Változatok egy témára 7. (teljes/3.)

Beckett feszengve ült a vezetőülésben, mereven fogta a kormányt és azon töprengett, miért nincs ugyanilyen zavarban a mellette ülő férfi. Castle láthatóan nyugodt volt, és érdeklődve szemlélte a város kora reggeli forgalmát. A látóhatár fölé emelkedő napkorong vakította Kate szemét, aminek most kimondottan örült, mert így annyira hunyorgott, hogy a férfi nem tud kiolvasni semmit a tekintetéből.

- Kate, én ... - szólalt meg az író, de a nő a szavába vágott.

- Ne, Castle! - mondta határozottan. Meg akarta akadályozni, hogy beszéljenek a csókról, vagy arról, amit abban a néhány percben éreztek.

- Csak meg akartam köszönni a kenőcsöt - mondta a férfi ártatlan arccal.

Kate megforgatta a szemét, és alig észrevehetően elmosolyodott. Deja vu érzése volt. Oly sokszor fordult elő, hogy Castle ügyesen elterelte a beszélgetés eredeti menetét, ahogy most is, hogy jól jöjjön ki a helyzetből.

Az út további részében csendben ültek egymás mellett, és a liftben is tisztes távolságra álltak egymástól. Beckett még arra is vigyázott, nehogy véletlenül Castle-re nézzen, de érezte, hogy a férfi minden gátlás nélkül többször is végigméri. Szinte kimenekült a felvonóból, és egyenesen az eligazítóba sietett, hogy megnézze, milyen eredményekre jutott előző nap Shaw ügynök. Ahogy a helyiségbe lépett, megtorpant. Szemét nem tudta levenni az okostábla előtti asztalon álló vázáról. A szál vörös rózsa szinte izzott a reggeli szürkeségben.

- Mi az? - kérdezte Castle, aki majdnem nekiütközött a hirtelen megálló nőnek.

- Semmi - rázta meg a fejét Kate. Sietve az okostáblához lépett és bekapcsolta, de közben tekintete visszatévedt a rózsára.

Castle elkapta a pillantást, és az ábrándos szemek gyanakvást keltettek benne.

- Te kaptad? - kérdezte közömbösen, de összeszűkült szeme elárulta, hogy érzései közé szép lassan bekúszott a féltékenység. Még alig két hete hagyta el a nő, és máris lenne egy hódolója?

Kate alig észrevehetően megrázta a fejét.

- Jordan-nak hozta tegnap este a férje - mondta pókerarcot öltve magára, nehogy Castle észrevegye, milyen érzéseket keltett benne az emlék, amikor a jóképű, elegáns férfi, a szál virággal és a vacsorával a kezében belépett az eligazítóba. Jordan Shaw arca, tekintete és mozdulatai voltak azok, amiket felidézett benne a vörös rózsa látványa. A kemény, racionális FBI ügynök egy pillanat alatt változott szerelmes és boldog nővé. Szeméből bensőséges szeretet sugárzott, mosolya őszinte volt, hiányzott belőle oly jellemző fensőbbségesség, a máskor fegyvert szorító ujjai gyengéden simítottak végig a férfi arcán. A lopott pillanat, aminek tanúja volt, fájdalommal töltötte el. A helyzetük nagyon hasonló, mégis, Jordan egészen másképp gondolkodik, mint ő. Melyikük döntött helyesen? Úgy érezte, ma minden összeesküdött ellene: a kenőcs receptje, ami a zsebében maradt, az elromlott kávéfőző, a szerelmet jelképező vörös rózsa. Annyira el volt foglalva a gondolataival, hogy nem tűnt neki fel, ahogy Castle megkönnyebbülten behunyja egy pillanatra a szemét, csak akkor eszmélt fel, amikor megérezte a férfi arcszeszének jellegzetes illatát.

- Tudom, hogy nekünk Helga Ormond ügyével kell foglalkoznunk, de ennek vajon utánanéztek? - bökött a táblára Kate mellé lépve Castle, egy Toyota Prius feliratú mappára. Csakúgy, ahogy ők a fehér táblát, Jordan is két részre osztotta a felületet, és bal oldalra a Castle elrablásáról gyűjtött információkat tárolta mappákba rendezve, a jobb oldalon pedig a jelenlegi gyilkosság adatait.

- Mire gondolsz? - ráncolta össze szemöldökét a nyomozó.

- Az autó, amivel Tyson az ékszerboltban volt, bérelt kocsi. Előfordulhat, hogy nyilvántartották az útvonalát. Egyszer béreltem egy autót Vegas-ban, és egy reggel, hát ... szóval nem nagyon emlékeztem, hol is hagytam, de sajnos Lora, a szerencsehozó barna bombázónak sem volt több emléke az estéről, mint nekem - merengett el egy pillanatig réveteg mosollyal Castle.

- Gondolom, az éjszakáról annál több - jegyezte meg gúnyosan Kate, és maga sem értette, miért tölti el féltékenységgel egy régi, átmulatott éjszaka képe, ami még abban az időben történt, amikor Castle falta az élet minden gyönyörét. Régen is emlegetett hasonló sztorikat, de mindig úgy érezte, hogy ezek a férfi múltjához tartoznak. Most azonban arra gondolt, lehet, hogy idővel Castle visszatér a régi életstílusához, a könnyű élethez, ahol nem kell négy évig várni egy nőre, ahol nincs fajdalom, ahol minden könnyű és egyszerű.

- Hát ... tény, hogy úgy váltunk el, hogy szívesen megismételné az éjszakát - húzta kaján mosolyra a száját a férfi, de amikor látta, hogy Kate a szokott módon reagál az öntelt megjegyzésre, és égnek emeli a szemét, miközben elhúzza a száját, őszintén hozzátette: - amit a rulett asztal mellett töltöttünk.

Élvezte, ahogy Beckett arcán váltakoztak az érzelmek, és jóleső érzéssel állapította meg, hogy még mindig nem közömbös a nőnek, még az sem, amit a múltban tett.

- Na, szóval a lényeg, hogy a kölcsönző cég simán megtalálta az autót, és pontosan tudták, merre jártunk vele - folytatta komolyabban. - Lehet, hogy csak Las Vegas-ban csinálnak ilyet, mert túl sok az örömében vagy bánatában alkoholmámorban úszó sofőr, de lehet, hogy New York-ban is hasonlóan járnak el.

- Erre nem gondoltunk - hallották meg mögülük Jordan Shaw hangját. - Nem rossz, Castle - mondta elismerően, mire a férfi egy büszke mosoly kíséretében kihúzta magát, és elégedetten figyelte, ahogy az ügynök már emeli is a füléhez a telefont, és kiadja az utasítást az autókölcsönző adatainak megszerzésére. - Fél óra múlva összegezzük a tegnap összegyűjtött adatokat - nézett rájuk újra a nő. - Gates kapitánnyal úgy döntöttünk, minden reggel megbeszélést tartunk.

- Addig főzök egy kávét - indult a pihenő felé Castle. 

Amikor becsukódott mögötte az ajtó, Jordan kíváncsi tekinttel fordult Kate felé. 

- Castle egészen jól bírja - jegyezte meg, de Kate nem tudta, hogy a nyomozásra érti a nő, vagy kettejükre.

- Igen. Én is azt hittem, hogy jobban megviseli, hogy Tyson újra színre lépett - mondta, jelezve, hogy nem akar az író és a közte kialakult kapcsolatról beszélni. 

Jordan szeme villant egyet, de diszkréten hallgatott. A beállt kínos csendet az ajtó nyílódása törte meg, amelyen Ryan száguldott be csillogó szemekkel, kezében a jegyzetfüzetével, de amikor meglátta az ügynököt, zavartan megtorpant.

- Én ... izé ... jó reggelt. Azt hiszem, találtam valamit - kapkodta a tekintetét a két nő között, miközben beletúrt előrehulló hajába.

Beckett-nek csak most tűnt fel a nyomozó karikás szeme, nyúzott arca és gyűrött inge, amiből rájött, hogy az éjszakát a nyomozással töltötte. Lelkiismeret-furdalása támadt. Mialatt ő a kórházban volt Castle-lel, és a rémálmait álmodta régi szobájában, addig a férfi kitartó odaadással végezte a monoton adatátvizsgálást.

- Kikértem az összes olyan elítélt aktáját, aki szorosabb kapcsolatba kerülhetett Tyson-nal - kezdett bele félénken, mint egy kisdiák a felelésbe a szigorú tanító néni előtt. - Három hónapig ült Valter Benneth-el, akit többrendbeli fegyveres rablásért ítéltek életfogytiglanra. A jelentésekből kiderül, hogy nagy halnak számított a börtönben, mindeni tartott tőle, még a fegyőrök is, de Tyson kivívta az elismerését, és a bizalmába fogadta. 

Ryan elhallgatott, mintha arra várna, hogy megerősítést kapjon, hogy folytassa.

- És? - húzta fel kérdőn a szemöldökét Beckett, megadva ezzel a lökést a folytatáshoz.

- Az egyik elítélt revansot akart venni Benneth-en a tőle elszenvedett megaláztatásokért, és egy éttermi csetepatét kihasználva leszúrta a férfit, akit halálos sebbel a börtönkórházba szállítottak. Tyson külön engedélyt kapott, hogy meglátogassa, ahol az egyik ápoló szerint valamit súgott neki Benneth, amitől Tyson-nak kikerekedtek a szemei - mondta szinte egy levegővétellel, aztán tartott egy másodpercnyi szünetet a hatás kedvéért, és kibökte a lényeget. - Benneth utolsó rablásakor 25 millió dollárnak veszett nyoma. A zsákmány sosem lett meg, viszont Tyson szabadulása után két hónappal Benneth családja egy jóval tehetősebb környékre költözött, és a két fia magániskolákba jár.

Beckett elismerően elmosolyodott, és bólintott. Tudta, hogy a férfinak elég ennyi gesztus, hogy tudja, nagyra értékeli a munkáját.

- Megvan Benneth családjának a címe? - kérdezte, mire Ryan felemelt egy ujjai között tartott cetlit. Beckett már nyúlt volna érte, amikor Shaw ügynök kikapta a papírdarabot a meglepett nyomozó kezéből, és visszaadta Ryan-nak.

- Nem maga megy oda! - mondta ellentmondást nem tűrőn Kate felé fordulva. - Tyson feladatot adott magának és Castle-nek. Ha azt látja, hogy nem Helga Ormond ügyével foglalkoznak, taktikát fog váltani, és még kiszámíthatatlanabb lesz. Bízzon Gates kapitányban!

Beckett néhány másodpercig még farkasszemet nézett az ügynökkel, aztán beleegyezően bólintott, és egy tekintettel jelezte Ryan-nek, hogy Jordan-nak igaza van, az övé a kihallgatás joga. A férfi zavarában elmosolyodott, és olyan sietve indult ki a helyiségből, hogy az ajtóban csaknem összeütközött a két pohár kávéval egyensúlyozó Castle-lel.

- Történt valami? - nézett a láthatóan izgatott nyomozó után az író.

- Lehet, hogy megtalálta, honnan volt Tyson-nak annyi pénze, hogy fedezze a plasztikai műtétjét és a kis akcióit - foglalta össze tömören Kate, és jóleső érzéssel pillantott a két kávés pohárra. Előző nap a férfi keserűségének, és iránta érzett haragjának tulajdonította, hogy nem hozott neki a fekete, frissítő italból. Talán az érzései enyhülését jelzi, hogy most két kávét hozott. Halványan elmosolyodott, és a férfi felé lépett, hogy elvegye kezéből az egyik poharat, de Castle ügyet sem vetve rá Jordan-hoz lépett, és legsármosabb mosolyát elővéve, felé nyújtotta a gőzölgő feketét.

- Gondoltam, jólesne egy kávé - mondta könnyedén az ügynökre nézve, de nem kerülte el a figyelmét, hogy a nő csodálkozva felhúzza a szemöldökét, miközben a válla fölött a mögötte álló Beckett-re pillant.

Kate nézte, ahogy Jordan elveszi kávét, és úgy érezte, mintha egy kést forgattak volna meg a szívében. Hogyan lehetett olyan balga, hogy azt hitte, Castle megbocsátotta a szakítást, és minden visszaáll a régi kerékvágásba? Mégis, mire számított? Szerencse, hogy nem vette ki a férfi kezéből a poharat, mert az lett volna az igazán megalázó, ha Castle akkor közli vele, hogy nem neki szánta a kávét. Megsemmisülve fordult a tábla felé, hogy Jordan kutató tekintetét elkerülje, amikor valaki gyengéden megérintette a vállát.

 - Koffeinmentes - hallotta meg a Castle melegen duruzsoló hangját, és ahogy felé fordult, a férfi halványan elmosolyodott. - Nemrég ittál már egy erőset - utalt a hajnali, közös kávézásukra, miközben a nő felé nyújtotta a poharat.

- Látom, van, aki vigyáz magára - vetett egy sejtelmes pillantást Beckett-re Jordan, aztán mintha nem lenne jelentősége a megjegyzésének, jóízűen belekortyolt a kávéjába.

Kate elvette a felé nyújtott poharat, és zavarában a benne gőzölgő, felhabosított italra nézett. Egy pillanatra mintha egy mosolygó arcocskát vélt volna felfedezni a fehér habban, aztán rájött, hogy csak a képzelete játszott vele. Elhessegette a gondolatot. Az imént már az is boldoggá tette volna, ha hoz neki kávét a férfi, most, hogy megkapta, már azért érzi magát elégedetlennek, mert nem kedveskedett neki valami kis habba rajzolt figurával? Jobb lesz, ha nem álmodozik - korholta magát. Hogy zavarát leplezze, inkább ellentámadásba lendült.

- Hát, nem is tudom, kire kell vigyázni. Ki is volt, aki nem ment el tegnap a varratszedésre? - vágott töprengő arcot, miközben kicsit élcelődve Castle-n, szemöldökét felhúzva, kihívó mosolyra húzta a száját.

- De hiszen elmentem - tárta szét a karját értetlenséget színlelve az író.

- Aha. Miután leforráztad a sebet kávéval, és elcipeltelek az orvoshoz.

- Még hogy elcipeltél? Én magamtól mentem, te viszont csak Gates kapitány parancsát teljesítetted - duzzogott a férfi, de tekintete elárulta, mennyire élvezi a szokásos kis játékukat, amibe Shaw ügynök megjegyzése sodorta őket.

Kate a mennyezet felé fordította a szemét és megingatta a fejét, aztán mindkét nő elnéző mosollyal nézett a sértődést tettető férfira.  Ezek a kis évődések olyanok voltak, mint régen, és ezekben a pillanatokban mindketten elfeledkeztek arról, hogy mennyire más most a kapcsolatuk.

- Még két tanúvallomást meg akarok mutatni Castle-nek a megbeszélés előtt - fordította komolyra a szót Beckett az ügynök felé fordulva.

- Rendben - bólintott Jordan, aztán elgondolkodva figyelte, ahogy Beckett határozott léptekkel az asztala felé indul, Castle pedig hűségesen követi, pont úgy, ahogy az első találkozásukkor látta.

A férfi már rég végzett a tanúvallomások olvasásával, de még mindig a szöveget bújta. Megpróbált rájönni, mi keltette fel bennük Beckett gyanúját, mi az, ami nem illik a képbe.

- A fagyis autó! - kiáltott fel olyan hangosan, hogy többen is felé kapták a fejüket. - Beckett! Mit keresett egy fagyis autó, amit mindkét szemtanú megemlít, hajnalban a parkban? Olyankor senki sem vesz még fagylaltot! Amikor Alexis kicsi volt, emlékszem, alig várta, hogy tíz óra legyen, és meghallja az autó jellegzetes csilingelését, hogy kiharcolhasson magának egy jó adag fagyit.

- Ahogy téged ismerlek, nem kellett nagy csatákat vívnia - jegyezte meg Kate egy elnéző mosoly kíséretében, mire Castle először durcásan összeráncolta a homlokát, aztán megadóan sóhajtott. Hát tehetett ő arról, hogy a jeges finomság a gyengéje?

- Kikéretem a térfigyelő kamerák felvételeit, hátha sikerül beazonosítanunk az autót - emelte füléhez a telefont Beckett elégedetten.

Miközben beszélt, tekintete önkéntelenül követte a fehér tábla elé bicegő férfit. Nem tudta mire vélni a viselkedésében bekövetkező, jól érzékelhető változást. Érezte a megbántottságát, mégis, mintha visszarepültek volna az időben három-négy évet. Nem tudott sokáig töprengeni, mert alig tette le a telefont, amikor meghallotta Gates kapitány hangját. 

A megbeszélésen Ryan ismertette Tyson rabtársa, Valter Benneth özvegyének gyanús meggazdagodását Tyson szabadulása után, míg Espo arról számolt be, hogy összegyűjtötte az összes teljes arcplasztikával foglalkozó állami és magánklinikát, és azoknak a plasztikai sebészeknek a névsorát, akiket eltiltottak a praktizálástól, mivel lehet, hogy Tyson egy ilyen emberrel végeztette a műtétet. Egy Jeff nevű, szűkszavú FBI ügynök beszámolt arról, hogy minden repülőtér, vasúti és buszpályaudvar térfigyelő kameráinak felvételein átfuttatják az FBI arcfelismerő programját, hátha valahol feltűnik a sorozatgyilkos. Nincs ugyan fényképük róla, de mivel a kapitányságon többen is találkoztak vele, viszonylag pontos fantomkép készült róla. 

- Mivel kihívta Beckett nyomozót és Mr. Castle-t egy "párbajra", megfigyeltetjük a kapitányság és a lakásaik környékét is - vette át a szót Jordan. - Biztos, hogy tudni akarja, hogyan áll a nyomozás, tehát a közelben kell tartózkodnia.

Míg Jordan beszámolt az író Toyota Prius-szal kapcsolatos ötletéről, Castle lopva Beckett-re nézett. A tény, hogy Tyson a közelükben lehet, és lesből figyelheti őket, újra szorongással töltötte el. Kate arca mozdulatlan maradt, és semmilyen érzelemről nem árulkodott, de a tekintete alig észrevehetően megváltozott.

- Mi a helyzet a Helga Ormond üggyel? - fordult feléjük a kapitány.

- Most járunk utána a tanúvallomásoknak - adott semleges választ Kate. Egyelőre nem akart a fagyis autóról beszélni Gates-el, ráérnek akkor, ha lesz konkrét eredmény.

A kapitány néhány másodpercig farkasszemet nézett legkiválóbb nyomozójával, végül bólintott, de tekintetén érezni lehetett, pontosan tudja, hogy van valami apró nyomuk, de ennyi szabadságot akart nekik adni. Még villant egyet Castle felé a szeme, aztán kiadta a következő órák feladatát az embereinek, és ugyanezt tette Shaw ügynök is.

- Tudod, azért furcsa ez az eset, mert eddig mindig azt kellett kiderítenünk, hogy ki a gyilkos, most viszont pontosan tudjuk, csak el kell kapnunk - állt meg zsebre tett kézzel Helga Ormond képe előtt Castle. 

- "Csak"? Lehet, hogy Tyson esetében ez nehezebb, mint kideríteni egy ismeretlen elkövető kilétét - húzta el a száját Kate. - Beszélnünk kell Helga munkatársaival, barátaival, és ki kell derítenünk, hova tünedezett el az utóbbi időben. Ryan és  Espo annyi feladatot kapott, hogy ki sem látszanak belőle - intett fejével a két férfi íróasztala felé, ahol hegyekben álltak az akták, a két nyomozó pedig elmerülten figyelte a számítógép monitorát, amin valószínűleg újabb adathalmazok voltak.

- Hát, a nyomozásnak ez a része sosem vonzott - vágott egy grimaszt Castle, mire Kate elmosolyodott.

- Te ilyenkor szoktál megfutamodni.

- Nem megfutamodtam, csak a valódi rendőrökre hagytam ezt a felelősségteljes munkát - magyarázkodott a férfi meggyőződéssel, de Kate már nem figyelt rá, mert élesen csengő telefonja telefonján megjelent Lanie képe. Csak pár szót váltott az orvosszakértővel, és már nagy léptekkel indult is a lift felé, de néhány méter megtétele után hátraszólt a válla fölött.

- Jössz Castle? Lanie talált valamit.

Egyikük sem vette észre, hogy a kérdésre nemcsak az író mozdult, hanem Ryan és Espo is kíváncsian fordította feléjük a fejét, aztán amikor látták, hogy az író csillogó szemekkel, engedelmesen követi a nyomozót, cinkosan egymásra mosolyogtak.

- Szerinted összejönnek? - kérdezte álmodozva Ryan, mire Espo vágott egy hitetlenkedő grimaszt.

- Hát, öregem, ha nekem mondana nemet egy nő az oltár előtt, többet még az utcán sem ismerném meg.

- És ha olyan szerelmes lennél bele, mint Castle Beckett-be?

- Huh! Ez olyan ... áh, szóval azt meg elképzelni sem tudom! Már azt is nehéz volt elhinnem, hogy van férfi, aki négy évig vár egy nőre - ingatta meg hitetlenkedve a fejét. - Tudod, drukkoltam nekik, meg minden, de én olyan férfi vagyok, aki azt vallja, hogy ne fuss olyan szekér után, ami nem vesz fel - düllesztette ki a mellét magabiztosan.

- Aha - morfondírozott magában néhány másodpercig Ryan, aztán ártatlan arccal barátjára nézett. - Szóval ... akkor azért nem hajtasz Lanie-re?

- Mi? Szó sincs róla, hogy nem kellenék neki - háborodott fel Espo. - Mi közösen döntöttünk arról, hogy inkább külön, mint együtt!

- Lehet, hogy Castle másképp gondolkodott arról a szekér dologról - töprengett tovább Ryan, figyelmen kívül hagyva barátja felháborodását. - Lehet, hogy be akarta bizonyítani, hogy őt érdemes felvenni. Beckett is boldog volt vele.

Espo hátrahőkölt, és rosszallóan összhúzta a szemöldökét.

- Ezt értsem úgy, hogy én nem tartom magam érdemesnek arra, hogy Lanie szeressen?

Ryan nem válaszolt, csak felhúzta a vállát, mintha azt mondaná: "Nem én mondtam!", és újra a monitor felé fordította a figyelmét.

Kate és Castle némán tették meg a boncteremig tartó utat. Abban a pillanatban, hogy kettesben maradtak, feszültté vált a levegő köztük. A liftben állva Kate éppen meg akarta törni a kínossá váló csendet, amikor a férfi elővette a telefonját, és teljes figyelmét a készüléknek szentelve, bőszen nyomkodni kezdte a billentyűket. Még akkor is írt valamit, amikor beléptek a patológiára.

- Ó - lepődött meg Lanie, amikor Kate mögött meglátta a telefonját bújó írót, de nem tett megjegyzést. - Találtam nektek valamit - kezdte, de mivel Castle még csak fel sem pillantott, mérgesen csípőre tette a kezét. - Már ha az író urat érdekli egyáltalán.

Castle a csípős megjegyzésre felnézett.

- Ámmm ... bocs Lanie! Persze, hogy érdekel, csak a jövő heti programomat szerveztem éppen - mondta ártatlan, de kissé pimasz mosollyal a szája sarkában.

- Azt hittem az a programotok, hogy elkapjátok Tysont - nézett értetlenül hol az íróra, hol Kate-re Lanie.

- Az én programom az, úgyhogy mondd nekem, hogy mit találtál - csattant éllel Beckett hangja, és háttal állva a férfinak, barátnője felé fordult. 

Lanie sóhajtott egyet, és a boncasztal felé indult. Kate követte, de közben azon járt az esze, vajon milyen programot szervez magának a jövő hétre a férfi.

- Először is - kezdte Lanie - az áldozat szervezetében flunitrazepam volt, vagy ahogy ti ismeritek, Rohypnol. 

- Tehát elaltatták, vagy elkábították - lépett Kate mellé Castle érdeklődve.

- A mennyiségből ítélve csak elkábították - bólintott Lanie, aztán egy kinagyított fotót vett elő, és Kate felé nyújtotta. - De van más is. Hátul a nyakán van két kis különös alakú bevérzés. Közvetlenül a halála előtt keletkeztek úgy, hogy valami hozzáért, és belenyomódott a bőrébe.

Beckett összeráncolt szemöldökkel forgatta kezében a képet, hogy megfejtse, mitől származhat a különös alakú, vöröses folt. Castle mögé lépett, hogy ő is lássa a fotót. Egy pillanatra a nő hátához ért a mellkasa, mire Kate megrezzent, Castle pedig néhány centimétert hátrébb húzódott, de amikor megszólalt, lehelete megcsiklandozta a nő nyakát.

- Olyan, mint egy alátét és egy csavar feje - tűnődött az író. - Talán valaminek nekiszorította Tyson, amin csavarok voltak.

-   Az lehet, mert a kötélnyom a nyakán arról tanúskodik, hogy nem kézzel fojtották meg - folytatta Lanie. - Ha nem lettek volna ezek a foltok hátul, talán fel sem tűnik, hogy a kötél meredekebb szögben vágott a bőrébe, mintha valaki hátulról megszorítja. 

- Tyson felakasztotta? - nézett döbbenten Lanie-re Kate.

A patológus láthatóan zavarba jött, és hol Castle-re, hol Beckett-re pillantott, aztán vett egy nagy levegőt, és halkan folytatta.

- Nem hagyományos akasztásról van szó. A zsinór röviden kapcsolódhatott egy szerkezethez, ami aztán magához szorítva a testet lassan megemelte, éppen csak annyira, hogy elszorítsa a nyaki verőereket, és lassan megfulladjon az áldozat.

Kate beharapta a száját, Castle pedig az ingnyakához nyúlt, és zavartan megigazította, aztán nyelt egyet. Hirtelen mindketten a raktárban érezték magukat, és szinte érezték a nyakukra feszülő vékony, de rendkívül erős kötelet. Ugyanarra gondoltak. Ha Jordan-ék nem érkeztek volna időben, és valamelyik kamionos felhúzta volna a kaput, amihez rögzítve volt a zsinór, ugyanolyan sérüléseket szenvedtek volna el, mint Helga Ormond.

- Sajnálom - nézett együtt érzőn két barátjára Lanie, aki pontosan tudta, mire gondol Kate és Castle.

- Csak cukkolni akar bennünket azzal, hogy megmutatja, milyen sorsot szánt nekünk - mondta magára erőltetett nyugalommal Kate. Az emlék olyan élénken élt benne, hogy tudta, Tyson az egyik legérzékenyebb pontjára tapintott, és amikor lopva Castle-re pillantott, látta, hogy a férfi is azt éli át, amit ő. 

- A halál beálltának idejét este tíz és tizenegy közé tetted, ugye? - nézett töprengve az orvosszakértőre az író, mire a nő bólintott. - És ha egy hűtőkocsiban tartották a testet? Mondjuk egy fagyis autóban?

- Fagyis autóban? Akkor új vizsgálatot kell elvégeznem, de biztos, hogy pontos időpontot nem tudok mondani. Gondoljátok, hogy ...

- Lehet, de még nem tudjuk biztosan - pontosított Beckett. - Köszi, Lanie - búcsúzott, és az ajtó felé indult, az író pedig szokatlanul csendesen követte.

- Jaj, majdnem elfelejtettem! - állította meg őket Lanie hangja, mire mindketten megfordultak. - Beszéltem Dr. Cooper-rel. Mondta, hogy már kiszedték a varratokat a combodból, de a lelkemre kötötte, hogy figyeljek rád, mert a kígyómarásos sebek nagyon veszélyesek tudnak lenni - intézte a férfihoz a szavait.

- De ... de hát ... miért beszéltél te egyáltalán Dr. Cooper-rel? - döbbent meg Castle.

- Éppen akkor hívott, amikor itt voltál nálam, és nem mentél el a varratszedésre, és ...

- ... és nem bíztál bennem, hogy másnap tényleg elmegyek hozzá - fejezte be a mondatot a férfi sértetten.

- Castle! Lanie lassan már hét éve ismer - vágott közbe egy kis gonosz mosollyal a szája sarkában Kate, mire Castle arcán durcás grimasz jelent meg.

- Nem kell rám vigyázni - mondta bosszúsan, mire a két nő összenézett, és szinte egyszerre emelték égnek a szemüket, de Castle nem törődött velük. Amióta hazaengedték a phoenix-i kórházból, hol az anyjával, hol Alexis-szel harcolt, most meg Kate és Lanie akarja szemmel tartani. Az ajtó felé lépett, de Kate elkapta a karját, és egy határozott mozdulattal megállította.

- Jut eszembe, itt az ideje ellátni a sebedet - húzta fel kihívóan a nő a szemöldökét.

- Majd ... majd bekenem - nyelt egyet zavarában, amikor rájött, hogy mi a nő szándéka. - Különben sincs itt a kenőcs - tette hozzá megkönnyebbülten, de Kate a zsebébe nyúlt, és diadalittasan mosolyogva előhúzta a gyógyszertári tégelyt.

- Valakinek volt rá gondja!

- Én is eltettem volna - kezdte lassan Castle, hogy magyarázatot találjon - de nem tudtam eltenni, mert te már eltetted.

- Castle, ez nagyon gyenge próbálkozás volt - szólalt meg Lanie. 

- Jó, majd bekenem és átkötözöm - duzzogott a férfi, és újra el akart indulni, de most elég volt Beckett szavait meghallani, hogy meggondolja magát.

- Addig nem jöhetsz velem a kihallgatásokra, amíg a seb nincs lekezelve.

- De Kate! Semmi bajom! Már alig érzem - bizonygatta Castle legkérlelőbb tekintetét elővéve.

- Akárhogy nézel rám, nem tudsz meghatni - közölte határozottan a nyomozó, de a tekintete elárulta, mennyire élvezi a pillanatot. - Vagy most elrendezzük, vagy visszamegyünk a pihenőbe, ami most inkább hasonlít átjáróházra, mint pihenőre, vagy elrendezed egyedül a férfi mosdóban. Persze, haza is mehetsz, ha nem akarsz velem jönni - biggyesztette le a száját közömbösséget színlelve.

Castle látta maga előtt a kínosabbnál kínosabb szituációkat, amik az pihenőben vagy a mosdóban várhatnak rá, végül a rosszalló tekintetű, karba font kézzel álló Lanie-re, és a türelmetlenül az órájára pillantó Kate-re nézett.

- De ne nevessetek rajtam - indult a vizsgáló szoba felé, mielőtt azt akarná Lanie, hogy az egyik boncasztalra üljön fel, így csak sejtette, hogy mögötte a két nő elégedetten összemosolyog.

Néhány perc múlva már a fehér lepedővel letakart vizsgálóágyon feküdt, és könyökére támaszkodva figyelte, ahogy Kate finom ujjai óvatosan a sebre, és a forró kávétól megégett felületre kenik a kenőcsöt, Lanie pedig az új kötést készíti elő.

- Nem is tudom, örüljek, vagy bosszankodjak, hogy ennyi nő akar ápolni? - dörzsölgette meg elgondolkodva az állát.

- Ha nem tetszik, legközelebb Dr. Perlmutter-re és a fiúkra bízlak - pillantott fel az öntelt megjegyzésre bosszúsan Kate, mire Castle ijedten nyelt egyet.

- Tudod Castle, szerintem Dr. Perlmutter kimondottan örülne, ha ő kezelhetne - csatlakozott Kate-hez Lanie is. - Legutóbb is egész jól kijöttetek.

Castle megborzongott. A kínos és fájdalmas pillanatok, amikor a patológus megvizsgálta fájó, duzzadt heréit, élénken éltek az emlékezetében.

- Tudom, hogy minden lelkiismeret-furdalás nélkül a karmai közé vetnétek, ha nem vonzana benneteket annyira az izmos testem látványa - vágott vissza pimaszul mosolyogva.

A megjegyzésre Kate csodálkozva felnézett, Lanie pedig végigjáratta tekintetét a férfi meztelen lábain, egészen az ágyékáig.

- Hát, tényleg nem vagy megvetendő látvány alsónadrágban - állapította meg ténykényt Lanie - de ne hidd, hogy engem lázba tudsz hozni - fejezte be a mondatot, miközben figyelte, ahogy az író arcán megjelenő önelégült mosoly lehervad. Majdnem hozzátette, hogy "esetleg Kate-et", de nem akarta zavarba hozni barátnőjét egy olyan helyzetben, amikor az úgyis vívódik az érzéseivel. Látta, hogy Kate még így is zavarba jön, és fülig elvörösödve gyorsan átadja neki a helyét, hogy a kötést a sebre tehesse, sőt az sem kerülte el a figyelmét, hogy Castle kutató tekintete is szemtanúja volt a nőben hirtelen lezajló változásnak.

- Na, készen vagy - paskolta meg a férfi lábszárát. - Feltétlenül be kell kenni este is, mert még nagyon gyulladt, és ne mászkálj rajta feleslegesen, mert ha állandóan húzódik, nehezebben fog gyógyulni.

- Igenis doktornő - szalutált vigyorogva Castle, mire Lanie lemondóan nagyot sóhajtott.

- A tiéd - mondta együtt érzőn Kate-nek, aki közben összeszedte magát, és fensőbbséges magabiztossággal bólintott.

- Nem lesz vele gond, megoldom - mondta, aztán a férfihoz fordult, aki már az övcsatjával bajlódott. - Indulnunk kell.

- Én már rég mentem volna - indult morogva az ajtó felé a férfi. - Nem is tudom, ki rángatott vissza.

 Az író már kilépett a folyosóra, amikor Kate sóhajtott egyet, és mosolyogva követte, de Lanie hangja megállította.

- Kate! Jól vagy? - kérdezte aggódva.

- Persze - vágta rá feltűnően gyorsan a nyomozó.

- Átjöhetnél este egy pohár borra - mondta szelíden, de a mondatban benn volt az is, hogy "beszélnünk kellene". Amíg a válaszra várt, hozzátette: - Persze, csak miután kezelésbe vetted a betegedet.

A kétértelmű mondat hallatán Kate megint elpirult. Az előbb, Lanie-nek az alsónadrágos férfi vonzó hatására tett megjegyzése is megannyi képet idézet fel benne, amelyek tudatosították, mennyire hiányzik neki a Castle-lel való fizikai együttlét, nemcsak az érintés, de a látvány is. Pillanatok képei száguldoztak az agyában: Rick egy szál bokszerban borotválkozik, és a tükörből rámosolyog, vagy alsónadrágban és pólóban készíti a reggelit, ő pedig vágyakozva ráfeledkezik a fenekén megfeszülő izmokra. Most még csak gondolni sem akart semmi érzéki dologra, mégis érezte, ahogy az arcába tolul a vér.

- Jól vagyok - ejtette ki magabiztosan a szavakat, de kerülte Lanie tekintetét. - Ha lesz időm, talán átmegyek - tette hozzá kisvártatva, és bizonytalanul barátnője megértő, szomorúan csillogó barna szemébe nézett, aztán szinte menekülve a további invitálás elől, kilépett az ajtón.

A New York-i forgalomban csak araszolva tudtak haladni Helga Ormond lakása felé. Egy darabig gondolataikba merülve, csendben ültek egymás mellett. A kellemes, régi időkre emlékeztető pillanatot, amikor a nők a férfi fölé kerekedtek, és végül az ő akaratuk érvényesült, lassan háttérbe szorította egy sokkal fájdalmasabb emlék.

- Remélem, Helga nem volt magánál a Rohypnoltól az utolsó pillanatokban - szólalt meg Castle halkan.

- Valószínűleg soha nem fogjuk megtudni.

- Ha utánozni akarja azt a helyzetet, amit a raktárban már egyszer megszervezett, akkor Helga barátjával is ugyanazt kellett volna tenni, hogy lássák egymást meghalni. Az ismerősei szerint viszont nem volt férfi az életében.

- Nem biztos, hogy le akarta másolni azt a szituációt. Lehet, hogy egyszerűen csak emlékeztetni akart bennünket a hatalmára - mondta Kate, miközben tekintetét az útra szegezte. Nem akart, nem mert Castle-re nézni. Túlságosan fájt, főleg, ha arra a pillanatra gondolt, amikor a halál torkában úgy érezte, mintha Castle az esküvői fogadalmát mondaná el neki.

- Hát, hatalma aztán van felettünk! Legalábbis az egyikünk felett - jegyezte meg éllel Castle, és amennyire csak a biztonsági öv engedte, Kate felé fordult.

Beckett szorosan markolta a kormányt, mintha az lenne a mentőöve az érzelmi viharban, amivel küzdött. Soha nem volt olyan nehéz ellenállni a vonzódásnak, amit Castle iránt érzett, mint amióta ki akart lépni az életéből. Azt szerette volna, ha a férfi elfogadja a döntését, vagy ha nem is tudja elfogadni, legalább megbocsájtja neki, és azt hitte, a legrosszabb, ami történhet, hogy meggyűlöli. Amit ebben a két napban megélt, nem illett ebbe az elképzelt képbe, és ezzel nem tudott mit kezdeni. Eleinte a végtelen szomorúság és fájdalom sugárzott Rick-ből, aztán az elkeseredés és a düh, később úgy viselkedett, mintha nem izgatná az egész, és olyan lenne a kapcsolatuk, mint négy-öt évvel ezelőtt, most pedig újra megjelent szavaiban a harag és a számonkérés. Azt hitte, a férfi nyitott könyv a számára, de már nem volt biztos benne, de már nem volt biztos benne, hogy olyan jól ismeri. Egy ideig nem reagált a megjegyzésre, de a kék szemek kitartóan rászegeződtek, és az arcát fürkészték, ezért végül mégis megszólalt.

- Tudom, úgy gondolod, hogy félek Tyson-tól, és a félelmem erősebb az irántad érzett szerelmemnél, de ez nem igaz. Csak azt nem értem, miért teszel ilyen megjegyzéseket, amikor téged már nem érdekel az egész Tyson-ügy - lendült dühös ellentámadásba. - Ha érdekelne, nem a programodat szerveznéd a jövő hétre, amikor még áll a játszmánk Tyson-nal - hadarta egy levegővétellel, miközben az útra szegezte a szemét.

- Addigra el fogjuk kapni - mondta magabiztosan a férfi, és elégedetten elmosolyodott. Ha ilyen haragot váltott ki Kate-ből, hogy ő programot szervez magának, az azt jelenti, hogy féltékeny. Sosem akarta, hogy az legyen, sőt, kétségbeesett volna, ha nem bízik benne a nő, de most egyáltalán nem bánta. 

Helga Ormond lakása a tehetős környék egyik impozáns épületének negyedik emeletén volt. A portás szemében azonnal megjelent az aggodalom, ahogy Beckett felemelte a jelvényét. A középkorú, vörös hajú férfi idegesen túrt égnek meredő, erős szálú hajába, és riadtan nézett körbe, hogy hány tanúja van a hívatlan látogatókkal folytatott beszélgetésének.

- Már megint maguk? Hol a rendőrség, hol az FBI hallgat ki - háborgott, miközben sűrűn pislogott kicsi, kék malacszemeivel. - Már én is mindent elmondtunk, amit tudtunk. Amióta szegény Ms. Ormond-ot megölték, nincs nyugalom a házban. 

- Csak pár kérdést szeretnénk feltenni - mondta türelmesen Beckett. - Hogy érti, hogy nincs nyugalom?

- Hát, jöttek a maguk emberei, aztán a helyszínelők és az FBI, kikérdeztek mindenkit és lezárták Ms. Ormond lakását, nemrég meg valamelyik újságtól volt itt egy riporter - sorolta, aztán észbe kapott, és védekezően maga elé tartotta a kezét. - Nem mondtam neki semmit! Az egyik FBI ügynök azt mondta, teljes hírzárlatot rendeltek el, és megüthetem a bokám, ha valakinek beszélek a nyomozásról. Különben is, olyanokat kérdezett, amiről fogalmam sem volt! Hányadik áldozata volt Ms. Ormond a sorozatgyilkosnak? Ugyanúgy fojtotta-e meg, mint a többi nőt? Kik vezetik a nyomozást?

Beckett dühösen szorította össze a száját, és Castle-re pillantott. Lehet, hogy nagy baj lesz, ha a sajtó megneszeli, hogy nem egy sima ügyről, hanem egy sorozatgyilkosról van szó. Amikor elkészült Tyson-ról a fantomkép, először meg akarták jelentetni a különböző tévécsatornák hírműsoraiban, de aztán elvetették az ötletet, mert akkor még Castle a férfi markában volt, és nem akarták, hogy esetleg az írón álljon bosszút, vagy úgy eltűnjön, hogy esélyük sem legyen megtalálni sem őt, sem Castle-t. Később az FBI nem akarta nagydobra verni, hogy szabadon mászkál egy sorozatgyilkos, akit képtelenek voltak elfogni, Helga Ormond ügyénél, pedig még vártak. Jordan is azt javasolta, hagyják meg Tyson-t abban a hitben, hogy ő irányít, és ne riasszák el, mert akkor vagy megfutamodik, és felszívódik, vagy meg akarja mutatni, milyen bátor, és újra ölni fog. Ezért volt dühös, hogy kiszivárgott, hogy egy sorozatgyilkos az elkövető.

- Melyik újságtól jött ez a riporter? - kérdezte gyanakodva Castle.

- Azt nem tudom, de volt egy kitűző a kabátján, ha jól emlékszem Jack Taylor volt ráírva. Tudják, kiváló névmemóriám van - húzta ki magát büszkén.

- Jack Taylor - ízlelgette a nevet Castle elgondolkodva.

Beckett azt hitte, Castle talán ismeri az újságírót, hiszen elég sok bulvárlapnak adott már nyilatkozatot, de közben azon töprengett, miért ismerős neki a név.

- Jack Taylor ... JT! - kiáltott fel Castle, és jelentőségteljesen Beckett-re nézett, aki ugyanebben a pillanatban döbbenten ismételte meg a nevet. Már tudta, honnan olyan ismerős! Tyson ezen a néven mutatkozott be, amikor a nyomozónak kiadva magát, Ryan jelvényét felhasználva besétált a kapitányságra, a Castle lakása előtti térfigyelő kamera felvételével. Dossziéjából előkapott egy fantomképet, és a meglepett portás orra elé tartotta.

- Ő volt?

- I-igen, de ... de nem mondtam neki semmit a nyomozásról - rázta meg fejét a férfi, és apró szemeivel nagyokat pislogva próbálta hihetővé tenni a szavait.

Mivel semmi más lényeges információval nem tudott szolgálni a portás, néhány perc múlva Beckett és Castle a negyedik emeletre tartó liftben állt, és míg a férfi elgondolkodva várta, hogy megérkezzenek Helga Ormond lakásához, Kate-t majdnem szétvetette a düh.

- Már nemcsak játszik velünk, hanem ki is gúnyol bennünket - szűrte a fogai között.

- Igen, de nem baj.

- Te örülsz annak, hogy teljesen hülyének állít be bennünket? Itt parádézik az orrunk előtt, nekünk pedig fogalmunk sincs, hol keressük!

- Ez igaz - bólintott egyetértőn Castle - de minél többet játszik a tűzzel, annál biztosabb, hogy megégeti magát. Shaw ügynök emberei fél óra múlva a lakás előtti összes térfigyelő képét át fogják vizsgálni. Lehet, hogy meglátnak rajta valamit, ami elvezet bennünket hozzá. 

- Legyen igazad! - dühöngött tovább a nő, miközben kilépett a liftből.

- Ó! Menyire vártam, hogy egyszer ezt mondd! - sietett utána az író, és huncutul csillogó szemekkel várta Kate reakcióját.  Nem tévedett. Látta, ahogy a mellkasa megemelkedik, majd lesüllyed az elfojtott sóhajtástól, és egy pillanat múlva meglátta a bosszús arcon átsuhanó elnéző mosolyt. - Egyébként miért jöttünk ide? - nézett érdeklődve körbe az elegánsan berendezett, de rideg, személytelen lakáson.

- Szeretem a saját szememmel látni, hogyan élt az áldozat. Sokat elárul róla.

- Hát, azt biztosan, hogy jó ízlése volt - lépett a nappaliban álló könyvespolchoz Castle, és önelégülten mosolyogva megkocogtatta ujjaival a Nikki Heat sorozat köteteit. 

Beckett megállt a polccal szemben, és miközben végigfuttatta szemét a katonás rendben sorakozó könyveken, valami lelombozó válaszon törte a fejét, de figyelmét lekötötte a kötetek szokatlan elrendezése.

- Mi ... mi az? - húzta össze a szemét Castle, amikor meglátta Kate jellegzetes tekintetét, ami arra utalt, hogy valami nem illik a képbe. A nő mellé lépett, és végignézett a polcsoron.

- Hm ... 

- Csupa szépirodalmi mű, ugyanolyan bőrkötésben, és egyetlen ...

- ... krimi sincs, kivéve az enyémet - fejezte be a mondatot Castle, majd a polchoz lépett, és kihúzta az első kötetet. Lassan belelapozott, de nem látott benne semmi különöset, ahogy a többiben sem. 

Mialatt a könyveket nézegette, Kate az áldozat apját hívta.

- Le kell, hogy lombozzalak Castle, Helga nem szerette a krimiket. Az apja kizártnak tartja, hogy megvette volna a regényeidet.

- Még sincs olyan jó ízlése - húzta el sértetten száját a férfi. - Akkor ez egy nekünk szóló üzenet. Tyson állandóan jelezni akarja, hogy mindenütt ott van, és tud minden lépésünkről - mondta, miközben Kate-re pillantott, aki már árgus szemekkel figyelve nyitotta ki a szekrényajtókat és húzta ki a fiókokat.

A lakásban nem találtak semmit szokatlant a könyveken kívül, és arra sem utalt semmi, hogy a nőnek barátja lett volna, mert a szekrényekben és a fiókokban csupa női ruha és cipő sorakozott.

- Miért használ egy nő kétféle fogkefét és kétféle tusfürdőt? - kérdezte Castle, amikor körbenézett a makulátlan, ragyogó tisztaságú fürdőszobában.

- Talán nem egy nő használta őket - mutatott a törülközőtartón sorakozó négy törülközőre Kate.

- Úgy érted, hogy ... hogy talán ...

- Igen, Castle. Szerintem volt itt még egy nő - futott át egy mosoly Kate arcán. Szerette, amikor a macsót játszó férfi zavarba jött, ahogy most is. - Nézzük meg jobban a ruhákat! Ha időnként itt éjszakázott egy nő, akkor a ruhái is itt lesznek, de külön szekrényrészben. A stílus és az elrendezés sokat elárul a viselőjéről.

Néhány perc múlva már biztosak voltak abban, hogy Helga leszbikus viszonyt folytatott valakivel.

- Ezek után más szemmel fogok nézni a gardróbunkra - merengett el Castle, és csak akkor eszmélt, hogy többes számot használt, amikor Kate zavarában elkapta a tekintetét. Hirtelen úgy érezte, mintha belebújt volna a kisördög, és kihívó tekintettel nézett a nőre. - A gardróbom valóban sokat elárul az életemről - folytatta egyes számban. - Négy évig csak férfi ruhák voltak benne, aztán két évig egyre sokasodó női ruhák és magas sarkú cipők, végül egyik napról a másikra mind eltűnt, és most újra csak férfi ruhák és cipők találhatók benne - mondta szenvtelenül. Jól tudta, hogy a szavaival szíven szúrja a nőt, de még rátett egy lapáttal. - Bár, ha minden jól megy, akkor hamarosan változik a helyzet.

Kate elkapta tekintetét a férfiról, és az előtte levő nyitott fiók tartalmára meredt, amiből egyértelművé vált Helga leszbikus viszonya, aztán dühében olyan erővel tolta a helyére, hogy az nagyot csattant. A hang észhez térítette. Tudta, hogy Castle szeretné kizökkenteni a nyugalmából, ami úgy tűnt, egy pillanatra sikerült is neki. Kétségkívül fájtak neki a férfi szavai, az utolsó mondat pedig féltékenységet szült a szívében, mert nem tudott másra gondolni, mint hogy Castle már nem őrlődik a kapcsolatukon, hanem továbblépett, és visszatér a régi életéhez. Erre utalt az elmúlt nap több megnyilvánulása is, mégis, nehezen tudta elhinni, hogy a férfi ilyen könnyedén megemésztené a történteket.  Lehet, hogy csak ezt akarja elhitetni vele? Semmiben sem volt biztos. Először szó nélkül akarta hagyni a megjegyzést, aztán hirtelen úgy döntött, nem hagyja, hogy Castle játszadozzon vele, még akkor sem, ha a férfi szemszögéből nézve megérti, hogy a fájdalma és a sértettsége bosszút szül. Egy pillanatra becsukta a szemét, és vett egy nagy levegőt, aztán éppen olyan kihívó tekintettel, mint ahogy a férfi őrá nézett, szembefordult vele.

- Hm ...   - húzta gúnyos mosolyra a száját. - Néhány hét, és már be is költözik hozzád egy szőke cicababa? Jobb formában vagy, mint régen, vagy több lett a pénzed?

Castle szeme elégedetten villant. Sikerült féltékennyé tennie Kate-t, és nem is gondol arra, hogy a megjegyzéssel nem egy buta libuskára célzott, akit felcsíphetne bármelyik szórakozóhelyen, hanem őrá.

- Hát, igazából nem szőke, és a legkevésbé sem cicababa - vonta meg flegmán a vállát. - Mi a következő lépés? - terelte a nyomozásra a szót.

- Derítsük ki, hogy ki a titokzatos szerető!

Fél óra múlva már az Ormond birodalom irodáinak helyet adó, csupa üveg épület felé közeledtek. Castle kezét napellenzőként a szeme elé tartva nézett fel a föléjük tornyosuló vadonatúj, érdekes építészeti megoldásokkal játszadozó irodaházra.

- Jól mehetett az üzlet, ha egy egész emeletet tudott itt bérelni - állapította meg.

- A fiúk jelentése szerint mindegyik alkalmazott úgy nyilatkozott, hogy a cég megbízhatóan hozta minden negyedévben a tisztességes hasznot, a dolgozókat jól megfizették, és mindannyian elkötelezettek voltak Helga felé. Jó vezetőnek tartották, aki figyelembe vette a munkatársak véleményét, korrektül intézte az üzleti ügyeit, és ezért az üzleti világban is tisztelték - sorolta a megállapításokat Kate, miközben lopva oldalra nézett, a kocsijától alig tíz méterre leparkoló elsötétített üvegű, fekete Chevrolet-ra, aztán a füléhez emelte a telefont. Az autót már akkor észrevette, amikor Helga lakására mentek.

- Shaw ügynök? Szólna az emberének, hogy próbáljon meg kevésbé feltűnően követni bennünket? Még a végén elriasztja Tyson-t - mondta, miközben figyelte, ahogy Castle értetlenül forgolódik, és végre kiszúrja a jellegzetes autót.

- És az FBI beszerezhetne végre valami kevésbé feltűnő járművet - mondta olyan közel hajolva a férfi, hogy a hangja behallatsszon a telefonba, mire Beckett elmosolyodott, hiszen az írónak egyáltalán nem tűnt fel az autó.

Mielőtt beléptek az épületbe, Castle még visszapillantott. A fekete Chevy éppen akkor parkolt le kicsit távolabb Beckett kocsijától.

- Gondolod, hogy szükség van a védelmünkre? - kérdezte már a liftben.

- Jordan nem akarja, hogy még egyszer elraboljon Tyson.

- De hát New York legjobb nyomozója vigyáz rám! - húzta fel értetlenséget színlelve a vállát Castle. Arra számított, hogy Kate elmosolyodik, de a nő komoly arccal nézett maga elé, másodpercekig hallgatott.

- Lehet, hogy ez nem elég - szólalt meg végül halkan, anélkül, hogy ránézett volna.

Castle nyelt egyet. Már bánta, hogy feltette a kérdést, ami megint olyan gondolatokat ébresztett Kate-ben, amitől meg akarta szabadítani.

- Én tudom, hogy elég - mondta magabiztosan, és szemét a nőre szegezve várta, hogy az ránézzen, de a lift alig érezhetően zökkent egyet, az ajtó kinyílt, és Kate leszegett fejjel kilépett a folyosóra.

Castle összeszorította a száját, és szó nélkül követte.

Egy óra múlva már Helga negyedik munkatársa lépett ki a beszélgetésekhez biztosított tárgyalóteremből. Beckett bosszús tekintettel nézett a cingár, kopaszodó, szemüveges könyvelő után.

- Itt mindenki ugyanazt állítja. Senki nem tudott semmi személyeset a főnökéről? Senkit nem érdekelt az élete? - sóhajtott hitetlenkedve, aztán az előtte heverő mappában levő iratokba lapozott. - Eva Hopkins, a PR menedzser meg csak két hete dolgozik itt - dőlt hátra lemondóan, de amikor a magas, harmincas évei elején járó nő belépett az ajtón, érdeklődve csillant meg a szeme. A sudár alakra tökéletesen simult az elegáns, bézs színű nadrágkosztüm, a divat világában szokatlan rövidre nyírt haj pedig a kerek, szabályos arcra irányította a figyelmet.

- Beckett nyomozó vagyok, az úr Richard Castle - mutatkozott be Kate. - Ön pedig Eva Hopkins, az új PR menedzser, ha jók az információim.

- Igen, de sajnos én nem sok információval szolgálhatok Helga-val kapcsolatban - vetítette előre a beszélgetés sikertelenségét a nő, miközben gyönyörű, de rideg tekintetű szemével érdeklődve mérte végig Castle-t, aztán várakozón Beckett felé fordult.

- Az eddigi adataink alapján Helga Ormond-ot a halála előtti nap délelőttjén látták utoljára az irodában - kezdte a nyilvánvaló tényekkel Kate, miközben figyelmesen felmérte a nőt. Eva Hopkins nyíltan nézett rá, tekintetében inkább kihívást látott, mint félelmet, de ujjait összekulcsolva, egyenes derékkal ült a széken, és egész  testtartása feszültségről tanúskodott. Szabályos, finom vonású babaarcának nőiességét fiús, felnyírt frizurája tompította, érzékien duzzadt ajkain alig volt érzékelhető a rúzs, hibátlan bőrét csak leheletnyi alapozó fedte, és szép ívű szemét is éppen csak annyira sminkelte, amennyit elvártak az üzleti világban. 

- Én tizenegy órakor fejeztem be Ms. Ormond-dal az új termékünk piacra dobásának reklámstratégiáját. Amikor elváltunk, azt mondta, még felhívja Paul-t, az egyik grafikust, és megbeszél vele néhány apró változtatást az új plakáttal kapcsolatban.

- A nap folyamán találkozott még Ms. Ormond-dal? 

- Nem - rázta meg a fejét a nyomaték kedvéért a nő, és nagyot pislantva tartotta a szemkontaktust Kate-tel, akinek azonban feltűnt, hogy olyan szorosan kulcsolja össze az ujjait, hogy belefehérednek az ízületei. - Tizenkettőkor kerestem, de Dasy, a titkárnője tájékoztatott, hogy nemrég elment, és már nem is jön vissza az irodába.

- Ön ugye csak nemrég került a céghez? - szólalt meg barátságosan a nőre mosolyogva Castle. - Biztosan meg kellett harcolnia egy ilyen jó állásért.

- Volt jó pár jelentkező - pillantott tartózkodón az íróra a nő.

- Sosem tudtam elképzelni, mi a meghatározóbb egy állás elnyerésénél. A szakmai referenciák, vagy a személyes kisugárzás jelent többet?

- Kizárólag szakmai referenciákkal semmire nem menne az üzleti életben - mondta lekicsinylően.

- Akkor a személyes varázsának biztosan nagy szerepe volt abban, hogy elnyerte Ms. Ormond szimpátiáját - nézett ártatlanul a nő gyanakvó tekintetébe. - Tudja, mindig csodáltam a vezető beosztású nőket. A versenyszférában szakmailag is mindig száz százalékot kell nyújtani, és egy nőtől elvárják, hogy a nap huszonnégy órájában tökéletesen nézzen ki. Ön is rendkívül elegáns - vette elő legsármosabb mosolyát. - Fogadni mernék, hogy ez a kosztüm is ... hm ... - vágott töprengő arcot, miközben megdörzsölte az állát, mintha a tervező nevén gondolkodna. 

- Ralph Lauren! Ő a kedvenc tervezőm - vágta rá büszkén a nő.

- Á, tényleg! - bólogatott elismerően Castle, mintha jártas lenne a divat világában. - Megismerhettem volna a kosztüm vonalvezetéséről - tette hozzá a hatás kedvéért.

- Milyen volt a kapcsolata Ms. Ormond-dal? - szakította félbe a tárgytól elkanyarodó beszélgetést Beckett színlelt haraggal, miközben elfojtotta az arcára kiülni akaró elismerő mosolyt. Pontosan tudta, mire ment ki Castle színjátéka.

- Alig ismertem, de mint főnök, korrekt volt, és nagyra értékelte a munkámat. Még kritikát sem kaptam tőle ezalatt a két hét alatt.

- Még egy utolsó kérdés. Hol töltötte a tegnap délutánt és az éjszakát?

Eva Hopkins arcán lekicsinylő mosoly suhant át.

- Hétig az irodában voltam, de gondolom, ezt már tudják. Nyolc körül értem haza, ezt a portás tanúsíthatja, és reggel nyolcig ki sem tettem a lában az épületből. Leellenőriztetheti - tette hozzá flegmán.

- Meg fogom tenni - nézett rá szenvtelen tekintettel Kate, mire a nő bólintott, és fensőbbséges tartással elhagyta a tárgyalót.

Castle olyan izgatott lett, mint egy kisfiú karácsony reggelén. Alighogy becsukódott az ajtó a nő mögött, máris megszólalt.

- Ő az, Beckett! Biztos, hogy ő volt Helga szeretője!

- Nyugalom Castle, még nincs rá bizonyíték - próbálta lelohasztani a férfi lelkesedését a nyomozó - eredménytelenül.

- Bizonyíték? - vágott egy grimasz a férfi, és az ujján kezdte számolni a szerinte megcáfolhatatlan tényeket, ami miatt igaza van. - Két hete tűnt fel, a személyes varázsának köszönheti az állást, úgy öltözik, mint egy férfi, és a haját is férfiasan rövidre vágatta! Na és milyen ruhákat hord? Ralph Lauren üzletéből valót, pont olyat, mint amilyeneket Helga gardróbjában találtunk egy különálló szekrényben! - mondta diadalittasan. 

Beckett arcán átsuhant egy elnéző mosoly. Hirtelen mintha minden olyan lett volna, mint régen. Castle elméleteket gyárt, ő pedig megpróbálja azokat kordában tartani, és összeegyeztetni a bizonyítékokkal.

- Attól, hogy férfiasan hordja a haját, és nadrágkosztümben van, nem leszbikus, és bárki szeretheti a Ralph Lauren által tervezett ruhákat.

- Igen, de ez így együtt ... - kezdett a meggyőzésbe Castle, de Beckett már nem figyelt rá, hanem füléhez emelte a telefont, és Jordan Shaw-t hívta.

- Szóval, akkor mégis hiszel nekem - vigyorodott el a férfi, amikor meghallotta, hogy Kate beszámol az ügynöknek a lakáson tett megállapításról, miszerint Helga leszbikus kapcsolatot tartott fenn valakivel, és hogy nézzenek utána Eva Hopkins-nak.

- Csak utánajárok minden nyomnak - válaszolt Kate, és kifelé indult. Amikor már nem láthatta Castle az arcát, elégedetten elmosolyodott.

Annak ellenére, hogy már késődélutánra járt, a kapitányság olyan volt, mint egy megpiszkált hangyaboly. Rengeteg adatot kellett összegyűjteni, amihez Gates kapitány mozgósított minden szabad rendőrt, Jordan Shaw pedig egy szép számú FBI csapatot. Amint kiléptek a liftből, azonnal feltűnt nekik, hogy Ryan nagy hévvel mutatja a kezében levő papírokat Espo-nak, aki összeráncolja a homlokát, és bólint. Mindkét nyomozón látszott, hogy valami fontosra bukkantak. Mintha megérezték volna Kate rájuk szegeződő tekintetét, felnéztek.

- Beckett! Van néhány új hírünk - indult feléjük izgatottan Ryan, Espo pedig az eligazító felé pillantva követte. Még nem osztották meg az új híreket sem Gates-el, sem Shaw ügynökkel, noha tudták, hogy először nekik kellene beszámolniuk, úgy gondolták, Beckett-et illeti meg az elsőbbség. - Találtunk néhány apróságot, de talán fontosak lehetnek. Beszéltem Valter Benneth feleségével, aki persze kezdetben tagadta, hogy hozzájutott a férje rablásból származó pénzéhez, aztán megpendítettem, hogy akkor majd az adóhatóságnál dolgozó kollégáim utánanéznek a hirtelen meggazdagodásuk hátterének. Elég hatásosnak bizonyult az ötlet, mert kis gondolkodás után hajlandó volt kompromisszumot kötni. Mi nem kutatjuk a pénzt származását, ő pedig elmondja, hogyan jutott hozzá. Miután a férje meghalt a börtönben, azt hitte, sosem fogja megtudni, hova rejtette el az utolsó rablásból származó pénzt, de néhány hónap múlva, késő este felhívta egy barátságos hangú férfi, aki a férje barátjának vallotta magát, és azt mondta, most azonnal menjen ki a postaládájukhoz, mert a néhai Valter Benneth örökségét ott találja. A nő kételkedve ment ki a ház elé a néptelen utcára, és meglepve húzott ki egy reklámtáskát a postaládájukból. Tizenkét és fél millió dollár volt benne, pont az elrabolt pénz fele. Körülnézett az utcán, de sötét volt, és senkit nem látott, csak egy sötét színű autónak gyúltak ki a lámpái, és indult el, de nem emlékezett sem a kocsi típusára, sem a rendszámra. Viszont lekértem a nő híváslistáját, és megvan a telefonszám, amiről Tyson hívta a nőt - fejezte be elégedetten a mondandóját Ryan.

- Be tudjuk mérni? - dobbant reménykedve Beckett szíve.

- Már nem működik, és csak két napig volt aktív. Valószínűleg rájött, hogy bemérhető, és kikapcsolta, vagy megszabadult tőle.

- Azt a két napot le tudjuk ellenőrizni?

Ryan kék szeme élénken csillogott, és szája szerény mosolyra húzódott a kérdés hallatán.

- Igen. A telefontársaság két hónapig köteles tárolni az adatokat, de volt egy peres ügyük, azóta archiválják a híváslistákat. Már megvan, hogy melyik adótornyok közvetítették a hívásokat - mondta, és egy térképet nyomott Beckett kezébe, amelyen egy körülbelül öt háztömbnyi területet piros tollal bekarikáztak. - A legtöbb hívást ebből a körzetből indították, vagy fogadták.

Beckett elismerően a férfira nézett, aki zsebre tett kézzel, kissé lehajtott fejjel, szerényen felpillantva zsebelte be a kimondatlan dicséretet.

- Van más is - vette át a szót Espo. - Az egyik hívás egy speciális ejtőernyőket készítő céghez futott be - húzta fel jelentőségteljesen a szemöldökét.

Beckett-nek még a lélegzete is elakadt. Hirtelen úgy érezte, mint amikor egy árnyék testet öltene. A sok szálon elinduló a nyomozás, egyre több apró részletet fedett fel, ezért érezte, hogy ezeknek a szálaknak lassan össze kell érniük, és a gyilkos nyaka körül szorulni kell a huroknak.

Espo érzékelte a Beckett arcán tükröződő érzelmeket, ezért biztatóan elmosolyodott, és mielőtt a nő megszólalhatott volna, már folytatta.

- Ryan-é az ejtőernyő készítő. Én az engedélyüket elvesztett plasztikai sebészekre utazom - húzta fel egy pillanatra a szemöldökét, jelezve, hogy ott is van már előrehaladás. - A fagyis kocsiról is találtak valamit - intett fejével az eligazítóban tanyázó FBI ügynökök felé, majd Ryan-nel a nyomában visszasietett az asztalához.

- Hú-ha! Néhány órára kitesszük a lábunkat, és így felgyorsulnak az események? - csodálkozott Castle, miközben próbált lépést tartani az eligazító felé siető Beckett-el.

Jordan Shaw a John nevű ügynöknek magyarázott valamit az asztal hülé hajolva, miközben az előttük heverő papírra bökött az ujjával.

- Ezekről az utcákról kérek minden felvételt! - hallották meg az utolsó mondatot. - Jó, hogy jönnek, már hívni akartam magukat - fordult feléjük. - Megvan fagyis autó, amit a tanúk láttak a parkban. Két napja lopták el, a tulajdonos tiszta, leellenőriztük. Hamis rendszámmal bukkant fel ezen a területen - mutatott az okostáblán virító műholdkép egyik utcájára.

- Honnan tudják, hogy azt az autót látták, ha kicserélték a rendszámot? - kérdezte Castle.

- A tulajdonos felismerte, mert az oldalára festett logó különbözik a többi autójáétól. Ezen az egyen rózsaszín a cukrászda neve, a többi autón kék. Annak idején elhibázta a logót készítő cég.

- Ó! - húzta fel meglepetten a szemöldökét az író. - Lehet, hogy ez az apróság fogja lebuktatni Tyson-t?

- Sosem lehet tudni! Egyszer egy parkolócédula, egyszer talán egy hibásan felfestett logó - mosolyodott el Jordan, mert eszébe jutott, hogy az első találkozásukkor milyen pontosan tudta Castle, hogy a leghíresebb ügyének a megoldását egy parkolócédulának köszönhette. A férfi bizakodva visszamosolygott rá, de a következő pillanatban már Beckett felé fordult, hátha ő is ugyanúgy értékeli az információ jelentőségét, mint ők, de Kate a Ryan-től kapott térképpel a kezében, elgondolkodva állt az okostáblán kinagyított városkép előtt.

- Tyson két napig használt egy telefont, és erről a területről indította és fogadta a hívások nagy részét - tett egy kört az ujjával a műholdképen, majd Jordan felé fordult, akinek nem kellett több, máris az okostábláhozlépett.

- A bérelt Toyota Prius útvonalát is sikerült megszerezni - karikázott be egy területet az okostábla városképén. A két kör egy kisebb területen metszette egymást. - Ezen a területen keressék először a fagylaltos autót! - utasította a John nevű ügynököt.

- Ha csak időszakonként jön New York-ba, talán mindig ugyanazon a környéken keres lakást - gondolkodott hangosan az író.

- Igen - bólintott Jordan. - Tyson szereti otthon érezni magát a terepen, az nyújt neki biztonságot. Ha a szabadulása után ezen a környéken lakott, ahol a telefont bemérték, akkor talán most is ott van a búvóhelye, és akkor felbukkanhat a fagylaltos autó is.  Szűkítenünk kell a kört, mert ekkora területet nem tudunk átvizsgálni feltűnés nélkül.

- Eva Hopkins-ról van már valami információnk? - tért át a Helga Ormond ügyre Beckett.

- Ráállítottam néhány embert, de kell nekik egy kis idő, mire mindent előbányásznak a nőről. Holnap délelőttre kértem a jelentést - mondta az ügynök, de amikor észrevette, hogy Kate csalódottan összeszorítja a száját, megnyugtató hangon folytatta. - Türelmesnek kell lennünk. Ha jók a feltételezéseink, összefutnak a szálak, és akkor elkapjuk Tyson-t.

Kate nyelt egyet. Majdnem kimondta, amit gondolt, aztán mégsem tette. Úgy érezte, túl sok a "ha" és a feltételezés, és túl kevés a tény, de mivel ő sem tudott másba kapaszkodni, hát hallgatott.

A következő órákban végignézték az ügynökök által gyűjtött adatokat Helga Ormond utolsó napjáról, míg Espo és Ryan egy asztallal odébb, a plasztikai sebészek listájának szűkítésével foglalatoskodott. Beckett csak akkor szembesült vele, hogy már este van, amikor Castle a pihenőbe indult még egy adag kávéért. Önkéntelenül követte tekintetével a férfit, ezért tűnt fel neki, hogy újra sántít.

- Castle - szólt utána, mire az író megfordult. - Haza kellene menned - pillantott jelentőségteljesen a fájó láb felé.

- Még maradok.

- Nem marad senki - döntötte el a kérdést Gates kapitány erélyes hangja, aki Jordan Shaw ügynökkel éppen akkor lépett ki az eligazítóból. - Nem megyünk magukkal semmire, ha nem pihenik ki magukat! Induljanak haza - adta ki a parancsot, mire a fiúk engedelmesen felálltak, és a zakójuk után nyúltak, csak Kate maradt mozdulatlan. - Beckett! Maga is! 

A kapitány szikrázó szemekkel nézett legjobb nyomozójára, aki vágott egy apró, de jól látható grimaszt, aztán kelletlenül felállt.

- Akkor ... nem kell kávé - állapította meg Castle, és mintha Gates parancsa rá is vonatkozna, a lift felé indult.

- Hazaviszlek - hallotta meg maga mögött Kate halk hangját, mire jólesően elmosolyodott, és magában megállapította, hogy még mindig óvja és félti a nő.

Szótlanul ültek az autóban, amikor Castle telefonja e-mail érkezését jelezte. A férfi érdeklődve olvasta az üzenetet, aztán elégedetten elmosolyodott. Kate ugyan nem kérdezett semmit, csak egy pillanatra oldalra sandított, de szinte tapintható volt a kíváncsisága. 

Catle egy ideig hallgatott, aztán közönyösen megszólalt.

- Csak a programomat igazolták vissza, amit a jövő hétre szerveztem.

- Nem kérdeztem - vágta rá ingerülten Kate.

- Tudom, csak gondoltam, érdekel.

- Nem Castle, nem érdekel - próbált nyugalmat erőltetni magára a nő, de szavaiból így is kicsendült a dühös keserűség.

Még hozzá akarta tenni, hogy a "Te életed, olyan programot szervezel, amilyet akarsz!", de férfi telefonja újra e-mailt jelzett.

- Á, nem is gondoltam, hogy ilyen hamar visszaigazolják a másik programomat is! - lelkesedett a férfi a szöveget olvasva, mire Kate csak nyelt egyet, és olyan erővel szorította meg a kormányt, hogy belefehéredtek az ízületeit. 

Castle figyelmét nem kerülték el az apró jelek, amik mind arról tanúskodtak, hogy kellően sikerült felcsigáznia Kate kíváncsiságát, sőt, úgy tűnt, a féltékenységét is. Pontosan tudta, hogy annak ellenére, hogy Beckett megpróbál kilépni az életéből, mivel szereti, képtelen erre. Ő pedig be fogja neki bizonyítani, hogy nem Kate munkája, hivatása jelenti a legnagyobb veszélyt az életére, sőt, a nyomozó mellett nagyobb biztonságban van, mintha a régi életét éli.

Néhány perc múlva a kocsi kerekei csikorogva álltak meg Castle lakása előtt. Castle lassan, fájdalmasan sziszegve szállt ki az autóból, de Kate mozdulatlanul ült, és mereven nézett ki a szélvédőn.

- Nem jössz fel? - hajolt be az autóba a férfi, és komoly tekintettel, halkan hozzátette: - Be kell kenni a sebemet.

- Nagyfiú vagy, el tudod egyedül is látni - fordult felé a nő, és odanyújtotta a zsebéből előhúzott kenőcsöt. - Nincs rám szükséged.

Tekintetük másodpercekig összefonódott. Kate szemeiből áradt az elfojtott fájdalom, a keménység és az elszántság, Castle-éből pedig a csalódás és a lassan kihunyó remény. Egy dologban hasonlítottak: Kate utolsó, keményen csattanó mondata egyformán fájt mindkettőjüknek.

Castle vett egy nagy levegőt, már nyitotta a száját, hogy ellent mondjon a nőnek, hogy igenis, szüksége van rá, de nem seb átkötözéséhez, hanem az életéhez, aztán mégis meggondolta magát, és összeszorítva a száját, halkan sóhajtva kiengedte a levegőt. Már tapasztalta, hogy hiábavaló próbálkozás szavakkal meggyőzni a nőt. Már csak a tervében reménykedhetett, de most abban is elbizonytalanodott. Elég ütős lesz, amit tervezett? Képes lesz vele befolyásolni ezt az erős akaratú, csodálatos, érzékeny nőt, aki képes lemondani a szerelemről azért, hogy megóvja őt? Egyre jobban kételkedett az ötletében, de úgy gondolta, egyelőre nincs más választása, és abban is biztos volt, hogy ha nem jár sikerrel, akkor  majd kitalál valami mást. Nem fogja hagyni, hogy Kate megfossza magát is és őt is az élet legszebb érzésétől!

- Megint te akarod eldönteni, hogy mire van szükségem - szúrta oda éllel, aztán kiegyenesedett, és kezében a gyógyszertári tégellyel, a bejárat felé indult.

Kate összeszorult szível követte tekintetével a sántító férfit, aztán amikor becsukódott mögötte az ajtó, egy pillanatra becsukta a szemét, hogy erőt merítsen, és jókora gázt adva elindult. Mereven nézte az előtte haladó kocsisor lámpáinak vöröslő fényfüzérjét, miközben egy gyors mozdulattal letörölte a szeme sarkából útnak induló könnyeket, és azon töprengett, hogy miért kell ennyire fájnia  a helyes döntésnek? Nem mehetett fel a férfi lakására, mert tudta, hogy képtelen lenne ellenállni a közös életük ezernyi boldog emlékének, és Castle közelségének. Ezt pedig nem engedhette meg magának! Az műszerfalon világító órára pillantott, és egy hirtelen elhatározással Lanie lakása felé vette az irányt.

Castle nem értette magát. Megvolt a terve, mégis, elég egy félreérthető mondat, és hagyja eluralkodni magán a keserűséget. Leszegett fejjel lépett a lakásba, és csak akkor vette észre a két rászegeződő kék szempárt, amikor a konyha felé közeledve felnézett.

- Jézusom! - kapott a szívéhez. - A szívbajt hozzátok rám - fújta ki megkönnyebbülve a levegőt, amikor meglátta anyját és lányát.

- Gondoltuk, jólesik egy kis finomság a megfáradt "nyomozónak" - nyomta meg éllel az utolsó szót Martha, és a tűzhelyen fortyogó ételre mutatott.

- Te főztél? - vágott egy kétségbeesett grimaszt a férfi, mire az asszony nagyot sóhajtva behunyta egy pillanatra a szemét.

- Megnyugodhatsz, a főszakács Alexis volt - mondta, miközben megbántottságot tettetve, boldogan fogadta fia őszinte mozdulatát, amikor az mellé lépett, átkarolta, és egy puszit nyomott a halántékára.

- Egész jó illata van - szagolt bele a levegőbe, aztán a lányához lépett.

- Kicsim, te hogyhogy itthon vagy? - ölelte magához a lányt, aki úgy bújt hozzá, mint kicsi korában.

- Gondoltam, kell egy kis segítség a Nagyinak, hogy kordában tudjon tartani - bontakozott ki az ölelésből, hogy kutató tekintettel nézhessen az apjára, aki máskor hevesen reagált volna a "kordában tartani" kifejezésre, most azonban csak szomorkásan elmosolyodott. 

Amikor meglátta a két nőt, Castle magára kényszerítette a szokásos reakcióit, mint amikor például anyja főzőtudománya került terítékre, és néhány másodpercig játszotta a felhőtlen jókedvet, de az átható, lelkéig látó tekintetnek nem tudott tovább színészkedni. 

- Nem kell féltened - mondta komolyan, amitől a lány elkomorult.

- Baj van, Apa? - kérdezte Alexis aggódva, miközben figyelte, ahogy apja fájdalmasan nyögve leül a pulthoz.

- Nincs - rázta meg fejét a férfi, miközben sóhajtott.

- Na, ez az a "nincs", ami azt jelenti, hogy baj van - állapította meg Martha. Az unokájára nézett, mire a lány bólintott, és mindketten leültek Castle-lel szemben, és tekintetüket rá szegezve várták, hogy elmondja, ami a szívét nyomja.

- Sok apró nyomot találtunk, ami közelebb visz bennünket Tyson-hoz - szólalt meg sokára. - Mivel veszélyessé válhat, ha rájön, hogy közelebb kerültünk hozzá, azt kérem, hogy maradjatok itthon a következő napokban.

- Richard, ezt már megbeszéltük. Maradunk, amíg el nem fogják azt az őrültet, de ha mégis el kell mennünk, Shaw ügynök adott mellénk egy ügynököt.

- Valóban?  - lepődött meg Castle, hiszen nem beszéltek a családja védelméről, de nagyon jólesett neki, hogy az ügynök rájuk is gondolt. - Akkor minden rendben van.

- Nem, nincs rendben - folytatta Martha. - Mi van veletek?

Nem kellett pontosan fogalmaznia, hogy Castle értse a kérdést, de nem akart beszélni a Kate-hez fűződő érzéseiről, ezért kortyolt egyet az asztalon levő gyümölcsléből, és úgy tett, mintha nem hallotta volna a kérdést.

- Hogy viseli Kate a dolgot? - szólalt meg halkan Alexis.

- Nagyon elszánt. Mindenáron el akarja kapni Tyson-t.

- Tudod, hogy nem így értettem - billentette oldalra a fejét a lány, és elnéző mosollyal kutatta apja arcvonásait.

- Nem változott köztünk semmi, és Kate nincs rosszabbul, mint én - hazudta ingerültebben, mint szerette volna, és sietve felállt, hogy ne kelljen tovább beszélgetnie, de a mozdulattól megfeszült a lába, és a fájdalom újult erővel nyilallt bele. - Ááááuuu! Be kell kennem - mondta a lábát szorongatva, és kapva a kifogáson, szinte elmenekült a két nő elől.

Martha és Alexis szomorúan egymásra nézett, aztán az asszony még  a férfi után szólt, mielőtt az eltűnt volna a hálószoba ajtaja mögött.

- Még mindig nagyon rossz színész vagy! - kiáltotta, aztán az unokája felé fordult. - Te is úgy látod, hogy valami megváltozott? 

- Igen, és az is biztos, hogy Kate rosszabbul érzi magát, mint Apa, és most nem a lábára gondolok.

- Valamire készül, mert teljesen kizár bennünket az érzéseiből - nézett elgondolkodva a zárt szobaajtóra az asszony.

Alexis sóhajtott. Túlságosan jól ismerték a férfit, így tisztában voltak vele, hogy ha ennyire elzárkózik, akkor nehéz napokat él át, ugyanakkor tervez valamit, amit titkolni akar előlük, nehogy lebeszéljék róla.

- Lehet, hogy valami őrültséget talált ki? - fordult kétségbeesetten nagyanyja felé, aki nem szólt, csak védelmezőn átkarolta az unokáját, és aggódó arccal azon fohászkodott magában, hogy most az egyszer ne legyen igaza Alexis-nek.

Lanie az órájára pillantott. Túl késő volt ahhoz, hogy ismeretlen látogatót jelezzen a csengő, ezért reménykedve nyitotta résnyire az ajtót, aztán amikor meglátta a késői vendéget, megkönnyebbülten elmosolyodott, és kiakasztva a biztonsági láncot, szélesre tárta az ajtót.

- Azt hittem, mégsem jössz, pedig nagyon vártalak - küldött egy biztató mosolyt, a zavarában tipródó Kate felé, aki végre belépett a lakásba.

Néhány perc múlva már az édeskés, gyümölcsös illatú, rubinvörös portóit kortyolták. Lanie nem véletlenül választotta ezt a nem túl drága, mégis jellegzetes, kellemes aromájú desszertbort Kate számára. Tudta, hogy nagyon feszült, és úgy gondolta, a brandy-vel érlelt, húsz százalék körüli alkoholtartalommal rendelkező ital kellően könnyű, ugyanakkor jól oldja a gátlásokat. Eleinte hagyta, hogy Kate a nyomozásról beszéljen, aztán amikor másodszor töltött a borból, úgy érezte itt az ideje, hogy rátérjen a lényegre.

- Tudod, meglepett, amikor Castle megjelent a boncteremben - kezdte óvatosan.

- Tyson üzenete miatt Gates behívta - reagált szűkszavúan a nyomozó.

- És?

- Nincs semmi "és". Parancsot kaptam, hogy dolgozzunk együtt az ügyön.

Lanie türelmesen várt néhány másodpercet. Látta, milyen feszült Kate, és tudta, milyen nehezen nyílik meg, de figyelmét nem kerülte el a barátnője egész lényét feszítő bizonytalanság, kétkedés és fájdalom.

- Ő sincs jól - jegyezte meg anélkül, hogy kimondta volna a férfi nevét.

- Tudom.

A kurta válaszra Lanie sóhajtott egyet. Érezte, hogy a régi módszer, hogy tesz egy apró megjegyzést, mire Kate kiönti a lelkét, nem válik be, ezért taktikát váltott, és úgy gondolta, nyílt lapokkal játszik.

- Meggyanúsítottam, hogy megbántott valamivel - kezdte lassan, miközben árgus szemekkel figyelte Kate reakcióit, amelyek hirtelen beszédessé váltak. A nyomozó lehajtott fejjel ült, beharapta a szája szélét és nagyot nyelt, aztán lassan felnézett. Megtört tekintete szinte kapaszkodott Lanie együttérzést sugárzó barna szemével.

- Mit mondott? - kérdezte alig hallhatóan.

- Azt, hogy te döntöttél kettőtökről, és ha majd elmondod, mi történt, akkor megértem, hogy mit érez.

Kate néhány másodpercig hallgatott, aztán vett egy nagy levegőt.

- Phoenix-ben, a kápolnában, el akart venni feleségül, de én szakítottam vele - kezdett bele a magyarázatba, és ahogy kimondta az első szavakat, úgy érezte, ahogy megállíthatatlanul áradnak a kimondott érzések, úgy lesz kissé könnyebb a lelke. - Az egész akkor kezdődött, amikor Castle-t elrabolta Tyson, de csak akkor tudatosult bennem, hogy nem köthetem az életét az enyémhez, amikor rettegve vártam a raktárban a halálunkra.

Húsz perc múlva némán ültek egymással szemben. Kate megtört tekintettel nézett könnytől csillogó szemű barátnőjére.

- Megértesz, Lanie? - tette fel a számára oly fontos kérdést. Amióta Castle megjelent az őrsön, egyre bizonytalanabb lett, ezért megerősítést várt, hogy jól döntött, egy olyan embertől, akinek a véleményében mindig megbízott.

- Értelek, mégsem tudom felfogni. Tudod, értem, hogy meg akarod védeni, de mi van, ha ő ezt nem akarja. Mi van, ha inkább élne veled veszélyben, mint nélküled biztonságban?

A kérdésre Kate szeme is megtelt könnyel. Nem ezt a választ várta.

- Ő is ugyanezt kérdezte.

- A te életed, a te döntésed, de ne felejtsd el, hogy ezzel az ő életét is meghatározod.

- Akkor ... szerinted rosszul döntöttem?

- Nem tudom, Kate. Lehet, hogy visszatér a régi életéhez, felszed valami cicababát, akivel megjátssza, hogy boldog - húzta el a száját az orvos, mivel eszébe jutott, hogy a férfi már valami titkos programot szervez.

Kate ízlelgette Lanie szavait, hangsúlyait, miközben fürkésző tekintettel figyelte az arcvonásait. 

- De nem hiszed, hogy boldog lesz - mondta kijelentésként, mint aki biztos abban, hogy a másik nem mondta ki, de így gondolja.

Lanie pár pillanatig hallgatott, aztán nagyon komolyan, teljes meggyőződéssel nézett a szomorú, zöld szemekbe.

- Nem. Nem hiszem, hogy boldog lesz - ejtette ki határozottan, szokatlanul keményen a szavakat.

Kate-t szíven ütötték a szavak. Abban reménykedett, hogy Lanie ugyanúgy gondolkodik, mint ő, és bár nem mondta ki nyíltan, egyértelművé tette, hogy nem ért egyet a döntésével.

- De élni fog - védte még mindig az igazát egyre bizonytalanabbul.

Lanie érezte, hogy Kate már vagy ezerszer végiggondolta az érveket és ellenérveket, ezért úgysem tudja meggyőzni, és nem is akarta. A véleményét sosem rejtette véka alá, de mindig tiszteletben tartotta barátnője magánéleté. Soha nem szólt bele az életébe, a döntéseibe, inkább csak elmondta, hogy kívülállóként hogyan látja a dolgokat, és néha rávilágított arra, hogy próbálja kicsit a másik nézőpontjából is nézni a kapcsolatukat. Percekig hallgattak. Lanie úgy érezte, megszakad a szíve. Soha nem látta olyannak Kate-t, mint amikor az esküvőjére készült. Már szinte látta, ahogy az oltár előtt áll, szerelmes szemekkel Castle-re néz, akinek ugyanúgy ragyog a tekintete, és boldogságtól ragyogó arccal kimondják a boldogító igent, aztán gyerekeik születnek, és amikor megöregszenek, még mindig ugyanaz a szerelmes csillogás játszik a szemükben, ami az elő találkozásuk óta végigkísérte a napjaikat. Ehelyett most két fájdalommal teli ember küzd az érzéseivel. Vajon Kate végiggondolta, mit érezhet Castle?

- Négy évig várt rád - kezdte halkan, de meggyőződéssel a hangjában. - Megváltozott, csak hogy bebizonyítsa, hogy mindig számíthatsz rá, hogy melletted áll jóban és rosszban, egészségben, betegségben, míg a halál el nem választ, bármikor legyen az. Készült a közös életetekre.

- Tudom Lanie, nem kell, hogy emlékeztess rá! - csendült sértettség és fájdalom Kate hangjában, hiszen ő ugyanúgy készült erre az életre, mint a férfi.

Lanie egy pillanatig elbizonytalanodott, hogy folytassa-e, de nem tudta magában tartani a szavakat, mert amióta Kate elmesélte, mi történt és miért, úgy érezte, muszáj felnyitnia barátnője szemét. Nem akarta bántani Kate-t, de szerette volna, ha látja, miért érti meg nehezen a külvilág, és főleg Castle, a döntését. Letette a borospoharat, közelebb hajolt, megfogta Kate kezét, és a szemébe nézve halkan folytatta.

- Elfogadta, hogy nem akarsz gyereket, mert úgy érezte, mindegy, milyen körülmények között, de csak te teheted boldoggá. Elhitetted vele, hogy van jövőtök, és ő hitt benne, hiszen még a karikagyűrűre is azt vésette, hogy " ALWAYS". Túlélte a sivatagot, egy csörgő kígyó mérgét, Tyson beteges, szörnyű tervét, és biztos vagyok benne, hogy ezek azért sikerültek, mert meg akarta élni azt az életet, amit veled tervezett. Lehet, hogy nem volt a legjobb ötlet az a terve, hogy egy kórház kápolnájában, hálóingben esküdjetek örök hűséget, de el tudod képzelni, hogy ezek után mit érzett, amikor nemet mondtál neki?

- Hát te sem érted, hogy miért tettem? - húzta ki a kezét Lanie ujjai közül Kate, és dühösen felállt.

- Én megértem. Csak azt akartam, hogy lásd, hogy ő miért nem érti meg. Ne várd tőle, hogy elfogadja ezt a helyzetet.

Kate visszarogyott a kanapéra, és a tenyerébe temette az arcát.

- Nem várom, de olyan furcsa! Egyszerűen nem értem. Teljesen összezavar. Eleinte keserű volt és csalódott, most viszont néha dühös rám, máskor meg úgy tesz, mintha nem történt volna semmi, és úgy viselkedik, mint évekkel ezelőtt.

- És miért izgat ez téged? - húzta fel kérdőn a szemöldökét Lanie.

Kate egy ideig nem válaszolt, csak leengedte a kezét, és sóhajtva hátradőlt a kanapé támlájának.

- Azt hittem, nem fog ennyire fájni - szólalt meg megtörten.

- Tudom - nézett rá együtt érző, szeretetteli tekintettel Lanie, miközben arra gondolt, kár volt feltépnie a sebeket, mert Kate pontosan tudja, mit érez Castle, most csak még jobban fáj neki. Éppen azon tűnődött, mivel hozhatná helyre a hibáját, hogy szavaival nem megnyugtatta, hanem még több sebet szakított fel Kate lelkében, amikor meglepetésére a nyomozó megtört tekintetét ráemelte, és alig hallhatóan megszólalt.

- Néhány hónapja megmondtam neki, hogy szeretnék gyereket.

 Lanie döbbenten hallgatott. Ez a tény még fájdalmasabbá tette a szakítást.

- Miért bünteted magadat ... és őt is?

- Mert szeretem - mondta ki nehezen azt a szót, amivel úgy érezte, mindent megmagyaráz.

Egy óra múlva, a taxi hátsó ülésén ülve, még mindig a Lanie-vel folytatott beszélgetés szavai csengtek a fülében. Máskor megnyugtatták ezek a beszélgetések, de most felzaklatták. Bosszúsan nézett a visszapillantó tükörbe, amiben már sokadszorra látta meg a taxis kíváncsian rászegeződő szemeit. Magában átkozta a portóit, ami miatt Lanie-nél kellett hagynia az autóját, és el kell viselnie egy idegen vizslató tekintetét. Megkönnyebbült, amikor kiszállt a kocsiból, de a feszültsége nem hagyott alább, ahogy apja lakása, gyerekkori szobája felé közeledett. Úgy érezte, mintha nem lenne helye a világban, mintha nem tartozna sehova és senkihez. 

A nyugtalan, szorongásokkal teli álomból a telefonja hangja ébresztette. Résnyire nyitva a szemét, hunyorogva nyúlt a készülék után,  miközben tekintete az óra kijelzőjét kereste. Korán volt, de a hajnali fénysugarak már átvették a hatalmat az éjszaka sötétje felett.

- Beckett - szólt a megszokott hangon a telefonba, miközben felült az ágyban. Amikor meglátta a Jordan Shaw nevet a kijelzőn, azonnal tudta, hogy történt valami, amitől az adrenalin szintje megemelkedett, és egy szempillantás alatt eltűnt az álmossága és fáradtsága.

- Az arcfelismerő kiszúrta Tyson-t a Központi pályaudvaron. Két kommandós csapat már úton van. Ott találkozunk - hallotta az ügynök határozott hangját.

Az adrenalin már száguldott ez ereiben, amitől minden idegsejtje izgalomba jött, szíve százas ütemre váltott, az izmaiba kerülő oxigén készenlétbe helyezte minden porcikáját. Úgy ugrott ki az ágyból, és olyan gyorsan öltözött, mint még soha. Egy perc múlva már a fegyverét helyezte a tokba, amikor ráeszmélt, hogy az autóját Lanie-nél hagyta, taxira nincs ideje, és száguldozásra sem kényszerítheti a sofőrt. Jobb híján felkapta apja kékesszürke Volvo V40 Cross Country-jának kulcsait, és rohanva indult a ház alatti mélygarázsba. Amikor a rálépett a gázpedálra, a motor pillanatok alatt őrült fordulatszámban felbőgött, és megcsikorgatva a gumikat, szinte kilőtte magát a parkolóból. Kate áldotta Jim Beckett-et, amiért minden visszafogottsága ellenére egy olyan sportos autót vett magának, amiben tombolt az erő, és tulajdonosának szerénységére egyedül a környezetbe olvadó színe tanúskodott. Egy hibája volt csak az autónak, hogy nem volt rajta megkülönböztető jelzés, ezért amikor az autósorok között szlalomozott őrült tempóban, a többi kocsi sofőrje vagy veszettül nyomta dühében a dudát, vagy félelmében káromkodott egyet. Miközben igyekezett nem bajba sodorni a többi autóst, azon gondolkodott, felhívja-e Castle-t. Csak pár perces kitérőt kellene tennie, hogy felvegye. Tudta, hogy a férfinak joga lenne részt venni az akcióban, de éppen ezektől a helyzetektől akarta megvédeni. A következő kereszteződésnél döntött, és egyenesen a pályaudvar felé robogott tovább. 

Hamar kiszúrta az FBI fekete megfigyelőkocsiját, de a kommandósokat sehol nem látta, ami arra utalt, hogy még nem kezdték el az akciót. Ahogy a zárt áruszállítóhoz hasonlító autóhoz lépett, kinyílt az ajtó, és a John nevű ügynök intett a fejével, hogy szálljon be. Tekintete Jordan Shaw-ra, és az előtte levő falon sorakozó monitorokra vándorolt, ahol a térfigyelő kamerák különböző szögekből szegeződtek egy férfi alakjára.

- Hát megvagy! - suttogta, és összeszűkült szemmel próbálta megállapítani, merre halad a férfi, akinek a baseball sapka jótékonyan takarta az arcát.

- A Madison avenue-n halad észak felé - szólalt meg Jordan anélkül, hogy levette volna tekintetét a monitorokról. - Nem a pályaudvar parkolóháza felé indult, és taxiba sem ült, tehát valahova a közelbe megy.

Beckett az egyik képernyőn látható New York térképre nézett, hogy kitalálja, mi lehet Tyson célja, amikor a háta mögötti sarokból meghallott egy ismerős hangot.

- A Roosevelt Hotel arra van. Talán ott szállt meg, hiszen van elég pénze.

Kate úgy fordult meg, mintha villám csapott volna bele. Annyira lekötötték figyelmét a monitorok, hogy észre sem vette az autó sarkában ülő férfit. Castle nem nézett rá. Szemével követte Tyson alakját, és úgy tett, mintha nem is látná, vagy ha látja is, nem érdekelné. Jól ismerte ezt a nézést. Tudta, hogy a férfi megbántott és sértett, amiért nem szólt neki, és ki akarta hagyni az akcióból. 

- Vegyen mellényt! - zökkentette ki a meglepetés okozta gondolatokból Shaw ügynök utasító hangja. - Egy csapatot küldök a Roosevelt Hotelhez, de itt akarok lecsapni rá, mert itt nincs annyi menekülési lehetősége - mutatott két kereszteződés közötti útszakaszra. - Beckett nyomozó, maga az én egységemmel jön! Castle, maga itt marad, nem csinál semmi őrültséget, és bezárja utánunk az ajtót! Nem azért hívtam ide, hogy baja essen - nézett szikrázó szemekkel az íróra, aki szokatlanul komolyan bólintott.

Kate gyanakodva ráncolta a homlokát, mivel a férfi még csak nem is próbálkozott, hogy szeretne velük tartani, aztán észrevette, hogy Castle kinyújtotta a sérült lábát, és a seben tartja a kezét, mintha óvni akarná.

- Maradok - mondta beleegyezően. - Még úgysem tudnám tartani a tempót - húzta kényszeredett mosolyra a száját.

Kate felvette a mellényt, és ellenőrizte a pisztolyát, aztán Jordan-t és John-t követve kiszállt az autóból, de mielőtt becsukta volna az ajtót, a férfi szomorú, ugyanakkor izgatott tekintetébe nézett.

- El fogjuk kapni, Castle - csengett meggyőződés és elszántság a szavaiból. Arra számított, hogy a férfi bólint, és vagy a bosszúvágy, vagy a megnyugvás jelenik meg a tekintetében, de arra nem, hogy egy halvány, cinikus mosoly suhan át az arcán, és kételkedve, felhúzott szemöldökkel, feltesz egy olyan kérdést, amire ő csak nemmel felelhetne.

- És akkor változik valami?

Kate nyelt egyet, de nem válaszolt. Egy pillanatig még fogva tartották a kék szemek, aztán becsukta az ajtót, és rohant az ügynökök után, egy jelöletlen Ford felé.

Castle sóhajtott egyet. Dühítette, amiért Kate nem hívta, hogy megtalálták 3XK-t, és képes lett volna kihagyni az akcióból. Bár jól tudta, hogy még nem képes még futni sem, részese akart lenni annak az elmebetegnek az elfogásának, aki tönkretette az életüket. Ahogy az elrablása előtti napokra gondolt, elárasztotta a düh és a bosszúvágy, és hirtelen nem vágyott másra, minthogy lássa, ahogy Tyson-t a földre teperik, és fegyvert szegeznek a fejére. Bezárta a kocsi ajtaját, aztán átült Jordan székébe, hogy jobban lássa a kamerák felvételeit. Tekintete képernyőről képernyőre járva követte a férfi mozgását, aki időnként megigazgatta a baseball sapkát a fején, és néha gyanakodva körbenézett. A percek óráknak tűntek. Minden idegszálát megfeszítve figyelt, alig pislogott, nehogy abban a villanásnyi időben szem elől tévessze Tyson-t. Amikor a monitoron látható férfi megállt és az órájára pillantott, Castle közelebb hajolt, hogy jobban lássa. Ajkai elnyíltak, szája kiszáradt, az ereiben száguldó adrenalintól bizsergett az egész teste.

- Gyerünk! Fordulj felém! - suttogta, mintha ezzel rákényszerítené Tyson-t, hogy a kamerába nézzen, hogy megláthassa az arcát. 

A Madison avenue egyik esküvői ruhaszalonja előtt ácsorgó férfi tétován toporgott, aztán mintha várna valakire vagy valamire, újra az órájára nézett, majd néhány másodperc múlva lassan megfordult, és egyenesen az utcai kamerába nézett.

Castle elszoruló torokkal nézte az egyenesen rászegeződő tekintetet, aztán pislantott egyet, mint aki nem akar hinni a szemének. Ebben a pillanatban hangos dörömbölés hallatszott az autó ajtaján.

Idegei eddig is pattanásig feszültek, a hangra pedig az egész teste összerándult. Döbbenten bámulta az ajtót, ami csak úgy rengett a jókora ütésektől. Száguldottak a gondolatai. Mivel belülről zárta be az ajtót, ha Beckett, vagy valamelyik ügynök jött vissza, csak ő tudja beengedni, de mi van, ha nem ők azok? Visszafordult a monitor felé. A férfi megszólalásig hasonlított Tyson-ra, de Castle egészen biztos volt benne, hogy nem ő az. 3XK minden új, plasztikai sebész alkotta vonása úgy beleégett az agyába, hogy egy alteregó nem tudta megtéveszteni. Az ismeretlen férfi még mindig csak egy helyben ácsorgott, és időnként a kamerába nézett, mintha tudná, hogy figyelik. Ha Tyson rendezte meg ezt az egészet, és egy ártatlan hasonmásával akarta kiugrasztani Beckett-éket a rejtekhelyükről, akkor lehet, hogy kihasználja az alkalmat, és rá akar lecsapni, hiszen teljesen védtelenül hagyták a kocsiban. Lehet, hogy ő áll az ajtó előtt? A képernyőn mereven bámuló férfi tekintete hirtelen riadt lett, szeme ide-oda járt, aztán megadva magát a magasba emelte mindkét kezét. A rárohanó FBI ügynökök egy pillanat alatt a földre teperték, hátrarántották a kezét, és megbilincselték. Ekkor lépett a kamera látóterébe Beckett és Shaw ügynök, előreszegezett fegyverüket a férfira fogták, akit két kommandós próbált talpra állítani. Castle vacillált. A dörömbölés egyre türelmetlenebbé vált, de már biztos volt abban, hogy nem a saját emberei akarnak bejutni. És ha Tyson az? Már máskor is megkockáztatta a sorozatgyilkos, hogy egészen közel merészkedett hozzájuk, hiszen bement hozzá a kapitányság fogdájába, amikor rá akart kenni egy gyilkosságot, és az őrsön is megjelent, miután elrabolta. Bevillantak Jordan mondatai, miszerint Tyson egyre merészebb és magabiztosabb. De ha ő az, akkor mit akar? Még egyszer elrabolni, túszul ejteni vagy megölni? Ez utóbbit nem tartotta valószínűnek, hiszen azt bármikor megtehetné, és különben is, egy elmebeteg játékot játszik velük, amiben az elégíti ki a vágyait, ha nem jutnak a nyomára, és újra ölhet. Az ajtó felé lépett, és a kilincsre tette a kezét. Hirtelen olyan gyűlölet lett úrrá rajta, amit még sosem érzett. Most szemtől szemben megfizethetne minden szenvedésért, amit ez a rendkívül okos gyilkos okozott nekik! Kapkodva nézett körbe, valami fegyverként használható tárgy után kutatva, amikor tekintete megállt az egyik monitoron. Beckett döbbent, hitetlenkedő arccal bámult az elfogott férfira, aztán Jordan felé fordult, és Castle egyértelműen le tudta olvasni a szájáról, ahogy annyit mond: "Ez nem Tyson!", majd szeme hatalmasra tágult a felismeréstől, és rohanni kezdett. 

A dörömbölés abbamaradt. Egy pillanat alatt kellett döntenie. Ha Tyson áll kinn, tudja, hogy ennyi idő alatt felismerte Beckett, hogy csak egy hasonmását követték, és néhány másodperc múlva fel fog szívódni a reggeli csúcsforgalomban. Ezt pedig nem engedheti meg!

Vett egy nagy levegőt, és lesz, ami lesz alapon kinyitotta az ajtót. Bárkire jobban számított, mint arra nem, akivel szembe találta magát. A hatvan év körüli hajléktalan férfi arca szinte ki sem látszott a hónapok alatt megnövő ápolatlan szakálltól, zsíros, csimbókokban álló haja csaknem a válláig ért, szedett-vedett ruhája koszos volt, és az egész ember olyan bűzt árasztott, hogy Castle gyomra felfordult tőle.

- Na végre! - méltatlankodott rekedt hangon, miközben fájdalmas képet vágva dörzsölgette az öklét. - Azt hittem, már sosem nyitja ki! - morogta. A beszéd közben elővillanó hiányos, szuvasodástól feketéllő fogsora, és a szájából áradó borgőzös lehelet még rontott a szánalmas összképen.

Castle kijjebb hajolt, és végigpásztázta a gyalogosoktól hemzsegő utcát, aztán hogy hányingerét legyőzze, nyelt egyet.

- Mit akar? - kérdezte.

- Egy manyus jól megfizetett, hogy ezt adjam oda magának - nyújtott egy összehajtogatott papírt Castle felé.

- Hol van? Hol van az a férfi, akitől ezt kapta? - nézett izgatottan körbe, miközben elvette a papírt.

- Hunnan tudjam én aztat? - vonta meg a vállát a férfi, és a lábánál több mérettel nagyobb cipőben csoszogva elindult a pályaudvar felé.

- Hé, várjon! - ugrott ki az FBI megfigyelőkocsijából Castle, és a hajléktalan férfi vállára tette a kezét, hogy megállásra kényszerítse.

- Haggyon má békibe! Nekem csak az vót a dógom, hogy odaadjam a papírt. - rázta meg  magát dühösen a férfi, hogy megszabaduljon Castle szorításától. - Nincsen magának semmi köze hozzám!

- De nekem van! - csattant Beckett hangja, aki a fegyverét előretartva lépett ki az autó mögül, és lépett a meglepett hajléktalan elé. - NYPD! Lesz egy kis megbeszélni valónk!

Miközben megbilincselte a folyamatosan ellenkező és kiabálva fenyegetőző férfit, Castle-re nézett.

- Nem ő volt az - mondta.

- Tudom. Üzenetet küldött - bólintott az író, és két okból is a környéket pásztázta a szemével, miközben meglengette az összehajtogatott papírt. Egyrészt nem akart Beckett dühös tekintetével találkozni, másrészt biztos volt abban, hogy Tyson a közelben van, és figyeli az általa rendezett színjátékot, amiben ők a főszereplők. 

- És ha Tyson lett volna? - sütött a harag a kérdésből. - Megegyeztünk, hogy a kocsiban maradsz!

Castle úgy tett, mintha nem hallaná a feddő szavakat, csak forgolódott körbe, hátha kiszúr egy napszemüveg mögé rejtőző ismerős alakot.

- Biztos, hogy a közelben van - mondta félig magának, félig Kate-nek. A szeme sarkából látta, hogy néhány ügynök feléjük tart, amikor kiszúrta a Toyota Prius-t, ami félig a járdán, félig a buszsávban állva, várakozott. Mivel a Madison avenue-n nem lehet az út szélén parkolni, a feltűnő formájú, áramvonalas autó szinte vonzotta a tekintetét. Más színe volt, mint amit Tyson akkor bérelt, amikor a karikagyűrűt vette, de ugyanaz az évjárat volt, és a kormány mögött egy napszemüveges, barna hajú férfi ült. 

Castle nem mozdult, csak másodpercekig meredt az autóra, és összehúzott szemmel próbálta kivenni a sofőr vonásait. Érezte, hogy Beckett mellé lép, és követi a tekintetét, aztán a mellényére szerelt adóvevőbe szól.

- Gyanúsított egy szürke Toyota Prius-ban a Madison és a 45. utca sarkánál - mondta. Abban a pillanatban a Toyota motorja felbőgött, és csikorgó kerekekkel sorolt be a külső sávban száguldó autósorba.

Beckett rohanni kezdett, Castle pedig egy pillanatnyi meghökkenés után követte. A feszültség okozta adrenalin még elnyomta a combjában jelentkező fájdalmat, ezért sántítva, de elég jó tempóban futott a nyomozó után, miközben szemével a nő kocsiját kereste. Meglepetésére Kate egy kékesszürke Volvo ajtaját tépte fel, és ült be olyan gyorsan, hogy érezte, nem fog időben odaérni.

Zihálva megállt, és torkaszakadtából kiabálni kezdett, miközben karjaival hadonászott.

- Beckett! Kate! Várj!

Dühösen csapott öklével a levegőbe, és elkeseredetten harapta be a száját, amikor látta, hogy a nő rá sem hederít, hanem nagy gázt adva elindul. Aztán váratlanul a kocsi irányt változtatott, egy kaszkadőröket is megszégyenítő félfordulattal elé kanyarodott, és olyan hirtelen állt meg, hogy a gumik fekete csíkot hagytak az aszfalton. Olyan gyorsan szállt be, ahogy csak bírt, és megkönnyebbülten pillantott Kate-re, aki minden figyelmét a vezetésre összpontosítva tövig nyomta a gázpedált.

- Ott van! - mutatott előre Castle. - Lekanyarodott az 57. utcába!

- Kösd be magad! - szólalt meg Kate mérgesen, anélkül, hogy a férfira nézett volna.

Castle tudta, hogy Beckett még mindig dühös rá, amiért elhagyta a biztonságot jelentő megfigyelőkocsit.

- Kösz, hogy nem hagytál ott - mondta őszinte, lágy hangon, hogy megtörje a nő haragját.

Kate néhány másodpercig nem válaszolt. Úgy tett, mintha figyelmét teljesen lekötné, hogy ne tévessze szem elől az autók között szlalomozó Toyotát, de képtelen volt továbbra is haragudni a férfira. Bár csodálkozott volna, ha egyszer az életben szót fogad, és nem sodorja magát veszélybe, most érzékenyebben érintette a tudat, mi lett volna, ha Tyson áll az ajtó előtt, nem pedig egy hajléktalan. Persze, mint oly sokszor, most is elég volt egy őszinte mondat a kellemesen búgó bariton hangon, ő máris megbocsátja a vakmerőséget.

- Ne köszönd, mert már bánom! - vetette oda tettetett haraggal, és anélkül, hogy oldalra nézett volna, tudta, hogy Castle szája sarkában megjelent egy elégedett, pimasz kis mosoly. - Hívj erősítést! - mondta, hogy elterelje lelkiismeret-furdalásáról a gondolatait, amiért magával hozta Castle-t, holott nagyobb biztonságban lett volna az FBI védelme alatt.

A forgalom gyérült, ahogy kifelé tartottak a belvárosból, ezért a Toyota egyre jobban növelte a sebességet, Beckett pedig igyekezett tartani vele a lépést, sőt, úgy tűnt kissé csökkentette a köztük levő távolságot. Egyre többször nézett a visszapillantó tükörbe, nem bukkannak-e fel mögötte az FBI autói, és néha előre hajolva kikémlelt a szélvédőn az égre, nincs-e segítségére egy rendőrségi helikopter, de úgy tűnt, hiába jelezték a pozíciójukat Shaw ügynöknek, magukra vannak utalva. Ahogy nőtt a sebességük, egyre nehezebb volt különleges jelzés nélkül utat törni maguknak a kocsisorban anélkül, hogy balesetet okoznának. Kate átkozta a portóit, ami miatt most nincs se rendőrségi rádiója, amin  szirénája.

- Apám új autója - törte meg a csendet, amikor látta, hogy Castle érdeklődve pillant körbe, és csodálja meg az ismeretlen járművet.

- Jó kis kocsi - nyögte a férfi, miután egy éles ívű kanyarban az ablakhoz koppant a feje. - Remélem a törésteszteken is jól szerepelt!

Amikor egy hosszú, egyenes útszakaszra értek, ahol könnyen szemmel tarthatták az őrült iramban száguldó Toyota Prius-t, Castle előhúzta zsebéből a hajléktalantól kapott papírt, és széthajtogatta.

- Hm - lepődött meg, amikor előtűntek a kék golyóstollal írt szavak.

- Mi az üzenet? - kérdezte türelmetlenül Kate, és most először pillantott a mellette ülő férfira.

- "TIK-TAK, TIK-TAK! Egy kis segítség, hogy izgalmasabb legyen a játék: Hf-495-La" - mondta egy grimaszt vágva Castle, és Kate felé fordította a papírt, de az éppen sávot váltott a megengedettnél csaknem háromszor nagyobb sebességgel, így nem nézett oda.

- Ha most elkapjuk, akkor nem kell megfejtenünk a rejtvényét - szűrte a fogai között a nő. - Kapaszkodj!

Castle engedelmesen megmarkolta az ablak fölötti fogózkodót, miközben elgondolkodva Kate-re pillantott. Olyan gyűlölettel vegyes indulatot hallott ki az előbbi mondatnál a hangjából, ami meglepte. A nő tekintete, résnyire összeszűkült szeme, szorosra zárt ajkai ugyanezeket az érzéseket tükrözték, de melléjük társult az elszántság is.

Beckett megállapította, hogy Tyson nagyon jól vezet, mert minden tudására szüksége volt, hogy tartani tudja vele a lépést, amikor a férfi lekanyarodott a kicsi, zegzugos utcákba, ahol már nem a sebességről, hanem a manőverező képességről szólt a vezetés. Ismerte ezt a környéket. Hirtelen egy félkört leíró utcába kanyarodott a Toyota, Beckett-nek pedig beugrott, hogy van egy egyenes, rövidebb út is,  és ha azon halad, Tyson elé vághat. Castle szemével a Toyotát követte, ezért nem számított a hirtelen irányváltoztatásra, és szinte nekipréselődött az ajtónak.

- Megelőzzük - adott magyarázatot Kate a fel nem tett kérdésre, és tövig nyomta a gázt.

A szűk utcában szinte folyamatosan nyomta a dudát, nehogy elüssön egy biciklist vagy egy járdáról lelépő gyalogost, aki nem számít egy őrült tempóban száguldó autóra. A Volvo motorja a olyan fordulatszámon pörgött, amire Jim Beckett soha nem kényszerítette, de hála a svéd mérnököknek, könnyedén repítette a másfél tonnányi karosszériát. Nem gyorsult túl jól az autó, de a nagy sebesség meg sem kottyant neki, így amikor kiértek az utca végére, szinte beleütköztek a Toyota Prius-ba. Kate néhány méter előnyt szerzett, és lassan jobbra húzódva megállásra akarta kényszeríteni Tyson-t. A Toyota fékezett, hogy az összeütközést elkerülje, mire Beckett élesen elé kanyarodott, így beszorította a Volvo és a házsor közé Tyson-t.

Castle rémülten nézte, ahogy közeledik felé a fékező Toyota. Az ütközésre számítva ösztönösen maga elé tartotta a kezét, behunyta a szemét és behúzta a nyakát. A fékcsikorgás elhallgatott, és mivel nem történt semmi, az író kinyitotta a szemét. A Toyota pár centiméterre állt meg az ajtajától, így nem tudott kiszállni.

- Bukj le Castle! - kiáltott rá Kate, miközben kiszállt az autóból, és a Volvo-t használva fedezékül, a sofőrre szegezett fegyverrel letérdelt a motorháztető mögött.

Castle a vezető  ülés felé hajolt, aztán megpróbált úgy átmászni a másik oldalra, és kijutni az autóból, hogy Tyson ne tudja lelőni. Ösztönösen cselekedett. Lehet, hogy biztonságosabb lett volna a kocsiban meghúznia magát, de nem akarta Beckett-et magára hagyni.

- Feltartott kezekkel szálljon ki a kocsiból! - hallotta a nő parancsoló, éles kiáltását, bár biztos volt benne, hogy szavakkal most nem mennek semmire. Amikor a nő mellé guggolt, az csak a szeme sarkából nézett rá, de Castle tudta, hogy majd' felrobban a méregtől, amiért elhagyta a biztonságot nyújtó autót. 

Beckett sem fűzött sok reményt ahhoz, hogy Tyson megadja magát, ezért felkészülve a tűzpárbajra, szorosabbra fonta ujjait a fegyver markolatán. A délelőtti napfény lapos szögben érte a szélvédőt, és megtörve rajta, szikrázó fénnyel csillogott, ezért nem látta a sofőr arcát. Éppen vett egy nagy levegőt, hogy megismételje a mondatot, amikor mindkettejük meglepetésére lassan kinyílt a Toyota ajtaja.

Lélegzetvisszafojtva várták, hogy meglássák Jerry Tyson alakját, és pontot tegyenek életül legnehezebb ügyeinek végére. Először egy feltartott kezet láttak meg előbukkanni a nyitott ajtó mögül, aztán egy másikat, végül egy sötétbarna hajú, napszemüveges fej jelent meg az autó takarásából.

A csalódás szinte fizikai fájdalmat okozott mindkettőjüknek. Hitetlenkedve nézték az ismeretlen, tizennyolc év körüli fiút, aki bátortalanul megszólalt.

- É-én nem csináltam semmit!

Beckett kapcsolt elsőnek. Felugrott a Volvo mögül, és előretartott fegyverrel közeledett a látszólag ijedt fiú felé. Castle még levegőt sem vett a döbbenettől. Lassan felállt, és mint aki nem akar hinni a szemének, bámult a fiúra, aki Beckett utasítására engedelmesen megfordult, és a nyomozó a kezére kattintotta a bilincset. Egészen biztos volt abban, hogy a Tyota Prius-ból Tyson figyeli őket, ahogy kudarcba fullad az FBI-al közösen végrehajtott akciójuk, ezért meg sem fordult benne annak a lehetősége, hogy a sorozatgyilkos megint felülteti őket, vagy valami szerencsétlen flótást üldöznek, aki csak azért menekül, mert ők rátapadtak. Amikor hallotta, hogy Beckett gyilkosságban való bűnrészességgel, a rendőrség és az FBI félrevezetésével, közúti veszélyeztetéssel, no meg sok-sok év fegyházzal fenyegeti meg a fiút, és az megtörve azonnal beszélni kezdett, már azt is tudta, melyik variáció az igaz.

- Engem csak megbíztak, hogy üljek a Toyotába, figyeljem magukat, aztán ha kiszúrnak, akkor söpörjek el a helyszínről, és ha követnek, akkor próbáljak olyan messze jutni, amennyire csak lehet.

- Ki bízta meg? - kérdezte Beckett.

- Én nem ismerem. Csak tegnap bejött az autókereskedésbe, ahol dolgozom, és beszélgettünk - hadarta rémülten. - Azt hittem új kocsit akar venni, de láttam, hogy csak a Toyoták érdeklik, ezért azokról kezdtem neki beszélni. Megkérdezte, mennyire tudok vezetni, és hogy szeretem-e a Prius-okat, mire én eldicsekedtem, hogy tizenkét éves korom óta vezetek, a tulaj mindig engem küld a vevőkkel próbaútra, és persze a kedvencem a Prius. Elvitette velem magát egy körre, aztán megvette a kocsit - biccentett fejével a Toyota felé, és egy nagy levegőt véve folytatta. - Délután megjelent a parkban, ahol kosarazni szoktam a haverokkal, és megkérdezte akarok-e keresni egy kis pénzt. És én akartam - hajtotta le a fejét, és az arcára volt írva, hogy most szembesült azzal, mekkora baklövést követett el.

Hirtelen szirénák sokasága ütötte meg a fülüket. Az utca mindkét végéből száguldottak feléjük a rendőrkocsik és az FBI fekete Chevy-jei. Beckett és Castle egymásra nézett, de egyikük sem szólt. Tyson úgy játszik velük, mint bábművész a marionett figurákkal.

Egy óra múlva Beckett a fehér tábla előtt ült, és mereven nézte a képeket és feliratokat, bár a két kávéval felé közeledő Castle-nek az volt a gyanúja, nem Helga Ormond ügyén töri a fejét a nő, hanem ez előző órák eseményeit próbálja megemészteni, ahogy ő is. Kate felé nyújtotta a bögrét, mire a csalódott, mégis gyönyörű arc felé fordult, és megjelent rajta egy halvány, hálás mosoly. Ahogy elvette a poharat, ujjaik összeértek. Az érintés ugyanazt az érzést váltotta ki belőlük, mint évekkel ezelőtt, de ahogy akkor, most is úgy tettek, mintha ennek nem lenne jelentősége, pedig mindketten érezték a borzongató vágyat. A vágyat, hogy megsimítsák a másik puha, meleg bőrét, hogy ajkuk selymesen találkozzon, hogy összebújva, egymást ölelve adjanak biztonságot és hitet, hogy együtt legyőzhetnek minden gonoszt a földön.

Castle zavarában nyelt egyet, és leült Kate mellé az asztal szélére.

- Köszönöm - emelte meg kissé a kávéspoharat a nő. - Reggel nem volt időm inni.

- Arra sem volt időd, hogy felhívj - jegyezte meg Castle, anélkül, hogy a nőre nézett volna. A hangsúly nem volt sem számonkérő, sem sértődött. Ha ez hallotta volna ki Kate a szavakból, nem fájt volna annyira, mint így, hogy csak a szomorú beletörődés sugárzott belőlük. Érezte, hogy a férfi valami reakcióra vár, de nem akart magyarázkodni, ezért az ügyre terelte a témát.

- Tyson kénye-kedve szerint játszik velünk - utalt keserűen az előző órák csalódásaira.

- Igen - szólalt meg mögöttük Jordan - de minél vakmerőbbé válik, és minél közelebb merészkedik, annál valószínűbb, hogy hibát vét.

Az ügynök kiváló profilozó lévén pontosan tudta, hogy Beckett és Castle mélyponton vannak, és kell nekik egy kis reménysugár.

- A kihallgatóban várja magukat Brett Carlson, a Tyson hasonmásunk. Gondoltam, meghagyom maguknak - mosolyodott el biztatóan. - Addig az embereim ízekre szedik a múltját.

Kate úgy ugrott fel, mintha villámcsapás érte volna. Felkapta a mappáját, és már száguldott is a kihallgató felé. Mire Castle utolérte, Beckett már a széken hátradőlve, összefont karokkal. halálos nyugalommal ült a gyanúsítottal szemben. Legalábbis a látszat ezt mutatta. Castle halkan behúzta maga mögött az ajtót, és egy pillanatra végigfutott benne egy gondolat, vajon őt is be tudná-e csapni a viselkedésével Kate, ha akarná.

- Kate Beckett nyomozó vagyok, az úr Richard Castle. Ön pedig Brett Carlson, 35 éves, biztonsági őr egy bevásárlóközpontban - nézett a Tyson-ra megszólalásig hasonlító férfira.

- Igen, az vagyok, de fogalmam sincs, miért rohant rám egy egész osztag kommandós, és miért hurcoltak ide - adott hangot felháborodásának.

Castle elnyíló szájjal, döbbenten járatta szemét a férfi vonásain. Nagyjából olyan magas, és olyan alkatú volt, mint Tyson, de ami borzongással töltötte el, az az arca volt. Mintha egypetéjű ikrek lettek volna a sorozatgyilkossal. Ugyanaz a keskeny száj, szabályos orr, az arc jellegzetességét meghatározó járomcsont, ugyanolyan vágású szemek. Az elrablásakor még furcsa volt, hogy Tyson átszabatta az arcát, de éppen azért, mert a rideg, érzéketlen, ugyanakkor rendkívül ravasz tekintetén kívül minden új volt rajta, ösztönösen az emlékeibe véste az új arc minden apró vonását. Brett Carlson-nak volt egy anyajegy az jobb szeme alatt, más volt a fülformája, és sokkal dúsabb volt a szemöldöke, mint Tyson-nak, de a legfeltűnőbb az állán és a halántékán húzódó, alig látható heg volt. Az arcfelismerő programok viszont inkább a csontozat arányai alapján dolgoznak, és nem veszik fegyelembe a bőrhibákat, ezért jelzett be az FBI rendszere.

- Emlékeztet valakire - méregette nyugodtan a férfit Beckett.

- És azért küldtek rám egy egész hadsereget, mert emlékeztetem magát valakire? - váltott gúnyos hangnemre Carlson. Eddig csak magabiztosan háborgott, a nyomozó megjegyzésére viszont élénken csillogni kezdett a szeme.

- Mit keresett a pályaudvaron és a Madison-on?

- Sétálgattam. Talán tilos? - húzta fel flegmán a vállát, de magabiztosan nézett a nyomozó szemében.

- Nem, nem tilos, kivéve, ha meg akarja vele téveszteni a rendőrséget és az FBI-t - monda lassan Kate, miközben lassan előrehajolt olyan közel a férfihoz, hogy belépjen a személyes terébe. A hatás nem maradt el. Carlson ösztönösen hátrébb húzódott, és nyelt egyet.

- Ugyan, mivel tévesztettem én meg a rendőrséget és az FBI-t? - mosolyodott el erőltetetten, és érezhetően alábbhagyott a magabiztossága.

- Ugyan Brett! Ne húzzuk egymás idejét - húzta fel a szemöldökét Beckett. - Tudjuk, kinek a megbízásából volt ott, és azt is, hogy miért.

- Nem értem, miről beszél - vágott értetlen arcot a férfi, de a halántéka gyöngyözni kezdett.

Beckett újra hátradőlt a széken, és mintha nem érdekelné különösebben a férfi sorsa, közönyösen folytatta.

- Lehet, hogy nem tudja, de a megbízója, aki úgy hasonlít magára, mint egyik tojás a másikra, legalább tíz nőt ölt meg. A sajtó, a rendőrfőnök és az FBI vérre szomjazik, és maga pont jó lesz koncnak, akit a vadak elé dobhatunk. Mindenben szemtanú fel fogja ismerni, ahogy az arcfelismerő program is felismerte. Nincs az a bíróság, aki felmentené magát - mondta szenvtelenül.

Castle szeme először elkerekedett, aztán összeszűkült. Még sosem látta Beckett-et ennyire közönyösnek, sőt ridegnek. Azon gondolkodott, fenyegetett-e már meg valakit ennyire, hogy kicsikarjon  tőle egy vallomást, ráadásul hamis indokokkal. Mindenesetre a módszer hatásosnak bizonyult, mert Brett idegesen dörzsölte izzadó tenyerét a nadrágjába, tekintete ide-oda cikázott a két ember között, aztán segélykérőn megállt Castle-n.

- Ezt nem teheti meg - mondta hitetlenkedve, megerősítést várva az írótól.

Castle vágott egy grimaszt, és lemondóan bólogatni kezdett.

- Higgye el, megteszi.

Kate egy pillanatra összevonta a szemöldökét, és szeme rosszallóan villant, de ebből Brett semmit nem vett észre. Mire visszanézett a nyomozóra, az már újra felöltötte magabiztos, kissé flegma álarcát, sőt, komótosan felállt, hóna alá csapta a mappáját, és mintha a továbbiakban nem érdekelné a férfi sorsa, az ajtó felé indult. 

Castle sajnálkozva széttárta a kezét, és Beckett után indult. 

Csak pár lépést tettek meg, amikor a férfi kétségbeesetten megszólalt. 

- Én csak pár dolcsit akartam keresni!

Beckett megtorpant, és elnyomott egy elégedett mosolyt, aztán megfordult, és mintha még mindig azt fontolgatná, érdemes-e végighallgatni Brett vallomását, sóhajtva leült.

- De ha mellébeszél, magára varrom a gyilkosságokat - nézett átható tekintetévek a férfira, aki nagyot nyelve bólintott, és idegesen megdörzsölte a homlokát, mint aki maga sem hiszi, hogyan került ebbe a helyzetbe.

- Mit akarnak tudni?

- Mindent, arról a férfiról, aki úgy néz ki, mint maga.

- Három nappal ezelőtt a munkából mentem haza. Egyedül élek egy bérelt lakásban, ezért képzelhetik, hogy majdnem infarktust kaptam, amikor beléptem a nappaliba, és a fotelomban ült egy férfi, aki szakasztott másom volt. Csak meresztettem a szemem a döbbenettől, és azon gondolkodtam, lehet, hogy ezek az őrültség első jelei. Később kiderült, hogy a házmester engedte be a pótkulccsal, mert azt hitte, hogy én vagyok.

- Mit akart? 

- Ötezer dollárt ígért, ha minden nap kora reggel téblábolok úgy negyed órát a főpályaudvar kamerái előtt, aztán elmegyek a Madison-on az esküvői ruhaszalonig, és ott álldogálok néhány percig.

- Milyen volt a megbízója? Úgy értem, hogyan viselkedett?

- A hangja barátságos volt, de a tekintete ... hát, az olyan hideg volt, hogy futkosott tőle a hideg a hátamon.

- Hogyan fizetett?

- Adott ötszáz dollár előleget készpénzben, a többit ma kaptam volna meg tőle.

- Látott rajta bármi szokatlant, vagy hogy mivel ment el a lakásáról? - kérdezte Kate, de a férfi csak megrázta a fejét.

- Mondja csak - vette át a szót Castle - mik azok a hegek az arcán? 

- Másfél éve volt egy autóbalesetem. Eltört az orrom, a járomcsontom és az állkapcsom. Egy sor plasztikai műtéten estem át, mire normális arcom lett - nézett meglepve az íróra a férfi, mivel fogalma sem volt róla, hogy miért érdekes ez.

- Hol végezték el a műtétet?

- Hát ... - kezdte lassan a választ Brett, miközben zavartan cikázott a szeme a két kíváncsian várakozó ember között. - Akkoriban Phoenix-ben laktam, de nem volt biztosításom, és a baleset után a kórházi számlák elvitték minden megtakarított pénzemet. Az eltorzult arcommal azonban nem kaptam egyetlen jól fizető munkát sem - rándult meg a keserű emlékre az arca, és elhallgatott.

- Így aztán keresett valakit, aki biztosítás nélkül, olcsón megműtené - fejezte be a mondatot Castle, és elégedetten látta, hogy a férfi megadóan ránéz, és bólint.

- Ki végezte el a műtétet? - hajolt közelebb Beckett, mire Brett megint annyira hátra dőlt a széken, amennyire csak tudott, hogy kikerüljön a nyomozó erőt sugárzó teréből, és hallgatott.

- Az illetőnek nincs engedélye ugye? Vétett egy hibát, és nem praktizálhat - vonta le a következtetést az író.

- De miért érdekes ez? Én ... nem akarom bajba sodorni - próbált kitérni a válasz elől, miközben azon gondolkodott, ő, mint páciens, büntethető-e egy illegális plasztikai műtét miatt.

- Maga sokkal nagyobb bajban van, mint a plasztikai sebész - ráncolta össze a szemöldökét Beckett, amitől fenyegetővé vált a tekintete.

- Dr. Calvin Stone - nyögte ki félve Brett.

- Na és ... mennyire változott meg az arca a műtétek során? - kérdezte kíváncsian Castle.

- A végén rá sem ismertem magamra. Olyan volt, mintha az orvos egy egészen más arcot csinált volna nekem. Még a barátaim sem ismertek meg - csendült szomorúság a hangjában, de amikor látta, hogy Beckett és Castle feláll és kifelé indul, ijedten utánuk szólt. - Most már elmehetek? Én nem csináltam semmit!

Kate csak megingatta a fejét, Castle pedig tettetett sajnálkozással széttárta a karját.

- A hülyeségnek ára van - mosolyodott el kárörvendően.

- Te már csak tudod! - szólt hátra Kate, miközben egy halvány mosoly jelent meg az arcán. A mondat arra az időre emlékeztette, amikor rendszeresen megcsipkedte a férfit, valami hasonló megjegyzéssel. Hiányoztak neki ezek az apró kis szurkálódások, és  jellegzetes grimasz, ami ilyenkor a férfi arcán megjelent. Hogy elterelje a gondolatait, a megfigyelőből kilépő Espo és Ryan felé indult.

- Fiúk! Megvan az orvosi kamarából kizárt plasztikai sebészek névsora?

- Persze - bólintott Espo, és már sietett is az asztala felé. - Úgy emlékszem, volt rajta egy Calvin Stone nevű doki.

- Mindent tudni akarok róla! 

Beckett leült a fehér tábla elé, hogy megpróbálja összerakni a kirakó darabkáit. Megnyugvással töltötte el, amikor Castle mellételepedett.

- Mi van, ha Brett arcát szándékosan műtötte a doki olyanra,  mint Tyson-ét? - kérdezte a férfi. - El tudom képzelni,  milyen lehetőségeket látott egy alteregó létezésében 3XK.

- Arra is jó volt neki, hogy csőbe húzzon bennünket - húzta el bosszúsan a száját Kate. 

 Gates kapitány közeledett feléjük, mire egy emberként csúsztak odébb, hogy a táblának azzal a felével legyenek szemben, ami a Helga Ormond ügy adatait tartalmazta. Mivel Castle egy pillanattal később kapcsolt, mint Kate, a felé mozduló nő combja az övéhez nyomódott. Olyan apróság volt csak, mint amikor az ujjaik értek össze a kávéspohár átadásakor, de az érintés megbizseregtette az egész testüket. Kate zavarában a füle mögé tűrte a haját, Castle pedig mereven bámulta a támlát, miközben nyelt egyet.

- Ugye nem felejtették el, hogy a maguknak Helga Ormond megölésével kell foglalkozniuk? - kérdezte éllel, és hatalmas barna szemeit kérdőn Beckett-re szegezte.

- Nem, Uram!

- Hallom új rejtvényt kaptak.

- Igen, de még nem volt idő foglalkozni vele - mentegetőzött Castle.

- Akkor mozgassa meg gyorsan azokat a furcsán működő agytekervényeit, Mr. Castle! Úgy tudom, a rejtvények a maga kedvencei - villant kihívóan a kapitány szeme az íróra, aki kényszeredetten elhúzta a száját. - Az FBI majd kiderít mindent erről a plasztikai sebészről - mondta, és az eligazítóban felállított FBI főhadiszállás felé indult.

- Igaza van - szólalt meg Kate. - A tiéd a rejtvény, az enyém Helga Ormond.

- De Beckett! Tudod, hogy együtt sokkal jobban szokott mindkettőnknek menni - próbálkozott kétségbeesett tekintettel meggyőzni a nőt, hogy együtt dolgozzanak, de Kate hajthatatlan volt. Castle-nek úgy tűnt, mintha menekülne a közeléből.

Mialatt Beckett átnézte az összegyűjtött információkat Eva Hopkins-ról, Helga valószínűsíthető szeretőjéről, Castle a hajléktantól kapott cédula fénymásolatával a pihenő viszonylagos nyugalmába vonult, hátha meg tudja fejteni Tyson furcsa üzenetét. Nehezen koncentrált a betűk és a számok halmazára, mert gondolatai vissza-visszakanyarodtak hol a reggeli eseményekre, hol Kate-re. Időnként kinézett a reluxa lamellái között, és pont olyan nyüzsgőnek látta a kapitányságot, mint előző nap délután, amikor egy sor új információval gazdagodtak, bár sem Tyson napokig bekapcsolt telefonja, sem az ejtőernyő készítő, sem a fagyis autó nyomon követése nem hozott igazi áttörést. Felüdülés volt, amikor Shaw ügynök és Gates kapitány megbeszélést tartott, ahol mindenki beszámolt az új információkról, például a plasztikai sebészről előásott adatokról. A férfit most próbálták előkeríteni, hogy kiszedjék belőle, kik voltak a páciensei. Kate távol állt tőle, de észrevette, hogy a nő időnként lopva rápillant. Már esteledett, de még mindig kínlódott az üzenettel, és lassan belefáradt, hogy nincs egy épkézláb ötlete sem, ezért felállt, hogy főzzön egy kávét magának és Kate-nek is, mivel már fél órával ezelőtt is éppen olyan fáradtnak látta az asztalánál iratokat olvasó nőt, mint amilyennek magát érezte. 

Beckett úgy érezte, hiába olvassa az előtte heverő jelentést, képtelen összpontosítani a tartalmára. felállt, és a pihenő felé indult, hogy főzzön egy kávét, amire már órák óta vágyott, de nem akart kettesben lenni Castle-lel, ezért inkább lemondott a koffein jótékony élénkítő hatásáról. Amióta összeért a kezük és a combjuk, úgy gondolta jobb, ha tartja a távolságot a férfival, mert ijesztő volt, hogy a teste milyen intenzíven reagált az érintésére. A reluxa résein keresztül látta, hogy Castle éppen feláll, de abban a pillanatban a combjához kap, és fájdalmas arccal sántítva indul a kávéfőző gép felé. Dühösen sóhajtott. Ha már Castle nem vigyáz magára, legalább ő gondolhatott volna arra, hogy el kellene látni a kígyómarás okozta sebet. Mivel reggel Castle-t is az ágyból ugrasztotta ki hajnalban Jordan, valószínűleg előző este óta nem volt átkötözve a seb. Haragosan lépett a pihenőben, de amikor a férfi felé fordult, és meglátta a fájdalmas arcot és a szomorú kék szemeket, csak sóhajtott egyet.

- Neked is főzök, gondolom, jólesne. Egész délután nem ittál kávét  - jegyezte meg Castle.

- Kösz. Már hiányzott - vallotta be Kate, miközben arra gondolt, van, ami a kávénál is sokkal jobban hiányzik neki.

- Hogy van a lábad? - kérdezte, mert nem akarta a férfi orrára kötni, hogy kifigyelte az előbb.

- Rendben van - kezdte bizonytalanul, de amikor meghallotta, hogy Beckett rosszallóan megköszörüli a torkát, hozzátette: - azt hiszem.

- Castle!

- Rendben van, bevallom, fáj egy kicsit, ha mozgok - adta meg magát ártatlan szemekkel, és a hatás kedvéért még a kezeit is a magasba emelte.

- Nem egy kicsit fáj, hanem nagyon. Láttam, mennyire fájt, amikor felálltál - árulta el magát mérgében Kate.

- Láttad? - csapott le az információra azonnal az író, és szemében megjelent a reményteli csillogás, hogy hiányzik a nőnek, és ezért figyelte, de Kate nem kezdett magyarázkodni, csak az égnek emelte a tekintetét.

- Jobb lesz, ha hazamész, bekened és átkötözöd - mondta megenyhülve.

- Eszemben sincs! Még a végén hagyod, hogy lemaradjak valamiről, mint reggel - szúrta oda.

- Az más volt. Nem akartalak veszélybe sodorni. 

- Akkor sem megyek még haza - duzzogott Castle.

Kate most megint olyannak látta, mint egy elárvult, makacs kisfiú. Mivel lelkiismeret furdalása volt a reggel miatt, köztes megoldáson törte a fejét.

- Jó. Akkor megisszuk a kávét, és lemegyünk a boncterembe, ott van kenőcs és kötszer is, vagy egy járőrrel hazavitetlek - fonta össze a karját, és ellentmondást nem tűrő tekintettel nézett a férfira.

Castle egy pillanatig végiggondolta a két lehetőséget, de amikor döntött, hirtelen eszébe jutott, hogy Lanie már nincs is a patológián. Gyanakodva vonta össze a szemöldökét, aztán amikor rájött, hogy ki van ügyeletben, felháborodva megszólalt.

- Képes lennél Perlmutter karmai közé lökni?

- Nyugi Castle, nem tervezek ellened semmiféle merényletet - mosolyodott el megnyugtatóan. - Bízz bennem!

Castle nézte a gyönyörű zöldes árnyalatban játszó szemeket, amelyekben mintha huncut fény csillant volna, aztán nyelt egy nagyot, és beleegyezően bólintott.

A liftben szótlanul álltak egymástól olyan messze, amennyire csak engedte a szűk szerkezet. Kate arra gondolt, hogy amióta elhagyta Castle-t, egyedül azokban a pillanatokban nem volt zavarban mellette, amikor a férfi szorongott a kínos, és számára félelmetes helyzetben, ami most is várt rá, ő viszont ilyenkor visszanyerte régi magabiztosságát. Mégsem keltett benne jó érzést. Bár néha megmosolyogtató, sőt szórakoztató volt, ahogy Castle játszotta a félős, szégyenlős kisfiút, pontosan tudta, hogy a férfi csak a valódi félelmeit és az érzékenységét akarja ezzel palástolni.

Amikor a lift zökkenve megállt, és Kate kilépett az ajtón, a szeme sarkából érzékelte, hogy a férfi tétován ácsorog, és nem követi. Megfordult, és kissé oldalra billentett fejjel várta a magyarázatot.

- Azt hiszem, mégis jobb lesz, ha hazamegyek - szólalt meg Caste kényszeredett mosolyra húzva a száját, aztán amikor meglátta, hogy Beckett égnek emeli a szemét, folytatta. - Úgysem mentem semmire az üzenettel, és így nem veszitek hasznomat. Fogalmam sincs, Tyson mire akar utalnia azzal, hogy Hf495La. Otthon majd egy langyos zuhany felfrissít, és talán beugrik valami jó ötlet - hadarta, aztán mintegy mellékesen hozzátette: - és a sebet is ellátom.

Kate figyelte a kibúvót kereső próbálkozást, aztán még pár másodpercig nézte a kétségbeesett kék szemeket, aztán szerető, megnyugtató mosoly jelent meg az arcán.

- Gyere Castle! - mondta lágy, meleg hangon, és anélkül, hogy megvárta volna a férfi reakcióját, a boncterem felé indult. Nem kellett hátranéznie ahhoz, hogy tudja, milyen arcot vág az író, és hogy egy másodpercnyi hezitálás után engedelmesen követni fogja.

Castle sóhajtott egyet, és belépett a Kate által kitárt ajtón a boncterembe, de abban a pillanatban meg is torpant, és számonkérő, dühös arccal fordult Kate felé, a nő azonban állta a tekintetét, és elnézően mosolygott.

- Á! Már megint egy valótlanságot tartalmazó pletyka áldozata lettem - sóhajtott nagyot Dr. Perlmutter, és bosszúságot színlelve vágott egy grimaszt. - Azt csiripelték a hazug madarak, hogy elhagyta az én kedves nyomozóimat Mr. Castle, és nem üti a szakavatatlan orrát a profik dolgába.

- Dr. Perlmutter - szólalt meg gyorsan Kate, mielőtt Castle félreértené a helyzetet, vagy megkezdené szópárbaját az orvossal. -  Erre a kenőcsre lenne szükségünk - mutatott egy cédulára írt nevet az orvosnak - meg gézre és sebtapaszra.

- Hm. Magának lesz? - nézett Castle-re, és tekintetében együttérzés csillant. - Hallottam, hogy meggyűlt a baja egy csörgőkígyóval. Feküdjön oda, mindjárt ellátom - mutatott az egyik fényesen csillogó króm boncasztalra, miközben kezében a cédulával a gyógyszeres szekrény felé indult.

Kate egy pillanatig vacillált. Talán mégsem lenne szerencsés, ha megint kettesben maradna Castle-lel. Félt az érzésektől, amiket a férfi közelsége képes volt kiváltani belőle, ezért megfordult a fejében, hogy talán jobb lenne, ha az orvosra bízná a beteget, még akkor is, ha ezzel becsapná. Felnézett. Meglátta a Castle arcán megjelenő rémületet, és a szeméből áradó csalódottsággal vegyes haragot, és hirtelen döntött.

- Dr. Perlmutter! Nem szeretném terhelni ilyen aprósággal. Majd én ellátom a sebet - szólt a patológus után, olyan ellenállhatatlan szemekkel nézve, hogy az csak sajnálkozva felhúzta a szemöldökét, és a kezébe nyomta a kért dolgokat, aztán Castle-re nézett, és egy gúnyos kis mosoly jelent meg a szája sarkában.

- Beijedt, mi, hogy megkínzom? Szerencséje, hogy a nyomozónak még én sem tudok ellenállni. A vizsgálóba menjenek - nézett Kate-re, miközben fejével a folyosó túloldala felé intett. - Azért ha segítségre van szüksége, nyugodtan szóljon.

Kate huncut mosollyal a szája sarkában bólintott, és kezében a kenőccsel és a kötszerekkel a vizsgáló felé indult. Castle megkönnyebbülve küldött egy pimasz mosolyt Dr. Perlmutter felé.

- Nem magától félek, csak a boncasztal nem valami kényelmes - mondta, és sietve követte Beckett-t.

A vizsgáló ajtaja halk kattanással csukódott be mögöttük, és hirtelen kínos csend telepedett rájuk.

- Nem kell segítened, el tudom magam is látni - szólalt meg Castle a szoba közepén toporogva.

- Tudom, de szeretném látni, hogy rendesen gyógyul-e - mondta halkan Kate, miközben hátat fordított a férfinak, hogy ne kelljen a szemébe nézni, és a kötszerrel kezdett bajlódni.

- Miért? - kérdezte komolyan, és Kate háta mögé lépett. - Miért érdekel, hogyan gyógyul?

Kate egy másodpercig hallgatott, aztán megfordult, hogy Castle szemébe nézve mondja el az igazat, a férfi közelsége azonban meglepte. Az átható tekintet szinte a lelke mélyéig hatolt, érezte a teste melegét, a tüdejéből kiáramló meleg, simogató leheletet. Nyelt egyet.

- Fontos vagy nekem. Na nem lennél fontosabb a saját érzéseimnél, akkor nem tettem volna azt, amiért most gyűlölsz - suttogta.

Castle hallgatott. Nézte a fájdalommal teli őszinte tekintetet, a lefelé hajló telt ajkakat, és arra gondolt, nem hagyhatja, hogy a világ legszebb szeméből kihunyjon az életteli, szerelmes csillogás, és hogy ne lássa többé önfeledten, boldogan, vagy éppen érzékien mosolyogni azokat az ajkakat, amelyek úgy tudták csókolni, ahogy senki.

- Nem gyűlöllek - szólalt meg rekedten. - Soha nem tudnálak gyűlölni - lépett alig észrevehetően még közelebb.

Már csak centiméterek választották el őket attól, hogy a testük összeérjen. Érezték, ahogy szívverésük és lélegzésük felgyorsul, kiszárad a szájuk, érezték a másikból áradó meleget, és azt a felfoghatatlan vonzást, amit soha, senki közelében nem éreztek. Izzott a levegő közöttük. Castle felemelte a kezét, hogy megérintse Kate-t, és elnyíló ajkakkal, behunyt szemmel hajolt a mozdulatlanul álló nő felé.

A folyosóról léptek zaja hallatszott. A hang, mint valami vészcsengő tört utat Kate elméjébe, és kijózanította. Hirtelen megfordult, és zavartan fogta kezébe a kenőcsös tégelyt, miközben egy pillanatra becsukta a szemét, és hálát adott a folyosón járkáló ismeretlennek. Dühös volt magára, amiért olyan gyenge, hogy abban a pillanatban, hogy kettesben marad Castle-lel, képtelen irányítani a vágyait és az érzéseit. Tudta, ha most engedte volna, hogy megcsókolja, már nem lett volna visszaút.

- Vetkőzz le, és feküdj az ágyra! - préselte ki nehezen a szavakat, mintha néhány másodperce nem történt volna semmi, de nem fordult meg addig, amíg érezte a férfi közelségét.

Castle dermedten állt. Úgy érezte, mintha nyúlt volna a mennyország kapujának kilincse felé, amikor Szent Péter közli vele, hogy a pokolban van a helye. Újra és újra csalódott, de újra és újra megtapasztalta, mennyire szereti Kate, és milyen nehezen győzi le az iránta érzett szerelmét. Hátrébb lépett, és igyekezett rendezni a légzését és a szívverését, aztán könnyedséget erőltetve magára, incselkedve szólalt meg.

- Mindent levessek, vagy elég lesz a farmert lehúzni?

Kate megkönnyebbülten eresztette ki a benntartott levegőt, és hálás volt a férfinak, amiért a csalódása ellenére feloldotta a helyzetből adódó feszültséget, és ő felvehette az évődés fonalát.

- Castle! - emelte meg tettetett rosszallással a hangját, mire az író ártatlan arcot vágva felhúzta a vállát és széttárta a kezét.

- Csak nem volt egyértelmű az utasítás - mondta, aztán térdig letolta a farmert, és felült a vizsgálóágyra, de közben nem vette le a szemét Kate-ről. Tudni akarta, milyen reakciót vált ki belőle, ha alsónadrágban látja. Talán olyan emlékeket hoz a felszínre a vetkőző mozdulat, mint amikor Kate érzéki mozdulatokkal kigombolta az ingét, körmével finoman végigcirógatta a mellkasát és a hasát, aztán az ujjait követte az ajkaival, végül a vágyait a végletekig fokozva gombolta ki a nadrágját, és kezét végighúzva lüktető férfiasságán, lehúzta a cipzárját. Arra azonban nem számított, hogy Kate kikerekedett szemekkel, rémülten bámul a combjára. Követte a nő tekintetét, és ijedten nyelt egyet.

- Váladékozik a seb - állapította meg a gézen látható sárgás foltra nézve.

- Ez van, ha nem figyelek rád - csóválta meg a fejét Kate, mint egy aggódó feleség, aztán lassan, nehogy a sebet is felszabja, lehúzta a kötést. 

Castle sziszegve markolta az ágy szélét, amikor a ragtapasz néhány szőrszálat is magával húzott.

- Tényleg jobb volt, amikor hirtelen tépted le - nyögte fájdalmas képpel.

- Szólnom kell Dr. Perlmutternek - nézte sajnálkozva a gyulladt, enyhén váladékozó sebet Kate, aztán együtt érzőn a férfira pillantott.

- Castle! Mégis, mi mást tehetnék?

- Ammm ... talán ... felhívhatnánk Lanie-t - kiáltott fel megkönnyebbülten az író.

Beckett elgondolkodva méregette, aztán elővette a telefonját.

- De ha Lanie azt mondja, hogy jobb lesz, ha megnézi egy orvos, akkor nem menekülsz - nézett szigorúan, miközben a füléhez emelte a készüléket.

Miután beszámolt Lanie-nek a helyzetről, figyelmesen hallgatta a választ, és magában azon mosolygott, milyen aranyos arcot vág a férfi, ahogy reménykedve, türelmetlenül várakozik. Megnyugodva hallotta, hogy csak le kell fertőtlenítenie a sebet, és ugyanúgy ellátni, mint eddig, aztán másnap majd megnézi Lanie, hogy mi a helyzet, és nem kell Perlmutter kezére adnia a férfit. Amikor azonban barátnője hirtelen témát váltott, feszengve hajtotta le a fejét, mielőtt Castle leolvasna valamit a vonásairól.

- Jól értettem? Kettesben vagytok a vizsgálóban, Castle alsónadrágban, te pedig aggódva ápolod?

- I-igen - nyögte Kate, és remélte, hogy nem hallatszanak ki a telefonból Lanie szavai.

- Magadat kínzod, vagy meg akarod változtatni a döntésed?

A hangsúlyban nem volt semmi csipkelődés, nagyon is komolyan hangzott, ettől Kate úgy érezte, különös súlyt kaptak a szavak.

- Egyik sem - mondta kitérően, aztán feltűnően gyorsan megköszönte a segítséget, és letette a telefont. - Megúsztad Perlmuttert, de Lanie holnap megnézi a sebet.

Casle bólintott, de nem szólt semmit. Újra, meg újra eszébe jutott az előbbi pillanat, amikor majdnem megcsókolta a nőt, ezért hallgatagon figyelte, ahogy Kate fertőtlenítőt önt egy kis vattadarabra, és várta, hogy újra olyan közel kerüljenek egymáshoz, mint akkor. Behunyta a szemét, és megpróbált a Kate-t körüllengő mámorító illatra koncentrálni, és elnyomni a fertőtlenítő okozta csípő, fájdalmas érzést. Aztán a finom ujjak olyan gyengéden kenték a gyulladt bőrre a hűsítő kenőcsöt, hogy képzelete átvarázsolta a mozdulatot egy szeretkezés közbeni érzéki érintéssé. Fantáziája meglódult. Már nem a vizsgálóban voltak, és Kate nem a sebet kötözte át a combján, hanem a Moore-birtok selymesen simogató, langyos vizű tavában ölelkeztek. Ő kisimította Kate arcából a víztől csillogó hajszálakat, miközben a nő hosszú, izmos lábaival átkarolta a derekát, karjait a nyaka köré fonta, és telt mellei a mellkasához simultak. 

Kate megpróbált nem arra figyelni, hogy Castle itt ül vele szemben alsónadrágban, hanem csak a sérülés ellátásával törődni, ami nem volt egyszerű feladat. Amikor az utolsó ragtapaszt is óvatosan sima, meleg bőrre nyomta, elégedetten megszemlélte az alkotását, és hátrébb lépett. Ekkor vette észre a lehunyt szemmel ülő férfi arcára kiülő átszellemült, boldog mosolyt. Pontosan tudta, mikor szokta látni ezeket a vonásokat. Négy héttel ezelőtt kacéran felhúzta volna a szemöldökét, és azt mondta volna, hogy " Csak figyelj Castle, hogyan szárnyalom túl a fantáziád!", és átkarolva a nyakát, érzékien megcsókolta volna, de most már nem tehette meg. Azóta minden megváltozott. Illetve, csak majdnem minden. Ugyanúgy, vagy ha lehet, még jobban szerette a férfit, miért nem gyűlölte meg a történtekért.

- Készen vagyunk, már kinyithatod a szemed - mondta közömbösséget erőltetve magára, miközben megfogta a kötszereket és ellépett az ágytól, hogy szabaduljon a vonzásából.

Castle még egy pillanatig ringatta magát az emlék mámorában, amikor megszólalt a telefonja, ami Kate illúzióromboló szavai után végképp visszahúzta a valóságba. Amikor meglátta a kijelzőn megjelenő hívót, izgatott kíváncsiság lett úrrá rajta.

- Á! Debby! Örülök, hogy hívtál. Hogy állnak a mi kis programjaink? - kérdezte fülig érő mosollyal. - Waw! Nem is hiszed, milyen boldoggá tettél - mondta búgó hangon, miután meghallgatta a nő beszámolóját, aztán lopva Kate-re pillantott, aki úgy tett, mintha a kötszereket rendezgetné, de Castle látta, hogy idegességében beharapja a száját, és feszülten figyel minden szavára. - Igen, igen - folytatta kéjesen mosolyogva. - Tudom drágám, hogy ha te beveted magad, akkor csúcsokat fog döntögetni az adrenalinszintem.

Kate hallotta a mézes-mázas hangot, a szeme sarkából látta a sármos mosolyt, és hogy a várható izgalmak megmozgatják a férfi fantáziáját, amit összeszűkölő, csillogó szeme jelzett. Úgy érezte, mintha megbénult volna, és nem tudna levegőt venni. Hallotta már ezt a hangsúlyt, és látta már ezt a tekintetet, de egy pillanatig nem tudta mikor. Aztán hirtelen beugrott. Jacinda-val, a légiutas-kísérővel beszélt így, amikor a férfi eltávolodott tőle, és úgy tűnt, vissza akar térni a régi életéhez, a könnyű nőcskékhez, a bonyodalommentes kapcsolatokhoz. Érezte, hogy akkor is történt valami, amitől egyik napról a másikra megváltozott Castle viselkedése, bár soha nem derült ki, mi is volt az. Most viszont tudta. Annak ellenére, hogy magának köszönhette ezt a helyzetet, kimondhatatlanul fájt, hogy a férfi ilyen könnyen túllépett a történteken, azt meg egyáltalán nem tudta hova tenni, hogy az imént majdnem megcsókolta, most meg könnyedén cseverészik a "csúcsokat döngető" programján. Sosem hitte, hogy a nyálas lányregények kifejezése, a "mintha kést forgattak volna a szívében", valóban érezhető a valóságban. Agya oxigénért sikított, ezért végre vett egy nagy levegőt, és felöltve a büszkeség álarcát, nyíltan Castle-re nézett, akinek még mindig ott ült arcán a gyermeki izgalom.

- Látom, alakulnak a programjaid - jegyezte meg epésen, miközben igyekezett elrejteni a féltékenységét és keserűségét.

- Aha! Tudod, Debby igazi profi a szakmájában, olyan, aki mindent kívánságodat teljesíteni tudja - tartotta a szemkontaktust ártatlan tekintettel Castle, mintha csak azt ecsetelte volna, milyen kiváló kutyasétáltató a nő.

- Szóval profi - húzta el gúnyosan a száját Kate, miközben azon gondolkodott, ez rosszabb, vagy jobb, mintha a férfinak már egy komoly kapcsolata lenne kialakulóban. Alig észrevehetően megborzongott a gondolatra, hogy a helyét az ágyban egy prosti vegye át, és azok után, ahogy megváltozott a férfi mellette, nehezen képzelte el róla, hogy megtenné. A beszélgetés azonban egyértelműen erre utalt, és ha Castle régi életére gondolt, nem is lenne meglepő ez a lépés. Soha nem tett még semmit Castle, ami ennyire fájt volna. 

- Ne ítélkezz elhamarkodottan! - komolyodott el Castle, ami szíven ütötte Beckett-et, mert azt feltételezte, ez a Debby-ügy talán komolyabb, mint feltételezte. Egyedül a férfi furcsán csillogó szeme nyugtatta meg, amit pont úgy húzott kissé össze, mint amikor blöfföl a pókerben.

- Nem ítélkezem, és különben is, nem tartozol nekem elszámolással - vetette oda sértettebben, mint szerette volna.

- Nem, hiszen nem vagy a feleségem - fűzte hozzá Castle, és a szeméből eltűnt a csillogás. Nem értette, miért szúrta oda a mondatot Kate-nek. Nem akart neki fájdalmat okozni, mégis arra vágyott, hogy a nő időnként szembesüljön a döntése következményeivel. Már csak abban bízott, hogy a terve, ami Debby-nek köszönhetően már a célegyenesben volt, sikerül. Ha Kate tudná, hogy Debby egy ötven év körüli, háromgyerekes, kissé túlsúlyos, rendkívüli szervezőkészséggel megáldott titkárnő, biztosan nem így reagált volna a beszélgetésükre. A gondolatra elmosolyodott.

Beckett-et annyira megdöbbentette Castle hirtelen hangulatváltozásainak sora, hogy hirtelen nem tudott reagálni a fájó megjegyzésre. A kínos csendbe élesen hasított bele a telefonja hangja.

- Mennünk kell - nézett a kijelzőre megkönnyebbülten. - Jordan-ék találtak valamit. 

Türelmetlenül várta, hogy a férfi lekászálódjon az ágyról, de miközben a nadrágját húzta fel, akaratlanul is megbámulta az izmos lábakat, az ismerős bokszert, és zavartan beharapta a száját, amikor arra gondolt, mit takar a kék-fehér, vékony csíkos alsónadrág.

- Mi ... mi az? - nézett magán végig értetlenül Castle, miközben felhúzta a sliccét, és betűrte ingét a nadrágba.

- Semmi - ingatta meg a fejét Kate, és a hatás kedvéért lebiggyesztette a száját, majd sietve elindult, még mielőtt a férfi gyanút fogna.

Amikor beléptek az eligazítóba, az okostábla előtt álló Jordan Shaw ügynök leengedte karba font kezét, és feléjük fordult. Már nyitotta a száját, hogy az új információt megossza velük, de ahogy végigfutott tekintete a nyomozón, és az egy lépéssel őt követő írón, kérdőn felvonta a szemöldökét.

- Minden rendben van?

- Igen. Nem - vágták rá egyszerre. A két ellentétes válasz régi emlékeket idézett fel bennük, ami mosolyt csalt az arcukra, de aztán Kate értetlenüt fordult a férfi felé, akire most már két kérdő szempár szegeződött.

- Semmi sincs rendben - kezdett a magyarázatba ártatlanul ráncolva a homlokát Castle. - Közeledik az első programom ideje, Tyson meg még mindig szabadon van.

Kate döbbenten, Shaw ügynök sejtelmes mosollyal a szája sarkában nézett az íróra, aki olyan arcot vágott, mintegy hat éves kisfiú, akivel most közölték, lehet, hogy az idén elmarad a karácsony.

- Mi a hír? - váltott témát egy pillanat alatt Castle, és tekintete már a tábla feliratai és képei között cikázott, aztán kikerekedett a szeme, és egy idegen nő fényképére bökött az ujjával, mire a fotó alatt minden információ megjelent, amit csak egy emberről tudni lehet. - De hát ez a nő nem Eva Hopkins! - fordult csodálkozva Shaw ügynök felé.

- Legalábbis nem az az Eva Hopkins, aki Helga Ormond munkatársa, és feltételezésünk szerint a szeretője volt - jegyezte meg Beckett, mire Jordan egyetértően bólintott.

- Amikor telefonált, hogy derítsünk ki mindent Eva Hopkins-ról, mi sem gondoltuk, hogy zsákutcába futunk. Az igazi Eva Hopkins Cleveland-ben él, és úgy tűnik valaki ellopta a személyazonosságát. Ellopták az iratait és a végzettségét igazoló dokumentumokat, de még az ajánlóleveleit is, amit az előző cégeitől kért referencia gyanánt. Egy hónappal ezelőtt jelentette a rendőrségen, és az elmúlt két hetet európai divatbemutatókon és üzleti megbeszéléseken töltötte.

- Szóval ideális alany volt, hogy a személyazonosságával és a végzettségével, valaki Helga Ormond bizalmába férkőzzön - bólintott Beckett. - Mi van a mi ál Éva Hopkins-unkkal?

- Felszívódott, mintha a föld nyelte volna el. Gondolom gyanút fogott, amikor maguk az irodában jártak.

- De miért kellett Tyson-nak egy nő, aki Helga közelébe férkőzik? Egyedül is el tudta volna intézni, ahogy a többi áldozatát - ráncolta a szemöldökét Castle elgondolkodva.

- Helga leszbikus volt, így rá nem hatott Tyson férfiúi vonzereje, vagy nekünk akar morzsákat hagyni a gyomozásban. Ennek két oka is lehet: hogy megtévesszen bennünket, vagy valódi nyomot hagyva közelebb enged magához, hogy izgalmasabbnak érezze a játékot - kezdett a magyarázatba Jordan. - Megváltozott az utolsó gyilkossága óta. Mát nem az ölés elégíti ki, hanem a mesteri terv elkészítése, és végrehajtása. A magcska-egér játék, amiben nekünk szánta az egér szerepét.

- Sosem volt a szívem csücske Tom, én mindig is Jerry-nek drukkoltam! - vigyorodott el Castle, aztán elkomolyodva mentegetőzni kezdett. - Persze nem annak a Jerry-nek - mutatott Tyson fantomképére - hanem az egér Jerry-nek. Annak, amelyik ...

Kate egy szúrós tekintettel belefojtotta a szót, aztán elgondolkodva Jordan-ra nézett.

- Akkor viszont ki kell derítenünk, ki volt igazából Helga Ormond szeretője.

- Már ráállítottam az embereimet. 

Castle zsebre tette a kezét, és a táblán sorakozó adatokat tanulmányozva hangosan gondolkodott.

- Itt annyi elvarratlan szál van, mint három más gyilkosságnál. Valahogy össze kell futni a szálaknak. Kell, hogy legyen egy közös pont!

- Persze, hogy van. Tyson a közös pont - jegyezte meg Kate éllel, mivel egyre nehezebben viselte a sikertelenséget.

- Igen, de olyan, mintha egy irányba akarna terelni bennünket a nyomokkal - folytatta Castle, mintha nem is hallotta volna a nő lehangoló megjegyzését. - A kérdés csak az, melyik ez az irány, és mi a szándéka, ha rákapunk a csalira.

- Késő van - pillantott az órájára Shaw ügynök. - Menjenek, és pihenjék ki magukat, hátha reggelre lesz egy jó ötletük! Holnap délelőtt összegezzük a tényeket.

- Nekem még meg kell írnom a jelentésemet - húzta el a száját Kate, és az íróasztala felé indult, aztán megtorpanva hátra szólt. - Nem jössz, Castle?

- Jelentést írni? - kérdezte olyan hangsúllyal a férfi, mintha valami embert próbáló szörnyűségre akarná rávenni a nő.

- Tudom, hogy azt meghagyod nekem - húzta el lemondóan a száját Kate, aztán komolyan folytatta. - Pihentetni kell a lábadat. Jobb lesz, ha minél előbb hazamész, és lefekszel.

Castle egy másodperce még csipkelődni akart a nővel, de most meglepte a gyönyörű, zöld szemekből áradó aggodalom, ezért csak halványan elmosolyodott, bólintott, és a lift felé indult. A felvonó összezáródó ajtajának résén keresztül, az utolsó pillanatig nézte a monitorát néző nő megtört, fájdalmas arcát. Csak egy dologra tudott gondolni: nem hagyhatja, hogy ez így maradjon, és ha törik, ha szakad, a tervének sikerülnie kell.

Egy óra múlva már lezuhanyozva, rövidnadrágos pizsamájában ácsorgott a hűtőszekrény előtt, és azon gondolkodott, hogy van-e a fagyin és a tejszínhabon kívül olyan étel benne, amit szívesen megenne, amikor nyílt a bejárati ajtó, és Alexis lépkedett felé dühös arccal.

- Szia Apa! Remélem, neked jobb napod volt, mint nekem - engedte le a földre fáradtan a kezében tartott súlyos táskát. - Hogy álltok az üggyel?

- Hát, van néhány új nyom, de a nagy áttörés még várat magára - próbált szűkszavú lenni. Nem volt kedve a nyomozás zsákutcáiról beszámolni a lánynak, arról meg még kevésbé, hogy az FBI megfigyelőkocsjában egyedül volt, és egy akció közepén kinyitotta az ajtót egy idegennek, aki akár Tyson is lehetett volna. Szinte látta maga előtt, milyen fejmosást kapott volna a felelőtlenségéért. - Veled mi történt? - támaszkodott a konyhapultra Alexis-sal szemben, és aggódva fürkészte az arcát. - Valami baj van? Követett valaki? Gyanúsan viselkedett egy ismeretlen?

- Dehogy, Apa! Nyugi - emelte fel határozottan a kezét a lány. - Csak már egy hete készültem egy fontos találkozóra Hansen professzorral, tudod, akinek a kutatásában szeretnék részt venni, de három órát késtem a megbeszélésről. Tudod te, hogy mit jelent ez? Ezek után valószínűleg megbízhatatlannak tart, és én lennék az utolsó diák, akit bevesz a kutatásba - mondta elkeseredetten. 

- De ... de hát miért késtél ennyit?

- A Lincoln alagútban baleset volt, és olyan dugó alakult ki, hogy sem előre menni, sem megfordulni nem tudott a taxis, és órákra ott ragadtunk.

- De ezt elmondtad ennek a Hansen professzornak, ugye?

- Persze, de olyan szerencsétlennek éreztem magam.

- Hát, erre csak egy gyógyír van - sóhajtott színpadiasan egy nagyot, mire a lánya elmosolyodott.

- Fagyi - mondták egyszerre nevetve.

Miután megbeszélték, hogy a professzor habitusát ismerve, mennyi az esélye, hogy mégis bevegye Alexis-t a kutatásba, a lány már nem is látta olyan reménytelennek a helyzetet, és megnyugodva aludni tért. Castle még kikanalazta a tejszínhabos csokifagyi maradékát, aztán hanyatt feküdt a franciaágyon, és kezeit a tarkóján összekulcsolva a mennyezetet bámulta. Valami nyugtalanította. Mint amikor tudja az ember, hogy mondani akart valamit, de nem jut eszébe, mi is az. Végigpörgette a nap eseményeit. Gondolatai elidőztek a vizsgálóban történteken, aztán megpróbált újra a nyomozásra koncentrálni. Mi a terve Tyson-nak velük? Amikor Alexis azt mondta, hogy rossz napja volt, egy pillanatig eltűnődött, nem kellene-e komolyabb védelem a lányának és az anyjának, bár tudta, hogy mindkettejüket láthatatlanul követi egy FBI ügynök. Újra felidézte Alexis szavait, és abban a pillanatban villámként hasított bele a felismerés. Olyan hirtelen ült fel az ágyban, hogy a combjába éles fájdalom hasított, de mindebből semmit nem érzett.

- Megfejtettem a rejtvényt! - kiáltotta saját magának diadalittasan, miközben öklével a paplanra csapott.

A jóleső izgalom átjárta a testét. Biztos volt a megfejtésben, és tudta, hogy ez előrelépést jelenthet az ügyben, ezért az első gondolata az volt, hogy megosztja a hírt Beckett-tel, de amikor a telefon felé nyúlt, hirtelen meggondolta magát. Azok után, hogy Kate látta, a combján levő seb rosszabb állapotban van, mint előző nap, és amiért olyan hülyeséget csinált a reggeli rajtaütésnél, hogy kibújt a biztonságot nyújtó megfigyelőkocsiból, lehet, hogy kihagyná az akcióból. Ezt nem kockáztathatta meg!

Kate csukott szemmel feküdt a habfürdőtől selymes, levendulaillatú meleg vízben. Fejét a kád végének támasztva élvezte, ahogy izmai ellazulnak, és megpróbált nem gondolni semmire, de ez nehezebb volt, mint hitte. Eleinte az ügy kusza szálain töprengett, de a nyomozás képeit időről-időre háttérbe szorította a vizsgálóban történt jelenet, amikor majdnem megcsókolta Castle-t. Hiába próbált szabadulni az emléktől, az érzés, amit a férfi közelsége váltott ki belőle, erősebb volt az akaratánál. Dühös volt magára, amiért olyan fizikai vágyat érez iránta, ami elfeledteti vele, mi lett volna a következménye, ha összekötik az életüket, és azért is, amiért a féltékenység mardosta a lelkét, ráadásul egy prosti miatt. A fülében csengtek Castle szavai, aki úgy jellemezte ezt a Debby-t, akinek még a nevét is megvetően ejtette ki magában, mint aki profi a szakmájában, minden kívánságát teljesíti, és akitől csúcsokat dönt az adrenalinszintje. Lehet, hogy ha a rendőrségi adatbázisban kutakodna egy kicsit, találna egy Debby nevű luxusprostit - töprengett, bár az ilyen nők nagy pénzekért cserélnek gazdát nagy titokban, mert a gazdag szépfiúk, vagy a házasságukban megkeseredett üzletemberek rendkívül diszkréten osztják meg az információikat a titkos szeretőikről. Az erkölcsrendészetnek szinte lehetetlen felszámolni a call girl hálózatokat. Nem értette Castle-t. Azt hitte, az, ami kettejük között volt, sokkal többet jelentett a férfinak, mint hogy néhány héttel a szakításuk után egy prosti karjaiba vesse magát. Még a tesztoszteronra sem foghatta, mert biztos volt abban, hogy volt idő, amikor Castle nagyon hosszú ideig képes volt az önmegtartóztatásra, amikor rá várt. Tudta, hogy nincs joga ítélkezni a férfi döntése miatt, mégis nagyon fájt. Hagyta, hogy a csukott szemhéjai közül kibuggyanó könnycseppek lassan végigcsorogjanak az arcán, egészen a nyakát simogató fürdővízig. Volt még valami, ami nem hagyta nyugodni: Castle tekintete. Már nemcsak a fájdalmat látta benne, mint eleinte, hanem néha a vágyat, néha az incselkedést, néha pedig azt az ártatlan nézést, amit akkor szokott felölteni, amikor készül valamire, vagy titkol valamit. Amikor meghallotta a bejárati ajtó felől érkező erőteljes kopogást, gyorsan letörölte a könnyeket, mintha szégyellné őket, és gyengesége bizonyítékát látná bennük. Felült a kádban, és megmosta az arcát, miközben abban reménykedett, hogy rosszul hallott, és nem egy hívatlan látogató miatt kell kiszállnia a testének oly jóleső meleg vízből, de a kopogás megismétlődött, ezúttal erőteljesebben és türelmetlenebbül. Sóhajtva szállt ki a kádból, és egy perc múlva köntösben, kezében a pisztolyával, nyitotta résnyire az ajtót úgy, hogy a biztonsági láncot beakasztva hagyta. 

- Szia Beckett! Beengednél?

Kate elkerekedett szemmel nézte a láthatóan rendkívül izgatott írót, aki olyan türelmetlenül toporgott a folyosón, mintha az élete múlna azon, hogy beengedjék. Ilyen késő este bárkire jobban számított - még Tyson-ra is - mint éppen Castle-re. Sóhajtott egyet, leeresztette az ajtó takarásában magasra tartott fegyvert, és kiakasztotta a láncot. A férfi úgy viharzott be rajta, hogy Beckett a biztonság kedvéért kikukkantott a folyosóra, nem menekül-e valaki elől a férfi.

- Valami baj van? - kérdezte aggódva, ugyanakkor némi dühvel a hangjában, miután meggyőződött róla, hogy semmi veszély nem fenyegeti őket. - Ha most valami idétlen ötlet miatt rángattál ki a kádból, akkor ... - kezdte, de Castle közbevágott.

- A Lincoln alagút - ejtette ki diadalittasan mosolyogva a szavakat, és olyan izgatottan ragyogott a szeme, mint a kincskeresőé, aki éppen most fejtett meg egy titkos kincsestérképet.

- A Lincoln alagút?

- Igen! Ma baleset volt az alagútban, és a kialakult dugó miatt Alexis nem ért oda a professzorához a megbeszélésre. Ez járt a fejemben, amikor beugrott, mit jelent a Hf495La - mosolygott büszkén kihúzva magát.

- Elmondod még ma? - húzta fel a szemöldökét Beckett.

- A Lincoln alagút a Hudson folyó alatt vezet, és az út a 495-ös számot viseli - mondta ki végre az író.

Kate nézte a gyermeki izgatottságot és büszkeséget tükröző kék szemeket, és az elismerésre váró vonásokat. A férfira mosolygott, mire az elégedetten sóhajtott, mintha az lett volna a célja, hogy elkápráztassa a nőt, és ez sikerült. Tekintetük másodpercekre összefonódott, mint oly sokszor az elmúlt években a hasonló helyzetekben, és Kate most is észrevette, hogy mint régen, néhány másodperc után most is elhomályosult a férfi szeme a vágytól. Kate zavartan elkapta a tekintetét.

- Oda kell mennünk - mondta, és a hálószoba felé indult. - Amíg felöltözök, hívd Jordan-t és Gates kapitányt!

Castle megbabonázva követte tekintetével. Ahogy Kata vizes haja a bőréhez tapadt, és komótosan cseppent le róluk egy-egy csillogó vízcsepp, arra a napra emlékeztette, amikor huszonnégy óra alatt a pokolból a mennyországba jutott. Szeme végigsiklott a karcsú, nőies alakon, és önkéntelenül nyelt egyet. Pontosan tudta, mit takar a köntös vastag, puha anyaga. Ismerte ennek a gyönyörű női testnek minden hajlatát, minden domborulatát, rejtett zugát, a hibátlan bőr minden négyzetcentiméterét, a hegeket, amelyek olyan emlékeket hordoztak, amelyek a lelkükön is sebet ejtettek, a legérzékenyebb pontokat, amelyek érintésére Kate megborzongott, vagy megfeszültek az izmai. A hálószoba ajtaja becsukódott, jelezve, hogy most már nincs oda bejárása. Újra a pokolban érezte magát.

Mire Castle bezsebelte Shaw ügynök és Gates kapitány elismerését, Kate már a fegyverét ellenőrizte, aztán tette a derekán levő tokba.

- A kapitányságon lesz az eligazítás, az FBI szervezi az akciót - osztotta meg a férfi a Jordan-tól kapott információkat.

Beckett az órájára pillantott, aztán felkapta a bőrdzsekijét és a slusszkulcsot.

- Hazaviszlek. Ígérem, mindenről beszámolok - mondta ellentmondást nem tűrő hangon, és anélkül, hogy Castle-re nézett volna, sietve az ajtó felé indult.

- Ott akarok lenni - mondta komolyan a férfi. Mozdulatlanul állt a nappali közepén, és eltökélten nézett a dühösen megforduló nőre.

- Nem Castle, nem leszel ott. A ma reggeli kis akciód után meg főleg nem! Soha nem tartod be a szabályokat, és ezzel veszélybe sodrod magad. Nem tudlak mindig megvédeni - szaladtak ki a mondatok a száján egyre hevesebben.

- Nem kell, hogy megvédj.

Szinte csak suttogta a szavakat, ami olyan súlyossá tette őket, hogy Kate megdöbbent. Néhány másodpercig farkasszemet néztek, aztán a nő intett a fejével, Castle pedig elégedetten vette tudomásul, hogy győzelmet aratott.

Az éjszakai forgalomban viszonylag gyorsan haladtak a kapitányság felé. Kate összeszorított szájjal, mereven nézett ki a szélvédőn, és úgy tett, mintha dühítené, hogy engedni kellett a férfinak. Castle nyugodtan bámészkodott, és figyelte a villogó reklámfényeket, egy moziból kijövő ölelkező párocskákat, a klubok elsötétített ablakait, ezért csak későn eszmélt, amikor Kate lekanyarodott a következő kereszteződésnél. Az út a lakása felé vezetett.

- Beckett! Ezt ... ezt nem teheted!

- De igen, megtehetem. 

- Gates kapitány meg fogja engedni, hogy ott legyek.

- Shaw ügynök viszont nem - pillantott magabiztosan a férfira Kate. - Márpedig te mondtad, hogy ez egy FBI akció lesz.

Castle sértődötten hallgatott. Beckett-nek valószínűleg igaza van, tehát ha ott akar lenni az alagút átvizsgálásánál, akkor valami mást kell kitalálnia.

- Meg ne forduljon a fejedben valami őrültség! - szólalt meg Kate, mintha olvasott volna a férfi gondolataiban. - Ha meg mersz jelenni a helyszínen, magam tartóztatlak le rendőrségi akció akadályoztatásáért.

- Mindig izgalmas, amikor megbilincselsz - próbálta komolytalanra venni a dolgot Castle, de Kate arca meg sem rezzent, pedig legalább egy szemforgatásra számított tőle. Ez pedig azt jelentette, hogy a nő valóban képes lenne kihagyni az ügyből.

Mire az autó csikorgó kerekekkel megállt a járdaszegély mellett, Castle egyre jobban belelovalta magát a haragba. Kate tudja, milyen fontos neki ez az ügy, mégsem engedi, hogy vele menjen, pedig nyüzsögni fognak a rendőrök és az ügynökök. Ugyan, mi baj érhetné?  - dühöngött, miközben kiszállt a kocsiból. Hirtelen megfordult, és lehajolva Kate szemébe nézett.

- Megint te döntesz helyettem - közölte keserűen a tényt, aztán becsapta az ajtót.

Kate úgy érezte, mintha szíven ütötték volna a szavak, mégis megnyugodva nézte, ahogy Castle belép az épület ajtaján, aztán vett egy nagy levegőt, és elindult a kapitányság felé. Nem lett volna ilyen nyugodt, ha tudta volna, hogy a férfi csak a golyóálló mellényéért és a slusszkulcsáért indult.

Castle dühös volt és keserű, bár ezt Kate előtt nem mutatta. Értette, hogy a nő szereti és félti, de nem tudta megemészteni, hogy emiatt irányítani akarja az életét, és meghatározni, hogy mit tehet, és mit nem. Nem sokáig kesergett, mert egyre jobban izgatta a fantáziáját, hogy miért akarja őket Tyson a forgalmas alagútba vezetni. Tudta, hogy körülbelül fél óra előnye van Beckett-ékkel szemben. Mire Kate az őrsre ér, Shaw ügynök már kész tervvel fogja várni a csapatot, és biztos, hogy már a kommandós egységet is riadóztatta, tehát ha meg akarja előzni őket, igyekeznie kell. 

Noha a Ferrarija gyorsabb volt, a Mercedes-t választotta, ami kevésbé volt feltűnő a csendesülő nagyvárosi  forgalomban. Igyekezett a leggyorsabban haladó kocsisor sávjába besorolni, de nem akart túl gyorsan hajtani, mert most igazán nem hiányzott, hogy balesetet okozzon, vagy gyorshajtásért megállítsák. Amikor bekanyarodott az alagútba, megnyugodva látta, hogy se híre, se hamva rendőrségi járműveknek, és elsötétített ablakú FBI kocsikat sem látott. Fogalma sem volt, hogyan tovább. Mit keressen egy alagútban? Tekintete ide-oda cikázott, de az alagút sima falán, néhány falfirkán, és a meghatározott távolságonként felbukkanó szellőzőnyílásokon kívül semmit nem látott. Lassan haladt, ezért a mögötte haladók gyakran rádudáltak, de annyira figyelt valami jelre, hogy meg sem hallotta. Hamarosan kiért az alagút másik oldalán fekvő New Jersey-be, és leparkolt az első szabad helyre. Dühösen csapott a kormányra, miközben visszanézett az útra. Mennyivel könnyebb helyzetben lesznek Beckett-ék, ha lezárják a forgalom elől az alagutat, és nyugodtan átkutathatják az utolsó négyzetcentiméterig! Próbálta felidézni a látottakat. Sima fal, világító berendezések, szellőzőnyílások, falfirkák ... Ki tud falfirkát készíteni egy szűk alagútban, ahol szinte a falat súrolja az áthaladó autók sokasága. Itt tartott a töprengésben, amikor felfigyelt valamire. Az alagút kijáratával párhuzamosan húzódott egy jellegtelen, szürke fal, amit a végén levő hatalmas, kétszárnyú vasajtó zárt. Eszébe jutottak a szellőzők. Talán valami kiszolgáló helyiségek húzódnak az ajtó mögött. Amilyen gyorsan csak tudott, kiszállt az autóból, a csomagtartóból elővett egy feszítővasat, körülnézett, nem látja-e valaki, hogy rosszban sántikál és bicegve az ajtóhoz futott. Már csak méterekre járt, amikor hirtelen kinyílt az ajtó, és egy védősisakot viselő, narancssárga munkásruhás, borostás, morcos arcú férfi lépett ki rajta, kezében egy szerelőládát cipelve. Mindketten megtorpantak, és ijedten meresztették szemüket a másikra. Castle eszmélt előbb.

- Ez ... ez nem az, aminek látszik - húzta kényszeredett mosolyra a száját, miközben igyekezett a háta mögé rejteni a feszítővasat.

A férfi tekintetével követte a mozdulatot. Csak most látta meg a veszélyes szerszámot, aminek a látványától hátrált egy lépést, és a szemében az ijedséget felváltotta a rémület.

- Mi ... mit akar? Hívom a rendőrséget! - próbált ügyetlenül fenyegetőzni.

- Ne, ne! Kérem! - dobta el a feszítővasat Castle, és ártalmatlansága jeléül a magasba emelte a kezét. - Higgye el, és éppen úgy megijedtem magától, mint maga tőlem - tette nagyot sóhajtva a szívére a kezét.

- Maga lehet, hogy megijedt, de én ugyan nem! - húzta ki magát az alacsony, kissé túlsúlyos férfi, és mivel úgy ítélte meg, hogy a vele szemben álló jól öltözött férfi valóban ártalmatlan, szemében megjelent a magabiztosság. - Mi a fenét keres itt?

Castle-nek nem jutott eszébe más, mint a régóta jól bevált indok, ami már számtalanszor kihúzta a szorult helyzetekből.

- Tudja, író vagyok, és éppen a következő regényemhez gyűjtök adatokat, ahol egy sorozatgyilkos az alagútban dobja ki egy kocsiból az áldozatait - kezdte lelkesen.

- Na ja! Ezért akart az éjszaka kellős közepén betörni az alagút szervízhelyiségeibe?- gúnyolódott, mint aki be akarja bizonyítani, hogy nem most lépett le a falvédőről. - Aztán ... miféle író? - kérdezte gúnyosan, miközben a zsebéből előhúzott egy zseblámpát, gyanakodva végigmérte Castle-t, és a fényt egyenesen az arcára irányította, aki a kezét felemelve, hunyorogva próbált kitérni előle.

- Én krimiket írok. Derrik Storm, Nikki Heat - nézett reménykedve a férfira, hátha a regényei főszereplői ismerősek lesznek neki, és nem kell elárulnia a nevét. Jobb lenne, ha nem derülne ki, hogy itt járt.

- Á! Maga az a Richard Castle? - húzta el száját a férfi, és közelebb lépett, hogy jobban szemügyre vegye a betolakodót. - A feleségem minden este a maga regényeit olvassa az ágyban, és legalább negyedóra könyörgésembe, és vagy egy tucat bókba kerül, mire hajlandó letenni, és velem foglalkozni - mondta bosszúsan. - Még szerencse, hogy már nem vagyok húsz éves, különben maga lenne a válóok - morogta maga elé.

- Hát, ezt még nem mondták rám - mosolyodott el részvéttel az író, aztán, hogy kiengesztelje a férfit, meglegyezgette a hiúságát.

- Talán, ha a következő regényemben írnék egy sármos, vonzó, éles eszű szerelőről, akit úgy hívnak, hogy ... - nézett várakozón a munkásra, akinek csak néhány másodperc múlva esett le, hogy Castle a nevére vár.

- Steve. Steve Cobbler - mondta gyorsan.

- Szóval, ez a Steve Cobbler segítene felderíteni az alagút rémének ügyét. Így talán maga is szívesen elolvasná az írásomat, és ha olyan jónak találná, hogy le sem tudná tenni, akkor a felesége próbálna a maga kedvében járni - mosolyodott el kajánul, és figyelte, ahogy a munkásnak meglódul a fantáziája, és arcára kiül az elégedettség. A férfi megdörzsölte borostás állát, aztán levette a sisakot, és hogy egy kis gondolkodási időt nyerjen, hátrasimította gyérülő haját.

- Rendben. Mit akar látni? - kérdezte izgatottan, és már lépett is be az ajtón.

- Hát, minden olyan helyet, ahova földi halandó nem teheti be a lábát.

Steve megtorpant, és döbbenten hátrafordult.

- Én is földi halandó vagyok, de ide bemehetek.

- Hát, olyan helyet keresek, ahol el lehet rejtőzni, fogva lehet valakit tartani ... - magyarázkodott Castle, amikor rájött, hogy Steve szó szerint értette a szavait.

- Ja! Az más, bár ilyet szerintem nem talál itt - mondta a férfi, és fontossága teljes tudatában felkapcsolta a világítást.

Szűk folyosó tárult Castle szeme elé, ami szürke betonfalaival, és a gyér fényt kibocsátó fémráccsal fedett lámpákkal, a földalatti csatornahálózatra emlékeztette. Steve készségesen nyitogatta speciális kulcsával az egymást követő ajtókat, és magyarázta, melyik elektromos elosztórendszer felel az áramellátásért, melyik a szellőzésért, vagy éppen az automata tűzoltórendszer bekapcsolásáért. Castle érdeklődést erőltetve magára bólogatott, miközben az órájára pillantott. Fogyott az ideje, és még nem talált semmit.

- Na, ennyi volt - zárta be az utolsó ajtót Steve.

Castle bosszúsan harapta be a szája szélét, és reménykedve nézett körbe, amikor feltűnt neki valami. Az ajtók sora véget ért, de a folyosó nagy ívben elkanyarodva folytatódott tovább.

- Arra mi van? - intett a fejével az ismeretlen szakasz felé.

- Hát, arra csak egy üres szoba van a folyosó végén, jó messze innen. Valami pihenőnek szánták a karbantartóknak, de soha senki nem használta. Kulcsa sincs senkinek hozzá, és világítás is elromlott már évekkel ezelőtt azon a szakaszon. Nem hiszem, hogy patkányokon kívül találnánk ott valamit.

- Magának van lámpája, én meg kíváncsi vagyok - vette elő legbizalomgerjesztőbb mosolyát Castle.

Steve sóhajtott egyet.

- Nem szívesen megyek oda - mondta, és érezhető volt hangjában a félelem. - Tudja, egyszer ment be oda egy kollégám, és ... hát ... egy hullát talált - nyögte ki nehezen. 

- Hullát? - kerekedett ki az író szeme a csodálkozástól. - Milyen hullát?

- Egy fiatal, hosszú szőke hajú nő volt. Úgy feküdt a földön, mintha koporsóban lenne, még a keze is össze volt kulcsolva. - mesélte elborzadva az emléken. - A rendőrök azt mondták, valami zsineggel fojtották meg.

Castle ámulva hallgatta a munkás szavait, és már biztos volt benne, hogy jó helyen jár. 

- Oda kell mennem. Kérem!

- De ha egy hullát találunk, akkor ...

- Mennyi esélye lenne annak? - vágott közbe Castle, mielőtt a férfi meggondolná magát, bár sejtette, ha Steve tudná, hogy a meggyőzésnek szánt kérdésére a válasz nem is olyan egyértelmű, menekülne a helyszínről.

Steve kelletlenül elindult. Ahogy elkanyarodott a folyosó, egyre sötétebb lett, aztán végül csak a zseblámpa imbolygó fénye világított meg egy kör alakú területet. Castle már értette, miért nem akar ide jönni senki. Vagy öt percig gyalogoltak a sötétben, amikor Steve hirtelen megállt.

- Ez az - világított egy ütött kopott ajtóra. - Be van zárva - nézett Castle-re, mint aki nem érti, miért is jöttek ide.

- Hát ... kár, hogy nem hoztuk el a feszítővasat - sóhajtott Castle, és ösztönösen lenyomta a kilincset. A szíve nagyot dobbant. Az ajtó nyitva volt. 

Beckett feszülten állt Gates kapitány és Shaw ügynök mellett az eligazításon. Velük szemben nyomozók, ügynökök és egyenruhások serege, és a kommandós csapat kapitánya állt, és elszánt tekintettel figyeltek minden utasításra.

- Ne felejtsék, a gyanúsított nagyok okos. Legyenek résen, és figyeljenek minden szokatlan apróságra! - fejezte be az eligazítást Jordan. 

Beckett az asztalához sietett, és felvette a golyóálló mellényét.

- Csodálkozom, hogy Castle nem jött el - szólalt meg mögötte halkan az ügynök.

- El akart jönni, de hazavittem - fordult Jordan felé Kate, és mivel úgy gondolta, hogy a lehető legjobb döntést hozta, nyíltan a nő szemébe nézett.

- Biztos, hogy jó ötlet volt? Castle túl kíváncsi, és túl közelről érinti ez az ügy? - szűkült össze Jordan szeme.

- Azt hiszi, hogy ... ? 

Beckett gondolni sem akart a lehetőségre, hogy Castle akár kíváncsiságból, akár dacból, odament az alagúthoz. Idegesen vette elő a telefonját, és amíg várta, hogy kicsengjen, érezte, hogy olyan erővel dobog a szíve, hogy hallja a lüktetését a dobhártyájában. A telefon azonban néhány másodperc után üzenetrögzítőre kapcsolt. Dermedten nézte készüléket, és félelem járta át a testét.

- Az alagútban nincs térerő - nyögte halkan.

- Menjen csak előre, ha annyira kíváncsi! - csendült félelem Steve hangjában, és az író kezébe nyomta a zseblámpát.

Castle egy pillanatra meglepődött. Soha nem ő ment előre, amit egyszer fel is rótt Beckett-nek. Hát, most itt az alkalom, hogy elsőnek lépjen a vadállat barlangjába! Igazából most jutott eszébe először, hogy Tyson talán itt leselkedik rá. Ha bekamerázta a lakását, pontosan tudhatta, mikor fejtette meg a rejtvényt, és mikor jön az alagútba. Valószínűleg a rendőrségi kommunikációt is le tudja hallgatni, márpedig akkor azt is tudja, hogy Beckett-ék csak később érnek ide. Agyában cikáztak a gondolatok és az emlékek. Amióta Tyson csaknem rákent egy gyilkosságot, és minden bizonyítékot ellene tudott fordítani, tudta, mire képes a férfi. Észrevétlenül járt a lakásában, megfigyelte az életét, manipulálta a számítógépét, rendőrnek öltözve bejutott a kapitányság zárkájához úgy, hogy kijátszotta a biztonsági kamerákat. Hirtelen átjárta a félelem. Óvatosan nyitotta a visítva nyikorgó ajtót, miközben igyekezett úgy tartani a lámpát, hogy a lehető legnagyobb felületet világítsa be. Érezte, hogy Steve közvetlenül mögé tép, és pajzsként használja. Orrát megcsapta a férfi izzadtságszaga, és Castle-nek az futott át a fején, hogy a férfi fél, pedig nem is tudja, kivel állnak szemben. A lámpa fényköre lassan pásztázta végig a helyiség minden négyzetméterét, és amikor meggyőződött róla, hogy a szoba üres, Castle beljebb lépett. Hirtelen egy árnyékot vélt elsuhanni a földön. Rémülten fordította arra a lámpát, miközben a szívverése is megállt.

Kate nem akart arra gondolni, hogy Castle egyedül ment az alagúthoz, ahova Tyson csalta őket, ezért agya lázasan keresett magyarázatot arra, miért nem cseng ki a telefonja. Talán csak dühében kikapcsolta, fordult meg a fejében, de azonnal el is vetette a gondolatot, hiszen megígérte Castle-nek, hogy tájékoztatja az akció eredményéről. Kizárt, hogy ne lett volna kíváncsi rá!

- Alexis! - suttogta maga elé a lány nevét, és már hívta is. Castle azt mondta, beszélgetett vele a Lincoln alagútról, tehát a lány otthon van. Türelmetlenül várta, hogy végre ne az ütemesen ismétlődő hangot hallja, amikor végre meghallotta Alexis álomittas hangját.

- Kate? - szólalt meg csodálkozva.

- Igen. Alexis, megtennéd, hogy megnézed, édesapád otthon van-e? Nem érem el telefonon, és fontos lenne, hogy beszéljek vele - magyarázta. Nem akarta halálra rémíteni a lányt, ezért igyekezett nyugodtságot erőltetni magára.

- Persze - hallotta a kissé kába választ, aztán a beszűrődő hangokból hallotta, hogy Alexis felkel, lemegy a lépcsőn, és bekopog a hálószoba ajtaján. Aztán még egyszer kopogtat. Kate annyira a telefon hangjaira koncentrált, hogy még levegőt sem vett. Amikor Alexis harmadszor is kopogtatott, már tudta, hogy nagy baj van.

- Nincs ... nincs itthon - szólalt meg csodálkozva Alexis. - Kate! Mi ez az egész? Ugye nincs semmi baja? - tűnt el az álmossága egy pillanat alatt, mintha megérezte volna, hogy többről van szó, mint amit Beckett elmondott neki.

- Nem tudom - mondta Kate őszintén. - Csak sejtem, hol lehet. Ha megtudok valamit, azonnal hívlak - sietett lezárni a beszélgetést, és anélkül, hogy megvárta volna Alexis reakcióját, letette a telefont.

Jordan megértőn a vállára tette a kezét.

- Induljunk! - mondta. Nem akart semmi reményteli vigasztalást mondani a nyomozónak, hiszen Tyson nem véletlenül csalta őket az alagúthoz, ráadásul nem egy zakkant, hanem egy rendkívül okos sorozatgyilkossal van dolguk. - Esposito nyomozóval menjen! - tette hozzá kissé utasító hangsúllyal. Shaw ügynök, kiváló megfigyelő lévén, hamar megállapította, hogy a két ember között olyan szoros kötelék, és feltétel nélküli bizalom van, amire most rendkívül nagy szüksége van Beckett-nek. Mellesleg remélte, hogy Esposito nyomozóra hallgat a nő, és így elkerülhető, hogy belemenjen valami őrültségbe.

Kate vett egy nagy levegőt, és miután ellenőrizte a felszerelését, intett Espo-nak és Ryan-nek. Szótlanul álltak a liftben egymás mellet, de Kate észrevette, hogy Espo lopva rá-rápillant.

- Baj van, ugye? - szólalt meg a nyomozó, és már nyíltan fürkészte Beckett vonásait.

- Az hiszem, Castle az alagútban van - mondta ki nehezen a félelmét.

- Mi? - kérdezte a két férfi egyszerre, mire Kate összeszorította a száját, és lecsukott szemmel bólintott.

- Hát, eddig rühelltem, hogy mindig a nyomunkban liheg, de most nem bánnám, ha itt lenne - ingatta meg rosszallóan a fejét Espo. - Egyáltalán, hogyan jutott eszébe akkora hülyeség, hogy egyedül menjen oda?

- Castle-nek? - húzta fel a szemöldökét a kérdés hallatán Ryan csodálkozva. - Hiszen ismered!

Beckett úgy érezte, most omlik össze az emberismerete nagyszerűségéről alkotott hite.

- Én vittem haza - sóhajtotta. - Mindenáron jönni akart, de én nem engedtem.

A két férfi egymásra nézett, Espo jelentőségteljesen pislantott, de nem szóltak. Szavak nélkül is értették egymást.

Amikor leértek a mélygarázsba, Ryan az FBI csapatához csatlakozott, Espo pedig Kate autójának vezetőoldali ajtajához lépett.

- Együtt megyünk, és én vezetek - közölte. Meleg, barna szeméből határozottság és nyugalom áradt, de ott csillogott benne a féltés is.

Kate szemhéja egy pillanatra dühösen összeszűkült, és nyitotta a száját, hogy tudatosítsa Javi-val, hogy nem a felettese, hogy utasítást adjon neki, aztán belátta, a férfinak igaza van. Túl feszült, sőt ideges. Ha be akarja vallani az igazat, akkor azt is mondhatná, hogy túlságosan fél. Bólintott, és megkerülte az autót.

Espo ügyesen manőverezve követte az előttük haladó elsötétített ablakú Chevy-t. Beckett már örült, hogy nem ő vezet. Megdörzsölte a halántékát, és magában azon dühöngött, hogy lehet az, hogy Jordan és a fiúk is természetesnek vették Castle viselkedését, csak ő gondolkodott másként. Shaw ügynök az FBI egyik legjobb profilozója, tehát nem csodálkozhat, hogy ismeri Castle reakcióit, de hogy még a fiúk is jobban ismerik, mint ő, ezt nem tudta megemészteni. Felidézte a pillanatot, amikor Castle behajolt az autóba, és azzal vádolta, hogy megint ő dönt helyette. Emlékezett a férfi tekintetére, ami inkább tükrözött keserű beletörődést, mint dacos ellenkezést. Talán ez a tekintet altatta el a gyanakvását. Vagy igaza van Castle-nek, és abban a hitben él, hogy mindig ő irányít, és mindig az ő akarata érvényesül? 

A forgalom hirtelen lelassult, az autók száma megsokszorozódott, kezdett forgalmi dugó kialakulni, ezért Espo bekapcsolta a villogót. Közeledtek az alagúthoz, amit az FBI időközben lezáratott, és a forgalmat a George Washington híd felé terelték, ami egyre duzzadó torlódást okozott. Átvergődték magukat a kocsisorokon, és egy egyenruhás rendőr a kiürített alagútba terelte őket. Kate az órájára pillantott. Áldotta Jordan Shaw és Victoria Gates szervezőkészségét, amiért az eligazítás kezdetére már készen voltak az akció tervei, és a feladatok kiosztása is csak perceket vett igénybe, hiszen profik lévén, mindenki tudta a feladatát. Castle messzebb lakott a Lincoln alagúttól, és megkülönböztető jelzése sem volt, így nem lehetett több az előnye tíz percnél. 

- Jézusom! - kiáltott fel kezét dübörgő szívére szorítva Castle, miközben hátraugorva csaknem feldöntötte a rémült Steve-t. - Csak egy patkány - sóhajtott megkönnyebbülten.

- A frászt hozza az emberre! - mérgelődött Steve. - Mit van úgy berezelve? Mondtam, hogy ezeken a dögökön kívül nincs itt semmi.

- Csak a sötét, meg ... meg a lámpa felnagyította az árnyékát, és hát ... - próbált magyarázkodni Castle, még mielőtt a munkás élcelődni kezdene az ijedtségén.

Steve feszültsége is oldódott, és a tudat, hogy a híres író még nála is jobban félt, meghozta a bátorságát.

- Miért? Mire számított? Hogy egy szörnyeteg rejtőzik a sötétben? - gúnyolódott.

Castle beharapta a száját, hogy ne vágjon vissza az igazsággal, hogy igen, arra számított. Egy valódi szörnyetegre, aki életeket vesz el, és életeket tart félelemben.

- Itt sincs világítás? - terelte el a szót, miközben ösztönösen a villanykapcsoló után tapogatott az ajtó melletti falon.

- Á! Már rég kikapcsolták - legyintett lemondóan Steve, de abban a pillanatban meghallotta a villanykapcsoló kattanását, és a szoba fényárba borult. - Ez meg mi a fene? - tátotta el a száját döbbenetében.

- Ez? Egy szörnyeteg rejtekhelye - nézett rá komolyan Castle, mire Steve rémülten nyelt egyet.

- Hívni kéne a zsarukat - nyögte.

- Mindjárt itt lesznek. Ne nyúljon semmihez! - mondta az író, miközben tekintetét végigfuttatta a szobán. Fém öltözőszekrények, egyszerű fém asztal, körülötte négy szék, egy ágy, rajta gyűrött takaró, ami még őrizte egy ember testének a nyomát. Ami ijesztővé tette a helyet, az az ágy sarkain lógó négy bilincs, és a falon virító, vérpiros festékkel írt dátum volt. Legalábbis Castle remélte, hogy csak festék. Amikor megfordult, és meglátta az ajtó melletti falra szerelt szerkezetet, mintha egy jeges kéz szorította volna össze a szívét.

Steve az ajtóban állt, és szájtátva bámult körbe. Amikor meglátta az író döbbent arcát, félve beljebb lépett, és nyakát előrenyújtva meredt a fém szerkezetre.

- Mit keres itt egy felhúzható kapu? - kérdezte értetlenül.

Castle tehetetlen dühében úgy összeszorította a száját, hogy megcsikordultak a fogai, orrlyukai kitágultak, keze ökölbe szorult. Ő pontosan tudta, miért szerelt Tyson egy kisméretű, felhúzható fém garázskaput a falra. Emlékeiben megjelent a sivatagban levő raktár. A kamionok méretéhez igazodó kapu sokkal nagyobb volt, mint ez, de a felhúzó szerkezetük megegyezett. Hirtelen érezte, ahogy a vékony, de rendkívül erős kötél megfeszül a nyakán, és mélyen a bőrébe vág. Kigombolta az inge felfő gombját, mintha ezzel meg tudna szabadulni a rátörő fullasztó érzéstől. Nézte a fém vázból kiemelkedő csavar fejét, és eszébe jutott a Helga Ormond nyakán talált zúzódás. Kétsége sem volt afelől, hogy Tyson itt ölte meg a nőt. 

- Ki a fene járhatott itt? Minek vannak bilincsek az ágyon?  - álmélkodott még mindig Steve, de Castle figyelemre sem méltatta, hanem megpróbált erőt venni magán, és megfordult, hogy ne lássa a kaput.

- Most meg mit csinál? - háborgott a szerelő, amikor meglátta, hogy az író elővesz egy zsebkendőt, és hogy ne hagyjon ujjlenyomatot, azzal nyitja ki az öltözőszekrényeket.

- Csak körülnézek - morogta Castle, de közben azt figyelte, nincs-e valami rejtett rekesze a szekrényeknek, de semmit nem talált. Elővette a telefonját, és megpróbált úgy fényképezni, hogy minden zug, minden tárgy jól látható legyen a képeken.

- Mit gondol, az vér? - kérdezte undorodva Steve, amikor a falra mázolt dátumot fotózta.

- Szerintem festék - próbálta megnyugtatni Castle a férfit, de az idegességében tovább beszélt.

- Kiráz a hideg ettől a helytől! - rázkódott meg. - Olyan az a dátum a falon, mint valami jóslat. De mi lesz négy nap múlva? - tűnődött, mintha azt próbálná felidézni, olvasott-e mostanában valamilyen világvége jóslatról. - Maga tudja?

- Nem - hazudta Castle. Mégsem mondhatta ennek a szerencsétlen flótásnak, hogy igen, azon a napon meg fognak fojtani egy gyönyörű, hosszú szőke hajú, fiatal nőt, ha nem lesznek elég okosak ahhoz, hogy addig elfogják. - Menjünk! - intett fejével az ajtó felé.

Miközben a sötét folyosón igyekezett a lépteit szaporázni, hogy a mögötte csörtető Steve leheletét ne érezze a nyakán, azon gondolkodott, mitévő legyen. Elmondja Beckett-nek, hogy mit talált, vagy várjon, amíg a rendőrök, vagy az FBI emberei rábukkannak a rejtekhelyre, és tegyen úgy, mintha semmiről sem tudna. Néhány másodperc töprengés után döntött. Hiszen éppen azt akarta, hogy Kate megtapasztalja, hogy nem mellette van veszélyben, hanem akkor, ha nincs, aki vigyázzon rá. Talán lassan majd belátja, hogy ha összekötik az életüket, nagyobb biztonságban lesz, mint ha elhagyja. Elégedetten elmosolyodott.

Kate kiszállt az autóból, és az alagutat lezáró és végigjáró rendőrökhöz sietett. Csalódottan hallgatta, hogy semmi gyanús, vagy szokatlan dolgot nem találtak, de biztosítják a helyszínt, amíg a nyomozók és az ügynökök is végignéznek mindent.

- Nem látták az alagútban vagy a környékén ezt a férfit? - kérdezte, és telefonja kijelzőjét az őrmester felé fordította.

- Nem - rázta meg fejét magabiztosan a férfi.

- És őt? - adta át a Tyson-ról készült fantomképet Espo.

- Nem, őt sem. Sajnálom.

Kate szégyenkezve csúsztatta zsebébe a telefonját. Életében először fordult elő, hogy a félelme miatt megfeledkezett a feladatáról, és Castle képét mutatta elsőnek, Tyson-é helyett. Látta, ahogy Espo eltűnődve, féltőn rásandít.

- Nem tűnt fel egy piros Ferrari? - kérdezte Javi az őrmestert.

Kate meglepve nézett a nyomozóra, és hálás volt neki, amiért ő kérdez rá Castle autójára, így nincs olyan színezete a dolognak, mintha neki csak az írón járna az esze.

- Rengeteg kocsit eltereltünk, de egy ilyen autó biztos feltűnt volna - mondta sajnálkozva az őrmester.

Beckett fülét megütötték a szavak. A Ferrari valóban nagyon feltűnő, márpedig Castle nem akart feltűnést. Kivételesen.

- És egy ezüstmetál Mercedes S400-ast? - kérdezte.

- Hát, nem is tudom. Mindjárt körbekérdezem a fiúkat!

- Addig mi végigjárjuk az alagutat - bólintott beleegyezően az őrmesternek, aztán Espo-val a nyomában a kocsijához indult. 

Alig indultak el, amikor a rádióból meghallotta az őrmester hangját.

- Az alagút Jersey felőli kijáratánál áll a keresett Mercedes.

- Üres? - dőlt előre Kate idegesen, mintha akkor gyorsabban meghallaná a választ.

- Igen.

Espo hirtelen gázt adott, amitől Kate szinte az ülésbe nyomódott, és olyan sebességgel száguldott végig az üres alagúton, hogy néhány perc múlva már a kijáratnál voltak.

- Ott! - mutatott jobbra, egy sötét, elhagyatott helyen álló autó felé Beckett, ami mellett egy egyenruhás rendőr ácsorgott.

Néhány másodperc múlva dühösen csapta be az autója ajtaját, és zakatoló szívvel nézett körbe. Az utcai lámpák fénye alig ért ide, ezért kivették a kocsiból a zseblámpákat, és körbevilágították a sötét, zegzugos terepet.

- Hol a fenében vagy, Castle? - szűrte a fogai között a szavakat maga elé. Dühös is volt, amiért a férfi olyan helyzetet teremtett, amiben ő megint retteghet az életéért.

Espo Beckett-re pillantott, és arra gondolt, reméli, hogy épségben előkerül az író, de nem lenne a helyében, amikor a nővel találkozik. - Nézd, Beckett! - kiáltott a nyomozónak, amikor a lámpa fénykörében meglátott egy jókora vasajtót.

Kate elővette a fegyverét, és a lámpával együtt az ajtóra szegezte, és gyors léptekkel odament. Amikor érezte, hogy Espo közvetlenül mögé ért, óvatosan lenyomta a kilincset. Egyáltalán nem csodálkozott, hogy a zár engedett, és az ajtó kinyílt. Azonnal felmérte, hogy a hosszú, kivilágított folyosó üres, ezért a fejével intett Espo-nak, és előretartott fegyverrel, halkan lépdelve elindultak. Kate látta, hogy a folyosó elkanyarodik, és ott megszűnik a világítás, ezért idegrendszere fokozott éberségre kapcsolt. Lépéseket hallott. Megállt, és felemelte a kezét, mire Espo is megtorpant. Kate még egy akció során sem volt ilyen ideges. Óvatosnak kell lenniük, hiszen Tyson csalta őket ide. Olyan szorosan markolta a fegyverét, hogy elfehéredtek az ízületei. Ahogy közeledtek a lépések, úgy gyorsult a szívverése, és amikor már csak pár lépésre lehetett a léptek tulajdonosa a kanyartól, jeladásként biccentett a fejével, és Espo-val egyszerre léptek előre.

- NYPD! Kezeket fel! - kiáltották, de amikor meglátták a sötétből előbukkanó írót, aki akkorát ugrott rémületében hátrafelé, hogy a mögötte loholó szerelő beleütközött, megkönnyebbülten engedték ki a benntartott levegőt.

- Beckett! Te itt? - kérdezte ártatlanságot színlelve, meglepetten Castle. - A szívbajt hoztad rám! - tette színpadiasan kezét a szívére, és feszengve elmosolyodott.

Azt várta, hogy Kate megforgatja a szemét, és bosszankodva leszidja, vagy dühösen kiabálni kezd, esetleg rácsodálkozik, hogy mit keres ő itt, még azt is el tudta képzelni, hogy megbilincseli, amiért egy rendőrségi akcióba ütötte az orrát. Tévedett. Kate hallgatott, csak fájdalmat és dühöt sugárzó tekintete tanúskodott a benne dúló érzelmekről, és a máskor életteli, telt ajkak, amelyeket most úgy összeszorított, hogy elfehéredtek. Aztán amikor észrevette, hogy a nő keze enyhén megremeg, amikor a tokjába csúsztatja a fegyvert, tudta, hogy egészen más a helyzet, mint régen, amikor megszegte a szabályokat. Tekintetük néhány másodpercre összefonódott, aztán mintha ő ott sem lenne, Kate a mögötte álló Steve-re nézett. 

A férfi magasba tartotta mindkét kezét, rémülten kapkodta a tekintetét, és hol Beckett-re, hol Espo-ra nézett.

- É-én csak egy szerelő vagyok - magyarázkodott dadogva. - Ő akart mindenáron idejönni - intett fejével Castle felé olyan hévvel, mint amikor a gyerekek bűnbaknak kiáltják ki a társukat, aztán magát mentegetve gyorsan hozzátette: - Én éppen most akartam magukat hívni.

Espo érezte, hogy Beckett olyan feszült, hogy mindjárt felrobban, és Castle-nek szerencséje van, hogy kivételes önuralomra képes a nő, mert ő a helyében már biztosan képen törölte volna. Rá ugyanis nem hat az író kisfiúsan sármos, vagy ártatlan, ugyanakkor huncut mosolya.

- Hogy hívják? - kérdezte, hogy időt adjon Kate-nek, hogy lecsillapodjon.

- Steve Cobbler. Szerelő vagyok, és a világítást jöttem ellenőrizni.

- Tapasztalt valami szokatlant vagy gyanúsat? - vette át a szót Beckett, szándékosan egyes szám második személyben feltéve a kérdést, miközben szemét Steve-re szegezte.

Castle érezte, hogy a nő keresztülnéz rajta. Egy pillanatig arra gondolt, Kate-nek igaza van, amiért dühös rá, de aztán eszébe jutott, milyen csalódott volt, amikor annak ellenére, hogy ő fejtette meg Tyson rejtvényét, Kate kitette a lakása előtt, és közölte, hogy nem vehet részt az akcióban. Ő is dühös lehetne, mégis inkább fájdalmat érzett. Még sosem fordult elő, hogy Beckett átnézzen rajta.

- Igen találtunk! - szólalt meg erélyesen, hogy magára irányítsa a figyelmet, de Kate továbbra is Steve-re nézett.

- Magát kérdeztem! - csattant parancsolón a hangja, mielőtt Castle belekezdhetett volna.

- I-igen, találtunk - értetlenkedett zavartan Steve. Furcsállotta, hogy a rendőrök nem foglalkoznak az íróval, de nem töprengett rajta sokáig, hanem gyorsan mesélni kezdett, még mielőtt bajba kerülne a kíváncsi firkász miatt.

Miközben a sötét folyosón haladtak a pihenő felé, és hallgatták Steve előadását, Castle árnyékként kullogott a kis csapat után. Csak Espo vetett felé egy megértő pillantást, de nem szólt. A szobába érve figyelte, ahogy Kate homlokán megjelenik a két kis ránc, ahogy felméri a felirat és a bilincsek jelentőségét, aztán észrevette, hogy amikor meglátta a felhúzószerkezetet, egy apró remegés fut végig rajta, és alig észrevehetően nyel egyet. Tudta, hogy ugyanazt érzi, mint amit tíz perccel ezelőtt ő is érzett.

- Kifelé! - szúrta oda Beckett keményen, az éppen belépni szándékozó Steve-nek. - Remélem, nem tapogatott össze semmit! - villant szeme a férfira, mire az megrázta a fejét, és engedelmesen hátrálni kezdett.

Castle úgy döntött, itt az ideje, hogy rákényszerítse Beckett-et, hogy ha akarja, ha nem, tudomásul vegye a jelenlétét. Félretolta az útjában álló Steve-t, és a felhúzható kaput néző nő mellé lépett.

- Ez egy üzenet, Kate - szólalt meg halkan.

- Tudom - válaszolt alig hallhatóan Beckett, de hangjából kicsendült a félelem. Castle egy pillanatra annak a szerelméért rettegő nőnek látta, aki a raktárban volt, de aztán vett egy nagy levegőt, visszaváltozott a rettenthetetlen Beckett nyomozóvá, és ellépett mellőle. - Espo! Értesíts Shaw ügynököt. Hívják a helyszínelőket, és kutassák át a környéket! Lehet, hogy Tyson a környéken van. Szereti learatni a dicsőséget, hogy minden az ő tervei szerint alakul, ezért lehet, hogy valahonnan figyeli az akciót. Őket vidd magaddal! - intett Steve felé, de az először használt többes számból egyértelmű volt, hogy a parancs Castle-re is érvényes.

- Ezt nem teheted, Kate! - lépett az író dühösen a nő után. - Én találtam meg a rejtekhelyet!

- De megtehetem - fordult meg hirtelen Kate.

A váratlan mozdulattól a férfi csaknem beleütközött. Olyan közel álltak egymáshoz, hogy Castle érezte, ahogy a feszültségtől vibrál köztük a levegő. 

- Gyere, Castle! - hallotta meg Javi nyugodt hangját, aztán érezte, ahogy a nyomozó megfogja a vállát, hogy indulásra késztesse. Lassan elindult az ajtó felé, de ott megtorpant, és visszanézett a szoba közepén álló nőre.

- Igen, megteheted, hogy elküldesz, de nem azért teszed, mert muszáj, hanem azért, mert te ezt akarod - mondta, és nem bánta, hogy szavaiból kihallatszik a keserűség.

Kate csak állt mereven, és úgy érezte, mintha kést forgattak volna a szívében. Amikor a  három férfit elnyelte a sötétség, sóhajtva hagyta el tüdejét az addig visszafojtott levegő, és érezte, hogy az addig feszülő izmai elernyednek. A megkönnyebbülés, hogy nincs semmi baja Castle-nek, most az öröm mellé dühöt hozott. Dühös a férfira, de legfőképpen saját magára. Az összes félelmet megspórolhatta volna, ha hagyja, hogy Castle velük jöjjön az alagútba, ráadásul veszélybe sem sodorta volna magát a kíváncsisága miatt. Körbenézett, és megpróbált Tyson üzenetére koncentrálni.

- Ha én ezt a feleségemnek elmesélem, el sem fogja hinni - locsogott a szervizúton kifelé haladva Steve. Látszott rajta, hogy az előbbi félelmét felváltotta az izgalom, és már látta maga előtt, hogyan dicsekszik el a felfedezéséről az álmélkodó feleségének. 

- Azért ne ijessze halálra! - morogta Castle a bajsza alatt, mire a szerelő tudálékosan mosolyogva felé fordult.

- Ez a nyomozónő ismeri magát, mint a rossz pénzt, ugye?

- Csak azt hiszi, hogy ismer - mondta halkan az író.

Espo elgondolkodva figyelte Castle-t. Egyáltalán nem tetszett neki, ahogy Beckett és az író kapcsolata alakult, mert az addig kiegyensúlyozott, magabiztos, boldog nő szétszórttá, bizonytalanná, és rendkívül boldogtalanná vált, még ha minden igyekezetével azon is volt, hogy ezt eltitkolja. Nem volt joga beleszólni az életükbe, de a véleménye megvolt a nő döntéséről. Most fordult elő először, hogy nem Kate-tel értett egyet, ezért miután értesítette a fejleményekről Shaw ügynököt és Gates kapitányt, a szerelőt pedig egy ügynökre bízta,a lehajtott fejjel ácsorgó íróhoz lépett. 

- Ez nehéz lesz - mondta megértően.

Castle felnézett, és a meleg, barna szemekből kiolvasható együttérzést láttán tudta, hogy Javi nem az ügyre, hanem a Kate-tel való kapcsolatára céloz.

- Az - mondta szűkszavúan.

- Figyelj! Én mindenről tájékoztatlak, de most jobb lenne, ha hazamennél. A helyszínelés eltart reggelig, szóval, szerintem itt úgyis csak unatkoznál. Mindjárt itt lesz Shaw ügynök - próbálta új érvvel meggyőzni a vacilláló írót. - Szidásra vágysz? - húzta fel kérdőn a szemöldökét.

- Tudod, van, amikor a szidás jobban esik, mint ha keresztülnéznek az emberen - mondta keserűen, és a kocsija felé indult.

Kate úgy érezte magát, mint akit kifacsartak. Néhány órát tudott aludni, akkor is rémálmok gyötörték, és úgy érezte, fáradtabban kelt fel, mint ahogy hajnalban lefeküdt. Már a hatodik kávén járt az esze, igaz, már késő délután volt. Várták a helyszínelők jelentését, bár azt már tudták, hogy csak Helga Ormond ujjlenyomata volt a szobában, és a falon levő felirat festéktől származik. Kate úgy érezte, nincs se ereje, se türelme a végtelennek tűnő kihallgatásokhoz. Minden emberrel beszéltek, akinek bármilyen köze lehetett a szervizúthoz. Szerelőket, karbantartókat, takarítókat hallgattak ki, eredménytelenül. Egy csapat a térfigyelő kamerák felvételeit nézte át, hátha felbukkan a  bérelt Toyota Prius, vagy a fagyis autó, hiszen Tyson-nak ide kellett hoznia Helga-t, és el kellett vinnie a holttestét. A várakozás, és az egy helyben toporgás felemésztette a türelmét. Egyre nehezebben koncentrált, és egyre többet gondolt Castle-re. Miután újra, meg újra felidézte a történteket, egyre jobban megértette saját viselkedését. A biztosítékot az ütötte ki nála, hogy hiába akarja távol tartani a veszélytől Castle-t, ha a férfi alaptermészetére az a jellemző, hogy a kíváncsisága, és a rejtélyekhez való vonzódása legyőzi a félelmét. Vajon, ha nem kapcsolódhatna be a gyilkossági ügyekbe, akkor is találna magának veszélyforrást? Sóhajtva hátradőlt a székében, megdörzsölte a homlokát, és önkéntelenül a lift felé nézett. Ilyenkor szokott Castle megjelenni, kezében két kávéval, arcán az utánozhatatlan mosolyával. Hirtelen úgy érezte, valakivel beszélnie kell a történtekről, különben képtelen lesz a munkájára figyelni. Fogta a telefonját, és az apja képéhez görgette a névjegyzéket, aztán meggondolta magát, és Lanie-t hívta.

- Szia. Ráérsz? - kérdezte, miközben a lift felé indult.

- Ő ... hát ...

- A boncteremben vagy? 

- Nem a vizsgálóban, de most nem lenne szerencsés, ha ... - próbálta eltéríteni a szándékától finoman Kate-t, de az a szavába vágott.

- Csak néhány perc, Lanie. Muszáj beszélnem veled. Történt valami -  csengett kétségbeesetten a hangja, és letette a telefont. Nincs olyan hulla, ami ne várhatna néhány percet - gondolta, miközben sóhajtva a litf falának dőlt.

Lanie dermedten állt a betegének háttal, hogy az ne lássa tanácstalan, kétségbeesett arcvonásait. Szorongatta a telefont, és azon töprengett, visszahívja-e Kate-t.

- Ugye nem akarsz kórházba küldeni? - szólalt meg a beteg a háta mögött. 

Ahogy Lanie meghallotta, a könyörgő, félelemmel teli hangot, letette a telefont, és megnyugtató mosollyal az arcán megfordult.

- Nem. Mindjárt jön az asszisztensem, és segít túlélni ezt a kis sebészeti beavatkozást.

- Rendben. Ha te mondod, akkor biztosan túlélem - húzta kényszeredett mosolyra száját a férfi.

- Légy jó fiú, és feküdj le! Ne bámuld azt a sebet, mert a végén megijedsz és megszöksz - mondta Lanie, aztán a szekrényhez lépett és a kezeléshez szükséges eszközöket kezdte válogatni. Az előző órák eseményeire gondolt. Délelőtt járt nála Javi és Ryan, hogy az alagútban talált felvonószerkezet csavarját összehasonlíttassák vele a Helga Ormond nyakán talált zúzódással. Persze beszámoltak az éjszaka történtekről, és Javi megosztotta vele a Kate-tel és Castle-lel kapcsolatos meglátásait is. Akkor majdnem felhívta a barátnőjét, de aztán úgy gondolta, ha Kate meg akarja osztani vele az érzéseit, úgyis hamarosan hívni fogja. Aztán eszébe jutott az előző nap tett ígérete, hogy megnézi a Castle lábán levő sebet, de mivel tudta, hogy az író magától nem fog jelentkezni, felhívta. Elmosolyodott az emlékre. Felkészült mindenféle kifogásra, de tudta, ha megijeszti a férfit, hogy egy elfertőződött seb akár a lábába is kerülhet, inkább őt választja, mint a kórházat. Arra azonban nem számított, hogy Kate éppen akkor akar vele beszélni, amikor Castle nála van. A sors útjai kifürkészhetetlenek - gondolta. Ideges volt ugyan, mégsem bánta, hogy így alakult a helyzet, mert amit Javi elmesélt, abból kitűnt, hogy ennél rosszabb már úgysem lehet a nyomozó és az író kapcsolata.

- Nyúzottnak látszol - pillantott hátra a férfira.

Castle a vizsgálóágyon ült égszínkék ingben, bokáig letolt farmerban, fekete zokniban, és kétségbeesett tekintettel nézegette a combján levő sebet, ami semmi jóval nem biztatta.

- Csak rosszul aludtam - mondta halkan, miközben arra gondolt, hogy egy szemhunyást sem aludt, csak órákon keresztül forgolódott álmatlanul az ágyban.

- Javi mesélte, hogy megtaláltad a gyilkosság tetthelyét, és hogy egyedül mentél oda.

- Ha azt akarod mondani, hogy ez mekkora hülyeség volt, ne fáraszd magad! - vált ingerültté Castle, de egy másodperc után megbánta a hangsúlyt, és nyugalmat erőltetve magára hozzátette: - Igen, igazad van, hülyeség volt egyedül odamennem.

Lanie megfordult, és a meggyötörtnek látszó férfira nézett. Kate a legjobb barátnője volt, és az eszével értette is a döntéseit, de mindig próbálta kicsit Castle szemszögéből is nézni a dolgokat, ezért most kimondottan sajnálta a férfit. Mi mindenen ment át az utóbbi hetekben! Odalépett hozzá, és gyengéden, mégis határozottan megfogta a vállát, mire az engedelmesen hátradőlt az ágyon.

- Tudod Castle, engem egyáltalán nem lepett meg - mosolyodott el, hogy oldja a feszültséget.

Az író nyelt egyet, és végtelen szomorúsággal az orvos meleg tekintetű, barna szemébe nézett.

- Volt, akit meglepett.

- Castle! Te magad ismerted el, hogy nem szabadott volna egyedül odamenned - mondta enyhe rosszallással a hangjában, aztán szelíden hozzátette: - Kate csak félt téged. 

- Kit féltek én? - viharzott be az ajtón a nyomozó, aki még éppen meghallotta az utolsó mondatot, de amikor meglátta a vizsgálóágyon fekvő férfit, megtorpant. Castle fájdalmas tekintete, karikás szemei, nyúzott arca arról tanúskodtak, hogy őt is megviselték az éjszaka történtek.  Utólag belátta, hogy mindketten hibáztak, mindketten sértettek voltak, és ez vezetett ahhoz, hogy bántsák egymást. Minél többször gondolta végig az estét, annál inkább hibáztatta magát. Már képtelen volt haragudni a férfira, főleg, hogy olyan elesettnek látszott, mint vigasztalásra szoruló kisfiú. Zavartan nézték egymást, de egyikük sem szólt. A hirtelen beállt kínos csendet Lanie törte meg.

- Emlékszel? - nézett komolyan egyenesen barátnője szemébe. - Tegnap lefertőtlenítetted a sebet, de abban egyeztünk meg, hogy ma megnézem.

- Igen ... persze - szólalt meg nehezen Kate, aztán zavartan a férfira pillantott. Úgy érezte, mágnesként vonzzák a rászegeződő kék szemek. - Akkor ... én nem is zavarok. Majd később visszajövök - indult volna, de Lanie elkapta a karját.

- Segítened kell! - szűkült egy pillanatra össze a szemhéja jelentőségteljesen, aztán sóhajtva Castle felé intett a fejével. - A hullákhoz szoktam, nem egy rémült, ellenkező ötéveshez! Tudod milyen, ha injekciót kap!

Kate bármennyire is zavarban volt, önkéntelenül elmosolyodott, Castle pedig azonnal ellenkezni kezdett.

- Mi? Rémült ötéves? - ült fel az ágyon sértődötten, aztán mintha most jutottak volna el a tudatáig az orvosszakértő utolsó szavai, ijedten nyelt egyet. - De ... de injekcióról szó sem volt!

Lanie kinyújtott karral a férfire mutatott, miközben sóhajtott egyet, és "én megmondtam" tekintettel barátnőjére nézett.

- Segítened kell - közölte tényként.

Kate néhány másodpercig farkasszemet nézett Lanie-vel, aztán Castle-re pillantott.

A hajnali, álomtalan vergődés után, az író kezdte más szemmel nézni Kate és a saját reakcióit. Ha Beckett nem akarta volna megszabni, hogy mit tegyen, talán eszébe sem jutott volna, hogy egyedül induljon az alagúthoz, de azt is tudta, hogy Kate valóban csak meg akarta védeni a veszélytől. Már nem érzett haragot. A büszkesége azt diktálta, hogy legyen elutasító, de tulajdonképpen nem vágyott másra, mint Kate közelségére, ezért amikor a nő ránézett, keserűen gondolt arra, hogy Lanie átlátszó ügyködése ellenére, el fog menni. Meglepetésére azonban Kate megfordult, és elgondolkodva végigmérte. Képtelen volt ellenállni a szomorú, kék szemeknek.

- Azt hiszem, igazad van - szólalt meg olyan hangsúllyal, mintha nem lenne más választása. - Egyedül tényleg kevés vagy hozzá. Még a végén megszökne - mondta rosszallóan, de hangjában érezhető volt a megkönnyebbülés.

Castle meglepődött. Talán Kate is átértékelte a dolgokat. Az imént még érezte a feszültségét és a zavarát, most meg olyan volt, mintha visszamentek volna az időben ahhoz a naphoz, amikor megállította az elmebeteg késes gyilkost, és mivel egy tömegbaleset miatt nem volt mentő, Beckett Lanie-hez hozta. Akkor járt először a vizsgálóban, és éppen úgy élcelődött rajta a két nő, mint most. Még az injekciót is elviseli, ha azzal látszólag visszapörgetheti az időt.

- Miért hiszitek, hogy megszöknék? - kérdezte durcásan. - Kemény vagyok, és rettenthetetlen - húzta ki magát színpadiasan.

- Jó, akkor most be is bizonyíthatod - lépett az ágy mellé Lanie, kezében a fertőtlenítő folyadékkal és egy vattapamaccsal. - Feküdj le! - parancsolt a férfira, majd miután az engedelmesen hátradőlt, finoman érintve a sérült felületet, bekente a fertőtlenítővel.

- Ez ... ez ... ááááá ... ez csíp - kapkodta a levegőt Castle fájdalmas arccal.

- Nyugi Castle! Mindjárt végzünk - nyugtatta az orvos, aztán amikor végzett, megpaskolta a férfi lábszárát. - Látod, a könnyebbik részén már túl is vagy.

- A könnyebbiken? - méltatlankodott a poénon az író, de amikor meglátta a nő tekintetét, rémülten nézett egyik nőről a másikra.

Kate a férfi combján levő sebre nézett, ami az előző naphoz képest ijesztően begyulladt és váladékozott, miközben Lanie magyarázatát hallgatta.

 -  Sajnos az állati harapástól származó sérüléseknél elég gyakori, hogy az állat nyála mélyen a szövetek belsejébe kerül, és hiába gyógyul a felszínen szépen a seb, alatta szaporodnak a kórokozók.

Egy pillanatra elhallgatott. Nem akarta a kelleténél jobban megijeszteni a férfit. - Fel kell nyitnom a sebet, mert elfertőződött - mondta őszintén.

- Azt akarod mondani, hogy amit összevarrtak, azt te újra felvágod? - támaszkodott a könyökére a férfi, és hitetlenkedve húzta össze a szemöldökét.

- Sajnálom - nézett rá együtt érzőn Lanie, aztán a döbbenten álló Kate-hez fordult, aki egy perce még azt hitte, csak egy injekció beadásához kéri az orvos a segítségét. - Adok neki érzéstelenítőt, de mivel túlságosan gyulladtak a szövetek, kiszámíthatatlan a hatása. Csak egy kicsi vágást fogok ejteni, de addig fogd le a lábát.

- Megszurkálsz, de lehet, hogy feleslegesen? - háborgott a férfi ijedten, és anélkül, hogy Lanie ráparancsolt volna, megadóan lefeküdt.

Kate nézte a mennyezetet bámuló férfi beletörődő arcát, és összeszorult a szíve. Jobban szerette volna, ha ellenkezik, vagy nyafog. Az ágyhoz lépett, megfogta a férfi kezét, és örömmel töltötte el, hogy a meleg, erős ujjak viszonozzák az érintést.

- Ez egy kicsit fájni fog - lépett Kate mellé Lanie, kezében az érzéstelenítő injekcióval.

Castle a tűre nézett, aztán a fal felé fordította a fejét.

Kate-et szíven ütötte a mozdulat. Arra számított, hogy a férfi ránéz, és az ő tekintetéből merít erőt, hogy túlélje a számára oly szúrást, ehelyett elfordult, és összeszorított szájjal a fal egy pontjára szegezte a tekintetét. Kate-nek úgy tűnt, mintha könny csillogna a szemében, de aztán a férfi pislantott, és a csillogás eltűnt. Furcsa volt, hogy egyik pillanatban mintha oldódna a köztük levő feszültség, aztán mire megnyugodna, Castle újra távolságtartó lesz. Látta, hogy a férfi arca megrándul a fájdalomtól, és érezte, hogy szorosabbra fonódnak az ujjai az övére, de nem jajgatott, nem méltatlankodott, mint régen, pedig annak Kate most sokkal jobban örült volna. Mintha egy másik Castle feküdt volna előtte, és ez elgondolkodtatta.

- Kate, most fogd  meg a lábát, mert ha megmozdítja, nagyobb helyen vágom meg, mint szeretném! - szólalt meg Lanie.

Kate átlépett barátnője másik oldalára, és mindkét kezét Castle lábszárára tette.

A férfi szokatlan viselkedése Lanie-nek is feltűnt. 

- Jól vagy? - hajolt közelebb a férfihoz, és kutató tekintettel méregette.

- Nem, de azt hiszem, ez senkit nem érkel - mondta gúnyosan, még mindig a falat bámulva Castle.

Lanie Kate-re pillantott, de az lesütötte a szemét. Mindketten tudták, hogy a férfi nem csak az orvosi kezelésre céloz.

- Vigyázok, hogy a lehető legkevesebb fájdalmat okozzam - próbálta a pillanatnyi helyzetre irányítani a férfi figyelmét Lanie.

- Tudom. Te nem akarsz fájdalmat okozni - nyomta meg jelentőségteljesen a személyes névmást Castle.

Lanie sóhajtott, és úgy döntött, jobb lesz, ha nem szól egy szót sem, csak teszi a dolgát. A következő perceknél kínosabbat régen nem élt át! Szinte tapintani lehetett a csendet. Castle tekintete nem mozdult a falról, és megadóan tűrte, hogy egy kis bemetszést ejtsen a seben, és kitisztítsa az elfertőződött szöveteket, majd bekenje fertőtlenítővel, és gézzel átkötözze, Kate pedig lehajtott fejjel fogta a férfi lábát, amíg ő a fájdalmas műveletet végezte. Éppen azon gondolkodott, hogyan oldja fel a kínos csendet, miközben a ragtapaszt a gézre simította, amikor a boncsegéd dugta be fejét az ajtón, és közölte, hogy egy sürgős vizsgálatot kell elvégezni egy hullán.

- Mennem kell - indult sietve az ajtó felé megkönnyebbülten, miközben tettetett sajnálkozással tárta szét a karját. - Segíts felöltözni neki - szólt vissza Kate-nek az ajtóból, aztán figyelmeztetőn felemelte az ujját, és Castle-re nézett. - Te pedig fekvésre vagy ítélve! Vitesd haza magad, és irány az ágy! Holnap elmegyek, és megnézlek.

- Engem, vagy a sebet? - fordult végre felé a férfi, és tekintetében újra megjelent a huncut fény, mire Lanie csak égnek emelte a szemét, és kilépett a vizsgálóból.

Néhány másodpercnyi kínos feszengés után Castle megpróbált felülni, Kate pedig készségesen lépett közelebb hozzá.

- Segítek - mondta, és mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, átkarolta Castle vállát. Érezte, ahogy egy pillanatra megfeszültek a férfi izmai, mintha áramütés érte volna, de aztán hagyta, hogy segítsen neki. Nem kerülte el a figyelmét, hogy Rick arca megrándult a fájdalomtól, amikor lecsúszva az ágyról, a sérült lábára állt, ezért lehajolt, és segített felhúzni a farmert.

Kate egyik lábáról a másikra állva némán figyelte, ahogy Castle betűri az ingét, és lassan végez az öltözködéssel. Tudta, itt a pillanat, hogy beszéljenek a történtekről, de nem tudta, hogyan kezdhetne hozzá. Nem akart bocsánatot kérni, csak azt akarta, hogy Castle megértse, mit miért tett. Meglepetésére a férfi megelőzte.

- Köszönöm - szólalt meg reszelős hangon, és percek óta először nézett a nő szemébe.

- Mit? - kérdezte értetlenül Kate. - Hogy lefogtalak, amíg Lanie kínzott? - mosolyodott el szomorkásan, hogy oldja a feszültséget, de Castle nem viszonozta a mosolyt.

- Nem, hanem azt, hogy most nem néztél keresztül rajtam - sütött a megbántottság a szavaiból.

Kate egy ideig hallgatott, és csak akkor szólalt meg, amikor Castle sántítva, fájdalomtól meggyötört arccal az ajtó felé indult.

- Dühös voltam, amiért veszélybe sodortad magad - szólalt meg halkan. - Szívem szerint kiabáltam volna dühömben - vallotta be.

- De nem kiabáltál, és nem is mondtál semmit - fordult vissza Castle. A kék szemekben szomorúság tükröződött, és szokatlan keménység. - Mivel te rám sem néztél, hát én sem szóltam. Ezek vagyunk mi, Kate! Amíg egyformán gondolkodunk valamiről, addig olyan, mintha a boldogság rózsaszín burka venne körbe bennünket, de abban a pillanatban, hogy konfliktus támad köztünk, vagy egyszerűen csak másként tekintünk egy helyzetre, ez a boldogság úgy illan tova, mintha elsöpörte volna egy hurrikán, és csak dühöt, keserűséget ... és fájdalmat hagy maga után. És tudod, miért? Mert soha nem beszélünk az érzéseinkről, soha nem keresünk kompromisszumot, és mert soha nem hallgatsz a szívedre - mondta egyre nagyobb hévvel, miközben közelebb lépett Kate-hez. Dühös volt és keserű. Talán a kialvatlanság, és az előbb átélt szenvedés, amit Lanie kezelése okozott neki, járult hozzá, hogy a tűréshatára végéhez ért. Érezte, hogy indulatosabb, mint amilyen szeretett volna lenni, ezért amikor kiöntötte a dühét, összeszorította a száját, nehogy olyat mondjon, amit később megbán, de néhány másodperc múlva mégis megszólalt. - Abban a hitben ringatod magad, hogy ha az eszedre hallgatsz, akkor mindig helyesen döntesz - mondta halkan. - Tévedsz, Kate! Nagyon nagyot tévedsz.

Beckett csak néhányszor látta ilyennek a férfit. Tudta, hogy igaza van abban, hogy nem beszélnek az érzéseikről, főleg ő nyílik meg nehezen, és a komoly konfliktusokat nem tudják úgy megbeszélni, hogy közben ne bántsák meg a másikat, de akkor úgy hitte, hogy ha igazán szereti a férfit, akkor nem hallgathat a szívére.

- Az a bűnöm, hogy nem asszisztálok ahhoz, hogy megölesd magad? - kérdezte éllel.

A hangsúly újabb haragot szült Castle-ben. Az előbbi, magára erőltetett nyugalom egy pillanat alatt illant el. 

- Te is tudod, hogy Tyson nem megölni akar bennünket, hanem kínozni. Játszik az érzéseinkkel és a lelkiismeretünkkel, és azt akarja elhitetni, hogy ha nem vagyunk elég okosak, akkor a mi lelkünkön szárad valaki halála, mert nem tudtuk elkapni. Addig élvezi a beteg játékát, amíg élünk. Nem voltam veszélyben az alagútban. Ha engedted volna, hogy veletek menjek, akkor még ennyire sem lettem volna.

- Tudod, hogy nem csak erről az esetről van szó - vágott vissza Beckett ösztönösen, de alig ejtette ki a szavakat, máris megbánta. Tudta, hogy olajat öntött a tűzre.

- Tudod Kate, sok dologban megváltoztam, hogy elnyerjem a szerelmedet, és amíg együtt voltunk, igyekeztem azt tenni, amit vártál tőlem. Azt hittem, a boldogságunk egy életre szól. Arról ábrándoztam, hogy együtt öregszünk meg, miközben közösen éljük át a mindennapi örömöket, győzzük le a gonoszokat, és nem történhet olyan az életünkben, amit együtt át ne tudnánk vészelni - csengtek keményen a férfi szavai. Nem kiabált, mégis egyre nagyobb súlya lett a szavainak. Egy pillanatra elhallgatott. Szeme furcsán csillogott, arcán cinikus mosoly futott át, ajka megremegett a következő szavaknál, és sütött belőle a keserűség. -  De tudod mit? Bevallom, tévedtem. Te nem hiszel kettőnkben. Nem hiszel sem bennem, sem magadban. Félsz, és a félelem vezérel. Az első próbatételnél elbuktál! Elég volt hozzá egy Jerry Tyson nevű elmebeteg felbukkanása, hogy a félelmed legyőzze a szerelmemet. Szeretsz, mégis elhagytál. Tetszik, vagy nem, ezért most már szabadon rendelkezem az életem felett, és azt teszem, ami nekem tetszik. Csak egy dolgot kérek! Tedd fel magadnak a kérdést, hogy jó-e ez így neked! De tudd, hogy nekem nem!

A férfi hangja elcsuklott az utolsó mondatoknál, és Kate biztos volt benne, hogy könnyek okozzák a kék szemek furcsa csillogását. Megdermedt testtel, döbbenten állt. Nem értette, hogyan jutottak a fél órával ezelőtti könnyed évődéstől idáig. Meglepte a férfi kirohanása, főleg, mivel az elmúlt napokban sokszor úgy viselkedett, mint a kapcsolatuk elején. Vajon a könnyedség, a humor, az incselkedés csak álca a külvilág felé? Úgy érezte, Castle átható tekintete a lelkéig ér. Torka elszorult, mellkasára mintha ólomsúly nehezedett volna. Nem tudta, mit mondhatna, amivel meggyőzhetné a férfit, így csak némán nézte, hogy Castle a karjára teríti a zakóját, és sántítva elhagyja a szobát. 

Egy perc múlva még mindig ugyanúgy állt, és próbálta rendezni a gondolatait, amikor nyílt az ajtó, és Lanie lépett be rajta. Amikor meglátta Kate arcát, nagyot sóhajtott, együtt érző arccal odalépett hozzá, megfogta a karját, és finoman leültette a vizsgálóágyra.

- Nem tudom, mit kezdjek vele, Lanie - mondta megtörten. 

- Castle-lel, vagy a döntéseddel? - húzta fel a szemöldökét az orvos.

- Egyik pillanatban megjátssza, hogy minden rendben van, aztán meg hirtelen minden fájdalmát rám zúdítja - mondta ki elmerengve gondolatait a nyomozó, mintha meg sem hallotta volna Lanie kérdését.

- Talán el kellene gondolkodnod azon, amit mondott. 

Kate csodálkozva fordult barátnője felé, hiszen Lanie nem tudhatta, miről beszélt Castle. Talán ő sem érti meg a döntését, és a férfival ért egyet?

Telefonja csengése zökkentette ki a kellemetlen gondolatból.

- Mennem kell - állt fel, amikor meglátta Ryan nevét a kijelzőn, és szinte menekülve hagyta el a vizsgálót. Nem akart Lanie-nek is magyarázkodni.

Castle idegesen túrt a hajába, miközben kibámult a taxi ablakán. Fejét a falba verte volna, ha a taxiban lett volna fal. Olyan szépen eltervezett mindent, hogy beláttassa Kate-tel a hibáját, és elég egy rosszul kezdett beszélgetés, és mindent elront. Rosszul viselte az érzéstelenítő injekciót, ami alig hatott valamit, ezért Lanie minden mozdulata közben a kínok kínját élte át, még ha nem is mutatta. A fájdalom megviselte a testét, és talán ezért reagált Kate közelségére másként, mint ahogy szerette volna. Újra a felszínre került minden sértettsége és megbántottsága, és ő nem tudott uralkodni magán. Soha nem tapasztalt magán ekkora érzelmi hullámzást, mint az elmúlt napokban. Szomorúan megingatta a fejét. Most még nehezebb helyzetbe hozta magát, mint amiben eddig volt.

- Valami baj van? - szólalt meg a taxis, aki a visszapillantó tükörből szemlélte a magába roskadt utast.

- Csak baj van - sóhajtott Castle.

- Nő van a dologban, mi? - kérdezte mindent tudó hangsúllyal a fekete férfi, aztán. mintha sorstársak lennének, megértőn magyarázni kezdett. - Tudja, én szinte minden héten kihúzom valamivel a gyufát az asszonynál. Elég egy megjegyzés, amire rosszul reagálok, máris kész a csetepaté. Magával is ilyen történt? - nézett érdeklődve a tükörbe.

- Valami olyasmi - válaszolta kelletlenül Castle, de néhány másodperc múlva a tükörből rászegeződő barna szemekbe nézett, és folytatta. - Volt egy tervem, hogyan győzzek meg valakit valamiről, de olyat mondtam, amivel csak rontottam a helyzeten.

- És? Bánja, hogy kimondta?

Castle nem válaszolt. Elgondolkodott a kérdésen. Tulajdonképpen nem is bánta. Már a phoenix-i kórházban próbálta meggyőzni Kate-t, amikor érezte a bizonytalanságát, de azóta a nő elhagyta, és ő napok óta megjátszotta, hogy jól érzi magát a bőrében, pedig ez csak álca volt. El akarta hitetni magával, hogy a terve sikerülni fog, és mindent ott folytathatnak, ahol Tyson megjelenése előtt abbahagytak, de a félelmei ott lapultak a tudata mélyén, és most a felszínre törtek.

- Nem, tulajdonképpen nem bánom - húzta szomorúan el a száját.

Amikor Beckett kilépett a liftből, és meglátta Ryan és Espo felé forduló, izgatottságot tükröző arcát, már tudta, hogy valami lényeges dolgot találtak. Még egy pillanatra felidézte Castle fájdalmas tekintetét, aztán gondolatait az üggyel kapcsolatos eddigi tényekre próbálta összpontosítani.

- Kiderítettük, ki volt valójában Helga Ormond szeretője, aki Eva Hopkins-nak adta ki magát - fogadta Ryan. Látszott rajta, hogy büszke az eredményre, ezért Beckett feltételezte, hogy hasznos lesz az információ.

- A nő igazi neve Elena Parkins, és fél évvel ezelőttig egy phoenix-i plasztikai sebész asszisztense volt - nézett izgatott várakozással Kate-re, aki kezdte gyanítani, miért olyan jelentős ez a tény, de mielőtt reagálhatott volna, Espo folytatta. - Az orvos több műhibát követett el, ezért nem praktizálhatott, de a betegei száma így sem csökkent, sőt!

- Csak nem annak az orvosnak az asszisztense volt Helga szeretője, aki Tyson-t és a hasonmását is megoperálta? - csillan fel Beckett szeme.

- Talált! - mosolyodott el Javi, és elégedetten nézett össze Ryan-nel. - Van más is - folytatta. - Az FBI végre vissza tudta követni a pénz útját! A konténertől és az ejtőernyő készítőtől már eljutottak a costa rica-i bankig, de most már azt is tudjuk, melyik bankfiókból utalták oda a pénzt. Megvan a számla utolsó háromhavi forgalma, és találtunk két készpénzfelvételt rajta. Visszakerestük a biztonsági kamerák felvételeit, és ezt találtuk - fordította Kate felé a számítógép monitorát, és megnyomta az enter billentyűt. A felvételen Helga Ormond szeretője látszott, amint nagy összegű pénzt vesz fel a bank pénztáránál, és közben idegesen körbe-körbe néz.

- Szerintünk ő Tyson társa - szólalt meg Ryan.

- Hm. Még az is lehet, hogy több mint társ. Lehet, hogy a szeretője - gondolkodott hangosan Kate, miközben érezte, ahogy a szíve egy ütemmel gyorsabbra vált. - Ha a plasztikai sebésznél találkoztak, elintézhette, hogy valaki Tyson új arcának a mását kapja, aztán Tyson arra használta, hogy készpénzt vegyen fel helyette, és hogy beférkőzzön az áldozata bizalmába. Ezt csak olyan nő hajlandó megtenni, aki ...

- halálosan szerelmes belé - fejezte be a mondatot a két fiú. 

Beckett meglepve pillantott rájuk, mire azok elnevették magukat.

- Tudod, az évek során tanultunk egy kis gondolat-befejezést tőled és Castle-től - vigyorodott el Javi, de alighogy kimondta az író nevét, tudta, hogy rosszul szólt. Beckett arca megrándult, száját összeszorította, és azonnal a monitorra fordította a tekintetét.

- Ha megtaláljuk a nőt, megtaláljuk Tyson-t - terelte vissza a beszélgetést az ügyre. - Beszélek Shaw ügynökkel. Most bebizonyíthatja az FBI, hogy mire képes - mondta, és sietve az eligazító felé indult.

Egy órával később Jordan úgy döntött, hogy amíg nem jutnak a nő nyomára, inkább induljanak haza pihenni. Este van, mindenki megfeszítetten dolgozott, fáradt, de ha nyomra bukkannak, szükség lesz a frissességükre és az erejükre. 

Ryan és Espo a lift felé tartottak, miközben mindketten Kate felé pillantottak, aki az asztalánál ült, és elmerengve nézte az előtte heverő iratot, de messziről látszott, hogy nem olvas.

- Azt hiszem, rosszabb a helyzet, mint tegnap - jegyezte meg Ryan.

- Az előbb hívott Lanie, hogy jól van-e Kate, mert szerinte csúnyán összevesztek Castle-lel.

- Hát, az alagutas akció után, nem is csodálkozom.

- Ha láttad volna Beckett-et, amikor meglátta Castle-t a tetthelyen! Hát, tesó, nem szerettem volna az írócskánk helyében lenni. Még sosem láttam Beckett-et olyan hidegnek, mint akkor. Úgy tett, mintha Castle levegő lett volna. Egyszerűen keresztülnézett rajta.

Miután a mélygarázsban elbúcsúzott egymástól a két férfi, Ryan-nek még mindig Espo szavai csengtek a fülében. Amikor kikanyarodott a parkolóból, hirtelen nem az otthona, hanem Castle lakása felé fordult. Amióta az író újra megjelent az őrsön, Ryan gyakran feledkezett rá az íróra, és akarva, akaratlanul gondolt bele, mit érzett volna, ha Jenny közvetlenül az esküvőjük előtt szakít vele. Igaz, értette Beckett logikáját, de férfiként Castle-höz húzott a szíve. Egyébként is közel állt hozzá az író gondolkodásmódja, mert őt is vonzotta minden misztikum, és mivel nem volt annyira realista, mint Beckett vagy Espo, az íróhoz hasonlóan tudott hinni a csodákban, vagy az ismeretlenben. Tudta, hogy az alagutas sztori kiverte Beckett-nél a biztosítékot, és valószínűleg ezért nem jött be egész nap a kapitányságra az író, de azt nem tudta elképzelni, hogy nem érdekelné az ügy. Biztos volt benne, hogy senki nem tájékoztatta a fejleményekről, ezért azt gondolta, majd ő megteszi. Felhívhatta volna telefonon, de a hatodik érzéke (aminek létezéséről ő és Castle is hitt) azt súgta, jobb, ha személyesen találkozik a férfival.

Martha meglepődött, amikor a késő esti látogató előtt kitárta az ajtót. Bárki másra jobban számított, mint a küszöb előtt zavartan toporgó nyomozóra, de kimondottan örült a férfi megjelenésének.

- Á, Ryan nyomozó! - derült fel, de azonnal le is hervadt arcáról a mosoly, és aggódva nézett a férfira, aki gondterhelten ráncolta a homlokát. - Valami baj van?

- Nem, nem - igyekezett gyorsan megnyugtatni az asszonyt Ryan. - Csak Castle-nek hoztam néhány új hírt.

- Remélem, jó hírek - mondta Martha, miközben beljebb tessékelte a férfit. - Bezárkózott a szobájába - sóhajtott olyan arccal, mintha ezzel pontosan jellemezné fia lelkiállapotát, miközben a hálószoba felé indult, majd bekopogott az ajtón. - Richard! Ryan nyomozó jött hozzád - nyitott be anélkül, hogy megvárta volna Castle reakcióját, nehogy ellenállásba ütközzön, aztán megvárta, míg a nyomozó belép, és diszkréten behúzta az ajtót.

- Ryan? - ütközött meg a késői vendég megjelenésén Castle, és feljebb tolta magát az ágyban. Jóban voltak, de talán soha nem kereste fel csak úgy a férfi.

- Bocs, hogy így rád támadtam - feszengett a nyomozó az ajtóban toporogva, miközben végigfuttatta tekintetét az írón. Castle a magasra polcolt párnáknak dőlve ült az ágyban, bordó, V-nyakú pólóban és egy sötétkék pamut térdnadrágban, ölében a laptopjával. A hófehér huzatú paplan alól kilógott a gézzel vastagon átkötött sérült lába. - Ma nem voltál benn a kapitányságon ... gondolom, ezért - mutatott a kötésre, de tekintete kérdőn fürkészte Castle arcát.

- Van vele egy kis gond - tért ki a fel nem tett kérdés elől, de Ryan figyelmét nem kerülte el, hogy a tekintete mennyire elkomorult, arca megrándult, és zavarában nyelt egyet. - Van valami új fejlemény? - próbálta elterelni a témát.

Ryan bólintott, aztán beszámolt Eva Hopkins valódi személyiségéről, a plasztikai műtéteknél játszott szerepéről, a bank biztonsági felvételéről, és a feltételezésükről, hogy a nő Tyson szeretője lehet.

- Ha megtaláljuk a nőt, elvezethet bennünket Tyson-hoz - vonta le a következtetést Castle, Ryan pedig mosolyogva bólintott. Ha másért nem is, már azért érdemes volt eljönnie, hogy lássa az író szemének izgatott csillogását, ami jelezte, hogy sikerült felkeltenie az érdeklődését.

- Igen. Az FBI már ráállt a keresésre, mi meg kaptunk egy szabad éjszakát - sóhajtotta fáradtan. - Beckett is rettentő megviseltnek tűnik, jól jön neki egy kis pihenés. Amikor visszajött Lanie-től, olyan volt, mint akibe hálni jár a lélek - mondta mintegy mellékesen, persze nem minden hátsó szándék nélkül. Attól a pillanattól fogva, hogy rájött, Beckett és Castle egy párt alkotnak, örömmel töltötte el a boldogságuk, ezért rossz érzés volt látnia a szenvedésüket. Tudta ugyan, hogy nincs joga beleszólni az életükbe, és nem is akart, mégis úgy érezte, segítenie kell felnyitni a szemüket, mert ez a két ember megérdemli azt a boldogságot, amit ő Jenny-vel és a kis Sara Grace-szel él át.

Castle lesütött szemmel hallgatott, és azon tűnődött, vajon Kevin valóban célozgatni próbál valamire, vagy véletlenül említi Kate-t. Soha nem tapasztalta, hogy akár csak egy célzást is tegyen a magánéletükre, most mégis olyan érzése volt, mintha ki akarná tapogatózni, mi is van közte és Kate között.

- Megterhelő ez az ügy - szólalt meg sokára.

- És te? Jól vagy? - kérdezte Ryan, miközben kék szemeivel ártatlanul nézett az íróra.

- Mire akarsz kilyukadni? - húzta össze gyanakodva a szemöldökét Castle.

- Én? Semmire - tárta szét a karját, de amikor Castle megrovó tekintettel oldalra billentette a fejét, nagyot sóhajtva megadta magát. - A barátaim vagytok, és egyre nehezebben viselem, amit egymással műveltek.

- Úgy érted, amit Kate művel velem - helyesbített dacosan Castle.

Kevin néhány másodpercig hallgatott aztán döntött, és belekezdett.

- Amikor Jenny először érezte meg, hogy milyen veszélyes a munkám, megrémült, aztán elfogadta, hogy ez az életem, így érzem teljes embernek magam. Sara Grace születésekor olyan félelmet élt át, mint még soha, mégsem kérte, hogy helyeztessem magam veszélytelenebb munkakörbe, vagy adjam fel a hivatásomat. Hálás vagyok neki ezért, és végtelenül tisztelem. De az is megtörténhet, hogy egyszer egy elmebeteg gyilkos őt, vagy Sara Grace-t  akarja felhasználni, hogy bosszút álljon azért, mert rács mögé juttattam. - Egy pillanatra elhallgatott. Ha erre a lehetőségre gondolt, mindig felszínre került a rettegése. Vett egy nagy levegőt, és halkan, de nagyon komolyan folytatta. - Mindketten megtanultuk a tudatalattink legrejtettebb zugába száműzni a félelmet, és örömmel megélni minden pillanatot, amit együtt tölthetünk.

Castle döbbenten hallgatta a nyomozó őszinte kitárulkozását. Soha nem beszélt ilyen személyes dolgokról, és az érzéseiről, bár mindig érezte, hogy több közös vonás van bennük, mint azt bárki hinné. Az egyik az érzékenységük, a másik a csodákba és a logikával megmagyarázhatatlan dolgokban való hitük. 

- Nem én vagyok az, aki nem tudja legyőzni a félelmét - mondta, mivel pontosan értette, hogy Ryan párhuzamot vont a saját élete, valamint az ő és Kate helyzete között, de nem értette, mire akar kilyukadni.

-  Ha Jenny egy nap kitalálná, hogy laikusként minden nap bejár az őrsre, részt vesz a nyomozásokban és az akciókban ... hát, tudod, azt nem tudnám elfogadni. Rettegnék, hogy egy eltévedt golyó megöli.

- Nem ... nem értelek - húzta össze a szemöldökét Castle értetlenül, hiszen Kate azzal a félelemmel már rég megbirkózott, hogy az akciók során baj érheti.

- Csak azt akarom mondani, hogy egy félelmet el tudok viselni, de kettőt lehet, hogy nem tudnék - mondta halkan, aztán összeráncolta a homlokát, és jelentőségteljesen Castle szemébe nézett.

- Úgy érted, Kate-nek túl sok ez egyszerre?

- Én csak magamról beszéltem - húzta fel a vállát Ryan, mintha nem értené, miről beszél Castle, de a szemei igencsak beszédesek voltak. - Nekem kellene egy kis idő, hogy mérlegeljem a dolgokat, és más szemmel nézzek a félelmeimre - mondta, aztán gyorsan az órájára pillantott, és felállt. Úgy gondolta, veszélyes lenne jobban belemerülni a témába. Nem akarta veszélyeztetni a barátságát az íróval, sem a kéretlen tanácsadó szerepében nem akart tetszelegni, csak azt akarta, hogy Castle értse meg Beckett érzéseit, és legyen vele türelmes. - Jenny mérges lesz, ha lekésem a vacsorát - mondta, miközben az ajtó felé lépett, de meg is torpant, mert megszólalt a telefonja. Örült, hogy a hívás megakadályozta Castle-t abban, hogy újabb kérdést tegyen fel. Füléhez emelte a készüléket, és minden figyelmét Espo szavainak szentelte. Lassan Castle felé fordult.

- Megtalálták Eva Hopkins, azaz Elena Parkins lakhelyét - mondta izgatottan. - Már úton vannak a megfigyelő egységek. Mennem kell.

Miután Ryan hosszas vacillálás után elárulta a címet, és elrohant, Castle óvatosan kikászálódott az ágyból, és a dolgozószobájába sántikált. A Lanie által beadott érzéstelenítő hatása már a múlté volt, ezért a megbolygatott seb minden lépésnél úgy fájt, mintha kést forgatnának benne. Bekapcsolta az okostábláját, és néhány érintés után már árgus szemekkel nézte New York részletes térképét. Az utcák bonyolult szövevényében különböző színű vonalak jelezték Tyson mozgását. A kölcsönzött Toyota Prius útvonalát, az utcákat, ahol a térfigyelő kamerák képei szerint felbukkant a fagyis autó, a bank, ahol Tyson a pénzügyeit bonyolította, az alagút, és most bejelölte Eva Hopkins lakását is. Miközben olyan helyet keresett, ami mindezek metszetében van, vagy olyan helyen, ahonnan ezek a területek könnyen elérhetők, Ryan szavai jártak a fejében. Várnia kellene? De meddig? Kate megbirkózna egyedül is a féltésével? Vagy esélye sincs rá? Vajon mire akart Kevin kilyukadni? Lehet, hogy csak arra akart rávilágítani, hogy milyen nehéz súlyt cipel Kate?

Nyögött egyet, ahogy a combjába belehasított a fájdalom, ami kizökkentette a kínzó gondolatokból, és újra a térképre terelte a figyelmét. Sorban érintette meg a hotelokat és motelokat jelző kék jeleket. Tekintetével az olcsó szállásokat kereste, ahol könnyedén el lehet vegyülni, senki nem kér valódi iratokat, és könnyű álnéven bejelentkezni, amikor meglátott egy négyemeletes hotelt. Pislantott egyet, mintha nem akarna hinni a szemének.

Kate egy jelzés nélküli rendőrségi Fordban ült alig száz méterre az ál Eva Hopkins lakásának bejáratától. Az utcai lámpa jól megvilágította az ajtót. Túlságosan is jól.

- Ha szerencsénk lesz, és itt van a nő, előbb-utóbb el fog menni Tyson-hoz - mondta Espo, aztán egy jókora falatot harapott a szendvicséből.

- Ha szerencsénk lesz - ismételte a férfi szavait hitetlenkedve Beckett. - Nem tetszik ez nekem. Túl könnyen megtalálta a nő lakását az FBI. Tyson nem hagy ilyen nyomot. - Gyanakodva nézett ki a szélvédőn, és azon töprengett, nem egy csapda áldozataivá fognak-e válni, de semmi szokatlant nem látott. Soha nem szerette az unalmas, órákig, vagy esetleg  napokig tartó várakozást, ezért bosszúsan dőlt hátra az ülésben, és hogy valamivel szórakoztassa magát, kihúzta az ajtó tárolórekeszébe tett térképet. Néhány percig elmerengve nézegette az utcákat, miközben magában felidézte az FBI tábláján megjelenített műholdas képet, amin bejelölték Tyson mozgását, aztán elővett egy tollat a kesztyűtartóból.

- Mit csinálsz? - kérdezte két falat között Espo.

- Csak megnézem, melyik városrész van a legközelebb Tyson mozgásteréhez. Talán azon a környéken szált meg egy olcsó, lepukkant hotelben, ahol nem kérnek iratokat a bejelentkezéshez - mondta elgondolkodva, miközben bekarikázott egy területet a térképen, aztán elővette a telefonját. Miközben a bejelölt utcákban található szállásokat kereste az interneten, időnként felpillantott a megfigyelt lakásbejáratra, de minden csendes volt, csak egy fekete macska futott át az úttesten. Ahogy újra az iphone kijelzőjére nézett, nagyot dobbant a szíve. Olyan hosszú ideig bámulta a nem éppen bizalomgerjesztő hotel honlapján megjelenő képet, hogy Javi észrevette a dermedtségét.

- Találtál valamit? - kérdezte, bár Beckett arca elárulta a választ. A nő nem szólt, csak felé fordította a kijelzőt. - Ó! Hotel RC? - kérdezte szemöldökét ráncolva, amikor meglátta a négyemeletes épület tetején a hatalmas, kivilágított feliratot.

Kate feljebb tolta a képet, így már látható volt a hotel teljes neve: Royal Castle. 

- Hát, nem éppen egy kastély - húzta el a száját a férfi az ütött-kopott épületet látva. - Gondolod, hogy köze lehet Tyson-hoz?

Kate újra a térképre nézett, mielőtt válaszolt volna.

- Minden olyan utcához közel van, ahol felbukkant - mondta bizonytalanul.

- Kérdezd meg Shaw ügynököt, beleillik-e Tyson profiljába, hogy itt vegyen ki szobát!

Beckett bólintott, és az ügynököt tárcsázta, aztán amikor meghallotta Jordan komoly hangját, beszámolt neki a felfedezéséről. Amikor befejezte a gondolatot, csend lett a vonal túlsó végén, és már kezdte magát átkozni, hogy a megérzéseire hagyatkozott a tények helyett, amikor az ügynök megszólalt.

- Mivel Jerry Tyson ezt az egész ügyet játéknak tekinti, és folyamatosan nyomokat, jeleket hagy, hogy elhitesse velünk, hogy elkaphatjuk, elképzelhető, hogy felhasználja a Castle nevű hotelt a terve megvalósításához. A Hotel RC beleillik a profilba. Azt nem hiszem, hogy ott szállna meg, mert az túl egyértelmű lenne, de lehet, hogy valamiért oda akar terelni bennünket.

- Például hagy ott egy üzenetet - fejezte be a gondolatot Beckett.

- Igen. Egyre bátrabb, egyre közelebb enged magához. Az izgatja, hogy az ő akarata érvényesül, és mindig egy lépéssel előttünk jár.

- Azaz úgy ugrálunk, ahogy ő fütyül - jegyezte meg keserűen.

- Egyelőre - ismerte el Jordan, aztán magabiztosan folytatta. - Minél merészebb, annál biztosabb, hogy hibázik. Talán éppen most. Összeállítok egy csapatot, és egy óra múlva indítjuk az akciót. Maga velünk jön! - jelentette ki ellentmondást nem tűrőn.

Beckett még meghallgatta az utasításokat, aztán letette a készüléket, és Espo-ra nézett. A férfi megcsóválta a fejét. 

- Nincs igazság! Én maradjak az unalmas megfigyelőhelyen, te meg vegyél részt egy veszélyes akcióban? - méltatlankodott dühösen, aztán komolyan folytatta. - Nem szeretem, ha az FBI embereivel vagy. Mi ismerjük egymás gondolatát, értünk egy tekintetből is, tudunk vigyázni egymásra. Nekem is ott a helyem! 

- A parancs egyértelmű volt Javi. A megfigyelést nem lehet felfüggeszteni csak azért, mert nekem van egy őrült ötletem. Különben is, te jobban bírod az unalmas várakozást, mint én, az FBI emberei pedig jól képzett profik, tehát nem lesz semmi baj - próbálta meggyőzni a nyomozót, bár az igazat megvallva, ő sem szeretett idegenekkel végrehajtani egy akciót. Nem érezte biztonságban magát.

Castle tudta, hogy őrültség, amire készül, de mintha valami láthatatlan erő kényszerítette volna, hogy az éjszaka kellős közepén útnak induljon. Még bekapott két fájdalomcsillapítót, hogy könnyebben koncentráljon, és ne vonja el figyelmét minden lépésnél a combjába hasító fájdalom, aztán halkan kilépett az ajtón. A taxi már várta. A fáradt tekintetű sofőr unottan fordult hátra, de amikor bediktálta a címet, meglepetés csillant a szemében.

- Biztos, hogy oda akar menni ilyenkor? Nem valami biztonságos környék egy ilyen jól öltözött, magányos férfinak - jegyezte meg, miközben vizenyős, kék szemeivel végigmérte az utasát.

- Miért, talán megerőszakolnak? - nevette el magát feszengve Castle.

- Hát, most nevet ezen, de ha tudná, mi minden megtörtént már azon a környéken, még nappal sem menne oda egyedül - mondta tudálékosan a férfi. - A maga helyében levenném azt a drága órát a kezemről, összekócolnám a jól fésült hajamat, és kicsit bepiszkolnám a ruhámat és a cipőmet - adta a kéretlen tanácsot. - Ja, és véletlenül sem nézegetném a telefonomat!

- Kösz a tanácsot, de nem félek - mondta magabiztosságot színlelve.

A sofőr csak megvonta a vállát, és nem szólt többet, Castle pedig hálás volt, hogy nem rémítgeti tovább. Így is tisztában volt vele, hogy őrültséget csinál. Már akkor rossz érzése volt, amikor meglátta a monogramjával megegyező nevű hotelt, amikor pedig rájött, hogy a C-beű a Castle rövidítése, a szívverés is megállt egy pillanatra. Percekig fogta a telefont, és hol Beckett mosolygós képét, hol Shaw ügynök nevét nézte meredten a kijelzőn, végül egyiküket sem hívta. Azok után, hogy elmondta Kate-nek Tyson üzenetének megfejtését, és a nő mégsem vitte magával az alagútba, feltételezte, hogy most is kihagyná az akcióból, Shaw ügynök előtt pedig nem akart égni, ha a megérzése tévútra vezeti, ráadásul az FBI még annyira sem szívlelte a civileket egy akcióban, mint a rendőrség. Megtapogatta a belső zsebébe tett képet, amit Tyson-ról készült fantomkép alapján olyan kiválóan digitalizált Tory, hogy teljesen olyan volt, mint egy valódi fénykép. Kicsit körbeszaglászik, érdeklődik a portástól, vagy néhány hajléktalantól, és eljön. Mi baja lehet? Az órájára pillantott, aztán kezét az ölébe téve észrevétlenül kicsatolta, a zakója zsebébe csúsztatta, és lopva a sofőrre nézett. Talán igaza van a férfinak, és jó lesz, ha nem néz ki olyan gazdagnak, mint amilyen. 

Egy óra múlva a taxi megállt a Royal Castle hotellal szemben. Castle kíváncsian kémlelt körbe az autó ablakán keresztül a kihaltnak tőnő utcán, ahol csak néhány hajléktalant látott a fal tövében ülni, és pár férfi sietett behúzott nyakkal éjszakai célja felé. Jókora borravalót nyújtott a sofőr felé.

- Itt várjon meg! Tíz perc, és itt leszek.

- Az kizárt, hogy én itt ácsorogjak - tolta vissza a felé nyújtott pénzt a férfi, és határozottan megrázta a fejét. - Mire maga visszajön, nem lesz kereke az autómnak.

- Tőlük fél? - húzta fel a szemöldökét Castle, és kissé gúnyos mosollyal a szája sarkában a két szánalmasan kinéző, ápolatlan, koszos, legyengült hajléktalan férfi felé biccentett.

- Ha akarja, visszajövök, de itt nem várakozok - jelentette ki.

- Rendben, akkor ... legyen fél óra - sóhajtott Castle, miközben arra gondolt, nagyobb biztonságban érezte volna magát, ha a taxi ott áll a sarkon, és bármikor leléphet, másrészt viszont megnyugtatta a tudat, hogy még nem volt olyan helyzetben, amiből a jó beszélőkéjével ki ne vágta volna magát.

Becsapta a kocsi ajtaját, és nézte, ahogy az olyan gyorsan száguldott el, hogy nyomot hagytak a kerekei az aszfalton. A szokásos mozdulattal beletúrt a hajába, de félúton megállt a keze, és ahelyett, hogy oldalra simította volna az engedetlenül előrehulló hajszálakat, inkább összeborzolta őket. Körülnézett, de nem látott egy veszélyesnek tűnő alakot sem, ezért megkönnyebbülve fújta ki a levegőt, és elindult a Royal Castle hotel felé. Ritkán találkozni olyan ellentmondással, mint amekkora az épület, és a hangzatos neve között volt. Az egyszerű kocka alak, málladozó vakolat, a földszinti nyílászárókon feszülő rácsok, a piszok és a szemét minden volt, csak nem királyi, és sok mindenre emlékeztette Castle-t, csak kastélyra nem. Amikor lenyomta a kilincset, és megérezte a ragadós koszt a tenyerén, arra gondolt, el ne felejtse lefertőtleníteni a kezét, ha hazaér. A ráccsal leválasztott recepciós pult mögött egy, az ötvenes éveiben járó, kövér férfi ült, feje hátranyeklett a székben, és ütemesen horkolva aludt, izzadt pólóján ételmaradék éktelenkedett, ami az előtte heverő, félig megevett hamburgerből származhatott.

- Khm, khm - köszörülgette egyre hangosabban a torkát Castle.

- Mi-mit akar? - morgott az álmából felriasztott férfi barátságtalanul. - Nincs üres szoba. Bár, szerintem maga eltévesztette a házszámot - mérte végig az írót.

- Nem szobát akarok, csak érdekelne, látta-e ezt a férfit? - húzta megnyerő mosolyra a száját Castle, miközben egy százdollárost csúsztatott Tyson képével együtt a férfi elé, aki mintha csak valami felesleges papírfecni lenne, egy mozdulattal lesöpörte a pénzt a képről, és zsebre tette.

- Hm ...  - mosolyodott el gúnyosan, amikor a képre pillantott, aztán apró malacszemeivel kérdőn az íróra nézett. - Maga valami Roger vagy Ronald Castle?

- Richard - javította ki bosszúsan a férfit az író. - Ha szokott volna olvasni, tudná - tette hozzá halkan morogva, aztán próbálta visszaterelni a portás figyelmét a képre, ezért az ujjával rábökött. - Szóval, ismeri? Itt lakik?

- Nem lakott itt sosem, de ... - hagyta nyitva a mondat végét, és várakozón meredt Castle-re, aki értve a tekintetből, még egy százast húzott elő, de amikor a férfi elvette volna, megszorította a pénzt, jelezve, hogy csak az információért cserébe adja oda.

- Nem lakik itt a manus, de már láttam - kezdte, mire Castle elengedte a pénzt, ami egy szempillantás alatt eltűnt a portás zsebében. - Néhány napja volt itt, és azt mondta, keresni fogja őt egy jól öltözött negyvenes férfi, akit úgy hívnak, mint a hotelt. Szóval, Castle, csak a keresztnévre nem emlékeztem pontosan. Adott ötven dolcsit, ha átadok magának egy üzenetet.

- Megbízott magában? - csodálkozott rá Castle.

- Hát, azt is mondta, ha ügyes vagyok, lenyúlhatok magától még kétszer annyit - vigyorodott el gúnyosan, amitől előbukkantak szuvas fogai. - Nagyon is ügyes voltam, mert nem száz, hanem kétszáz dollárt kerestem egy perc alatt.

Castle szeme összeszűkült mérgében, de nem reagált a gúnyolódásra.

- Mi az üzenet? - húzódott kicsit messzebb, hogy ne érezze a férfi leheletéből áradó sörszagot.

- Hol van a nő?

- Milyen nő? - ráncolta a homlokát az író egyre türelmetlenebbül.

- Azt mondta a pasas, - intett fejével Tyson képe felé - hogy lesz magával egy gyönyörű nyomozónő.

Castle nyelt egyet. Száguldoztak a gondolatai. Megpróbálja kiszedni a férfiból Tyson üzenetét, vagy szóljon Beckett-nek? Mindenképpen meg kell vele osztania az információt, és akkor úgyis kiderül, hogy egyedül járt itt, de legalább négyszemközt zúdíthatja rá a dühét a nő, nem pedig itt a portás előtt, ha ugyan nem megint azt csinálja vele Kate, mint az alagútban. Egy próbát megér - gondolta, ezért a zsebébe nyúlt még egy százdollárosért, miközben elővette legmegnyerőbb, közvetlen modorát, és a pénzzel a kezében, bizalmasan közel hajolt a férfihoz.

- Ő most nem tud itt lenni. Tudja, hogy van ez a nőknél a nehéz napjaikon - vágott egy lemondó grimaszt. - Megbolondulnak a hormonjaik, és képesek minden apróságon összeveszni. Én csak egy jó hamburgert akartam enni, és egy sört inni miközben a meccset nézem a tévében, erre a fejemhez vágta, hogy nem foglalkozom vele, teljesen elhanyagolom, meg hasonlók, a végén úgy állt bosszút, hogy nem volt hajlandó eljönni velem - mondta felháborodva. Feltételezte, ha egy olyan házastársi veszekedést mesél el, ami mindennapos lehet a portás életében, megnyeri a bizalmát. A férfi együtt érzőn bólogatott, miközben szemével kitartóan követte az élénken gesztikuláló író kezében ide-oda mozgó pénzt.

- Ja. Ez nálunk is mindennapos - legyintett. - Azért vállaltam el az éjszakai műszakot, hogy addig is nyugalmam legyen - morogta, aztán a mögötte levő szekrény fiókjából kihúzott egy levelet, és Castle felé tartotta. Egy másodperc múlva a boríték és a pénz gazdát cserélt, és Castle elégedett mosollyal a szája sarkában kilépett az utcára.

A bejárat előtti lámpa nem világított, sőt a mellet levő sem, ezért kicsit messzebb sietett, hogy a fénynél elolvassa Tyson üzenetét. Nem akarta a portás előtt kinyitni a borítékot, mert valami tárgyat érzett benne. Élénk képzelete mindenféle lehetőséget vetített elé, a levágott fültől kezdve az anthrax-ig, bár ez utóbbit nem tartotta valószínűnek. Amikor végre a lámpa alá ért, vett egy nagy levegőt, és megpróbálta óvatosan, a ragasztás mentén kinyitni a borítékot. A kíváncsiságtól és az izgalomtól zakatolt a szíve, és annyira lekötötte a figyelmét, hogy megakadályozza keze remegését, hogy észre sem vette a hotel melletti sikátor sötétjéből előbukkanó árnyakat.

Az öt suhanc halkan közeledett rég kiszemelt áldozatuk felé. Nem lehettek idősebbek tizenhét, tizennyolc évesnél, csak az elöl haladó társuk látszott húsznál többnek, akinek még a mozgásából is látszott, hogy ő tölti be a főnök szerepét. Fekete, szegecsekkel kivert bőrszerkójukban beleolvadtak az éjszaka sötétjébe, gumitalpú bakancsukban hangtalanul surranva haladtak a hotel magas falának árnyékában.

Castle mozdulatlanná dermedt, amikor a kezében tartott borítékra hirtelen egy árnyék vetült. Ekkor érezte meg, hogy nincs egyedül. Anélkül, hogy megmozdult volna, felnézett, és amikor szembe találta magát két fenyegetően felé lépő, kaján tekintetű fiúval, érezte, hogy már nemcsak az izgalomtól dübörög a szíve. Kényszeredetten elmosolyodott, mintha abban reménykedne, hogy a barátságos gesztusra hasonlóan reagál a két suhanc, de a biztonság kedvéért hátralépett. Ekkor vette észre, hogy mögötte is állnak, és az öt fiú teljesen körbevette. 

- Nézzék, fiúk, ez ... ez nem jó ötlet - próbált valami meggyőző indokot keresni, miért is ne rabolják ki, miközben tekintete végigszáguldott a fiatal arcokon. Azt azonnal megállapította, hogy ugyanahhoz a bandához tartoznak, mert mindegyikükre egy kígyót tetováltak a jobb fülük alá, egyforma, oldalt felnyírt, a fejtetőn hosszúra hagyott frizurát viseltek, és szemöldök piercingjük is az együvé tartozást fejezte ki. Azonnal kiszúrta, ki a falkavezér, így hozzá intézte a szavait. - Egyezzünk meg! Én nem bántom magokat, és maguk sem engem.

- Hallod ez, Hank? - röhögte el magát az egyik fiú gúnyosan, és a bandafőnökre nézett.

- Miből gondolja, hogy bántani akarjuk? - lépett közelebb Castle-hez Hank, és megvetően végigmérte az írót. - Maga csak támogatja a környék szegény sorsú fiataljait egy kis pénzzel, meg olyan értékekkel, mint egy óra, telefon, meg hasonlók. Mert ugye, mi másért jönne egy ilyen környékre egy gazdag ember?

- Én sem voltam mindig gazdag - jegyezte meg Castle - de ha hittem magamban, és meg tudtam valósítani az álmaimat. Tudják író vagyok, és a mostani regényemhez akarok adatokat gyűjteni, mert a cselekmény egyik szála az, hogy fiatal bandatagok akarnak jó útra térni, és kitörni a szegénységből - próbálkozott az oly sokszor bevált szöveggel, de a felcsillanó tekintetek helyett csak meglepettséget és gúnyt látott a szemekben.

Hank gúnyos mosolyra húzta a száját.

- Ilyen dumával sem jött még senki! Ügyes, de nem veszem be - közölte.

A sarkon befordult egy autó, és hirtelen a kocsi fénycsóvájába kerültek. Castle reménykedve hunyorgott, hátha a taxija ért vissza, de az ütött-kopott Ford motorja felbőgött, és elhúzott mellettük.

- Itt túl feltűnő helyen vagyunk - intett a fejével az egyik sötét mellékutca felé Hank, mire a négy fiú lökdösni kezdte Castle, akinek egy pillanatig megfordult a fejében, hogy ellenállást tanúsít, és felveszi a suhancokkal a harcot, de amint meghallotta a rugós kés jellegzetes kattanását, ahogy a rugó kilöki a pengét, azonnal elvetette az ötletet. 

- Na de fiúk! - próbálkozott újra a szavak erejével. - Csak nem azt akarjátok elhitetni velem, hogy ez az élet az álmotok? Hogy így akartok kitörni a szegénységből? Néhány dolcsiért, egy-egy óráért meg telefonért kockáztatjátok a jövőtöket? Hank, neked mi az álmod? - nézett érdeklődve a fiatalember szemébe. Látta, hogy a fiú elkomolyodik, mintha azon töprengene, valóban jó úton jár-e, és már nyitotta a száját, hogy válaszoljon, amikor a mellette álló szószátyár társa újra elröhögte magát.

- Tudja, mi az álmunk? Hogy megleckéztessük az ilyen beképzelt majmokat, mint maga, hogy megtudják, nem az övék a világ! Igaz, Hank? - fordult megerősítést várva a bandavezérhez.

Hank végignézett a társain, akik úgy tekintettek rá, mint egy istenre, aztán keserű mosoly jelent meg a szája sarkában, és bólintott. Néhány másodpercig farkasszemet nézett Castle-lel, aki még mindig arra várt, hogy a fiú bevallja, nem ezt az életet képzelte el, és egészen másra vágyik, de Hank engedett a hiúságának, és folytatta azt a szerepet, amiben fontosnak érezhette magát.

- Sok a duma! Emelje fel a kezét, ti meg ürítsétek ki a zsebeit! - mondta érzéketlen, kemény hangon.

Castle segítséget remélve körbenézett, de a kihalt, keskeny utcán egy lélek sem járt, a fiúk pedig egy lépést közelítettek felé, így nemcsak zsákmányra éhes tekintetüket láthatta, hanem a holdfényben megcsillanó késpengéket is.

- Oké, oké! - emelte magasba megadóan a kezét a benne tartott borítékkal együtt. Miközben minden zsebét végigtapogatták, és elvették mindenét, száguldoztak a gondolatai: milyen igaza volt a taxisnak; mit fog ezért kapni Beckett-től, ha egyáltalán túléli; telefon nélkül nem tud értesíteni senkit, hogy hol van, és Tyson üzenetéről sem. Már csak abban reménykedett, hogy ép bőrrel megússza a kalandot, és hogy visszajön érte a taxis.

- A borítékot is - utasította a többieket Hank, aki csak nézte, amíg a többiek megszabadították az írót az értékeitől. - Fontos lehet, ha idáig eljött érte.

Castle most rémült meg igazán. Ha elveszik tőle Tyson üzenetét, akkor esélyük sem lesz elfogni, és újra ölni fog, arra nem is akart gondolni, mit fog ehhez az egész sztorihoz szólni Beckett, Gates kapitány és az FBI.

- Ez ...  ez csak egy üzenet. Nincs benne pénz - próbálta bizonygatni, és olyan magasra tartotta a borítékot, amennyire csak tudta, de az egyik fiú felugrott, elkapta a szélét, mire a papír reccsenve repedt el, és a tartalma koppanva ért földet. 

Castle csak annyit látott a sötétben, hogy egy papírba csomagolt lapos tárgy esett ki a borítékból. Ösztönösen megpróbált utána nyúlni, és visszaszerezni, de arra nem számított, hogy kap egy jobb horgot a gyomrára a legmagasabb és legerősebbnek tűnő fiútól. A fájdalom és a hányinger ezredmásodpercek alatt elárasztotta a testét, és úgy csuklott össze, mint egy rongybaba. Előregörnyedve térdelt a földön, kezét a hasára szorítva próbált oxigénhez jutni, de amíg az ütéstől görcsbe rándult izmai el nem ernyedtek, képtelen volt levegőt venni. Egy ideig nem tudott másra figyelni, mint a lélegzésre, és hogy legyőzze a hányingerét. Mire feleszmélt, Hank már mellette állt, kezében forgatta a földről felvett tárgyat.

- Egy kis tábla keserű csoki? - kérdezte csodálkozva, és leguggolt az író mellé. - Ezért verette meg magát?

- Nem tudtam, mi van benne - nyögte őszintén, így legalább nem nézik teljesen hülyének, hogy egy semmiségért kockáztatta az életét.

- Legyen ez a fájdalomdíj - dobta Castle elé a csokoládét Hank, aztán felállt, és intett a fiúknak. - A zakója szép darab, jól el lehet adni, ő meg nem fog megfagyni nélküle - mondta, mire a többiek már ráncigálták is le a ruhadarabot a még mindig szenvedő férfiról.

- A cipője is drága, puha bőrből készült - szólalt meg a nagydarab fiú, és érdeklődve méregette, mi lehet még értékes az áldozatukon.

Castle úgy érezte, már csak a csoda segíthet rajta, amikor halk surrogásra lettek figyelmesek. A sötét sikátor elejét még megvilágították a hotel utcájának lámpái, de most egymás után suhantak keresztül az árnyékok a derengő fényű területen, jelezve, hogy egymást követő autók haladnak lépésben. 

- Franky! Nézd meg, mi az! - parancsolta a fecsegő társának Hank, mire a vékonydongájú fiú az utca végéhez futott, de alig pillantott körbe, már rohant is vissza. 

- Valami razzia van! Szerintem itt az FBI! - lihegte ijedten.

- Tűnés! - kapcsolt azonnal Hank. Nem kellett kétszer mondania, néhány másodperc múlva olyan gyorsan felszívódtak a sötétben, mint ahogy felbukkantak.

Castle döbbenten gondolt arra, hogy ha Beckett is úgy gondolkodott, mint ő, akkor az FBI éppen egy rajtaütésre készül a hotelben. Fogalma sem volt, mi lesz a következménye, ha kiderül, hogy megelőzte őket, de nem tehetett mást, mint hogy felfedi magát, mielőtt lerohanják az épületet. Felvette a földön heverő csokoládét, és megforgatta a kezében. Miért küldött nekik Tyason egy csokit? A csomagoláson csak annyi állt, hogy kilencven százalék kakaót tartalmazó keserű csokoládé, és szép, kalligrafikus betűkkel a fantázia név: Eva. Vajon Eva Hopkins-ra akart utalni? Nem volt ideje a megoldáson töprengeni, ezért nagyot nyögve felállt, és a gyomrára szorított kézzel elindult az utca vége felé. Remélte, hogy téved, és az FBI valami más ügy miatt szállt ki, és nem a hotelt rohanják le, de amikor kiért a sikátorból, már tudta, hogy elkésett. Megtorpant, és mozdulatlanná dermedve nézte, ahogy a kommandós egység körbeveszi a hotelt, miközben egy csapat FBI ügynök tűnik el a bejárati ajtó mögött. Szeme villámként cikázott a messziről hasonló alakok között, amíg fel nem fedezte Beckett sudár alakját. Messze voltak tőle, így esélye sem volt szólni, hogy felesleges átkutatni az épületet, mert Tyson nincs ott, az üzenetét pedig már ő átvette, ezért viszalépett az árnyékba, és nagyot sóhajtva a falnak dőlt. A lehetőségeit latolgatta, aztán döntött. Jobb lesz, ha eltűnik, és majd csak akkor jelentkezik a kapitányságon, amikor már lefújták az akciót. A portás úgyis el fogja mesélni, hogy ott járt, de szerette volna, ha megússza a nyilvános letolást itt az összes ügynök előtt. Körbenézett, de a taxinak még nyoma sem volt. Előhúzta a csokoládét a zsebéből, és elgondolkodva forgatta az ujjai között. Egy keserű édesség. Mintha azt sugározná, hogy semmi nem az, aminek látszik. Eva - ejtette i hangosan a csomagolásra írt nevet. Tyson még azelőtt átadta a borítékot a portásnak, hogy a fiúk rájöttek volna Eva Hopkins igazi kilétének, tehát lehet, hogy Tyson a névvel akarta őket a nő nyomára vezetni. Ha így van, akkor lehet, hogy Eva feltétel nélkül szerelmes a sorozatgyilkosba, de az lelketlenül a saját céljaira használja, és oda dobja nekik csalinak. Gyanúsan nehéznek találta a kis tábla csokoládét. Engedett a kíváncsiságának, lehúzta  a papírt, és óvatosan széthajtogatta az alufóliát. Úgy érezte, mintha kétszer olyan súlyos lenne, mint egy ekkora méretű csokoládé, ezért megszagolta, de semmi különöset nem érzett, csak az tűnt fel neki, hogy a felszíne teljesen sima, nincs rajta semmilyen rovátka, minta, vagy a márkára utaló belenyomott jel, mint a többi édességen. Az jutott eszébe, hogy pont úgy néz ki, mint amikor Alexis csokija megolvadt a melegben, és újra megdermedt, amikor betették a hűtőbe. Talán ezt is megolvasztották? De miért? Talán ... Megfogta a két szélét, és kettétörte. Elégedetten nézett a földre pottyanó kulcsra.

- Nocsak, nocsak! Mi rejtőzhet egy csokoládéban? - hajolt le a kis fémdarabért. Biztos volt benne, hogy egy lakás biztonsági zárjához tartozik. Már csak arra kell rájönniük, hol van a kulcshoz tartozó zár.

A percek óráknak tűntek, amíg a taxira várt. Kezdett kételkedni benne, hogy visszajön-e érte a sofőr, amikor végre feltűnt az utca másik oldalán, a hotel bejáratával szemben egy sárga taxi, de amikor lassított, kilépett egy golyóálló mellényes ügynök, a kocsihoz lépett, és mondott valamit a sofőrnek. Castle már csak annyit látott, hogy a taxi megfordul, és olyan gyorsan eltűnik a sötétben, mint amilyen gyorsan jött.  A falnak dőlt, és a fejét hátra vetve, kétszer a falnak ütötte. Dühös volt. Hogyan keveredhetett ebbe a helyzetbe? Telefonja nincs, pénze nincs, de még a zakóját is elvitték, nála van ellenben Tyson üzenete, egy Eva feliratú csokis papír és egy lakáskulcs. Még azt sem tudta, hogyan jut haza. Hirtelen több ember hangja ütötte meg a fülét. Kikémlelt a sikátor sötétjéből, és figyelte, ahogy a kommandósok beülnek a zárt szállítóautóba, Shaw ügynök pedig utasításokat ad az ügynökeinek, aztán tekintete megállt Beckett-ten. A nyomozó zsebre tett kézzel, lehajtott fejel állt sötétkék Dodge-ának támaszkodva. Egész testtartása dühöt és csalódottságot sugallt. Jordan valamit odaszólt neki, mire Kate bólintott, de nem mozdult. Amikor az FBI sötétített üvegű kocsijai elmentek, Castle fogta a kulcsot és a csokoládét, gyorsan visszacsomagolta őket, és a zsebébe dugta. Még végiggondolta, mit is mondjon Kate-nek, aztán vett egy nagy levegőt, és kilépett a sikátorból, de azonnal meg is torpant. A kocsi ott állt, ahol az előbb látta, de Kate-ne se híre, se hamva nem volt. Tanácstalanul lépkedett közelebb, miközben végignézett a néptelenné vált utcán. Az FBI akció elriasztotta az éjszaka kimerészkedő alakokat is, így egy lelket sem látott a lámpák által megvilágított területen, az utca nagy részén viszont vak sötét volt, mivel nem működött a közvilágítás. Nem tudott másra gondolni, minthogy a nőnek eszébe jutott valami, és visszament a hotelba, ezért arra felé vette az irányt. Ahogy belépett az ajtón, a portás azonnal felé fordult, és olyan szemekkel meredt rá, hogy Castle tudta, átkok sorát szórta rá a férfi gondolatban.

- Mi a fenét akarnak tőlem? - dühöngött. - Maga hozta rám az FBI-t?

- Nekem semmi közöm az FBI-hoz - emelte fel védekezőn a kezét Castle, és magára öltötte legártatlanabb arcvonásait, miközben Kate után kutatva nézett körbe. - Nem jött vissza egy nyomozónő? Sudár, gyönyörű - kezdett személyleírást adni, de a portás közbevágott.

- Ha arra a barna hajúra gondolt, aki majdnem felrobbant a dühtől, amikor megmondtam, hogy maga megelőzte őket, akkor inkább ne akarjon találkozni vele!

- Szóval ... nem jött vissza? - engedte el a füle mellett a vészjósló mondatot Castle.

- Nem - rázta meg a fejét a portás.

Castle a bejárathoz bicegett. A fájdalomcsillapító hatása már a múlté volt, de a feszültsége hirtelen rettentő idegességbe csapott át, és olyan rossz érzés fogta el, hogy el sem jutott a tudatáig, mennyire hasogat combján a nemrég felvágott seb. Csak állt az ajtó előtt, és döbbenten látta, hogy mialatt a portással beszélt, eltűnt Beckett autója. Fogalma sem volt, mit tegyen.

- Hát itt hagytál, Kate? - morogta maga elé a kérdést, miközben körbenézett a kihalt utcán.

Amikor a portás orra elé dugták Tyson képét, és a férfi azt kérdezte: "Maguk is őt keresik?", Beckett-et olyan rossz érzés kerítette hatalmába, mint még soha. Másodpercek alatt kiderült, hogy alig negyed órája járt ott egy jól öltözött férfi, és fizetett azért, hogy megkapja Tyson üzenetét, mire ő bekapcsolta a telefonját, és a portás felé fordította a kijelzőt, amiről az író képe mosolygott rá. 

- Igen, ő az! Valami Ronald vagy Roger Castle - bólogatott ijedten a nagydarab férfi bizonytalanul, mivel rémlett neki, hogy valami más keresztnevet mondott az idegen, akit sikerült jól megkopasztania.

 A kommandósok átkutatták a hotelt, de Tyson-nak nyoma sem volt, így Shaw ügynök lefújta az akciót, és kiadta a parancsot, hogy mielőbb kerítsék elő Castle-t. Érzelmek sokasága kavargott Kate-ben. Először a meglepetés, aztán a düh, majd a keserűség, de amikor próbálta hívni a férfit, és a készülék azonnal hangpostára váltott, megjelent benne félelem. Beckett úgy érezte, hogy most dőlt össze a szépen felépített világa. Amióta elhagyta Castle-t, hogy megvédje, azóta a férfi veszélyesebbnél veszélyesebb helyzetekbe keveredik.

Csak állt a kocsijának dőlve, és próbált felocsúdni a döbbenetből. Nem érdekelte, hogy az FBI autói már elhagyták a helyszínt, szüksége volt néhány percre, hogy összeszedje magát. Nem tudta, hogyan fog reagálni, ha a szeme elé kerül a férfi, bár amióta nem vette fel a telefont, és a rossz érzéstől görcsösen összezsugorodott a gyomra, abba is belement volna, hogy nem önti rá a haragját, csak épségben kerüljön elő. Ellökte magát a kocsitól, de mielőtt kinyitotta volna az ajtót, körülnézett. Furcsa érzés fogta el: mintha valaki figyelte volna. Ekkor csillant meg valamin a fény a hotellal szemben levő épület egyik ablakában. Talán egy távcső üvege az? Valószínűleg az egyik lakó érdeklődését felkeltette a nem mindennapi akció, és azt figyeli, de az is lehet, hogy Tyson figyeli őket, és elégedetten nevet a markába, hogy már megint úgy ugrálnak, ahogy ő fütyül. Átment az út túloldalára, megkereste a kapualjban levő csengőket, és a mellettük álló neveket leírta egy noteszba. Ha Tyson az, és most figyeli, jobb lesz, ha úgy tesz, mintha elmenne. Fogta a telefonját, és azon gondolkodott, felhívja-e Gates-t vagy Jordan-t, de végül a zsebébe csúsztatta a készüléket. Semmilyen bizonyítéka nincs arra, hogy Tyson az épületben van, és ha még egyszer elindít egy hiábavaló rajtaütést egy megérzés miatt, oda lesz a jó híre és az önbecsülése is csorbát szenved. Beült az autóba, és úgy tett, mintha elhajtana, de csak a következő sarokig ment, ott befordult egy szűk mellékutcába, és megállt. Megigazította a golyóálló mellényét, ellenőrizte a fegyverét, és a magas falak vetette árnyékban elindult, hogy kiderítse, ki a titokzatos leskelődő. Az épület ajtaja zárva volt, de úgy gondolta, egy hihető mesével be tud jutni. Megnyomta az egyik női név melletti csengőt, és hamarosan egy idős női hang szólt a mikrofonba.

- Ki az?

Beckett nem akarta megijeszteni, ezért a legmegnyerőbb hangján próbált megszólalni.

- Elnézést a késői zavarásért Mrs. Wesley - pillantott a névtáblára. - Kate Beckett nyomozó vagyok, és néhány kérdést szeretnék feltenni a Royal Castle hotel vendégeivel kapcsolatban.

- Ó! Nem hittem, hogy egyszer utána járnak a panaszaimnak - élénkült meg a nő, mire Kate meglepve vonta össze a szemöldökét. Éppen egy olyan nőt fogott ki, aki panaszos levelekkel árasztja el a rendőrséget és a polgármesteri hivatalt, hogy szerinte túl hangosak a szomszédok, vagy túl sok macskát tartanak, vagy egyszerűen csak ferde szemmel néznek rá, aminek talán van is alapja, ha mindenki tudja róla, hogy feljelenéseket ír mindenről és mindenkiről. A nő annyira megörült, hogy végre meghallgatásra talált, hogy még az sem keltett benne gyanút, hogy az éjszaka közepén akarják kivizsgálni az ügyét. Valószínűleg nem vette észre az akciót, amin Kate nem csodálkozott, hiszen rendkívül csendben, és gyorsan vitték véghez.

- Minden panaszt kivizsgálunk, és megköszönjük a felelős állampolgárok bejelentéseit, mert nélkülük elharapózna a bűnözés a városban - legyezgette az idős asszony hiúságát, és elégedetten nyugtázta, hogy szavai hatására már nyílt is az ajtó.

Az ablak, ahol a tükröződést látta, a lépcsőháztól jobbra, a harmadik emeleten volt. Olyan halkan lépkedett a lépcsőfokokon, mint egy osonó macska. Egyelőre nem volt más terve, mint hogy megnézze, ki lakik a lakásban. Nem tudta, megkockáztassa-e, hogy becsenget, vagy betörje az ajtót, és rárontson a bennlevőkre, mert ha Tyson van benn, akkor a csengetés, ha ártatlan kíváncsiskodók, akkor az ajtóbetörés nem jó ötlet. Mire felért a harmadikra, a szíve vadul kalapált a mellkasában, de nem a fizikai megerőltetéstől. Már teljesen biztos volt abban, hogy a legnagyobb ellensége azért csalta őket a hotelhoz, hogy újabb üzenettel irányítsa őket, és közben messziről figyelje, hogyan valósul meg a terve, és hogyan teszi őket bolonddá. Ez a lakás a legjobb megfigyelőhely volt. Újra maga elé képzelte az épület külső képét, nehogy eltévessze a lakást, de biztos volt benne, hogy jó ajtó előtt áll. Elakadt a lélegzete, amikor meglátta a fekete alapon arany betűs névtáblán szereplő nevet: Jason Tydeman. Nyelt egyet. Ez nem lehet véletlen! Megint a JT monogram! Előhúzta tokjából a Glock-ját, és kibiztosította. Hirtelen olyan szürreálisnak érezte a helyzetet! Itt áll egymaga egy ismeretlen lakás ajtaja előtt, és arra készül, hogy rátörje az ajtót Jerry Tyson-ra. Feszítette a düh és a bosszúvágy, de tudta, hogy egyik sem jó tanácsadó. Néhány másodpercig vacillált, aztán elégtételre éhező érzéseit felett győzött a józan esze. Bármennyire is türelmetlen volt, és mindennél jobban kívánta, hogy a férfi szemébe nézve, a kezére kattintsa a bilincset, tudta, hogy ha győzni akar a háborúban, erősítést kell hívnia. Úgy gondolta, egy emelettel lejjebb megy, és onnan telefonál. Fegyverét visszacsúsztatta a tokjába, elővette az iphone-ját, és közben felnézett az ajtó feletti falra csavarozott számra, hogy pontosan meg   tudja mondani, melyik lakásról van szó, amikor megakadt a szeme az ajtó sarkába felszerelt alig látható, apró kamerán. Érezte, hogy baj van. Ösztönösen nyúlt a fegyvere után, de mielőtt kihúzhatta volna a tokból, kivágódott az ajtó, és egy fegyver csöve szegeződött a homlokára. Jerry Tyson állt vele szemben.

- Nocsak, Beckett nyomozó! Hamarabb találkoztunk, mint számítottam, de sebaj! - mondta magabiztos, gúnyos mosollyal az arcán, aztán közelebb lépett Kate-hez, a fegyver csövét a nő halántékának szorította, míg másik kezével kivette a tokból a Glock-ot, és a nadrágja övrésze alá csúsztatta. - Vegye le a mellényt! - vált parancsolóvá a hangja.

Fél órán belül másodszor érezte Beckett, hogy összeomlik a jól felépített terve. Az imént a hotelben, amikor kiderült, hogy Castle ott járt, és most is, amikor ahelyett, hogy az FBI különleges osztagának embereivel törtek volna rá Tyson-ra, és szabadították volna meg a világot tőle, a rendkívül okos sorozatgyilkos foglyává vált. Valami megmagyarázhatatlan oknál fogva mégsem félt. Feszült volt, idegei pattanásig feszültek, de nem rettegett. A vele szemben álló férfi ugyanolyan sebezhető volt, mint a többi gyilkos, akiket rács mögé juttatott. Végtelen nyugalommal nézett a rideg tekintetű szemekbe.

Castle megdörzsölgette a karját. Közeledett a hajnal, és a vékony ing nem nyújtott elegendő védelmet a hideg ellen. Éppen azon gondolkodott, hogy visszamegy a hotelba, hogy taxit hívjon, hiszen elég pénzt csikart ki tőle a portás ahhoz, hogy kifizessen helyette egy telefonhívást, amikor meglátott egy sárga autót befordulni a sarkon. Látta, hogy a kocsi megáll két sarokkal távolabb, és megkönnyebbülten sóhajtott, amikor meglátta a tetején világító "taxi" feliratot. Amilyen gyorsan csak tudott, sietett az autó felé, miközben azon gondolkodott, hogy csak ilyen nagy szerencséje van, vagy annak ellenére, hogy az FBI ügynök elzavarta, a jó borravaló reményében mégis visszajött érte az a sofőr, aki idehozta. Amikor az első sarokhoz ért, félve benézett a sötét sikátorba, nehogy megint egy suhanc rablóbanda karjaiba fusson, de senkit nem látott. Tovább szaporázta a lépteit, miközben már messziről integetett a taxisnak. A második mellékutcába éppen csak bepillantott. Egy lelket sem látott, néhány lépés után mégis döbbenten megtorpant. Először mereven bámult a sötétkék Dodge-ra, aztán szája elnyílt, és pislantott néhányat, mint aki nem akar hinni a szemének. Közelebb lépett a sötétkék autóhoz, és amikor meglátta a rendszámot, már semmi kétsége sem volt afelől, hogy Kate kocsija áll előtte. Tétován körbefordult, de a nőt sehol sem látta. Hirtelen megborzongott, de érezte, hogy nem a hajnali hideg miatt. Kérdések sora cikázott a fejében. Ha az FBI emberei elmentek, Beckett vajon miért maradt itt? Miért rejtette az autóját egy sötét mellékutcába? Hova tűnt? Mi van, ha megtámadták, ahogy őt is? Igaz, Beckett-nek van fegyvere, de mégsem tudott szabadulni a rossz érzéstől, ami azóta fogva tartotta, hogy meglátta az autót.  Valami azt súgta, hogy segítséget kell hívnia. Espo-t és Ryan-t kellene utolérnie, mielőtt idecsődíti a fél rendőrséget és az FBI-t, mert ha kiderül, hogy vaklárma az egész, és Kate ittlétének logikus magyarázata van, akkor nagy bajba kerül. Az FBI most valószínűleg gőzerővel őt keresi, hogy kiderüljön a számukra is, mi volt Tyson üzenete, azaz már így is elég nagy slamasztikában van. Valószínűleg már nemcsak Kate-nél, de Gates kapitánynál és Shaw ügynöknél is keverte a biztosítékot, hogy megelőzte őket.

Nincs telefonja, pénze, a taxis abban a pillanatban elhúzta a csíkot, amint ő eltűnt a mellékutcában, tehát tőle nem kérhet segítséget. Egyedül a hotel portása könyörülhet meg rajta. Elindult a Royal Castle hotel felé, miközben idegesen tekintgetett be az utca sötét zugaiba. Túl sok kellemetlen meglepetés érte az éjszaka folyamán, nem szeretett volna még egynek részese lenni. Az utca túloldalán magasodó lakóház egyik harmadik emeleti ablakában fény gyúlt, ami odavonzotta a tekintetét. Önkéntelenül megtorpant, és összevont szemöldökkel próbálta kivenni a függöny mögötti árnyékokból, hogy mi zajlik a szobában, de az alakok olyan messze voltak az ablaktól, hogy csak annyit érzékelt, hogy ketten vannak.

- Kérsz egy kortyot, cimbora? - szólalt meg egy alkoholmámoros hang közvetlenül a Castle mögötti kapualj sötétjéből. Az író ijedtében ugrott egyet, és vadul dobogó szívére szorította a kezét. Amikor végre levegőhöz jutott, és megfordult, már átkozta magát, amiért megfeledkezett a két hajléktalanról, akik a fal tövében üldögéltek szedett-vedett gönceiken, amikor a taxi idehozta. Az FBI akció vagy az éjszaka hidege elől védettebb helyre húzódtak. Tétován közelebb lépett. A két férfi arcvonásait eltakarta hónapok óta növekedő szakálluk, ruhájuk rongyos volt, és bűz áradt belőlük, amiben keveredett az áporodott izzadtságszag a alkohol és a romlott ételmaradék szagával. Azt még a derengő fényben is látta Castle, hogy az egyikük vagy húsz évvel idősebb lehet a másiknál. Az idős férfi csak fásultan feküdt egy kartonpapír halmon, a fiatalabb viszont az ócska bortól csillogó, mégis fátyolos tekintettel nézett rá, és egy zöld üveget nyújtott felé. - Hideg van - mondta kásásan, aztán kissé imbolyogva felállt, alaposan végigmérte az írót. - Kabátod sincs! Elvették a kölykök, mi? - csuklott el a hangja az elfojtott nevetéstől. 

Castle zavartan toporgott, hogy még egy hajléktalan is kineveti, aztán hirtelen gondolt egyet.

- Nem láttál egy magas, hosszú barna hajú nőt bemenni valamelyik épületbe? - kérdezte reménykedve.

- Arra a golyóálló mellényes gyönyörűségre gondolsz, aki a Dodge-al jött? - kérdezte olyan természetességgel, hogy Castle meglepetten gondolt arra, talán nem is olyan részeg a fickó, mint amilyennek az első pillanatban hitte.

- Igen, arra - vágta rá gyorsan.

- Oda ment - mutatott kissé tántorogva a szemben álló épületre a hajléktalan férfi.

- Kösz - emelte a karját Castle, hogy hálásan hátba veregesse a  fickót, aztán félúton meggondolta magát, és visszahúzta a kezét. Zavartan elmosolyodott. - Majd meghálálom - mondta, és elindult az épület felé. Úgy gondolta, mielőtt idecsődítené a fiúkat, körülnéz egy kicsit, mit keres Kate abban az épületben. A zárt ajtó jelentette az első akadályt. Lopva körülnézett, nincs-e kéretlen követője, aztán sorban megnyomogatta a csengőket, miközben kíváncsian olvasta a gombok melletti neveket. Hirtelen megállt a tekintete egy néven, és dermedten bámulta. Lehet, hogy paranoiás? A szívbaj kerülgeti, ha meglát egy JT monogramú nevet? Vagy ... A fülében visszhangzottak Tyson szavai: Lassan jobban élvezem, hogy bármikor az életük része lehetek, mint azt, hogy szép, szőke nőket fojtsak meg. A tervezés, az előrelátás, aztán a megvalósítás - ami igazolja minden gondolatom pontosságát - kiváló játék. Lehet, hogy most is részese akart lenni az eseményeknek? Figyelte, hogyan valósul meg a terve? - töprengett, de nem tudott tovább gondolkodni, mert az egyik hangszóróból váratlanul türelmetlen, éles hang reccsent az éjszakai csendbe.

- Már egyszer kinyitottam az ajtót, Beckett nyomozó! Most akkor utánanéz a bejelentett panaszaimnak, vagy nem? - hadarta felháborodottan egy idős női hang. Castle egy pillanatig döbbenten hallgatta a szóáradatot, aztán elégedetten elmosolyodott. Már biztosan tudta, hogy jó helyen jár.

- Elnézést asszonyom! - szólalt meg Castle mézes-mázas hangon. - Én Beckett nyomozó társa vagyok a New York-i rendőrség 12-es őrsén, és természetesen kivizsgáljuk a bejelentéseit. Beckett nyomozó az előbb elfelejtette megkérdezni, melyik lakás az öné, mert  sajnos a nálunk levő iratokra nem írták fel a kollégáink.

A néhány másodpercig tartó csendben Castle azon gondolkodott, vajon tényleg olyan hiszékenyek-e az idős emberek, mint amilyennek tartják őket. Amikor meghallotta az idős asszony ingerült hangját, átfutott a fején, hogy ha hazaér, kiokítja az anyját és a lányát, hogy ilyen szövegnek nehogy bedőljenek.

- Harmadik emelet, 314-es lakás.

Meghallotta a zár nyitódását jelző halk, berregő hangot, és óvatosan belépett az épületbe. Vett egy nagy lélegzetet, aztán lassan kiengedte a levegőt, hogy pattanásig feszült idegeit megnyugtassa, miközben feltette magának a nagy kérdést: hogyan is keverhette magát ilyen helyzetbe. Körülnézett. Csak most döbbent rá, hogy fogalma sincs, melyik lakásba lakik az a bizonyos Jason Tydeman, akinek a neve ugyanolyan monogramú, mint Jerry Tyson-é, ezért a lépcsőház felé indult. Alig tett meg néhány lépést, amikor eszébe jutott, mit mondott a taxis a környék biztonságáról, illetve az autója biztonságáról:  Mire maga visszajön, nem lesz kereke az autómnak.

Hát ezért nem parkolnak a lakók az utcán, hanem valószínűleg a ház alatti mélygarázsban. Még valami az eszébe ötlött: Tyson szereti a Toyota Prius-t. A lifthez lépett, és egy perc múlva már a gyenge lámpákkal megvilágított garázsban járatta végig szemét a szorosan egymás mellett álló változatos korú és típusú autókon. A negyedik sor közepén járt, amikor meglátta az egyedi alakú, áramvonalas autót a sor végén, közvetlenül a fal mellett. A biztonság kedvéért körülnézett, aztán a Toyotához sietett, és kívül-belül alaposan megszemlélte, de semmi különöset nem látott rajta. Csalódottan kiegyenesedett, amikor szeme a falon levő feliratra tévedt: 3. emelet. Egy pillanatra összehúzta a szemöldökét, és értetlenül pislogott, hiszen az alagsorban volt. Átcikázott az autók között, hogy lássa a másik sorok végén levő feliratokat is, és már biztos volt benne, hogy a parkolót úgy alakították ki, hogy minden emelet lakóinak külön sort biztosítottak a parkolóban. A félelem sötét árnyéka suhant át az arcán. Ha a harmadik emeleten lakik az a Jason Tydeman nevű tag, az már nem véletlen. Beckett! Jézusom! A gondolatai cikáztak a tények és a feltételezések között, de bárhonnan is közelítette meg a dolgokat, mindig oda lyukadt ki, hogy valami felkeltette Kate gyanúját, és bejött az épületbe, ahol lakik egy JT monogramú férfi, és van egy Toyota Prius. Ha Tyson itt van, lehet, hogy Kate már a markában van! Segítséget kell hívnia! Már nem érdekelte semmi. Az sem, ha az egész nem igaz, ha teljesen félreéri az apró jeleket és bolondot csinál magából, az sem, ha idecsődül a fél rendőrség az FBI-al együtt, és megfenyítik, ha vaklárma volt az egész. Életében először, azért imádkozott, hogy tévedjen, és nézzék a rendőrök és az ügynökök teljesen hülyének, csak ne lenne igaza. Azt akarta, hogy kiderüljön, valami egészen más miatt jött ide Kate, a név és az autó pedig puszta véletlen. Mindig úgy képzelte, hogy a fehér táblánál kiderítik, hol bujkál 3XK, egy kommandós csapat pedig ráront, és elfogja, ők pedig messziről nézik, ahogy a sorozatgyilkost megbilincselve betuszkolják egy rendőrautóba, vagy a letakart holttestét betolják egy halottszállítóba. Nagyot sóhajtott, és beszállt a liftbe. A második emeleten kiszállt, és az utolsó métereket gyalog tette meg, nehogy valakinek feltűnjön a lift érkezését jelző jellegzetes hang. Zakatoló szívvel osont el az ajtók előtt a neveket fürkészve, amikor végre meglátta a Jason Tydeman nevet. A lélegzetét is visszafojtotta, és az ajtó felé hajolt, hátha meghall valami kiszűrődő zajt, amikor kivágódott a mellette levő ajtó, és egy ráncos arcú, hófehér hajú, töpörödött kis öregasszony nézett rá bosszúsan.

- Azt hittem, már sosem érnek ide! Rossz helyen kopogtat, ez a 314-es - mutatott az ajtón levő számra. - Ugye maga jött a rendőrségtől? Hol van Beckett nyomozó? - vonta össze nem létező szemöldökét, és kíváncsian hajtotta oldalra a fejét, hogy lássa a férfi mögötti folyosórészt.

Castle tudta, hogy olyan lehetőséget kapott a sorstól, amit ki kell használnia. A kérdés csak az, hogyan nyerje el az idős nő bizalmát, mert ha most gyanút fog és kiabálni kezd, az lehet, hogy Kate életébe kerül. Felöltötte hát legelragadóbb mosolyát, miközben azon igyekezett, hogy elrejtse teste remegését. A nénike felé fordult, ezért vett egy nagy levegőt, hogy valami mesével elaltassa a gyanakvását, amikor az asszony levette vastag, aranykeretes szemüvegét, és hunyorogva közelebb lépett hozzá.

- Én ismerem magát! - billentette oldalra a fejét, miközben olyan áthatón tanulmányozta a férfi vonásait, hogy az úgy érezte, mintha a szemek röntgensugárként világítanák át, de a mondatra elbizakodottan elmosolyodott. - Maga az a híres színész ... az a Jason Bateman - derült fel az asszony arca diadalittasan. 

Castle mosolya először az arcára fagyott, aztán elnyomta magában a bosszúságot, hogy már megint összetévesztik a színésszel, de csak a szemhéja rándult, és nyelt egyet. Ha a nénike azt hiszi, hogy a híres színész, ám legyen, csak engedje, hogy telefonálhasson!

- Én ... hm ... bemehetnék? - kérdezte kényszeredetten mosolyogva.

- Várjon csak! Maga nem is az a színész! - tette a szája elé a mutatóujját a nő elgondolkodva.

Castle nagyot sóhajtva megrázta a fejét. Ha bizalmat akar, nem hazudhat, és most minden perc számít, tehát mielőbb meg kell nyernie magának az asszonyt, hogy segítsen. Már vette a levegőt, hogy bevallja az igazat, amikor a nénike a homlokára csapott.

- Hát persze! Maga az a híres író, akit elraboltak az esküvője előtt! Igazam van? - kérdezte magabiztosan, és amikor Castle bólintott, megélénkülve folytatta. - Minden hírt elolvastam magával kapcsolatban. Igaz, hogy az menyasszonya nyomozó, és ő mentette meg?

- Igen, igen! Kate Beckett nyomozó a menyasszonyom - hadarta Castle. - Bemehetnék magához? Kiraboltak, és feltétlenül telefonálnom kell!

Az asszony meghökkent, de oldalra húzódott, így Castle gyorsan belépett az otthonosan berendezett kis lakásba, és becsukta maga mögött az ajtót.

- Beckett nyomozó? - kapcsolt a nő. - De hát őt várom! Azt mondta, azért jött, hogy kivizsgálja a rendőrséghez írt panaszaimat!

- I-igen ... azt is biztosan sorra keríti - kezdte bizonytalanul Castle. Nem szerette volna, ha az asszony elbizonytalanodna, és kidobná. - Nézze! Lehet, hogy a nyomozó nagy veszélyben van. Telefonálnom kell a 12-es őrsre.

- Sajnálom, kedvesem, nekem nincs telefonom - tárta szét karját a nő, aztán amikor meglátta, hogy híres látogatója arcára először kiül a döbbenet, aztán a kétségbeesés, cinkos mosollyal hozzátette: - De internetem van! Ott olvastam magáról is! Micsoda kalandjai voltak! - fecsegte, miközben egy ósdi asztali géphez vezette a férfit.

- Skype - sóhajtott fel megkönnyebbülten Castle, de az öröme csak egy másodpercig tartott, mert sehol nem látta a világoskék mezőben levő fehér "S"betűt.

- Milyen veszélyben van az a gyönyörű nyomozónő? - kíváncsiskodott a nő. - Nem is értem, egy ilyen gyönyörű nő, miért választ ilyen veszélyes foglalkozást ahelyett, hogy modell lenne? - ingatta meg értetlenkedve a fejét. - Annyi őrült gonosztevő van az utcákon. Itt van mindjárt a szomszédom! - biccentett a fal felé, mire Castle felkapta a fejét.

- Miért, milyen a szomszédja?

- Hát, nemrég költözött ide, ezért nem tudok róla sokat, de tekintetétől a hideg futkos a hátamon. Tegnap bekopogtam hozzá, mert olyan hangosan hallgatott valamit, hogy nem tudtam tőle szunyókálni, és amikor kinyitotta az ajtót, tisztán hallottam, hogy valakiknek a telefonbeszélgetését hallgatja. Két férfi beszélgetett valami alagutas akcióról. Hát milyen ember az olyan, aki azzal tölti a szabadidejét, hogy lehallgat másokat? - kérdezte felháborodottan, aztán halkabbra fogta a hangját, és közelebb hajolt Castle-hez. - És tudja, még mit láttam? - kérdezte cinkos izgatottsággal. - Ma este, amikor kimentem az erkélyre, láttam, hogy a függöny mögött áll, és távcsővel figyeli a szemben levő szállodát.

Castle elnyílt szájjal hallgatta a nő szavait, miközben érezte, hogy elszorul a torka, és gombócnyivá zsugorodik a gyomra. - Hát igazam volt! - gondolta, miközben megpróbálta legyőzni feltörekvő félelmét és dühét.

- Kate - suttogta maga elé rémülten. Már egészen biztos volt benne, hogy Tyson a szomszéd lakásban van. De vajon Kate is ott van? Mit tegyen? Ha felveri a házat, Tyson vagy lelép, mielőtt ideérne a rendőrség, ha fogva tartja Kate-t, akkor pedig túsznak használhatja a nőt. Semmiképpen nem veheti észre, hogy támadás készül ellene.

- Baj van? - érezte meg az író félelmét az asszony, és aggódó tekintettel méregette az elgondolkodó férfit.

- Igen. Nézze! Csak magára számíthatok. Értesítenünk kell a rendőrséget, hogy jöjjenek azonnal, de úgy, hogy a szomszédja meg ne neszelje. Tud e-mailt küldeni?

- Igen.

- Jó. Akkor erre a két címre küldje el ezt az üzenetet - mondta, miközben Espo és Ryan címét írta egy papírdarabra.

Az asszony kicserélte a szemüvegét egy másikra, és érdeklődve olvasta a szavakká formálódó betűket. Az épület címe és a lakás száma után Castle a következő szöveget írta: Tyson fogva tartja Beckett-tet. Castle. Tudta, hogy a fiúknak ennyi is elég, hogy azonnal értesítsék Shaw ügynököt, és megszervezzék az akciót.  

A nő rémülten felnézett az írásból.

- De hát ... nem Tyson-nak hívták, aki magát rabolta el? - jutott eszébe a néhány napja olvasott cikk. - És miért írta a szomszédom címét? Csak ... csak nem ő ... - akadt el a lélegzete, amikor kikövetkeztette a szomszédja kilétét.

Castle csak bólintott, és áldotta a sorsot, hogy egy ilyen éles eszű mamikával hozta össze a sors, akinek nem kell magyarázkodnia. Fülét a falra tapasztotta, hátha átszűrődik valami zaj a szomszédból, de csak halk beszédfoszlányokat hallott. Egy férfi és egy nő beszélt. Annyira lekötötte, hogy megértsen egy szót, hogy megijedt, amikor az idős asszony megfogta a vállát.

- Elküldtem az e-maileket - mondta izgatottan. - Tényleg úgy gondolja, hogy Mr. Tydeman egy gyilkos, aki fogva tartja a nyomozót?

- Tudom, hogy őrültségnek hangzik, de igen - fordult a nő felé Castle, miközben azon gondolkodott, hogy mi van, ha nem kapják meg időben az e-mailt a fiúk? Talán át kellene mennie a hotelba, onnan biztosan tudna telefonálni, de akkor itt kellene hagynia Kate-t. Amióta az idős nő kidugta a fejét az ajtón, egyfolytában bizseregtek az idegei, hogy berontson Tyson lakásába, bármi lesz a következménye, és csak nehezen engedelmeskedett a józan eszének, ami azt súgta, hogy hívjon segítséget, mert egyedül kudarcra van ítélve. Most viszont már olyan feszült volt, hogy képtelen volt tétlenül várni, miközben Kate egy szociopata sorozatgyilkos kezei között van. Valami fegyverként használható tárgyat kell szereznie. Kutatva körülnézett a lakásban.

- Ugye, nem akar átmenni? - húzta össze gyanakodva a szemöldökét a nő, sejtve, mit keres az író. - Ha kimegy az erkélyre, jobban hallja őket. Amíg beszélnek, nincs baj.

Castle egy pillanatra becsukta a szemét, és ökölbe szorította a kezét, hogy uralkodni tudjon a rátörő dühön. Most nem engedheti meg magának, hogy felelőtlenül cselekedjen, nem vezérelheti a gondolatait a gyűlölet. Okosnak és megfontoltnak kell lennie, nehogy még nagyobb veszélybe sodorja Kate-t. Lám, ő percekkel ezelőtt majdnem berontott Tyson-hoz, és még egy öreg mamika meg logikusabban gondolkodik, mint ő. Kinyitotta a szemét, vett egy nagy levegőt, és bólintott. Mielőtt kilépett az erkélyre, visszafordult.

- Köszönöm - mondta hálásan, aztán végignézett az öreg, gyenge testen. Nem akarta, hogy a nőt valami baj érje, ha elszabadul a pokol. - Valami biztonságosabb helyre kellene mennie.

- Várjon! - emelte fel ráncos kezét az asszony, aztán kiment a konyhába.

Castle hallotta, hogy kihúz egy fiókot, és valamit keres. Amikor a töpörödött, de elszánt tekintetű kis nénike két pisztollyal a kezében előbukkant a konyhából, az írónak tátva maradt a szája a csodálkozástól.

- Van rá engedélyem - mondta magától értetődően, aztán az egyik fegyvert Castle felé nyújtotta, miközben a másikat ráfogta. - A férjemé volt, úgy vigyázzon rá!

Castle hirtelen más szemmel nézett az eddig védtelennek hitt nőre. Itt van az éjszaka közepén egy vadidegen a lakásába, a szomszédjában pedig egy gyilkos fogva tart egy nyomozót. Kiben bízhat? Mivel olvasta a hírekben a történetüket, de azért nem olyan buta, hogy csak úgy fegyvert adjon egy idegen kezébe, ezért a másikat rá fogja.

Elvette a pisztolyt, ellenőrizte, hogy meg van-e töltve, aztán kilépett az erkélyre, ami végighúzódott az egész emeleten, és csupán egy fémrács választotta el az egyes lakásokhoz tartozó részeket. Szorosan a rácshoz lapult, és fülelt. Először halk suttogást hallott, aztán egy kemény, szenvtelen hangot, amit ezer más közül is megismert volna. Ujjai szorosabbra fonódtak a fegyverre, miközben összeszorította a száját, és hangtalanul nyelt egyet.

Kate egy székhez kötözve ült a szoba közepén, az ablakkal szemben, és arra próbált rájönni, mi lesz a következménye annak, hogy felborította Tyson tervét. Vajon megöli a férfi, vagy életben hagyja, hogy tovább játszhassa a beteg játékát? Már legalább tíz-tizenöt perce ült megkötözve, szájában egy fehér ronggyal, amitől állandó hányinger kínozta. Úgy tűnt, Tyson tartott attól, hogy esetleg visszajön érte valaki, mert mozdulatlanul állt az erkélyajtó előtt, és távcsővel figyelte az utcát. Most letette a távcsövet, és hozzá lépett.

- A vőlegénye jobban félt, amikor másodszor találkoztam vele, mint maga. Megérzem a félelmet - szólalt meg, miközben szorosabbra húzta a széles, műanyag kábelkötözőt a nő kezén, aztán kioldotta a kötést a fején, amivel bekötötte a száját, és kihúzta a hányingert keltő rongyot.

Kate megkönnyebbülten vett pár nagy lélegzetet.

- Lehet, hogy félt, mégis keresztülhúzta a számítását, amikor megszökött a kapitányságról, és nem tudta megöletni a sittes haverjaival - vágott vissza.

- Azt hiszi, hogy nem számítottam rá? - kérdezte gúnyosan Tyson, és szembe állt a nővel. - Hát ennyire nem ismer, nyomozó?

- Mit akar? - nézett egyenesen a férfi szemébe Kate, miközben azon gondolkodott, vajon mennyi időnek kell eltelni, hogy valakinek feltűnjön, hogy nem ment vissza az őrsre, és keresni kezdje. Nem tudta, mennyire sérült meg a telefonja, amikor Tyson elvette, a földre dobta és rátaposott, csak reménykedni tudott benne, hogy a még be tudják mérni a helyzetét. Addig azonban szóval kell tartania a férfit. 

- Kíváncsi? Akárcsak a vőlegénye. Hát jó, beszélgessünk! - mosolyodott el, és leült Beckett-el szemben. - Azt kérdezte, hogy mit akarok, pedig tudja a választ. Néhány nap múlva megfojtok egy gyönyörű, fiatal, szőke nőt, és maguk nem tudják megakadályozni. Közben pedig élvezem, ahogy követik az elejtett morzsákat, amiket szórok, és mégsem tudnak elfogni.

- Azt hiszi, hogy sosem fog hibázni?

- Ne áltassa magát, nyomozó! Most, hogy már nem működik a maguk kis párosa, nőttek az esélyeim, hogy ha hibázok is, maguk még csak észre sem veszik! Kár volt dobnia az írót! - vibrált elégedettség az arcán, amikor meglátta a nő meglepettségét. - Mindent tudok magukról - folytatta. - Bár, ha meggondolom, hogy az író éppen olyan, mint én, már nem is csodálkozom, hogy kitette a szűrét.

- Őt ne hasonlítsa magához! - szűrte a szavakat a foga között Kate.

- Miért? Bántja az érzékeny lelkét a tudat, hogy egy olyan embert szeret, aki vonzódik az erőszakos halálhoz? Aki minden áldott nap gyilkosságokról fantáziál? Aki csak azért csapódott maga mellé, hogy közelebb lehessen az öléshez?

Kate összeszorította a száját. Érezte, hogy a férfi ki akarja billenteni a nyugalmából, és ha hagyja, akkor nem tud józanul gondolkodni. Egy darabig csak farkasszemet nézett a rideg tekintetű barna szemekkel, aztán kemény, szenvtelen hangon megszólalt.

- Nem az határoz meg bennünket, hogy miről fantáziálunk, hanem az, hogy mit cselekszünk. Olvassa el a könyveit! A végén mindig elkapják a gyilkost, és a gonosz elnyeri méltó büntetését. Ő soha nem ölne meg senkit - mondta, bár amióta Alexis elrablásakor látta, mire képes a férfi a szeretteiért, ebben egyáltalán nem volt biztos.

- Hm. Ezt maga sem gondolja komolyan - húzta el a száját Tyson. - De ha olyan tökéletes férfi, akkor miért hagyta el? 

- Nem tartozik magára! - emelte fel a hangját, miközben megállapította, hogy Tyson valóban figyelte őket, különben nem tudna a szakításukról.

- Maguk jó párost alkottak. Hibát követett el, amikor külön utakra engedte. Veszélyes helyeken kóborol a maga kis írócskája. Először az alagúthoz ment egyedül, most meg egy ilyen veszélyes környékre - ingatta meg rosszallóan a fejét, mintha megfeddené a nyomozót a felelőtlenségéért. - Tudja, hogy mielőtt maguk ideértek, kirabolták? Szerencséje volt, hogy nem késelték meg a kölykök!

Tyson figyelte áldozata minden rezdülését. Látta, hogy a nő megpróbál uralkodni minden rezdülésén, de a tekintetéből ki tudta olvasni, milyen érzelmek tombolnak benne. Élvezte, hogy kínozhatja, ezért tovább mesélt.

- Nem is sejtettem, milyen jó kis előadást rendeznek nekem! Castle, a bandázó kölykök, az FBI - élvezet volt nézni magukat! Tudta, hogy az író milyen gyáva? Amikor maguk megjelentek, nem mert előbújni a rejtekhelyéről, hanem meghúzta magát a sötétben. Arra meg végképp ne számítson, hogy hős lovagként megmenti magát. Amikor utoljára láttam, éppen egy taxi felé rohant veszettül hadonászva. Ha még fél órát ezen a környéken maradt volna, lehet, hogy nem éli túl az éjszakát, és ezt ő is tudta, úgyhogy menekült, mint egy ijedt nyúl - gúnyolódott.

Castle úgy érezte, képtelen egy helyben állni, és arra várni, hogy Espo-ék megkapják az üzenetet, és ki tudja mikor, visszajöjjenek. Néha sikerült elkapnia egy-egy szófoszlányt, ami valamelyest megnyugtatta, hiszen amíg beszélnek, Kate életben van, de nem értette, mit mondanak, ezért minden pillanatban attól rettegett, hogy Tyson elveszti a fejét, és megöli Kate-t. Az erkély széléhez lépett, és lenézett. Elakadt a lélegzete, miközben szíve olyan dübörgésbe kezdett, hogy majd szétszakította a bordáit. Rettentő magasnak érezte a harmadik emeletet. Visszalépett, hátát a falnak vetette, és megpróbált egyenletesen lélegezni. Tudta, hogy őrültséget tervez, de képtelen volt várni. A kezében szorongatott fegyverre nézett, és arra gondolt, talán neki is olyan szerencséje lesz a Beretta 92FS-el, mint a Bruce Willis alakította John Mcclane hadnagynak a Die Hard-ban, aztán a nadrágja övrészébe dugta, és a két erkélyt elválasztó rács külső széléhez lépett. Kényszerítette magát, hogy ne nézzen le a mélybe, mert akkor nem lesz mersze megtenni, amire készül. ujjait a rácsba dugta, és teljes súlyával megrántotta a fém szerkezetet, hogy lássa, milyen erősen van rögzítve. Elégedetten állapította meg, hogy a lyukak éppen akkorák, hogy kényelmesen átférnek rajta az ujjai, így biztonságosan megkapaszkodhat, és bármennyire is próbálta ráncigálni, a rács nem mozdult el a helyéből. Áthajolt az erkély peremén, hogy lássa, van-e valami kiszögellés, amin meg tudja vetni a lábát, de csak egy nagyon keskeny, málladozó díszcsíkot látott. Néhány másodpercig újra felmérte a terepet, és úgy gondolta, ha elég ügyes, akkor át tud mászni Tyson erkélyére. Nem akart a másik eshetőségre gondolni. Nem teheti meg Beckett-tel, hogy elügyetlenkedi az egyetlen esélyét. Megkapaszkodott a rácsban, aztán az egyik lábát átemelte az erkély peremén, és megtámasztotta a keskeny peremen, majd amikor érezte, hogy meg tudja tartani a súlyát, a másik lábával is átlépett a peremen. Egy pillanatra megállt, hogy erőt és bátorságot gyűjtsön a következő mozdulathoz, mert ahhoz, hogy átjusson Tyson erkélyére, előbb az egyik kezével el kellett engednie a rácsot, kicsit tovább lépni a peremen, és a másik oldalról megkapaszkodni a rácsban. Felnézett az ablakra. Nem szerette volna, hogy Tyson észrevegye, mert akkor már két túsza lenne a gyilkosnak, és még nehezebb dolga lenne a fiúknak és az FBI-nak. A függöny mögött nem állt senki, ezért vett egy nagy levegőt, és óvatosan előbbre csúsztatta az egyik, majd a másik lábát, aztán jobb kezével elengedte a rácsot, és amilyen gyorsan csak tudta, a másik oldalról megmarkolta. Még egy kicsit oldalazott, és amikor már mindkét kezével a túloldalról fogta a vasrácsot, bemászott az erkélyre. Hosszú másodpercekig csak állt az erkélyajtó melletti falnak támaszkodva, megbújva az árnyékban, és próbálta kontrollálni a testét. Szíve mintha összevissza kalimpált volna, kapkodva vette a levegőt, kezei és lábai pedig úgy remegtek, mintha valami rettentő izommunkát kellett volna végezniük, de Castle tudta, hogy nem a fizikai megerőltetés miatt remeg. Egy üvegajtó választotta el attól az embertől, aki a kudarcot és a félelmet testesítette meg, aki a sivatagi raktárban olyan közel hozta hozzá nemcsak a saját, de Kate halálát is, mint még soha senki, aki megfosztotta az esküvőjétől, aki el akarta venni a Kate-tel közös jövőjét, és aki fogva tartja azt a nőt, akit szerelemmel szeret. Ahogy gyűlt benne a gyűlölet, úgy múlt el a remegése. Véget akart vetni a félelemnek, meg akarta menteni Kate-t, és el akarta törölni a föld színéről ezt a Jerry Tyson nevű beteg elmét, ugyanakkor tudta, hogy egy elhibázott lépés a nő életébe kerülhet. Talán várnia kellene, amíg ideér az erősítés? Közelebb húzódott az erkélyajtóhoz, hogy megértse, miről beszélnek. Akkor vette észre, hogy az ajtó résnyire nyitva van, amikor az éjszakai szellő meglebbentette a függönyt.

- Ugye tudja, hogy nem szeretem, ha valaki átírja a forgatókönyvemet? - hallotta meg Tyson hangját. - De ne bízza el magát, hogy megzavart azzal, hogy rám talált. Ez csak annyit jelent, hogy egy kicsit módosítani kell a tervemen, ami így talán még izgalmasabb lesz.

- Ahogy én magára találtam, a társaim is megtalálják.

- Nem számolt egy fontos tényezővel, az idővel. Mire a nyomozók, vagy Shaw ügynök feleszmél, én már újra a saját filmem nézője leszek, és jót derülök azon, hogy milyen elkeseredetten követik a nyomaimat anélkül, hogy reményük lenne az elfogásomra. De most elgondolkodtatott. Sokkal izgalmasabb lenne megnézni, hogyan alakulnának a dolgok, ha magát kiiktatnám - tűnődött Tyson, miközben résnyire szűkült a szeme.

Castle szíve gyorsabb ütemre váltott a szavak hallatán, és kihúzta a nadrágja övrészébe dugott Berettát. Közelebb húzódott az ajtóhoz, és óvatosan benézett a szobába. Beckett vele szemben ült, lábát a szék lábaihoz, kezét pedig a támla mögött kötözte össze Tyson. A férfi neki háttal ült, kissé előrehajolva bámult Kate arcába, és valószínűleg figyelte minden rezdülését. Aztán lassan felemelte a kezét, és a nő mellkasa felé tartotta. Castle nem látta, mit fog, de a mozdulatból egyértelmű volt, hogy fegyvert tart Kate szívéhez.

- Vajon hogyan reagálna Castle, ha megölném? - szólalt meg a férfi. Hangjából is érződött, milyen kéjes gondolatok száguldanak a fejében, miközben a lehetőséget mérlegeli.

- Abban biztos lehet, hogy addig üldözné magát, amíg ...

- ... amíg ki nem szorítja belőlem a szuszt, vagy szét nem loccsantja az agyamat, vagy fel nem huzat egy garázsajtóra egy vékony zsineggel a nyakamon? - mosolyodott el megvetően Tyson, miközben leengedte a fegyvert tartó kezét. - Kidolgozhatnánk egy tervet, hogy megtudjuk, mi lakozik az írócskánk lelke mélyén. Jó móka lenne! Kipróbálhatnánk, hogy képes-e ölni a barátja, és kiderülne, mennyire hasonlít rám.

Tyson annyira belemerült, hogy megfélemlítse a nőt, és kételyeket keltsen benne, hogy későn eszmélt. Mire megérezte a hideg szellőt beáramlani a szobába, és észrevette, hogy a nő pupillája kitágul, és egy pillanatra átnéz a feje fölött, Castle már közvetlenül mögötte állt, és a pisztolyt a tarkójának nyomta. Tyson mozdulatlanná dermedt.

Amikor Castle meghallotta, hogy 3XK azon tűnődik, hogy megölje-e Kate-t, döntő lépésre szánta el magát. Lassan benyomta a nyitott erkélyajtót, és olyan halkan, mint egy macska, a gyilkos mögé osont. Abban bízott, hogy Kate-nek van annyi lélekjelenléte, hogy egy pillantással sem fogja elárulni, amikor észreveszi a kis akcióját. Nem csalódott. Két marokra fogta a Berettát, hogy ne remegjen a keze, és úgy nyomta a Tyson fejéhez.

- Kielégíthetem a kíváncsiságát. Most megtudhatja, képes vagyok-e megszabadítani a világot egy beteg, sötét elme gonoszságaitól - szólalt meg Castle halkan, de szavaiból sütött a gyűlölet és a düh. 

Kate még soha életében nem lepődött meg annyira, mint amikor meglátta, hogy Tyson mögött nyílik az erkélyajtó, és egy pisztolyt tartó kéz megjelenése után Castle lép be rajta hangtalanul. Tyson azt mondta, látta egy taxi felé futni, ezért el sem tudta képzelni, hogyan került ide a férfi. Most nézte az arcát, a szemét, de mintha nem ismerné az előtte álló embert. Tekintetében a fájdalom és a gyűlölet mellett olyan eltökéltség látszott, amilyet még soha nem látott a máskor lágy vonásokon. Tyson gúnyos, de kissé zavart mosollyal az arcán várt, és nem reagált az író szavaira. Szinte tapintható volt a vibráló feszültség.

- Castle! Ne! - szólalt meg Kate kemény, mégis kérlelő hangon, és amikor az író rápillantott, a kék szemekbe nézett, amelyeket még sosem látott ilyen ridegen csillogni. Néhány másodperc után látta, hogy a férfi vesz egy nagy levegőt, és tekintetében a gyűlöletet felváltja a keménység, aztán magabiztosan és félelem nélkül szólalt meg.

- Dobja a pisztolyt a földre! - nyomta erősebben a Berettát a gyilkos tarkójába, mire Tyson engedelmesen oldalra tartotta a kezét, és ledobta a fegyvert.

Azt a századmásodpercnyi időt kihasználva, amíg Castle figyelme a parkettán koppanó pisztolyon időzött, Tyson oldalra perdült, majd a földre vetette magát, és miközben fordult egyet, elkapta az író lábát, és rántott rajta egyet.

Castle érezte, hogy tehetetlenül zuhan. Hallotta, hogy Kate felkiált, és érezte a kemény padló okozta fájdalmat, de nem törődött vele. Az oldalára esett, így látta, hogy Tyson a pisztolya után nyúl. Ösztönösen arra fordította a Berettát, és meghúzta a ravaszt. Az éles dörrenést Tyson fájdalmas ordítása kísérte, aki eltorzult arccal szorította szétroncsolódott kézfejét a mellkasához, és másik kezével próbálta elérni a tőle alig egy méterre heverő pisztolyát, de Castle újra tüzelt. A gyilkos újra felordított, aztán eszelős tekintettel az éppen felálló íróra nézett.

- Tudtam, hogy nem mer megölni - gúnyolódott, aztán lassan féltérdre tornázta magát, majd felállt Castle-lel szemben, és felemelte vérző kezeit. - Csak ennyire telik magától? - próbálta hergelni az írót, de az halálos nyugalommal szegezte fegyverét Tyson mellkasára. - Vonzódik a halálhoz, mégsem meri megízlelni az ölés mámorító ízét. Túl gyáva, hogy szemtől szemben lelőjön, de még ahhoz is, hogy hátba lőjön - mondta megvetően, és mintha az lenne a legtermészetesebb dolog a világon, az ajtó felé indult.

Beckett rémülten kapkodta a tekintetét a két férfi között. Mindennél jobban szerette volna elkapni Tyson-t, de nem akarta, hogy Rick gyilkossá váljon, még akkor sem, ha a törvény előtt ez számítana annak. Sőt! Hős lehetne! Mégis, érezte, ha Castle ebben a helyzetben meghúzná a ravaszt, megváltozna. Nem akarta elveszíteni azt a férfit, amilyennek ő ismeri! Nem akarta, hogy eltűnjön a gyermeki énje! Márpedig, ha kioltja egy fegyvertelen ember életét, még ha az egy sorozatgyilkos is, elveszik belőle a gyermek.

- Tyson! - szólt a gyilkos után Castle rekedt hangon. - Talán téved. Forduljon meg! Lehet, hogy szemből is meg merem tenni.

Tyson megtorpant, aztán néhány pillanatnyi vacillálás után megfordult, és rideg tekintetét az íróéba fúrta.

Castle halálos nyugalommal nézett rá, miközben bal kezének ujjait a fegyvert markoló kezére kulcsolta, hogy minél pontosabb legyen a lövés. Csak egy behajló mutatóujj keltette apró mozdulat, és megnyugvást adhat apáknak, anyáknak, barátoknak, szerelmes férfiaknak, akiktől Tyson elvette a legkedvesebb kincsüket, megmenthet számos fiatal nőt a borzalmas, fojtás általi haláltól, és nem utolsósorban megmentheti Kate-t, és a szerelmüket, az egész hátralevő életét. A cél szentesíti az eszközt? - tette fel magában a kérdést, miközben megpróbálta elnyomni magában a gyűlöletet. Ha meghúzza a ravaszt, nem válik ugyanúgy gyilkossá, mint a vele szemben álló, cinikusan mosolygó férfi? Ugyanúgy tud majd a tükörbe nézni, és nem fogják rémálmos kísérten? Kamaszkorában az anyja azt mondta, csak akkor lehet boldog, ha önmaga marad, és nem engedi, hogy akarata ellenére valaki megváltoztassa. Nézte Tyson hideg tekintetét, és látta, ahogy a szemhéja egy pillanatra összeszűkül, amiből megérezte, hogy támadni készül. Már tudta, mit fog tenni.

- Soha többé nem bánthat senkit! - nyomott meg minden szót külön-külön erőteljesen. - Nem remegett a keze. Néhány centiméterrel lejjebb engedte a pisztoly csövét, és kétszer meghúzta a ravaszt.

Tyson úgy rogyott össze, mint egy rongybaba, ordításának erejét megsokszorozták a falakról visszaverődő hanghullámok. Castle néhány másodpercig részvét nélkül nézte véres, szétroncsolódott térdét szorongató, fájdalmában a földön fetrengő férfit. Tudta, hogy őrült kínokat kell kiállnia, és egész életét nyomorékként kell leélnie, és azt is, hogy minden lépés fájdalommal fogja emlékeztetni arra, hogy a bűnösnek lakolnia kell.

Beckett visszafojtott lélegzettel figyelte a jelenetet, és azért imádkozott, hogy Castle ne húzza meg a ravaszt. Sosem látta ilyennek a férfit, bár tudta, hogy a végsőkig képes elmenni, ha a szerettei életéről van szó, de nem akarta, hogy öljön. Így, hogy Tyson fegyvertelen, és az életük már nincs veszélyben, főleg nem akarta. Amikor eldördültek a lövések, mintha szíven ütötte volna valami. Talán a döbbenet, hogy egy olyan férfit szeret, aki képes kioltani egy másik ember életét, de amikor meglátta a sebesült gyilkost a térdéhez kapva elterülni, már pontosan tudta, hogy miért is szereti annyira. Amikor Castle felé fordult és ránézett, látta, ahogy kemény vonásai ellágyulnak, és tekintetéből eltűnik a gyűlölet. 

- Jól vagy? - hajolt le hozzá a férfi, és miközben hátrasimított egy előrehulló hajtincset, gyengéden megsimogatta az arcát. Érezte, hogy remeg a keze, és  a kék szemekben nem látta a megkönnyebbülést, vagy az örömöt, ahogy várta volna.

- Igen, én jól vagyok - válaszolta, miközben figyelte Castle-t, ahogy kioldozza a kezét, aztán hátralép, és szótlanul bámulja a földön fekvő Tyson, aki valószínűleg csak azért nem szórt rá átkokat, mert az ájulással küzdött. 

Kate tudta, ahogy megszűnt a veszély, úgy csökkent az adrenalin szintje, a gyűlölet és a félelem a férfiban, és most tört rá a felismerés, hogy olyat tett, amit nem tudott elképzelni magáról. Most szembesül azzal, milyen fájdalom okozására képes. Kate a saját tapasztalatai alapján tudta, milyen megdöbbentő az első élmény, amikor ezzel szembesül az ember, még akkor is, ha egy gonosztevőt sebesít meg. Nem véletlenül alkalmaz a rendőrség pszichológusokat! Ha megöl valakit, az még súlyosabb lelki sebeket okoz, sokszor az egész személyiség megváltozik, ezért könnyebbült meg, amikor meglátta, hogy Castle nem Tyson mellkasába, hanem a térdeibe eresztette a golyókat.

A kételyekkel küzdő férfihoz lépett, megsimogatta az arcát úgy, hogy közben maga felé fordította, kényszerítve, hogy ne Tyson-ra, hanem őrá nézzen.

- Megmentettél engem, és még ki tudja hány nő életét - mondta végtelen hálával és szeretettel a szomorú kék szemekbe nézve. - Olyan voltál, mint Superman - mosolyodott el Kate, miközben átkarolta Castle nyakát, és a tarkóján levő sűrű hajszálak közé túrt, hogy kizökkentse a letargiából. - Legyőzted a gonoszt!

- Igen, de közben gonosszá váltam - szólalt meg elcsukló hangon a férfi.

- Nem, Rick! Még ha megölted volna, akkor is hősnek tartanának az emberek.

- De én így sem tartom magam annak - sütötte le a szemét.

Kate finoman, alig érintve a bőrt, végigsimított a férfi homlokán, arcán, majd a szorosra zárt ajkakon.

- Legyőzted Tyson-t, és a gyűlöletet is, amit ébresztett benned. Erre büszkének kell lenned! - mondta meggyőződéssel, aztán szinte suttogva hozzátette: - Megmentetted az életemet. Köszönöm - sóhajtotta, és fejét Castle mellkasára téve, szorosan átölelte. Titkon várta a szokásos választ, bár sejtette, hogy most nem fogja meghallani az oly kedves szót.

Érezte, hogy a férfi megkönnyebbülten felsóhajt, mintha a szavak hallatán egy kő gördült volna le a szívéről, de azt nem látta, hogy milyen szomorú a tekintete.

- De ez sem elég ahhoz, hogy belásd, a mi életünket egymásnak szánta a sors - mondta félig kijelentő, félig kérdő hangsúllyal Castle, és kibontakozott a nő öleléséből. Egy pillanatra Kate szemébe nézett, hogy lássa, igaza van-e, vagy tévedett, de a nő tekintetét látva keserű félmosolyra húzta a száját.

Kate zavartan lesütötte a szemét, aztán a nyöszörgő Tyson-ra pillantott. Ez az ember volt az elindítója annak, hogy szakított Castle-lel, de attól, hogy ártalmatlanná tették, mégsem tudta egyik pillanatról a másikra eltörölni a félelmeit. Nyelt egyet, és válaszra nyitotta a száját, de a folyosóról a lövések hangjaira összesereglett lakók rémült kiáltásai hallatszottak, valaki dörömbölni kezdett az ajtón, és a távolból egy rendőrautó szirénája hasított az éjszakai csendbe.

- Szólj, hogy rendőr vagy, mielőtt meglincselnek bennünket - indult az ajtó felé a férfi.

Kate szomorúan vette tudomásul, hogy vár még rá egy magyarázkodós beszélgetés, és szótlanul követte az írót. Amikor Tyson mellé ért, megállt, és lenézett a gyűlölettel teli tekintettel ránéző gyilkosra.

- Látja, tévedett. Ő nem olyan, mint maga - mondta diadalittasan, miközben megvetően végigmérte a halkan nyüszítő férfit. 

Fél óra múlva a lakást ellepte a rendőrök, FBI ügynökök és helyszínelők serege, a mentősök pedig a legszigorúbb óvintézkedések mellett elszállították Tyson-t. Miközben Beckett Gates kapitánynak és Shaw ügynöknek számolt be részletesen a történtekről, a szeme sarkából figyelte, ahogy Castle a szomszédban lakó mamikának magyarázott valamit élénken gesztikulálva, aki hatalmasra nyitott szemekkel, álmélkodva itta minden szavát.

- És hogy került ide Castle felfegyverkezve? - hallotta meg Jordan kérdését.

- Nem tudom - rázta meg a fejét Kate, miközben arra gondolt, talán az ég küldte a férfit a megmentésére.

- Mr. Castle! Kérem, függessze fel a mesedélutánt! - szólt az írónak erélyesen Gates, miközben fejével a szomszéd nénike felé intett. 

Castle hálás tekintettel simított végig az idős nő karján, aztán elnézést kért, és a három nőhöz lépett anélkül, hogy Kate-re pillantott volna.

- Először is, elismerésem, Mr. Castle - nyújtotta felé a kezét Gates kapitány, majd Shaw ügynök is őszinte tekintettel, amit a férfi meglepetten, de jóleső érzéssel elfogadott. - Most pedig szeretnénk hallani, hogyan került ide, és honnan szerzett fegyvert!

Castle nyelt egyet, aztán elmesélte az egész történetet onnan kezdve, hogy a térképen bejelölte Tyson útvonalainak területét, és meglátta a metszetben található Royal Castle hotelt, egészen addig, hogy térden lőtte Tyson-t.

Beckett-nek feltűnt, hogy hiányzik a hangsúlyából az az élvezet, ahogy egy sztorit elő szokott adni. Az író röviden, tömören és lényegre törően fogalmazott, és amikor befejezte, Gates-re, majd Jordan-ra pillantva hozzátette: - Remélem, mára ennyivel megelégszenek. Hazamegyek - jelentette ki, és meg sem várva a választ, megfordult. A kapitány és az ügynök meglepetten, Kate elgondolkodva nézte, ahogy a folyosón összegyűlt tömegben eltűnik a férfi alakja.

Hajnalodott. A sötétség lassan átadta helyét a szürkületnek, amikor belépett a lakásába. Túl sok felkavaró esemény történt vele az éjszaka folyamán ahhoz, hogy pihenni tudjon, hiába érezte az egyre erősebben rátörő fáradtságot, biztos volt benne hogy még mindig pattanásig feszült idegei nem hagyják aludni, egy frissítő zuhanyt viszont megváltásnak érzett volna.  Lehajtott fejjel indult a hálószoba felé, amikor a félhomályból megszólalt egy ismerős hang.

- Hol jártál, Richard? - kérdezte számon kérő hangsúllyal a kanapé sarkában kucorgó Martha. - Kerestek az őrsről, és egy FBI ügynök is mindenáron meg akarta tudni, hol vagy. Úgy éreztem a hangsúlyaikból, hogy valami bajba keveredtél.

Castle először összerezzent, aztán lemondóan sóhajtott. Egyetlen porcikája sem kívánta, hogy beszéljen a történtekről, de érezte, hogy magyarázattal tartozik az anyjának, miért keresték gőzerővel hajnalok hajnalán. Lehuppant a kanapára, és beburkolózott azzal a ronda takaróval, amit ki nem állhatott, de egy szál ingben teljesen átfagyott, mire hazaért. 

- Elfogtam Tyson-t - kezdte a legfontosabbal.

Martha szája elnyílt a csodálkozástól, hitetlenkedve egyenesedett ki a kanapén, és közelebb hajolt a fiához.

- Akkor nem vagytok többé veszélyben? - kérdezte megkönnyebbülten.

- Hm. Tőle nem. De Kate szerint, ki tudja hány Tyson-szerű szociopata leselkedik ránk - húzta el szomorkásan a száját a férfi. Martha figyelmét nem kerülte el sem az apró szájhúzás, sem a lemondó hangsúly.

- Mi történt? - kérdezte szelíden, mire Castle szép lassan előadta az egész éjszakai kalandját.

- Jézusom, Richard! Néha úgy érzem, jobb, ha nem tudom, milyen helyzetekbe keveredsz - szorította kezét a mellkasára az asszony, amikor Rick ahhoz a részhez ért, hogy kirabolták a suhancok. 

- Akkor lehet, hogy nem akarod tudni, mi történt ezután - húzta fel kihívón a szemöldökét a férfi, mire az anyja bosszúsan sóhajtott egyet.

Miközben Martha hallgatta az elbeszélést, éberen figyelte fia minden rezdülését. Feltűnt neki, hogy elcsuklott a hangja, amikor alig hallhatóan elmesélte, hogyan szította a haragját Tyson, és a végén hogyan húzta meg a ravaszt. Érezte, hogy Rick nehezen éli meg, hogy képes volt rálőni egy fegyvertelen emberre, még ha az egy sorozatgyilkos is, és ahelyett, hogy élete legnagyobb ellenségének elfogását katartikus élményként élné meg, letargiába süppedt. Azonban azt is sejtette, hogy más is áll a háttérben.  Kezét a férfi kezére kulcsolta.

- És Kate? - kérdezte.

Castle arca fájdalmasan megrándult.

- Ugyanúgy gondolkodik, mint eddig.

Martha csodálkozva felhúzta a szemöldökét.

- Adj neki időt. Túlságosan félt, de a ma éjszaka sok mindent megváltoztathat.

- Időt? Tudod Anya, sokszor úgy érzem, az idő a legnagyobb ellenségem - mondta keserűen, aztán nehézkesen felállt. A combjába hasító fájdalom ráébresztette, mennyire megviselte testét az éjszaka, bár a lelke jobban fájt. Sántítva indult a szobájába, miközben hátán érezte anyja szomorú tekintetét.

Fél óra múlva már az ágyban feküdt, ujjait összefonva a tarkója alatt, bámulta a mennyezetet. A zuhany felfrissítette, mégis pihenésre vágyott, és arra, hogy újra végiggondolja a történteket. Egy darabig azon töprengett, hogy mennyi szerencsés véletlen összejátszása kellett ahhoz, hogy sikerrel járjon, aztán azon gondolkodott, hogy a csokoládéban talált kulccsal, amit átadott Jordan Shaw ügynöknek, vajon milyen üzenetet akart a tudtukra hozni Tyson, végül felidézte a pillanatot, amikor egymás után kétszer meghúzta a ravaszt, és a gyilkos magatehetetlenül összeesett. Diadalt, megelégedettséget és döbbenetet érzett akkor. Legyőzte életük megkeserítőjét, ugyanakkor olyan cselekedetet váltott ki belőle a gyűlölet, amiről azt hitte, képtelen megtenni, és ez szíven ütötte.Megpróbálta elhessegetni a rossz érzést, és inkább azt a pillanatot idézte fel, amikor kioldozta Kate-et. Behunyta a szemét, és szinte érezte, ahogy a puha, kicsi tenyér az arcára simul, és Kate maga felé fordítja, ahogy finoman utat törnek a nő ujjai a hajszálai között, és keltenek csiklandós érzést a tarkóján, aztán ahogy gyengéden hozzásimul, és fejét a mellkasára hajtja. Érezte a teste melegét és feszült vibrálását, a szíve dobogását, ahogy egy ütemre ver az övével. Nem értette, miért nem mozdult akkor. Miért nem ölelte át a karjaival? Miért nem szorította magához? Miért nem csókolta meg? Önkéntelenül sóhajtott egyet az elmulasztott lehetőség miatt, aztán anyja szavaira terelődtek a gondolatai. Négy évig várt rá, és most megint adjon időt? A ma este valóban megváltoztathat mindent?

A megválaszolatlan kérdésekkel való hadakozás közben idegrendszere hirtelen megadta magát a kimerültségnek, és nyugtalan álomba merült.

Úgy érezte, mintha valaki rázogatta volna a vállát, de pár másodpercig még összeolvadt az álma a valósággal, és csak lassan tudatosult benne a két világ közti különbség. Hunyorogva nyitotta résnyire a szemét, hogy a magasan járó nap sugaraitól megkímélje érzékeny retináját, miközben végigsimított izzadtságtól csatakos haján. A rémálmok megtették hatásukat - gondolta bosszúsan.

- Mi olyan fontos, Anya? - kérdezte bosszúsan, miközben nehézkesen felült.

- Debby keres, azt mondja, nagyon fontos - nyújtotta felé Martha a telefonját, aztán diszkréten kiment a szobából.

- Castle - szólt bele morcos, álmatag hangon, és csukott szemmel visszafeküdt a párnára.

- Richard! Végre, hogy elértelek - hallotta meg Debby megkönnyebbült hangját. A titkárnő azon kevesek közé tartozott, akik úgy szólították, mint az anyja, és ráadásul kicsit úgy is kezelte. Mivel mindent tudott róla, és mindent elintézett neki, élvezte a bizalmát, de ezzel a nő sosem élt vissza, viszont időnként finoman tett egy-egy megjegyzést, ha valami őrült dolog elintézését kérte tőle. Leginkább azzal példálózott, hogy hány ősz hajszála lenne, ha az ő gyerekeinek jutna eszébe ilyen agyament ötlet, de Castle ilyenkor csak huncutan rámosolyodott, és a nő máris elnézően sóhajtott. - Változott a program, mert holnap délutánra szélvihart jósolnak a meteorológusok. Tehát, ha részt akarsz venni az extrém ugráson, akkor arra holnap délelőtt 9-re tudnak fogadni. Várják a visszajelzést, mert a helyszín miatt külön engedélyt kell kérniük minden résztvevőnek. Öt percem van, hogy felhívjam őket, hogy mész-e. 

- Így is közvetíteni fogja a tévé? - kérdezte összehúzott szemöldökkel a férfi.

- Három tévécsatorna is ott lesz, és minden jelentős híradó leadja. Akkor elmész?

- Igen, megyek - válaszolt néhány másodperc gondolkodás után Castle.

 - Pedig más kezdtem megnyugodni, hogy lemaradsz róla, miután egész délelőtt nem tudtalak utolérni! - sóhajtotta a nő.

- Kiraboltak az éjszaka, és ellopták a mobilomat is - magyarázkodott.

- Kirabolták, de neki nem elég ennyi izgalom - zsörtölődött Debby magában. Kissé eltartotta szájától a telefont, de csak annyira, hogy azért beszűrődjenek a szavai, és Castle értse, amit mond, aztán hangosan folytatta. - Biztosan menni akarsz?

- Igen Debby, biztosan. Nincs más választásom, és lehet, hogy jót fog tenni egy kis adrenalinlöket - mondta Castle, aztán letette a készüléket.

Hirtelen egészen felélénkült. Az éjszakai események miatt majdnem megfeledkezett a kis tervéről. Néhány nappal ezelőtt optimizmussal töltötte el, és teljesen felvillanyozta az ötlete, amivel meg akarta győzni Kate-t, most viszont csak gyenge reménysugárral kecsegtette. Ennek ellenére úgy érezte, ezt az esélyt még megadja kettőjüknek, de ha Beckett továbbra is kitart az elhatározása mellett, akkor végleg feladja, és tudomásul veszi a döntését. Végiggondolta, mit is gondolt ki, és halványan elmosolyodott. Talán nem is lesz rossz móka - gondolta. Az ébresztőórára nézett, és meghökkenve bámult a digitális kijelző sötétpirosan izzó számaira. Nem gondolta, hogy már délután van, és hogy átaludta az egész délelőttöt. kelletlenül fel akart kelni, de abban a pillanatban, hogy letette a lábát az ágyról, és megfeszült a combja, olyan fájdalom hasított a sebbe, hogy hangosan feljajdult. Lehajtotta a takarót, és ijedten meredt a kígyómarást fedő kötésre, amelyen egy sárgás-vöröses folt terjeszkedett. Nyelt egyet, és miután számba vette a lehetőségeit, a két rossz közül a kevésbé rossz mellett döntött. Fogta az anyja telefonját, és a névjegyzékből kikereste annak az embernek a nevét, aki segíthet, hiszen másnap délelőttre jól kell lennie.

Beckett megpróbálta rendszerezni az iratokat, mégis úgy érezte, ellepik az adathalmok. Ez volt a kisebb baj. A nagyobb az volt, hogy képtelen volt koncentrálni. Egyfolytában Castle-t látta maga előtt, ahogy a semmiből egyszer csak előtűnik a nyitott erkélyajtón, és fegyverrel a kezében Tyson mögé oson, aztán ahogy lefegyverzi, majd dulakodik a gyilkossal, végül ahogy szétlövi a térdeit. Soha nem látta még azt  a tekintetet, amit akkor. Félelemmel töltötte el, az a lövések utáni viselkedése is, hiszen hiába próbálta oldani a feszültségét, nem sikerült. A leginkább azonban az bántotta, hogy Castle félig kérdő, félig kijelentő mondata volt, ami azóta is a fülében csengett: "De ez sem elég ahhoz, hogy belásd, a mi életünket egymásnak szánta a sors". A sors groteszk játéka, hogy ő félti a férfit, mégis Rick menti meg őt. Mintha valami felsőbb erő azt akarná bizonygatni, hogy csak akkor vannak biztonságban, ha együtt vannak, és vigyáznak egymásra. Hirtelen emlékek sora rohanta meg, amikor lehetetlenebbnél lehetetlenebb helyzetekből vágták ki magukat, és furcsa ügyeket oldottak meg együtt. Tudta, hogy egyedül egyikük sem lett volna képes erre. Tényleg ennyire jó párost alkotnának? Külön-külön tényleg nagyobb veszélyben vannak, mint együtt? - tette fel a kérdést magában. Sóhajtva felállt, és a pihenő felé vette az irányt, hogy főzzön egy kávét, de menet közben önkéntelenül bepillantott az eligazító üveges ajtaján. Az FBI okostáblája mellett állt Jordan Shaw ügynök, és valamit mondott az egyik ügynöknek. Testtartásáról és mozdulatairól lerítt a határozottság és a keménység. A szürke bútorokkal berendezett helyiségben, a nő melletti asztalon álló vázában, szinte virított az az egy szál vörös rózsa, amit az ügynök a férjétől kapott néhány napja. A bimbó már kinyílt, de mintha az örök szerelmet akarná jelképezni, olyan üde volt, mintha soha nem akart elhervadni. Kate nyelt egyet, gyorsan tovább sietett, és megpróbált az ügyre koncentrálni. Tudta, hogy a Tyson-ügy még nincs lezárva, hiszen a férfinak megvolt a célja az üzenetnek szánt kulccsal, hiszen csak a véletlenek különös sora eredményezte az elfogását. Feltételezték, hogy már a következő gyilkosságot tervezte, sőt az is lehet, hogy valahol fogva tartotta a legújabb áldozatát, és csak arra várt, hogy leteljen a maga által meghatározott határidő. Akkor pedig a kulcs talán éppen azt a helyiséget nyitja, ahol egy nőt tart fogva. Az FBI már egy csomó embert ráállított az ügyre, hogy próbálják kideríteni, honnan származhat a kulcs, de mindannyian érezték, hogy tűt keresnek a szénakazalban. Talán Castle-nek lenne egy valóságtól elrugaszkodott ötlete, ami mégis átlendítené őket a holtponton - tértek vissza gondolatai újra az íróhoz. Vajon jobban van már? - töprengett, mert abban biztos volt, hogy ahelyett, hogy kitörő boldogságot érzett volna Tyson elfogása miatt a férfi, nagyon megviselte, hogy egy hajszál választotta el az öléstől, és az is, hogy a sorozatgyilkos elfogásával nem változott meg a kettejük kapcsolata. Lassan kortyolgatta a kávét, aztán egy hirtelen elhatározással letette a poharat, és a lift felé indult. Úgy érezte, muszáj valakinek kiöntenie a lelkét.

Dr. Parish teljes figyelmét lekötötte a mikroszkópban látott szövet vizsgálata, ezért amikor közvetlenül mögötte megszólalt a férfi, és a nevén szólította, ijedtében összerezzent, és dühösen fordult hátra.

- Castle - sóhajtott megenyhülve, amikor meglátta az írót. - A frászt hoztad rám.

- Nem gondoltam, hogy ijedős, aki hullákat boncol! - tárta szét a karját ártatlan mosollyal a szája sarkában a férfi.

- Hallottam, milyen kalandotok volt, és hogy elfogtad 3XK-t. Nem hittem, hogy éppen te viszel véghez ilyen hőstettet.

- Nem érzem hőstettnek - komolyodott el Castle.

- Pedig az volt, higgy nekem! De ... hogyhogy itt vagy nálam? Nem ünnepelned kellene, hogy a legnagyobb ellenségetek rács mögé kerül? Hiszen te voltál a dicső lovag, aki megmentette a királylányt a sárkány karmai közül!

- Csakhogy a királylánynak nem kell a dicső lovag - mondta halkan a férfi, aztán gyorsan folytatta. - A segítségedre lenne szükségem, Lanie - nézett esengve a nőre, aki meglepetten hátrébb lépett, és védekezőn maga elé emelte a kezét.

- Nem beszélek Kate-tel, ha erre akarsz kérni. Nem szóltam bele soha a magánéletébe. Most sem teszem - ingatta meg határozottan a fejét.

- Ne-nem erről van szó! Csak ... megnéznéd a sebet? Vérzik és egyre jobban fáj - húzta össze kétségbeesetten a szemöldökét Castle. - Nem akartam idegen orvoshoz menni - tette hozzá alig hallhatóan, mire Lanie megkönnyebbülten felsóhajtott.

- Nem akartál, vagy nem mertél? - kérdezte, miközben elnézően elmosolyodott.

- De ... én ... nem ... - dadogta a férfi zavartan, és már bánta, hogy nem a kórházba ment.

- Jó, jó!  - vágott a szavába Lanie, aztán intett, hogy kövesse a vizsgáló felé. Az ajtóban maga elé engedte a szorongó férfit, mintha attól félne, hogy a két helyiség között meggondolja magát, és megszökik.

- Vetkőzz! - parancsolt rá az ép lábán egyensúlyozó, zavartan ácsorgó íróra.

- Wow - ütközött meg a kemény stíluson Castle, és meglepetten hátrahőkölt. - Titokban domina vagy?  - mérte végig kajánul elvigyorodva a nőt. 

Lanie egy pillanatig fortyogott a dühtől, aztán felsőbbrendű hanyagsággal felhúzta a vállát.

- Ha akarod, megmutathatom a kínzóeszközeimet - emelt a magasba egy injekciós tűt.

A férfi arcáról a másodperc ezredrésze alatt lehervadt a vigyor.

- Ez ... ez már a kemény szado-mazo kategóriájába tartozik, és ne is haragudj Lanie, de az már nem az én világom - tárta szét színpadiasan a kezét Castle, amivel mosolyt csalt a nő arcára.

- Na, le azzal a nadrággal! Nem kell félned! Megígérem, hogy csak könnyed szado-mazo-ban lesz részed.

Az író vágott egy grimaszt, és kioldotta a derékszíját.

- Eddig azt hittem, ha azt mondja nekem egy nő, hogy vetkőzzek, akkor a Mennyország vár rám, de tévedtem - mondta durcásan, miközben levetette a cipőjét és letolta a nadrágját. 

- És ha most még azt is hozzáteszem, hogy irány az ágy, - mutatott a vizsgálóágyra Lanie - akkor mire számítasz? - húzta fel gonoszkodva a szemöldökét.

- A Pokolra - morogta Castle, és megadva magát a sorsnak, illetve Lanie-nek, felfeküdt a zöld lepedővel letakart ágyra. - Lassan többet látsz alsónadrágban, mint felöltözve - tette hozzá duzzogva.

- Mi ezzel a probléma? - húzta fel a vállát Lanie. - Te nem vagy szégyenlős, én meg orvos vagyok, sőt, nem mellesleg egy csinos, szexi nő, úgyhogy láttam már alsónadrág nélküli férfit is. Igaz, hogy nem vagy megvetendő látvány - mérte végig kacér tekintettel a férfit - de nem én vagyok az, akit lázba tudsz hozni, hanem ...

Hirtelen elhallgatott. A célja, hogy egy könnyed, incselkedő beszélgetéssel oldja a férfi feszültségét, egy pillanat alatt dugába dőlt, amikor meggondolatlanul kiszaladtak száján az utolsó szavak. Kínos csend telepedett közéjük, ezért Lanie gyorsan a kötszereket kezdte rendezgetni, Castle pedig felült a vizsgálóágyra.

- Igaz, hogy átmásztál az egyik erkélyről a másikra? - terelte vissza a szót Tyson elfogására Lanie, miközben levágta az előző nap feltett kötést a férfi combjáról.

- Aha!

- És nem féltél?

- Hát, azt hiszem, nem volt rá idő, hogy azon töprengjek, mennyi az esélye, hogy egy rossz mozdulat, egy meglazuló csavar, vagy egy málló vakolatdarab miatt lezuhanjak és szörnyethaljak. 

- Azt mondják, szépen elintézted a fickót.

- Nos ... igen - csengett sokkal komolyabban az író hangja, és gyorsan témát váltott. - Ugye nem akarsz megszúrni?

- Nyugi Castle! A seb szépen tisztul, csak be kell kenni és újra kell kötözni. Nem ázott volna át a kötés, ha pihentél volna, nem pedig akrobatamutatványokat mutattál volna be egy erkélyen - próbálta megnyugtatni a férfit Lanie, mivel a könnyed beszélgetés ellenére érezte, mennyire feszült. Mialatt ellátta a sebet, csend telepedett a helyiségre, amit csak Castle fájdalmas sziszegése és nyögései törtek meg néha.

- Készen is vagy, - paskolgatta meg a férfi lábát biztatón - de jó lenne, ha legalább egy napig nyugton ülnél a fenekeden. Már kezdem érteni, miért félt Kate!

Alig mondta ki az utolsó mondatot, látta, hogy Castle egy pillanatra megdermed, szeme összeszűkül, és  fájdalmasan megrándul az arca.

- A mostani helyzet azt mutatta, hogy nem neki kellene engem félteni, hanem nekem őt - mondta halkan maga elé. - Ha együtt lennénk, tudnánk egymásra vigyázni.

- Légy vele türelmes, és adj neki egy kis időt. Talán Tyson elfogása sok mindent megváltoztat - nézett együtt érzőn Lanie az íróra, aki halványan elmosolyodott, hiszen nemrég az anyja is éppen ezzel próbálta biztatni. 

- Nem akarok várni, Lanie. Már túl sokat vártam. Nem akarok mindig arra gondolni, mennyi időt vesztegettünk el, és nem akarok mindig azon rágódni, hogy mi lett volna, ha ... Itt az idő, hogy cselekedjek - nézett komoly elhatározással a nő szemébe Castle, aztán Lanie meglepetésére hirtelen témát váltott. - Rendben lesz holnap délelőttre a lábam?

- Ha kíméled, nem lesz vele baj - húzta össze a szemöldökét a nő gyanakodva. Érezte, hogy készül valamire az író, de azt is, hogy nem fogja elárulni neki, hogy mire. Ennek ellenére tett egy kísérletet.

- Miért? Mi lesz holnap délelőtt? - kérdezte.

- Csak egy tévés szereplésem - húzta fel a vállát egy pillanatra Castle, miközben lebiggyesztette a száját, jelezve, hogy nincs nagy jelentősége a dolognak, aztán hálásan elmosolyodott. - Kösz, Lanie - mondta, és mire a nő felocsúdott volna a töprengésből, az író már ki is lépett a vizsgáló ajtaján.

Az orvosszakértő egy sóhajtás kíséretében megingatta a fejét, aztán visszament a boncterembe, és leült a mikroszkóp elé. Mielőtt újra az emberi tüdőszövet vizsgálatára fordította volna a figyelmét, elgondolkodva dőlt hátra a forgószékben. Azon töprengett, felhívja-e Kate-t, hogy beszámoljon neki Castle látogatásáról, aztán úgy döntött, hagyja a maguk útján folyni az eseményeket, és nem üti bele az orrát semmibe. Belenézett a mikroszkópba, és teljes figyelmét a rózsaszínre festett sejteknek szentelte.

Kate a lift hátsó falának dőlt, és lehajtott fejjel egy nagyot sóhajtott. Már nem is tartotta olyan jó ötletnek, hogy megossza Lanie-vel az érzéseit. Mit is mondhatna? Egyrészt azt sem akarta, hogy állandóan Lanie-t traktálja a lelki bajaival, másrészt úgy érezte, ha még sokáig magában tartja a érzéseit, felemészti ez az egész helyzet. A lift zökkenve megállt, és ő fel sem nézve lépett néhányat előre, amikor nekiütközött valakinek. Már azelőtt tudta, ki az, mielőtt felnézett volna. Az ismerős, mindennél finomabb illat bódítóan kúszott az orrába, az érintéstől pedig megborzongott, és olyan mozdulatlanná vált, mintha kővé dermedt volna. Ösztönei nem akarták, hogy megszűnjön a boldogító érzés, ahogy a férfi testéhez ért a teste. 

- Castle - nyögte ki zavarában, aztán kényszeredetten hátra lépett. A liftajtó becsukódott, mielőtt Castle egyáltalán megmozdult volna.

- Én ... csak ... dadogott meglepetten a férfi. Elhomályosuló tekintettel nézett a gyönyörű zöldes szemekbe, miközben mélyen beszívta a mámorító cseresznyeillatot. Csak álltak mozdulatlanul, tekintetük összefonódott, és úgy érezték megállt körülöttük az idő. Mindketten megdöbbentek, hogy milyen heves reakciót váltott ki a csak pillanatokig tartó érintés. A vágy elemi erővel tört a felszínre, és mindketten tudták, ha nem itt, és  ha nem most tapasztalták volna meg az érzést, nem tudnának neki ellenállni. 

- Jól vagy? - kérdezte Kate, hiszen az utolsó emlékkép a férfiról azt sugallta, hogy lelkileg összetört. Fogalma sem volt, hogy mit keres a boncterem szintjén Castle, de az, hogy nem jött be hozzá a kapitányságra, azt jelezte, hogy nem akar találkozni vele. Most viszont a sors összehozta őket, és reménykedett, hogy Castle nem sétál el szó nélkül.

- Nem Kate, nem vagyok jól, - szűkült össze a férfi szeme, hangja komoly volt, de hiányzott belőle a keserűség - de teszek róla, hogy holnap már jobban legyek - tette hozzá titokzatosan.

Kate zavartan bólintott, mivel arra gondolt, talán keres egy szép modellt a férfi, akivel vigasztalódhat. Nyitotta volna száját, hogy megkérdezze, mit keres a patológián, de a lift csilingelve jelezte, hogy visszaért az alagsorba, és az ajtó kinyílt. Castle még egy pillanatig nem vette le róla a szemét, aztán szó nélkül belépett a felvonóba.  

Lanie éppen megállapította, hogy a szövetek arról tanúskodnak, hogy nem a vízbe fulladt az áldozat, hanem már halott volt, amikor a folyóba dobták, amikor valaki megszólalt a háta mögött. Arra igazán nem számított, hogy valaki egy órán belül másodszor is a háta mögé lopózik, ezért jobban megijedt, mint az előbb. A szívéhez kapott, és olyan gyorsan pördült meg a forgószékkel, mint egy tornádó.

- Kate - tört ki sóhajként a szó a száján, amikor meglátta barátnőjét. - Össze kellene kötni benneteket Castle-lel - mondta önkéntelenül, aztán amikor meglátta Kate döbbent tekintetét, gyorsan magyarázkodni kezdett. - Fél órával ezelőtt éppen úgy lopózott mögém és megijesztett, mint te. A szívbajt hoztátok rám.

- Ezek szerint itt volt - állapította meg Kate.

- Néhány perce ment el.

- Találkoztam vele. Miért jött?

- Az éjszakai események megviselték a combján levő sérülést - válaszolt szűkszavúan Lanie. Tehát találkoztak, de már nem is beszélnek egymással - állapította meg. Rosszabb a helyzet, mint gondolta. Nézte, ahogy Kate maga elé meredve, elgondolkodva beharapja az alsó ajkát, és hirtelen úgy érezte, képtelen magában tartani a véleményét, ezért folytatta. - Úgy láttam, nemcsak a seb fájt neki.

Kate felnézett, és nyelt egyet. 

- Megmentette az életemet - mondta halkan. - Megint miattam sodorta magát veszélybe.

Lanie megütközve nézett rá. 

- Megfogadtam, hogy nem avatkozok a dolgaitokba, de képtelen vagyok szó nélkül nézni a vergődéseteket. Tudod te, hogy mennyire másképp látjátok ugyanazt a helyzetet? Castle úgy gondolja, most te voltál veszélyben, de ha együtt lennétek, tudnátok vigyázni egymásra. Ezzel szemben te úgy látod, hogy Castle volt veszélyben, és ha nem koslatna még mindig utánad, akkor ez nem történt volna meg - foglalta össze a nyomozó és az író gondolatait Lanie. - Tudod, évekig ámultam, hogyan egészítitek ki egymás mondatait, vagy gondoltok ugyanarra, és mondjátok ki ugyanazt egyszerre. Mintha lenne köztetek egy láthatatlan szellemi kapcsolat. Ez az első eset, hogy éppen az ellenkezőjét gondoljátok egy helyzetről. Kate! Mi indította el ezt a változást?

Beckett néhány másodpercig megütközve hallgatta Lanie eszmefuttatását, aztán töprengve újra beharapta az ajkát.

- Tyson - suttogta maga elé. - Tyson indította el az egészet.

Lanie egy ideig hallgatott, aztán halkan feltette azt a kérdést, amire Kate is gondolt.

- De Tyson-t elkaptátok. Megváltozik ettől a kapcsolatotok?

Kate úgy tett, mintha nem hallotta volna a kérdést. Nem akart válaszolni, és egyelőre kényelmesebb volt struccpolitikát folytatni, mint újra, meg újra végiggondolni élete legnehezebb döntésének helyességét, ezért témát váltott.

- Gyógyul a sérülése?

- Igen, de nem szabadna ennyit mozognia. Ha legalább egy napig nyugton maradna, sokkal gyorsabban gyógyulna, de azt hiszem, erre remény sincs. Holnap délelőtt is valami tévés szereplésre megy, bár ...

Lanie elhallgatott. Úgy gondolta, jobb, ha nem traktálja barátnőjét a megérzéseivel, amelyek csak felizgatnák, pedig anélkül is elég feszült.

- És te? Elég rossz bőrben vagy. Pihenned kellene - állapította meg, ahogy végignézett Kate-n.

- Alhattam volna pár órát, de képtelen vagyok rá. Egyfolytában újra és újra látom Tyson hideg tekintetét, és a fülemben csengenek a szavai, ahogy a megölésemet tervezgeti, miközben azon gondolkodik, hogyan viselkedne Castle, ha megölne. Bármit tehetett volna velem, Lanie. Reménytelen helyzet volt - sóhajtotta könnybe lábadt szemekkel, aztán szomorkásan elmosolyodott. - Akkor meglebbent a függöny, és az erkélyajtón belépett Castle. Olyan volt, mintha valami felsőbb, nem e világi hatalom küldte volna a megmentésemre. Ő olyanokkal magyarázná ezt, hogy a sors vagy az univerzum irányította így az eseményeket, vagy az őrangyalom küldte, de ezekben csak ő hisz.

- És te? Mit gondolsz?

- Nem tudom - rogyott le egy székre Kate, és a kezét tördelve sóhajtott. - Túl sok volt a véletlen. Tudom, hogy mindenre megvan a magyarázat, hogy hogyan került oda Castle, mégis, akkor úgy éreztem, mintha egy nálunk hatalmasabb erő vezérelte volna a megmentésemre. De ez nem én vagyok Lanie! Én nem hiszek ilyenekben - nézett kétségbeesetten az orvosra.

- Talán az is elég lenne, ha kettőtökben hinnél - fogta meg Kate kezét Lanie. - Én sem tudom a magyarázatot, de az biztos, hogy van köztetek valami. Valami vonzás, lelki kapocs, vagy valami olyan mentális kötelék, ami csak nagyon kevesek között létezik.

- Te is azt hiszed, hogy ...

Nem tudta befejezni a kérdést, mert a telefonja vad zenélésbe kezdett a zsebében. Bosszúsan húzta ki a készüléket, és amikor meglátta a kijelzőn világító nevet, felpattant.

- Gates hív - mondta, és a füléhez emelte a telefont. A lelke mélyén nem bánta, hogy a kapitány az irodájába hívatta, mert úgy érezte, a Lanie-vel folytatott beszélgetés egyre jobban elbizonytalanította. Sietve indult az ajtó felé, de ott megtorpant, és visszanézett az orvosszakértőre. - Nem tudod, milyen tévés szereplésre megy Castle?

- Nem - rázta meg a fejét, aztán nagyot pislantott, ami gyanakvást keltett a nyomozóban, aki egy ilyen apró jelből ki tudta szűrni, ha valaki titkol valamit.

- De? - kérdezte felhúzott szemöldökkel, várakozón. 

Lanie megadóan sóhajtott, aztán legyintett, mintha valami semmiségről lenne szó.

- Á, semmi! Csak volt egy olyan érzésem, mintha Castle készülne valamire. Olyasmit mondott, hogy "itt az idő, hogy cselekedjek", aztán megkérdezte, hogy holnap délelőttre rendben lesz-e a lába. De ez csak egy megérzés. Nem kell komolyan venni - mentette a menthetőt.

- Hm. Castle biztosan hinne a női megérzésekben - mosolyodott el Kate, és kilépett a boncteremből.

Egy ideig még mosolygott, de minél többször gondolt Castle mondatára és Lanie megérzésére, annál nyugtalanabb lett, és mire a kapitány irodájához ért, már szinte biztos volt abban, hogy a férfi valóban készül valamire.

- Üljön le! - mutatott az íróasztalával szemben álló székre a kapitány, amikor Beckett belépett az ajtón. 

A nyomozó nem örült az invitálásnak, mert ez azt jelentette, hogy egy hosszabb megbeszélés vár rá.

- Szeretném, ha tudná, milyen büszke vagyok magukra, amiért elfogták Jerry Tyson, de azt is tudnia kell, hogy kivívta a haragomat is - forgatta ujjai között a szemüvegét a Vaslady, miközben kissé előrehajolva, szigorúan nézett a nyomozó szemébe. - Komolyan gondolta, hogy miután mindenki elmegy a helyszínről, egyedül, mindenféle erősítés nélkül megy be az oroszlán barlangjába?

- Akkor még csak arra gyanakodtam, hogy valaki figyel az egyik ablakból - próbált mentegetőzni, bár tudta, hogy felesleges erőfeszítés, mivel a kapitány elengedte a szavait a füle mellett, ráadásul igaza is volt.

- Úgy is mert meg engem, mint aki nem hisz a saját embereinek? Mindig hagytam, hogy az őrült elméleteiknek utánajárjanak, még akkor is, ha úgy gondoltam, hogy semmi értelme. Most miért nem bízott abban, hogy ha van egy gyanúja, akkor nem adok erősítést maga mellé? - dühöngött Gates.

- Csak egy megérzés volt - nyögte halkan Beckett.

- Hm. És maga nem hisz a megérzéseiben? Na jó, elismerem, rendőrként a tényekre kell hagyatkoznunk, de nem tanulta meg Mr. Castle mellett, hogy néha érdemes figyelembe venni a megérzéseket is? Még egyszer ne játssza el, hogy egyedül akar James Bond-ot játszani! Ráadásul a végén Mr. Castle lett James Bond. Bár ő is megéri a pénzét - ingatta meg a fejét a kapitány. - Még vele is lesz egy kis beszélgetésem! 

Beckett önkéntelenül elmosolyodott. Szinte látta maga előtt az író riadt arcát, amikor Gates leszidja, amiért hőst játszott, ahelyett, hogy segítséget hívott volna. Bár azt is tudta, hogy a végén a dicséretet is megkapja a férfi.

- Szóval - folytatta a a kapitány. - Jerry Tyson-t elfogták, de ahhoz, hogy meg is kapja méltó büntetését, az kell, hogy precízen, hiba nélkül építsük fel a vádemelést. Az összes lehetséges vádpontot fel kell állítanunk, és úgy kell alátámasztanunk, hogy az a mocsok soha ne szabadulhasson ki. Ehhez azonban Mr. Castle-re is szükségünk van. Tudom, hogy rühelli a papírmunkát, de ez nem egy szokványos ügy, ráadásul ahhoz, hogy az emberrablással, és előre megfontolt emberölési kísérlettel is megvádolhassunk, kell az ő össze információja, amit az elrablásakor tapasztalt. Tehát - vonta össze a szemöldökét, hogy a szavainak még nagyobb hangsúlyt adjon - nem érdekel, hogy mennyire utálja a jelentésírást. Holnaptól itt akarom látni az őrsön! 

- Ezt miért nem neki mondja, Uram? - kérdezte szemtelenül Beckett, mivel azt szerette volna, ha minden nap láthatná a férfit, és együtt dolgoznának, de kínos lett volna, ha neki kell beinvitálni a kapitányságra.

Gates kapitány szeme egy pillanatra összeszűkült, aztán hátradőlt a székében, és magabiztosan nézett a nyomozó kihívó tekintetébe.

- Nem árulok zsákbamacskát Beckett nyomozó. Nem vagyok vak, tudom, hogy feszült a helyzet maguk között, hogy maga makacs, az írócskánk pedig sértett, de ez nagyobb horderejű ügy annál, minthogy maguk miatt kockára tegyem a sikeres lezárását. Ha én hívom ide Mr. Castle-t, maguk tovább játsszák a fájdalmas, megbántott kis játékukat, ezért azt akarom, hogy ne az én kérésemre, hanem maga miatt jöjjön ide. Akkor talán olyan hatékonyan tudnak együtt dolgozni, mint régen.

Beckett egy pillanatra bosszúsan elhúzta a száját. Ha Castle-ben reményt kelt az a tény, hogy ő hívja vissza, még nehezebb lesz tartani magát a döntéséhez.

- Ez parancs, Beckett nyomozó - zárta le a beszélgetést Gates, aztán feltette a szemüvegét, és egy mappát húzott maga elé.

Kate kényszeredetten bólintott, hogy tudomásul vette az utasítást, és felállt, amikor valami eszébe jutott.

- Gates kapitány! Castle holnap délelőtt egy tévés szereplésre megy, nem hiszem, hogy be tud jönni az őrsre.

- Hát menjen utána, és érje el, hogy ne holmi interjúkkal vagy talk shaw-kon való idétlenkedéssel töltse az idejét. Minél előbb a mellett az asztal mellett szeretném látni - bökött ellentmondást nem tűrőn Beckett íróasztala felé. - Most pedig induljon haza! Kimerítő éjszakája volt, és hosszú volt a mai nap. 

Egy óra múlva Kate a fürdőszobájában állt a tükör előtt, és meggyötört képmására csodálkozott rá. Nem csoda, hogy Gates hazaküldött - állapította meg. A zuhanyrózsából áradó meleg víz jótékonyan bizseregtette meg a bőrét, aztán csökkentett a nyomáson, és élvezte a víz simogatását. A kellemes érzés ellazította és megnyugtatta. Mire az ágyba került, már nem foglalkoztatták az éjszaka eseményei, és nem villant az agyába Tyson rideg tekintete percenként. Helyette azon töprengett, vajon Lanie megérzése megállja-e a helyét. Lehet, hogy Castle tényleg készül valamire?

A kérdésre nem tudott választ keresni, mert kimerült teste és idegrendszer egy pillanat alatt átadta magát a jótékony, pihentető alvásnak.

Az ébresztő idegtépő hangjára ébredt. Másodpercekbe telt, mire tudatosult benne a zaj forrása, és tudata felfogta a valóság ingereit. Kisimította kócos haját az arcából, és hunyorogva nézte az óra kijelzőjének vörösen izzó számait. Még adott magának néhány perc pihenőt, aztán sietve felkelt. Igyekeznie kell, hogy otthon érje Castle-t, mielőtt elindul valamelyik tévéstúdióba, különben telefonálgathat, hogy kiderítse, melyik csatornánál ad riportot. Még hét sem v óra sem volt, amikor már ott állt az oly ismerős lakás ajtaja előtt. Remélte, hogy Martha és Alexis nincsenek otthon, és kettesben beszélhet a férfival. Tudta, bárhonnan közelíti meg jövetele célját, egy komoly, talán sorsdöntő beszélgetés vár rá, ezért azon sem csodálkozott, hogy remegett a keze, amikor megnyomta a csengőt. Néhány másodperc múlva hallotta a közeledő lépteket, aztán az ajtó kitárult. Az elé táruló látványtól nagyot dobbant a szíve, és elakadt a szava.

- Beckett? - lepődött meg a férfi, és zavarában először vizes hajába túrt, aztán a csípője köré csavart fehér törülközőt húzta szorosabbra. - Miért jöttél?

Castle a patológia liftje előtti találkozó óta képtelen volt kiverni fejéből az érzést, ahogy minden idegszálán végigfutott a bizsergés, amikor a nő teste az övéhez ért. Amikor lefeküdt, végigsimított az ágy üres oldalán, mint minden este, amióta Kate nem feküdt mellett. Nyugtalanította a Kate-tel való találkozás, és izgatta a rá váró extrém ugrás is, ezért nehezen vergődött álomba. Egy sor vad álom után csurom vizesen ébredt hajnalban, ezért lezuhanyozott,  majd borotválkozni kezdett. Oldalra billentette a fejét, és a tükörben figyelte, ahogy a penge könnyedén siklik behabozott arcán. Két húzás között éppen azon tűnődött, hogy elég magas összegre emeltette-e az ügyvédjével az életbiztosítását, amikor meghallotta a csengőt. Bosszúsan indult ajtót nyitni, miközben arra gondolt, bárki is a szokatlanul korai látogató, nagyon gyorsan megszabadul tőle. Nem gondolkodott azon, ki keresheti ilyenkor, de arra számított a legkevésbé, hogy a számára legnagyobb kihívást jelentő, legvonzóbb, legtitokzatosabb, legnehezebben megfejthető nő áll. 

Kate ajkai elnyíltak, pupillája kitágult, lélegzete elakadt, és önkéntelenül végigmérte a férfit tetőtől talpig. Mintha évezredek teltek volna el azóta, hogy így látta. Tekintete vágyakozva itta be a látványt, hatalmas lélegzettel szívta be a férfias tusfürdő és a frissen megmosott bőr illatát, és agyában a legapróbb részleteket is elraktározta egy másodperc alatt: az előrehulló, rakoncátlan vizes hajszálakat, a félig borotvált, habos arcot, a nedvesen fénylő bőrt a sima, széles mellkason, a férfi köldöke felé tartó, lassan csordogáló vízcseppet, a derekára csavart, feszesre húzott törölközőt, amely láttatni engedte a takarásban levő feszes izmokat, és sejtette a férfiasságát. Érezte, hogy mindketten olyan zavarban vannak, mint két kamasz, akik még nem merték bevallani az egymás iránti érzelmeiket, és először találkoznak intimebb helyzetben. Megpróbálta elszakítani tekintetét a vonzó férfitestről, és Castle szemébe nézett.

- Érted jöttem - igyekezett könnyedén kiejteni a szavakat. - Beengedsz?

- Pe-persze - nyögte ki az író, és tétován oldalra lépett, miközben szorosan markolta a testét fedő egy szál törölközőt.

- Amíg befejezed - mutatott Kate a férfi félig borotvált arcára, miközben a fürdőszoba felé indult - elmondom, mit kérek tőled.

Castle néhány másodpercig csak meglepetten állt, és nézett a magabiztosan lépkedő nő után, aztán pislogott néhányat, mintha meg akarna bizonyosodni róla, hogy nem álmot lát, aztán alig észrevehető, huncut mosoly jelent meg az arcán, és Kate után indult.

A tükörből nézte a kád szélén ülő nőt, miközben olyan lassan borotválkozott, mint még soha. Hallgatta, ahogy Kate ecseteli, milyen fontos lenne, ha segítené a vádemelés előkészítését, és ugyan nem mondta ki, de biztos volt benne, hogy Gates kapitány küldte hozzá. Ha Kate maga akarná, hogy az őrsön legyen, nem sütné le a szemét minduntalan, ahányszor csak rajtakapja, hogy őt méregeti. Biztos volt abban, hogy bármennyire is el akarja nyomni az érzéseit Kate, a szerelmet nem tudja csak úgy kihajítani az ablakon, ahogy nem tud parancsolni teste vágyakozásának sem. Elég volt elkapnia azt a pillantását, ahogy végigmérte, amikor meglátta egy szál törölközőben az ajtóban. Néhány másodperc múlva azonban azzal szembesült, hogy ő sem tud parancsolni sem az érzéseinek, sem a testének. Újra a tükörbe nézett, és tekintetét nem tudta levenni Kate-ről, aki a kád szélén ült, kezét hátratette, és megtámaszkodott rajtuk, amitől a vékony pamut póló ráfeszült a mellére, és kiemelte tökéletes, kerek formáját. Castle nyelt egyet, előbbre hajolt, és a mosdó széléhez nyomta az ágyékát, hogy a hideg kerámia lehűtse az érzéki látványtól izgalomba jövő férfiasságát.

- Áááu! - kiáltott fel, amikor a penge sebet ejtett az állán, és fájdalmas arccal szemlélte az erősen vérző vágást. - Így jár, akinek borotválkozás közben máshol jár az esze - nyögte meggondolatlanul. Abban a pillanatban, ahogy kiejtette a szavakat, ijedten pillantott Kate-re, de a nő láthatóan másképp értelmezte a mondatot, és mit sem sejtett Castle testének vággyal teli reakciójáról, mert aggódó tekintettel felpattant a kádról, és a gyógyszeres szekrénykéhez lépett. 

- Ne haragudj! A vádemelési javaslat kidolgozásának lépéseit a kapitányságon is megbeszélhettük volna - mondta. - Nem volt jó ötlet, hogy rám kell figyelned, miközben borotválkozol  - húzta bocsánatkérő mosolyra a száját, és egyik kezében egy fertőtlenítőfolyadékos üvegcsével, a másikban pedig néhány gézlappal és egy sebtapasszal a férfihoz lépett.

- De-dehogy ... nem ... nem azért - kezdett zavarában magyarázkodni Castle - csak túl éles a penge - mondta, miközben nyelt egyet, és remélte, hogy Kate nem jön rá a valódi okra.

- Na, hadd nézzem! - lépett mellé a nő, és apró tenyerét finoman az arcára tette, és határozottan, mégis gyengéden maga felé fordította. 

Az érintés hatására egy pillanat alatt tovaszállt Castle zavara. Miért is kellene zavarban lennie? Hiszen nem ő tagadta meg a szerelmüket! Kihívó tekintettel Kate-re nézett, és minden szégyenkezés nélkül szembe fordult vele.

Beckett óvatos mozdulatokkal itatta fel a kicsorgó vért a gézzel, de néhány másodperc után megérezte, hogy a férfi tekintete rászegeződik. Felnézett. Az elmúlt napokban megszokta, hogy a kék szemekben keserűség, fájdalom, csalódottság, megbántottság, vagy ezek keveréke tükröződött, ezért most meglepődött. A férfi tekintete magabiztos és kihívó volt, amitől Kate zavarba jött, ezért megpróbálta figyelmét a sebre irányítani.

- Ez egy kicsit csípni fog - mondta gyorsan, és egy kis fertőtlenítőt öntött a gézre, és közelebb lépve a férfihoz, a vágásra szorította.

Castle szisszent egyet, de nem húzódott hátrébb, sőt, Kate-nek olyan érzése volt, mintha még közelebb kerültek volna egymáshoz. Már csaknem összeért a testük, és érezte a férfiból áradó meleget, a tüdejéből kiáramló levegő cirógatását, amikor hirtelen megérezte a derekára simuló, gyengéden ölelő kezeket. Az érintéstől megremegett.

- Castle, én ... - kezdett ellenkezni, de a férfi egy határozott mozdulattal szorosan magához húzta. Kate-nek elállt a szava. Tudta, hogy szabadulnia kellene az ölelésből addig, amíg magával nem ragadja az elemésztő vágy, addig, amíg képes ellenállni a férfinak, ezért vett egy nagy levegőt, és már feszítette az izmait, amikor megérezte a férfi vágyának legfőbb bizonyítékát a csípőjének nyomódni. Behunyta a szemét. Döntenie kellett, de nem számított a helyzetre, és nem volt rá felkészülve, hogy másodpercek alatt döntsön. Érezte, hogy a férfi ajkai közelednek az övéhez, szinte már súrolják azokat. Nem akart hiú reményeket kelteni azzal Rick-ben, hogy megcsókolja, aztán közli, hogy a döntésén mégsem változtat, ugyanakkor mindennél jobban vágyott arra, hogy újra érezze a férfi édes, mámorító csókját. Kate megfeszülő testtel, mereven állt, mozdulni sem mert, nehogy olyat tegyen, amit később nagyon megbán. Látta Castle elhomályosuló tekintetét, aztán a férfi behunyta a szemét, és lágyan megcsókolta. A puha, meleg ajkak alig értek az övéhez, mégis az egész teste bizseregni kezdett. Úgy érezte, nem tehet mást, minthogy megadja magát, csak most az egyszer, és soha többet. Önkéntelenül becsukta a szemét, hogy minden idegszála a finom érintést érzékelje, és pár pillanatra kizárja a zord valóságot.  Tudta, hogy most kellene elhúzódnia, és megálljt parancsolni a vágyainak, ajkai mégis elnyíltak, és csípőjét erősebben nyomta a férfiénak, és érezte, ahogy Castle tenyere lassan lejjebb csúszik a derekáról. Már nem gondolt semmire, csak érezni akarta a férfit, akit szerelemből hagyott el, de abban a pillanatban, amikor átadta magát az érzéki gyönyörnek, Rick hirtelen elengedte és hátrébb lépett.

Kate teljesen megzavarodott. Nem tudott gondolkodni. Még a férfi ajkainak finom érintése, és érzéki vággyal teli testének hatása alatt állt. Kinyitotta a szemét, és értetlenül nézett Rick-re. Meglepődött. Ismerte milyen elhomályosuló a tekintete, ha magával ragadja a vágy, de most egy éber, határozott tekintetű szempár nézett rá.

- Szeretlek Kate - szólalt meg olyan komolyan a férfi, hogy Kate megijedt. Érezte, hogy valami olyat fog mondani, amit nem szeretne hallani. - Szeret a lelkem, és szeret a testem. Vágyom rád, ahogy érezhetted is, mert olyan hatással vagy rám, mint soha, senki. Te viszont nem akarod a közös életet! Ám, legyen, de akkor nem irányíthatsz, nem várhatod el, hogy tekintettel legyek a félelmeidre, vagy hogy felelősségteljesen gondolkodjak. Most én is azt mondom, amit egyszer te mondtál nekem: az én életem ... az enyém. Nem dönthetsz felette.

Kate úgy állt, mint akit leforráztak. Castle eltökélt tekintete, kemény vonásai megdöbbentették, és hirtelen mintha a Mennyországból a Pokolba került volna. A férfi néhány másodpercig még jelentőségteljesen a szemébe nézve állt, aztán megfordult, és a hálószoba felé indult, de az ajtóból még visszaszólt.

- Nem játszhatsz velem a kedvedre. Nincs közös életünk, így akkor, és azt teszem, amit jónak látok. Mondd meg Gates-nek, hogy bemegyek, de még van egy fontos programom - mondta, és kilépett a fürdőszobából.

Kate szeretett volna elsüllyedni. Hogyan gondolhatta, hogy ha testi vágyakat is kelt a férfiban, az megbocsájtja neki, hogy elhagyta? Castle ritkán mutatta meg ezt a kemény arcát, ami egyrészt meglepte, és kissé meg is ijesztette, mert olyan idegen volt a mindig könnyed, humoros, érzékeny és gyengéd oldalától, amilyennek általában látta, másrészt vonzónak és férfiasnak találta a határozottságát. Vett egy nagy levegőt, és kilépett a fürdőből. Látta, hogy Rick a gardróbban válogatja a ruháit, de annak ellenére, hogy biztosan érzékeli a jelenlétét a szeme sarkából, figyelemre sem méltatja. Megsemmisülve hagyta el a lakást, és visszaindult az őrsre. Egész úton nem tudott napirendre térni a történtek felett. Először megalázottnak és csalódottnak érezte magát, aztán hirtelen fülébe csengtek a saját szavai, amiket akkor mondott a férfinak, amikor kiderült, hogy az eltitkolta előle a Smith-nél levő aktát, ami az életét védte. Az akkor kimondott mondatait idézte Castle, és fordította ellene. Mire a kapitányság liftjébe lépett, már egyáltalán nem csodálkozott Castle reakcióján, és inkább már csak magára haragudott, amiért hagyta, hogy az érzései uralják a tetteit. Ahogy felidézte a férfi szavait, egyre nyugtalanabb lett. Hogyan értse, hogy "nem várhatod el, hogy tekintettel legyek a félelmeidre, vagy hogy felelősségteljesen gondolkodjak". Lehet, hogy Lanie-nek igaza van, és készül valamire, és a tévés szereplés csak kifogás?

Miközben az asztalához sietett, Gates irodája felé pillantott. Remélte, hogy a kapitány nem jön túl korán, mert szüksége volt egy kis időre, hogy végiggondolja a történteket, és kitalálja, milyen mesét adjon be neki arról, miért nem tudta rábeszélni Castle-t, hogy bejöjjön vele. Még azt sem tudta meg, mi az a fontos program, ami miatt később jön. Leroskad az asztalához, és hogy elterelje kínzó gondolatait, elővette a Tyson aktát.

Egy óra múlva Castle már a Brooklyn híd felhajtójánál állt. A forgalmat már jó ideje elterelték, és a fél útpályát lezárták a rendőrök, amit úgy elleptek a bámészkodók sokasága és a különböző tévécsatornák közvetítő kocsijai és riporterei, mint a keselyűk az elhullott állatok tetemét. Máskor biztosan nem ez a kép jutott volna eszébe a sajtó embereiről, hanem tele lett volna izgalommal, és élvezte volna a ráirányuló figyelmet, de most csak dacból volt itt. Kockára akarta tenni az életét, hogy Kate megértse, nem attól lehet csak veszélyben az élete, hogy mellette van, és egy őrölt gyilkos szemet vet rá. Eddig ha kihívást és izgalmat keresett, elég volt Kate közelében lenni, hiszen a nő maga volt a rejtély, a gyilkossági ügyek pedig még rátettek erre egy lapáttal, most azonban megfosztotta magától és az ügyektől is. Hát akkor majd keres magának új kihívást! Kate pedig meglátja, mennyivel nagyobb veszélyben van az élete nélküle. Amikor meglátta a felhívást a tévében, hogy bátor vállalkozókat keresnek egy veszélyes bungee jumping ugráshoz, tudta, hogy ez lesz az egyik, amivel megütközteti Kate-t. A Brooklyn híd pillére ugyan "csak" 84 méterrel emelkedik a víz fölé, és ennél magasabbról is ugranak az adrenalifüggők, de a mostani ugrást veszélyesebbé tették a híd környékén jellemző erős széllökések, ráadásul az ugrást úgy tervezték, hogy az ugró teste becsapódjon a vízbe, és onnan rántsa vissza a gumikötél. A tévécsatornák azért csaptak le a hírre, mert olyan hírességek is jelentkeztek ugrónak, mint a Chichago Bulls egyik játékosa, egy a tinédzserek körében népszerű együttes gitárosa, az egyik legnézettebb szappanopera férfi főszereplője, és persze Richard Castle, a világhírű krimiíró. Egy fiatal szervező fiú hamar észrevette, és elé sietett. Fülig érő vigyorral üdvözölte, és miközben egy lakókocsi felé vezette, nyugtatni kezdte, hogy nem kell félnie, megtettek minden biztonsági óvintézkedést, és három mentő is a rendelkezésükre áll, ha mégis valami baj lenne.

- Ja, az megnyugtató - mondta éllel Castle a mentőautók felé pillantva.

Már délelőtt tíz óra felé jár, amikor szürke nadrágkosztümben, aktatáskával a kezében kilépett a liftből Gates kapitány. Espo és Ryan összevont szemöldökkel együtt érzőn pillantottak Beckett felé, akiből nemrég egy gőzölgő vaníliás latte segítségével kihúzták, hogy mivel bízta meg a kapitány, és hogy Castle addig nem jön, amíg valami tévés szereplést el nem intéz. Többet nem kellett a nőnek mondania, mivel a tény, hogy Castle még mindig nem jelent meg az őrsön, magáért beszélt. Biztosra vették, hogy sokkal több történt a két ember között, mint amit Kate az orrukra köt, de beérték ennyivel. 

Ryan már egy ideje kapcsolgatta a különböző csatornákat a tévén, hátha megtudják, milyen műsorban szerepel Castle, de eddig nem járt sikerrel. Most is távirányítóval a kezében állt a készülék előtt, de figyelmét elvonta a készülékről a kapitány megjelenése.

- Beckett nyomozó! - csattant haragosan a nő hangja. - Nehogy azt mondja, hogy nem tudta idecitálni Mr. Castle-t!

- Csak később tud jönni, Uram! - próbálta menteni a menthetőt Kate, miközben felállt. - Úgy tudom, hogy egy tévés szereplésre megy, aztán bejön.

- Tévés szereplés? Milyen műsor lehet fontosabb, mint hogy Jerry Tyson-t élete végéig rács mögé juttassuk? - mutatott a tévékészülék felé dühösen.

Ryan éppen megnyomta a távirányító gombját, és a képen feltűnt a Brooklyn híd, aztán egy szőke riporternő, aki kíváncsi arckifejezést öltve magára, a kamera felé fordult.

- Miért vállalkozik egy sikeres író egy ilyen, nem éppen veszélytelen ugrásra? - kérdezte, aztán oldalra fordult, és a mikrofont a vele szemben álló riportalany elé tartotta. A kamera követte a mozdulatot, és megállapodott Castle magabiztos, mosolygó arcán.

Kate megdermedt, aztán borzongás futott a testén. Hitetlenkedve bámulta a képernyőt, aztán hosszan pislantott egyet, és abban reménykedett, hogy csak a képzelete játszik vele, és ha kinyitja a szemét, csak egy hasonló karakterű arcot fog látni, de nem az írót. Tévedett. Castle jó kedélyűen ecsetelte, hogy fiatal korában mennyi őrültségben vett részt, és hogy mindig szerette a kihívásokat és az izgalmakat.

- Nem fél? - kérdezte a riporternő. 

Castle láthatóan elkomolyodott, aztán kissé oldalra fordította a fejét, és szavait nem a nőhöz, hanem a kamerán keresztül a nézőkhöz intézte. Kate úgy érezte, a férfi egyenesen az ő szemébe néz.

- Leélhetjük az életünket úgy, hogy félve a kihívásoktól, elkerüljük a veszélyes helyzeteket, az életünket féltve behúzódunk a csigaházunkba. Ha félünk, akkor biztos, hogy unalmas és boldogtalan életünk lesz.

- Nem felelt a kérdésemre - mosolyodott el a riporternő.

- De igen, félek. De legyőzőm a félelmemet, mert én képes vagyok rá - nyomta meg a személyes névmást jelentőségteljesen.

- A családja nem félti?

- Aki igazán szeret, az tudni fogja, hogy miért vállalkoztam erre - mosolyodott el halványan. - Valakinek pedig be fogom bizonyítani, hogy nem az az igazi veszély rám nézve, amit ő annak hisz.

- Te jó ég! - ocsúdott fel elsőnek Gates kapitány. - Mi a fenéről beszél ez az ember? - vonta össze dühösen a szemöldökét, és értetlen tekintettel Beckett felé fordult. - Mi ez az egész, Beckett nyomozó? Ezek szerint maga tudja,  hogy miért vállalkozott ilyen hülyeségre?

Kate elnyílt szájjal meredt még mindig a képernyőre, ahol éppen azt mutatták, milyen szerkezetet építettek a hídpillér tetejére, ahonnan az ugrást végrehajtják a vállalkozó hírességek, és azt ecsetelték, hogy milyen biztonsági óvintézkedéseket tettek, hogy ne csapódjanak a túl nagy erővel a vízbe, és a szél ne csaphassa a hídnak őket.

- Beckett nyomozó? - emelte fel a hangját a kapitány, mivel Kate nem reagált az előző kérdésére.

Kate nyelt egyet, és megpróbálta egyenletesen venni a levegőt, mivel eddig lélegzetvisszafojtva nézte a tévét, most viszont levegő után kezdett kapkodni, de képtelen volt egy szót is kinyögni, ezért csak megrázta a fejét.

- Castle csak annyit mondott Beckett-nek, hogy egy tévés szereplésre megy - mentette ki a válaszadás alól Espo a nyomozót.

- Ennyi? - nézett Kate-re a kapitány.

- Igen, Uram - jött meg végre a nő hangja. - Voltam nála hajnalban, hogy behozzam az őrsre, de közölte, hogy még van egy programja, és majd csak utána jön be - mondta szűkszavúan, miközben másodpercek alatt lejátszódott agyában a találkozásul egész jelenete a csókkal, és az elutasítással együtt.

- Akkor most szedje össze magát, és menjen érte. Ha leugrik, és valami baja lesz, a vádemelési javaslatot sem tudjuk elég pontosan összeállítani. Nem engedhetem meg, hogy Jerry Tyson ne bűnhődjön meg minden gaztettéért csak azért, mert Mr. Castle valakinek be akar bizonyítani valamit.

- De Uram! Nem hiszem, hogy meg tudom akadályozni, hogy ugorjon. Ha utolsónak ugrik, akkor sem biztos, hogy addig odaérek - mondta Kate, miközben arra gondolt, ha időben odaérne, akkor sem valószínű, hogy le tudja beszélni Castle-t az ugrásról.

- Tudom, de próbálja meg! Ha késve érkezik, akkor meg imádkozzon, hogy ne legyen semmi baja - zárta le a beszélgetést Gates, és elviharzott az irodájába.

- Szerintetek komolyan leugrik? - szólalt meg reménykedve a nemleges válaszban Ryan, aki döbbenetében még mindig ugyanabban a pózban tartotta a távirányítót, mint amikor meglátták a képernyőn az írót.

- Naná, tesó! Castle-ről van szó, ne felejtsd el! - mondta magabiztosan Javi, aztán Kate-hez fordult, aki már a blézere után nyúlt. - Elkísérjünk?

- Kösz, de ne - pillantott a két nyomozóra a nő, aztán szinte rohant a lift felé.

A két férfi összevont szemöldökkel nézett utána. Mindketten tudták, hogy hiába mennének Beckett-tel, ezt neki kell megoldania.

- Most komolyan, Javi. Tényleg azt hiszed, hogy leugrik? - hitetlenkedett még mindig Ryan, aki elképzelni sem tudta, hogy férfiként, és főleg apaként, valami hasonlóan veszélyes dologban vegyen részt. 

- Ugyan már Ryan! Ne mondd, hogy nem érted, miért csinálja ezt Catsle! - nézett a barátjára Espo, aztán látva az értetlen tekintetet, sóhajtott egyet, és magyarázni kezdett. - Castle be akarja bizonyítani Beckett-nek, hogy van nagyobb veszély is rá nézve, mint Tyson. Mégpedig saját maga. Hiába mennénk oda. Ha időben oda is érnénk, nincs az az észérv, amivel jobb belátásra bírnánk Castle-t, kivéve, ha Kate megváltoztatná a döntését, és térden állva esedezne a bocsánatáért.

- Azt hiszed, csak azért csinálja, hogy Kate lássa, hogy nélküle milyen veszélyekbe tudja sodorni magát? - rökönyödött meg a lehetőségen Ryan, aztán eltöprengve a lehetőségen, tovább gondolkodott. - És meddig csinálja? Amíg Beckett be nem látja, hogy nem az a veszélyes, hogy mellette éli az életét, hanem az, ha egyedül él, és belemegy mindenféle őrültségbe?

- Ühüm - bólogatott Espo meggyőződéssel.

- Szerinted tervez még mást is Castle?

- Hát, nem lennék meglepve - tűnődött el a férfi, aztán leültek egymás mellé az asztal szélére, és minden figyelmüket a tévére irányították.