét, amikor Castle megcsókolta Beckett-et, Eapo viszont minden gátlás nélkül nézte mosolyogva a két boldog embert.

- GPS koordináták? - bólintott elismerően. - Szóval megtaláltátok a megoldást ... és ha jól látom, egymást is - villant kajánul a tekintete, mire Kate kissé zavartan, Castle pedig büszkén elmosolyodott, de mindkettejükről sugárzott a boldogság.

A pillanatnyi idillt egy erélyesen csattanó hang törte meg, ami úgy hasított a levegőbe, hogy Castle összerezzent, Ryan és Espo pedig, mint akiknek sürgős dolga akadt, sietve az asztaluk felé vették az irányt.

Gates kapitány az irodája ajtajában állt csípőre tett kézzel, és szúrós tekintetével szinte felnyársalta az írót.

- Mr. Castle! - lépett közelebb a férfihoz. - Kapitányságom nem a maga kis játszótere, ahonnan, ha úgy tartja kedve leléphet, és bármikor visszajöhet csak azért, hogy az enyelgésével elvonja az embereim figyelmét a munkától. Amikor szükség lenne magára, akkor mindenféle őrültségekkel borzolja a kedélyeket, amikor nem, akkor pedig itt csetlik-botlik a mankójával, amit a felelőtlenségének köszönhet. Ráadásul megegyeztünk, hogy a magánéletüket nem itt élik - korholta a férfit, aki zavarában először lehajtotta a fejét, és csak félve pillantott ide-oda, mintha abban reménykedne, hogy valaki megmenti a kapitány kirohanásától, aztán miután Kat-re pillantott, mintha elfújták volna a zavarát, felszegte a fejét, és kihívóan egyenesen a Vaslady szemébe nézett. 

- Nem csináltam semmi rosszat - mondta pimasz mosollyal a szája sarkában, aztán Kate-re pillantva, és szemtelenül hozzátette: - Nagyon is jó volt! Én ezt nem is hívnám enyelgésnek, csak egy boldog, szerelmes leheletnyi csóknak, amiről magának is lehetne elképzelése, ha ...

Ryan és Espo, az íróasztalukon magasodó iratkupacok mögül, szájtátva figyelték a vészterhes szócsatát, míg Kate egyre rémültebben látta, milyen irányt vesz a párbeszéd. Amikor úgy érezte, hogy Castle elveti a sulykot, gyorsan közbevágott.

- Castle megfejtette Tyson üzenetét - lépett közelebb a kapitányhoz, hogy magára vonja a figyelmét, és megvédje az írót.

Gates összeszűkült szeme és összeszorított szája jelezte a benne tomboló, visszafojtott indulatot. Néhány másodpercig farkasszemet nézett Beckett-el, aztán elnyomott egy sóhajtást, és anélkül, hogy a győzelemittasan vigyorgó íróra nézett volna, az irodája felé intett.

- Jöjjenek!

Castle még be sem húzta maga után az ajtót, már nem tudta megállni, hogy meg ne szólaljon.

- Tulajdonképpen Beckett is megfejtette a ... - kezdte, de Gates kapitány olyan szemekkel nézet rá, hogy érezte, túllőtt a célon, és jobb lesz, ha elhallgat, és hagyja, hogy Kate számoljon be a feltételezésükről.

- Ezek szerint a csokis papír vonalkódja éppen egy két éve bezárt raktárépületet jelöl? Elég őrülten hangzik ahhoz, hogy igaz legyen - biggyesztette le elgondolkodva a száját a Vaslady a beszámoló után. - Még szerencse, hogy tudnak Tyson fejével gondolkodni!

Az utolsó megjegyzésre Kate meghökkent, Castle pedig felháborodottan szólásra nyitotta a száját, de aztán meggondolta magát, és hallgatott. Mindketten azon tűnődtek, hogy büszkék legyenek, vagy megijedjenek saját maguktól, amiért képesek kitalálni egy sorozatgyilkos logikáját.

- Értesítem az FBI-t, maguk pedig készülődjenek, csatlakoznak az akcióhoz! - nyúlt Gates a telefon után, de miközben a füléhez emelte a kagylót, a két távozó ember után szólt. - Úgy értem, Beckett nyomozó, Ryan és Esposito nyomozók! Maga, Mr. Castle, szépen hazamegy! Nem szeretném itt látni, amíg meg nem gyógyul! - mondta szigorúan, aztán Kate-re nézett, és ellágyult a tekintete. - Beckett nyomozó! Örülök a döntésének, még ha nem is értem, mi vonzza benne - biccentett Castle felé, mire a férfi sértődötten ráncolta a homlokát, és védelemért Kate-re pillantott, aki azonban csak jólesően elmosolyodott, és kitárta előtte az iroda ajtaját.

- Nem akarok hazamenni - duzzogott az író megbántott kisfiú módjára, de Kate rá sem hederített, hanem egyenesen a fiúk asztalához sietett. Váltott velük pár mondatot, aztán felkapta farmerdzsekijét a szék támlájáról, és a lift felé indult.

- Gyere Castle! - intett a fejével.

A férfi olyan gyorsan bicegett a mankóval utána, ahogy csak bírt, miközben arcára elégedett mosoly ül ki. Élvezte, amikor az elméletük beigazolódik, és pontot tehetnek egy ügy végére. Most a szokásosnál is jobban várta a katarzis-élményt, amikor kiszabadítják az elrabolt és fogvatartott nőt, mert az azt jelentené, hogy végleg legyőzték Tyson-t és, szellemileg fölé kerekedtek! Persze megvolt az esélye, hogy a férfi már az elfogása előtt megölte a nőt, mégis, szinte biztos volt abban, hogy még él. Tyson játszott velük. Valószínűleg azt tervezte, hogy hagyja nyomozni a csapatot, és csak akkor végzett volna a nővel, amikor már célegyenesben vannak, hogy még keserűbb legyen a csalódásuk. Közbejött azonban, hogy elfogták, tehát nem tudta befejezni a tervét. Látni akarta Kate-et, amikor magába issza az elrabolt nő tekintetét, hogy amikor kilátástalannak látja egy ügy megoldását, reményt merítsen belőle.

- Nincs itt a mellényem - jutott eszébe, mikor  levegőt kapkodva végre utolérte Kate-t a liftnél.

- Nem baj, nem lesz rá szükséged - mondta jelentőségteljesen Kate, és anélkül, hogy ránézett volna, belépett a felvonóba.

- De ... de ... ezt ... ezt nem teheted velem! Nem hagyhatsz ki belőle! - dadogta döbbent kétségbeeséssel Castle, amikor rájött, hogy a nő haza akarja vinni, és hitetlenkedve nézte Kate szenvtelen arcát. - Ez a büntetés, amiért izgalmas kalandokban vettem részt?

- Izgalmas kalandok?

- Na jó, némelyik egy kicsit izgalmasabb volt egy átlagos kalandnál, de el kell ismerned, elértem velük a célomat - próbált magyarázkodni, miközben csibészes mosoly jelent meg az arcán.

- Castle! Én őszinte voltam veled, de te érzelmi zsarolással próbálkoztál! - háborodott fel Kate, főleg mivel érezte, hogy nehezen tud ellenállni a sármos mosolynak, ami fölöttébb bosszantotta. - Megérdemelsz érte egy kis büntetést.

- De hát mit tehettem volna, ha a szép szó nem használt? - tárta szét a karját ártatlanul a férfi.

- Az sem használt, hogy félelmet ültettél a szívembe - mondta Kate halkan, a lift falának támaszkodott, lehajtotta a fejét, és úgy tűnt, mintha a padló szürke mintázatát tanulmányozná, pedig a Tyson-nal folytatott beszélgetés képeit vetítette maga elé.

Castle egy darabig mereven bámult a nőre, mint aki nem akar hinni a fülének, aztán nyelt egyet. Most jött rá, hogy nem is tudja pontosan, mi késztette Kate-t a döntése megváltoztatására, csak arra emlékezett, hogy a szeretkezésük előtt a Tyson-nal folytatott beszélgetést emlegette.

- Azt akarod mondani, hogy hiába csináltam mindent? - csengett kissé csalódottan a hangja.

- Tyson azt mondta, mindenképpen ő győz, mert engem is ugyanúgy  megfojt, mint a többi áldozatát, csak engem nem egy zsineggel, hanem a félelemmel, amit belém ültetett.

- Szóval ... akkor nem miattam ...

- De igen Castle, miattad változtattam meg a döntésem, de nem az idióta ötleted miatt, hanem mert rájöttem, hogy egy olyan csodálatos érzés, mint amit egymás iránt érzünk, valóban képes legyőzni a félelmet.

Castle egyszerre érezte magát csalódottnak és megkönnyebbültnek. Nem vehet részt az akcióban, de Kate mégiscsak az ő szerelme miatt győzedelmeskedett a saját félelmei felett. Pár másodpercig hallgattak, aztán Kate a férfi felé fordult, és engesztelő tekintettel nézett rá.

- Szeretlek, Castle - szólalt meg meleg hangon, miközben lágyan végigsimított a férfi arcán.

- Én is szeretlek - suttogta megbabonázva az író, és közelebb hajolva meg akarta csókolni, amikor a lift megállt, és az ajtaja kinyílt. Castle még fel sem ocsúdott, amikor Kate már kilépett a mélygarázs betonjára, és feszengve üdvözölte a liftre várakozó kollégáit, akiknek kaján vigyort festett az arcára az elkapott intim pillanat.

- Kate, kérlek! - loholt a nő után Castle. - Ugye most csak kínozni akarsz? Kérlek ... kérlek, hadd menjek veled! Nem lesz semmi veszélyes, csak egy nőt akarunk kiszabadítani! - lihegte, mivel a nő olyan tempóba ment a kocsija felé, hogy csak nagy nehézségek árán tudta követni.

Kate hirtelen megfordult, és szigorú arcot vágva csípőre tette a kezét.

- Mit parancsolt Gates? Menj haza, és gyógyulj! Tudsz menni? Nem! Van golyóálló mellényed? Nincs! - tette fel a kérdéseket, és azonnal meg is válaszolt rájuk. Miközben nézte az esdeklő tekintetű férfit, alig tudta visszafojtani a mosolyát.

Castle még nyitotta a száját, aztán végül mégsem ellenkezett, csak sóhajtott egyet, és duzzogva beszállt Kate kocsijába. El kellett ismernie, hogy a nőnek igaza van abban, hogy az előírás szerint nem vehet részt akcióban, akin nincs golyóálló mellény, Gates is ráparancsolt, és olyan ütemben nem tud haladni, mint a többiek, mégis tudta, hogy nem ezek miatt hajthatatlan Beckett, hanem azért, mert büntetni akarja, amiért veszélyes kalandokban vett részt. Miközben hallgatagon ült az anyósülésen, és figyelte, ahogy Kate kikanyarodik a metropolisz nyüzsgő utcájára, arra gondolt, fordított helyzetben ő is ugyanígy cselekedne. Most tudatosult benne igazán, mit élhetett át a nő, amikor látta a kis akcióit. Hirtelen végigfutott tekintete a mellettük elsuhanó házsorokon, és agya vadul próbálta felidézni New York térképét. Ha Beckett haza akarta volna vinni, akkor két sarokkal ezelőtt le kellett volna kanyarodniuk! 

- Kate! Le kellett volna ... - fordult a nő felé, de alig kezdett a mondatba, elakadt a szava, mert meglátta a Kate szája sarkában bujkáló hamiskás mosolyt, és az elégedett, pajkos tekintetet. - A-akkor most ... ?

- Igen, részt vehetsz az akcióban - pillantott rá ragyogó szemekkel Kate most már nyíltan mosolyogva - de meg kell ígérned, hogy kivételesen szót fogadsz, és nem árulkodsz Gates-nek.

- Meg-megígérem - bólogatott hevesen Castle ártatlan szemekkel, aztán duzzogva hozzátette: - Azért ez nem volt szép.

- Tudod, milyen aranyos vagy, amikor duzzogsz? És különben is, csak azt kínozzák, akit szeretnek, ugye? - húzta fel sokatmondón a szemöldökét.

A férfi nagyot sóhajtott, és bólintott.

- Igaz - mondta, mivel ő is szerelemből kínozta a nőt.

- A csomagtartóban van egy tartalék mellény. Igaz, nincs ráírva, hogy "író", de a célnak megfelel. Bármilyen veszélytelennek tűnik is ez az akció, ne felejtsd el, hogy az egészet Tyson tervelte ki! Nem szeretném, ha belefutnánk valami váratlan csapdába - mondta most már komolyan Beckett, miközben bekanyarodott egy elhagyatott raktárépület udvarára.

A valaha szebb napokat megélt épület udvarán összetöredezett a beton, a repedésekben megtelepedő dudva jelezte egyedül az élővilág jelenlétét. A málló vakolat, a rozsdás vasajtók és az ablakok kitört üvege arról tanúskodott, hogy az épület évek óta állhat gazdátlanul, és a múltban életteli terület mára az egyészet martalékává vált. Mire Beckett és Castle felvették a golyóálló mellényt, megjelent a fiúk kocsija, és két FBI-os fekete, elsötétített ablakú Chevy is.

- Shaw ügynök? - nézett meglepve Castle az első autóból kiszálló nőre.

- Miért csodálkozol?

- Azt hittem, ez mér nem elég komoly ügy egy ilyen szintű FBI ügynöknek - mondta halkan Castle.

- Örülök, hogy újra együtt dolgoznak! - lépett hozzájuk Jordan. Alig észrevehetően elmosolyodott, és egy pillanatra jelentőségteljesen felhúzta a szemöldökét, jelezve, hogy nem csak a munkára gondol. - Ha valóban igazuk van, és jól érzelmezték Tyson üzenetét, akkor minden elismerésem a maguké - mondta komolyan, aztán alaposan végigmérte a mankóval egy lábon egyensúlyozó Castle-t. - Magának otthon lenne a helye, de azt hiszem megérdemli, hogy részese legyen az akciónak.

- Gates kapitány nem így vélekedik - morogta a bajsza alatt a férfi.

Jordan Shaw egy pillanatra elgondolkodott, aztán Beckett-hez fordult. 

- Ha kordában tudja tartani, és nem lesz vele gond, - biccentett a fejével Castle felé - akkor Gates kapitányt rám bízhatja.

Beckett cinkosan a nőre mosolygott, és bólintott, Castle pedig elégedetten elvigyorodott.

Miután egy rövid megbeszélést tartottak, a csapat ketté vált. Az épület alaprajza szerint a hatalmas épületnek egy északi és egy déli bejárata van, amelyek olyan méretűek, hogy egy kamion is kényelmesen bejárhatott rajtuk, ezen kívül a nyugati és a keleti falon két kisebb ajtó található. Tudták, hogy belül mintegy negyven kisebb raktár helyezkedik el egymással szemben, amelyeket egy széles folyosó választ el. Úgy döntöttek, hogy két oldalról, az egymással szemben álló két kis ajtón próbálnak behatolni az épületbe. Az FBI emberei Shaw ügynökkel a keleti fal felé indultak.

- Biztos, hogy tudsz jönni? - nézett az író szemébe aggódva Kate, mire a férfi magabiztosan bólintott. - Mögöttünk jössz, és nem maradhatsz le!

- Értettem, Beckett nyomozó! - szalutált pimaszul, színlelt komolysággal a férfi.

- Máris bánom, hogy belementem ebbe - emelte égnek a szemét sóhajtva a nő.

- Ugyan Beckett! Mi baja lehetne? - szólalt meg Espo. - Tyson szétlőtt kezekkel és térdekkel fekszik a kórházban, nem hiszem, hogy ártani tudna.

Kate haragosan pillantott a nyomozóra. Espo, aki más esetben mindig mellé állt, most Castle védelmére kelt, ami eddig csak olyankor fordult elő, ha valami férfidologról volt szó.

- Hát, Tyson okozott már egy-két kellemetlen meglepetést - csendült figyelmeztetően Ryan hangja, amitől egy pillanatra mindannyian megborzongtak.

- Tesó, ne fesd az ördögöt a falra! - rázkódott meg Espo, és miközben megcsóválta a fejét, rosszallóan nézett rá, de Ryan állta a tekintetét, és kék szeméből nem tűnt el az aggodalom.

- Induljunk! - törte meg a rossz előérzetet hozó pillanatot Beckett, és előretartott fegyverrel a raktár nyugati falán levő ajtó felé indult.

Espo vetett még egy haragos pillantást Ryan felé, aztán mindketten követték a nőt, Castle pedig csendesen igyekezett lépést tartani velük. Úgy érezte, mintha a Ryan keltette rossz érzés sötét árnyékként telepedne rá.

A két csapat a fal mellett osonva haladt az épület két ellentétes sarkán levő ajtókhoz, és egyszerre léptek be a hatalmas épületbe. A mennyezet alatti keskeny, poros ablakok tompává szűrték a kinti szikrázó napfényt, amitől sejtelmes félhomály borította a hatalmas folyosót, amelynek két oldalán sorakoztak a felhúzható kapukkal lezárt raktárhelyiségek, mint valami óriási konténerek. Látszott, hogy a hatalmas csarnokot utólag rendezték be, mert a raktársorok különálló lapostetővel rendelkeztek, ami nem ért fel a csarnok fém tetőszerkezetéig. Vagy húsz felhúzható kapu számoltak meg mindkét oldalon, amelyek mindegyike egy-egy bérelhető raktárrészhez tartozott. Beckett előreszegezett fegyverrel nézett végig az üresen tátongó széles úton, amin a csarnok fénykorában targoncák sokasága rakhatta az árut a kisebb teherautókról le és fel. Hirtelen szöget ütött a fejében, hogy egy porszem sincs az úton, mintha valaki módszeresen feltakarította volna az egyébként mindent belepő finom, szürke port, hogy eltüntesse a nyomait. Miután bejárták az egész terepet, és egy teremtett lelket sem találtak, Beckett elővette a Tyson által küldött kulcsot. Végignézett a folyosó két oldalán sorakozó felhúzható kapuk során, aztán a hozzá legközelebbihez lépett, és belepróbálta a zárba. A kulcs nem fordult el, de látszott, hogy ilyen típusú zárhoz gyártották.

- Biztos, hogy valamelyik kaput nyitja - nézett Jordan Shaw-ra meggyőződéssel, aki egyetértően bólintott.

- Akkor induljunk onnan, és menjünk sorban! - mutatott a raktársor egyik végére. 

- Kíváncsi vagyok, milyen cégek bérelhették ezeket a raktárakat - járatta végig tekintetét a szürke fémkapuk során Castle, de gondolatai hirtelen egészen másfelé kanyarodtak.

Kate a férfira pillantott, és amikor tekintetük találkozott, pontosan tudták, mit érez a másik. Óhatatlanul egy másik raktár, és egy másik kapu képe villant fel előttük. A hely a sivatag közepén, ahol majdnem meghaltak, és majdnem tanúi lehettek a másik halálának. Az emlék még élénken élt bennük, idegsejtjeik őrizték a félelmet, de a megmenekülés megkönnyebbülését is. Kate látta, hogy a férfi nyel egyet, és egy pillanatra szomorkás mosolyra húzza a száját, aztán összeszorított fogakkal indul Jordan-ék után.

Castle kissé távolabbról, a háttérben maradva figyelte, ahogy az ügynökök, Espo és Ryan felsorakoznak az első kapu két oldalán, pisztolyukat előre tartva fedezik Beckett-et, és felkészülnek egy esetleges támadásra, miközben a nő a zárba dugja a kulcsot. Kate finom mozdulatokkal próbálta fordulásra bírni a kis fémdarabot, de a zár nem engedett. A társaira nézett, és fejével intett, hogy nem a megfelelő ajtóval próbálkoztak. A feszültség engedett, mindenki leengedte a fegyverét, míg a következő felhúzható raktárkapuhoz lépkedtek, és újra felvették az előbbi pozíciójukat. 

Castle ajtóról ajtóra követte őket néhány méterrel lemaradva. Érezte, ahogy egyre több adrenalin száguld az ereiben, amitől szíve egyre izgatottabban zakatolt a mellkasában, és már a bokájába hasogató fájdalmat sem érezte. Ahogy fogytak a kapuk, egyre közelebb kerültek ahhoz, amelyiket nyitja Tyson kulcsa. Már a hetedik zárat próbálta megszelídíteni Beckett, de most sem járt sikerrel. Castle sóhajtva engedte ki tüdejéből a másodpercek óta benntartott levegőt, és mintha az égiektől várna segítséget, egy pillanatra felnézett a hatalmas épület mennyezete felé. Mozdulatlanná dermedve pislantott egyet. Hirtelen nem tudta eldönteni, hogy csak a szeme káprázott, vagy valamin tényleg megcsillant a gyér fény a magasban. Hunyorogva próbált fókuszálni a furcsa csillogásra, és pár pillanat múlva már látta, hogy a következő ajtóhoz tartozó raktár lapos tetejétől az épület fém tetőszerkezetéig húzódó fémszálon játszik a napsugár. Miközben Beckett-ék csalódottan vették tudomásul, hogy ezt a kaput sem nyitja a kulcs, és újra készenlétbe helyezkedtek a következőnél, Castle néhány métert hátrált, hogy lássa, hova vezet az erős acélnak tűnő fémszál. Ahogy szeme hozzászokott a fényviszonyokhoz, már látta, hogy az acélsodronyt átvetették az egyik fém áthidalón, és a hatalmas, vízszintes vas másik oldalán, lefelé folytatja útját. Onnan, ahol állt, nem láthatta, hol van az acélszál vége, de a feszességéből arra következtetett, hogy valamihez hozzákötötték. Képek villantak fel előtte a sivatagi raktár feszülő acélsodronyáról. Ajka elnyílt döbbenetében, egy másodpercre elakadt a lélegzete, aztán nyelt egyet, és a kis csapatra nézett. Jordan-ék és a fiúk ugyanúgy álltak  előreszegezett fegyvereikkel a felhúzható kapu két oldalán, mint az előzőeknél, izmaik ugrásra készen megfeszültek, tekintetük megfeszített figyelemről tanúskodott, Beckett pedig éppen megfordította ujjai között a kulcsot, és a zárba dugta.

- Neee! Beckett, neee! - kiabált torkaszakadtából Castle, és kezét előrenyújtva lépett a megrökönyödve ránéző csapat felé. A férfi óriásit sóhajtott, amikor Kate, anélkül, hogy megpróbálta volna elfordítani a kulcsot, kihúzta a zárból, és kérdő tekintettel felé fordult.

- Mi az? - kérdezte összevont szemöldökkel.

- Csapda! Azt hiszem, ez lesz az, de Tyson csapdát állított - nyögte, miközben felmutatott a tető felé. 

Egy szempillantás alatt mindenki mellésereglett, és árgus szemekkel nézték a feszülő, felfelé haladó, majd a tetőszerkezeten átvetett, visszakanyarodó acélszálat.

Kate szeme egy pillanatra összeszűkült, és a felismerés döbbenete csillant benne.

- Ellensúly van a végén - szólalt meg halkan, mint akinek elszorul a torka. Castle-re nézett, aki fájdalmas tekintettel bólintott.

Jordan Shaw egy pillanat alatt kapcsolt, és utasítást adott az embereinek, hogy keressenek valami feljárót, ami a raktárhelyiségek lapostetőjére vezet, és derítsék ki, valóban ellensúly van-e az acélsodrony végén. Beckett csak a fejével intett Espo-nak és Ryan-nek, mire a két férfi szó nélkül csatlakozott az FBI ügynökökhöz.

- Tyson-ra vallana, ha ugyanazzal a módszerrel akarná megölni a nőt, ahogy magukat is akarta a sivatagban - mondta Jordan az előtte álló két, fájdalmas tekintetű embernek. Pontosan tudta, milyen mély sebeket tép fel az emlék felidézésével, de azt is, hogy két rendkívüli emberrel van dolga.

Beckett Castle-re pillantott, aztán Jordan felé fordult.

- Ha ellensúly van a dót végén, akkor valószínűleg a zárt kapu az, ami az egész szerkezetet tartja, és abban a pillanatban, hogy kinyitjuk a zárat, a kaput felrántja a hozzákötött dróton függő súly - mondta komoly, már-már rideg hangon, miközben képzeletében megjelent a sivatagi raktár kapujának felvonószerkezete. Tudta, hogy Castle ugyanúgy vetíti maga elé az emlékképeket, mert a szeme sarkából látta, hogy a férfi önkéntelenül a nyakához nyúl, és meghúzkodja az inggallérját, mintha túl szoros lenne.

Shaw ügynök bólintott. Egyikük sem akarta hangosan továbbfűzni Becket gondolatát, és nem akart töprengeni a lehetőségeken, csak magukban állapították meg, hogy ha nagy erővel rántja a magasba a nő testét a nyakára tett kötél, nincs esélyük, hogy megmentsék, mert eltörik a nyakcsigolyája, ha vékony fém huzalt tett Tyson a nő nyakára, akkor elég az is, ha rászorul a nyakára, elvágja a nyaki verőeret, és elvérzik, mielőtt ők tudnának rajta segíteni rajta.

- Valahogy be kellene néznünk, hogy megtudjuk, mi van odabenn - bicegett a kapu mellé Castle, és figyelmesen vizsgálni kezdte, hátha talál egy kis rést valahol, amikor a magasból meghallották Espo hangját.

- Megtaláltuk!

A férfi a raktársor tetején állt, közvetlenül Beckett-ék felett, és előrehajolva kiabált feléjük, majd megjelent mellette Ryan alakja is.

- Egy több mázsás vasdarab van az acélsodrony végén. Úgy négy métert tud zuhanni, ha a feszítőerő megszűnik.

- Le lehet venni? - kérdezte Jordan, de közben rohanó léptek dobogását hallotta, ezért oldalra pillantott. A szürke nadrágos, fehér inges, golyóálló mellénnyel felszerelt emberei futottak feléjük.

- Mi nem tudjuk levenni - lihegte az először megérkező John. - Túl nehéz. 

- És ha elvágnánk az acélsodronyt? - kérdezte Beckett, de az ügynök megrázta a fejét.

- Olyan erővel zuhanna le, hogy valószínűleg beszakítaná a raktár mennyezetét.

- Tehát először mindenképpen tudnunk kell, mi van a helyiségben - állapította meg Jordan, és már emelte is a füléhez a telefont, hogy segítséget hívjon.

- Lehet, hogy éppen mi ölnénk meg a nőt, ráadásul az is lezuhanna, aki elvágja az acélsodronyt - gondolkodott hangosan Castle. Csak ritkán fordult elő, hogy a férfi magyarázza azt, ami egyértelmű, ezért Kate csodálkozva ránézett. Az író az FBI ügynökök felé biccentett a fejével, és elmosolyodott. Az apró közjáték, mellyel Castle jelezte, mennyire tartja az FBI-t, oldotta Kate feszültségét, és a nő megint arra gondolt, mennyire szereti a férfinak azt a tulajdonságát, hogy egy pillanat alatt hangulatot tud váltani. Beckett egy másodpercig nézte a férfi szája szegletében bujkáló pimasz mosolyt, és arra gondolt, milyen sok dologért szereti. Hogyan is képzelte, hogy le tudná élni nélküle az életét!

- Csak egy kis rés kellene, hogy belássunk - próbált benézni a kulcslyukon Castle. A mozdulatról Kate-nek eszébe ötlött valami.

- Espo! - kiáltott fel, mire a raktár tetejének szélén megjelent a nyomozó alakja. - Nézzétek meg, hogy ahol átvezették a mennyezeten az acélsodronyt, be lehetne-e vezetni egy száloptikás kamerát!

- Ryan éppen azt nézi - mondta, aztán várakozóan hátranézett, majd elégedetten visszafordult. - Igen, azt mondja, befér.

- A technikusaink már úton vannak - lépett hozzájuk Jordan, aztán Castle-re nézett, felhúzta a szemöldökét, és elmosolyodott. - Az első találkozásunkkor csak egy kíváncsi, neveletlen ötévesnek tartottam, aztán beláttam, hogy Beckett nyomozóval kivételes párost alkotnak. A kíváncsisága most is nagyon hasznos volt - mondta elismerően.

Castle büszkén Kate-re nézett, hogy bezsebelje az ő elismerését is, de abban a pillanatban vakító fény árasztotta el a csarnokot, így már senki sem figyelt rá. Az északi kapu motorja hangos duruzsolásba kezdett, a kapu emelkedni kezdett, és néhány perc múlva egy sereg technikus lepte el az épületet. 

Castle csodálattal figyelte az összehangolt munkát, melynek eredményeként hamarosan egy monitor szürke képernyőjét bámulták, és feszülten várták, hogy a raktár mennyezetén átjuttatott kamera képe felfedje, mit rejt a titokzatos helyiség. A kép hirtelen villogni kezdett, de csak a vak sötétet látták, illetve egy halvány foltban a homályos szürkeséget, valószínűleg azt a kis területét a helyiségnek, ahova betolakodott egy kis fény a mennyezeten fúrt lyukon. Castle türelmetlenül izgett-mozgott, és éppen nyitotta a száját, hogy éllel megjegyezze, miszerint fény is kellene, hogy lássanak valamit, amikor a technikusok bekapcsolták az optikai kábelre szerelt miniatűr, mégis rendkívül erős fényt kibocsátó lámpát. Lélegzetvisszafojtva figyelték, ahogy a kamera a lámpával együtt fordul, és feltárul a raktár belseje. Az első, ami a képernyőn keresztül a szemük elé tárult, az egy távoli sarokban elhelyezett üres ágy volt, aztán a kamerához közelebb egy asztal néhány edénnyel és tányérral, és egy kétajtós szekrény. A raktár túl nagy volt ahhoz, hogy a lámpa fénye elérjen a legtávolabbi pontba, és éles képet közvetítsen, ezért Jordan utasította a technikusokat, hogy lassan, négyzetméterről négyzetméterre pásztázzák végig a helyiséget. A kamera lassan fordult. Először egy asztalt láttak meg a távolabbi fal mellett, aztán egy ágyat, végül egészen messze, a félhomályban egy furcsa alakot véltek felfedezni.

- Ott - mutatott a képernyőre izgatottan Castle. - Van ott valaki.

Az egyértelmű dolog felfedezésére senki nem reagált. Mindannyian összeszűkült gyomorral, feszült figyelemmel nézték a képet, és fegyelmezetten várták, hogy a technikusok javítsanak a kép minőségén. A fényt a távoli sarok felé fordították, és szemük elé tárult a raktár titka. A fal mellé állított széken egy hosszú szőke hajú nő ült, élettelenül előrebukó fejjel, kezét hátra, lábait pedig a székhez kötözték. A közvetlen közelében egy furcsa, átlátszó tartály állt, amiből vékony cső kanyarodott a nő feje felé. A kamera a nőre zoomolt, amitől homályosabbá vált a kép, de azt ki tudták venni, hogy a nyakáról egy vékony zsineg indul a mennyezet felé.

Castle nagyot nyelt, és egy pillanatra behunyta a szemét. Hirtelen zihálva kapkodott levegő után, mert élénk képzelőereje olyan valóságosan vetítette elé a képeket és az érzést, amikor ugyanilyen tehetetlenül várta a halált, hogy szinte érezte, ahogy teste feladja a küzdelmet, nyakába mélyen belevág a zsineg, megfeszül, és lassan öntudatlanságba dönti. Az érzést megtörte egy másik: egy kéz érintette meg a karját finom, gyengéd mozdulattal.

Felnézett, és Kate aggódó, mégis bátorító tekintetével találta magát szembe. Halvány mosoly suhant át az arcán, és egy apró bólintással jelezte, hogy jól van.

A következő pillanatban Beckett Shaw ügynök felé fordult.

- A kapun nem mehetünk be. Biztos, hogy a tetőn levő ellensúly hozzá van kötve, a nő nyakán levő zsineg pedig a szerkezethez. 

Az ügynök egyetértően bólintott.

- Kivágatom a hátsó falat - mondta, és az emberei felé indult.

- Már legalább öt napja ott van benn, megkötözve, étlen-szomjan - nézett szomorú tekintettel elmerengve Ryan a raktár felé. A kimondatlan kérdés ott lebegett köztük, mint egy sötét árnyék: vajon túlélhette ezt a nő?

Castle, mintha nem akarna beletörődni, hogy esetleg már halott a nő, újra a kamera által közvetített képet kezdte vizsgálni, hátha talál valami jelet, ami bizonyítaná, hogy még él. Pislogás nélkül járt a szeme a homályos kép legapróbb részletein, aztán tekintete megakadt a tartályon.

- Szerintetek is van valami annak a tartálynak az alján? - bökött a képernyőre, és reményteljes, kérdő tekintettel fordult Kate és a fiúk felé, akik egy emberként léptek közelebb a monitorhoz.

- Igen, valami van az alján - próbálta élesíteni összehúzott szemekkel Espo.

- Tyson valószínűleg felkészült arra, hogy életben tartsa az áldozatát akkor is, ha nem tud valamiért idejönni ... - gondolkodott hangosan Kate.

- ... akkor pedig legalább vizet kellett neki biztosítania - fejezte be a mondatot Castle.

- Erre pedig megfelel egy tartály a rátett csővel, ami szívószálként működik ...

- ... így anélkül ihat a nő, hogy meg kellene mozdulnia, hiszen akkor belevágna a zsineg a nyakába.

Ahogy folytatták egymás gondolatát, az író és a nyomozó egyre közelebb hajolt egymáshoz, tekintetük összefonódott, és a remény kellemes érzése töltötte el őket. Összemosolyogtak.

- Bírom, amikor ezt csináljátok - húzta kaján mosolyra a száját Javi, miközben jóízűen Castle hátára csapott, aki erre megrándult, és fájdalmas tekintettel, bosszankodva pillantott a férfira. Nem is annyira a hátba csapás fájdalma miatt, inkább amiért megtörte a pillanat varázsát, ami oly szép emlékeket idézett benne, és az összetartozásukat jelezte.

Beckett szeme rosszallóan villant Espo-ra, de a nyomozó szemtelenül mosolyogva állta a pillantását

- Nézzük meg, mennyire jutottak a fal kibontásával! - intett a fejével Ryan, mire mindannyian elindultak, csak Kate nem mozdult, hanem elgondolkodva nézte a raktár zárt kapuját.

- Mi az? - torpant meg Castle. Jól ismerte ezt a tekintetet. Tudta, hogy Kate érzi, valami nincs rendben, valami zavarja, de még nem tudja, hogy mi. A nő pár másodpercig hallgatott, aztán szemében különös csillogás jelent meg, és az író felé fordult.

- Ha a zár nyitásával működésbe jön a szerkezet, és az megrántja az áldozat nyakán a zsineget, akkor hogyan ment be a raktárba Tyson anélkül, hogy megölte volna a foglyát?

Castle-nek kikerekedtek a szemei.

- Kell lenni másik bejáratnak - vonta le a következtetést izgatottan, miközben agya lázasan kutatott megoldás után. - Talán a szomszédos raktárak valamelyikéből - csillant fel a szeme.

Néhány perc múlva már azt tárgyalták Jordan Shaw-val, hogy mennyi lehet az esélye annak, hogy Tyson még egy csapdát állított a szomszédos raktárhoz. Végül úgy döntöttek, maradnak az eredeti tervnél, annál is inkább, mert a vastag acéllemez szerkezetű falat már elkezdték vágni az FBI emberei. Figyelték, ahogy a lángvágás során az oxigén-és gázkeverék az acélt megolvasztja, majd elégeti és kifújja a vágási résből, és egy keskeny rés alakul ki a falon. Érezték az égő fém jellegzetes szagát, amihez az olvadó műanyag szúró szaga társult. 

- Belül hő- vagy hangszigetelő anyaggal borították a falat, az ilyen büdös - magyarázta az egyik munkás Castle-nek, aki szenvedő arccal fogta be az orrát, és igyekezett minél kisebbeket lélegezni.

- Inkább hangszigetelő lehet - nézett Jordan Kate-re, aki egyetértően bólintott.

- Hiába járt volna erre valaki, nem hallotta volna meg a nő kiabálását. Úgy látszik, Tyson minden óvintézkedést megtett, hogy a terve sikerüljön.

Jordan elmosolyodott, és meleg tekintettel egyenesen Beckett szemébe nézett.

- Mégsem sikerült a terve - mondta jelentőségteljesen.

Kate elmosolyodott, és a befogott orrú íróra pillantott, akinek újra gyermeki izgalom csillogott a szemében, aztán Jordan-ra nézett. Pontosan tudta, hogy az ügynök mondata dicséret, és célzás is egyben, hogy milyen jó párost alkotnak Castle-lel.

- Csak legyen életben - intett fejével a raktár felé. Úgy érezte, egy világ omlana össze benne, ha mégsem tudnák megmenteni a foglyul tartott nőt.

- Készen vagyunk! - hasított a feszült csendbe a technikus hangja, aki feltolta az arcát védő sisakot, és elzárta a lángot tápláló oxigént.

Shaw ügynök bólintott.

- Mehet! - adta ki az utasítást.

Miután belökték a körbevágott fémet, ami hatalmas robajjal ért földet a helyiség belsejében, Jordan Beckett-re nézett, és intett, hogy indulhat, övé az elsőség. Kate értékelte a nő gesztusát, és átadja neki a lehetőséget, hogy ő találhasson a fogvatartott nőre, most mégis szokatlan feszültséget és félelmet érzett. Ha Karen Baker nem élte túl Tyson elmebeteg játékát, akkor a gyilkos megint csatát nyer ellenük. Fegyverét előreszegezte, zseblámpáját a sötétség felé fordította, és átlépett a falba vágott hosszúkás lyukon. Hallotta, hogy az ügynök és a fiúk követik, de azt nem láthatta, hogy az utána igyekvő írót, egy fenyegető szemvillanás kíséretében, határozott mozdulattal utasította Jordan a csapat mögé. Miután körbejáratta a zseblámpa fényét, és semmi veszélyt nem érzékelt, a megkötözött nőhöz rohant. Az előrebukó testet a falnak támasztotta, miközben Ryan megtalálta a villanykapcsolót, és a helyiséget elárasztotta a fény.

Kate első pillantása a nő nyakára fonódó zsinegre esett. Ugyanolyan, rendkívül erős anyag volt, mint amilyet az ő nyakukra is tett a sivatagi raktárban, de reményre adott okot, hogy nem vágott mélyen a szép ívű nyakba. Tekintete egy pillanatra elidőzött a szép, de meggyötört, sápadt arcon, és megállapította, hogy valóban Karen Baker az áldozat. Vett egy mély lélegzetet, és a nő mellkasára tapasztotta a fülét. Hirtelen nem tudta eldönteni, mit is hall. A feszültség keltette adrenalin olyan erős összehúzódásokra késztették a szívét, hogy a dobhártyájában lüktető vér dobolását érzékelte először, de pár másodperc múlva meghallott egy gyengébb, lassabb, de ütemesen dobbanó hangot.

- Él! - kiáltott fel megkönnyebbülten. Csak amikor felegyenesedett, érzékelte, hogy mennyien rohannak a nő segítségére. Javi elvágta a zsineget, két ügynök pedig a Karen kezét és lábát fogva tartó köteleket, aztán óvatosan lefektették, amíg a mentősök meg nem jelentek. Miközben az orvos vizsgálta, mindannyian mozdulatlanul álltak, és reménykedve várták a biztató diagnózist.

- Rendbe fog jönni - nézett fel a középkorú, komoly tekintetű férfi, és kihúzta füléből a fonendoszkópot. 

Hallani lehetett a halk sóhajokat, aztán mindenki folytatta a helyszín felderítését.

Kate nézte, ahogy az eszméletlen, magatehetetlen testet a hordágyra teszik, amikor megérezte az égett fém és műanyag szagán áthatoló férfias arcszesz jellegzetes illatát. Érezte, ahogy  Castle-t mögé lép, aztán megérezte a gyengéd érintést a karján. Nem mozdult, csak elmosolyodott. Hagyta, hogy Castle közelebb lépjen hozzá, és hátulról átölelje. Tudta, hogy ugyanaz az elégedett, békés nyugalom árasztja el a férfit is, mint őt, amit a gonoszságon aratott győzelem keltett.

- Erősek vagyunk, Kate! Együtt ... csak együtt vagyunk elég erősek - suttogta Castle, aztán amikor megérezte, hogy Kate egyetértőn bólint, elengedte. - Azt hiszem, nagy bajban lennénk, ha most látott volna bennünket a Vaslady - mosolygott huncutan a nőre.

- Beckett! - kiáltott feléjük Ryan, mire mindketten felé fordultak. - Nem találtunk semmilyen másik ajtót, ami a szomszédos raktárakból nyílna.

Kate meglepetten körbenézett, de nem volt sok ideje töprengeni, mert Jordan szólította magához.

Castle bosszúsan vette tudomásul, hogy nem igazolódott be az elképzelésük, de mivel nem tudott más megoldást elképzelni arra, hogyan juthatott be Tyson a raktárba, ezért felfedező útra indult. Perceken keresztül nézelődött kíváncsian, de valóban nem volt semmi nyoma egy ajtónak. Hirtelen furcsa érzése támadt, a kétajtós szekrényhez lépett, és kitárta.

- Nézzük csak! Hátha Tyson is ismeri Narnia-t - mormogta maga elé, miközben óvatosan oldalra húzta a néhány, vállfán lógó ruhát. Amikor meglátta a fából készült hátlapon az érdekes fém zárat, tátva maradt a szája meglepetésében. Megfogta a furcsa szerkezetet, és megpróbálta elfordítani. Hiába erőlködött fogcsikorgatva, a kiálló fogantyú nem mozdult. Közelebb hajolt, hogy jobban szemügyre vehesse az érdekes zárat. Még soha életében nem látott ilyen bonyolult, láthatóan házilag készített szerkezetet, ami tele volt kisebb-nagyobb kiálló fémlapokkal, rugókkal és benyomható gombokkal. Mivel nem jött rá a működési elvére, bosszúsan húzkodni kezdte a karokat és nyomkodni a gombokat. Egyszer csak halk kattanást hallott, mire felcsillant a szeme. Lassan nyomni kezdte a szekrény hátlapját, de az nem mozdult. Csalódottan húzta el a száját, és megnyomott egy másik gombot. Elakadt a lélegzete és kikerekedtek a szemei, amikor a fa lap, a zárral együtt megmozdult, és lassan résnyire nyílt. Egészen behajolt a szekrénybe, és kíváncsian tolta beljebb a titkos ajtót, hogy egészen kinyissa, amikor érezte,  hogy az félúton elakad, ezért egy erőteljes mozdulattal meglökte. 

A dörrenés olyan erővel töltötte be a szinte üres raktárt, mintha kézigránát robbant volna. A helyiségben ténykedő nyomozókat, ügynököket, technikusokat, helyszínelőket és mentősöket váratlanul érte a jellegzetes hang. Volt, aki megdermedt, mások ösztönösen a földre vetették magukat, Beckett-ék és az FBI ügynökei azonban, fegyverüket egy másodperc alatt előreszegezve, kutató tekintettel fordultak körbe a támadót keresve. Miközben egymást fedezve lépkedtek előbbre, Kate érezte, hogy az adrenalintól dübörgő szíve majd' szétveti a mellkasát, és valami megmagyarázhatatlan félelem szorítja össze a torkát. Sosem félt egyetlen akció során sem, ezért egy pillanatig nem értette, mi történt vele.

- Castle - suttogta maga elé a nevet, amikor bevillant, hogy percek óta nem látta az írót. Alig halt el a hangja, már meg is látta a raktár legtávolabbi sarkában, egy fal mellett álló szekrény előtt a fekvő alakot. Előretartott fegyverrel rohanni kezdett felé, miközben reménykedett, hogy a férfi csak ijedtségében vetette magát a földre, de hiába meresztette a szemét, hogy észrevegye a legkisebb mocorgást, a test mozdulatlan maradt. Hallotta a mögötte dobogó lábak hangját, szeme sarkából érzékelte, hogy az ügynökök a szekrény felé rohannak, de ő őt semmi más nem érdekelte, csak a földön fekvő férfi. Térdre vetette magát, miközben rettegve siklott végig tekintete golyó ütötte nyom, vagy vér után kutatva Castle testén, de semmilyen sérülést nem látott. Megkönnyebbülten sóhajtott, amikor észrevette a golyóálló mellénybe fúródott lövedéket a mellkas bal oldalán, a szív környékén, aztán egyik kezét a férfi feje alá tette, a másikkal kisimította a homlokába hulló hajszálakat, aztán megsimogatta az arcát.

- Castle! Castle! - szólongatta egyre kétségbeesettebben, és mivel a férfi nem reagált a hangjára, ujját a nyaki verőérre szorította. Annyira figyelt, hogy megérezze remegő ujjaival az apró, lüktető nyomást, hogy még levegőt sem vett. Egy pillanatra behunyta a szemét, és hálát adott még azoknak az erőknek is, amelyeknek a létezésében sem hitt, amikor megérezte az egyenletes, erőteljes pulzust.

- Itt az orvos! - hallotta meg Javi megnyugtató hangját közvetlenül mögötte, aztán megérezte, hogy a férfi ujjai a karjára fonódnak, és gyengéden, mégis határozottan húzzák el Castle mellől. Már éppen engedelmeskedni akart, hogy helyet adjon az odasiető két orvosnak, amikor az író szemhéjai megrebbentek.

- Castle! - suttogta gyengéden, és újra megsimogatta a férfi arcát, mire az lassan kinyitotta a szemét. Kate nézte, ahogy a pupillák egy szempillantás alatt húzódtak össze az erős fénytől, aztán a ködös tekintet lassan kitisztult, és megcsillant bennük a felismerés.

- Kate - lehelte alig hallhatóan Castle, és bágyadtan elmosolyodott, de amikor megmozdult, a mellkasába hasító fájdalomtól eltorzult az arca. - Nem Narniába vezet a szekrényben levő ajtó - nyögte gyermeki csalódottsággal a hangjában, mire Kate elnéző mosollyal, és tettetett rosszallással a szemében, megcsóválta a fejét, aztán  segített neki felülni.

- Rosszul gondolja, Castle! - lépett hozzájuk Jordan Shaw, miközben visszadugta fegyverét a tokjába. - Ha Narnia egy másik világ, akkor a szekrényben levő ajtó odavezetett, és magának majdnem sikerült odajutnia!

- És ott is lettek volna faunok meg beszélő hódok? Ja, és a Fehér Boszorkányt már legyőzte Aslan serege? - játszotta a gyereket tovább az író, de amikor meglátta Kate tekintetét, elhallgatott.

- Nem vicces - mondta halkan a nő, és arra gondolt, éppen csak legyőzte a félelmét, és máris életveszélybe került mellette a férfi. Talán mégsem kellett volna megváltoztatnia a döntését? - töprengett, miközben segített levenni a mellényt.

- Ha a kíváncsisága nem lenne olyan nagy, és nem nyúlkálna mindenhez, amiről azt sem tudja, hogy mi, akkor nem lett volna semmi baj - feddte meg az írót Jordan. 

Kate elgondolkodva pillantott a nőre, és arra gondolt, milyen igaza van. Castle nem azért került veszélyes helyzetbe, hogy részt vett az akcióban, hanem a saját kíváncsisága miatt.

- De hát nem lett semmi baj! - nézett a fölé magasodó nőre ártatlan arccal az író.

- De csak azért, mert nem engedtelek ide mellény nélkül - húzta fel a szemöldökét figyelmeztetően Beckett, de magában megmosolyogta a mellkasát dörzsölgető, megbánó arcot vágó férfit, aki gyorsan megpróbált témát váltani.

- Mi történt egyáltalán? - kérdezte, miközben hagyta, hogy a két mentős segítsen neki felállni, ami szédüléssel, és nagyobb fájdalommal járt, mint amire számított, de csak halkan nyögdécselt, nehogy a két nő még jobban leszidja.

- A gomb, amit megnyomott, élesített egy puskát, ami az ajtóra volt irányítva, és akkor sült el, amikor az ajtó nyílása elért egy bizonyos szöget - adott magyarázatot a történtekre Jordan. - Gondolom, ezzel akarta elérni, hogy ha véletlenül kiszabadulna a kötelékeiből Karen, és megpróbálna a titkos ajtón megszökni, halálos lövés érje. Tyson persze úgy alakította ki a zárat, hogy ha ő megy ki az ajtón, ne lépjen működésbe a szerkezet. No, de most vigyék! - szólt a két orvosnak. - Vizsgálják meg alaposan, és adjanak neki valami kíváncsiság elleni szert!

Castle durcás grimaszra húzta a száját, de nem szólt, csak a szívére tapasztott kézzel elindult a két orvos kíséretében az épület mellett álló mentőhöz. 

Beckett a fiúkkal, és az FBI embereivel átvizsgálta a szomszédos raktárt, és miközben megszemlélték, hogyan is működött Tyson csapdája, azon töprengett, vajon most már elmondhatják-e, hogy tényleg vége van. Amikor Kate kilépett az épületből, Castle egy jeges zacskót szorítva a mellkasára, éppen az egyik mentősnek magyarázott valamit.

- Jó, hogy jön, nyomozó! - lélegzett fel az orvos. - Mr. Castle nem akar bejönni velünk a kórházba - panaszkodott felháborodottan. 

Kate feltételezte, hogy a férfi percek óta próbálja meggyőzni az írót, eredménytelenül, és benne szövetségest remél, de nem értette, miért akarják bevinni Castle-t a kórházba, hiszen a golyó okozta zúzódáson kívül nem látszik rajta sérülés.

- Valami baj van? - kérdezte aggódva.

- Amikor hanyatt esett, beütötte a fejét. Van egy jókora púp a fején, és nem vallja be, de szerintem szédül - pillantott rosszallóan az író felé. - Jó lenne készíteni egy CT-t, hogy kiderüljön, nincs-e koponyaűri vérzés.

Castle durcás arcot vágva dörzsölte meg szabad kezével a tarkóját, miközben a másikkal úgy szorította a jeget a mellkasára, mintha attól függne az élete.

Kate a férfihoz lépett. Tekintetéből kiolvasható volt az aggódás és a harag is, de amikor végigsimított Castle fején, és a sűrű hajszálak között megérezte a jókora púpot, már csak aggódást érzett.

- Szédülsz? - kérdezte, miközben gyengéden a férfi álla alá nyúlt, és felemelve a fejét arra kényszerítette, hogy a szemébe nézzen.

Castle nyelt egyet, és pislogva próbált szabadulni Kate átható tekintettétől, de képtelen volt füllenteni a neki, ezért inkább kitért a válasz elől.

- Jól vagyok, és nem akarok kórházba menni - nézett esdekelve a rászegeződő zöldes-barna szemekbe.

- Szédülsz? - ismételte meg a kérdést Kate, és tekintete fenyegetően villant.

- Csak ... csak egy kicsit - vallotta be, de könyörgő tekintettel azonnal hozzátette: - de nem lesz semmi baj.

Kate egy pillanatig habozott, aztán mintha meggyőzte volna a férfi, beleegyezően bólintott.

- Rendben. Ha jól vagy, akkor gyere, megmutatom, milyen csapdát állított Tyson, amibe belesétáltál! - indult határozott léptekkel vissza a raktár felé.

Castle bocsánatkérő, de győzelemittas mosollyal pillantott a döbbent orvosra, ledobta a jeget, felkapta a mankóját, és Beckett után sietett. Alig tett meg pár lépést, forogni kezdett vele a világ, ráadásul a szédüléshez hányinger is társult. Kapaszkodót keresve lépett néhányat, kezét az épület falának támasztva előrehajolt, becsukta a szemét, és mélyeket lélegezve megpróbálta megnyugtatni háborgó gyomrát. 

Kate tudta, hogy gonosz dolog volt, amit tett, hiszen az első pillanatban látta a férfi tekintetén, hogy nincs jól, de nem volt türelme könyörögni neki, vagy meggyőzni, hogy jobb lesz bemenni a kórházba. Úgy érezte, ha a saját bőrén tapasztalja a rosszullétet, akkor legközelebb óvatosabb és szófogadóbb lesz. Amikor meglátta a szenvedő, sápadt arcot és a hideg verítéktől gyöngyöző homlokot, már bánta a döntését. Castle mögé lépett, és gyengéden végigsimított a hátán, aztán keze megállt a férfi derekán.

- Gyere, segítek! - mondta halk, szeretetteli hangon, amelyben már nem volt harag, csak féltés.

Castle teleszívta a tüdejét levegővel, lassan kifújta, aztán letörölte a verejtékcseppeket a homlokáról, ellökte magát a faltól, és kényszeredett mosollyal az arcán a nőre nézett.

- Lehet, hogy mégsem vagyok olyan jól.

A mentőorvos fejcsóválva nézett a nyomozóba kapaszkodó íróra, aki bizonytalan léptekkel közeledett felé.

- Hányinger? - kérdezte együtt érzőn, amikor meglátta a fal fehér arcot, mire Castle nagyot nyelve bólintott. - Enyhe agyrázkódása lehet, de ki kell zárnunk a veszélyesebb sérülés lehetőségét - mondta, miközben elvette Castle-től a mankót, és segített neki beszállni a mentőbe.

- Várjanak egy percet! - szólt az orvosnak Kate, és elviharzott.

Miközben Jordan Shaw-t kereste az immár két raktárban nyüzsgő rendőrök és ügynökök között, azon töprengett, volt-e már olyan alkalom, hogy Castle-t előbbre helyezte a munkájánál. Ahogy teltek a percek, egyre többször idézte fel az előző percek eseményeit, és egyre inkább tudatosult benne, hogy majdnem elvesztette a férfit. Karen Baker-t kiszabadították, Jordan és a fiúk mindent feltérképeznek, a helyszínelők pedig minden nyomot rögzítenek, ezért nem hitte, hogy fontos lenne maradnia, viszont van valaki, akinek szüksége van rá.

Castle kissé riadt tekintettel feküdt a mentőben, és  csendesen tűrte, hogy az orvos bekösse a bal karja vénájába az infúziót. Nem nézett a tűre, inkább a fehér, fém mennyezetre szegezte a tekintetét. Félt. Persze a bőrébe fúródó tűtől is kirázta a hideg, de sokkal jobban rettegett attól, hogy a történtek miatt Kate elbizonytalanodik, és megint elveszti. Dühösen összeszorította a száját, és ha tehette volna, falba verte volna a fejét, amiért óvatlan volt. Ha nem lett volna rajta a golyóálló mellény, vagy ha magasabbra lett volna állítva a puska, és a nyakát vagy a fejét találja el a lövedék, akkor már nem élne. Nem csoda, ha Beckett fél, hogy baj éri, amikor vele van! De vajon megígérheti-e Kate-nek tiszta lelkiismerettel, hogy soha többet nem sodorja magát veszélybe?

- Eljön velünk a nyomozó? - rántotta ki a kínzó gondolatokból az orvos türelmetlen kérdése.

- Nem tudom ... nem hiszem - válaszolt szomorúan. Nem az bántotta, hogy Kate nem hagy ott csapot, papot miatta, hiszen a hivatását végzi, amiért mindig is tisztelte, hanem az, hogy egyelőre nem lesz alkalma megtudni, hogyan reagál Kate a történtekre, és nem hagyja-e el újra.

- Akkor mire kell várnunk? - nézett ki az autó nyitott hátsó ajtaján az orvos türelmetlenül, mire Castle megpróbált felemelkedni, hátha megpillantja Kate sudár alakját.

- Ne-nem tudom - nyögte ki nehezen a szavakat az író, mert a mozdulattól úgy érezte, hogy beszakad a mellkasa.

- Nem várunk tovább - döntött az orvos. Becsukta az ajtót, aztán előre szólt a sofőrnek: - Induljunk!

Alig indultak el, a sofőr a visszapillantó tükörre meredve lassított, aztán megállt.

- A nyomozónő integet, hogy álljunk meg – fordult hátra, és tanácstalanul pislogott az orvosra, aki Castle felderülő arcát látva elmosolyodott.

- A barátnője? – kérdezte barátságosan.

- A menyasszonyom – mondta ki szomorúan a máskor oly kedves szót az író, aztán amikor észrevette, hogy az orvos szeme meglepetten összeszűkül a hangsúly miatt, folytatta: - Az esküvőnk előtti éjszakán elrabolt az az őrült sorozatgyilkos, aki a most kiszabadított nőt is fogva tartotta. 

- Elmaradt az esküvőjük? - kerekedett ki a férfi szeme. - És mikorra tervezik újra? - kérdezte kíváncsian, de választ nem kapott, mert abban a pillanatban kinyílt a mentőautó hátsó ajtaja, és Beckett nézett az orvosra megrovó tekintettel.

- Mondtam, hogy várjon meg! - lépett be a mentőbe.

- Azt mondta, várjunk egy percet - javította ki az orvos, miközben intett a sofőrnek, hogy indulhat. - Nem tudtuk, hogy el akar jönni.

Kate bosszankodva ráncolta a homlokát, és fújta ki a levegőt, de már nem foglakozott a magyarázkodással, hanem megfogta Castle kezét, és átható tekintettel a szemébe nézett.

- Hogy vagy?

- Már nem szédülök ... annyira - húzta kényszerű mosolyra a száját a férfi, de mivel Kate nem szólt, csak a további válaszra várva kérdőn felhúzta a szemöldökét, nyelt egyet, és megadta magát a nő akaratának. - Nincs hányingerem ... csak ... csak egy kicsit kavarog a gyomrom - mondta kisebbítve a valóságban érzett kellemetlen érzést, miközben kerülte Kate tekintetét, és inkább úgy tett, mintha az infúziós palackot tanulmányozná. Nem akart kórházba menni, ott maradni pedig végképp nem!

Kate pár pillanatig aggódva nézte az arcot, aminek minden rezdülése nyitott könyv volt a számra, így pontosan tudta, hogy füllent a férfi, és szépíti a dolgokat, aztán szeretettel végigsimított az arcán.

Castle a gyengéd érintésre behunyta a szemét, de a megnyugtató érzés nem tudta kiűzni fejéből az orvos kérdését. Bár az, hogy Kate otthagyta a tetthelyet azért, hogy elkísérje a kórházba, melegséggel töltötte el, mégis nyugtalanította a kérdés, vajon a mai nap után nem fog-e Kate újra attól félni, hogy baj érheti, ha együtt maradnak. És mikorra tervezik újra? - zakatolt a fejében a kérdés, amitől egyre jobban szorongott. Lesz egyáltalán esküvőjük? 

- Rosszul van? - tört át a kínzó gondolatokon az orvos hangja, mire felnézett.

- Ne-nem.

- Csak mert olyan kétségbeesett arcot vágott. 

- Csak elgondolkodtam valamin - mondta halkan az orvosnak, de közben Kate szemébe nézett.

Az út további részét csendesen tették meg. Castle örült, hogy az orvos nem hozta elő újra  az esküvőt, bár Kate reakcióiból valószínűleg választ kapott volna a lelkét mardosó kérdésekre, szerette volna, ha négyszemközt beszélik meg ezt a sorsukat befolyásoló kérdést.

Mialatt Castle-n elvégezték a CT-vizsgálatot, Beckett a folyosó műanyag székén ülve a falnak vetette a fejét, és azon töprengett, hányszor kell még kétségek között várakoznia egy kórházi folyosón ülve, és rettegni, hogy nem lett-e komoly baja Rick-nek. Jordan szavai jutottak eszébe. Egyre jobban hitt abban, hogy Castle-re a legnagyobb veszélyt nem ő, és nem egy-egy nyomozás jelenti, hanem a saját kíváncsisága. 

A vizsgálóból kilépő orvos arca nyugodt volt, Kate mégis összeszorult gyomorral állt fel, és lépet felé. 

- Mr. Castle hozzátartozója? - kérdezte az idősödő, fáradt tekintetű férfi, és miután Kate bólintott, folytatta. - A CT nem mutat sérülést, de enyhe agyrázkódása van, ezért kap még egy infúziót, ami segít a sérült idegpályáknak regenerálódni. Egy napra benn tartom megfigyelésre. Gondolom, elég sokat mászkálhatott a mankóval, mert elég dagadt a bokája - nézett kérdőn Kate-re, aki megkönnyebbülten elmosolyodott.

- Igen, de már vigyázok rá.

Hirtelen kinyílt a vizsgáló ajtaja, és egy ijedt tekintetű, fiatal nővér dugta ki a fejét rajta.

- Doktor úr! A beteg haza akar menni - csendült kétségbeesetten a hangja, mintha attól félne, hogy az idős férfi megrója, amiért enged a beteg akaratának.

 Az orvos bosszúsan megcsóválta a fejét, sóhajtott, aztán türelmet erőltetve magára, barátságos hangon kezdte kioktatni a nővért.

- Isabel! Mondtam, hogy ne engedje, hogy a szép szavak és egy ártatlan tekintet engedékennyé tegye. Legyen határozott, és értesse meg a beteggel, igaz, hogy a saját felelősségére hazamehet, de nem ez lenne élete legjobb döntése!

Beckett nézte a riadtan pislogó fiatal lányt, a naiv tekintetet, és elmosolyodott. Egy ilyen lányt egy pillanat alatt levesz a lábáról Castle a sármos mosolyával, kisfiús tekintetével és néhány szóvirággal.

- Majd én beszélek vele - mentette meg Kate a nővért a kellemetlen helyzetből, amiért egy hálás mosoly volt a jutalma. 

Castle a vizsgálóágy mellett állt, egy lábon egyensúlyozva előrehajolt, és egyik kezével az ágy támlájába kapaszkodva próbálta elérni a földön heverő mankóját. 

- Castle! - szólalt meg vészjósló hangon Kate, és összehúzott szemekkel, szigorú tekintettel nézte az éppen nagyot nyögő férfit, aki a hangra egy pillanatra megdermedt, aztán kiegyenesedett, és megfordult.

- Nincs semmi bajom - mosolygott tettetett magabiztossággal Kate-re, aki szótlanul nézett vele farkasszemet. Castle nyelt egyet, és a mosoly lassan lehervadt az arcáról, de még nem adta fel a próbálkozást. - Már jól vagyok, csak ezt az izét kell kiszedetni a kezemből - pillantott a karjában elhelyezett branülre grimaszolva - aztán mehetek haza.

Kate sóhajtott egyet, és karba fonta a kezét, de még mindig nem szólt.

- Kérlek! Mondd, hogy hazamehetek! - fogta a férfi könyörgőre, de mivel kiolvasta Kate szeméből a nemleges választ, beletörődve a sorsába, sóhajtott egyet. - Jó, egy napot maradok - mondta duzzogva, aztán morogva hozzátette: - de csak azért, hogy lásd, nem vagyok felelőtlen.

A Kate arcán megjelenő, alig észrevehető mosolyt csak abból lehetett érzékelni, hogy ellágyultak a vonásai. Amióta belépett a vizsgálóba, most szólalt meg először.

- Felelőtlen? - kérdezte színlelt értetlenséggel. - Mikor voltál te felelőtlen?

- Na, jó! Elismerem, hogy nem kellett volna babrálnom a zárral, de hát ki gondolta, hogy Tyson telerakja csapdával a helyet - adta meg magát a férfi, és beleült a kerekes székbe, hogy a szobájába tolhassák.

Isabel szájtátva figyelte a két embert, aztán csodálattal fordult Beckett felé.

- Hogy csinálta? Én könyörögtem, fenyegettem, mindenféle rémséget felvázoltam, hogy milyen következménye lesz, ha nem marad itt, mégsem tudtam rá hatni, maga meg egy szó kimondása nélkül rávette, hogy engedelmeskedjen.

Beckett sejtelmesen elmosolyodott, Castle pedig durcásan elhúzta a száját, aztán megpróbálta megvédeni magát, miközben a nővér a szobája felé tolta.

- Nehogy azt higgye, hogy csak úgy engedelmeskedem! Felnőtt férfi vagyok, és ...

A két nő összemosolygott Castle mögött, és amíg a férfi azt taglalta, hogy az ő felelősségteljes döntése volt, hogy a kórházban tölt egy napot, Beckett a nővér felé fordult, és hang nélkül formálta a szót: férfiak. Isabel cinkosan elnevette magát, és ösztönösen a szája elé kapta a kezét, hogy elfojtsa a kacagása hangját, de elkésett, mert Castle gyanakodva hátranézett. 

- Ti most kinevettek engem?

- Csak egy kicsit, Castle - villant huncut fény Kate tekintetében.

Néhány perc múlva Isabel betolta a beteget a szobába, a kórházi hálóinget az ágyra készítette, aztán magukra hagyta őket. Castle óvatosan felállt a kerekes székből, és kissé bizonytalanul az ágy szélére ült. Remélte, hogy Kate nem vette észre, hogy még mindig szédül egy kicsit, de legalább a hányinger nem kínozta.

- Szóval, nélküled fogom tölteni az éjszakát - mondta bánatos arccal, és azt várta, hogy Kate mosolyogva tesz egy csipkelődő megjegyzést a mondatra, de a nő elkomolyodott, megállt vele szemben, végigsimított az arcán, majd az álla alá nyúlt és gyengéden megemelte a fejét, hogy ránézzen.

- Meghalhattál volna. Az a legkevesebb, hogy egy éjszakát ki kell bírnom nélküled - mondta halkan.

Castle nézte a neonfénytől zöldben játszó gyönyörű szemeket, amelyek magabiztosan szegeződtek rá. Érezte, hogy ez a magabiztosság annak szól, hogy biztos a döntésében, csak az nem tudta, hogy melyikben. A félelem jeges kézként szorította össze a szívét a tudatra, hogy Kate újra elűzi maga mellől azért, nehogy még egyszer életveszélybe kerüljön. Vett egy nagy levegőt, és komolyan a nőre nézett.

- Tudom, hogy mit gondolsz arról, ami a raktárban történt - kezdte rekedt hangon, összeszorult torokkal. - Igen, veled voltam egy akcióban, és veszélybe került az életem, de nem miattad Kate! Meggondolatlan voltam, kíváncsi és felelőtlen. Elismerem minden hibámat, és ha akarod, soha többet nem megyek akció közelébe sem, vagy megváltozom, csak kérlek, ne mondd, hogy újra elhagysz - csuklott el a hangja az utolsó szavaknál, és lélegzetvisszafojtva várta a választ.

Kate nézte a könnytől elhomályosuló szemeket, az őszinte, gyermeki ártatlanságú, könyörgő tekintetet, aztán finoman végigsimítva a kissé borostás bőrön, két tenyerébe fogta a férfi arcát.

- Nem akarom, hogy megváltozz - mondta komolyan. - Így szeretlek, amilyen vagy. Ha nem ilyen lennél, soha nem szerettem volna beléd - mosolyodott el, és anélkül, hogy megszakította volna a szemkontaktust, lassan közelebb hajolt. Amikor látta, hogy a férfi vágyakozva behunyja a szemét,  gyengéden megcsókolta. Ajkuk puhán találkozott, de az érzésben most kevesebb volt az érzékiség, és több a szerelem.

Kate kissé hátrébb húzódott, és megvárta míg Castle újra a szemébe néz.

- De mielőtt legközelebb a frászt hozod rám, jusson eszedbe, hogy rendkívül gazdag a fantáziám, ha a büntetések kitalálásáról van szó - mondta.

Castle nyelt egyet. Tudta, hogy ez a mondat más körülmények között talán évődve vagy pajkosan hangzott volna el, de most számára ez volt a világ legkomolyabb mondata. Kissé hitetlenkedve, mint aki nem mer hinni a fülének, nézett a nőre.

- Akkor ... ez ... ez most azt jelenti, hogy ...?

- Igen, Castle! Azt jelenti, hogy nem menekülsz a karmaim közül - mosolygott most már huncut tekintettel Kate, ami azonnal oldotta a férfi feszültségét.

- Mindig is a karmai közé akartam kerülni, Beckett nyomozó - mosolygott vissza régi, csibészes mosolyával Castle, miközben érezte, hogy a boldogság, mint valami simogató hullám, árad szét benne.

- Gyere, levetkőztetlek! - kezdte kigombolni a férfi ingét Kate, és ahogy ujjai hozzáértek a sima bőrhöz, érezte, ahogy Castle megfeszül. - Fáj? - kérdezte, miközben széthúzta az inget, és aggódva nézte a golyó okozta zúzódást a szegycsont bal oldalán.

- Nem, csak olyan sokáig vágytam hiába az érintésedre, hogy most nem tudok betelni vele.

Kate még a vallomás ellenére sem tudta elvonni tekintetét a sérülésről, hiába jutott el tudatáig a szavak jelentése, mintha valami láthatatlan erő fogva tartotta volna. Miközben az apró bevérzésektől kékes-vöröses foltot nézte, ujjával finoman megérintette a sérült bőrt.

- Ha nincs rajtad a mellény, pont a szívedbe fúródott volna - szólalt meg halkan.

- De volt rajtam mellény, mert te addig nem engedtél oda, amíg fel nem vettem - fogta meg a nő kezét Castle, aztán a szájához vonta, és leheletnyi csókot nyomott a tenyérbe. - Te vigyázol rám, hogy ne csináljak annyi hülyeséget - mondta komolyan, aztán elmosolyodott és színpadiasan sóhajtott egy nagyot. - Már három nő akar rávenni, hogy felnőttként viselkedjek.

Kate megint elcsodálkozott, hogyan tudja a férfi egy pillanat alatt oldani a feszültségét.

- Na, gyere Ricky fiú, bújj ki az ingből! - mondta szerető, anyáskodó hangsúllyal, aztán amikor Castle már csak egy nadrágban támaszkodott az ágy szélének, kihívóan elmosolyodott, és kioldotta a férfi derékszíját. - Akkor lássuk, hogy kisfiú vagy, vagy férfi!

- Ha engedted volna, hogy hazamenjek, már ma este bebizonyítottam volna, hogy igazi férfi vagyok ... de ... de ezt miért is kell bizonygatnom? - kérdezte kissé sértetten, miközben elakadt a lélegzete, amikor Kate lehúzta sliccén a cipzárt. 

- Nem kell bizonyítanod, de valld be, hogy a tested és a gondolkodásmódod nincs szinkronban egymással. Az egyik férfivá érett, a másik kisfiú maradt.

- De éppen ezért szeretsz, igaz? - húzta pimasz, kissé öntelt mosolyra a száját a férfi, mire Kate az égnek emelte a szemét, és tettetett bosszankodással megingatta a fejét. Amikor azonban lehajolt, hogy lecibálja az íróról a farmert, és előrehulló dús haja eltakarta az arcát, jólesően elmosolyodott. Már nem tudott volna élni ezek nélkül az apró csipkelődések nélkül, mégis, hirtelen úgy érezte, az elmúlt órák eseményei után jólesett ugyan a szokásos könnyedség, mégis sokkal nagyobb jelentőséggel bír, hogy akár el is veszíthette volna a férfit, ezért amikor Castle lefeküdt, és ő gondoskodó mozdulattal betakarta, komoly, elgondolkodó tekintettel nézet rá. Leült az ágy szélére, aztán finoman végigsimított a férfi arcán.

- Igen Castle, szeretem benned ezt a kettősséget - mondta halkan. - Tudom, hogy tudsz komoly, felelősségteljes, elszánt, bátor, sőt vakmerő is lenni, főleg, ha a szeretteidről van szó, ugyanakkor játékos, kíváncsi, ártatlan, sérülékeny lelkű kisfiú is. 

Nézte, ahogy Castle arcvonásai megváltoznak, és megjelenik tekintetében az önfeledt boldogság. Lassan közelebb hajolt. Lehelete már cirógatta a férfi bőrét, ajka már majdnem megérintette a keskeny, vágyakozva elnyíló ajkakat, amikor suttogva megszólalt.

- De a felelőtlen, ellenkező, pimasz kamaszt ki nem állhatom benned!

Kate érezte, hogy a férfi lélegzete elakad a közelségétől, szavai azonban csak késve értek el a tudatáig, így mielőtt ellenkezhetett volna, gyengéden megcsókolta.

Az érintés puha volt és édes. Castle becsukta a szemét, és miközben minden idegsejtje megborzongott, mélyen magába szívta Kate illatát, és arra gondolt, életük talán legkomolyabb csókját éli át ebben a néhány másodpercben. Oly sok vívódás és újabb veszély után is mellette marad Kate, mert olyannak szereti, amilyen, és nem akarja megváltoztatni. Igaz, soha nem is akarta.

Kate lassan eltávolodott, és újra végigsimított a férfi arcán.

- Semmi ellenkezés? - kérdezte mosolyogva.

- Most mondtad, hogy azt ki nem állhatod - húzta fel a vállát Castle, és pontosan tudta, mit vár Kate, ezért arcára öltötte kisfiúsan sármos mosolyát.

Tekintetük összefonódott, és hirtelen mindketten úgy érezték, mintha ugyanott folytatódna az életük, mint Tyson felbukkanása előtt. Vagy már soha nem lehet minden olyan, mint régen? - jelent meg a kétkedés mindegyikükben egy pillanattal később.

A belépő Isabel nővér zavartan torpant meg az ajtóban, aztán megköszörülte a torkát, mire Kate felállt, az ágy végéhez lépett, és onnan figyelte, ahogy szakszerű mozdulatokkal beköti az infúziót a Castle karjában levő branülbe.

- Ez segít, hogy ne szédüljön - pillantott fel félénken a betegre. - A jeget tegye a mellkasára, ha fáj! - mondta, aztán Kate-re nézett. - Pihennie kell - csendült jelentőségteljesen a hangja, mire a nyomozó elmosolyodott.

- Nekem is mennem kell. Később még bejövök - fordult a szomorkás beteg felé, és biztatóan megfogta a kezét.

- Az infúzióban van egy kis nyugtató, ezért Mr. Castle néhány óráig biztosan aludni fog, de ne féljen, vigyázni fogok rá - mondta magabiztosabban a fiatal nővér.

Mire Kate az ajtóból visszanézett, az író már hosszan pislantva, bágyadtan mosolygott rá.

Castle nem tudta, mennyi idő telt el, de a szobában már sötét volt, csak az ajtó feletti lámpa sejtelmes fénye derengett a szobában. A branül helyén már csak egy ragtapasz volt a karján, és mellkasáról is levette valaki a jeget. Körbenézett, aztán csalódottan csukta be a szemét. Titkon abban reménykedett, hogy amikor felébred, Kate-t az ágy mellett találja. Persze lehet, hogy volt itt, csak ő még aludt, de az is lehet, hogy elhúzódott a papírmunka, és csak később jön - töprengett. Vágyott a közelségére. Kate előtt úgy tett, mintha nem történt volna semmi komoly a raktárban, de nagyon is mélyen érintette, hogy akár meg is halhatott volna. A halál közelsége emlékeztette, milyen fontos, hogy minden pillanatot kihasználjon, amit Kate-el tölthet, ezért szerette volna maga mellett tudni.

Nyílt az ajtó. A hangra nagyot dobbanó szívvel nyitotta ki a szemét, de csak Isabel nővér surrant be halkan.

- Á!  - kapta a kezét ijedten a szívéhez a nő, aztán megkönnyebbülten felsóhajtott. - Azt hittem, még alszik - magyarázkodott, amikor Castle felé fordult. - Hozok vacsorát - indult az ajtó felé.

- Nővér! - szólt utána a férfi, mire a nővér megtorpant. - Volt itt Beckett nyomozó?

- Igen, ott üldögélt az ágya mellett, aztán telefonhívást kapott, és el kellett mennie. Volt itt az édesanyja és a lánya is - mondta, aztán sietve kilépett az ajtón. 

Castle nagyot sóhajtott, mire a mellkasába hasító fájdalom tudatta, hogy jobb lesz, ha beéri kisebb levegővételekkel. Fájdalmas arccal dörzsölgette meg a golyó okozta zúzódást, miközben arra gondolt, hogy talán jobb is, hogy átaludta a napot, legalább megúszta az anyjával és az Alexis-szel való találkozást, és elodázhatja a magyarázkodást. A nővér hamarosan meghozta a vacsoráját, de nem volt étvágya. Már nem kavargott a gyomra, mégsem kívánt enni. Gondolatai újra meg újra visszakanyarodtak a megmentett nőhöz és Tyson-hoz. Ha nem rabolta volna el a legbetegebb lelkű ember, akivel valaha személyesen találkozott, akkor most otthon vacsorázna Kate-tel, megnéznének egy jó filmet, miközben élveznék a provans-i nap érlelte szőlőből készített vörösbor aromás ízét, aztán az ágyban Kate hozzákucorodna, és ő boldogan húzná közelebb, hogy minden sejtjével érezhesse. Ahogy elképzelte a pillanatot, fantáziája életre kelt, és szinte érezte a friss tusfürdő illatát, Kate testének melegét, simogató leheletét, a selymes hajzuhatagot, ahogy csiklandozza egy tincs az arcát. Látta maga előtt, ahogy a finom, apró ujjak végigsiklanak a mellkasán, és az összetartozásukat jelképező karikagyűrűn megcsillan a fény. Hirtelen olyan düh uralkodott el rajta, amit már régen érzett. Ha nincs Tyson, Kate a felesége lenne, és nem kellett volna szenvednie, félnie, ahogy neki sem kellett volna életveszélybe sodornia magát csak azért, hogy segítsen neki legyőzni a félelmét, és visszaszerezze. Hirtelen eszébe jutott, hogy amikor a bokáját röntgenezték az ejtőernyő nélküli ugrás után, nem tudta, hogy Kate Tyson-t ment kihallgatni, csak később szembesült azzal, hogy a gyilkost is abban a kórházban őrizték. Azaz itt! Nyelt egyet. A harag úgy áradt szét a testében, mint a sivatagban a csörgőkígyó mérge. Lassan felkelt. Néhány másodpercig állt az ágy mellett, hogy megbizonyosodjon róla, hogy nem szédül, aztán megkereste a ruháit, és felöltözött. A mankóra támaszkodva az ajtóhoz bicegett, és óvatosan kikémlelt rajta. A folyosón a késői óra ellenére is hozzátartozók várakoztak, betegeket toltak az ápolók, és műtősruhába öltözött, nyúzott arcú, fáradt tekintetű orvosok siettek a pihenőszoba felé. Magabiztosan lépett ki az ajtón, és indult a lift felé. Már csak azt kellett kitalálnia, melyik emeleten őrzik Tyson-t. Még nem tudta, hogyan éri el, hogy beengedje a gyilkoshoz az őr, de úgy gondolta, addig majd kitalál valamit, vagy improvizál.

Minden emeleten megállította a liftet, de egészen a hatodikig nem látott semmi figyelemre méltót, ott azonban azonnal feltűnt neki, hogy a folyosót kettészelte egy vastag, zárt acélajtó, rajta a "Belépés csak rendőrségi engedéllyel!" felirat.

Már másodpercek óta állt az ajtó előtt, és azon gondolkodott, hogyan érhetné el, hogy engedély nélkül beengedjék, amikor a folyosó egyik székén egy ottfelejtett magazinra lett figyelmes. Az újság nem volt éppen friss, de talán éppen ez lesz a szerencséje! Izgatottan pörgette ujjai között a lapokat, aztán hirtelen megállt, és elégedetten elvigyorodott. A kétoldalas cikk tetején hangzatos cím virított: "Sorozatgyilkos az író markában!", a hasábokat megszakító alcímek pedig arra utaltak, hogy a cikk Tyson elfogásáról szólnak. Az egyik oldalon saját képét látta viszont, amelyen karba tett kézzel, fölényesen mosolygott az olvasóra, a másikon pedig Kate-et, amint fegyverét két kézzel előre tartva, szigorú tekintettel néz a távolba. Kihajtotta a magazint a cikknél, és magabiztosságot sugárzó arccal az ajtó melletti csengő felé nyúlt. Abban a pillanatban azonban egy dühös hang csattant mögötte, amitől összerezzent, és úgy kapta el a csengőről a kezét, mintha az megégette volna az ujját.

Abban a pillanatban azonban egy dühös hang csattant mögötte, amitől összerezzent, és úgy kapta el a csengőről a kezét, mintha az megégette volna az ujját.

- Mr. Castle! - hallotta meg a jól ismert hangot, ami gyakorta ejtette ki a nevét ezzel a jellegzetes, kissé hitetlenkedő, ugyanakkor fenyegető hangsúllyal. - Mit keres maga itt?

Miközben megfordult, ártatlan műmosolyt erőltetett magára, és már nyitotta a száját, hogy eljátssza Victoria Gates kapitánynak, csak tévedésből keveredett erre a folyosóra, amikor elakadt a szava, mert a Vaslady mögött Kate állt földbe gyökerezett lábbal.

- Én ... szóval ... én csak ... - kezdte dadogva, de Gates villámokat szóró szemmel felemelte a kezét, jelezve, hogy nem kíváncsi mindenféle mondvacsinált kifogásra.

- Beckett nyomozó! - fordult a nő számon kérő tekintettel beosztottja felé. - Nem azt mondta, hogy Mr. Castle-t benn fogták a kórházban megfigyelésre?

Kate, akiben meglepetésében bennakadt a szó, amikor meglátta a férfit a lezárt folyosórész előtt, vett egy nagy levegőt.

- De igen, Uram! Négy emelettel lejjebb kellene aludnia a karjába kötött infúzióval, és jéggel a mellkasán - tette hozzá sóhajtva.

Gates hol a nyomozóra, hol az íróra pillantott, aztán rosszallóan megcsóválta a fejét.

- Jól meggondolta? Biztos, hogy hozzá akar menni? Rosszabb, mint egy szófogadatlan gyerek! - fordult Beckett felé, aki látta a nő szája sarkában bujkáló mosolyt, és Castle ijedt, kissé sértett ábrázatát is.

- Igen, biztos, Uram! A felesége szeretnék lenni - mondta magabiztosan ejtve ki a szavakat, miközben szerelmes tekintettel, mosolyogva Castle szemébe nézett.

- Akkor tanulja meg fegyelmezni! - váltott újra keményre a kapitány hangja, aztán végigmérte a zavartan toporgó írót. - Az, hogy nem engedelmeskedik a nyomozónak, a kettejük dolga, de ha a kapitányságomon akar maradni, nem tűröm el, hogy megszegje az utasításaimat. Annak ellenére részt vett az akcióban, hogy hazaküldtem - szűkült össze haragosan a szeme. - Szerencséje, hogy Shaw ügynök meggyőzött, hogy ha maga nincs, az a szerencsétlen nő a raktárban már halott lenne -  tette hozzá megenyhülve. - Most pedig ne akarjon magyarázkodni! Pontosan tudom, miért jött - nyomta meg a csengőt, aztán aktatáskájából elővette az engedélyt és az azonosításhoz szükséges iratait.

Az ajtó kinyílt, két fegyveres őr ellenőrizte Gates kapitány és Beckett papírjait, és a két nő, magára hagyva a csalódottan álló Castle-t, belépett az őrzött folyosóra.

Az író lehajtotta a fejét, és tehetetlen dühében fújtatott egyet, és vágott egy grimaszt, amikor az ajtó újra kinyílt, és az egyik egyenruhás őr dugta ki rajta a fejét.

- Gates kapitány utasítása, hogy maradjon itt - mondta, és már el is tűnt az ajtó mögött.

Castle meglepetten pislogott, aztán nyelt egyet. Egy darabig tétován ácsorgott, végül leült egy műanyag székre, egy másikra pedig feltette fájós lábát. Nem tudott másra gondolni, mint hogy a kapitány folytatni akarja a leszúrását, és a kiokítását a fegyelemről és az engedelmességről, mert mi másért kellene itt várnia. Mindenesetre úgy gondolta, jobb, ha nem vívja ki újból a haragját, ezért engedelmesen várt.

- Látom, még mindig meg tudja lepni - mondta mintegy mellékesen a kapitány, miközben aktatáskájából néhány iratot vett elő a rendőrség számára fenntartott kis irodában, mire Kate bólintott. Érezte, hogy a kapitány Castle-ről akar beszélni, ahogy azt is, milyen nehezen áll neki a mondandójának, ezért hallgatott, és türelmesen várt. - Nem lesz egyszerű vigyázni rá - folytatta Gates Kate szemébe nézve - de az égiek is segítenek. Tudja! Rossz pénz nem vész el!  - mosolyodott el egy pillanatra, aztán elkomolyodva folytatta. - Különleges ember, és maguk különleges párost alkotnak. Igaz, hogy Mr. Castle az idegeimre megy, de el kell ismernem a különleges képességeit. Szeretném, ha tudná, hogy ha segítségre van szüksége, hogy megvédje, rám mindig számíthat.

Kate döbbenten hallgatta a Vaslady utolsó szavait. Meglepetésében elnyílt a szája, és még pislogni is elfelejtett. Mindenre számított, csak arra nem, hogy egyszer ilyet halljon a kapitány szájából.

- Köszönöm - nyögte zavarában, de úgy tűnt, a nő már nem figyel rá, mert az iratokkal a kezében Tyson szobája felé indult.

A sorozatgyilkos ugyanolyan magatehetetlenül feküdt az ágyban, mint amikor legutóbb látta, de Kate most először látott csalódást és dühöt az arcán, miközben Gates kapitány felvázolta a raktárban történteket, és tájékoztatta a férfit az újabb vádakról.

- Szóval életben maradt az a szuka - szűrte gyűlölettel a szavakat a fogai között.

- Igen, Mr. Castle-nek köszönhetően megmenekült Karen Baker, sőt, a rejtekajtó mögé készített csapdájába sem sétált bele senki - vetette oda lekicsinylően a kapitány szemrebbenés nélkül, noha tudta, éppen Castle volt az, aki belesétált a csapdába, de nem akart azzal örömöt okozni egy gyilkosnak, hogy elárulja, majdnem sikerült megölnie az írót.

Kate figyelte, ahogy a szavak hallatán Jerry Tyson ajka remegni kezd, de szeme gyanakvóan szűkült vékony vonallá.

- Hazudik! - mondta gúnyosan. - Az író ki nem hagyná, hogy eljöjjön hozzám, és diadalittasan a szemembe vágja, hogy legyőzött. Ha jól sejtem, ő sétált bele a csapdámba. Sajnos nem halt meg, különben a nyomozó szeme ki lenne sírva - nézett ridegen Beckett-re, aztán átható tekintettel végigmérte. - Elég megviseltnek látszik - állapította meg. - Talán megnyomorítottam élete szerelmét? - húzta hideg, gúnyos mosolyra a száját.

- Elég legyen! - sisteregtek Gates kapitány szavai. - Gondoskodom róla, hogy soha, senkinek ne tudjon többé ártani - mondta, aztán egy másodperc múlva fölényes magabiztossággal közelebb hajolt a férfihoz, és szinte suttogta a szavakat. - Nagyon nagyot téved!

Kate először a kívülálló nyugalmával, megvetően figyelte Tyson minden rezdülését, miközben az hallgatta az ellene felhozott újabb vádakat, de amikor Castle halálán, vagy megnyomorításán kezdett gúnyolódni, összeszűkült a gyomra, és úgy érezte, ha még egy mondatot mond a férfi, nem tud uralkodni a feszültségén. Ha Gates nem állította volna le Tyson elmélkedését, lehet, hogy nekiesett volna a férfinak. Néhány másodpercig szégyenkezve gondolt arra, hogy ez az elvetemült sorozatgyilkos még mindig képes arra, hogy kihozza a béketűrésből, de nem értette, miért. Aztán arra gondolt, az egyetlen dolog, amikor nem tud uralkodni az érzelmein, ha bántják, vagy bántani akarják a szeretteit. Tyson pedig azt az embert akarta bántani, akit őszinte, igaz szerelemmel szeretett. Összeszorította a száját, hogy ne mondjon semmit, nehogy a férfi belekapaszkodjon a szavaiba, és újra megtépázza az önuralmát. Hálás volt Gates-nek, amiért néhány mondattal megsemmisítette Tyson-t, de nem állhatta meg, hogy mielőtt kilépett a szobából, vissza ne nézzen a gyilkosra.

Tíz perc telhetett el, amikor Castle türelmetlenül újra az órájára nézett, már vagy huszadszor, amióta a két nő bement az elzárt területre. Idegesen babrált a bokarögzítő csatjával, aztán a mankóra támaszkodva felállt. Úgy érezte, képtelen még egy percig ülve maradni. Tett néhány lépést a zárt ajtó felé, hátha meghallja a bentről kiszűrődő hangokat, miközben újra az órájára pillantott. Ijedtében hátrahőkölt, és a szívéhez kapott, mert az ajtó váratlanul olyan erővel vágódott ki, hogy majdnem orrba csapta.

- Az a mocsok ... Szívem szerint megfojtogattam volna, hogy legalább egy kis ideig érezze, mit éltek át az áldozatai - száguldott ki az ajtón dühöngve Victoria Gates.

Castle elhűlve nézte a kapitányt, aztán kérdőn az ideges tekintetű, láthatóan feszült Beckett-re nézett. Fogalma sem volt, mi váltott ki akkora dühkitörést a Vaslady-ből, amilyet még ő sem tudott előidézni, de nem volt ideje töprengeni, mert a nő hirtelen elhatározással megállt előtte, és feldúlt arccal, haragtól izzó barna szemeivel ránézett.

- Be akart menni hozzá? - tette fel a költői kérdést. - Hát most bemehet! Sőt!  - fordult Kate felé. - Beckett nyomozó, megparancsolom, hogy kísérje Jerry Tyson-hoz Mr. Castle-t, és vigyázzon rá, ne csináljon semmi meggondolatlanságot, amivel veszélyeztetné a vádemelést.

Castle tátott szájjal nézett a kapitány után, aki újra csengetett a lezárt folyosó ajtaján, és kapitányi jelvényét az egyenruhás őr orra elé tartva utasította azt, hogy engedje őket a fogvatartotthoz.

- Beckett! Éreztessék meg vele a vereség keserű ízét - intett fejével Gates Tyson szobája felé, aztán otthagyta a két döbbenten ácsorgó embert, és a lifthez sietett.

- Mi ez az egész? - kérdezte Castle, miközben figyelte, ahogy a kapitány alakja eltűnik a felvonó összezáródó ajtaja mögött.

- Tyson azon gúnyolódott, hogy biztos azért nem vagy velünk, mert belesétáltál a csapdájába, és vagy meghaltál, vagy megnyomorított - adott magyarázatot Kate a kapitány viselkedésére. Tudta, hogy csak azért engedi az írót a gyilkos közelébe, hogy megalázza, és szembesítse a képzelgése hamisságával.

- Hát, tulajdonképpen belesétáltam - nyelt egyet zavartan Castle, és kínos mosolyra húzta a száját.

- De ezt Tyson-nak nem kell tudnia - mosolyodott el cinkosan Kate. - Elég, ha látja, hogy életben vagy, és nem sérültél meg - mondta, miközben közelebb lépett az íróhoz, és az ingén begombolt még egy gombot, hogy ne látszódjon ki a zúzódás, aztán nem tudta megállni, hogy finoman végig ne simítson a széles mellkason. - Készen vagy? - kérdezte, mire Castle nyelt egyet, és elszánt tekintettel bólintott.

- Készen vagy? - kérdezte, mire Castle nyelt egyet, és elszánt tekintettel bólintott.

Beckett-tel ellentétben, ő nem találkozott a gyilkossal, amióta szétlőtte a kezeit és a térdeit. Az emlék rossz érzést keltett benne, mert arra emlékeztette, hogy van egy olyan énje, amiről ő maga sem tudott, és amivel nem szívesen szembesült. Nem gondolta, hogy tud kegyetlen lenni. Hiába talált mentséget és magyarázatot a tettére, a keserű érzés már örökre megmarad benne. 

Az őr készségesen nyitotta ki a kórterem ajtaját, de Beckett, mutatóujját Castle mellkasának érintve, megállásra késztette a férfit, és egyedül lépett be a szobába.

- Nocsak, Beckett nyomozó! - emelte fel érdeklődve a fejét Tyson, és szinte lerítt róla az öröm: most, hogy egyedül lehet a nővel, újra kínozhatja a lelkét. - Csak nem hiányzott egy kis beszélgetés velem?

Szeme izgatottan megcsillant a lehetőségre, hogy lecsaphat az áldozatára, de a következő pillanatban megérezte a nő magabiztosságát, és tekintetében megjelent a gyanakvás.

- Hoztam magának egy látogatót - szegte fel a fejét Kate, és megvetően nézett a férfira, mintha kegyet gyakorolna azzal, hogy egyáltalán szóba áll vele. 

Tyson az ajtó felé fordult, és amikor meglátta a mankóra támaszkodó, de egyébként egészségesnek látszó írót, megrándult az arca.

- Hm ... Hát túlélte? Azért remélem, örökre sánta marad - csengett keserűség a rosszindulatú megjegyzésben.

Castle feszültsége egy pillanat alatt elpárolgott. Lételeme volt csípős megjegyzésekre tett visszavágás, és mintha csak erre várt volna, lazán megvonta a vállát.

- Sok mindent volt lehetőségem túlélni ... hála magának - jegyezte meg éllel. - Bár Beckett nyomozót szerintem az ejtőernyő nélküli tandemugrással idegesítettem a legjobban. Na, az tényleg veszélyes volt, de egy megrándult bokával megúsztam - emelte meg kissé a rögzítőbe burkolt lábát. - Néhány hét, és jobb lesz, mint új korán - legyintett, mintha egy semmiségről beszélne, aztán tettetett aggódással végigmérte Tyson-t, aki magatehetetlenül, bekötözött kezekkel és lábakkal feküdt az ágyban. - Maga viszont elég ramatyul néz ki. Ki tette ezt magával? - húzta össze a szemöldökét színlelt sajnálkozással.

Tyson annyira meglepődött, hogy néhány másodpercig nem tudott reagálni. Miután szembesült vele, hogy Castle sértetlen, azt hitte, az író mélyenszántó gondolatokkal fogja bombázni a jó és rossz küzdelméről, ehelyett az író könnyed, gúnyos játékot játszott vele.

- Hiába játssza a győztest - szólalt meg szokásához híven halkan, amitől máskor még félelmetesebbnek hatottak a szavai. - Tönkretettem az életüket, és a félelem, amit elültettem magukban, meg fogja nyomorítani a jövőjüket, és lassan megfojtja a lelküket, mint egy nyakukra fonódó zsineg. Fuldokolni fognak, végül feladják a küzdelmet, életük végén pedig az én arcomat fogják látni, és arra gondolnak, hogy veszítettek.

Castle elkomolyodott. Tekintete nyíltan fúródott Tyson hideg, gyűlölettel teli szemébe.

- Téved - szólat meg végtelen nyugalommal és meggyőződéssel. Néhány másodpercig farkasszemet nézett Tyson-nal, aztán Beckett-hez lépett, átkarolta a derekát, és a nőre mosolygott.

Amikor beléptek a szobába, Kate még féltette az írót. Tudta, milyen lelki terrort képes alkalmazni ellene Tyson, és azt is, hogy Rick nagyon is érzékenyen tud rá reagálni. Nem is tudta, miért lepődött meg azon, hogy Castle a komoly, mély gondolatok helyett, könnyedén poénkodva aratott megsemmisítő győzelmet a gyilkos felett. Amikor a férfi hozzá lépett és átkarolta, a rászegeződő kék szemekben  a szerelem mellett meglátott valami mást is: a hitet. Hitet kettejükben, a szerelmükben. Hirtelen mintha könnyűvé vált volna a lelke, és eltűnt volna minden félelem, ami eddig nyomasztotta. Visszamosolygott a férfira.

- Gyere Castle! - szólalt meg meleg hangon. - Ez már a múlt. Nincs itt többé semmi dolgunk - mondta felszabadultan, miközben arra gondolt, furcsa fintora a sorsnak, hogy ebben a kórházi szobában már másodszor játszódik le olyan beszélgetés, amiről biztosan tudja, hogy meghatározzák az életét. Az első megváltoztatta a döntését, és elfogadta a közös életet Castle-lel, a mostani pedig megszabadította a félelemtől, és már feltétel nélkül tud hinni a szerelmük erejében.

Castle mosolyogva bólintott, aztán az ajtó felé indultak, de Kate hirtelen megtorpant, és visszanézett Jerry Tyson-ra, aki gyűlölettől izzó tekintettel, összeszorított szájjal nézett utánuk, és dühében annyira ökölbe szorította az öklét, hogy kifehéredtek az ízületek az ujjain.

- Egy dolgot nem vett számításba - nézett nyugodtan a férfi szemébe. - Vincit omnia veritas - idézte az édesanyja sírfeliratát, ami a hitvallásává vált.

Castle nézte, ahogy Kate tekintetében megjelenik a győzelem mámorító, ugyanakkor megnyugtató érzése, aztán amikor látta, hogy Tyson nagy levegőt vesz, hogy valamivel visszavágjon, megszólalt.

- És azt sem vette számításba, hogy nemcsak az igazság győz le mindent, hanem a szerelem is. Tudja! Omnia vincit amor! - húzta pimasz mosolyra a száját, aztán kioktatón hozzátette: - Ezt a két latin mondást érdemes lenne megtanulnia!

Amikor kiléptek az ajtón, Kate hallotta, ahogy Castle tüdejéből felszabadult sóhajként árad ki a levegő. Tudta, hogy a férfi ugyanúgy megkönnyebbült, ahogy ő.

- Tényleg nincs itt keresnivalónk - mosolygott Kate-re, aki azonban szembe fordult vele, és szigorúan ráncolta a homlokát. Itt volt az ideje, hogy leszúrja Castle-t a kis magánakciójáért.

- Neked nincs itt keresnivalód. A másodikon kellene feküdnöd a szobádban, nem pedig egy szigorúan őrzött terület körül kóborolnod - feddte meg a férfit. - Tudom, hogy Tyson-nal akartál beszélni, de hogyan akartál bejutni hozzá?

- Gondoltam, megmutatom az őrnek a képünket az újságban, és ha látja, hogy én fogtam el 3XK-t, akkor beenged -  húzta fel a vállát öntelten.

Kate egy szája sarkában bujkáló mosoly kíséretében megforgatta a szemét, mint régen, aztán a lift felé biccentett a fejével.

- Gyere, visszaviszlek a szobába!

- De már semmi bajom! Fel is öltöztem! Nem akarhatod, hogy a kórházba töltsem az éjszakát - pislogott esdekelve a nőre, de Kate szigorú tekintetén látta, hogy hajthatatlan.

Amikor kiléptek a második emelet folyosójára, a kétségbeesett tekintetű, könnyeit törölgető Isabel nővérrel találták szembe magukat.

- Mr. Castle! Már fél órája magát keresem - csuklott el a hangja. - Tudja, hogy mit kaptam volna Dr. Markus-tól, ha elvesztem életem első betegét? - kérdezte feddő hangsúllyal, de érzékeltetve, milyen szörnyűséghez vezetett volna Castle eltűnése.

- Én vagyok az első betege? - lepődött meg a férfi.

- Igen. Ez az első munkanapom, és a doktor úr rám bízta magát - magyarázta a lány.

- Hát, ezt jól kifogta! - nézett rá együtt érzőn Kate, mire Castle felháborodva pillantott rá. - De ha ezzel a feladattal megbirkózik, akkor már nem lesz legyőzhetetlen problémája a pályafutása során.

- De ... de Kate! Nem vagyok én olyan nehéz eset! - méltatlankodott a férfi, miközben bebicegett a szobájába. - Most is szófogadó beteg vagyok - ült le az ágy szélére.

- Persze, miután megszöktél! - húzta össze rosszallóan a szemöldökét a nő, de a következő pillanatban pajkos mosoly suhant át az arcán. - Most pedig vetkőzz, Castle!

- Mindig nagy öröm a számomra ez a parancs, Beckett nyomozó - ment bele a játékba a férfi bókolva, aztán a nővérre pillantva hozzátette: - De a felettébb érzéki látványt, csak önnek tartogatom!

Isabel nővér pislantott néhányat, mire eljutottak tudatáig a beteg szavai. Fülig vörösödött, és sietve az ajtó felé indult.

- Megkérdezem a doktor urat, kaphat-e éjszakára egy nyugtató injekciót - morogta maga elé.

- Ne, ne, ne ... nem kell - kiáltott ijedten a nővér után Castle, de Kate megnyugtatón a két tenyerébe fogta az arcát, és gyengéden megcsókolta.

- Csak fogadj szót, és bírd ki reggelig, hogy nem csinálsz semmi hülyeséget!

- Rendben - sóhajtott a férfi. 

Kate gyengéd mozdulatokkal segített neki levetkőzni, és mire a nővér néhány jeges zacskóval felszerelkezve visszatért, már az ágyban feküdt.

- Ezeket a lábára hoztam - lóbálta meg a jeget a lány, és még mindig megbántottan nézett a betegre. - Túl sokat mászkált, biztosan bedagadt - mondta rosszallóan.

- Ígérem, többet nem szököm meg - vette elő elbűvölő mosolyát Castle, de amikor a nővér felhajtotta a takarót, és a két jéghideg zacskót duzzadt bokájára tette, ráfagyott arcára a mosoly. - Áh .. áh ... ááááá ... ez ...

- Igen, ez hideg - nézett rá meglepően határozottan a lány. - De örülhet, az injekciót egyelőre megúszta - húzta ki magát kissé fenyegetően, és elismerésre éhezve Kate-re pillantott, aki egy biztató mosollyal jutalmazta a keménységét, amivel kordában tudja tartani a beteget.

Castle még duzzogott egy kicsit, miután a nővér kettesben hagyta őket, aztán hirtelen elkomolyodott.

- Nem így képzeltem a találkozást Tyson-nal - szólalt meg elgondolkodva. - Kemény akartam lenni, és rideg, talán gúnyos és lekezelő. Szembesíteni akartam azzal, hogy a gonoszsága nem győzhet le bennünket, és ...

Kate a mutatóujját a férfi szájára tette, mire az elhallgatott, és kérdőn nézett rá.

- Tudja, Castle! Tyson tudja, hogy legyőztük - mondta halkan, mégis meggyőzően. Leült az ágy szélére, és meleg tekintettel nézett a szomorkás kék szemekbe, miközben ujjai gyengéden a férfi kezére fonódtak. Amikor Castle elmosolyodott, suttogva ejtette ki a szót: - Köszönöm.

- Mit? - kérdezte értetlenül, kissé zavarta a férfi.

- Azt, hogy hiszel bennünk.

Castle nézte a halvány lámpafényben aranybarnán ragyogó szemeket, és megértette, hogy most győzte le Jerry Tyson-t, mert a nő tekintetében ugyanazt a megingathatatlan hitet látta, mint amit ő is érzett.

- Mindig - mondta halkan, és a szót most Kate utolsó mondatára is értette. Kisimított egy előrehulló tincset a nő arcából, hüvelykujjával elsimította a gyönyörű szemekből lecsorgó könnycseppet, aztán a selymes hajba túrva lassan közelebb húzta magához, és gyengéden megcsókolta.

Kate úgy érezte, ólomlábakon jár az idő. Soha nem vágyott még annyira, hogy végezzen a papírmunkával, mint most, de az előtte tornyosuló irathalom nem biztatta semmi jóval, ráadásul képtelen volt koncentrálni. Az órájára pillantott. Castle-t már délben hazavitte Alexis a kórházból, most pedig már este hét múlt. Önkéntelenül az ujján levő gyémántköves jegygyűrűt forgatta, miközben azon töprengett, mi lehet az oka, hogy a férfi egész délután csak egyszer hívta. Hasonló helyzetben türelmetlenül szokott telefonálgatni, hogy mikor ér már haza, ezért lehetetlennek tartotta, hogy most nyugodtan várakozzon. A gyűrűre pillantott, és elmosolyodott. Sejtette, miért nem telefonál Castle.

Egy óra múlva úgy döntött, hogy Jerry Tyson nem érdemel meg annyit, hogy akár csak egy percet is pazaroljon rá a pihenőidejéből, ezért kikapcsolta a számítógépét, becsukta az előtte heverő aktát, és Ryan asztalához vitte a többi irathoz. A nyomozó nemrég nagy elnézéskérések között hazasietett, mert Jenny telefonált, hogy a kislányuk belázasodott. Kate tekintete megállt az asztalra kitett fényképen, amelyen Sarah Grace nevetett boldogan a kamerába. Arcocskáján megjelent egy apró kis gödör, ahogy piros szájacskája széles mosolyra húzódott, és a göndörödő, aranyszínű hajacskáján áttörő fény, mintha glóriát font volna a feje köré, amitől olyan volt, mint egy angyalka. Kate úgy érezte, hogy a hatalmas kék szemek egyenesen a rá néznek, és az ártatlan tekintet fogva tartotta. A megmentett kisfiú jutott róla eszébe. Az ő tekintetétől ugyanígy nem tudott szabadulni. Az emlék eszébe juttatta, milyen megpróbáltatásokon mentek keresztül abban az időben: amíg a gyerekvállalással kapcsolatos félelmeivel küzdött, a sors majdnem elvette tőlük a lehetőséget, hogy közös gyerekük legyen. Miközben felvillant előtte egy emlékkép, ahogy Castle a kíntól eltorzult arccal a földön fekszik, kezét az ágyékára szorítja, és ujjai közül vér szivárog, keze önkéntelenül a hasán levő késszúrás okozta heg fölé vándorolt.

- Gyönyörű, ugye? - rántotta ki a merengésből Espo hangja, aki elgémberedett tagjait nyújtóztatta éppen, és sejtelmesen mosolyogva figyelte Kate elrévedő tekintetét. - Mondtam Ryan-nek, hogy nincs jó helyen az asztalán az a kép, mert valahányszor ránézek, rabul ejtenek azok a kék szemek, aztán a végén még megjön a kedvem a gyerekcsináláshoz - rázkódott meg látványosan.

Kate elmosolyodott a férfi színészi teljesítményén, mert a mozdulat szöges ellentétben állt ellágyuló, szeretetteli tekintetével.

- Van egy másik képe is a fiókjában, azt nem engedtem kitenni neki, mert ha meglátja Lanie, még kedvet kapna a családosdihoz - intett fejével a fiók felé, jelezve, hogy Kate nézzen bele, de mivel a nő csak rosszallóan összevonta a szemöldökét, Javi megkerülte az asztalt, előkapta a fényképet, és mint valami tárgyi bizonyítékot, Kate elé rakta, miközben sokatmondóan rákoppint a mutatóujjával.

- Most ezt nézd meg! - húzta el a száját, és látványosan megrázkódott, mintha kirázta volna a hideg a látványtól. - Olyanok, mintha egy magazinnak a család szépségét reklámozó számából vágták volna ki.

Kate csak távolról hallotta Espo csipkelődő megjegyzését, mert a képen látható három emberből áradó szeretet és boldogság teljesen elvonta a figyelmét. Kevin és Jenny úgy fogták óvó karjaikban a picit, hogy egyik kezük a babán, a másik pedig életük társának kezén nyugodott. A mozdulat bensőségességről és féltő szeretetről tanúskodott, ami melegséggel töltötte el Kate-et. Szerette és tisztelte Ryan-t, tudta, hogy jó férj és kiváló apa, és ismerte annyira, hogy tudja, a képben nincs semmi mesterkéltség, minden tekintet és mosoly őszinte és valódi rajta. Hirtelen meglódult a képzelete, és a képen magukat látta Rick-el, ahogy ugyanilyen földöntúli boldogsággal az arcukon, egy huncut tekintetű, csibészes mosolyú kisfiút tartanak a karjaik között. 

Hirtelen visszatette a képet a fiókba, amikor megérezte magán Espo kutató tekintetét.

- Hát, ha ezt meglátja Lanie, akkor neked annyi! - próbálta ijesztgetni a férfit, hogy zavarát leplezze. 

- Te mondod? Neked már így is annyi! Ráadásul Castle-ről van szó, aki odavan a gyerekekért, miközben maga is gyerek! - vágott vissza Espo, aztán néhány másodpercre elhallgatott, majd szeretetteli hangon, sejtelmesen mosolyogva folytatta. - Már el tudod képzelni ezt, ugye? - intett fejével a fiókban lapuló kép felé.

Kate szeme egy pillanatra összeszűkült, jelezve, hogy még csak ne is számítson válaszra a férfi, de miközben ellépett az asztaltól és elfordult, hagyta, hogy meglássa a szája sarkában megjelenő mosolyt. 

Espo karba font kézzel, elégedetten nézett a lift felé siető nő után, akit úgy szeretett, mintha húga lett volna, és akiért tűzbe ment volna. Tudta, milyen boldoggá tette az író, és azt is érzékelte, mennyire megváltoztatta ez a kapcsolat. A kemény nyomozóból előbújt az igazi, szerelmes, érzékeny, érzéki nő. Vajon készen áll egy újabb változásra? Egy pillanatig bujkált benne a kisördög, hogy Beckett után szóljon, és megkérdezze, felkészült-e arra, ha a gyerekük Castle-re fog hasonlítani, de aztán hallgatott. Túl komoly dolog ez ahhoz, hogy most poénkodjon rajta. Ráér akkor megszekálni a nőt, de főként az írót, ha már megszületett az a gyerek.

Castle figyelmesen járatta végig tekintetét a lakáson, aztán elégedetten fújtatott egyet. 

- Remélem nem fogok a pokol tüzén égni, amiért hagytam magam meggyőzni, hogy menjek ki Hamptons-ba - hallotta meg anyja magában dohogó hangját a lépcső felől.

- Ugyan, Anya! Nem lesz semmi baj! Kate hamarosan megjön és vigyáz rám - fordult az asszony felé megnyerő, magabiztos mosollyal. 

- Igen, de Alexis abban a hitben ment vissza a kollégiumba, hogy egy percre sem hagylak magadra.

- A gyerekeknek nem kell mindent tudni a felnőttek dolgairól - kacsintott cinkosan Rick a nőre, de az nem viszonozta mosollyal az ötletet, helyette megfogta a fia kezét, és komoly, elcsukló hangon szólalt meg.

- Majdnem meghaltál, agyrázkódásod volt, most engedtek ki a kórházból, én pedig magadra hagylak, legalábbis addig, amíg Katherine haza nem ér. Mégis, hogyan lehetnék nyugodt?

Castle nézte a rászegeződő, beszédes kék szemeket. Most tudatosult benne, hogy anyja hetek óta egyik félelmet és aggódást a másik után élte át, nem csoda hát, ha csak addig nyugodt, amíg a közelében lehet, most azonban nem volt ideje a megnyugtatására. 

- De már jól vagyok, és ígérem, hogy vigyázni fogok magamra abban a néhány percben, amíg egyedül leszek - ígérte meg szeretetteli hangon Castle, de amint meglátta anyja szemében a beletörődést, türelmetlenül az órájára pillantott. Nem szerette volna, ha az asszony jelenléte tönkretenné a Kate-nek szánt meglepetését. - Az orvosok is megmondták, hogy minden rendben van, csak pihennem kell - tette hozzá, hogy mielőbb meggyőzze.

- Jó, jó, már indulok, nem kell siettetned - indult nagyot sóhajtva az ajtó felé Martha. - Egyébként éppen erről van szó: nem hiszem, hogy betartod az orvos utasítását - mondta, és mielőtt kilépett volna a lakásból, sejtelmesen mosolyogva visszafordult. - Ahogy elnézem a lakást, nem hiszem, hogy pihenni fogsz - kacsintott cinkosan, aztán meg sem várta, hogy a fia zavarában dadogjon valamit a megjegyzésre, becsukta az ajtót.

Castle becsukta a szólásra nyitott száját, aztán vágott egy bosszús grimaszt. Nem értette, miért jön még mindig zavarba, ha anyja nyíltan a szeretkezésre célozgat. Megkönnyebbülten sóhajtott, hogy végre minden készen áll Kate fogadására, de a biztonság kedvéért még egyszer végiggondolt mindent: a vacsora csak a felszolgálásra vár, a bor behűtve, az asztal csodaszépen megterítve, csak a gyertyákat kell meggyújtania, a vörös rózsák árasztják buja illatukat, a franciaágy hívogatóan megvetve, a fürdőszobában mámorító illóolaj illata száll, a kádban pedig a frissítő pezsgőfürdő várja, hogy buborékaival simogathassa a nő tökéletes bőrét, és mindenhol apró gyertyalángok ontják meleg fényüket.

Először nem értette, miért várja Kate-t olyan izgatottan, mintha a nő először töltené itt az éjszakát, aztán eszébe jutott a felszabadult érzés, amit akkor érzett, amikor kijöttek Tyson-tól, és már tudta, miért érzi olyan fontosnak ezt az estét. Nincs bennük többé legyőzhetetlen félelem, Kate is feltétel nélkül hinni tud a szerelmük erejében, ez pedig azt jelenti, hogy új időszámítás kezdődik az életükben. Ő pedig azt szeretné, ha csodálatos lenne ez a kezdet.

Az órájára pillantott, és meggyújtotta a gyertyákat. Amikor fellobbant a második láng, meghallotta a kulcs jellegzetes hangját, ahogy elfordul a zárban. Elmosolyodott, és megfordult. Látni akarta, ahogy a gyönyörű, telt ajkak elnyílnak és mosolyra húzódnak, a hatalmas szemek még tágabbra nyílnak a csodálkozástól, és megjelenik bennük az a különleges ragyogás, ami mindig elvarázsolja. Nem csalódott.

Kate, noha szinte teljesen biztos volt abban, hogy Castle valami ilyesmire készül azért nem hívogatja egész délután, mégis őszinte csodálattal itta magába a látványt. Nem a testet-lelket gyönyörködtető látvány és illatok kápráztatták el, hanem a tudat, hogy a férfi az ő kedvéért készült annyit, neki akar örömöt okozni.

- Castle! Ez csodálatos - járatta végig tekintetét a rózsacsokrokon és a gyertyafényes vacsorához terített asztalon, aztán a férfihoz lépett, átkarolta a nyakát, és gyengéden megcsókolta. - Győzelmi vacsora? - kérdezte két érintés között.

- Nem. Csak egy vacsora a nőnek, aki hinni tud bennünk - suttogta Castle szerelmesen, miközben mosolyogva a gyanúsan csillogó szemekbe nézett, és alig érintve ujjaival a finom bőrt, végigsimított az arcán. - Gyere! Ez az este csak a miénk - fogta kézen a nőt, és a terített asztalhoz vezette.

- Martha és Alexis? - kérdezte Kate félve, mire Castle büszkén elmosolyodott.

- Alexis-t meggyőztem arról, hogy Anya vigyáz rám, így visszament a kollégiumba, Anyát meg arról, hogy Te vigyázol rám, és Hamptons-ba száműztem - mondta, miközben a mankóval a sütőhöz bicegett.

- Nem, nem! - fogta meg a karját Kate. - Ezek szerint mostantól rám vagy bízva. Ülj le! Te előkészítetted az estét, most rajtam a sor! - húzta fel incselkedve a szemöldökét, aztán kinyitotta a sütőt, és tálalta a mennyei illatú vacsorát. 

Nem sokat beszélgetek. Egyikük sem akarta elrontani az estét azzal, hogy az elmúlt hetek fájdalmas eseményeit előhozza. Egyszerűen csak élvezték a másik közelségét, mosolyát, csillogó tekintetét, a fűszerek zamatát, a bor édeskés-kesernyés ízét. 

- Hagyd! - szólt Castle a nőre, amikor az el akarta rakni a maradékot és a tányérokat. - Tudom, hogy fáradt vagy, ezért vár rád valami kellemesen frissítő - vezette kézen fogva a fürdőszoba felé. Kitárta az ajtót, és maga elé engedte Kate-t, aki újra elámult a kedves gesztuson, és hatalmasat lélegezve itta magába a mámorító illatot, miközben szeme nem bírt betelni a gyertyák fényében sötétvörössé váló rózsaszirmok látványától, amik beborították a kád szélét.

- Csak nem gondolod, hogy egyedül fogom élvezni ezt a mennyországot? - fordult a férfi felé. 

Castle nézte, ahogy Kate incselkedve beharapja élettelin duzzadó alsó ajkát, aranybarnán ragyogó szemében pedig, mintha a vágy tüze égne bennük, érzéki táncot lejtenek a gyertyák imbolygó lángjai. Érezte, hogy a szíve egy ütemmel gyorsabbra vált, de amikor a nő finom ujjai elkezdték kigombolni az ingét, a lélegzete is elakadt.

Lassan, gyengéd érintések kíséretében simították le egymásról a ruhát, miközben egy-egy csókot leheltek a másik ajkára, nyakára, vállára, aztán egymáshoz simulva, egymást ölelve élvezték a meleg, pezsgő víz bizsergetését. Nem szóltak egy szót sem, csak átadták magukat a megnyugtató, biztonságot adó édes érzésnek. Kate a széles mellkashoz döntötte a hátát, fejét a férfi vállgödrébe hajtotta, miközben megcirógatta az ölelő kezeket. Behunyta a szemét, hogy minden idegszálával magába fogadhassa az édes érzést, ahogy a puha ajkak apró csókokkal árasztják el a nyakát, aztán amikor a finom ujjak lassan felfelé siklottak a hasán, és gyengéden birtokba vették érzékeny melleit megborzongott. Az érzéki érintés egy szemvillanás alatt söpörte el a békés, meghitt pillanatot, és szökőárként áradt szét testükben a vágy. Kate megfordult a férfi karjai között, és lágyan megcsókolta.

- Gyere! - suttogta, a csókba, aztán lassan felállt.

Castle ködös tekintettel, elnyílt szájjal, ámulva nézte a csodát. Mintha Vénusz emelkedett volna ki a tenger habjaiból. A tökéletes, nőies alak kecsesen hajladozva lépett ki a kádból, ő pedig vágyakozva kapaszkodott a felé nyújtott, segítő kézbe. Az adrenalin, és a boldogság mámora nem hagyta, hogy az agya olyan kicsinységekkel foglalkozzon, mint egy fájó boka. Érzékei nem tudtak betelni a nő látványával, aztán amikor a karcsú test eltűnt a rácsavart törülköző takarásában, nagyot nyelt. Kate közelebb lépett hozzá, vágytól izzó tekintettel a szemébe nézett, és gyengéd mozdulatokkal felitatta a mellkasáról, majd a hasáról a vízcseppeket, de amikor a bensőséges mozdulat a combja felé vette az irányt, érezte, hogy képtelen tovább várni. Látta, hogy Kate tekintete egy pillanatra végigsiklik a testén, miközben a törölközőt a derekára csavarta, aztán mintha csak véletlenül tenné, végigsimított férfias vágyának legfőbb bizonyítékán. Magához akarta húzni, de Kate pajkosan mosolyogva megfogta a karját, és a vállára tette.

- Gyere Bice-bóca! Azt ígértem, hogy vigyázni fogok rád. A beteget pedig ágyba kell dugni - húzta fel egy pillanatra kacéran a szemöldökét.

- Milyen igaz, Kate nővér - bólogatott komolyságot színlelve Castle, miközben szemében vággyal teli, huncut fények gyúltak.

Kate a férfi mellkasán nyugtatta a fejét, és boldog mosollyal az arcán hallgatta a még mindig szapora szívdobogást. Amíg Castle ápolt, finom keze puhán siklott a hátán le a derekáig, aztán éppen csak az ujjbegyével érintve a bőrét, a gerince mentén vissza, egészen a nyakáig, ő a férfi bársonyos bőrű hasát simogatta. Nem látta, mégis tudta, hogy az a jellegzetes, elégedett, boldog mosoly ül a férfi arcán, amit annyira szeretett. Behunyta a szemét, és miközben élvezte a gyengéd simogatást, felidézte az előző percek édes pillanatait: ahogy ajkuk és ujjaik felfedező útra indulnak, és bebarangolják testük legbizsergőbb, legérzékenyebb pontjait, ahogy először lassan, gyengéden, aztán szenvedélytől izzón elmerülnek egymásban, végül ahogy a végletekig árad szét testükben a gyönyör, és felszakad tüdejükből a beteljesülés sóhaja. Úgy érezte, hazaérkezett. 

Sokáig feküdtek egymás karjában csendesen. Kate-nek úgy tűnt, túl sokáig. Szokatlan volt, hogy Castle ilyen hallgatag, ezért felemelte a fejét, és kutatón siklott végig tekintete a férfi töprengő, komoly arcán.

- Van még egy meglepetésem - emelte rá kék szemét Castle.

Kate nem tudta eltitkolni az érzéseit, és az arcára kiült a kétségbeesés. Az elmúlt hetek megpróbáltatásai után semmi másra nem vágyott jobban, mint nyugalomra. Te jó ég! Mi a csudát talált ki már megint? Csak nem bele akarja rángatni egy közös bungee jumping-ba, vagy valami hasonlóba? Castle komolysága is megijesztette. Töprengő, kissé bizonytalan tekintete elárulta, hogy vacillál, hogy előhozakodjon-e a dologgal, ami egyáltalán nem nyugtatta meg Kate-t.

- Castle! Ha valami ... - próbálta figyelmeztető hangsúllyal megelőzni, hogy egy őrült ötletet adjon elő a férfi, de meglepetésére Castle a mutatóujját a szájára tette, aztán a könyökére támaszkodva feljebb tornázta magát az ágyban.

- Kérlek, bízz bennem! - nézett rendkívül komolyan, szinte könyörgő tekintettel rá, aztán az éjjeli szekrény felé hajolt, a fiókból kihúzott egy keskeny, hosszú borítékot, és felé nyújtotta.

Kate el sem tudta képzelni, mire számítson, de kíváncsisága legyőzte a rossz érzését, és egyre biztosabb volt benne, hogy valami jelentős, fontos dologról van szó.  Ujjaival érezte, hogy a borítékban két papír rejtőzik, de mielőtt kihúzta volna őket, újra Castle pillantott. A férfi még mindig rendkívül komoly volt, de látszott, hogy szorongva várja, hogyan fog reagálni.

Kate vett egy nagy levegőt, és kihúzta kezét a borítékból, aztán elkerekedett szemekkel nézte az ujjai között tartott két repülőjegyet. Nem lepődött volna meg, ha a jegy egy trópusi szigetre, Tahitira, Bora Borára, a Seyscelle-szigetekre vagy Hawaii-ra szólt volna, mert el tudta képzelni, hogy a férfi szeretne minél messzebb lenni New York-tól, Tyson-tól, a kapitányságtól, és mindentől, ami az utóbbi hetek szenvedéseire és félelmeire emlékeztetik, de a városnév, amit a jegyeken látott megdöbbentette.

- Phoenix-be akarsz utazni? - nézett Castle-re értetlenül.

- Tulajdonképpen nem. Phoenix csak egy megálló, mert onnan már egy kisgéppel kell tovább mennünk - terelte el a válaszról a szót Castle, aztán nyelt egyet, és megértésre vágyó tekintettel, nagy nehezen, halkan kimondta: - Szeretnék elmenni veled a Monument Valley-hez.

Beckett másodpercekig csak nézte a szomorkásan elmosolyodó, mégis rendkívül komoly arcot, és nem értette, mi vezérli a férfit, hogy éppen arra a helyre akarjon menni, ami annyi szenvedést okozott neki.

- Miért, Castle? - kérdezte féltőn. Nem akarta, hogy újra felidézze azt a félelmet, és azt a testi-lelki kínt, amit ott átélt. Nem akarta hagyni, hogy ugyanúgy a múlt rabságában éljen, mint ő tette az édesanyja meggyilkolása miatt. Felült az ágyban, hogy lássa a férfi minden rezdülését.

-Tudod ... - kezdett hozzá nehezen Castle, és azonnal el is hallgatott. Pontosan akarta kifejezni magát, hogy Kate értse az érzéseit és a vágyait. - Több oka is van, amiért szeretném, ha együtt elmennénk oda. - Egy pillanatra újra elhallgatott, mintha mérlegelné, hogy milyen sorrendben kezdjen az indokokhoz, aztán folytatta. - Amikor kinyitottam a konténer ajtaját, és megláttam, hol vagyok, gyerekkorom vadnyugati hősei elevenedtek meg, és tulajdonképpen egy John Wayne plakát emléke segített abban, hogy jó irányba induljak - igaz, a csörgőkígyót nem kalkuláltam bele - tette hozzá, miközben elhúzta a száját. - Egyszer arra kértél, meséljek arról, hogy milyen gyerek voltam. Tudom, hogy láttad azt a tájat, de akkor éppen engem akarnál megmenteni, ezért ellenséget láttál minden sziklában és a perzselő napban is. Egészen másként néznél arra a tájra most, és el tudnád képzelni, mit jelentett a kiskamasz Ricky Rodgers-nek a Monument Valley: szabadságot, hősöket, akik a gyengékért és az igazságért harcolnak, és mindig győznek. Amikor megláttam a naplementét, úgy éreztem magam, mint gyerekkoromban, amikor egy westernfilm végén, a lemenő nap vörös fényében ellovagolt az igazságot szolgáltató seriff, és én a katarzis okozta megkönnyebbüléssel éltem át a jó diadalát a rossz felett. Az a táj azt sugallta, itt csak a jó győzhet.

Kate halványan elmosolyodott. Látta a férfi szemében tükröződő gyermeki hitet, hogy hősök márpedig vannak, és mindig győznek. Nem kérdezett rá, milyen ok van még az utazásra, türelmesen várt, hogy a férfi noszogatás nélkül folytassa.

- Meg szeretném látogatni azt az indián házaspárt is, akik megmentették az életemet. Tudom, hogy nem várnak tőlem semmit, egyszerűen csak azt akarom, hogy tudják, milyen hálás vagyok nekik.

Kate hallotta, hogy az utolsó szavaknál Rick hangja elcsuklik, és látta, hogy a szeme  kezd furcsán csillogni, és gyorsan pislog néhányat, de érezte, hogy az indokoknak még nincs vége.

- Van még valami, amiért oda szeretnék menni - szólalt meg halkan a férfi, és miközben vett egy nagy levegőt, gyengéden megfogta Kate kezét, és a hüvelykujjával cirógatni kezdte a kézfejét. - Tudom, hogy nem hiszel a csodákban, a megérzésekben, és semmi olyanban, amire nincs magyarázat, de szeretném, ha elhinnéd, hogy életem legnagyobb csodája ott történt velem. Azt, hogy életben maradtam, a Monument Valley csillagainak köszönhetem - mondta elhaló hangon maga elé meredve, aztán felemelte a fejét, Kate-re nézett, és elmosolyodott. - Soha, sehol nem láttam még annyi csillagot. Misztikussá teszik az Univerzumot, és rádöbbentenek, milyen kicsik vagyunk a világmindenségben, mégis, az ember úgy érzi, mintha az a hatalmas erő, ami az egész mindenséget irányítja, vigyázna ránk. Sokáig elszánt voltam és kitartó, hittem a találékonyságomban és a szerencsémben, és erőt adott a tudat, hogy vártok rám, de aztán eljött az idő, amikor kimerültem, halálosan fáradt lettem, sajgott mindenem. Közel kerültem ahhoz, hogy elveszítsem a reményt. Ekkor mart meg a csörgőkígyó. - Ahogy kimondta az utolsó mondatott, Kate érezte, hogy az emlékre megborzong a férfi, és a hangja reszelőssé válik. - Feladtam a küzdelmet, Kate. Igen, bevallom, úgy éreztem, nincs több erőm harcolni a szomjúsággal, a nappali hőséggel és az éjszakai hideggel, a fájdalommal és a félelemmel. Ekkor néztem fel a csillagokra. Az égen végigszáguldott egy hullócsillag, és eszembe jutott egy hamptons-i éjszaka, amikor a karjaimban tartottalak, és együtt néztük, ahogy a meteorraj a Föld légkörébe ér és felizzik. Hirtelen úgy éreztem,  hogy a hullócsillag egy égi jel, hogy nem adhatom fel, küzdenem kell, mert te vársz rám. 

Kate érezte, hogy elszorul a torka, és könnyek tolulnak a szemébe. Még soha nem érezte át ennyire Castle szenvedését.

- Szeretném, ha megnéznéd velem azt a csillagos égboltot, ami megmentette az életemet - mondta megkönnyebbült, bársonyosan meleg hangon Castle, és olyan szeretettel nézett rá, hogy Kate úgy érezte, a férfi szerelme a lelkéig ér.

- Talán még hullócsillagot is látnánk - mosolyodott el. Kihúzta kezét Castle cirógató ujjai közül, és alig érintve a markáns arcot, simogatva húzta rajta végig az ujjait.

- Akkor kívánhatnál valamit - csillantak fel a kék szemek kíváncsian, és várakozón kutatták a nő arcát, mire az színlelt szigorúsággal összehúzta a szemöldökét.

- Elő ne vedd azt az ártatlan, kisfiús tekintetedet! - figyelmeztette Kate. - Úgysem árulom el, mit kívánnék.

A kettejük kis játéka egy pillanatra feledtette, hogy élete legnehezebb perceiről beszélt az imént a férfi, de aztán Kate újra elkomolyodott.

- Láttam azokat a csillagokat. Az első éjszakán, amit a sivatagi kisvárosban töltöttem, képtelen voltam aludni, és kimentem a motel előtti parkba. Történt ott velem valami. Amíg a csillagokat csodáltam, mintha egy jeges fuvallat érintett volna meg, pedig egy levél sem rebbent. Mintha valami jel lett volna, ami arra akart volna  figyelmeztetni, hogy veszélyben az életed. Akkor szégyelltem, hogy hagyom, hogy az érzékeim csalóka játékot játsszanak velem, de ki tudja, talán tényleg van hatodik érzék.

- Akkor ... eljössz velem? - kérdezte félénken a férfi.

- Igen, Castle, elmegyek - mosolyodott el a nő, lassan közelebb hajolt, és amikor már olyan közel volt szája a férfi elnyíló, csókra éhező ajkaihoz, hogy érezte a tüdejéből kiáradó bizsergető, meleg levegőt, suttogva hozzátette: - Szeretném látni a csodádat!

A helikopter rotorja felkavarta az apró, vörös kőzetszemcséket, billegve felemelkedett a levegőbe, majd kissé előredőlve visszaindult a reptérre. A pilóta még rosszallóan megingatta a fejét, ahogy lenézett a két, egymás kezét fogó emberre. Felismerte az írót és a nyomozót az újságok címlapjáról, és mivel a környéken napokig beszédtéma volt a történetük, tudta, hogy min mentek keresztül. Azt megértette, hogy nappal bejárták a Monument Valley legjellegzetesebb sziklaformáit, hiszen a látvány ámulatba ejtő volt, azt is tudta, hogy azért vitették magukat az indián házaspárhoz, mert ők mentették meg az író életét, de el nem tudta képzelni, miért akarják az éjszaka egy részét a sivatagban tölteni. A szemet kápráztató naplemente varázslatos, de az éjszaka veszélyes, és erre fel is hívta a figyelmüket, de az utasai hajthatatlanok voltak, ezért megegyeztek, hogy egy óra múlva visszajön értük. Megcsóválta a fejét, aztán nagyot sóhajtott, ahogy a megható jelenetre gondolt, amikor a naptól cserzett arcú, egyszerű indián asszony, és szigorú tekintetű férje percekig ölelték a könnyeivel küszködő írót.

Amikor elhalt a helikopter hangja, Castle egy nagyobb szikladarabhoz vezette Kate-t. Nem szóltak egy szót sem. Nem kellettek szavak ahhoz, hogy tudják, mit érez a másik. A kőnek támaszkodva, egymás kezét fogva itták magukba az eléjük táruló mesés táj látványát. A Nap óriás tűzgömbje elérte a látóhatárt, és az alacsonyan beeső fényektől úgy látszott, mintha a kiemelkedések, az apró szikladaraboktól a hatalmas, hegynyi kőtömbökig, izzanának a felszínen. A Föld meglepően gyorsan fordult el fényes csillagától, ami lassan a horizont alá bukott, és rózsaszín fényt kölcsönzött az addig kékben pompázó égboltnak. Elnyíló szájjal nézték a fények játékát, egészen addig, amíg a sötétkék égen át nem vette a hatalmat a milliárdnyi csillag.

Castle átölelte Kate vállát, és magához szorította.

- Most már érted, ugye? - szólalt meg halkan.

- Igen, Castle, már hiszek a csodádban - bújt a férfihez még közelebb, de amikor meg akarta csókolni, Castle váratlanul kibontakozott az ölelésből.

Kate hirtelen megérezte, hogy a férfi valamire készül. Amikor Castle letérdelt vele szemben, és a kezében meglátta a két kis arany karikagyűrűt, amelyek ragyogva tükrözték vissza vagy ezernyi csillag fényét, összeszorult a szíve. Úgy érezte, nem a férfinak kell feltennie a nagy kérdést, hiszen ő mindvégig kitartott az elhatározása és az érzései mellett, ezért gondolt egyet, és mielőtt Castle megszólalt volna, letérdelt vele szemben, és megfogta a gyűrűket tartó kezét. A férfinak elnyílt a szája meglepetésében, aztán ajka boldog mosolyra húzódott. Tekintetük összefonódott, szemükben az apró fényfoltok szerelmesen izzottak. Kate szólalt meg először.

- Richard Edgar Alexander Rodgers Castle! Itt, az Univerzum minden csillaga és hatalma előtt, feleségül megyek hozzád.

- Katherine Houghton Beckett! Itt, az Univerzum minden csillaga és hatalma előtt, feleségül veszlek.

Kate kivette az egyik gyűrűt, és lassan a férfi ujjára húzta.

- Ígérem, hogy szeretni foglak egészsé... - kezdte a hagyományos eskü szövegét, de Castle a szájára tette a mutatóujját, belefojtva ezzel a szót.

- Csak ennyit ígérj, nem kell más! - mosolygott ragyogó szemekkel a nőre, aztán kezébe vette Kate kecse kezét, és felhúzta rá a gyűrűt. - Ígérem, hogy szeretni foglak... 

Ha folytatni akarta volna a mondatot, akkor sem tudta volna, mert Kate átölelte, és puhán érintve az ajkát a férfiéhez, gyengéden megcsókolta. Talán ugyanolyan volt ez a csók, mint sok száz előző, de ők különlegesnek érezték. Mintha ez a csók lett volna az összetartozásukat igazoló pecsét. Percekig nézték egymás boldogan ragyogó, szerelmes tekintetét a csillagos égbolt alatt térdelve, egymást ölelve.

- Köszönöm - suttogta Castle, de mivel Kate kérdőn felhúzta a szemöldökét, hozzátette: - Hogy hiszel a csodámban.

Kate boldogan elmosolyodott, és őszinte szívvel mondta ki az oly kedves szót:

- Mindig!

/VÉGE/