Változatok egy témára 7. (teljes/2.)

Az édes érzés szétáradt a testében, mintha élettel töltötte volna meg. Ajka a mámorító érzésre szomjazva elnyílt, hogy minél többet fogadhasson magába. A csók megszakadt, és ő az érintés után áhítozva, kinyitotta a szemét. Az ablaktalan kunyhó félhomályától barna árnyalatban játszó, könnytől csillogó, gyönyörű szempár nézett rá. A tekintet tele volt szerelemmel, megkönnyebbüléssel és féltéssel.

- Kate - suttogta, mintha egy álomképhez beszélne. A tekintet fogva tartotta, és másodpercekig pislogás nélkül nézett a ragyogó szemekbe, aztán szinte itta magába a számára oly kedves, szabályos arc minden vonását. Becsukta a szemét. Olyan hihetetlennek tűnt az érzés és a látvány, hogy azt hitte, még mindig álmodik, vagy a képzelete játszik vele csalóka játékot. 

- Rick! Minden rendben lesz, Kicsim - hallotta tisztán Kate hangját, és érezte, ahogy a finom ujjak kisimítják a homlokába hulló hajszálakat.

- Hát nem álmodom - nyitotta ki újra a szemét, és elmosolyodott.

- Nem, nem álmodsz - hajolt fölé a nő, és gyengéden megcsókolta, aztán kissé hátrébb húzódva, most már kissé megnyugodva, szelíd mosollyal nézte az ébredező férfit. - Nem menekülsz meg ilyen könnyen az esküvőtől! - mondta finoman incselkedve.

A kapcsolatukra oly jellemző évődés oldotta a napok óta bennük levő feszültséget. A megnyugvás azonban egyikük számára sem tartott sokáig. A boldog megkönnyebbülés ellenére még mindig bennük volt a rettegés érzése, a férfiban azért, mert majdnem meghalt, a nőben pedig ezért, mert majdnem elvesztette azt az embert, akit a legmélyebb szerelemmel szeretett. 

- Tyson játszik velünk - komorult el Castle arca. 

- Tudom. El fogjuk kapni, Castle! - suhant át sötét árnyékként a félelem Kate arcán. Hinni akart a saját szavaiban, de azt is tudta, hogy kicsi az esélyük a sikerre. Tyson okos, előrelátó, precízen megtervezi minden lépését, ezért szinte hiba nélkül teljesíti a tervét. Szinte! Egy kicsi, apró hibát kell találniuk, hogy a nyomára bukkanjanak. 

- Kate! Még tart a játék - mondta figyelmeztetőn a férfi. - Néhány órája itt volt. - Nézte a Kate arcán megjelenő döbbenetet, és szinte látta maga előtt, ahogy a nő végiggondolja a gyilkos logikáját, de azt is, hogy valami nem hagyja nyugodni.

- A terve szerint meg kellett volna halnod a sivatagban, mielőtt megtalállak - töprengett hangosan Kate. - Nem hagyott annyi nyomot, hogy időben ideérjek. Az, hogy ennyi időt kibírtál víz nélkül, túléltél egy kígyómarást, és megtaláltak az indiánok, az kisebb csoda. Ezzel Tyson nem számolt. Miért hagyott életben mégis, amikor idejött?

- Beckett! Ő mindennel számolt. Nyomkövetőt tett a zakómba, így mindig tudta, merre járok. Hagyott vizet a konténerben, egy kést, nagyítót, és ellenszérumot a kígyómarásra. Talán csak az indiánokat nem vette számításba, bár, ki tudja ... Azt akarta, hogy minél tovább éljek, és minél tovább kínozhasson bennünket - mondta lassan, a hőségben levegő után kapkodva Castle.

- Honnan tudod, hogy még nincs vége? - kutatta a férfi arcát összevont szemöldökkel Kate. Nem szerette volna, ha Castle élénk fantáziája valótlan félelmet ültet el a szívükben.

- Utalt rá. Egyértelműen utalt rá - ismételte meg nyomatékosabban a szavait Castle keserűen.

Beckett elgondolkodva nézett a magabiztosságot és aggodalmat sugárzó kék szemekbe, aztán végignézett a férfin.

- Fel tudsz kelni? - állt meg tekintete az író duzzadt, vörös combján, amit egy rászáradt massza borított. - A helikopterben van hordágy, idehozzuk, ha szükséges. Mielőbb kórházba kell kerülnöd!

- I-igen, fel tudok kelni - nyögte fájdalmas arccal Castle, miközben remegő karokkal próbálta ülő helyzetbe tornázni magát, a nő pedig átkarolva a vállát, segített neki. - Jól vagyok! Nem kell kórházba vinni - ellenkezett gyenge hangon, riadt tekintettel a férfi, mire Kate égnek emelte a szemét, és sóhajtott egyet.

- A kórház nem kérdés volt Castle, és nem képezi vita tárgyát - mondta szeretetteljes szigorral a farönköknek támaszkodó férfinak, aki nem folytatta az ellenkezést, hanem elmerengő tekintettel nézett rá. Néhány másodpercig csendesen merültek el a másik tekintetében, aztán Kate szólalt meg.

- Nem hitted, hogy megtalállak - ejtette ki félig kijelentve, félig kérdezve a szavakat.

Castle vett egy nagy levegőt, és egy pillanatra beharapta az alsó ajkát. Azonnal tudta, hogy mire gondol a nő.

- Nem hagytam jelet a konténerben - ráncolta a homlokát, miközben esdeklő tekintettel nézett Kate-re, és sajnálkozó, zavart mosolyra húzta a száját. - Nem tudom megmagyarázni, miért nem gondoltam rá, de egy dolgot biztosan tudtam, hogy ha valaki, akkor te meg tudsz találni - mondta őszintén.

Kate a szája sarkában bujkáló elnéző mosollyal hallgatta a mentegetőzést, mert mindig nagyon aranyosnak találta a férfit, amikor magyarázkodik, miközben ő eljátssza a sértődöttet, holott biztos az ártatlanságában. Most sem haragudott a férfira, inkább csak nem értette.

- Csak azért élek még, mert vagytok nekem. Te, Alexis, Anya. Különben nem lett volna elég erőm - tette hozzá csendesen.

Kate leguggolt a férfi elé, és megfogta a kezét.

- Tudom, Castle - nézett a kék szemekbe.

Néhány másodpercig csak nézték egymást, mintha nem tudnának betelni a pillanat adta örömmel, hogy láthatják egymást, aztán Kate felállt, a férfihoz hajolt, és egy finom csókot lehelt a szájára.

- Menjünk haza! - suttogta a csókba, mire Castle elmosolyodott.

- Nyújtaná a kezét, Beckett nyomozó?

Kate egy pillanatig habozott. Úgy gondolta, az eszére kellene hallgatnia, és behozni a hordágyat. Bryan-nel el tudnák vinni Castle-t a helikopterig, és nem kellene szenvednie a fájdalomtól és a gyengeségtől, de ebben a nem mindennapi pillanatban az érzelmei vezérelték, így egy pillanatnyi vacillálás után egyik kezével megfogta a férfi felé nyújtott kezét, a másikkal átkarolta, és segített neki felállni. Abban a pillanatban, amikor Castle felállt, már meg is bánta a döntését. A rá nehezedő súlyból érezte, milyen gyenge a férfi, hallotta az elfojtott nyögést, és látta a fájdalomtól eltorzult arcot, miközben próbálta felhúzni a térdéig letolt nadrágot. Jobb lett volna behozni a hordágyat - állapította meg Kate, és bosszankodva vette tudomásul, hogy sem Bryan-nek, sem az indiánoknak se híre, se hamva, pedig jól jött volna a segítség. Gyanakodva húzta össze a szemöldökét, és a félig nyitott ajtó felé nézett. Nem látott senkit, és nem hallott semmi kintről beszűrődő zajt, amitől rossz érzés kerítette hatalmába, és érezte, hogy összehúzódik a gyomra. Túl nagy volt a csend.

- Az indiánoknak ... meg akarom ... köszönni, hogy ... megmentettek - zihálta a szavakat nehézkesen Castle, miközben Kate-re támaszkodva az ajtóhoz sántikált.

- Addig köszönje meg nekik, amíg élnek - hallottak meg egy gúnyos hangot a kunyhó elől. Castle meglepve Beckett-re nézett, aki ráismert Bryan hangjára, és már akkor tudta, hogy nagy baj van, mielőtt meglátta volna a férfit. A reggeltől estig együtt töltött napok alatt agyába ivódott, a pilóta kellemes, szelíd, mélyen zengő hangja, a barátságos, együttérzést sugárzó hangsúlyok, de most ugyanaz a hang egészen másképp csengett. Fölényes volt, fenyegető és gunyoros. Ahogy tekintete találkozott Castle csodálkozást tükröző szemével, eszébe ötlött az író mondata arról, hogy Tyson perverz játéka még nem ért véget. Egy pillanat alatt tágult a szemük hatalmasra a felismeréstől. Mozdulatuk megállt, testük megfeszült, agyuk lázasan kereste a megoldást. Beckett az oldalához kapott, de legnagyobb döbbenetére, a pisztolytáska üresen meredezett.  Egy pillanatra behunyta a szemét, és vett néhány mély lélegzetet. Visszapörgette az elmúlt néhány órát. Bryan ötlete, hogy ezt a területet ők vizsgálják át, aztán hogy keressék fel az indiánokat! Micsoda színjáték! Pontosan tudta, hova kell jönniük, hogy megtalálják Castle-t, ezért nem módosított az útvonalon! Na és a fegyver? Mikor vette el a fegyverét? Ó, hát persze! Amikor elesett, a férfi keze hosszasan matatott a derekán, de ő nem figyelt rá, csak az érdekelte, hogy minél előbb a kunyhóhoz érjen! Bryan-nek nem érdeke, hogy ellenük forduljon, csak akkor, ha Tyson embere. Keserűen állapította meg, hogy a beteges játék tényleg nem ért véget.

- Nincs fegyverem - mondta Castle-re nézve. A férfi összeszorított szájjal bólintott, mint aki tudomásul veszi, hogy csapdába estek.

Egyszerre vettek egy hatalmas levegőt, és mindenre felkészülve kiléptek a szabadba.

Az eléjük táruló látvány magáért beszélt. A kunyhótól alig húsz méterre, szinte kővé dermedve állt az indián férfi, vele szemben, távolabb a felesége, közvetlenül mögötte pedig Bryan. A pilóta mindkét kezében fegyvert tartott, az egyiket az asszony halántékához, a másikat nyújtott karral előreszegezve a férfira fogta. Az indián nem mozdult, csak nézte asszonya rémült tekintetét.

- Mit akar, Bryan? - kérdezte szikrázó tekintettel Beckett.

- Ó, én csak megdolgozom a pénzemért - vigyorodott el kajánul a férfi.

- Ha csak a ... pénzről van szó, ... én adhatok ... többet - próbált alkudozni Castle, mire a pilóta felnevetett.

- A megbízóm mondta, hogy több pénzt fog ajánlani. Tudja, inkább megelégszem a kevesebbel. Nem szeretném, ha a megbízóm az ellenségem lenne. Ő veszélyesebb ember, mint maga - mérte végig lekicsinylően az írót, aztán Beckett-re nézett. - Öröm volt magával dolgozni, nyomozó! Ha más körülmények között találkozunk, lehet, hogy elcsábítottam volna - mérte végig olyan tekintettel a nőt, mintha levetkőztetné a szemeivel.

Kate érezte, hogy Castle teste megfeszül, keze ökölbe szorul, de az író derekán nyugvó keze apró nyomásával figyelmeztette, hogy nem engedhetik, hogy Bryan az érzelmeikre alapozva elterelje a figyelmüket. Hideg fejjel kell gondolkodniuk, nehogy tragikus kimenetele legyen a kialakult helyzetnek, ezért éppen csak a szeme villanása jelezte a véleményét a férfi megjegyzésére.

- Mit akar, Bryan? - tette fel rideg hangon újra a kérdést.

A férfi toporgott egy kicsit, ami elárulta idegességét és bizonytalanságát, aztán szorosan az indián asszony mögé lépett, és a pisztolyt erősebben nyomta a halántékához, mint eddig, a másik pisztolyt pedig nyújtott karral feléjük fordította. Beckett látta, hogy egy esetleges harcban nem tud segíteni nekik a nő, mert szinte bénultan állt a félelemtől, rémült tekintetét pedig nem vette le a férjéről. Az indián férfira sem számíthattak, mert biztos, hogy nem veszélyeztetné a felesége életét holmi fehér idegenekért.

Bryan leengedte az előre tartott kezét, a zsebéből előhúzott valamit, és egy mozdulattal Castle és Beckett felé dobta, aztán újra rájuk szegezte a pisztolyt. Alig néhány méterre tőlük, csattanva ért földet két rendőrségi bilincs.

- Bilincselje meg a barátját!

- De hát menni sem tud! Csak nem fél tőle? - kiáltott dühösen a férfi felé Beckett.

- Pofa be! - ordított Bryan. Hangja remegett, tekintetében idegesség és félelem csillogott. - Csinálja, vagy itt loccsantom szét először az indián nő, aztán a vőlegénye fejét! - A nagyobb hatás kedvéért olyan közel lépett az asszonyhoz, hogy a testük összeért. A mozdulatra a nő megfeszült, és hangtalanul zokogni kezdett, amitől Bryan láthatóan még idegesebb lett.

Beckett érezte a vibráló feszültséget. Tudta, hogy nyugodtnak kell maradnia, mert a pilóta valószínűleg életében először szegez fegyvert valaki fejéhez, ráadásul fél a megbízója bosszújától, ha nem úgy mennének a dolgok, ahogy az elképzelte, emiatt rendkívül feszült. Nem szerette volna, ha a férfi idegességében lövöldözni kezdene, mert a sivatagban teljesen védtelenek.

Kibújt Castle rá támaszkodó karja alól, és miután megbizonyosodott róla, hogy az író meg tud állni a lábán, felvette a bilincseket. Castle engedelmesen előretartotta a kezeit, és egy szomorkás mosoly suhant át az arcán.

- Ezt a hálószobában jobban szoktam élvezni - mondta alig hallhatóan.

Kate felnézett, és egy pillanatra találkozott a tekintetük.

- A maga kezét hátul bilincselje össze! - hallották meg Bryan utasító hangját.

Beckett-nek az utolsó reménye is elszállt. Úgy gondolta, Bryan el akarja vinni őket a helikopterrel, ahhoz pedig előbb-utóbb el kell engednie az indián nőt, akkor lett volna esélye leszerelni Bryant, elvégre nem foghatja rájuk a fegyvert és vezetheti a helikoptert egyszerre, de a bilinccsel nem számolt. Hátrabilincselt kézzel pedig esélye sincs egy sikeres támadásra. Beledugta kezét a fém karikába, de nem kattintotta össze. Tudta, hogy gyenge próbálkozás, de a férfi szeme ide-oda cikázott köztük és az indián férfi között, ezért remélte, hogy elkerüli a figyelmét ez az apróság, de tévedett.

- Kate! Csak nem próbálkozik ilyen olcsó trükkel? - kérdezte gúnyosan a férfi, és attól, hogy észrevette a nyomozó szándékát, mintha az önbizalma is megnőtt volna. - Hallani akarom a kattanást! - változott könyörtelené a hangja. - Még egy ilyen, és valaki az örök vadászmezőkre költözik! Induljanak a helikopterhez, és semmi meggondolatlanság!

Kate összeszorított ajkakkal, dühös tekintettel nézte, ahogy Bryan elveszi az asszony halántékától a fegyvert, de azzal a mozdulattal már át is ölelte a nyakát, így a pisztoly csöve egyenesen a nő szívére meredt, és magával vonszolva a rettegő túszt, a helikopter felé kezdett hátrálni, néhány lépés után azonban megállt.

- Indulás! - ordított rájuk Bryan, és fenyegetően célra tartotta a kinyújtott kezében levő fegyvert, egyenesen Castle-re szegezve.

Beckett Castle-re nézett. Látta, hogy szeme összehúzódik a tehetetlen dühtől, teste viszont remeg a gyengeségtől. A férfi vett egy nagy levegőt, és minden erejét összeszedve elindult a helikopter felé, Kate pedig követte. 

Mire a géphez értek, Bryan is ott lihegett a nyakukban. Mivel Beckett takarta az írót, most rá fogta az egyik fegyvert, a másikkal pedig még mindig az indián asszonyt tartotta sakkban. 

- Üljön be! - intett fejével a helikopter nyitott ajtaja felé Bryan, miközben nem vette le a szemét Kate-ről. 

Beckett egy pillanat alatt felmérte, hogy semmi esélye nincs a férfival szemben. Hátrabilincselt kézzel maximum faltörő kosként tudna nekimenni, de akkor biztos, hogy az egyik fegyver elsülne, ráadásul, ha nem tudja egy mozdulattal leteríteni a férfit, akkor teljesen kiszolgáltatott helyzetbe kerül. Nem látott más megoldást, engedelmeskedett.

Bryan arcán egy elégedett mosoly suhant át, amikor a nő beült a helikopter anyósülésére. Egyelőre minden a tervek szerint alakult. Még ha nem is az ő ötlete volt, el kellett ismernie, hogy a terv nagyon jó, precíz, minden apróságra gondolt a megbízója. Neki csak az volt a feladata, hogy pontosan végrehajtsa a feladatát.  Az íróra nézett. Megnyugodva állapította meg, hogy a férfi nem lesz potenciális veszélyforrás. Gyöngyözött a homloka, inge izzadtan tapadt a testére, noha a látóhatár felé közeledő nap már nem tűzött olyan erősen, és a hőség is enyhült. A gyengeségtől izzadt, és láthatóan alig állt a lábán.

- Az ülés alatt van még egy bilincs. Fűzze át a nyomozó kezén levő bilincsen, és csatolja az ülés vázához! - mondta az írónak, aki néhány másodpercig tétovázott, ezért ráordított. - Mi lesz már? Hullahegyeket akar?

Castle összerezzent, aztán bizonytalanul Kate mellé lépett, összebilincselt kezeivel benyúlt az ülés alá, és előhúzott egy bilincset, és az utasításnak megfelelően rákattintotta a nő kezén levőre, majd az ülés fém vázára. Beckett-re nézett. Szemében mélységes szomorúság ült, mintha bocsánatot akarna kérni, amiért lekötözte az üléshez, lehetetlenné téve ezzel bármilyen ellenállást. A nő tekintet azonban valamelyest megnyugtatta. Mintha azt sugallta volna, hogy nincs semmi baj,  minden rendben lesz. Mindketten tudták, hogy türelmesen várniuk kell a megfelelő pillanatra, amikor esélyük adódik a támadásra, de ez még nem az a pillanat.

- Feküdjön a hordágyra! - hallotta meg a háta mögött Bryan utasító hangját.

Szinte lerogyott a keskeny, kényelmetlen fekhelyre.

Bryan ellökte magától az indián nőt, aki a durva mozdulattól térdre esett, de nem törődve fájó lábával, egy pillanat alatt felpattant, és rohant a férje felé, aki csak akkor mert megmozdulni, amikor mát nem szegeződött fegyver az asszonyára.

Bryan gyakorlott mozdulattal leszíjazta Castle a hordágyra úgy, hogy a csatok oldalra essenek, és még véletlenül se érje el őket az író összebilincselt kezeivel, aztán megkerülte a helikoptert, és beült a helyére.

A rotor hangos zúgással érte el a megfelelő fordulatszámot, és felemelkedtek. 

Kate hátrapillantott a mögötte fekvő íróra, aztán lenézett a kunyhó mellett összeölelkezve álló indián párra. Bryan elkapta a nő pillantását, és gúnyosan, színlelt sajnálkozással megszólalt.

- Ó! Meg sem tudták köszönni nekik, hogy egy időre megmentették a vőlegénye életét!

Beckett a szeme sarkából látta, hogy a mondat hallatán, Castle a férfi felé fordítja a fejét. Érezte, hogy elszorul a torka. 

- Hova megyünk? - kérdezte hidegen, vigyázva, nehogy a hangja elárulja a félelmét.

- Hamarosan megtudja. Ne legyen kíváncsi! Tudja, aki kíváncsi, hamar megöregszik. Bár azt hiszem, maga öregen is szép lesz. Kár, hogy ezt a vőlegénye nem fogja megérni!

Beckett nézte a férfi önelégült, magabiztos mosolyát, és azon töprengett, vajon mennyire avatta be Tyson a terveibe. Az biztos, hogy élve kell leszállítania őket egy elhagyatott helyre a közelben, hiszen a helikopternek már nincs elég üzemanyaga, hogy nagy távolságot megtegyen. Talán Tyson tett valami utalást arra, hogy Castle személye a fontosabb, ebből sejti Bryan, hogy rajta akar bosszút állni a megbízója.

- Azt hiszi, hogy megúszhatja ezt? - fordult a férfi felé, és csodálkozó szemekkel nézett rá, mintha nem akarná elhinni, hogy ilyen hiszékeny.

- Azt hiszi, az FBI-os barátai olyan okosak, hogy elkaphatnak? - jelent meg egy fölényes mosoly az arcán. - Mire egy apró nyomot találnak, arra én már a mexikói nappal süttetem a hasamat - nézett napszemüvege mögül magabiztosan Beckett-re. 

- Nem az FBI-ra gondoltam - húzta gúnyos mosolyra a száját Kate, és jelentőségteljesen nézett a sötét lencse mögé rejtőző szempárba. Érezte, hogy a férfi teste megfeszül, amikor rájött, hogy a megbízójára céloz. Egy pillanatra elgondolkodva beharapta a száját, mintha felmérné annak a valószínűségét, mennyi az esélye, hogy nem tartja a megállapodásukat a megbízója, de hamar meggyőzte magát, hogy szinte semmi. Bryan maga előtt látta az átható tekintetű, halk beszédű, megnyerő mosolyú férfit, aki jól megfizette az információkért, amiket a keresőcsapatok helyzetéről továbbított neki, aztán pontos utasításokat adott, hol van Castle, és hogyan vigye a nyomozóval együtt egy általa meghatározott helyre. A férfi szavahihető úriembernek tűnt, akinek leszámolni valója van az íróval. Ez azonban már nem tartozott rá. A pénz túl jó volt ahhoz, hogy érdekelje, mi lesz Castle, vagy a nyomozó sorsa, bár a nőt sajnálná, ha nem élné túl ezt a kalandot. 

- Ne engem féltsen! - mondta ridegen. Néhány másodpercig farkasszemet nézett Beckett-tel, aztán jelezve, hogy nem akarja folytatni a beszélgetést, mereven előre nézve figyelte az alattuk elterülő sivatagot.

Kate azon gondolkodott, ha megszakad a kapcsolat a helikopter és az FBI terepjárói között, vajon Shaw ügynöknek mennyi idő múlva lesz ez gyanús, és mikor fogják őket keresni. Jordan-nak vág esze, és azonnal kerestetni fogja őket, mert ha nem is gondol arra, hogy Bryan fogva tartja őket, tudni fogja, hogy valami baj van. Önkéntelenül a rádió bekapcsológombjára vándorolt a tekintete.

Bryan oldalra pillantott, és féloldalas, lekicsinylő mosolyra húzta a száját.

- Nem keresnek bennünket - szólalt meg mintegy mellékesen. - Amikor maga bement a kunyhóba, szóltam az FBI ügynökeinek, hogy rendetlenkedik a rádiónk, ne ijedjenek meg, ha nem tudnak kommunikálni velünk. Megjelöltem egy jó nagy területet, amit átvizsgálunk, és majd csak akkor térünk vissza a bázisra, ha már sötét lesz, és nem tudjuk keresni Mr. Castle-t. Még néhány óráig senkinek nem fogunk hiányozni.

Beckett úgy tett, mintha nem érdekelné különösképpen, miről beszél a férfi, de alig észrevehetően nyelt egyet. Ha több órányi előnyt szerez Tyson, akkor csak magukra számíthatnak, és ez nem valami sok. Hátrabilincselt kezével harcképtelen, Castle pedig nagyon gyenge. Hátrapillantott a férfira. Arra számított, hogy csukott szemmel, erőtlenül fekszik, ehelyett élénken csillogó szemekkel nézett rá, és halványan elmosolyodott. Jobban van - állapította meg megkönnyebbülten Kate, de ennek ellenére nem volt bizakodó a jövőjüket tekintve. 

A rájuk telepedő csendet váratlanul Castle halk, komoly hangja törte meg.

- A megbízójának nincs lelke, és így lelkiismerete sincs. Engem akar, de nem fog tanúkat hagyni.

Bryan hallgatott, és látszólag nem tudta kibillenteni a nyugalmából Castle, de Beckettnek feltűnt, hogy összeszorította a száját, és olyan szorosan markolta a helikopter botkormányát, hogy elfehéredtek az ujjai.

- Látta az arcát, ugye? - kérdezte Castle, amivel érezhetően sikerült elbizonytalanítania az addig magabiztos férfit, mert alig ejtette ki a szavakat az író, Bryan lekapta a napszemüvegét, és dühös arccal hátrafordult.

- Pofa be! Az én életem, az én gondom! Maga csak foglalkozzon a magáéval! - sziszegte a fogai között. 

Beckett önkéntelenül elmosolyodott. Amit neki nem sikerült elérnie, azt Castle-nek három mondattal igen, elbizonytalanította a férfit. Bryan halántékán kidagadtak az erek, vörös színben játszó arca jelezte, hogy az egekben van a vérnyomása.

- Gazdag vagyok. Maga elvisz bennünket Mexikóba, vagy ahova akar, megegyezünk az árban, aztán szabadon enged bennünket, és elfelejtjük ezt a kis incidenst - alkudozott szemtelenül nyugodtan, Castle, mintha nem is és érzékelné a férfi idegességét és dühét. 

Bryan résnyire szűkült szemmel nézett farkasszemet az íróval, aztán szótlanul előrefordult. Beckett alig fordult felé, de pontosan látta, hogy Castle szavai gondolkodásra késztették a férfit, és mérlegeli, mit nyerhet, és mit veszíthet, ha nem tartja a megállapodást a megbízójával. Bizakodott, hogy Bryan azt fogja kérdezni, mennyit fizetne neki Castle, de a reménye szertefoszlott, amikor a pilóta megszólalt.

- Ha olyan veszélyes az az ember, mint ahogy azt el akarják hitetni velem, akkor jobb lesz, ha nem húzok ujjat vele - mondta anélkül, hogy levette volna tekintetét a tájról. - A bosszúja Mexikóban is utolérne - tette hozzá magyarázatul.

Jordan Shaw megtörölte izzadó bőrét, aztán újra a szeméhez emelte a távcsövet. Már egy órája küzdött a terepjárójuk, hol a süppedő, finom porral, hol az emberfej nagyságú kőzetdarabokkal. Miközben tekintete a sivár terepet pásztázta, az előző percek beszélgetése visszhangzott a fülében. Bryan Quinn jelentkezett be a rádión, és jelezte, hogy műszaki hiba miatt valószínűleg meg fog szakadni köztük a rádiókapcsolat. Utasította a férfit, hogy térjenek vissza a bázisra, mivel nem akart még két embert veszélybe sodorni. Jó lesz, ha Castle-t meg tudják találni, nem hiányzik, hogy Beckett-ék is eltűnjenek a szeme elől! A férfi azonban nem tartozott a csapatához, tulajdonképpen nem volt a felettese, így nem tehetett semmit, amikor az Kate-re hivatkozva közölte, hogy amíg be nem sötétedik, folytatják a keresést, mert a nyomozó nem akar visszafordulni. Jordan kérte, hadd beszéljen Beckett-tel, de a pilóta azt mondta, a repülés miatt hányingerrel küszködik, és nem tud beszélni. Jordan tudta, hogy a férfi hazudik, csak azt nem értette, miért. Napok óta repültek, és Beckett soha nem panaszkodott rosszullétre, és nem is látszott rajta, hogy megviselte volna bármelyik légijármű. Ahogy felidézte az emléket, hirtelen rájött, hogy mi zavarta a férfi átlátszó kifogásán kívül. A csend. Nem hallotta a helikopter rotorjának jellegzetes zúgását. Fogta a rádiót, és a bázist hívta.

- David, nézzen utána, merrefelé jár a helikopter Bryan Quinn-nel és Beckett nyomozóval! Ha kell, kérjen a phoenix-i központtól segítséget!

- Azonnal, Shaw ügynök - hallotta meg a fiatal informatikai zseni hangját Jordan. Örült, hogy az alig húsz éves fiút magával hozta, mert minden technikai eszközhöz kiválóan értett, mindegy volt neki, hogy heckerkedni kell egy számítógéppel, elemezni egy radarképet, vagy engedéllyel felcsatlakozni egy műhold adatbázisára.

- Azonnal szóljon, ha megtalálta őket! Kérem a koordinátáikat, és hogy milyen sebességgel, milyen irányba haladnak! - mondta még a rádióba, aztán a választ meg sem várva, újra a tájat figyelte.

- Valami baj van? - fordult felé kérdőn a sofőr szerepét vállaló ügynök.

- Még nem tudom - mondta elgondolkodva Jordan.

 

Észak felé tartottak. A hátuk mögött lassan a látóhatár felé közeledett a nap, sugarai alacsony szögben érték a felszínt, amitől megnyúltak az árnyékok, és új árnyalatokat vettek fel a vas-oxidtól vöröslő sziklák. Beckett lopva az üzemanyagérő kijelzőjére pillantott. Már nem lehetettek messze a céltól, mivel a mutató már a piros sáv szélére ért. Hamarosan le kell szállniuk, de az előttük elterülő kietlen tájon nem látott egyetlen ember lakta települést sem. Alig ért a gondolat végére, amikor Bryan hirtelen nyugatra fordult, egy monumentális, kopár táblahegy felé. A helikopter megbillent. A váratlan mozdulattól Kate kezén megfeszült a bilincs, és fájdalmasan belevágott a csuklójába. Megrándult az arca, amikor érezte, hogy a fém véresre horzsolta a bőrét, de a következő pillanatban aggódva fordult Castle felé. Az írót szorosan leszíjazta a hordágyhoz Bryan, de a gép dőlése miatt néhány másodpercre lejjebb került a feje  lábánál. Látta, hogy Castle arca elfehéredik, és a férfi behunyja a szemét, mintha így akarna megbirkózni háborog gyomrát, aztán nagyot nyelve felnéz. Kate meglepődött. A testi kínok ellenére a férfi tekintetében végtelen nyugalom honolt, mintha azt sugározná, hogy addig, amíg együtt vannak, nem érheti őket semmi baj. Egy emlék cikázott át az agyán, az a néhány óra, amikor összebilincselve tértek magukhoz egy sötét, pinceszerű helyiségben, ahonnan megpróbáltak kiszabadulni, végül egyéhes tigris elől is kiutat kellett találniuk. Akkor vált számára nyilvánvalóvá, milyen lelki támogatást adnak egymásnak, hiszen amikor elvesztette a reményt, a férfi azonnal tett egy biztató megjegyzést, amikor pedig Castle vesztette el a hitét, ő nem engedte, hogy feladja a küzdelmet. Most már szavak sem kellettek ahhoz, hogy higgyenek magukban és egymásban.

A helikopter megkerülte a hegyet, és amikor elébük tárult az eddig takarásban levő terület, Kate azonnal tudta, hogy megérkeztek.

Először a fémlapokból épített raktárépületet látta meg, aztán a végtelenbe nyúló, kanyargós földutat, ami az épület előtt ipszilon alakban kettévált, és két hatalmas, felhúzható fémkapu előtt ért véget. A csarnok és a környék kihaltnak tűnt, mintha évek óta nem járt volna itt senki, de Beckett úgy gondolta, ha Tyson itt van, akkor az épület mögött helikopter vagy terepjáró rejtőzhet, amit ebből a szögből nem lehet látni,

Bryan gyakorlott mozdulatokkal tette le a gépet a raktár melletti üzemanyagtöltő közelébe, aztán idegesen várta, hogy elüljön a helikopter keltette porvihar, és csak akkor szólalt meg, amikor kitisztult a levegő, és kinyitotta az ajtót.

- Maguknak itt van a végállomás - mondta, de hangjából eltűnt a gúny. Amióta Castle-nek sikerült elbizonytalanítani, szeretett volna minél előbb végezni ezzel a nagy pénzt hozó, piszkos munkával.

Kinyitotta a Beckett felőli ajtót, kioldotta a bilincset az ülés vázáról, aztán megmarkolta a nyomozó karját, és egy durva mozdulattal kirántotta a gépből. Nem akart időt pazarolni arra, hogy rábírja a nőt a kiszállásra, minél hamarabb fel akarta markolni a pénzt, és el akart tűnni a helyszínről.

Beckett próbálta megtartani az egyensúlyát, hogy ne zuhanjon a porba, de hiába. Válla és csípője sajogva vette tudomásul a talajjal történő találkozást, de komolyabb baja nem lett. Megpróbált felállni, ami nem is volt olyan egyszerű hátrabilincselt kézzel, és mire sikerrel járt, Bryan már Castle-t próbálta kiráncigálni a gépből. Az író bizonytalanul letette lábát a talajra, a pilóta pedig megmarkolta a bilincset, és rántott rajta egyet. Kate rémülten nézte, ahogy a férfi erőtlen lábai igyekeznek megtartani a testet, és minden pillanatban attól félt, hogy Rick tehetetlenül a sziklák közé zuhan. Castle végül imbolyogva megállt mellette, de fájdalomtól meggyötört arcán látta, milyen kínszenvedés állni és járni a férfinak, amin nem is csodálkozott, ha gyulladt, megdagadt combjára gondolt.

Bryan megállt velük szemben, nadrágja övrésze alól előhúzta Beckett Glock-ját, és a fegyvert a nőre fogta.

- Indulás! - intett fejével a raktár hatalmas kapuja mellett található ajtó felé.

A két megbilincselt ember dacosan nézett farkasszemet vele, és nem mozdultak.

- Azt hiszik, hogy bátrak? - emelte fel idegesen a hangját Bryan, és a pisztoly csövét lejjebb tartva Beckett lábára célzott. - Csak azt vállaltam, hogy élve idehozom magukat. Ha szétlövöm a térdkalácsát, az fájni fog, de nem hal bele - csengett fenyegetően a hangja, aztán gúnyosan elhúzott szájjal végigmérte a nőt. - Igaz, sántán már nem lesz ilyen vonzó.

Kate fensőbbséges, hideg tekintettel eresztette el füle mellett a megjegyzést, Castle szemhéjai viszont résnyire szűkültek a dühtől, és fenyegetően egy lépést tett a férfi felé.

Beckett csak erre a pillanatra várt.    

Már akkor elhatározta, hogy a leszállás után az első kínálkozó alkalmat megragadja, amikor még a levegőben voltak. Ha Tyson megjelenik a színen, már semmi esélyük sem marad a szabadulásra, tehát addig kell cselekednie, amíg csak a pilóta az ellenfelük. Veszélyes, és csekély sikerrel kecsegtető lépésre szánta el magát, de úgy gondolta, a meglepetés ereje elég lesz ahhoz, hogy leterítse a férfit, és Castle már van annyira jól, hogy a segítségére legyen. A helikopterben már látta a tekintetén, hogy nincs annyira rosszul, mint amennyire Bryan előtt megjátssza magát, ezért ha ki tudja billenteni a pilótát az egyensúlyából, leteperhetik, és amíg ő a földre szorítva tartja, Castle megszerezheti a bilincsek kulcsát és a pisztolyát. Kapóra jött Bryan megjegyzése, amire Castle úgy reagált, mintha féltékeny lenne, és előre lépett, ezzel magára vonta fogva tartójuk figyelmét. Bryan az író felé nézett, fegyvert tartó keze vele együtt mozdult, így már nem Beckett térdét, csak a sivatag porát vette célba. A nyomozó a másodperc törtrésze alatt reagált. Abban a pillanatban, hogy megszabadult a férfi zavaros tekintetétől, és a rá szegeződő fegyvertől, Bryan-re vetette magát. Előrelendülő teste és leszegett feje, egy a faltörő kos erejével lökte hanyatt az ellenállásra nem számító férfit, aki tehetetlenül zuhant hanyatt a porba. A kezében tartott pisztolyt nem ejtette el, de mivel idegrendszere csak az  esésre tudott koncentrálni, meg sem húzta a ravaszt, csak szorosan fogta a markolatot, mintha abba akarna kapaszkodni. Beckett hátul összebilincselt kezével nem tudta tompítani az esést, de mivel a férfi fölé zuhant, az alatta levő test megvédte a sérüléstől. Ő eszmélt hamarabb! Megemelte a fejét, hogy lendületet tudjon venni, és homlokát teljes erejéből Bryan orrába vágta. A jókora ütéstől sajgott a feje, de korántsem annyira, mint a férfi orra. Kate hallotta előbb a csont reccsenését, aztán a fülsiketítő ordítást.

Castle gyenge volt, és egyre jobban fájt megdagadt, sebes, gyulladt combja, de a kialakult helyzetben teste minden tartalékát mozgósította a jótékonyan ható adrenalin. A helikopterben, a hordágyon fekve lecsukott szemhéjai résén át figyelte Kate minden rezdülését. Amikor mindketten tudomásul vették, hogy nem tudják megvesztegetni Bryan-t, látta a nőn, hogy erősen gondolkodik a szabadulásukon. Ismerte arcának minden apró rezdülését. Az összevont szemöldökök közti ráncok megjelenése, a szűkülő szemhéjak és az összeszorított ajkak arról tanúskodtak, hogy ha törik, ha szakad, az első adandó alkalommal támadni fog, mihelyt földet értek. Amikor meglátta a kéjes fényt a férfi szemébe, és az vonzónak nevezte Kate-t, nem volt nehéz eljátszania, hogy féltékenyen nekimenjen. Tudta, hogy ha egy pillanatra el tudja terelni a pilóta figyelmét, az elég lesz Beckett-nek a támadásra. Nem csalódott. Megnyugodva látta, hogy Kate még hátrabilincselt kézzel is ártalmatlanná tudta tenni a férfi, amikor pedig az orrcsont roppanását meghallotta, ösztönösen egy fájdalmas grimaszt vágott.

- Jól vagy? - pillantott aggódva Kate felé, miközben sántítva előrelépett, és mire Bryan feleszmélt, sérült lábával a férfi fegyvert tartó kezére lépett.

- Igen, csak nagyon kemény volt az orra - nyögte a nő, és megpróbálta fejét felemelni, hogy ne legyen véres az arca a fájdalomtól nyüszítő férfi vérző orrától. 

Castle lehajolt, hogy elvegye a pisztolyt, de amikor meghallotta a halk, mégis fenyegető, ismerős hangot, megdermedt.

- Én nem tenném a maga helyében! 

Castle egy pillanatra behunyta a szemét, mintha nem akarná elhinni, hogy ez megtörténhet velük, aztán Kate-re nézett. Csalódottságot, dühöt és félelmet olvasott ki a hatalmasra tágult szemekből. Az az ember állt mögöttük, aki ezt a három érzelmet egyszerre tudta kiváltani a nyomozóból. Az író lassan felegyenesedett és megfordult. Mintegy tíz méterre tőlük, pilóta egyenruhában, a vállába szorított puskával állt Jerry Tyson. A plasztikai sebész kezét dicsérő új arc már egyiküknek sem volt ismeretlen, hiszen Beckett a kapitányságon, Castle pedig a konténerben levő monitor képén már látta a gyilkos átoperált arcát. Még ilyen távolságból is érzékelték a hideg, számító tekintet fölényességét, és a hangjából áradó magabiztosságot.

- Nocsak, hogy megbátorodtak! Cccc - ingatta meg rosszallóan a fejét - azt hitték, nem számítottam arra, hogy próbálkozni fognak? Minden gondolatuk kiszámítható - jelent meg a gúny a hangjában.

Castle és Beckett ugyan arra gondolt. Tudták, hogy Bryan megbízója Tyson, de a férfi mindig szeretett a háttérből irányítani, és mással elvégeztetni a piszkos munkát, ezért inkább számítottak egy fizetett, vagy lekötelezett emberére, mint arra, hogy személyesen akarja elintézni őket. 

- Jobban élvezem a játékot, ha személyesen is részt veszek benne - folytatta, mintha kitalálta volna a két ember gondolatát. - Izgalmasabb, ráadásul élőben láthatom a rettegést a szemükben - húzta elégedett mosolyra a száját, de egy pillanattal később már újra hidegen csillogott a szeme, és keménnyé vált a hangja. - Keljen fel! Még nem dolgozott meg a pénzéért! - szólt megvetően a vérző, bedagadt orrát fogó nyöszörgő Bryan-nek, aki lassan feltápászkodott, és meghunyászkodva pillantott megbízójára. 

- A raktárba? - kérdezte bizonytalanul, bár tudta, hogy az eredeti utasítás még él, miszerint a foglyokat be kell vinnie a hatalmas csarnokba, és ott kapja meg a pénzt. Mivel Tyson-nak csak az arcizma rándult a kérdésre, a pilóta megpróbálta összeszedni magát, és hogy a kínos affért feledtesse, erélyesen a két megbilincselt emberre kiáltott.

- Indulás! - szegezte most már ő is a pisztolyát rájuk fenyegetően.

Beckett felállt, és Castle mellé lépett, de egyikük sem indult el.

- Mit akar velünk? Megölni? Tessék, itt vagyunk - szegte fel dacosan a fejét Kate. Szemében az elszántság és a gyűlölet lángolt. - A beteges játéka a végéhez ért. A mai nap után azonban nem lesz egy nyugodt éjszakája, és egyetlen nyugodt nappala sem, mert ahány rendőr és ügynök van az államokban, mind hajtóvadászatot indít maga ellen, és higgy el ők okosak és a végletekig kitartóak. Addig nem nyugszanak, amíg el nem kapják, és vagy megölik, vagy élete végéig börtönben rohad a legbetegebb elméjű fenevadak között - szűrte a szavakat fogai között a nő. 

Tyson, lekicsinylő mosollyal a szája sarkában, türelmesen hallgatta a nőt.

- Ejnye, Beckett nyomozó! Hát ilyen rosszul ismer engem? Mi lenne abban az élvezet, ha meghúznám a ravaszt, maguk meg holtan esnének össze? Nem ölöm meg magukat, mert akkor a játékomnak vége szakadna, inkább a szerencsére bízom az életüket. Persze, ha néhány fájdalmas, golyó ütötte sebre vágynak, akkor ácsoroghatnak még itt egy darabig - fordította a fegyver csövét Castle lába felé.

Kate érezte, hogy Castle felé pillant, és mintha az egy jel lenne, mindketten elindultak a raktár személyi bejárata felé. Miközben megtették a negyven-ötven méternyi utat, a férfi szavain töprengett. Azért merte provokálni, mert abban biztos volt, hogy nem csak úgy egyszerűen lelőni akarja őket, és abban reménykedett, hogy annyira magabiztos, talán elejt valamit a terveiről, és nekik lesz egy kis idejük kitalálni valamit. Azzal azonban nem ment sokra, hogy Tyson a szerencsére bízza őket. Oldalra pillantott. Összeszorult a szíve, amikor a mellette bicegő férfi fájdalomtól eltorzult arcára nézett. Castle túlélte az elkábítást, a zuhanást, a sivatagot és a kígyómarást, megtalálta, mégsem tudta megmenteni.

Bryan kinyitotta az ajtót, és oldalra lépve megvárta, amíg belépnek az ürességtől kongó, hatalmas csarnokba.

Kate körbejáratta tekintetét a terepen, de semmi különöset nem látott, ami arra utalt volna, mire készül a két férfi. A félhomályban minden szürkének látszott. Az acéllemez borítású falak legfelső részén keskeny ablaksáv húzódott, amin a lenyugvó nap gyenge fénye tört utat magának, megvilágítva az útjába kerülő, lebegő porszemcséket. A betonpadló meglehetősen tiszta volt, mintha az utolsó áru elszállítása után feltakarítottak volna. Egyetlen polc vagy doboz sem árulkodott arról, hogy mit raktároztak a világtól eldugott, elhagyatott épületben. A hosszabb falon, egymástól nem túl messze, két hatalmas felhúzható fém kapu magasodott. Akkorák, amelyeken kényelmesen be tudott járni egy megtermett kamion anélkül, hogy centizni kellett volna a sofőrnek a helyet. Kate hirtelen megérezte, hogy Castle mozdulatlanul, szinte dermedten áll mellette, ezért oldalra pillantott. A férfi szinte megbabonázva meredt egy pontra, aztán nyelt egyet. Beckett követte a tekintetét, és döbbenten fedezte fel a kapukat felvonó sodronyokat, és a hozzájuk csatlakozó csigarendszert, amin elszakíthatatlan acélszálak tekeregtek. Nem tudták, mire készül Tyson, csak azt, hogy a furcsa, oda nem illő szerkezetnek köze lesz a férfi beteges játékához.

Beckett döbbenten nézte a csigák, kötelek sokaságát, aztán meg akart fordulni, de a következő pillanatban hasító fájdalmat érzett a tarkójában, és elsötétült előtte a világ.

Castle rémülten nézte, ahogy Kate lábai erőtlenül rogynak össze, és a nő teste élettelenül zuhan a földre. 

Bryan akkora ütést mért a pisztoly markolatával a nő fejére, hogy az azonnal elvesztette az eszméletét. A feltartott fegyverrel a kezében, büszkén mosolygott Tysonra.

- Látom, még nem felejtette el a leckét - vetette oda a gyilkos dicséretképpen, aztán nagyot taszított az eszméletlenül heverő nőt bámuló írón. - Gyerünk! Magával más tervem van.

Castle alig állt a lábán, testét minden lépésnél elárasztotta a fájdalom. Mire megállt volna, Bryan lökött rajta egyet, amitől a kapunak esett. Az acéllemez rázkódva döngött a nekizuhanó testtől. Mire észbe kapott Bryan megfogta a karját és a kaput mellé húzta. Csak most vette észre, hogy a felhúzószerkezet sodronyáról lelóg egy hozzáerősített vékony zöld-fehér színű, elszakíthatatlan nejlon kötél, éppen olyan, amilyennel 3XK a szőke, szép arcú nőket megfojtotta. Megpróbált hátrálni, de Bryan olyan erővel taszított egyet rajta, hogy a feje az acélkapunak csapódott, és egy pillanata elsötétült előtte a világ. Mire a fájdalom csillapodott, és a látása kitisztult, már ott állt a kapu mellett, és érezte, ahogy a zsinór megfeszül, és mélyen a nyakába vág.  

- Ne olyan szorosra! Nem akarom, hogy idő előtt megfeszüljön a hurok - utasította Tyson a pilótát, aki erre sietve az író feje fölé nyúlt, és egy kicsit lazított a zsinóron, de éppen csak annyit, hogy ne szorítsa el a vérkeringést.

Castle gyűlölettel nézett a sorozatgyilkosra. Kezdte sejteni, mi a célja a férfinak, és ez nem kecsegtetett semmi jóval. Tyson egy darabig farkasszemet nézett vele, aztán Kate-hez lépett, és a földön fekvő nő fejéhez tartotta a fegyvere csövét. Castle már nyitotta a száját, hogy elvonja a férfi figyelmét, vagy legalábbis időt nyerjen, de Tyson megelőzte.

- Tudja, hogy nekem maga kell. A nyomozó csak elhanyagolható veszteség, úgyhogy ne csináljon semmi meggondolatlanságot! 

Castle nézte a nő arcát, akit néhány nappal ezelőtt feleségül akart venni, hogy együtt éljék le az életüket, akit boldoggá akart tenni, és aki boldoggá tette őt. Nézte a gyönyörű, szabályos vonásokat, és a halántékának nyomódó acélcsövet,  miközben mozdulatlanul tűrte, hogy Bryan kioldja a bilincs zárját, aztán hátrarántsa a kezét, és rákattintsa csuklójára a fémkarikát. Hátrabilincselt kézzel esélye sem volt, hogy valaha megszabaduljon a nyakán levő feszes zsinórtól.

- Okos döntés! Rontott volna a játék élvezetén, ha a nyomozó sokkal előbb meghalt volna, mint maga - húzta gúnyos mosolyra a száját Tyson, miközben ellépett Beckett mellől, hogy helyet adjon az odasiető Bryan-nek.

Castle-nek feltűnt, hogy a pilóta utasítások nélkül is tudja a dolgát, mintha egy előre megkapott forgatókönyvet teljesítene. Pontosan tudta, mit akar tenni, de az is látszott rajta, hogy egyre sietősebben, kapkodva teljesíti a vállalt feladatot. Valószínűleg nem akart részese lenni az egyre durvábbá váló helyzetnek, ezért igyekezett, hogy minél előbb megkapja a fizetségét, és leléphessen. Kioldotta Beckett bilincsét, aztán a két kezénél fogva a másik kapu felvonószerkezete mellé húzta a nő ernyedt testét. Visszacsatolta a bilincset, aztán felnyúlt az acélsodronyhoz, és egy ugyanolyan zöld-fehér színű, műanyag zsinórt húzott le a magasból, mint amilyet Castle nyakába akasztott az imént, és Beckett fölé hajolva, a nyakára húzta a hurkot. 

- Készen vagyok - egyenesedett ki megkönnyebbülten a férfi, és reménykedve Tyson-ra nézett.

- Az épület mögött van a helikoptere megtankolva, benne a pénz, amiben megállapodtunk. Igyekezzen mielőbb eltűnni az államokból!

Bryan egy pillanatnyi elbizonytalanodás után zavartan bólintott, még egy pillantást vetett a földön fekvő Beckett-re, aztán szinte futva indult az ajtó felé. Meglepte, hogy nem azzal a helikopterrel szökhet Mexikóba, amivel idejött, de aztán arra gondolt, ez legyen a legnagyobb gondja! Csak a pénz meglegyen! 

Alig tette ki a pilóta a lábát a raktárból, Tyson komótosan a csarnok sötét árnyékba burkolózó sarkához sétált.

Castle agya lázasan kereste a szabadulás lehetőségét, vagy valami érvet, amivel meggyőzhetné 3XK-t arról, hogy nem éri meg neki, hogy megölje őket, de tudta, hogy semmi esélye sincs. Tyson mindent precízen megtervezett, lelke pedig nincs. Eddig jutott a gondolatmenetben, amikor a férfi előbukkant az árnyékból. Egyik kezében a fegyvert tartotta, másikban egy vödör vizet hozott, és egyenesen Kate-hez ment. Hóna alá szorította a puskát, és a vödör tartalmát egy mozdulattal a nő arcára borította, aki a rázúduló hideg víztől szinte sokkot kapva megrándult, majd néhány másodperc múlva levegő után kapkodva, köhögve megrázta a fejét, hogy megszabaduljon a vízcseppektől, amelyek elárasztották az orrüregét.

- Ébredjen! Kezdődik az előadás! - nézett hideg, átható tekintettel Beckett-re Tyson. Néhány másodpercig szenvtelenül és magabiztosan tartotta a szemkontaktust, aztán elégedetten elmosolyodott. - Álljon fel! - szólt inkább csak figyelmeztetően, mint parancsolva, miközben néhány méterrel odébb sétált, és erőteljesen húzni kezdett egy zsinórt.

Castle elképedve figyelte, ahogy a hurok megfeszül Kate nyakán, és a nő tekintetében megjelenik a fullasztó érzés keltette halálfélelem, aztán izmai megfeszülnek, és megpróbál gyorsan felállni, hogy a szorítás csökkenjen.

Egy perc múlva Beckett a két hatalmas kapu közötti fal mellett állt, nyakán a vékony, elszakíthatatlan műszálas hurokkal, Castle pedig a másik kapu túloldalán. Tyson hátrébb lépett, és csillogó szemekkel szemlélte a művét. Tekintete végigszáguldott a két csigarendszeren, mintha ellenőrizni akarná, hogy betöltik-e a feladatukat, aztán hol a nyomozóra, hol az íróra nézett.

- Nem szeretném, ha azt mondanák, hogy nem adok egyenlő esélyt az életben maradásukra - jelent meg az arcán a szokásos, alig észrevehető, gúnyos mosoly, és a fegyverét felemelve Beckett felé fordult.

Castle nem tudta, mit takarnak a férfi szavai, csak az ösztönei súgták, hogy valami szörnyűségre készül, amikor megemelkedett a puskacső.

- Neee! - szakadt ki torkából a fájdalmas kiáltás, de szinte még maga sem hallotta a saját hangját, mert elnyomta Tyson fegyverének hatalmas dörrenése.

Viktora Gates idegesen dobta az előtte tornyosuló irathalomra a tollát. Levette a szemüvegét, és dühösen összeszorított szájjal dőlt hátra a székében. Úgy érezte, tűt keresnek a szénakazalban, de nem akarta elfogadni, hogy ennyi ember megfeszített munkája sem elég annak a tűnek a megtalálásához. Minden szabad emberét Jerry Tyson felkutatására mozgósította, de annak ellenére, hogy szinte minden lehetséges nyomnak utánajártak, semmi kézzel fogható eredményt nem tudott felmutatni. Rendszeresen konzultált az FBI összekötőjével, ezért tudta, hogy kis szerencsével Beckett megtalálhatja Castle-t, de ez nem jelenti azt, hogy megoldották az ügyet. Amíg a nyomozó az író felkutatására összpontosított, ők Tyson nyomát akarták követni, ha lett volna nyoma. Kinézett a reluxa rései között, és egy pillanatig elmerengett, milyen fáradtnak látszik Esposito és Ryan nyomozó. Tudta, hogy tűzbe mennének Beckett-ért, Castle-t pedig a barátjuknak tekintik, ezért a szabályok megszegését is vállalnák, legalább is Esposito. Hirtelen eszébe jutott, hogy az elmúlt órákban többször is észrevette, hogy Ryan titkon az irodája felé sandít, mintha attól félne, hogy lebuknak. Ebben a helyzetben lehet, hogy ő sem riad vissza egy kis szabályszegéstől? - töprengett, miközben figyelte, ahogy Esposito az íróasztalánál ülő társa elé tesz egy papírt, és előrehajolva jelentőségteljesen mutat rajta valamit. Ryan szeme néhány másodpercig cikázott az elé tett adatokon, aztán felkapott egy másik lapot, és diadalittasan meglóbálta. A következő pillanatban azonban elkeseredett ábrázattal dőlt hátra a székében, és egy grimaszt vágva az iroda felé intett a fejével.

Gates tudta, a férfi nem vette észre, hogy szemtanúja volt a kis közjátéknak, ezért érdeklődve figyelte tovább a két nyomozót. Esposito összevont szemöldökkel magyarázott valamit, látszott, hogy meg szeretné győzni a társát, ami úgy tűnt, sikerül is neki, mert Ryan hamarosan összeráncolt homlokkal, keserves ábrázattal bólintott. 

A kapitány azon gondolkodott, hagyja-e nyomozóit illegális utakon járni, vagy lépjen közbe. Minden erejével azon volt, hogy segítsen Beckett-nek, de nem hagyhatta, hogy a két nyomozó megüsse a bokáját egy rossz döntés miatt. Arra talán nem is gondol a két férfi, hogy ő a szabályok megszegése nélkül is tud segíteni - töprengett, miközben felállt és az ajtóhoz sietett. Magában elmosolyodott, amikor meglátta a két nyomozó reakcióját. Ryan zavartan pislogva kapkodta a tekintetét, Esposito pedig flegmán csücsörítve úgy tett, mintha elmerülten nézné a fehér táblára írt adatokat.

- Van valami fejlemény? - kérdezte szúrós tekintettel, miközben karba font kézzel megállt a tábla előtt.

Espoa kétségbeesett tekintetű Ryan-re nézett, aztán megadóan elhúzta a száját. Ismerte jól a barátját, tudta, hogy belebetegszik, ha nem a tisztességes utat járják, ezért arra gondolt, tesz egy próbát a kapitánnyal, mert ha ő nem tud segíteni, még mindig ott van a maffiás lehetőség.

- Igen, találtunk valamit, de úgy tűnik megint zsákutcába jutottunk - kezdte lemondóan, és a nő elé teregette az előbb szemlélt banki kivonatokat. - Tyson egy Toyota Prius-szal járt az ékszerboltban, amikor a Castle-éhez hasonló karikagyűrűt vásárolt. A kocsit a Speed Car autókölcsönzőtől bérelte. Kártyával fizetett, és hosszas nyomozás után eljutottunk egy titkosított costa ricai számlához.

- Igen, erről tudok - bólintott Gates, és kissé oldalra fordított fejjel, kíváncsian várta a folytatást.

- Az FBI megküldte a képeket a Colorado-fennsíkon talált konténerről, amiben Castle-t tartották fogva, és az egyik kinagyított képen látszik rajta egy azonosító szám. Az egyik haverom egy szállítmányozási vállalatnál dolgozik, és a segítségét kértem, hogy meg lehet-e találni a szám alapján, kinek a tulajdonában van a konténer. Sajnos egy napig tartott, mire kiderítettem, hogy egy new york-i vasúti áruszállítással foglalkozó cégé, akik két héttel ezelőtt bérbe adták egy Darth Vader nevű embernek - vágott egy grimaszt Javi a név kimondásakor. - Azért utána néztem, hamis a személyazonosság. Viszont, a bérleti díjat ugyanarról a costa ricai számról fizették, mint az autót. - Espo egy pillanatra elhallgatott, és szúrós, kihívó tekintettel nézet felettesére, mintha azt méregetné, elég elszánt-e, és elég hatalma van-e, hogy egy hatáskörükön kívül eső problémát megoldjon, aztán jelentőségteljesen hozzátette: - Ha hozzájuthatnánk számlaforgalom adataihoz, kideríthetnénk, hogy merre mozog Tyson.

Gates hallgatott, de állta Espo tekintetét.

- Az FBI nem tud segíteni ebben a kérdésben - szólalt meg fenn hagyva a hangsúlyt, mintha úgy akarná folytatni, hogy "de én tudok", miközben felhúzta a szemöldökét. - Adjanak egy órát! - tette hozzá, és visszaviharzott az irodájába.

- Gondolod, hogy tud segíteni? - nézett utána reménykedve Ryan.

- Fél órát adunk neki. Idővel nem állunk olyan jól, hogy ennyit várjunk - csendült hitetlenkedés Javi hangjából, aki úgy érezte, nagyobb esélyük lenne Castle maffiás kapcsolatával, mint Gates-sel.

Tíz perc múlva a nyomozó először az órájára, majd a kapitány irodájának ajtajára nézett. Egyre türelmetlenebb és feszültebb volt. Végre elindulhattak volna valamin, de az országhatárok és a banktitkok az útját állták. Meglepetésére Kevin állt meg az asztala mellett, szemében elszántság és lelkiismeret-furdalás tükröződött, amikor halkan megszólalt.

- Még öt perc, aztán indulhatunk.

Espo tudta, hogy Ryan komoly döntést hozott. Emlékezett, amikor megvetette a férfit a szabálytisztelete miatt, és gyávának gondolta, amiért nem rohant Beckett-tel az életveszélyes helyzetbe. Az idő őt igazolta, mert Ryan döntése mentette meg Kate életét. A nyomozónak azóta családja lett és gyereke született, megértette volna, ha nem akar zűrös ügybe keveredni.

- Nézd Ryan! Megértem, ha ... - kezdte Espo, amikor csilingelő hangon pittyenve nyílt a lift ajtaja, és két nő lépett ki belőle. Marha Rodgers olyan sebességgel száguldott a két nyomozó felé, mint a mindent elsöprő hurrikán, Alexis pedig komoly, fájdalmas arccal próbált lépést tartani elszánt tekintetű nagyanyjával.

Az asszony egyenesen a két nyomozóhoz robogott.

- Kaptunk egy listát! Biztos, hogy nagyon fontos! - nyúlt a táskájába, és egy 5-6 lapból álló kimutatást tett Espo íróasztalára.

A két férfi megrökönyödve nézte először a sietségtől levegő után kapkodó nőt, aztán az eléjük tett iratokat. Azt azonnal látták, hogy egy részletes pénzügyi kimutatás hever előttük, de amikor felfedezték az ismerős, costa ricai bank nevét, elhűlve meredtek Martha-ra és Alexis-re.

- Ezt meg honnan szerezték? - kérdezték szinte egyszerre.

Az asszony nagyot sóhajtott, és egy pillanatra az unokájára nézett, aki alig észrevehetően megrázta a fejét.

- Valaki az ajtó előtt hagyta - mondta az igazat, noha pontosan tudta, ki tette, vagy ki tetette oda az iratot. - Csengettek, de mire Jim ajtót nyitott, már senki nem állt a folyosón, csak ez volt a lábtörlőn egy borítékban - mutatott a papírokra.

Espo és Ryan egymásra nézett. Tekintetükben ott égett az izgalom és a megkönnyebbülés. Végre kimozdulnak a holtpontról, és még szabályt sem kell szegniük azzal, hogy az ír maffiától kérnek segítséget.

- Sejtése sincs, ki lehetett a feladó? - húzta össze gyanakodva a szemét Espo, de Martha olyan ártatlanul nézett rá átható kék szemeivel, hogy hajlamos volt hinni neki, bár tudta, a nő kiváló színésznő, így azt hitet el vele, amit akar.

Észre sem vették, hogy nyílt a liftajtó, és dühös tekintettel Jim Beckett csatlakozott a társasághoz.

- Megígértem, hogy vigyázok magukra - nézett feddőn Martha-ra, de a nő csak sajnálkozva felhúzta a vállát. Mire kifizette a taxit, a két nő eltűnt a szeme elől, és egy pillanatra a rémület lett rajta úrrá, egészen addig, amíg meg nem látta a kapitányság földszintjén, az éppen becsukódó liftajtó mögött őket.

A kinti mozgolódás óhatatlanul felkeltette Gates kapitány figyelmét is, annak ellenére, hogy a telefonálásra koncentrált, és minden szavát alaposan átgondolva, már-már a zsarolás határát súrolva győzködte egyik régi ügyfelét arról, miért is jár jobban, ha segít neki. Amikor megkapta a beleegyező választ, elégedett mosoly suhant át az arcán, de hangja kemény maradt, miközben elbúcsúzott a férfitől. 

- Történt valami? - lépett ki az irodájából, és kutató tekintetét hol a nyomozókra, hol Castle anyjára szegezte. Érezte, hogy a nő a főszereplő a kialakult helyzetben, és azt is, hogy nem ok nélkül jött a kapitányságra.

Espo a pénzügyi kimutatást a Vaslady kezébe adta, és tömören összefoglalta a tényeket. Gates gyanakodva körbepillantott, aztán feltette a szemüvegét, és vizsgálni kezdte az adatokat.

- Minden pénzmozgásnak nézzenek utána! - adta vissza a nyomozónak a papírokat. - Az FBI-nak nem kell erről tudni, elvégre ki tudja mennyire megbízható ez az információ, amikor azt sem tudjuk, kitől származik - mondta. Tekintete elgondolkodva pihent meg Martha-n, aztán a zavarában fejét lehajtó Alexis-en. Egyértelmű volt számára, hogy az asszony és a lány tudják, kitől származik a kimutatás, de látta rajtuk, hogy sosem árulnák el. - Kérek egy másolatot! Megosztozunk az adatok ellenőrzésén. Tudni akarom, mit vásárolt, vagy bérelt Tyson, kinek, miért fizetett! Az első 20 utalás ellenőrzése az enyém - intézte szavait a két nyomozó felé, aztán újra Martha-hoz fordult, de a nő megelőzte.

- Tudom, menjünk haza, és ne játsszuk ki a ház előtt őrködő rendőröket! - emelte fel bocsánatkérően mindkét kezét, aztán megtört tekintettel nézett a kapitányra. - Ez segít elfogni azt az embert, ugye? - intett fejével a papírok felé.

- Igen, azt hiszem, a nyomára bukkanhatunk. Aki megszerezte ezt az iratot, befolyásos ember, akinek nagyon fontos Mr. Castle - csengtek megnyugtató, meleg hangon Gates szavai.

Martha bólintott. A mozdulatban benn volt a megnyugvás, és az egyetértés is. Viktoria Gates nem tudhatta, hogy az asszony gondolatai akörül az ember körül forognak, aki élete legboldogabb éjszakáját, és élete legnagyobb ajándékát adta neki, a fiát. Amikor meglátta a borítékot, még nem sejtette, hogy ki küldte, és azt sem, hogy miért. Aztán meglátta a kis lapra írt üzenetet. Egy dátum állt rajta, az a nap, amit együtt töltött a magát most Jackson Hunt-nak nevező férfival. Azonnal tudta, hogy milyen nagy jelentősége lehet az iratnak, bár a banki kivonat neki nem jelentett semmit.

- Mindenről tájékoztatnak bennünket, ugye? - szólalt meg Jim Beckett, akinek - maga sem tudta miért - egyre rosszabb érzései támadtak.

- Természetesen - mondta meggyőzően Gates.

- Nincs semmi új hír Apáról? - kérdezte nagyot nyelve Alexis.

- Sajnálom ... - rázta meg a fejét a kapitány, hogy elkerülje a lány reménykedő tekintetét. Úgy döntött, egyenlőre nem osztja meg velük azt az információt, hogy az FBI elvesztette a kapcsolatot Beckett helikopterével.

Mire a három aggódó ember beszállt a liftbe, Espo megjelent a fénymásolt iratokkal. Gates elvette, és elgondolkodva az irodája felé indult.

- Felhívom az emberemet, hogy elhalasztjuk a tartozás törlesztését - mondta ki hangosan a gondolatait.

Espo meglepve nézett utána. Ezek szerint Gates hajlandó lett volna illegális információt szerezni azért, hogy megmenthesse Castle-t, és elfoghassák végre Tyson-t.

- Azt hiszem, Gates kapitány most vívta ki a rokonszenvemet - mondta töprengve, amikor Ryan asztalához ért.

A nyomozó egy pillanatra megütközött társa kijelentésén, és a kapitány irodája felé nézett, de úgy érezte, most nincs idő a csodálkozásra, ezért felemelte a telefont, hogy kiderítse, kit takar az egyik utalás számlaszáma.

Castle úgy érezte, mintha a szívét találta volna el a golyó, amikor a puska dörrenésén át meghallotta Kate fájdalmas kiáltását, és látta, ahogy a nő teste megrándul, majd a lábai összerogynak. Mintha a majd' négy évvel ezelőtti temetői emléket élte volna újra! A félelem, és a fájdalom, hogy elveszti Kate-t most még határozottabban áradt szét a sejtjeiben, mint akkor. Talán azért, mert akkor még nem tudta, milyen csodát, milyen mérhetetlen boldogságot veszítene el a nő halálával. Tehetetlenül nézte, ahogy Kate lába összecsuklik, amitől megfeszül nyakán a vékony zsinór, elzárva az éltető oxigén útját az erekben.

- Állj fel! Beckett! Állj fel! Kate! Kérlek, állj fel! - ordította kétségbeesve torka szakadtából. A következő pillanatban - mintha kívánsága meghallgatásra talált volna - a nő nehézkesen, kicsit féloldalasan felállt.

Castle végigfuttatta tekintetét a fehér pólón, aztán kicsit megnyugodva, hogy nem lát rajta vérfoltot, szeme lejjebb vándorolt. Ekkor látta meg, hogy  Kate bal combján felszakadt a farmer, és a vér vörös foltot képezve itatja át a szövetet. A nő az ép lábán tartva a súlyát, próbált úgy állni, hogy a zsinór ne fojtogassa. Zihálva kapkodta a levegőt, miközben felnyögött a fájdalomtól.

- Maga őrült állat! - ordította torka szakadtából magából kikelve Castle. Eddig képes volt megőrizni a nyugalmát Tyson-nal szemben. Teste erőtlen volt, és gondolatait arra kellett összpontosítania, hogy össze ne essen, ráadásul nem akarta megadni a férfinak azt az örömöt, hogy lássa, amint elveszti a fejét, de eddig bírta. Amikor meglátta a fájdalom kínját Beckett arcán, úgy érezte, ha a kezei közé kaphatná a férfit, nem mérlegelné a tette következményét, lelkiismeret-furdalás nélkül végezne vele.

- Most már egyenlő eséllyel várhatják, hogy melyikükre mosolyog a szerencse - nézett Castle-re 3XK, és olyan nyugodtan beszélt, mintha nem is hallotta volna az író kirohanását. - Sajnálom, hogy nem fogom élőben látni a játék végét, de azért nem maradok le semmiről - nézett a feje fölött húzódó acélgerendára.

Castle követte a tekintetet, és meglátta a rájuk meredő két kamerát.

- Tudja, ez olyan beteg dolog - szólalt meg nyugalmat erőltetve magára. - Attól nyer kielégülést, hogy nézi, ahogy egyikünk már nem bír állni a sérült lábán, és lassan megfullad? Jerry, ez nem a maga stílusa.

Tyson közelebb lépett hozzá, és szenvtelen, lekicsinylő mosolyra húzta a száját.

- Hm ... azt hiszi, hogy ismer? Nem az jelent kielégülést, hogy látom, ahogy megfeszül a nyakukon a kötél, és lassan kiszáll magukból az élet. Az adja az örömöt, hogy láthatom, mit érez, amikor látja a nyomozó megremegő lábát, aztán behajló térdét, és nem tud semmit tenni az ellen, hogy meg ne haljon. Ha maga lesz a gyengébb, akkor a nyomozó fogja átélni az elvesztés fájdalmát és a tehetetlenség dühét. Aztán az életben maradó rádöbben, hogy rá ugyanez a sors vár.

- Csak ennyi? Semmi csavar? - ingerelte tovább a férfit Castle, maga sem tudta miért. Talán valami csodára várt, hogy megjelenik az FBI, őket kiszabadítják, Tyson-t pedig elfogják.

- Csavart szeretne? - csillantak fel a hideg tekintetű, barna szemek. - Egész ügyesen felhasználta a kapott eszközöket a sivatagban. Most megnézzük, hogyan áll a szerencsével, Mr. Castle. Hamarosan két kamion érkezik a raktárhoz, és valamelyik kaput fel fogják húzni, hogy bejöhessenek. Sőt, az is lehet, hogy egyszerre húzzák fel mind a kettőt. Megfelel a csavar? - húzta fel kérdőn a szemöldökét. Várt egy kicsit, amíg a két fogoly felnéz a fölöttük levő csigarendszerre, és rájön, hogy úgy alakították ki a szerkezetet, hogy ha nem bírnak állni, és összeesnek, akkor az acélsodrony végén levő ellensúly fejtsen ki erőt, és a nyakukra szoruljon a hurok, ha pedig felhúzzák a kaput, akkor az acéllemez súlya szorítsa meg a zsinórt.  - Igaza van, így nekem is sokkal izgalmasabb - mondta Tyson, aztán szó nélkül megfordult, és a személybejáróhoz sétált. Az ajtóban megállt, és visszafordult.

- Miért fognak imádkozni? Melyik kaput húzzák fel? A sajátjukat, vagy a szerelmükét? - tette fel a kérdést oldalra billentett fejjel, aztán választ nem várva, kilépett a szabadba. 

Castle döbbenten nézte a becsukódó ajtót, miközben még fülében csengtek a férfi szavait. Kate-re nézett. Tekintetük találkozott, és másodpercekig csak néztek egymásra hallgatagon. Mit is mondhattak volna ebben a helyzetben?

- Tudsz állni? - törte meg a csendet Castle aggódó hangja, miközben a lassan sötétbe burkolózó csarnok félhomályában próbálta kivenni, mennyire súlyos Kate sérülése. 

- Igen. Jobban fáj, mint amilyen súlyos - mondta erőlködve a nő, mivel még nem heverte ki a torka az előbbi pillanatot, amikor megfeszült a nyakán a hurok. - Nem ért csontot, de bennmaradt az izomban a golyó. És te? - kérdezte most ő féltőn a férfit. Miután legyőzte a meglepetés és a fájdalom okozta sokkot, tudatosult benne, hogy Castle-nek nemrég még az is nagy nehézséget okozott, hogy felálljon, azóta pedig a járás megviselhette legyengült testét. Ki tudja, mennyi ideig bír állni?

- Én? Nézz rám! - mosolyodott el. Nem akarta, hogy Kate jobban féljen, mint amit az egyébként kilátástalan helyzetük előidéz. - Amikor a lövés eldördült, kaptam egy jó adag adrenalinbombát - próbálta magabiztosan kimondani a szavakat. 

Néhány másodpercig érezte magán a nő gyanakvóan kutató tekintetét, de állta a szemkontaktust. Amikor látta, hogy Kate arcán ellágyulnak az addig feszült vonások, és valamennyire megnyugszik, lassan forgatni kezdte a fejét, hogy feltérképezze a szerkezetet, ami fogva tartja őket. Beckett követte a mozdulatot a szemével, miközben arra gondolt, milyen nagyszerű tulajdonsága a férfinak, hogy soha nem adja fel, és addig, amíg bármilyen kicsi esély van az életben maradásra, a szabadulás megoldásán jár az esze. 

- Hm .. hallotta meg az író jellegzetes hümmögését, ami azt jelezte, valamilyen megállapításra jutott.

- Mit találtál? - pillantott rá reménykedve Kate, mivel ő esélyt sem látott arra, hogy hátrabilincselt kézzel megszabadulhassanak a nyakukra feszülő kötéltől.

- Hát, egyelőre csak azt látom, hogy a csigaszerkezet úgy működik, hogy ha összeesem, akkor a kötél végén levő ellensúly húzza szorosra a hurkot a nyakamon, ha valaki felhúzza a kaput, akkor a kapu súlya teszi ugyanezt - mondta anélkül, hogy levette volna a szemét a drótokról és a csigákról.

- Szóval csak várnunk kell, hogy melyik lesz a nyerő, az ellensúly, vagy a kapu - jegyezte meg Kate cinikusan, és lemondóan elhúzta a száját, mire a férfi rosszallóan összevonta a szemöldökét, amiért a nő csak a rossz oldalát látja a dolognak, és nem bízik a sikerben.

- Valahogy meg kellene szabadulni ettől a zsinórtól - tekergette meg a nyakát Castle, aztán hátrébb próbált lépni. Abban reménykedett, ha az acéllemezzel burkolt falhoz tudja dörzsölni a nyakát, talán elszakíthatja a vékony, de annál erősebb hurkot, de a reménye hamar szertefoszlott, mivel az abban a pillanatban élesen a bőrébe vágott, mihelyt fél lépést hátrált.

Kate nézte a férfi elszánt, de eleve kudarcra ítélt próbálkozását, de közben egyre inkább úgy érezte, mintha beborítaná egy nehéz, sötét erő, ami nem engedi lélegezni, és reménykedni.

- Castle! - szólt a férfinak, de az továbbra is próbálta a nyakát forgatnia, és araszolni a fal felé, mintha nem is hallott volna. - Rick! - emelte fel a hangját Kate, mire Castle abbahagyta a próbálkozást, és a nő felé nézett.

- Valamit ki kell találnunk Kate! - mondta, de már nyoma sem volt arcán a bizakodásnak, tekintetében megjelent a hitetlenkedés, mintha nem akarná elfogadni, hogy nem tehet semmit.

- Castle, ez nem a MacGyver egyik epizódja, hogy valami furfangos ötlettel ki tudnánk szabadulni! Ez Tyson műve.

- Igen, de ...

- Nincs "de" Castle! - vágott a férfi szavába. -  Hacsak valami csoda nem történik, akkor ...  - akadt el a szava. Nem akarta, és nem is tudta kimondani, amit az esze diktált, hogy így vagy úgy, de Tyson terve sikerül, és egyikük hamarosan meghal.

A köztük levő távolság ellenére Kate pontosan látta, a férfi tekintetében tükröződő érzelmet, a reményvesztettséget. Castle másodpercekig hallgatott, aztán komoly hangon, egyenesen a nő szemébe nézve, megszólalt.

- Ugye hiszel a csodákban, Kate? - csillogtak a kék szemek kétségbeesetten, mintha az igenlő válasz lenne az egyetlen dolog, ami hitet adna neki.

Kate tétován hallgatott. Soha, semmiben nem tudott úgy hinni, mint Castle. Ő csak a saját erejében, a szerelmükben, a társai barátságában és kitartásában tudott hinni. A kézzelfogható, hétköznapi csodákban hitt, nem az olyanokban, ami megmenthetné őket ebből a helyzetből. Nyelt egyet, miközben érezte, hogy kiszárad a szája, és egy könnycsepp gördül le az arcán.   

A csendet a kintről beszűrődő, először csak surrogó, aztán egyre erősödő zúgó hang törte meg, amikor Tyson beindította a helikoptert, és az egyre gyorsabban forgó rotor végül fülsiketítő hanggal a magasba emelte a gépet. Lassan halkult a zaj, míg végül teljesen eltűnt a messzeségben,  és a két ember teljesen magára maradt.

- David! Van már valami eredmény? - szólt a rádióba türelmetlenül sürgetve a fiatal informatikus zsenit Jordan. Ennyi idő alatt a Pentagon első tűzfalán is áthatolt volna a fiú, most azonban késlekedik egy egyszerű információ megadásával. Bryan Quinn viselkedése, egyértelmű hazugsága Beckett rosszullétéről, a hirtelen támadt műszaki probléma túl gyanússá tette a férfit, ezért egyre nyugtalanabb lett. - Nehogy azt mondja, hogy nem tudja kideríteni, merre jár az a helikopter! - csattant most már erélyesen a hangja.

- A gép GPS-e ki van kapcsolva, de rákapcsolódtam a helyi légi irányítás radarrendszerére, de valószínűleg túl alacsonyan repül a gép, ezért a radar nem érzékeli - hallotta meg végre a fiú szégyenkező hangját, amitől Jordan-nak lelkiismeret-furdalása támadt, és már bánta, hogy olyan kemény volt vele. - Néhány percet kérek, és meg fogom találni. Már tudom, hogyan - bizonygatta a fiú meggyőződéssel, a nő pedig elmosolyodott.

- Jobb, ha erről én nem tudok, ugye? - kérdezte, aztán választ nem várva, kinyomta a rádiót. - Induljunk vissza! Hamarosan teljesen besötétedik - szólt a kormánynál ülő ügynöknek, aztán idegesen végignézett a tájon. Kitartóan pásztázta a szürkületben félelmetes hangulatot árasztó terepet, hátha meglát valami apró, oda nem illő dolgot. A kisebb-nagyobb sziklák, mint sötét, rossz szándékú árnyak magasodtak ki a sík vidékből, a vörös kőzetek elvesztették életteli színüket, amitől olyan volt a fennsík, mint egy lakatlan holdbéli táj.  Éppen arra gondolt, ha az írónak még egy éjszakát a sivatagban kell töltenie, minimálisra csökkennek az esélyeik, hogy élve megtalálják, amikor recsegni kezdett a rádiója. Anélkül szólt bele, hogy a távcsövet elvette volna a szeme elől.

- Shaw.

- Asszonyom, találtam valamit - hallotta meg David izgatott hangját. - Egy helikopter halad délre, de ez biztos, hogy nem az ő gépük. Úgy tudtam, nincs más helikopter a légtérben, csak az övék - fűzte hozzá.

- Milyen messze van tőlünk? - kérdezte Jordan, miközben oldalra fordult a terepjáróban, és déli irányba fordította a távcsövet.

- Legalább 100 mérföldre. Nem láthatja - mondta a fiú, mintha látta volna az ügynök mozdulatát, de alighogy kimondta a szavakat, dadogni kezdett. - Ho ... hova, de ... de ... hova lett?

- Mi történt David? - vette el szeme elől a távcsövet Jordan, és minden idegszálával a rádió hangjaira koncentrált.

- Az ismeretlen helikopter eltűnt a képről! Mintha a föld nyelte volna el - hallatszott a döbbenet a fiú hangjából. 

Shaw ügynök összeszűkült szemekkel gondolkodott. Egyáltalán nem tetszett neki a kialakult helyzet. Hirtelen úgy érezte magát, mint az ügy elején, amikor sötétségben tapogatóztak. Kiindulópontot keresett.

- Most ne törődjön azzal a helikopterrel! Beckett-ték gépét találja meg! - szólalt meg egy percnyi töprengés után. Hallotta, hogy a háttérben olyan gyorsan üti a számítógép billentyűzetét David, mint a géppuskaropogás, de nem válaszolt az utasításra, ezért Jordan közelebb tartotta a rádiókészüléket, és megemelte a hangját. - David?

- Megvannak! - hallott egy elégedett, ugyanakkor megkönnyebbült sóhajt Jordan. Szinte látta maga előtt a vörös hajú fiatal informatikust, ahogy büszke mozdulattal tolja feljebb az orrán a szemüvegét. Egy pillanatra becsukta a szemét. Végre van valami eredmény! - Legalább 50 mérfölddel messzebb vannak a számukra kijelölt területnél, és nem mozognak - hadarta értetlenkedve a fiú, aztán bemondta a pontos koordinátákat.

- Szép munka volt David! - mondta őszintén dicsérve Jordan, de hallotta, hogy  billentyűk megint észvesztő ütemben kattognak, és szinte biztos volt abban, hogy a fiú valamit kitalált, hogy új információhoz jusson. Csak egy percet kellett várnia.

- Tudom, hogy mit csinálnak! - hasított a csendbe David hangja büszkén. - Egy raktár töltőállomása mellett áll a gép. Gondolom kifogyott az üzemanyaguk.

- Látja őket? - csendült meglepetés a nő hangjában, mert a fiú úgy beszélt, mintha a valóságban látná a gépet, nem pedig valami elmosódott foltként egy radarképen.

- Hát, felcsatlakoztam egy katonai műholdra, és ... 

- Ezt nem is hallottam! - vágott a lelkes magyarázatba Shaw ügynök erélyesen, de közben cinkosan összemosolygott a felé forduló sofőrrel.

- Szóval, elég jól rá tudok közelíteni ... 

Jordan lélegzetvisszafojtva várt. Tudta, hogy David próbálja a legjobb képet kicsikarni a műholdas rendszerből.

- Egy ember jön ki a raktárból ... de ... de azt nem látom, hogy férfi, vagy nő. Valamit húz a gép felé ... Biztos, hogy tankol - mondta elégedetten.

Jordan kezdett megnyugodni. Talán csak túlfeszített idegrendszere játszik vele, és már ott is rémeket lát, ahol nincsenek is. Talán kifogyott a kerozin a gépből, és egy hozzájuk közelebbi töltőállomást kerestek, és egy műszaki hiba is bármikor előfordulhat. Egy ideig nyugtatta magát, de azt is tudta, hogy csak nagyon ritkán téved, amikor megállapítja valakiről, hogy hazudik. Márpedig Bryan Quinn hazudott.

- Beszáll a gépbe. Elindul - törte meg a várakozás csendjét David feszült hangja.

- Egy embert látott? - szűkült résnyire Jordan szeme.

- Igen, csak egyet. Beckett nyomozó talán a helikopterben maradt - keresett megoldást készségesen a fiú.

- Köszönöm David, de mi nem "talánok"-ra alapozunk. A nyomozást hagyja ránk! - szúrt oda Jordan éllel. - Nézze meg, merre megy a gép, aztán lépjen le a rendszerből, mielőtt a hadügy vagy a CIA kiszúrja, hogy betolakodójuk van!

- Ne féljen, eltüntetem a nyomaimat! - mondta önelégülten a fiú. - Tudja, hogy jó vagyok ebben!

Jordan egy sóhajtás kíséretében az égnek emelte a szemét, és áldotta az eszét, amiért egy pillanattal korábban nem dicsérte meg az elbizakodott fiút. Még csak az kellett volna duzzadó egójának!

Az órájára nézett, aztán az égen megjelenő első csillagokra. Rendszerezni próbálta az ismereteit. Túl sok apróság zavarta, de a kép nem állt össze. Bryan hazugsága Beckett rosszullétéről, az elromlott rádió, az, hogy nem térnek vissza a bázisra, elhagyták a keresésre kijelölt körzetüket, egy ember a töltőállomásnál ... mind, mind apróságok voltak, mégsem hagyták nyugodni. Aztán hirtelen rájött, hogy miért. Beckett nyomozó még egy ilyen kiélezett helyzetben sem hozna olyan ésszerűtlen döntést, hogy rossz rádióval, sötétben keressék Castle-t olyan helyen, ami messze esett attól a helytől, ahol a férfi lehetett. Gondolkodott. Nem akart a megérzéseire, és néhány gyanús dologra alapozva meggondolatlan döntést hozni.

Ryan megdörzsölte a szemét. Abban reménykedett, hogy el tudja tüntetni a kialvatlanság okozta homályt, ami minduntalan a szemére telepedett. Belekortyolt a sokadik pohár kávéba, egy pillanatra ráfeledkezett az éppen nyújtózkodó Javi-ra, aztán nagyokat pislogva újra a monitoron sorakozó adatokra nézett. Már vagy negyed órája próbálta követni az egyik kifizetés útját. Megtalálta a céget, akitől Tyson bérelt valamit, de egyszerűen nem akadt a nyomára. Hirtelen gondolt egyet, és megnyitotta az elmúlt két hétben megszüntetett cégek listáját. Tágra nyílt a szemmel nézte a nevet, és kétszer is átfuttatta a tekintetét a néven, hogy biztos legyen benne, hogy jól lát. A raktározással foglalkozó vállalatot csőd miatt felszámolták, és egy másik cég felvásárolta, ezért már más néven szerepelt a nyilvántartásban, mint amilyen névre Tyson pénze érkezett. Végignézte a vállalat telephelyeit, aztán amikor meglátta a Phoenix-től 40 mérföldre levő, eldugott raktár koordinátáit, nyelt egyet. Kinyomtatta az oldalt, és zakatoló szívvel, csillogó szemekkel Javi elé tette az iratot.

- Az hiszem, megtaláltam - mondta visszafogott büszkeséggel az árulkodó címre mutatva.

Espo néhány másodpercig a papírra nézett, aztán örömteli mosolyra húzódott a szája, felugrott, és Ryan vállára csapott.

- Megtaláltad, haver! Gates-t megüti a guta, hogy nem neki sikerült! - vigyorodott el kajánul.

- Miért üt meg a guta, Esposito nyomozó? - hallották meg a kapitány hangját. 

Ijedten fordultak az irodája ajtajában álló nő felé, és míg Espo ártatlan arccal a nő szemébe nézet, Ryan zavartan a kezébe adta a kinyomtatott lapot.

Gates feljebb nyomta orrára csúszott szemüvegét, néhány percig figyelmesen olvasta a cégadatokat, aztán elismerően Ryan-re nézett, és bólintott.

- Hívom Shaw ügynököt! - mondta, és belépett az irodájába.

A sötétség, mint valami fekete, gyászos lepel, lassan beborította a csarnokot.

- Mit gondolsz, meddig fogjuk bírni? - kérdezte halkan Castle. Már nem várt választ az előző kérdésére. Tudta, hogy Kate nem tud őszintén hinni a csodákban, hazudni pedig még az ő kedvéért sem fog, bármennyire is kilátástalan a helyzetük.

- Talán néhány óráig - válaszolta a nő bizonytalanul. Nem akart rövidebb időt mondani, bár egyáltalán nem volt biztos abban, hogy órákat bírnának állni. Castle biztosan nem. Érezte, ahogy a combján egyre nagyobb foltban terül szét a meleg nedvesség, mivel a lőtt seb még mindig vérzett. Ha a vérveszteségtől legyengül, lehet, hogy addig sem fogja bírni az egy helyben állást, mint a férfi. Örült, hogy a sötétben Castle nem látja, mennyi vért vesztett.

Perceken keresztül hallgattak, és ugyanazok a gondolatok kavarogtak a fejükben. Tényleg nincs kiút ebből a helyzetből? Valóban meg fog halni az egyikük, és a másik nem tehet ellene semmit, csak egyre erőtlenebbül várja ő is a halált? Ha a két közeledő kamion egyszerre áll meg a két kapu előtt, egyszerre húzzák fel azokat, akkor egyszerre halnak meg.  Hogyan lehet ebben a helyzetben reményt önteni a másikba, hogy ne adja fel fáradó, sérült testével a küzdelmet? Mit mondhatnának ebben a helyzetben a másiknak?  

- A hűtőkonténerben legalább a karjaimban tarthattalak - hallotta meg Kate a férfi gyenge, szomorkás hangját, és annak ellenére, hogy a sötétben már nem láthatta az arcát, tudta, hogy kényszeredett mosolyra húzza a száját. Sajnálta, hogy élete utolsó óráiban nem nézhet a férfi kék szemébe, bár ha eljön az idő, talán áldani fogja a sötétséget.

- Tudod Castle, - szólalt meg néhány másodperc után Kate - akkor azt hittem, hogy meghalunk, ezért valamit el akartam neked mondani, de már nem volt hozzá erőm.

A férfi szomorúan elmosolyodott. Érezte a bizonytalanságot a nő hangjában, és mivel tudta, milyen nehezen beszél Kate az érzelmeiről, nem várta, hogy kimondja a szavakat.

- Tudom, mit akartál mondani Kate. 

- Szerettelek. Már akkor szerettelek, csak olyan bonyolultnak tűnt akkor minden.

 Castle egy pillanatra meglepődött, aztán jóleső megnyugvással behunyta a szemét. 

- Hm ... ha Anya rákérdezett kettőnkre, és is mindig azt mondtam, hogy "bonyolult", pedig pontosan tudtam, hogy mit érzek irántad. Miért nem mondtuk ki akkor?

Hallgattak. Mindketten azon töprengtek, miért is érezték régen bonyolultnak a kapcsolatukat? Miért alakultak mindig úgy a dolgaik, hogy sosem mondták ki az érzelmeiket? Miért nem használták ki azt a négy évet? Az idő, amiből ki tudja mennyi adatik meg nekik, most felértékelődött, és hirtelen úgy érezték, nem tehetik meg, hogy nem beszélnek a soha be nem vallott, ki nem mondott érzelmeikről. Lehet, hogy soha többet nem lesz alkalmuk rá. 

- Kate, én ... - szólalt meg a férfi, amikor vakító fény árasztotta el a raktárt.

Szemük hunyorogva próbált alkalmazkodni a hirtelen támadt világossághoz. 

- Tyson látni akar bennünket - nézett fel dühösen szikrázó szemekkel az acél áthidalóra szerelt kamerára Beckett. 

- Szeretném, ha jó sokáig unatkozna - jegyezte meg Castle, miközben követte a nő tekintetét.

- Én is - mondta Kate, és lassan a férfi felé fordult.

Tekintetük összefonódott, és úgy érezték, mintha minden félelmüket felváltotta volna valami békés megnyugvás, mintha addig, amíg látják egymást, nem érhetné őket semmi baj. 

Castle nyelt egyet, amikor meglátta Kate vérben úszó farmerját, sápadt bőrét és a szemében tükröződő fájdalmat, de nem rezzent az arca. Nem akarta, hogy a nő elveszítse a hitét azért, mert kiolvassa az ő vonásaiból, hogy menyire rossz a helyzete. Lassan a kígyómarástól duzzadt lábára állt, hogy egy pillanatra tehermentesítse ép lábát, ezzel csökkentve az állandóvá vált remegést, de olyan hasító fájdalom cikázott végig  testén, hogy visszahelyezte a súlyát. 

A mozdulat, ahogy a férfi toporogva próbál talpon maradni, miközben a fájdalomtól beharapja az ajkát, nem kerülte el Kate figyelmét. Összeszorult a szíve. Látta, hogy a férfi remeg a gyengeségtől, és tudta, hogy fenn kell tartania a figyelmét ahhoz, hogy agya ne érzékelje a teste által küldött vészjeleket. 

- Hogy állsz a számolással? - tette fel kíváncsian a kérdést.

- Mi-milyen számolással? - nyögte a férfi küszködve, miközben még mindig megpróbált egyik lábáról a másikra állni, de szemében megjelent az érdeklődés.

- Hát, hogy hol tartunk egymás megmentésében! Úgy emlékszem, egy időben számoltad, hogy melyikünk mentette meg többször a másikat - húzta fel kihívóan Kate a szemöldökét.

- Hohó! Azt akarod játszani velem ... mint ... mint amit én játszottam veled, amikor a bombán álltál? - látott át a szitán azonnal Castle. - Csak hogy tudd, még mindig én vezetek - mosolygott önelégülten a nőre.

- Mi? Még hogy te? - háborodott fel Kate. - Nem lehet, hogy D.C.-ről megfeledkeztél?

Castle egy pillanatra elmerengett, aztán megadóan egy apró grimaszt vágott.

- Na jó! Az tényleg komoly volt. Felért mondjuk kettővel - kezdett alkudozni. - De még akkor is én vezetek!

Kate kissé megnyugodva látta, hogy a szellemi kihívás elterelte Castle figyelmét, tekintete élénken csillog, izgatottan várja a szópárbaj folytatását, és agya nem foglalkozik a test gyengeségével. A sivatagban töltött napok, a szomjazás, az éhezés és a kígyómarás azonban nem múlt el nyomtalanul egyik pillanatról a másikra, és alattomosan átvették az irányítást. Abban a pillanatban, amikor Kate megállapította, milyen igaza volt Castle-nek, amikor azt mondta, hogy az elme felül tud kerekedni a testen, a férfi térde megrogyott, és a zsineg megfeszült a nyakán.

- Castle! Castle! - kiabált kétségbeesve, és önkéntelenül próbált felé lépni, de nem tudott. - Kérlek! Rick! Tarts ki! - szakadtak ki kétségbeesve a szavak a korkán.

Jordan Shaw szinte megállás nélkül osztotta az utasításokat az embereinek, miközben egyik kezében a rádiót markolta, másikkal pedig a terepjáró ajtaja fölötti kapaszkodót szorította, hogy kivédje az egyenetlen talajon bukdácsoló autó himbálózását. Minden bizonytalansága eltűnt azzal kapcsolatban, hogy odairányítsa-e a csapatát a raktárhoz, amikor Gates kapitány felhívta New York-ból. Lassan kezdtek képpé állni a mozaikdarabok. Bryan Quinn különös viselkedése, a két helikopter, amelyikből az egyik eltűnt a radarról, a másiknál meg egy embert látott David, a titkos costa ricai számla, amelyikről többszörös átutalás után a Toyota Prius kölcsönzését fizették, amivel Tyson közlekedett, végül a raktár, aminek a bérleti díját ugyanerről a számláról utalták, mind arra a következtetésre juttatta, hogy az emberi településektől távol eső épület kulcsfontosságú szerepet játszik az ügyben. Saját hatáskörében két helikoptert és egy csapat kommandóst vezényelt a raktárhoz. Már az sem érdekelte, ha mégsem lesz igaza, és egy költséges akció felesleges elrendelése miatt megfeddik a felettesei. Tudni akarta, mi történik a raktárnál. 

- Asszonyom! - zökkentette ki gondolataiból a mellette ülő ügynök. - Nézzen oda! - intett fejével a szélvédő jobb oldala felé, de a következő pillanatban már újra az autó lámpája által megvilágított területre összpontosított, nehogy ráhajtson egy sziklára. - Mintha fények villannának fel - tette hozzá, aztán a GPS-re nézve ellenőrizte a koordinátákat.

Jordan a szeméhez emelte a távcsövet, és a mutatott irányba fordult. Egy ideig csak a Hold és a csillagok fényétől kékes színben fürdő tájat látta, aztán mintha a semmiből bukkant volna fel, egy imbolygó fényt pillantott meg, majd meglepetésére nem messze mögötte egy másikat. Kitágult pupillákkal próbálta kivenni, honnan származnak a mozgó fénypontotok, de nem látta, mi bocsájtja ki a világosságot. Az ölébe tette a távcsövet, és a műszerfal GPS-ére nézett.

- A mieink tőlünk balra vannak - jegyezte meg az ügynök.

- Tudom. A GPS nem jelzi a földutakat, de aki ismeri a raktár helyzetét, az ismerheti a hozzá vezető utat is  - gondolkodott hangosan Jordan. - Két jármű halad ugyanabban az irányba, mint mi. Ha nem az FBI terepjárója, akkor jobb lesz, ha megelőzzük őket - nézett a férfira, aki nem várta meg az utasítást, hanem azonnal a gázpedálra lépett, Jordan pedig rádión értesítette a másik terepjáróban ülő két ügynököt, hogy kapcsoljanak nagyobb sebességre, mert valószínűleg kéretlen vendégeik lesznek a raktárnál.

      

- Rick! - ordította Kate torkaszakadtából, miközben könnyek öntötték el a szemét. - Maradj velem!

Castle az előző pillanatban még diadalittas büszkeséget érzett, amiért szerinte többször mentette meg a nő életét, mint az az övét, a következőben pedig már úgy érezte, mintha hirtelen valami legyőzhetetlen erő húzná az öntudatlanság sötétjébe. Izmai egy másodperc alatt mondták fel a szolgálatot, és ernyedten roskadtak össze. A kötél mélyen a nyakába vágott, amitől olyan közel érezte a halált, mint eddig még soha életében. A távolból hallotta Kate hangját, amiből kicsendült a pánik, ami felerősítette a saját félelmét. A rettegés úgy áradt szét a sejtjeiben, amilyet még soha nem érzett. Már nem gondolkodott, ösztönei átvették az irányítást, és a DNS-ébe beégetett kód életre kelt. Az életösztön, ami csendben várakozott a megfelelő alkalomra, egy szempillantás alatt mozgósította az egész testét. Az idegsejtek szinte izzottak a  száguldó parancsok sokaságától, amelyek feszülésre akarták bírni az izomkötegeket, a mellékvese őrült tempóban fecskendezte a véráramba az adrenalint, amitől a szíve 180-at verve felgyorsította a vérkeringést, így éltető oxigén került a comb, a lábszár és a törzs izmaiba. Ahogy megfeszült a teste, érezte a zsinór lazulását, és kinyitotta a szemét.

- Jól ... jól vagyok - kapkodott levegő után, és Kate-re nézett.

A nő egy pillanatra becsukta a szemét. Már tudta, mit érezne, ha elveszítené, és azt is, hogy neki kell végignéznie majd a férfi halálát. Nem hitt a sorsban, most mégis hálát adott, hogy még kaptak egy kis időt. Amikor felnézett, a férfi szomorkás mosollyal az arcán nézett rá. Tekintetük úgy fonódott össze, mintha soha nem akarnák elengedni egymást. A könnytől csillogó kék szemek beszédesebbek voltak mindennél, amikor Castle halkan, zihálva beszélni kezdett.

- Katherine Houghton Beckett! Köszönöm, hogy az életem része lettél. Köszönöm, hogy szeretsz, hogy más emberré, jobb emberré tettél. Köszönöm, hogy melletted ráébredtem, mitől nagyszerű az élet, és mi az igazi boldogság. 

Kate döbbenten hallgatta a szavakat, amelyek úgy hangzottak, mintha az esküvői fogadalmuk bevezetője lenne, fogadalmat tenni viszont már nem lenne értelme. Hirtelen úgy érezte, mintha ezekkel a mondatokkal a feleségéül fogadná a férfi, és egyben búcsúzna is tőle. Vett egy mély lélegzetet, hogy enyhítsen torka szorításán, amit már nem a kötél okozott, egy pillanatra becsukta a szemét, hogy a feltoluló könnyek kicsorduljanak, és élesen lássa Rick arcát, úgy mintha mellette állna a templomban.

- Richard Edgar Alexander Rodgers Castle! Köszönöm, hogy az életem része lettél. Köszönöm, hogy szeretsz, és hogy segítettél megtalálni önmagamat, és megmutattad, az élet lehet könnyed játék, és a fájdalom mellett mindig ott van a boldogság.

Könnyes szemmel mosolyogtak egymásra. A hatalmas csarnokot betöltő csendben, mintha egy kimondatlan szó lebegett volna várakozva a levegőben.

- Mindig - szólaltak meg egyszerre. 

Nem érinthették meg egymást, de mintha soha nem lettek volna ilyen közel egymáshoz. A pillanat úgy tört darabokra egy villanásnyi idő alatt, mint az elpattanó tükör apró, fénylő szilánkjai, amikor meghallották a távolból beszűrődő, közeledő motorzúgást.

Nem szóltak egy szót sem. Nem mondták ki, hogy ennyi volt, itt az idő.  Tehetetlenül várták, hogy Tyson kamionjai a raktárhoz érjenek, és felhúzzák az egyik, vagy mindkettő kaput, miközben csak nézték egymást. Tekintetük mélyén ott bujkáltak kavargó érzelmeik, de mindet elnyomta a végtelen szerelem érzése, ami megváltoztatta az életüket.

A motorzaj egyre hangosabb dübörgése jelezte, hogy a kamionok megállíthatatlanul közelednek feléjük.

- Vágjon eléjük, és jelezzen, hogy álljanak meg! - utasította Shaw ügynök a mellette ülő férfit, amikor a két, közvetlenül egymás mögött haladó kamion nyomába értek.

Már csak egy mérföldre voltak a raktártól, ezért fontos volt, hogy minél előbb kiderítsék, ki küldte a monstrumokat a kietlen területre, és milyen megbízatásuk van. Néhány percnyi erőszakos dudálás és villogtatás után végre megállt a két jármű. A két sofőr szitkozódva húzta le az ablakot, de amikor meglátták a terepjáróból kiszálló, FBI feliratú mellényben feléjük közeledő két alakot, elcsendesedtek.

Jordan-nak csak néhány percében telt, hogy megtudja, amire kíváncsi volt. A két mexikói sofőr semmit nem tudott a megrendelőről, ők csak egy szokatlan feladatot teljesítettek jó pénzért, az üzletet a főnökük kötötte. Semmi más dolguk nem volt, mint hogy járjanak be a kamionokkal a raktár üres csarnokába, a többi utasítást ott kapták volna.

Jordan fogta a rádiót, hogy megtudja, hol járnak az emberei, és elindultak-e a helikopterek a raktárhoz, aztán utasította a két kamionsofőrt, hogy kövessék a terepjárójukat, és útnak indultak. Nem akarta megkockáztatni, hogy ha Tyson figyeli a kamionokat, gyanút fogjon.

Hadd higgye, hogy minden a tervei szerint halad!

A csillagok fénye messziről megvilágította a hegy méretű sziklatömböt, ami mögött a raktár épülete rejtőzött. Mire megkerülték, Jordan jólesően nyugtázta, hogy a másik FBI-os terepjáró fényei is feltűntek a távolban. Nem akart a kommandósokra várni, de szeretett volna körülnézni, ezért biztonságosabbnak látta, ha legalább négyen vannak. Lassítottak a tempón, hogy társai beérjék, és felsorakozzanak a kamionok mögé.

A kamionok motorjának dübörgése szinte rezegtette a csarnok acéllemez falait, aztán hirtelen elhallgattak. A csend még soha nem volt ilyen félelmetes. Érezték, ahogy felgyorsul a szívverésük, kapkodóvá válik a légzésük. Tekintetükben megjelent a rettegés. Nem a haláltól féltek, hanem attól, hogy a szemük láttára hal meg az az ember, aki nélkül nem tudják elképzelni az életüket, attól, hogy látják a szenvedését, és ahogy a fény kihuny a tekintetéből.

- Kate, én ... - szólalt meg elszorult torokkal, rekedtes hangon a férfi.

- Ne, Rick! Nem kell semmit mondanod! - vágott közbe a nő, mire Castle halvány mosolyra húzta a száját, és az jutott eszébe, hányszor mondta neki Kate, hogy sokat beszél.

Tekintetük olyan erővel kapaszkodott a másikéba, mintha örökre őrizni akarnák ezt a pillanatot, és nem akarnák, hogy valaha is vége szakadjon. Az idegőrlő várakozásban óráknak tűntek a percek, és ahogy telt az idő, egyre nőtt bennük a feszültség és a félelem. Egy idő után a várakozást felváltotta bennük a gyanakvás. A kapuk mozdulatlanul álltak. 

- Hallottad? - ráncolta össze a szemöldökét Beckett. Nem vette le a szemét a férfiról, de látszott rajta, hogy erősen koncentrál egy apró, alig hallható neszre. 

Castle nagyokat pislogott, és miközben minden erejével azon volt, hogy feszülésre kényszerítse remegő lábizmait, figyelmét egy alig észrevehető mozgás vonta el Kate-ről.

- Az ... az ajtó - nyögte erőtlenül, és a nő mögötti személybejáró ajtóra szegezte a tekintetét. 

Beckett óvatosan megfordult. A fém ajtó, amin keresztül Tyson elhagyta a raktárt, a mellette magasodó hatalmas kapun túl volt, de így is látta, hogy valaki lassan lenyomja a kilincset, aztán mivel az ajtó nem nyílik, elengedi. Egy pillanat alatt cikázni kezdtek a gondolatai. Ha a kamionos sofőrjei nem tudják, milyen céllal küldte őket ide a megrendelőjük, talán esélyük van a megmenekülésre, ha meghallják, hogy idebenn vannak, ezért torkaszakadtából kiabálni kezdett.

Shaw ügynök elengedte a kilincset, és fülét az ajtóra tapasztotta, bár látta, hogy az épületet vastagon beborították hőszigetelő anyaggal, hogy megvédjék a benn levő árut a kinti hőségtől. Mivel semmi neszt nem hallott, a csarnok magasan levő ablakaira nézett. Amikor megkerülték a sziklát, először a keskeny ablakokon kiszűrődő fényt pillantotta meg, és csak később rajzolódott ki a hatalmas csarnok alakja. Azon töprengett, hogyan nézhetne be az épületbe anélkül, hogy észrevennék, mivel nem szeretett volna belefutni egy hívatlan látogatóknak állított csapdába. Az ajtó zárva volt, az ablakok pedig túl magasan ahhoz, hogy benézzenek rajta. Az egyik ügynök, John Forman lépett hozzá, kezében egy elektromos kapunyitó távirányítóját tartotta.

- Az egyik sofőr szólt, hogy mindketten kaptak távirányítót a kapukhoz - mondta, miközben meglóbálta a kulcstartón lógó kis eszközt.

Jordan néhány másodpercig latolgatta a lehetőségeket, aztán megrázta a fejét.

- Nem - jelentette ki határozottan, miközben élénk tekintetű kék szemével a társára nézett. - Tyson azt akarta, hogy a sofőrök nyissák ki a kapukat, és járjanak be az épületbe. Biztos, hogy volt valami célja ezzel. Amíg nem tudom, mi vár ránk ott benn, nem nyitjuk ki a kaput. 

- A kommandósok hoznak üvegszálas kamerát. Ha találunk egy kis rést, észrevétlenül bedughatjuk, és láthatjuk, mi van benn - bólintott egyetértően a férfi, de meglepetésére Shaw ügynök megrázta a fejét.

- Még legalább háromnegyed óra, mire ideérnek. Kell valami, amin feljuthatunk az ablakokhoz - nézett a magasba. - Járjanak körbe, hátha találnak egy létrát! - adta ki az utasítást, aztán bekapcsolta a zseblámpáját, és a fénycsóvát végigjáratva a falon és az épület melletti területen, elindult. Hallotta, hogy a férfi továbbítja a parancsot, aztán szaporázva a lépteit, követi. Már  a raktár túlsó oldalán jártak, és kezdte feladni a reményt, hogy valami eszközre bukkannak, amikor a zseblámpa fénye átsuhant egy falra szerelt létrán, ami két ablak között a lapos tetőre vezetett. Gondolkodás nélkül megmarkolta a fémet, és elindult felfelé. A tető alá érve látta, hogy az ablak mindkét oldalon túl messze van, de azt is, hogy a nyílások nagyon közel vannak a tetőhöz.

- Hozzon kötelet, és jöjjön utánam! Siessen! - szólt hátra a lenn ácsorgó ügynöknek, aztán tovább ment. A tetőre érve körbenézett. Egy kiszögellést keresett, amihez rögzítheti a kötelet, de a szellőző kivezetője volt az egyetlen, ami megfelelt volna a céljainak, de túl messze volt a peremtől. Türelmetlenül nézett a létra felé, de már meg is látta a lihegő férfit, ahogy feltornázza magát a tetőre, vállán keresztbe vetett kötéllel.

- Áthajolok a peremen, hogy be tudjak nézni az ablakon - adott magyarázatot, aztán nem törődve a férfi megrökönyödött ábrázatával, a derekára kötötte a kötele, a másik végét pedig az ügynök kezébe nyomta, majd hasra feküdt a tető szélénél. - Tekerje a derekára és a karjára, és tartson meg! - mondta erélyesen, aztán lágyabban hozzátette: - John! Ha lehet, ne engedje el!

- Shaw ügynök nem hiszem, hogy ... - kezdte a férfi, de a nő a szavába vágott.

- Csinálja, amit mondtam! - csattant a hangja parancsolón az éjszakai csendben, mire az ügynök fejcsóválva engedelmeskedett.

Amikor érezte, hogy a kötél megfeszül, Jordan kijjebb tolta magát a peremnél. Óvatosan előre hajolt. Próbálta a kezével is megtámasztani magát, miközben felmérte a távolságot. Ha szerencséje lesz, mire a csípője a tető széléhez ér, be fog látni az ablakon. Érezte, hogy a kötél megfeszül, és szinte látta maga előtt, ahogy John testén megfeszülnek az évek alatt méretesre épített csupa erő izomkötegek, pedig még csak a derekánál volt a perem. Még néhány centiméter, és belát a csarnokba! 

Nem tudta, mire is számított, de hogy nem arra, ami a szeme elé tárult, abban biztos volt. Első döbbenetében nyelt egyet. Hát megtalálták Castle-t, na de hogyan! Feltételezte, hogy Tyson segített abban, hogy Beckett megtalálja az írót, csak azért, hogy mindkettőjüket csapdába ejtse. Másodpercekig nézte a két kikötözött embert, mire felfogta, mi tartja őket fogva, és már értette, miért kellett volna felhúzni a sofőröknek a kapukat. Vett egy nagy levegőt, megpróbálta elszakítani tekintetét a két fogolyról, és tüzetesen végignézett a csarnokon. Nem látott semmi gyanúsat. Nem hallotta, de látta, hogy Beckett kétségbeesett arccal, teljes erejéből kiabál, ezért feltételezte, hogy nincs rajtuk kívül senki a raktárban.

- Húzzon fel! - szólt hátra John-nak!

Öt perc múlva már az személybejáró fém ajtajánál álltak, és az egyik kamionból szerzett jókora pajszerral próbálták kifeszíteni az ajtót, de az acéllemez nem engedett.

- Kössünk rá egy vontatókötelet, és húzassuk ki az egyik kocsival - szólalt meg John, és büszkén állapította meg, hogy főnöke rövid idő alatt másodszor néz rá elégedetten.

Kate úgy érezte, hogy a kiabálástól kidagadó erekbe egyre jobban belevág a nyakán levő zsinór. Nem tudta mire vélni a túl régóta tartó csendet. Abbahagyta a kiabálást, ami teljesen elvonta a figyelmét a hallgatagon álló Castle-ről. A férfira nézett, és a félelem újra elárasztotta az egész testét.

- Rick! Kérlek, nézz rám! - kiáltott rémülten felé, mert Castle állt ugyan, de csukva voltak a szemei.

Hirtelen nem tudta, hogy a mellkasában zakatoló szíve dübörgését hallja-e, vagy odakinn újra elindították egy jármű motorját. Lélegzetvisszafojtva meredt hol az egyik, hol a másik kapura. Ha beindították a kamiont, akkor az egyik kaput is fel fogják húzni! Amikor már elviselhetetlennek érezte a feszültséget, hatalmas reccsenés hangja töltötte be a csarnokot, és Kate döbbenten nézte az acélkeretből kiszakadó fém ajtó helyét, majd a fegyverét előreszegezve belépő Jordan Shaw ügynököt.

Látta, hogy a nő egy pillanatra rá néz, aztán veszély után kutatva járatja körbe tekintetét az üres épület minden zegzugán.

- Nincs itt - kiáltotta kétségbeesve az ügynök felé. - Segítsen Castle-nek! 

Jordan még egyszer körbefuttatta tekintetét a raktáron, aztán intett a mögötte lépkedő John-nak, hogy a biztonság kedvéért nézzen körül, ő pedig fegyverét a pisztolytáskába téve a hozzá közelebb álló Beckett-hez rohant. A mellénye zsebéből elővett egy kést, kipattintotta a pengét, és egy határozott mozdulattal elvágta a nő nyakán feszülő zsinórt. Tekintetük egy pillanatra találkozott. Az ügynök szavak nélkül is kiolvasta a neonfényben zöldes árnyalatúvá váló szemekből a hitetlenséget, a megkönnyebbülést, a hálát, de mellette a félelmet is.

- Jól vagyok - mondta Kate a kimondatlan kérdésre, és folytatta volna, hogy ne vele foglalkozzon az ügynök, de mire levegőt vett, Jordan már Castle felé rohant.

Beckett bicegve eredt a nyomába. A férfi még mindig lehunyt szemekkel állt, ezért Kate ösztönösen szólítgatni kezdte.

- Castle! Nézz rám! Rick! Kérlek, tarts ki! - kiabálta, miközben rémülten látta, hogy Jordan elvágja a kötelet, és Castle még egy másodpercig mozdulatlanul áll, aztán izmai elernyednek, lábai összerogynak, és élettelenül zuhan a földre. - Neeeee! - ordította, mintha az előző órák összes félelme szakadt volna ki a tüdejéből. 

Jordan próbálta megtartani a férfit, de csak az esést tudta csillapítani. Mire Beckett odaért, a nő mát kioldotta a bilincset, aztán a térdre rogyó nyomozó kezét is megszabadította a fémkarikáktól.

Kate nem érezte sem a combjában lüktető fájdalmat, sem elmerevedett vállízületének hasogatását. Minden fizikai fájdalmat elnyomott a rettegés, hogy az utolsó pillanatban veszíti el Rick-et. Nem hallotta az egymásnak jelzőszavakat kiabáló ügynököket, és a kintről behallatszó, egyre erősödő helikopterzúgást sem, csak a saját szívverésének dübörgését. Hátrasimította a férfi haját, aztán két tenyerébe fogta az arcát, mintha így akarná kényszeríteni, hogy kinyissa a szemét.

- Él - szólalt meg Jordan, és Kate csak most vette észre, hogy az ügynök Castle csuklóját fogja, és a pulzusát figyeli. 

Egy pillanatra behunyta a szemét, és ma már másodszor adott hálát olyan égi hatalmaknak, akikben nem hitt, aztán újra végigsimított a férfi arcán, és közelebb hajolva hozzá, a nevét suttogta. Mereven figyelte a kezei között tartotta arcot, aztán pislantott egyet, hogy megbizonyosodjon arról, hogy jól lát, és valóban megrezzentek a férfi szempillái. Mindig szerette ezeket az átható tekintetű, beszédes kék szemeket, de még soha nem örült ennyire, hogy rá néznek.

Castle percekig egyensúlyozott az éberség és az öntudatlanság határán. Minden idegszálával arra összpontosított, hogy össze ne essen, de érezte, hogy egyre jobban közeledik az az idő, amikor a teste feladja a küzdelmet.  Hallotta, hogy Kate kiabál, de képtelen volt kinyitni a szemét. A vékony zsinór mélyen a nyakába vágott, és az oxigénhiánytól kezdett eltompulni az agya, aztán amikor a szorítás megszűnt, izmai megkönnyebbülten ernyedtek el. Érezte, hogy zuhan, de nem volt ereje tenni ellene. Egy percre  elnyelte a sötétség, de aztán egy semmihez nem hasonlító érzés az arcán, és egy összetéveszthetetlen suttogás tört utat a feketeségbe, és kinyitotta a szemét. Csak nézte a gyönyörű arcot, a könnytől csillogó, csodálatos szemeket, és elmosolyodott. Abban a pillanatban Kate fölé hajolt, és átkarolva a nyakát, szorosan magához ölelte. Hosszú másodpercekig szinte kapaszkodtak egymásba, mintha soha nem akarnák elengedni a másikat.

- Látod, Kate ... vannak ... csodák - szólalt meg rekedt hangon, nehézkesen ejtve a szavakat Castle.

A nő elmosolyodott, egy kicsit engedett az ölelésen, és finoman megcsókolta.

- Nagyszerű barátaink vannak, Castle! - mondta anélkül, hogy megcáfolta volna az író kijelentését, és hálásan a mellé guggoló Shaw ügynökre pillantott.

- Örülök, hogy időben érkeztünk - mosolygott rájuk Jordan. - Mindjárt leszáll a helikopter, és jön az orvos - mondta biztatón, aztán kérdőn Beckett-re nézett, aki azonnal tudta, mire kíváncsi az ügynök.

- Tyson itt volt - komorodott el a nyomozó arca, miközben kibontakozott az ölelésből. - Halálra ítélt bennünket, és végig akarta nézni - intett fejével a fölöttük levő kamera felé - és most már tudja, hogy túléltük. Bryan Quinn helikopterével ment el, talán lehet követni.

Jordan elgondolkodva vonta össze a szemöldökét, miközben az acél áthidalón rájuk szegeződő kamerára nézett.

- Már ráállítottam az embereimet, de a radarszint alatt repül - mondta, és mutatóujját egy pillanatra a szája elé tette, jelezve, hogy egyelőre nem akar többet mondani, hátha nemcsak látja, de hallja is őket Tyson.

Beckett bólintott, aztán újra Castle felé fordult. A férfi még mindig halvány mosollyal az arcán, furcsán csillogó szemekkel nézett rá. Még soha nem látta ezt a tekintetet, de pontosan tudta, mit fejez ki, hiszen ugyanazt érezte, mint Rick. Elárasztotta a boldog megkönnyebbülés, de a lelke mélyén ott maradt a soha el nem felejthető rettegés érzése. Soha többé nem akarta átélni azt, amit az utóbbi órában!

- Nagyon fáj? - szólalt meg együtt érzőn Castle, miközben tekintete Kate véráztatta farmerjára vándorolt. Meg akart győződni a sérülés súlyosságáról, ezért megpróbált felülni, de a nő a vállára tette a tenyerét, és határozottan visszanyomta.

- Nono! Maradj csak fekve! Az előbb még halálra rémítettél. Fáj-e? - nézett a combján szétszakadt farmerra, és az anyag alatt levő sebre. - Most, hogy kérdezed ... eléggé fáj, de nem veszélyes, csak izmot ért, és már a vérzés is csökkent.

- Jó. Az jó - csukta be a szemét megkönnyebbülten a férfi, de a következő pillanatban már ki is nyitotta, mert dobogó bakancsok zaja ütötte meg a fülét. A kiszakított ajtó helyén egy csapat kommandós rohant a csarnokba, mögöttük pedig két, orvosi táskát szorongató férfi sietett feléjük.

Mint egy jól működő gépezet elemei, úgy tette mindenki a feladatát. Amíg a kommandósok biztosították a helyszínt, az ügynökök mindent lefotóztak, rádión értesítették a helyszínelők vezetőjét a helyszín koordinátáiról, Jordan Shaw előzetes jelentést tett a felettesének,  az orvosok pedig megkezdték a két sérült ellátását.

- Jordan! - szólt Kate a telefonáló ügynöknek, aki éppen Gates kapitányt értesítette az akció sikeréről. A nő felé fordult, és kérdőn felhúzta a szemöldökét.

- Szóljanak Martha-nak, Alexis-nek és Apának! - kérte Beckett, miközben fájdalom suhant át az arcán, ahogy az orvos kötést helyezett a sebre.

Jordan mosolyogva bólintott, és már továbbította is az üzenetet Gates kapitánynak.

Kate látta az arcán, hogy az ügynök a vonal másik végén levők kérdéseire figyel, aztán tüzetesen végigméri először őt, aztán Castle-t, valamint a két orvos reakcióit.

- Beckett nyomozó comblövést kapott. A golyó nem ért csontot, de még az izomban van, ezért egy műtét vár rá a phoenix-i kórházban. Mr. Castle ... nos ... egy perc, és visszahívom - mondta a készülékbe, mivel most szembesült azzal, hogy tulajdonképpen nem is tudja, mi történt a férfival. 

- Dr. Baker, tudna egy rövid tájékoztatást adni? - fordult a Castle-t vizsgáló orvoshoz, aki éppen a fonendoszkópját vette ki a füléből, és akasztotta a nyakába. Az író kigombolt inge láttatni engedte gyorsan emelkedő-süllyedő mellkasát, ami szapora légzésre utalt, nadrágja térdig le volt húzva, így láthatta a furcsa sebet, ami körül szinte lángoltak a gyulladt, megdagadt szövetek, de Jordan-nak elképzelése sem volt, mi okozott ilyen sérülést.

- Kiszáradás, napégés, kimerültség, de ami veszélyesebb, megmarta egy csörgőkígyó - nézett fel az orvos.

- Kígyó? - ütközött meg Jordan az információn. - Túlélt egy kígyómarást?

- Beadott magának valami ismeretlen eredetű ellenanyagot, ami segített közömbösíteni a mérget, de valószínűleg nem specifikus volt a szérum, ezért nagyon szapora a pulzusa és a légzése, és a sebe is elég csúnya.

- Felépül? - kérdezte hang nélkül, csak az ajkával formálva a hangokat a nő, hogy Castle ne hallja meg a kérdést, mire az orvos elnevette magát.

- Nézzen rá! Azon veszekszik velem, hogy miért kellett lehúznia a nadrágját, amikor Beckett nyomozó lábáról levágta a farmert a kolléga. 

- Nem is örül, hogy megmentik a drága esküvői öltönynadrágot? Pedig lehet, hogy eljön még a nap, amikor szüksége lesz rá, Beckett nyomozónak viszont biztosan nem kell egy lyukas farmer - nevette el magát Jordan is. 

- Egy tűt is belém akar szúrni - szólalt meg durcás arccal az író, és nyelt egy nagyot a gondolatra.

- Ja, és hadakozik az infúzió ellen - csóválta meg értetlenül a fejét az orvos.

Jordan Shaw bekapcsolta a rádiót, és összeköttetést kért Gates kapitánnyal. 

- Mr. Castle-t megviselte a sivatag, legyőzött egy csörgőkígyó marást, de szégyenlős, fél a tűszúrástól, és ellenkezik az orvossal - mondta a készülékbe, miközben mosolyogva figyelte, ahogy Kate, bekötött combbal a férfi mellé ül, bátorítón megfogja a kezét, és tekintetével fogva tartja, amíg az orvos a vénába vezeti a tűt.

Egy óra múlva a phoenix-i Szent József Kórház traumatológiáján átvették az FBI orvosaitól a két beteget.

- Várjon! - állította meg Castle az ápolót, aki éppen beakarta tolni az egyik vizsgálóba. - Kate! - fordult hátra aggódó tekintettel, hogy láthassa  a nőt, akit mögötte toltak a műtő felé.

- Minden rendben lesz, Rick - mosolygott megnyugtatón rá a nő. - Vigyázni fognak rád.

- De én nem magam miatt aggódom! - ütközött meg a válaszon a férfi felháborodva, de a következő pillanatban meglátta Kate incselkedő mosolyát és a szemében megcsillanó huncut fényt, és elmosolyodott.

A nyugtatótól egy kissé kábán feküdt a kétágyas szoba ablak felőli ágyán. Az érzéstelenítő még jótékonyan védte a fájdalomtól, mégsem tudott pihenni. Egyre idegesebben pillantott az órájára. Túl sok idő telt el azóta, hogy kivették a golyót a combjából és összevarrták a sebet, majd betolták a szobába. Hiába érdeklődött Castle felől, a nővér eleinte mindig azt válaszolta, hogy még folynak a vizsgálatok, később pedig, hogy bevitték a műtőbe, de többet nem tud. A félelem lassan újra belé költözött. Úgy érezte, elviselhetetlen a tétlen várakozás, ezért vett egy nagy levegőt, és lassan leszállt az ágyról. Bizonytalanul próbálta megtartani az egyensúlyát ép lábán, és a hóna alá fogott mankókon, amit a nővér azért támasztott az ágyához, hogy ki tudjon menni a mosdóba. Lassú, óvatos léptekkel elérte az ajtót, és éppen le akarta nyomni a kilincset, amikor a folyosóról beszűrődő hangok megállásra késztették a mozdulatát.

- Mondtam, hogy előbb vigyen Beckett nyomozóhoz! Látni akarom, hogy jól van-e! - hallotta meg Castle kicsit követelőző, kicsit kétségbeesetten könyörgő hangját.

- Nyugodjon meg, a nyomozó jól van! - csitította az írót egy ismeretlen férfihang. Valószínűleg már sokadszor mondta el a mondatot, mert a  hangsúlyon érződött, hogy fogy a türelme. - Dr. Gilmore leveszi a fejemet, ha nem a szobájába viszem.

- Jó! Ha nem visz oda, akkor majd megszököm - jött a durcás válasz közvetlenül az ajtó mögül.

Kate szinte látta maga előtt az író morcos ábrázatát, konokul összefogott száját, sértett tekintetét. Az ápoló valószínűleg fontolóra vette, mekkora veszélyt jelenthet az állására nézve, ha a betege megszökik, mert nem nyitott be, hanem megállt az ajtó előtt. 

- Az az FBI-os ügynöknő, az a szigorú tekintetű, utasította Dr. Gilmore-t, hogy maga ezt a szobát kapja. Gondolom, védőőrizetet fog kirendelni az ajtó elé - töprengett az ápoló. - Ha máshová viszem, még a végén kirúgnak - mondta bosszúsan.

Kate jólesően elmosolyodott az ajtó túloldalán lejátszódó párbeszéd hallatán. Jólesett neki a férfi aggódása, és Jordan döntése is, hogy egy szobában legyenek, bármilyen okból is tette azt. Egy pillanatra elérzékenyült, de aztán tekintetében megjelent a huncut csillogás. Nem akart az előző órák eseményeire gondolni. Azt akarta, hogy az életük visszatérjen a régi kerékvágásba, és úgy nézzenek egymásra Castle-lel, ahogy Tyson megjelenése előtt. Ehhez most itt volt a kiváló alkalom, csak annyit kellett tennie, hogy egy kicsit megtréfálja a férfit, hogy a félelem után egy kicsit bosszantsa, végül pedig mosolyt csaljon az arcára. Amilyen gyorsan csak tudott az ágyához bicegett, letámasztotta a mankókat, az ajtó felé fordulva befeküdt az ágyba, és úgy magára húzta a takarót, hogy az eltakarta lófarokba kötött haját, de még az orrát is. Feje búbján, homlokán, és becsukott szemein kívül, amelyeken csak egy papírvékony rést hagyott nyitva, semmi nem látszott ki belőle.

- Megígérem, hogy megkeresem a maga Beckett nyomozóját, csak meg ne szökjön nekem! - morgott az ápoló, miközben egy határozott mozdulattal belökte az ajtót, és megpróbálta behúzni rajta a hordágyon fekvő beteget, de abban a pillanatban, amikor a hordágy épp begurult volna a szobába, az író kinyújtotta a karját, és elkapta a két ajtófélfát. 

A fiatal fekete ápoló dühösen állt meg, és csípőre tett kézzel mustrálta a gondjaira bízott beteget, aki eltökélt tekintettel, összeszorított szájjal nézett vele farkasszemet, és lerítt róla, hogy bármit meg fog tenni, hogy elérje a célját. A férfi sóhajtott, és megadóan leengedte a kezét.

- Na jó! Megkeressük azt a híres nyomozót - csóválta meg a fejét, mintha maga sem hinné, hogy belement a dologba. Megfogta a hordágy szélét, de mivel Castle még mindig kapaszkodott az ajtófélfába, gúnyosan rámordult. - Ha nem engedi el, akkor nehezen indulunk el.

Kate szemhéjai résén keresztül figyelte a jelenetet, és bár ajkát beharapva próbálta visszafojtani a kuncogását, meghatotta az író viselkedése.

Castle gyanakodva ráncolta a szemöldökét, és azt latolgatta, vajon betartja-e a szavát az ápoló, vagy mihelyt elengedi az ajtót, behúzza a szobába. Úgy gondolta, ideje taktikát változtatni, hogy sikerrel járjon, és jobb lesz egy kis megvesztegetéssel próbálkozni.

- Nem leszek hálátlan, ha segít - vette fel megnyerő mosolyát.

- Rendben - vágta rá a férfi, és olyan széles mosolyra húzta a száját, hogy kivillant hófehér, tökéletes fogsora.

Castle elégedetten hanyatlott vissza a hordágyra. Megviselte a hadakozás és a kapaszkodás is, egyáltalán nem volt olyan jó erőben, mint amilyennek ebben a néhány percben mutatta magát. Az infúzió jót tett kimerült testének, és a combja sem fájt a rengeteg érzéstelenítőtől, amit a seb kitisztítása előtt kapott, de újra remegett a gyengeségtől.  Elégedetten érezte, hogy a hordágy meglódul, és az ápoló kigurítja a folyosóra.

Kate éppen lehajtotta az arcáról a takarót, és meg akart szólalni, amikor a fekete férfi diadalittasan megszólalt.

- Nehogy azt higgye, hogy holmi kis ajándékért kockára teszem az állásom! - mondta, miközben Castle-t a fal mellé tolta. - Ha nem engedi, hogy bevigyem a szobájába, akkor itt marad a folyosón, én meg szólok Dr. Gilmore-nak, hogy adasson be magának valamit, amitől lenyugszik - csengett fenyegetően a hangja. Rosszallóan megcsóválta a fejét, és faképnél hagyva az írót, elindult az orvosi szoba felé.

- De ... de ... csak nem akar itt hagyni? - kiáltott utána Castle kétségbeesve, amikor néhány másodperc után megsemmisülve vette tudomásul, hogy vesztett.

Az ápoló megtorpant, de nem fordult meg, mintha még várt volna valamire.

- Bevihet a szobába - nyögte ki nehezen, mire az ápoló megfordult, és összehúzott szemmel, gyanakodva végigmérte a megszelídült beteget.

- Megígéri, hogy jó fiú lesz?

- Mi mást tehetnék? - sóhajtott az író, aztán a férfi elbizonytalanodó tekintetét látva gyorsan hozzátette: - Jó fiú leszek.

Annak ellenére, hogy Kate nem látta Castle arcát, pontosan tudta, milyen kifejezés ül rajta, és azt is, hogyan értelmezi a férfi a "jó fiú" kifejezést. Amikor meghallotta, hogy az ápoló nem fogja elvinni a férfit, még megfordult a fejében, hogy megmenti, és kiszól, hogy itt van, de mivel fordult a helyzet, újra mozdulatlanul feküdt a takaró alatt, és szemhéjai résén át figyelte, ahogy az ápoló betolja Castle-t a szobába.

- Jobb, ha nem próbálkozik ilyenekkel! Még nem ismeri a főnővért! Utálja, ha valaki nem úgy ugrál, ahogy ő fütyül, úgyhogy ne akarja kihúzni nála a gyufát! - figyelmeztette az ápoló Castle-t, miközben segített elhelyezkedni az ágyban a nyögdécselő betegnek.

- Hm ... és mit csinál velem? - húzta el gúnyosan a száját az író. - Nem hoz be kacsát, ha pisilni kell?

- Mondjuk néhány mérettel vastagabb tűvel adja be az antibiotikum injekciót.

Castle-nek a szavak hallatán elakadt a lélegzete, aztán nyelt egy nagyot. A mellette fekvő ágyon levő beteg felé pislantott, mintha megnyugtatást várna tőle, de az a takaróba burkolózva mélyen aludt.

- Megkeresné Beckett nyomozót, és elmondaná, hogy jól van-e? - szólalt meg fojtott hangon az ápolóra nézve. Már nyoma sem volt az előbbi ellenkező, akaratos, önfejű férfinak, már csak egy aggódó, megszeppent, félelemekkel teli, elesett beteg volt.

Az ápolót meglepte az író hirtelen hangulatváltozása, és mivel nem hitte, hogy a főnővér injekciójával való rémítgetés lett volna rá ilyen hatással, megfogta a csuklóját, és pár másodpercig figyelte a pulzusát, majd tenyerét Castle homlokára téve azt nézte, nem szökött-e fel hirtelen a láza. Elgondolkodva összevonta a szemöldökét, hatalmas barna szeme megállapodott a mozdulatlanul fekvő, szomorú kék szemeivel kérve rá néző betegen. Az előbb még bosszantó férfin most megesett a szíve.

- Megkeresem, és visszajövök - ígérte komolyan, és az ajtó felé indult, de ott megtorpant, és visszanézett. - Különleges nő lehet a maga Beckett nyomozója  - mondta, mielőtt behúzta maga után az ajtót.

- Nem is sejti, mennyire - sóhajtott maga elé Castle, és behunyta a szemét. A félelem ismét átjárta erőtlen testét. Kérdések hada rohanta meg. Megműthették már Kate-t? Nem volt semmi komplikáció? Felébredt már az altatásból? Elaltatták egyáltalán? Lehetnek fájdalmai? Vajon az épület melyik részében helyezik el?

Hallotta, hogy a másik ágyon fekvő beteg mocorogni kezd, de nem érdekelte. Semmi kedve nem volt idegenekkel beszélgetni, miközben erőltetett mosollyal megjátssza, hogy érdekli a betegsége, és a saját sérüléseinek keletkezéséről sem akart beszélni. Túl fájdalmas volt még az emlék.

Amikor megérezte az arcán egy puha kéz finom, leheletnyi érintését, megdermedt. Elakadt a lélegzete. Nem mert hinni az érzésnek, és egy pillanatig azt hitte, az érzékei játszanak vele csalóka játékot. Kinyitotta a szemét, és úgy érezte az álmai valóra váltak, amikor meglátta Kate szelíden mosolygó arcát.

- Álmodom? - suttogta rekedt hangon, miközben elmerült a zöldes színű, gyönyörű szemek ragyogásában.

- Azt mondtad, az álmaid teljesülnek - hajolt közelebb szerelmesen mosolyogva Kate, és puha csókot lehelt a férfi csodálkozástól elnyílt szájára.

- De ... de hol? Honnan? - dadogta értetlenül Castle, amikor meglátta a nő tekintetében a huncut csillogást, és a pajkos mosolyra húzódó ajkakat. - Csak nem? - kapta tekintetét döbbenten a mellette álló üres ágyra, de még mindig hitetlenkedve pislogott.

- Azt hiszem, beloptuk magunkat Jordan Shaw ügynök szívébe - gondolkodott hangosan Kate, mire Castle agyában egy pillanat alatt értelmet nyertek az ápoló szavai a szigorú tekintetű FBI ügynökről. Szemében megcsillant a felfedezés öröme, és boldog mosoly terült szét az arcán, ami azonban egy másodperc múlva már el is tűnt róla, amikor kivágódott a szoba ajtaja, és egy magas, csontos, dühös tekintetű, középkorú nővér száguldott be rajta.  Szoros kontyba kötött haja, aranykeretes szemüvege, szögletes vonásai és rideg, szürke szemei, a háborús filmek náci kínzóira emlékeztették az írót.

- Az én szívembe viszont nem lopta be magát! - tolta fel aranykeretes szemüvegét az orrán a nővér, miközben a férfi ágyához lépett, aztán az ágy mellett álldogáló Kate-re pillantott, és lesújtó tekintettel végigmérte. - Ahogy maga sem - vetette oda foghegyről.

Kate lesütötte a szemét, mint a rosszaságon kapott kisgyerek. Tudta, hogy a rosszallás annak szól, hogy nemrég műtötték a lábát, ő meg mászkál, ezért szó nélkül elengedte Castle kezét, visszabicegett az ágyához, és amilyen gyorsan csak tudott, lefeküdt, és magára húzta a takarót. A nővér viselkedése Gates-re emlékeztette, ezért legalább ő nem akart súlyosbítani a helyzeten. Castle-t ismerve, a férfi előbb-utóbb úgyis tesz valami szemtelen megjegyzés, amivel kivívja a nő olyan fokú ellenszenvét, hogy utána bármit tesz, nem tudja a szívébe lopni magát. Csendben figyelte, mit akar a hatalmával teljes mértékig tisztában levő nő Castle-től.

- Azt gondoltam, megelégedett a vizsgálóban előadott színjátékkal - húzta össze a szemét a főnővér - nem hittem, hogy az osztályomon is elő akar adni egyet.

Castle megszeppenve pislantott egyet, hogy szabadulni tudjon a szúrós tekintettől, aztán a hófehér, merevre keményített egyenruhára hímzett néven állt meg a tekintete, miközben azon töprengett, jól hallja-e a német akcentust a nő szavaiban, vagy csak beleképzeli.

- Ő ... nem tudom, mire gondol, Hildegard nővér - kezdte ártatlan szemekkel. Abban bízott, mivel a vizsgálóban nem volt benn a nő, csak hallott arról, hogy mi történt odabenn, így talán szépíthet kicsit a dolgokon.

- Főnővér! - javította ki éllel a beteget a nő.

- Főnővér - bólintott bocsánatkérőn Castle.

- Tisztázzunk valamit. Nem szeretem azokat a betegeket, akik semmibe veszik a munkánkat - kezdte szigorúan a főnővér, és rideg tekintetével szinte fogva tartotta a férfit, és mivel látta, hogy Castle mentegetőzve megrázza a fejét, és egy nagy levegőt véve magyarázkodni kezdene, megálljt parancsolva feltartotta a tenyerét. - Tudok a kis akciójáról, de nehogy azt higgye, hogy Ben, az ápoló árulkodott magára. Egyszerűen én mindenről tudok, ami az osztályomon történik. Mi gyógyításra esküdtünk, és ha ezt valaki megakadályozza, annak velem gyűlik meg a baja! - közölte vészjóslóan.

Castle nyelt egyet és segélykérőn Beckett-re pillantott, aki alig észrevehetően megrázta a fejét, jelezve, hogy szerencsésebb lenne, ha hallgatna.

- Én ... én nem akadályozom meg - erőltetett egy zavart mosolyt az arcára - én csak ...

- Nem vagyok kíváncsi a magyarázatára - szakította félbe a nő, aztán Kate felé fordult. - Ez vonatkozik magára is!

Kate meghökkenve nézett a nyíltan ellenséges főnővérre. Fogalma sem volt, mivel vívták ki az ellenszenvét, legalábbis azt nem tudta, hogy rá miért haragszik a nő. Mire reagálhatott volna a megjegyzésre, Hildegard főnővér már nem vele foglalkozott, hanem a kezében levő lázmérőt ellenőrizte, és Castle-höz lépett.

- Nyissa a száját! Legalább addig sem beszél - mondta, és elégedetten nézte, ahogy a betegnek engedelmesen elnyíltak az ajkai, hogy beletehesse a lázmérőt. - Teszek az ujjára egy szaturáció mérőt. Ne piszkálja! - villant fenyegetően a szeme a megilletődött betegre, miközben az ujjára csíptette a kis műszert. - Már csak a vérnyomásmérést kell túlélnie - mondta, miközben a szoba sarkában álló asztalról a férfi ágyára tette a hagyományos, higanyos műszert. Castle most hallott először a főnővér szavaiból kicsendülni egy kis együttérzést, sőt úgy látta, kemény vonásai is ellágyultak, ezért amikor az kivette szájából a lázmérőt, felbátorodva megszólalt.

- Azt hittem, már olyan fülbe dugható, digitális lázmérőket, és digitális vérnyomásmérőket használnak - próbált semleges témában beszélgetést kezdeményezni, de alig ejtette ki a szavakat, már tudta, hogy megint rosszul szólt, mivel a főnővér arcán újra megjelent a harag.

- Nem hiszek a digitális kütyükben. Ezt - mutatta fel a kezében levő lázmérőt, mint valami bizonyítékot - megbízható és precíz, mint minden német termék - mondta meggyőződéssel, amitől Castle-nek összehúzódott a gyomra, és kényszeredetten elmosolyodva, egyetértően bólintott.

- Hát persze - mondta megadóan.

- Magának mindig beszélnie kell? - kérdezte összevont szemöldökkel, aztán figyelmét a lázmérőre összpontosította. - Hm - szorította össze a száját elgondolkodva.

- Baj van? - szólalt meg aggódva Kate, aki eddig mosolyogva szemlélte Castle hiábavaló próbálkozását, hogy kedvező képet alakítson ki a főnővérrel, de most megijedt.

- Nem tudom. Amikor ellátták a sebeket a combján, kapott antibiotikumot. Nem szabadna, hogy lázas legyen - mondta elgondolkodva. 

Kate a férfira nézett. Csak most tűnt fel neki, mennyire kipirult az arca, és hogy izzadságtól fénylik a homloka. 

Castle csodálkozva nézett a főnővérre, de nem azért, amit mondott, hanem azért, mert nem hurrogta le Kate-t, sőt, megjelent az aggódás a tekintetében. Érezte, hogy valami baj van, amitől megváltozott a nő viselkedése.

- Jól vagyok - szólalt meg bizonytalanul, miközben először Kate-re nézett, aztán a vérnyomásmérőt a karjára csatoló főnővérre.

- Azt majd Dr. Gilmore eldönti - változott újra szigorúvá a nő arca. - Most ne beszéljen!

Csend telepedett a szobára. Kate érezte a főnővér feszültségét, ami félelemmel töltötte el. Azt hitte, már biztonságban vannak, és mostantól minden jóra fordul, de mintha a sors nem akarná, hogy megnyugodjon. A főnővér kivette füléből a fonendoszkópot, levette a vérnyomásmérő mandzsettáját a férfi kezéről, szó nélkül visszatette az asztalra a műszert, és szótlanul az ajtó felé indult.

Kate felült az ágyban, és utána szólt.

-Főnővér! 

A nő megtorpant, aztán egy pillanatnyi vacillálás után megfordult.

- Küldöm a doktor urat - mondta komolyan, és kilépett az ajtón. 

Kate érezte, hogy összeszorult a torka, és gombóccá változott a gyomra.

- Castle! Jól vagy?  - kérdezte, és már szállt volna le az ágyról, amikor meglátta a férfi rémült tekintetét.

- Ne, ne! Kate! Fel ne kelj! Vissza talál jönni ez a nővérruhába bújtatott SS-tiszt, és ki tudja, milyen kínzást fog rajtunk alkalmazni! - ráncolta össze a homlokát.

- Castle! - sóhajtott bosszúsan Kate, de azért az ágyban maradt. - A főnővér csak szigorú, szabálytisztelő, és nem szereti, ha valaki ... ha valaki olyan, mint te, de nem egy SS-tiszt. Arról beszélj, hogy érzed magad!

- Én ... jól vagyok ... vagyis ... voltam már rosszabbul is - tűnődött. - Tudod, amikor be kellett adnom magamnak az injekciót, na, akkor voltam rosszul - bólogatott meggyőződéssel. - Még nem is meséltem neked, hogy volt - élénkült meg a lehetőségtől, hogy eldicsekedhet hőstettével a nőnek.

Kate érezte, hogy ez egy olyan pillanat, amikor a férfi az idegeivel játszik, ami máskor az agyára ment, most viszont a lelke mélyén örült, mert ez azt jelentette, hogy nincs olyan rosszul, mint ahogy a főnővér gondolja. Még harcolt volna vele, hogy komoly válaszra bírja, de az ajtóban megjelent egy szálfatermetű, egyenes tartású, idős orvos. Hófehér köpenye alatt olyan elegáns ruhát viselt, mintha egy fontos üzleti megbeszélése igyekvő üzletember lenne, hullámos ősz haját hátrafésülte, ami kiemelte határozott, markáns vonásait, keret nélküli szemüvege mögött élénken csillogott barátságos, barna szeme.

- Beckett nyomozó - bólintott barátságosan Kate felé. - Remélem nem bánja, hogy szobatársat kapott! - mosolyodott el.

- Köszönöm - mondta komolyan Kate, de közben türelmetlenül Castle felé pillantott. Jobban szerette volna, ha nem vele, hanem Rick-kel foglalkozik az orvos, aki mintha megérezte volna a nő félelmét, az író ágya mellé lépett.

- Na, hadd nézzem Mr. Castle, mivel ijesztette meg Hildegard főnővért!

- Éééén? Ő ijesztett meg engem  - háborodott fel az író, de engedelmesen hagyta, hogy az orvos megvizsgálja.

Kate próbálta leolvasni a férfi vonásaiból, mennyire nagy a baj, de egy ideig csak feszült figyelmet látott az arcán, végül felegyenesedett, és nagyot sóhajtva elmosolyodott.

- A láz nem meglepő ebben az állapotban. Úgy gondolom, kell néhány nap, hogy az antibiotikum legyőzze a fertőzést. A vérnyomása kicsit magas és a pulzusa is szapora, ami a kígyóméreg, vagy az ellenanyag hatása - mondta. Amikor meghallotta Kate halk, megkönnyebbült sóhajtását, elgondolkodva folytatta. - Tudják, a főnővér nagyon szigorú, de csak egy cél vezérli, hogy meggyógyuljanak a betegei. Minden apró jelre figyel, és rögtön szól, ha valami aggasztja. Fogadjanak szót neki! Jót akar, de nem válogat a módszerekben, ráadásul kissé régimódi is - mosolyodott el szeretettel. - Meg kellett vívnom vele a harcot, hogy maguk egy szobába kerülhessenek!

Az orvos elnézően és végtelen szeretettel ejtette ki a szavakat, és még folytatta volna, ha a főnővér be nem lépett volna az ajtón.

- Minden rendben van Hildegard főnővér - váltott tiszteletteljes, kimért hangnemre az orvos, de ahogy a főnővér felé fordult, Castle valami furcsát vélt felfedezni a tekintetében.

- Elnézést kérek főorvos úr, hogy számos teendője mellett feleslegesen hívtam a beteghez, de a tünetek arra utaltak, hogy nem hat az antibiotikum - kerülte a szemkontaktust a főnővér.

- Semmi baj Hildegard! Jobb félni, mint megijedni! - mondta barátságosan az orvos. - Maga mindig kiválóan és lelkiismeretesen végzi a munkáját - dicsérte a nőt, miközben kifelé tartott a szobából.

A főnővér fülig vörösödött a szavakra, zavartan a két betegre pillantott, aztán követte a férfit!

Castle és Kate néhány másodpercig döbbenten néztek a becsukódó ajtóra, aztán tekintetük találkozott, és egyszerre szólaltak meg.

- Szerelmesek!

- Ó! A vágyakozás és a titkolózás időszaka! - merengett el Rick távolba révedő tekintettel.

-  Castle! Te most nosztalgiázol? - nézett rá döbbenten Kate. Az előbb még attól rettegett, hogy valami baja lesz a férfinak, most meg bosszantja, hogy olyan hangsúllyal emlegeti a múltat, mintha az jobb lett volna, mint a beteljesült szerelmük.

- Igen, nosztalgiázom - jelent meg a férfi arcán az oly rég nem látott pimasz kis mosoly, aminek Kate most mindennél jobban örült. Elmosolyodott. Képtelen volt bármiért is haragudni Castle-re. Legalábbis most így gondolta.

- Ugye tudod, hogy az előbb a frászt hoztad rám? 

- Éééén? Én mondtam, hogy jól vagyok! A főnővér! Ő hozta rád a frászt - bólogatott az igazát bizonygatva.

Kate hirtelen elkomolyodott. Vajon hányszor kell átélnie még a félelmet? Castle kétségbeesett ellenkezésével nem törődve felkelt, leült a férfi ágya szélére, és megfogta a kezét.

Fejét lehajtva másodpercekig csak simogatta a finom, mégis erős kezet, aztán vett egy nagy levegőt, és felnézett a férfi kék szemébe.

- Castle, én még soha nem féltem úgy, mint a raktárban - suttogta, aztán mutatóujját Castle szólásra nyíló szájára tette. Végig akarta mondani, amit érzett, amit gondolt. - Nem attól féltem, hogy meghalok, hanem attól, hogy elveszítelek. Soha ... soha többé nem akarom újra átélni azt az érzést.

Castle nézte a végtelen szomorúságot tükröző arcot, érezte a nő ujjainak finom simogatását a kézfején, miközben cikáztak a gondolatai, vajon Kate miért akar beszélni az érzéseiről. Kate Beckett-nek egy másik arcát ismerte meg, amióta elfogadta a szerelmét, már látta a szenvedélyes, az érzékeny, a gyermeki énjét, megtapasztalta, mennyire nemcsak kemény, elhivatott nyomozó, de azt is, hogy a lelke mélyén igazi nő, aki mindennél jobban vágyik a szerelemre, a biztonságra, a családra. Egy dolog azonban nem változott: Kate nagyon ritkán beszélt a félelmeiről, és ha megtette, annak mindig köze volt a jövőjükhöz.

- Én sem - mondta halkan, és nyelt egyet, hogy elnyomja a feltörni készülő rossz érzést, amit az emlék felidézése jelentett.

- Tudom Kicsim, de nemcsak erről van szó - nézett olyan szemekkel Kate az íróra, hogy az megijedt. Még sosem látta ezt a végtelen szomorúságot tükröző tekintetet! - Castle, én eddig egy álomvilágban éltem. Azt hittem, a munkám csak egy része az életemnek, a másik része a kettőnk közös élete, és abban a hiú ábrándban ringattam magam, hogy ez a kettő összeegyeztethető, de már látom, hogy nem. Először csak attól féltem, hogy azért nem fog működni a kettőnk kapcsolata, mert különböző világokból jöttünk, de már látom, hogy nem ez a baj. Rendőr vagyok Castle. A hivatásomban a bűn vesz körül, és a bűnös lelkek sokszor gyávák és bosszúállók. Ha bántani akarnak, nem jönnek velem szemtől szembe, hanem azok ellen fordulnak, akiket szeretek. Ha velem maradsz, örök veszélyben lesz az életed, de talán még Alexis, vagy Martha élete is, vagy a kisbabánké, akire annyira vágysz. Ez a munka az én életem. Nélküle semmi vagyok, de nincs jogom engedni, hogy emiatt te szenvedj.

A férfi hallgatta a szavakat, nézte a máskor életteli zöld szemeket barnává sötétülni, ahogy megjelenik bennük a fájdalom. Ahogy továbbgondolta Kate szavait, és rájött, mit akar kimondani, olyan félelem szorította össze a szívét, mint amikor a raktárba egymás szemébe nézve hallgatták a közeledő kamionok zúgását, és várták a halált.

- Kate, kérlek ...

- Tudom, azt gondolod, megmenekültünk, majd elfogjuk Tyson-t, és minden rendben lesz, de ez nem így van. Az én életemben mindig lesznek Tyson-ok! Nem viselném el, ha miattam, a munkám miatt lenne bajod - szakította meg a szemkontaktust a nő, és lehajtotta a fejét, mintha erőt gyűjtene ahhoz, amit ki akar mondani.

- Ugye nem azt akarod mondani, hogy nem jössz hozzám feleségül?

Kate könnytől csillogó szemmel a férfira nézett, akinek kék szemében hitetlenkedés, döbbenet és könyörgés tükröződött, de bármennyire is nehéz volt kiejtenie a szavakat, meg kellett tennie. 

- Ha nem vagyunk együtt, nem bántanak, és én azt akarom, hogy biztonságban legyél - mondta körülírva a nemleges választ remegő hangon. Tudta, hogy minden szavával megsebzi a férfit, de sokkal jobban szerette annál, mint hogy önös érdekek miatt veszélybe sodorja. Arra számított, hogy Castle csalódott lesz, mélységesen megsértődik és egy szót sem szólva elfordul tőle, vagy dühösen kifakad, amiért visszatáncol az esküvőtől. Érezte, hogy a férfi kihúzza kezét az ujjai közül. A mozdulat olyan fájdalmat idézett elő a szívében, hogy arra gondolt, erre mondják, hogy "megszakad a szíve fájdalmában".

- Bocsáss meg! - suttogta elhaló hangon az immár üres kezét bámulva, aztán arra számítva, hogy Castle elfordítja a fejét, és látni sem akarja, felnézett. Mindenre számított, csak arra nem, hogy a férfi mosolyogó arcával, és végtelen, mély szerelmet sugárzó tekintetével találja szembe magát. Abban a pillanatban, amikor tekintetük összefonódott, megérezte a kezére fonódó meleg, finom bőrű ujjakat.

- Köszönöm - mondta csillogó szemekkel a férfi.

Kate értetlenül bámult rá. Cikáztak a gondolatok az agyában. Talán Castle félreértette a szavait? Vagy ami még rosszabb, megkönnyebbült, hogy nem kell feleségül vennie? Mindegyik feltételezést elvetette. Pontosan tudta, hogy a férfi érti, ahogy azt is, hogy semmire nem vágyik jobban, mint hogy együtt éljék le az életüket.

- Köszönöm, hogy ennyire szeretsz! - folytatta az író, akit először sokkoltak Kate szavai, de csak a nő szemébe kellett néznie, hogy tudja, miért mondta ki őket. - Senki nem mondott volna le a saját boldogságáról miattam, csak te. De nem kell ezt tenned Kate! Nélküled semmi vagyok. Hivatalosan talán író vagyok, nem rendőr, de azóta érzem, hogy fontos és hasznos az életem, amióta megtaláltuk Allison Tisdale gyilkosát. A közös munkáink nélkül semmi vagyok! Úgy emlékszem, nem te akartad, hogy gyilkossági ügyekbe üssem az orrom - mosolygott huncutul a nőre. - Úgy rémlik, elég komolyan ellenkeztél - húzta fel a szemöldökét egy pillanatra, aztán elkomolyodva folytatta. - Ezt az életet akarom Kate, járjon bármilyen veszéllyel! Nélküled nincs életem.

A nő szótlanul nézte a komoly arcot, a beszédes szemeket. Soha, senki nem szerette ennyire, és soha senkit nem szeretett ennyire. Mindketten ugyanarra gondoltak: a félelmet, a féltést, el kell rejteniük lelkük legdugottabb zugába, hogy boldogok lehessenek.

Castle figyelte, ahogy Kate vonásai ellágyulnak, eltűnik róluk a fájdalom, és lassan elmosolyodik. Sóhajtott, és megkönnyebbülten lehunyta a szemét. Érezte, ahogy a nő végigsimít borostás arcán, aztán megérezte meleg leheletét az ajkán, de nem nyitotta ki a szemét. Ajkaik puha, pillanatnyi találkozása most az életet, a jövőt jelentette neki.

- Na, még az kellene, hogy meglássa magukat csókolózni a főnővér! - hallották meg az ajtó felől a fekete ápoló hangját, aki kezében egy tálcával lépett a szobába. Arca tettetett felháborodást tükrözött, fekete szemében kaján öröm csillogott. - Lehet, hogy maguk lesznek a kedvenc betegeim, mert már rég nem láttam, hogy valaki ennyire kihúzza a gyufát Hildegard főnővérnél! Jó kis móka lesz - mondta kajánul elvigyorodva, miközben Castle ágy mellé lépett, de meglátva a két ember furcsa tekintetét, elkomolyodott. - Valami baj van? - kérdezte gyanakodva.

- Nem, már nincs - mosolygott rá Kate, aztán Castle-re pillantott, aki visszamosolygott rá. Egyrészt bosszantotta, hogy Joe megzavarta a pillanatukat, másrészt tudta, hogy az írónak sikerült elűznie a lelkiismeret-furdalását, és nincs mit megbeszélniük már.

- Oké, akkor megborotválom - rázta fel a borotvahab flakonját, és Kate-re nézve magyarázatba kezdett. - Tudja, a nővérek feladták a harcot vele - intett a fejével Castle felé.

- Igazán? Miért, mi történt? - húzta fel kíváncsian a szemöldökét Kate, miközben magában mosolygott Castle duzzogó ábrázatán.

- Nem is kellett velem harcolni - morogta maga elé az író, mire az ápoló az ujján számolva kezdett a felsorolásba.

- Egy, alig tudták beadni az érzéstelenítő injekciót a lábába, hogy kitisztítsák a kígyómarás okozta sebet, aztán a fején, amikor összevarrták a sebet a füle mögött. Kettő, percekig könyörögtek neki, hogy forduljon meg, hogy beadhassák az antibiotikum injekciót. Három, szégyenlős volt a mosdatásnál, emiatt az tíz perccel tovább tartott a kelleténél. Négy, nem akarta felvenni a kórházi hálóinget.

- Nem a hálóinggel volt a baj, csak azt akartam, hogy adjanak alá egy bokszeralsót - szólt közbe védekezőn Castle.

- Öt - folytatta a számolást Joe, mintha nem is hallotta volna Castle megjegyzését - kisírta a nővéreknél, hogy hadd mehessen mielőbb a szobájába, mert rosszul érzi magát, és ráérnek később megborotválni, amiből persze egy szó sem volt igaz, csak magát akarta megkeresni. Na, de munkára fel! - mondta, azzal egy jókora halom borotvahabot nyomott az ujjaira, és Castle durcás, borostás arcára kente.

Amikor Joe végzett, és kilépett a folyosóra, még szinte be sem csukódott mögötte az ajtó, amikor Castle Kate felé fordulva megszólalt.

- Nehogy azt mondd, hogy ettől akarsz megkímélni! - utalt a Joe által felsoroltakra.

- Pedig megfordult a fejemben - mosolyodott el Kate szomorkásan. Még élt benne az előbbi beszélgetés minden fájdalma, mert az érzéseit sikerült ugyan meggyőznie a férfinak, az eszét nem teljesen.

- Valld be, hogy csak azért mondod, mert féltékeny vagy, hogy szebbnél szebb nővérek vetkőztettek, öltöztettek, mosdattak! - kezdett egy kis évődésbe, amibe Kate boldogan belement. Jólesett neki, hogy a férfi szokásához híven így próbálja oldani a feszültségét.

- Én? Féltékeny? Álmaidban, Castle! Álmaidban - húzta fensőbbséges mosolyra a száját. - Milyen nővérekről is beszélsz? Olyanokról, mint Hildegard főnővér?

Castle összehúzta a szemét, és éppen vissza akart vágni, amikor nyílt az ajtó.

- Hiányoztam, hogy emlegetnek?

Az évődő, pajkos mosoly egy pillanat alatt eltűnt a két beteg arcáról, és míg Castle megmarkolta a takarót, és egy mozdulattal védekezőn feljebb húzta magán, addig Kate felmérte, hogy túl átlátszó lenne gyorsan lefeküdni, így a mankók után nyúlt, miközben farkasszemet nézett a főnővér kemény tekintetével.

- A mosdóba indultam - mondta szenvtelenül, és annak ellenére, hogy látta egy pillanatra összeszűkülni a nő szemhéjait, megfogta a mankókat, és egy lábon, ugrálva a mosdó felé indult.

- Két percet kap! - szűrte a fogai között a szavakat Hildegard főnővér, és látszott rajta, hogy a legnagyobb sértésnek veszi, ha ki akarják játszani.

Kate résnyire nyitva hagyta a mosdó ajtaját, és várakozón megállt mögötte. Hallani akarta, hogy mit mond a nő Castle-nek, és ha szükséges, akkor megvédje a férfit.

Castle arcán elégedett, de kissé pimasz mosollyal nézett a főnővérre, amikor látta, hogy Kate esélyt sem ad neki arra, hogy leszidja, amiért az ágya szélén üldögél, ahelyett, hogy jó beteg módjára feküdne, de a mosoly egy másodperc múlva le is hervadt az arcáról, amikor rájött, hogy magára marad a nővérrel. Kissé csalódva nyelt egyet. Kate elmenekül, őt meg itt hagyja ezzel a szívtelen hárpiával? Még sosem látta, hogy Becket megfutamodna! 

- Nos, kettesben maradtunk - mosolygott gonoszul rá a főnővér, mintha azt gondolná, így legalább nem lesz szemtanúja a kínzásának.

Castle ijedten a mosdó felé pillantott, hátha kilép rajta Beckett és a segítségére siet, bár tudta, hogy akkor azonnal lebukna Kate. Szeme megakadt a nyitva hagyott ajtó vékony résén. Tehát Kate nem hagyta cserben! A felfedezés megnyugvással töltötte el, és önkéntelenül elmosolyodott. 

- Ennyire örül ennek? - szűkült össze a főnővér szeme, és gyanakodva méregette Castle-t, aki azonnal rendezte vonásait, és ártatlanul pislogott néhányat.

- Annak örülök, hogy olyan főnővér vigyáz rám, aki kiválóan és lelkiismeretesen végzi a munkáját - idézte az orvos szavait, és tudta, hogy ezzel simogatja a nő hiúságát - Dr. Gilmore is megmondta - tette hozzá, szándékosan az orvosra terelve a szót. Jól számított! A főnővér arcára az első mondatnál még önelégült büszkeség ült ki, de az orvos neve hallatán láng vörös lett, és zavartan elkapta a tekintetét a betegről.

- A vérképe elég aggasztó, és a vizelete is arról tanúskodik, hogy pótolnunk kell az elvesztett folyadékot és az ásványi anyagokat, mert még nem állt helyre az ionháztartása - mondta, mintha nem is hallotta volna Castle szavait, miközben az ágy mellé fordította az ágyra szerelt infúziós állványt. - Bekötök egy infúziót.

- De ... de én jól vagyok - nyögte bátortalanul Castle, amikor rájött, mire készül a nő.

- Maga így néz ki, ha jól van? - mérte végig gúnyos tekintettel a főnővér. - A fején kötés, a combján kötés, alattuk varrott sebek. Lázas, nyúzott, és gyenge, mint a harmat. Hogyan fest, ha rosszul van?

- Igaz, voltam már jobb formában is - húzta kényszeredett mosolyra a száját Castle - de nem hiszem, hogy szükség van az infúzióra - próbálkozott újra kétségbeesve, de csak azt érte el, hogy Hildegard személyes sértésnek vette, hogy egy beteg felül akarja bírálni az ő szeretett orvosa döntését, őt pedig akadályozni akarja a gyógyításban, amire feltette az életét. 

- Az én osztályomon nem a farok csóválja a kutyát, Dr. Castle! - nyomta meg éllel a titulust, miközben villámokat szórt a szeme.

Castle szíve szerint megkérdezte volna, milyen alapon nevezi már harmadszor a sajátjának az osztályt, de jobbnak látta, ha nem szól, így csak rémült tekintettel figyelte, ahogy a nő egy tépőzáras pánttal elszorítja a felkarját, és teljes figyelmét a vénáinak szentelve megpaskolja a karját, hogy jobban lássa a duzzadó ereket.

- Szorítsa ökölbe a kezét, ha nem akarja, hogy többször is megszúrjam! - vetette oda Hildegard mintegy mellékesen, nem is sejtve, hogy a mondat vége milyen hatást vált ki a férfiból. - Fázik? - nézett fel a főnővér, mivel Castle megrázkódott.

- Ne-nem ... csak ... nem hagyhatnánk ki a szúrást? - kérdezte esdeklő tekintettel az író, de engedelmesen ökölbe szorította a kezét.

Kate úgy döntött, itt az ideje, hogy Castle segítségére siessen. Az ajtó felé nyúlt, aztán eszébe jutott, milyen indokkal is van ott, ezért a WC-hez sántikált, gyorsan lehúzta, és sietett vissza a szobába. A férfi megkönnyebbült, a főnővér pedig gonosz, szinte sátáni tekintettel pillantott rá. Úgy érezte, itt az idő, hogy felvegyék a harcot a lelketlen főnővérrel.

- Nem ártana egy kis empátia ebben a szakmában - szúrta oda keményen a szavakat, miközben farkasszemet nézett a nővel. 

- Á, maga a felmentő sereg? - jegyezte meg epésen Hildegard, miközben lekicsinylő tekintettel mérte végig a mankóin egyensúlyozó Kate-t, aztán mintha valami új ötlete támadna, felegyenesedett, kezét karba fonta, és sátáni mosollyal az arcán ellépett Castle ágya mellől. - Tessék, átadom. Magának talán nem nyafog - intett fejével hanyagul a férfi felé. A mozdulatból fensőbbséges nyugalom áradt, mivel biztos volt a győzelemben, hiszen egy nyomozó nem tud infúziót bekötni.

Beckett néhány másodpercig hallgatott, aztán tekintetét a nőébe fúrva,  halkan megszólalt.

- Lehet, hogy ez az ember fél az injekciótól, lehet, hogy néha sok türelem kell hozzá, lehet, hogy nem úgy viselkedik, ahogy maga elvárná egy jól nevelt betegtől, de az elmúlt napokban megküzdött a sivataggal, egy csörgőkígyóval és egy pszichopata sorozatgyilkossal. Megmentette New York-ot egy katasztrófától, és segített több mint százhúsz gyilkost rács mögé juttatni. Olyan kiváló a saját világában, amilyen maga csak szeretne lenni a saját kis osztályán - sisteregtek a szavai. - Ha lennének érzései, és segítene legyőzni a betegek félelmeit, akkor igaza lenne Dr. Gilmore-nak magával kapcsolatban - tette hozzá.

A főnővér magabiztossága fokozatosan semmivé vált, amikor látta, hogy Kate nem hunyászkodik meg előtte, ráadásul olyannak írta le az írót, mintha kisebbfajta hős lenne, de ami igazán szíven ütötte, az az utolsó mondata volt. Talán azért nem veszi észre Dr. Gilmore az iránta táplált szerelmét már húsz éve, mert nem tudja kimutatni az érzéseit, és az orvos azt hiszi, amit ez a nyomozónő, hogy nincsenek is érzései?

Szinte leforrázva állt, aztán a kínossá váló csendben megköszörülte a torkát, és dacosan felemelte a fejét.

- Az én feladatom, hogy a testet ápoljam, és azt legjobb tudásom szerint teszem! A lélek Dr. Buttler-re, a pszichiáterre tartozik. Az infúziót be kell kötnöm Mr. Castle-nek, akár fél a tűtől, akár nem - tartotta egy ideig a szemkontaktust Kate-tel, aztán pislantott, és engedékenyen folytatta. - Ha tud neki segíteni, hogy könnyebben elviselje, nem bánom.

Castle először csak lélegzetvisszafojtva figyelte a szikrázó tekinteteket, a szavak harcát, aztán ajka elnyílt a csodálkozástól, amikor hallgatta Kate szavait és nézte az arcát, amely éppen olyan volt, mint amikor egy gyanúsítottat sarokba szorít, végül a győzelem érzése járta át, amikor a főnővér megadta magát.

- Maga meg csak ne örüljön ennyire! - vetette oda Hildegard az önkéntelenül mosolygó férfinak, akinek azonnal átváltottak a vonásai bűnbánóvá, és ijedten kapta el a tekintetét a rideg szempárról. - Nézzen a megmentőjére, és ne mocorogjon! - utasította Castle-t, mivel az feszengve próbált messzebb húzódni a főnővértől.

Kate az ágy másik oldalához bicegett, leült a szélére, a férfi kezét az ölébe húzta és hüvelykujjával cirógatni kezdte, míg másik kezével finoman végigsimított Castle halántékán, mire a férfi önkéntelenül felé fordult. Tekintetük találkozott, de érezték, hogy ez a pillanat más, mint régen, amikor összenéztek, és szavak nélkül is értették egymást, mert tudták a másik gondolatát. Most mindketten másra gondoltak, bár érezték, hogy  a gondolatok kiindulópontja közös: a Joe belépése előtti beszélgetésük. Castle egyszerűen nem akarta elhinni, hogy elveszítheti Kate-t. Soha, semmiért nem küzdött meg úgy az életben, mint a nő szerelméért, és soha, semmire nem várt olyan kitartóan. Egy hete még felhőtlenül boldog volt, és készült élete legfontosabb napjára, de most úgy érezte, mintha az az izgalmakkal teli boldog érzés fényévnyi távolságba került volna, mintha megint ott tartanának, ahol évekkel ezelőtt, amikor még csak reménykedett abban, hogy egyszer sikerül lebontania a nő szíve köré épített falat. Ismerte Kate-t, a tekintetében látta, hogy nem tudta meggyőzni, és a bizonytalanság és a lelkiismeret-furdalás még mindig ott motoszkál a lelke mélyén. Hirtelen megérezte a karjába fúródó tűt. Kate bátorítón megszorította a kezét, és újra végigsimított az arcán. A szúró fájdalom és a félelem a lelkéig hatolt, de tudta, hogy nem az infúzió okozza.

Beckett érezte, hogy Castle minden izma megfeszül, kék szemei reménykedve, vagy talán inkább könyörögve néznek rá, de azt hitte, ezt az injekciós tűtől való félelme okozza. Nem akarta, hogy szenvedjen. Ha ő nem gyilkossági nyomozó lenne, hanem ügyvéd, vagy közgazdász, akkor a férfi nem feküdne lázasan, kiszáradva, bekötött fejjel és lábbal egy kórházi ágyon, nem harcolna szervezete kígyóméreggel. Nem kellene elviselnie Hildegard főnővért, kiszolgáltatott helyzeteket, injekciót, fájdalmat, félelmet. Van-e joga kitenni ennek azt a férfit, akit mindennél jobban szeret?

- Most maga jön! - rántotta vissza a valóságba a főnővér rideg, kárörvendő hangja. 

- Én? - fordult a nő felé meglepődve, miközben érezte, hogy most Castle szorítja meg biztatón az ő kezét.

- Lehet, hogy vagány csajnak képzeli magát, hogy a frissen összevarrt lábával itt ugrándozik - sütött a rosszallás a főnővér hangjából - de sok vért vesztett, ezért maga sem menekül - húzta össze a szemét, és hatalma teljes tudatában felszegte a fejét, és feljebb tolta orrán aranykeretes szemüvegét. - Remélem, a maga kezét nem kell fogni ahhoz, hogy bekössek egy infúziót! - tette hozzá gúnyosan.

Kate vett egy mély lélegzetet, hogy visszavágjon a nőnek, aztán meggondolta magát. Castle-nek igaza volt. Hildegard olyan érzéketlen, hogy ha időutazóként visszamenne a történelem egyik legsötétebb korszakába, senki nem jönne rá, hogy a jövőből érkezett, annyira belesimulna a harmincas-negyvenes évek Németországába. Egy pillanatig azt hitte, van lelke, de lehet, hogy azt csak Dr. Gilmore-nak tartogatja, nem a betegeknek. Dacosan szembenézett a nővel, alig észrevehető, lekicsinylő mosolyra húzta a száját, és a mankókra támaszkodva az ágyához bicegett.

Miközben a főnővér szótlanul a branül behelyezésével foglalkozott, Castle-re nézett. A férfi olyan kétségbeesetten nézett rá, mintha valami kínzásnak vetette volna alá Hildegard, ezért rámosolygott.

- Na, legalább az egyikük mosolyog! - hallottak meg egy barátságosan csengő, ismerős hangot az ajtó felől, mire mindannyian arra fordultak. -  Pedig azt hittem, maga is örülni fog, hogy egy szobában lehetnek - húzta össze szemöldökét színlelt csalódással Jordan Shaw, miközben a homlokát ráncoló íróra nézett. 

Castle arcán hálás mosoly terült szét, és nemcsak azért, mert az ügynök elintézte, hogy egy szobába kerüljenek Kate-tel. Nélküle valószínűleg már halottak lennének, vagy valamelyikük elviselhetetlen fájdalommal gyászolná a másikat, Tyson pedig elégedetten dőlne hátra a székében. A gondolatra elhomályosult a tekintete, de nem akarta felidézni a raktárban történteket azok után, hogy Kate elbizonytalanodott a jövőjüket illetően.

- Egy gyönyörű nővel egy szobában, akit csak egy  lenge hálóing takar? Hát hogyne örülnék! Ilyen jót még a legénybúcsúmon sem tettek velem a fiúk! - húzta fel egy pillanatra a szemöldökét, miközben huncutul elvigyorodott.

Hildegard nővérbe mintha villám csapott volna, amikor meghallotta a férfi szavait, és meglátta az incselkedő fényt a szemében! Fenyegetően fordult Jordan-nal szembe, és dühtől remegő hangon intézte hozzá a szavait.  

- Nem hiszem, hogy a gyógyulásukat szolgálja, ha felborítja a kórházi szabályzatot, és egy női és egy férfi beteget egy szobába tetet csak azért, mert maga az FBI!

Jordan Shaw halálos nyugalommal állta a főnővér tekintetét.

- Megérdemlik, hogy együtt legyenek, és ezért nem érdekel a maga fontosnak hitt szabályzata - mondta komolyan, anélkül, hogy megszakította volna a szemkontaktust. - Nem azért kértem ezt Dr. Gilmore-tól, mert én vagyok az FBI, hanem mert szorult belém egy kis empátia - jelent meg az arcán egy kis gunyoros, alig észrevehető mosoly.

Hildegard főnővér szeme egy pillanatra összeszűkült, amikor meghallotta az utolsó szavakat, aztán vett egy mély lélegzetet, hogy ellentámadásba lendüljön, de az ügynök tekintetét látva meggondolta magát.

- Ez ... ez ... ez akkor is megengedhetetlen - dadogta felháborodottan, miközben felszegett fejjel, dúlva-fúlva kirohant a szobából.

- Na, most legalább tudjuk, mi is a baja velünk - sóhajtott Beckett, amikor becsukódott az ajtó a nő mögött.

- Miért? Eddig mit gondoltál? Csak nem azt, hogy ... - ráncolta sértődötten a homlokát Castle.

- De, azt! - bólintott jelentőségteljesen Kate.

- De hát én nem vagyok kibírhatatlan!

- Nem vagy kibírhatatlan, csak nem vagy könnyű eset - mosolygott a férfira elnézően, de az csak duzzogott.

Jordan először a nyomozóra, aztán az íróra nézett.

- Örülök, hogy minden visszatért a régi kerékvágásba! Nyugodjon meg Castle! Beckett nyomozó szereti a nehéz eseteket! - mondta, de nem kerülte el a figyelmét, hogy szavai hallatán mindkét ember arcán sötét árnyék suhant át, amiből azonnal tudta, hogy semmi sem tért vissza a régi kerékvágásba.

- Köszönöm, Jordan! - szólalt meg elkomolyodva Kate. - Ezt is - mutatott körbe a szobán - és a többit is.

- Ez a legkevesebb! Gondoltam, pótolhatnák a külön töltött órákat - mosolygott a nőre, aztán elgondolkodva Castle-re pillantott. - Most már bevallhatom, én nem sok esélyt adtam, hogy élve megtaláljuk, de valaki olyan hittel bízott magában - intett fejével Beckett felé - hogy nekünk is muszáj volt hinnünk.

- Tudom - mondta elszorult torokkal a férfi meghatottan, és szerelmes, hálás tekintettel Kate-re nézett, aki azonban lesütött szemekkel meredt maga elé, mintha a takaró valami érdekfeszítő látványosság lenne. Castle pontosan tudta, mi játszódik le a nőben! Még mindig magát, a hivatását okolja a kialakult helyzetért. - Tudnak valamit Tyson-ról? - fordult Shaw ügynök felé, hogy elterelje Kate figyelmét a lélekölő gondolatokról. Sikerrel járt, mert Beckett érdeklődve a nőre nézett.

- Róla egyelőre nem tudunk - kezdte Jordan lassan. Tudta, hogy valami biztatót kellene mondania, de elvesztették a gyilkos nyomát, és csak a sötétben tapogatóztak. -  A radarszint alatt repült. Az embereink most vizsgálják át az összes repteret.

- Egy helikopterrel szinte bárhol le tud szállni, nem kell hozzá reptér - jegyezte meg lemondóan Castle.

- Körözést adtunk ki a helikopterre is. Valakinek előbb-utóbb feltűnik egy idegen gép. Megtaláltuk viszont Bryan Quinn-t ... pontosabban a helikopter roncsait, és némi robbanóanyag maradványt. 

Beckett nyelt egyet, Castle pedig elgondolkodva szorította össze a száját. 

- Szóval, Tyson kifizette a pilótát, aztán útjára bocsátotta egy olyan helikopterrel, amire robbanószerkezetet szerelt. Hm. Nem hagy elvarratlan szálat - szólalt meg lemondóan Kate. Keserűen vette tudomásul, hogy azt leszámítva, hogy élnek, minden Tyson terve szerint történt. Agya lázasan kereste az utat, ami elvezetheti őket a gyilkoshoz. - A technikusok talán találnak valami jellegzetességet a robbanószerkezeten, amin elindulhatunk, aztán megszorongathatnánk a repülőgép pilótáját is, aki ledobta Castle-t a sivatagban, megvizsgálhatnánk a costa ricai számlát is, milyen tranzakciókat hajtottak végre, és ...

- Beckett! - parancsolt megálljt Shaw ügynök emelt hangon, aminek nyomatékot adott feltartott kezével. - Ezeket majd mi megvizsgáljuk! Bízzon bennem! Mindenről értesítem, de még nem dolgozhat. - Tudta, hogy nem tarthatja sokáig távol a két embert az ügytől, de azt is, hogy először be kell gyógyulni a sebeiknek, és itt nemcsak a testiekre gondolt. Túl fájdalmas lelki sérüléseket szereztek, de még nem érzik, hogy ezek megmérgezhetik a boldogságukat, ha nem tudják feldolgozni őket, ehhez pedig idő kell, és az, hogy mindketten elfogadják, az életük már soha nem lesz olyan,  mint régen. - Maguk egyelőre fogadjanak szót a kedvenc főnővérüknek, és gyógyuljanak! - mosolyodott el, mire a két beteg elhúzta a száját.

- Csak néhány nap kell, és jól leszek - mondta magabiztosan, elszánt tekintettel Kate.

- Nekem is ... csak ... néhány ... nap kell. - Castle lassan, nehézkesen formálta a szavakat, és nagyokat pislogott, hogy nyitva tudja tartania a szemeit.

- Persze! - mondta a két nő egyszerre hitetlenkedő mosollyal.

- Jó-jól vagyok ... csak ... valami van ... ebben a ... - fordította nehézkesen fejét az infúziós folyadék felé.

- Jó lesz, ha vigyáz Hildegard főnővérrel, Castle! - ijesztgette a férfit Jordan nevetve, aki még segélykérőn Kate-re nézett, aztán lassan lecsukta a szemét, és mély, pihentető álomba merült.

A két nő szeretettel nézte pár másodpercig a halkan szuszogó férfit, aztán Kate az ügynökre nézett. Tekintetében kétségeket és bizonytalanságot vélt felfedezni Jordan.

- Csak bízzon magukban! - mondta magabiztosan. - Maguk ketten különleges párt alkotnak. Nem tudom, miből táplálkozik az erejük, talán abból, hogy annyira különbözők, de ez az erő kell ahhoz, hogy megszabadítsák a világot a Tyson-féléktől.

Kate nézte az ügynök meggyőződést tükröző arcát, átható tekintetét, aztán az író felé fordult. Néhány másodpercig figyelte a lassan emelkedő-süllyedő széles mellkast, a kisimult, békés arcot. Talán soha nem fog betelni az álmában ártatlan, kisfiús vonásokat felvevő, alvó férfi látványával.  

- De mit ér a gonosz feletti győzelem, ha közben elveszítem? - suttogta.

Jordan Shaw nem csak a sorozatgyilkosok profilozásában volt profi. Ismerte az emberi lelket, a kemény, női nyomozók lelkét különösen, hiszen nap mint nap megtapasztalhatta saját magán, hogy mivel jár ez a munka. Tudta, hogy a legnehezebb legyőzni azt a félelmet, hogy a hivatása miatt veszíthet el valakit, akit szeret, ezért nem lepték meg sem a nő szavai, sem a tekintetéből áradó keserűség.

-  Ha azt hiszi, hogy azzal segít neki, ha elhagyja, nagyon nagyot téved!

Kate nyelt egyet. Hogyan láthat a lelke mélyére az ügynök? Ennyire kiszámítható a viselkedése? Vagy ő is harcolt már az érzéseivel, és tudja, min megy keresztül? Beharapta szája szélét, de abban a pillanatban tudta, hogy Jordan ebből az apró mozdulatból rájött, hogy szíve szerint kérdezne valamit, mert azonnal válaszolt a fel sem tett kérdésre.

- Férjem van és gyerekem. Mit gondol, hányszor rettegtem attól, hogy egy őrült célpontjává válnak miattam, hogy elveszítem őket, vagy hogy a férjemnek özvegyen kell élnie, a lányomnak pedig anya nélkül kell felnőnie? 

Az ügynök kemény, de őszinte szavai Kate lelkéig hatoltak. 

- Hogyan lehet ezt kibírni? - kérdezte halkan.

- Nem engedhetjük, hogy a félelem irányítsa az életünket. Nekünk kell irányítanunk a félelmeinket.

- Nem akarok félni - suttogta Kate.

- A félelmeink tesznek bennünket érző emberré - csengtek Jordan szavai komolyan, aztán halványan elmosolyodott. - Nézze meg a Zöld lámpás című filmet! Castle-nek biztosan tetszene! - intett fejével a békésen alvó író felé.

Kate elmosolyodott, és szeretettel simított végig tekintetével a férfin.

- Az egyik kedvence - húzta el kicsit a száját, ugyanakkor le sem tagadhatta volna, mennyire szereti Castle gyermeki énjét. 

Jordan jóleső érzéssel nyugtázta, hogy sikerült oldania Kate feszültségét, és reménykedett benne, hogy befolyásolni tudta a döntéshozatalban is. 

- Mennem kell - nézett a zsebéből kihúzott, rezgő telefonra. 

- Tájékoztat a fejleményekről, ugye?

- Természetesen - bólintott Jordan, miközben az ajtó felé sietett, de mielőtt kilépett volna a folyosóra, még visszanézett. - Vigyázzon rá, és magára is!

Kate mozdulatlanul feküdt az ágyban, és a nő szavain gondolkodott. Valószínűleg ő az egyetlen ember, aki pontosan tudja, hogy mit érez. Oldalra fordította a fejét, és sokáig nézte az alvó férfit.  

Mély álomból ébredt, ami gyógyította a testet és a lelket is. A combján levő seb ugyan éreztette, hogy létezik, de a fájdalom nem volt erős, és amíg aludt, nem gyötörték kétségek. Egy ideig csukott szemmel feküdt és élvezte a békés nyugalmat, aztán lassan kinyitotta  a szemét. Hunyorogva vette tudomásul, hogy a lemenő nap sugarai éppen a szemébe sütnek, ezért kezét az arca elé emelte, és elfordult az ablak felől. Az első dolog, ami feltűnt neki, hogy már nem csöpög az infúzió a karjába, a következő, hogy egyedül van a szobában. Döbbenten meredt Castle üres ágyára, és érezte, ahogy a félelem, mint valami gonosz, sötét erő, szétterjed a testében. Agya olyan hirtelen vált éberré, mintha villám hasított volna bele, és a másodperc törtrésze alatt futott át rajta számtalan gondolat. Némelyik a rettegését gerjesztette benne, másokkal nyugtatni próbálta magát, és amikor éppen az futott át a fején, hogy magasra szökött a férfi láza, és átvitték az intenzív osztályra, a mosdó felől hangos csörömpölést, és fájdalmas kiáltás visszafojtott hangjai ütötték meg a fülét. Frissen összevarrt sebéről megfeledkezve ugrott ki az ágyból, sántítva rohant a mosdó felé, és szinte feltépte az ajtót. Az elé táruló látványtól érzelmek sora cikázott végig rajta. Először megkönnyebbült, hogy nincs nagyobb baja a férfinak, és hatalmasat sóhajtva, erőtlenül az ajtófélfának támaszkodott, aztán elmosolyodott az elé táruló látványon. Castle, egyik kezében egy fogkefével, azon ügyködött, hogy felvegye a földre esett műanyag poharat. Az egyszerű mozdulat nem várt nehézségbe ütközött, amikor a férfi  azzal szembesült, hogy bekötözött, még mindig gyulladt, megdagadt combja fájdalommal reagál a ránehezedő súlyra. Fájdalmasan nyögdécselt, és ép lábán egyensúlyozva, a mosdókagyló szélébe kapaszkodva próbálta felvenni a poharat. Miközben nyújtózkodva előrehajolt, egy pillanatra szétnyílt a lazán megkötött hálóing, és Kate meglátta az izmos, meztelen férfitestet. 

Castle hátranézett, és gyorsan felegyenesedett, amikor meglátta, hogy Beckett kissé oldalra billent fejjel, pajkosan mosolyogva feledkezik rá a fenekére. Kapkodva megigazította a félrecsúszott ruhadarabot, miközben tettetett rosszallással összevonta a szemöldökét.

- Beckett nyomozó, maga szemérmetlen!

- Miért? Egy nőnek is jár egy kis bámészkodás! - állta a férfi tekintetét ártatlan szemekkel Kate, miközben arra gondolt, talán ezek az évődések fogják feledtetni velük az átélt szörnyűségeket. Ezek voltak azok a pillanatok, ami csak a kettőjüké voltak, amik oldották a feszültséget, amelyekben mindig pontosan tudták, hogy a másik belemegy a kedves, vagy csipkelődő incselkedésbe, és hogy soha, de soha nem bántanák meg egymást.

Castle mintha csak megérezte volna Kate gondolatát, feledve a gyengeséget és a fájdalmat, megcsóválta a fejét, aztán huncut fény csillant a szemében.

- Azt hittem, a nők nem a férfiak hátsóját szokták szemrevételezni - vigyorodott el kajánul.

- Hm ... igazad lehet Castle! Nem csak azt! Különben sem én tehetek arról, hogy a nővérek ilyen szexi hálóinget adtak rád! - húzta fel a vállát Kate szendén, de szeme kihívóan csillogott.

- Szexi? Ez szexi? - nézett magán végig a férfi egy grimaszt vágva.

Kate követte Castle tekintetét, és lassan végignézett a meztelen lábakon, a kék, apró mintás hálóingbe bújtatott testen, a puha, sima bőrű nyakon, a markáns, mégis szelíd arcon, tekintete egy pillanatig elidőzött a durcás, de érzéki szájon, végül megállapodott a kék szemeken.

- Elölről egy kicsit sokat takar, de megvannak az előnyei. Könnyű levenni - harapta be az ajkát.

Castle nyelt egyet, miközben érezte, hogy a szíve gyorsabb ütemre váltott, és kiszáradt a szája.

- Ugyanez elmondható a te hálóingedről is - pillantott végig a nem éppen vágykeltőre tervezett ruhadarabon, amelyen így is átsejlett Kate tökéletes, nőies alakja. - A nászutunkon kellene lennünk - mondta ki önkéntelenül a gondolatát. 

Abban a pillanatban eltűnt arcukról a pajkos mosoly, szemükből a csillogás, és mintha hideg szellő borzongatta volna meg a bőrüket. Hirtelen nem tudták, hogy azért érezték ezt, mert újra tudatosult bennük, hogy mit is vett el tőlük Tyson, vagy azért, mert a kinyíló szobaajtó, és a nyitott ablak együttese huzatot eredményezett.

Szomorú tekintetük összekapaszkodott, aztán egyszerre léptek a másik felé, és ölelték meg egymást. Castle óvón szorította magához Kate-t, ő pedig arcát a férfi nyakához simítva bújt hozzá.

- Hát magukat egy pillanatra sem lehet egyedül hagyni? - hallották meg a már ismerőssé vált zsörtölődő hangot a szoba felől, de nem törődtek vele, és néhány másodpercig még egyikük sem mozdult.

Mire Hildegard főnővér kitárta a fürdőszoba ajtaját, a két beteg egymás mellett állva, ártatlanul nézett rá. Összevont szemmel, szigorúan mérte végig őket, de azon kívül, hogy olyan szorosan álltak egymás mellett, hogy összeért a karjuk és az ujjaik, no és hogy cinkos mosollyal pillantottak egymásra, semmi gyanúsat nem látott.

- Mit keresnek itt?

- Én csak fogat akartam mosni - szólalt meg Castle, és védekezőn felmutatta a kezében szorongatott fogkefét.

- Én meg csak segíteni akartam neki, mert leesett a pohara - intett fejével a földön fekvő pohár felé Kate.

A főnővér néhány másodpercig gyanakodva méregette őket, aztán nagyot sóhajtott.

- Rosszabbak, mint a gyerekek! Tíz másodpercük van, hogy befeküdjenek az ágyba! - csattant ellentmondást nem tűrőn a hangja, miközben felvette a poharat, és hangos csattanással lerakta a mosdókagyló szélére.

Castle és Kate, mint két, közös titkot őrző gyerek, összemosolyogott, aztán engedelmesen visszabicegtek az ágyukhoz. 

- Meghoztam az esti gyógyszerüket - sietett utánuk a főnővér, és Kate kezébe nyomott egy zöld kapszulát és egy pohár vizet, majd megfordult, karba fonta a kezét, és töprengve nézte a már megszeppenten fekvő, nagyot nyelő írót. - Forduljon a nyomozó felé!

Castle értetlenül pislantott, aztán magyarázatot keresve a parancsra, körbenézett, és egy pillanattal később meglátta az asztalra helyezett tálcán várakozó injekciót.

- De ... én ... beveszek bármilyen tablettát vagy kapszulát! Még a keserű folyadékot is! - nézett esdeklőn a kérlelhetetlen tekintetű Hildegard-ra, bár tudta, ha Dr. Gilmore írta elő, hogy milyen gyógyszereket kapjanak, nincs az a hatalom, ami rábírná a főnővért, hogy eltérjen attól.

- Tudom, hogy fél. Nem maga az első ilyen betegem - mondta kicsit lenézőn. - Van bennem empátia - pillantott jelentőségteljesen Beckett felé - és azt sem bánnám, ha valaki fogná a kezét, de Ms. Beckett beteg, ezért az ágyban marad. Dr. Gilmore hamarosan megvizsgálja a nyomozó sebét, és nem szeretném, ha az én engedékenységem miatt lenne elégedetlen a gyógyulás ütemével! - bólintott, mintha ezzel is meg akarná erősíteni, hogy helyesen dönt, aztán felvette a fecskendőt, és Castle ágya mellé lépett, de a férfi nem mozdult, csak kétségbeesve markolta a takarót. A főnővér az egyik pillanatban még dühösen nézett rá, aztán mintha meggondolta volna magát, ellágyultak szigorú vonásai, és hangjából már-már megértés csendült ki.

- Úgysem menekülhet, de ha a nyomozó felé fordul, legalább valami szépre tud gondolni.

Castle fájdalmas tekintettel nézte az eddig rideg szemekben megjelenő együtt érzést, amikor meghallotta Kate hangját.

- Rick! Nézz rám, kérlek!

Castle tudta, hogy nincs választása, ezért lassan oldalra fordult, és mialatt a főnővér lehúzta róla  a takarót, és szétnyitotta a hálóingét, tekintete Kate ragyogó szemét, bátorító tekintetét kereste. Kényszeredetten elmosolyodott, aztán amikor megérezte a bőrébe hatoló tű okozta szúró fájdalmat, megrándult az arca, de nem jajgatott. Úgy érezte, ha Kate vele van, mindent kibír. Sivatagot, csörgőkígyót, halálfélelmet, és tudta, hogy nevetségesen hangzik, de magában hozzátette, hogy még az injekciót is.

- Nos, Mr. Castle, egészen fejlődőképes - szánta dicséretnek a szavakat a főnővér, amikor visszahúzta a takarót a férfira.

Egy óra múlva, miután mindketten túlestek a lázmérésen és Dr. Gilmore vizsgálatán, csendesen feküdtek az ágyukban. A szobában félhomály uralkodott, a kinti sötétséget csak egy éjjeli lámpa halvány fénye ellensúlyozta.

Kate-et  szíven ütötte a látvány, amikor az orvos levette Castle combjáról a kötést, és meglátta a még mindig nagyon csúnya, vörösen duzzadó sebet. Nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy ha nem nyomozó lenne, akkor a férfinak nem kellene szenvedni. Gondolataiból Castle mocorgása rántotta ki.

- Mit csinálsz? - nézett döbbenten a férfira, és a könyökére támaszkodva próbálta kitalálni a tervét.

Castle kikászálódott az ágyból, aztán elkezdte vizsgálni az ágy lábait, illetve a kerekeit. Egy darabig összevont szemöldökkel nézegette a guruló szerkezetet, aztán diadalittasan elmosolyodott. Mélyebbre hajolt, és kioldotta a féket, aztán nekifeszült az ágynak, és addig tolta, amíg az össze nem ért Kate-ével, akkor elégedetten visszafeküdt.

- Castle! Mit fog szólni Hildegard főnővér?

- Nem csinálunk semmi rosszat - jelent meg egy pimasz mosoly a férfi arcán, aztán elgondolkodva hozzátette - illetve semmi jót! A lényeg, hogy a saját ágyunkban fekszünk, így nem szólhat egy rossz szót sem! 

Kate elmosolyodott, és az ágya szélére húzódott, megsimogatta a férfi arcát, aztán megfogták egymás kezét.

- Már majdnem olyan, mint egy nászút - nézett szerelmes tekintettel a ragyogó zöld szemekbe Castle, mire a nő mosolya szélesebbre húzódott.

- Igen, már majdnem olyan - mondta, és megkönnyebbülve nyugtázta, hogy most semmilyen rossz érzést nem keltett benne az elvett nászút említése, csak a férfiból áradó szeretetet és szerelmet érezte.

Az első napsugarak fénye erőszakosan űzte el a sötétséget, és utat keresett magának a reluxa vékony rései között. Castle kinyitotta a szemét. A sejtelmes derengés olyan békés nyugalmat árasztott, mint amilyet érzett. Milyen szét lesz ez a nap, ha az első kép, amit érzékel belőle, Kate gyönyörű arca. Nézte a selymesen leomló, hullámos hajat, a hibátlan, bársonyos bőrt, az érzéki ajkakat, a szabályos orrot, a hosszú szempillákat, amelyek néha egy álomkép hatására megrebbentek, érezte a nő finom illatát, a testéből áradó meleget. Könnyek szöktek a szemébe. Nem tudta, miért érzékenyült el a látványtól. Talán az elmúlt napok feszültsége és félelmei most törtek a felszínre, és tudatosították benne, hogy majdnem elvesztette azt a csodát, amit Kate Beckett-nek hívnak, és a lehetőséget, hogy ezzel a csodálatos nővel élje le az életét. A franciaággyá összetolt két kórházi ágyon éppen úgy feküdtek, mint amikor elaludtak, mintha egész éjszaka nem mozdultak volna, csak az este még összefonódó kezük nyugodott ölelkezve a másik derekán. Castle szeme pislogás nélkül itta be a nő látványát, és hagyta, hogy a cseppé duzzadó könny legördüljön és elnyelje a párna huzata, aztán nagyot sóhajtott, mintha ezzel megszabadulna minden rossz érzéstől. Lehelete könnyű, meleg szellőként simogatta meg Kate arcát. A nő kinyitotta a szemét, és elmosolyodott.

- Szia - suttogta. - Miért nézel így?

- Gyönyörű vagy - mondta rekedtes hangon Castle, eltitkolva, hogy mire gondolt valójában. Nem akarta tönkretenni a pillanat varázsát azzal, hogy felemlegeti az elmúlt napok szörnyűségeit, de mintha Kate megérezte volna, hogy a bók csak terelés, a férfi tekintetét kutatta.

- Mi bánt? - kérdezte.

- Semmi - rándult kényszeredett mosolyra Castle szája, de mint oly sokszor a megismerkedésük során, néhány másodpercnyi hezitálás után elmondta az igazat. - Csak most jöttem rá, milyen sokat veszíthetnék. 

Kate pontosan tudta, hogy mire gondol a férfi, mégis rákérdezett.

- Mi volt a legnehezebb?

Castle arca elkomorult. Nem kellett gondolkodnia a válaszon, de nem akarta elmondani Kate-nek, mit élt át, mit érzett, amikor hurokkal a nyakukon álltak kikötözve a raktárkapukhoz, és arra vártak, melyikük hal meg. Jobban félt attól, hogy látja Kate halálát, és örökre elveszti, mint a saját halálától. Ennél még az is jobb lett volna, ha egyszerre húzzák fel a kapukat, amire viszont nem volt olyan nagy esély. Nem akart erről beszélni. Most még nem. Túl fájdalmas volt az emlék, és nem akarta elrontani vele ezt a gyönyörű, békés pillanatot.

- Hát nem tudod? - húzta grimaszra a száját tettetett rosszallással. - Be kellett adni magamnak egy injekciót! Tudod te, hogy mit éreztem, amikor beleszúrtam a combomba a tűt? - mondta olyan hangsúllyal, mintha ennél nagyobb szörnyűséget elképzelni sem tudna, miközben megrázkódott az emlék felidézésétől. - Arról nem is beszélve, hogy micsoda bátorság kellett ehhez! - húzta ki magát az ágyban fekve büszkén.

Kate elmosolyodott, bár biztosan tudta, hogy a férfi valójában másra gondol, a lelke mélyén hálás volt neki azért, hogy más irányba terelte a beszélgetést. Még nem érezte magát felkészültnek arra, hogy megbeszéljék a történtek következményeit. Élvezni akarta a pillanatot, hogy Castle mellett fekhet, hogy az erős kar óvón átöleli, hogy látja a kék szemek szerelmes ragyogását. Finoman végigsimított a férfi halántékán, majd ujjaival beletúrt a sűrű hajszálakba, miközben a könyökére támaszkodva közelebb hajolt az érzéki ajkakhoz, hogy megcsókolja.

- Ó! - hallottak meg egy visszafojtott kiáltást az ajtó felől, mire úgy rebbentek szét, mint abban az időben, amikor még titkolták a kapcsolatukat. - Te jó ég! Maguk meg mit művelnek? - suttogott felháborodva a fiatal éjszakás nővér. Ijedten kinézett a folyosóra, aztán amikor meggyőződött róla, hogy nem volt tanúja a meglepődésének, gyorsan behúzta maga mögött az ajtót. - Tudják, hogy mit kapok én a főnővértől, ha rájön, hogy hagytam magukat ... hm ... nem is tudom, mit csinálni?

- De hát mi jó betegek vagyunk! Semmi rosszat nem csinálunk, csak fekszünk a saját ágyunkban - húzta fel a vállát Castle, miközben ártatlanul pislogott. 

- Aha! Csak próbálná meg előadni ezt Hildegard főnővérnek! - méregette olyan tekintettel a nővér az írót, mint az anyuka, amikor azon dühöng, miért nem tudja felmérni a gyereke a veszély nagyságát.

Néhány perc múlva Castle ágya visszakerült a helyére, és a nővér nagyot fújtatva, elégedetten nézett végig munkája gyümölcsén.

- Jó tanácsként mondom, ne próbálkozzanak ezzel még egyszer - mondta vészjóslóan, és a két beteg kezébe nyomott egy-egy lázmérőt. - Néhány perc múlva visszajövök. Remélem tudják, hogy kell használni!

- Hm. Pedig milyen jó volt! - sóhajtott Castle, amikor kettesben maradtak. - Miért retteg mindenki ettől a főnővértől? - fordult Kate felé.

- Talán, amiért te is - húzta fel incselkedve a szemöldökét a nő.

- Én? Még hogy én? Amióta beledöftem azt az injekciós tűt a combomba, nincs az a főnővér, akitől megijednék!

- Pedig tőlem mindenki fél - persze Dr. Gilmore-t leszámítva - lágyultak el egy pillanatra a belépő főnővér szigorú vonásai. - Bár nem értem, miért váltok ki ilyen reakciót az emberekből. Én csak kiválóan akarom végezni a munkámat, és be akarom tartatni a szabályokat. Magának sincs mitől félnie, ugye, Mr. Castle? - lépett a férfi ágyához, aki nagyot nyelt, amikor a nő a szemébe nézett. 

- É-én jó beteg voltam - dadogta az író kínosan feszengve, és reménykedve Kate-re pillantott.

- Ezekért jött, ugye? - nyújtotta Beckett a főnővér felé a lázmérőjét. Hildegard összeszűkült szemmel felé fordult, tekintetén látszott, hogy szíve szerint mit tenne a cinkostárssal, de szó nélkül elvette a lázmérőt. - A magáét is! - mordult Castle-re - aki kapkodva húzta ki a hóna alól a kis műszert.

A nővér csak egy pillantást vetett Kate lázmérőjére, de Castle-ét másodpercekig forgatta, hogy pontosan lássa, melyik vonalkáig kúszott fel a higanyszál.

- Hm. Lázas, pedig még csak kora reggel van - tette tenyerét a férfi homlokára, akit az érintéstől kirázott a hideg.

- De ... de jól vagyok - szólalt meg ijedten Castle, mert tudta, hogy ennek a mondatnak mi lesz a következménye.

A főnővér rideg, kék szeme villant egyet, aztán mint aki feladja a kilátástalan harcot, megcsóválta a fejét, és Kate felé fordult, aki értetlenül és aggódva nézett hol rá, hol a férfira. Nem értette, hogy miért nem vette észre, hogy láthatóan lázas a férfi, hiszen szeme szokatlanul csillogott, szaporán vette a levegőt, és izmai ernyedtségéből érezhető volt, hogy gyenge.

- Magának hozom a gyógyszerét, de hozzá beküldöm Dr. Gilmore-t, amint beér a kórházba - intett fejével Castle felé, miközben rosszalló grimaszra húzta a száját. - Le tud zuhanyozni egyedül? - kérdezte, mire Kate határozottan bólintott. - Jó. Mr. Castle viszont csak akkor kelhet fel, ha a mosdóba kell mennie. Nem hiányzik, hogy összeessen a zuhany alatt, inkább beküldöm hozzá Veronika nővért, majd ő lemosdatja.

- De ... - ellenkezett bátortalanul Castle, de a felé forduló Hildegard tekintetét látva inkább elhallgatott, a főnővér pedig elégedetten bólintott, és felszegett fejjel kiment a szobából.

- Miért nem mondtad, hogy nem vagy jól? - kérdezte Kate mérgesen, de félelemmel a tekintetében.

- Amíg melletted feküdtem, jól voltam - mosolygott rá az író ellenállhatatlan, kisfiús, ártatlan mosolyával.

- Ez nem vicces, Castle - mondta komolyan Kate, de néhány másodperc múlva nem tudott ellenállni az ártatlanul pislantó, huncut szemeknek, és szelíden elmosolyodott. Éppen azon töprengett, miért tudja mindig levenni a lábáról a férfi ezzel a kisfiús tekintettel, amikor Hildegard nővér robogott be Kate gyógyszerével, mögötte pedig Veronika nővér lépdelt apró lépteit szaporázva, hogy le ne maradjon a katonás léptű főnővér mögött. A fürdőszobába sietett, és egy vízzel telt mosdótállal, törölközővel és szivaccsal tért vissza.

- Remélem, tőle nem fél! - mutatott a fiatal nővér felé Hildegard, miközben az íróra nézett, aki feszengve megrázta a fejét, és magában arra gondolt, nem a nővértől fél, hanem a helyzettől. Veronika talán 20 éves, ha lehetett, hosszú, szőke haját copfba fonta, szabályos arcát uralták hatalmas kék szemei, és piros, duzzadt ajkai. 100 D-s mellein úgy feszült a nővérruha, mintha szét akarna pattanni, és minden lépésnél megringatta a csípőjét.

- Végre egy jóképű férfihoz osztott be ez a boszorka! - pillantott kihívóan az íróra. - Tudja, még csak két hete dolgozom itt, de a főnővér mindig csak az idős mamikák mosdatását bízta rám - csacsogta, mintha Beckett ott sem lett volna, miközben lehúzta a férfiról a takarót, és tágra nyílt szemekkel végigmérte a lába ujjától a feje búbjáig.

Kate döbbenten figyelte először a nyíltan flörtölő nővért, aztán a zavarban levő írót, aki elnyílt szájjal feledkezett rá a ringó mellekre. Tudta, hogy a férfi gyengéi a női domborulatok, és nem bánta ugyan, ha kicsit legelteti rajtuk a szemét, de a lelke mélyén ilyenkor mindig megérezte a féltékenység zöld szemű szörnyének feléledését.

Castle  hirtelen észbe kapott, a hálóinge szélét szorongatva nyelt egyet, és Kate-re pillantott. A féltékenység szikráját vélte felfedezni a nő tekintetében, de szája várakozó, kicsit kárörvendő mosolyra húzódott, mintha azt mondta volna, "Na Castle, most mitévő leszel?"

- Köszönöm, meg tudok mosakodni egyedül is - mosolygott barátságosan a nővérre - de ha segítségre szorulok, itt van a menyasszonyom.

Veronika meghökkenve fordult Kate felé. Kék szemei hatalmasra tágultak, duzzadt ajkai elnyíltak a csodálkozástól, aztán mintha megvilágosult volna, nevetve a homlokára csapott.

- Akkor azért tették magukat egy szobába! Eddig azt hittem, azért, hogy a szobájuk előtt álló rendőrnek ne két szobát kelljen szemmel tartani! - mondta eltelve a saját okosságától, aztán hirtelen elkomorult. - Gondolhattam volna, hogy nem csupa szívjóságból osztott be egy jóképű férfihoz Hildegard sárkány főnővér - biggyesztette le a száját, amikor szembesült vele, hogy a flörtből semmi sem lesz, de gondolt egyet, és a fejét felszegve, elszántan nézett az íróra. - Ezzel a munkával bízott meg a főnővár, tehát elvégzem, ha tetszik magának, ha nem. Forduljon oldalra, hogy levehessem a hálóingét!

- De ... de hát nincs alatta semmi! - szorongatta elszántan a kórházi ruhadarabot a combja mellett a férfi kétségbeesve. Régen kimondottan élvezte volna, ha egy ilyen fiatal, dögös nővérke vetkőzteti meztelenre, és mossa le a testét, és még most sem utasította volna vissza, sőt talán még tetszene is neki a helyzet, na de hogy mindennek Kate a tanúja legyen, azt már nem!

- Elhiheti, semmi újat nem tud mutatni! - düllesztette ki méretes, telt melleit büszkén a lány. Néhány másodpercig várta, hogy a férfi megforduljon, de az mozdulatlanul feküdt, és dacosan állta a tekintetét, ezért gondolt egyet, és megfogta a hálóing alsó szélét. - Ha nem fordul meg, akkor felhúzom - mondta.

- Ne, ne, ne, ne, ne! - ellenkezett a férfi, miközben szorosan fogta a testét fedő egyetlen ruhadarabot, és próbálta megakadályozni a nővé mozdulatát. 

- Rick! - szólalt meg Kate nyugodt hangon. - Hagyd, hogy a nővér végezze a munkáját! Segít megszabadulni az izzadtságtól.

Castle mindent várt, csak azt nem, hogy Kate ezt mondja neki. Sokkal inkább el tudta volna képzelni, hogy enyhe gúnnyal a hangjában tesz egy csipkelődő megjegyzést, vagy féltékenyen számon kéri, hogy mit engedett meg a nővérnek. Oldalra nézett, és már mindent értett. Kate tekintetében nem volt sem kihívó incselkedés, sem féltékenység, csak féltő szeretet. Végigfutott fejében egy kérdés, hogy azért viselkedik a nő így, mert annyira megviseltnek néz ki, hogy úgy véli, úgysem tudna semmit kezdeni a nővérrel, esetleg nem merne flörtölni vele az ő jelenlétében, vagy egyszerűen félti, és megbízik benne. Nézte az őszintén ragyogó, gyönyörű zöld szemeket, és már biztosan tudta, hogy az utóbbiról van szó, mégis kínosan érezte magát.

- Felfrissülsz, és jobban fogod érezni magad - mondta megnyugtató, bársonyos hangon Kate.

- Már most egyre rosszabbul érzem magam - nyögte kétségbeesett arccal az író.

- Előttem szégyenlős, vagy a menyasszonya előtt? - egyenesedett fel bosszúsan Veronika nővér. Nem elég, hogy nem incselkedhet a jóképű férfival, de a végén még Hildegard főnővér haragját is kivívja, amit mindennél jobban szeretett volna elkerülni. - Mindegy - legyintett, miközben megoldáson törte a fejét. - El ne mozduljon innen! - emelte fel hirtelen az ujját fenyegetően, aztán kirohant a szobából.

- Mégis, hova szökhetnék egy szál hálóingben?- sóhajtott Castle, miközben durcás arccal magára húzta a takarót.

- Castle, ne gyerekeskedj! - szólalt meg szelíden mosolyogva Kate. - Lázas vagy, megizzadtál. Nincs abban semmi rossz, hogy a kórházban egy legyengült beteget megmosdat egy nővér.

- Na de egy ilyen nővér? - ráncolta a homlokát a férfi felháborodva. - És még alsónadrág sincs rajtam!

- Nincs miért szégyenkezned! - csillant pajkos fény Kate szemében.

Castle a nő tekintetét kutatva próbálta megfejteni, valóban a férfiasságára tett finom célzással akarja megnyugtatni a nő, vagy csak általánosságban beszél, de amikor Kate alig észrevehetően beharapta az alsó ajkát, már tudta a választ.

- Na igen! - bólintott önelégülten, aztán egy grimaszt vágva hozzátette: - De emiatt még kínosabb! 

Kate nagyot sóhajtott. Már nem volt több ötlete, hogyan oldja fel a férfi kínos érzését. Azt mégsem mondhatja, hogy akkor sem lesz féltékeny, ha a teste reagál egy másik nő érintésére! Sejtette ugyanis, hogy leginkább ettől tart a férfi, és nem a szégyenlősség miatt ellenkezik a nővérrel.

- Mindjárt megoldjuk a problémát! - viharzott be Veronika nővér a szobába, miközben a győztesek büszkeségével lebegtette meg a kezében tartott összehajtogatott lepedőt. - Ezzel takarja el, amit annyira félt, és meg leveszem a hálóingét! - dobta Castle ölébe a lepedőt, aki először meglepve nézett a fehér anyagra, aztán megadóan sóhajtott.

Egy perc múlva már mereven feküdt az ágyékára terített lepedővel, és feszengve bámulta a mennyezetet, de engedelmesen hagyta, hogy a Veronika nővér végigtörölgesse a mellkasát és a karjait a meleg vizes szivaccsal. Akkor sem nézett egyik nőre sem, amikor a nővér átkarolta, hogy segítsen felülni, és megmosta a hátát. Lehajtott fejjel élvezte, ahogy a víz felfrissíti, és szinte élettel tölti meg a bőrét, de magában megállapította, mennyire más érzéseket keltett benne, amikor Kate mosdatta. Emlékek sora villant fel képzeletében. Egy pillanatra behunyta a szemét, hogy felidézze Kate gyengéd, szerelmes érintését, aztán szomorkás mosollyal a nő felé fordult. Elmerült a zöld szemek ragyogásában, boldogsággal töltötte el a gyönyörű, mosolygó arc látványa, mégis hirtelen rossz érzése támadt. Kate tekintetében, mosolyában látta a szerelmet, a huncut fényt, ugyanakkor volt benne valami mély szomorúság. 

A nővér megtörölte a hátát és visszafektette az ágyra, ezzel a pillanat varázsa elmúlt. Próbálta megfejteni az előbbi rossz érzését, amit Kate tekintete keltett benne, de nem volt rá ideje, mert Veronika keze már végigsiklott ép lábszárán, és vészes gyorsasággal száguldott a combja belső, érzékeny oldala felé.

- Ne, ne, ne! - emelte fel tiltakozón a kezét. - Elég lesz a ... a lepedőig - mondta, miközben a combjára szorította a lepedőt, még mielőtt a nő keze olyan helyre vándorol, ahova nem akarja.

- De hát nem is látok semmit! - duzzogott a nővér fejcsóválva, aztán látva a férfi elszántan összeszorított száját, megadóan sóhajtott. - De el ne áruljon Hildegard főnővérnek, hogy nem volt teljes a mosdatás!

Castle megrázta a fejét, és cinkosan elmosolyodott.

- Ha Hildegard sárkány főnővér kérdezi - idézte a lány jelzőjét - elmondom, milyen kiválóan végezte a munkáját.

Veronika megkönnyebbülten bólintott, aztán tiszta hálóinget húzott Castle-re, betakarta, és csípőjét riszálva kilibegett a szobából.

- Látod Castle, ezt is túlélted - incselkedett Kate, de nem is gondolta, hogy az ártatlan megjegyzéssel veszélyes vizekre evez. Oda, ahova még nem akart eljutni. Azt hitte a férfi incselkedni fog vele, ő pedig megszekálhatja valamivel, mondjuk olyannal, hogy bezzeg hozzá nem küldtek egy jóképű, izmos ápolót, hogy lemosdassa, de Castle másképp reagált, mint várta.

- Igen, ezt is túléltem - nézett elgondolkodva maga elé a férfi, mintha ízlelgetné a szavakat. Egy perce még gyönyörű emlékképek peregtek az agyában, most azonban újra látta Kate-et a nyakára feszülő zsinórral, hallotta a lövést, és érezte a szívét szorító fájdalmat, amikor a nő összecsuklott, és mélyen belevágott nyakába a vékony kötél. Soha többé nem akarta azt a rémületet átélni, ahogy a halálra való várakozást sem. Azt hitte, a megmenekülés katarzisa feledtetni tudja majd azokat a pillanatokat, de érezte, lehet, hogy száműzni tudja őket lelke legeldugottabb zugába, de soha nem tud megszabadulni tőlük.

Kate megérezte Castle hangulatváltozását, ami még jobban megerősítette az előző nap megfogalmazódott kétségeit. Joga van-e szerelemből veszélybe sodorni a férfit?

A hirtelen beállt csend lassan kezdett kínossá válni, amikor nyílt az ajtó, és Dr. Gilmore lépett be rajta Hildegard főnővér kíséretében. Az orvos barátságosan mosolygott, egész lénye nyugalmat árasztott. Éppen olyan elegáns volt, mint előző nap, cipője úgy ragyogott, mintha most fényesítették volna ki, frissen vasalt köpenyből áradt az enyhe öblítőillat, nyakkendője hibátlanul állt a keményített inggallérok között. Őszinte érdeklődéssel kérdezte meg, hogy érzi magát a két beteg, de kétkedve elmosolyodott, amikor Castle válaszát meghallotta, miszerint jól van. Először Beckett-et vizsgálta meg, és elégedetten állapította meg, hogy a nyomozó lőtt sebe szépen gyógyul, fertőzésnek semmi nyoma. Castle vizsgálatakor azonban elkomorult. A kígyómarás helye semmit nem javult, és a férfinak még mindig magas láza volt.

- Áttérünk egy másik antibiotikumra - nézett komolyan a főnővérre, aki büszkén kihúzta magát, mit akinek beigazolódott a feltevése, amiben senki sem hitt. - Megkaptuk a laboreredményeket a szérumról, amit beadott magának - fordult újra a beteg felé, hogy tájékoztassa a kialakult helyzetről. - Mivel az ellenanyag nem specifikus volt, csak részben tudta közömbösíteni a csörgőkígyó mérgét, ezért nemcsak a fertőzéssel, de a méreggel is meg kell harcolnunk. A jó hír, hogy már tudjuk, mi ellen harcolunk. Infúzióban kap egy gyógyszert, amitől délutánra sokkal jobban lesz. Ha az antibiotikumra is jól reagál, akkor csökken a gyulladás, és a combjában érzett feszítő fájdalom is enyhül - mosolyodott el biztatón, aztán még Beckett felé bólintott búcsúzásképpen.

A nap lassan közeledett a látóhatár felé, így a nappali hőség is enyhült, ráadásul lágy szellő frissítette fel a napok óta a városra telepedő forró, sivatagi levegőt. Beckett az oldalán fekve figyelte, ahogy Castle lassan, egyenletesen lélegezve alszik. A nap eseményeire gondolt. Az édes ébredésükre az összetolt ágyban, Veronika nővér mosdatási kísérletére, és Castle zavarára, ami mosolygásra késztette. A következő emléktől azonban összeszorult a szíve. Az orvos szavai, a férfi fájdalommal küzdő, megfeszülő teste, kíntól eltorzuló arca, miközben Dr. Gilmore megtapogatta a sérült, megdagadt területet, félelemmel töltötte el. Újra szembesült azzal, hogy mennyit kell szenvednie Castle-nek. Talán az orvos megnyugtató személyisége, vagy az egyre magasabb láz okozta, de a férfi minden ellenkezés nélkül tűrte, hogy a karjában levő branülbe kösse a főnővér az infúziót, sőt még az injekciónál is csak erőtlenül ellenkezett egy kicsit, de Hildegard ellentmondást nem tűrő tekintetét látva engedelmesen az oldalára fordult, és csak kétségbeesett tekintete árulkodott arról, milyen szörnyűségnek éli meg a tűszúrást. Kate jobban örült volna, ha a férfi ellenkezik, vagy mindenféle őrültséget kitalál az injekció beadása ellen, mint hogy ilyen elesett legyen. Nem sokkal ezután Castle elaludt, és még arra sem ébredt fel, hogy egy középkorú, fáradt tekintetű nővér többször is megmérte a lázát, ami szép lassan lejjebb kúszott, és délutánra elérte a normális értéket. Dél körül egy járőr kopogott be bizonytalanul a szobába, és egy telefont hozott neki Shaw ügynök megbízásából. Hálásan gondolt a nőre, amiért számon tartotta a kérését, bár megjegyezte, jobb lenne, ha csak a családtagokkal beszélne a készüléken és a gyógyulásra koncentrálna, nem pedig az ügyről faggatná Espo-t és Ryant. Beszélt a apjával, aztán megnyugtatta Martha-t és Alexis-t, hogy minden rendben van Rick-kel, bár nem tudta, sikerült-e meggyőznie őket. Néhány másodpercig forgatta ujjai között a telefont, aztán Espo-t hívta, de a nyomozó semmi új információval nem tudott szolgálni Tyson-ról. Csalódottan tette a készüléket az éjjeliszekrényre. Amíg a férfi szabadon van, nem lesz nyugalmuk. 

Már vagy egy órája nézte az alvó írót, miközben cikáztak a gondolatai, hátha valami apróság fölött elsiklottak, ami nyomra vezethetné őket. Nagyot sóhajtott. A lágy szellő éppen abban a pillanatban libbentette meg a függönyt. Éber idegrendszere veszélyt sejtett, ezért ösztönösen odanézett. Keserűen vette tudomásul, hogy úgy reagált a természet apró játékára, mint az orvlövész támadása után, amikor majdnem meghalt. Akkor minden megcsillanó ablaküveg mögött támadót látott, minden váratlan zajra menedéket keresett, érzékszervei és idegei pattanásig feszültek. Nem akart ugyanabba az állapotba kerülni, mert ha nem tud hideg fejjel gondolkodni, akkor esélye sem lesz, hogy elkapja Tyson-t. Egy pillanatra lehunyta a szemét és próbálta megnyugtatni zakatoló szívét, aztán vett egy mély lélegzetet, és visszafordult Castle felé.

A férfi éber tekintettel, mosolyogva nézett rá.

- Remélem, nem én ijesztettelek meg! - mondta szelíden. - Olyan arcot vágsz, mint aki szellemet látott.

Kate nyelt egyet, aztán elmosolyodott.

- Csak meglepődtem, hogy felébredtél. Az előbb még olyan mélyen aludtál, mint egy mormota - mondta gyorsan, mielőtt a férfi gyanút fogna, aztán kutató szemekkel végigmérte. - Jobban vagy?

- Nem tudom mit adott be Hildegard sárkány főnővér, de mintha újjászülettem volna - nyújtózkodott jókedvűen, aztán szenvedő arcot vágva hozzátette: - Csak mindjárt éhen halok.

Kate megkönnyebbülten elmosolyodott. Most érezte először, hogy már nem lesz baj a férfi egészségével.

Mire elérkezett a vizit ideje, Castle jóllakottan és jókedvűen feküdt az ágyban, és miután beszélt az anyjával, a Jordan által küldött telefon alkalmazásaival ismerkedett. Dr. Gilmore elégedetten nézett végig a láthatóan sokkal jobban levő betegen, de a biztonság kedvéért megvizsgálta.

- Nagyszerű! Ezt vártam, de nem gondoltam, hogy ilyen jól reagál a gyógyszerekre - mondta, miközben a nyakába akasztotta a fonendoszkópot. - Ha kellően erősnek érzi magát, fel is kelhet egy kicsit, de csak mankókkal, mert a sérült lábat még kímélni kell. Ha van kedvük, holnap a kórház kertjébe is kiviszi magukat Joe, persze csak ha megígérik, hogy a kerekesszékben maradnak.

Castle sóvárogva az ablak felé nézett. Átaludta szinte az egész napot, ráadásul érzékeny orrát folyamatosan irritálta a kórházi fertőtlenítő szaga. 

- Nem mehetnénk ki most is egy kicsit? - nézett olyan esdeklőn az orvosra, mint egy bánatos, beteg kisfiú a doktor bácsira.

Kate látta, hogy Dr. Gilmore töprengve simít végig hullámos haján, a mögötte álló Hildegard főnővér viszont mérgesen vonta össze szemöldökét, és vett egy nagy levegőt, hogy felháborodásának adjon hangot a lehetetlen ötletért, de az orvos megelőzte, és bólintott.

- Rendben van, kimehetnek, de csak fél órára.

- De főorvos úr kérem ... - kapkodta a levegőt értetlenül a főnővér.

- Nem lesz semmi baj, Hildegard - fogta meg nyugtatón a nő karját, és meleg tekintettel nézett rá. Az érintéstől, és a lelkébe látó barna szemektől elakadt a nő lélegzete, megbabonázva merült el az orvos tekintetében, aztán zavartan nyelt egyet, majd pislantott. Megköszörülte a torkát, és a következő pillanatban már újra a kemény, rideg főnővér szerepébe bújt.

- Küldöm Joe-t - mondta, és miközben kisietett a szobából, reménykedett, hogy senki nem vette észre a lelkében dúló érzelmi vihart.

Tíz perc múlva már a kórház parkjában tolta a két beteget Joe, és egy Tim nevű ápoló. Castle mélyet lélegzett a friss levegőből, és egy pillanatra behunyt szemmel élvezte az enyhe szellő simogatását. 

- Gyönyörű ez a park! - nézett körbe ámuldozva Kate. 

A sivatag szélén fekvő nagyvárosban nagy gondot fordítanak a zöld területekre, hogy a lakosság közérzetét javítsák, de ez nem egy egyszerű park volt. A hatalmas, árnyat adó fák, a kis tavacska a fölötte átívelő fahíddal, a kacskaringós, borostyán színű murvával felszórt utak, a színkavalkádot felvonultató virágágyások, és a hihetetlenül élénk zöld fű, mind az életet hirdették. A lemenő nap sugarai érdekes fény-árnyék hatást idéztek elő, amitől még pompásabb lett a látvány. A vastag törzsű, terebélyes lombkoronájú öreg fák arról tanúskodtak, hogy a parkot sok évtizeddel ezelőtt álmodta meg a létrehozója.

Egy padnál megálltak, és a két ápoló kényelmesen elhelyezkedett rajta.

- Fiúk! Nem lehetne, hogy egy kicsit kettesben hagyjatok bennünket? - vette elő legbájosabb mosolyát Kate, amikor rájött, hogy a két férfinak esze ágában sincs elmenni a közelükből.

- Hát, ha csak magáról lenne szó - tárta szét sajnálkozva a karját Joe - nem bánnám, de Mr. Castle már egyszer túl akart járni az eszemen - pillantott mérgesen az író felé.

- De ha jól emlékszem, a végén maga járt túl az ő eszén - hízelgett a fiúnak a nyomozó, mire Castle bosszúsan ránézett, és ellenkezni akart, de Kate anélkül, hogy figyelt volna rá, folytatta. - Garantálom, hogy nem fog semmi olyat csinálni, amiért kikapnának.

Joe Tim-re nézett, aztán megrázta a fejét.

- Sajnálom Ms. Beckett, de Hildegard főnővér a lelkünkre kötötte, hogy nem hagyhatjuk egyedül magukat, és csak fél óráig maradhatnak ... azaz már csak tizenhét percig - pillantott az órájára. - Azt mondta, csak tologassuk meg magukat a levegőn, aztán irány az ágy. Látszott rajta, hogy nem örül a maguk kis túrájának.

- Szép kis túra! - morgott az orra alatt Castle. - Akkor legalább hadd nézzük meg a parkot!

A két ápoló sóhajtott egyet, amiért ilyen rövidre sikerült a pihenésük, és feltápászkodtak.

- Nem arra megyünk? - mutatott Castle a kis tó felé csalódottan.

- A murván nem tudjuk tolni a kerekesszéket, ezért csak a park szélén tudunk menni, a bitumenes úton - magyarázta türelmesen Tim.

Az író szomorkásan bólintott, aztán új ötlete támadt. Mivel egymás mellett tolták őket, Kate felé nyújtotta a kezét, és igézőn fúrta tekintetét a nőébe.

- Szabad egy sétára, Ms. Beckett?

Kate elmosolyodott, és boldogan fogta meg a férfi kezét.

- Uraim! Most már csak magukon múlik a sétánk sikere! - szólt hátra színpadiasan az író, miközben hüvelykujjával finoman megsimogatta a tenyerébe simuló törékeny kezet.

Önfeledten élvezték a naplemente színeibe öltöző parkot, a simogató, meleg szellőt, a friss levegőt, és nem utolsó sorban egymás érintését. Ez hiányzott nekik leginkább az elmúlt napokban. A két ápoló éppen megállt, hogy megforduljanak, amikor Castle egy kicsi, fehérre festett, tornyos épületet vett észre a park legtávolabbi zugában.

- Mi az ott? - mutatott a platánfák árnyékában megbúvó épületre.

- Egy kápolna. A kórház alapítójának utolsó kívánsága volt, hogy legyen a parkban egy kápolna, ahova betérhetnek a betegek lelki vigaszért, vagy imádkozni a gyógyulásért, a gyerekei pedig megépíttették - válaszolt Tim.

- Szép - bólintott az író elismerően. - Be lehet menni?

- Természetesen. Reggel nyolctól este nyolcig nyitva van, de ha azt akarja mondani, hogy most menjünk oda, azt gyorsan felejtse el! Időben vissza kell érnünk, különben a főnővér kifiléz bennünket!

Kate elgondolkodva figyelte Castle merengő arcát, távolba révedő tekintetét. Ismerte ezt a nézést. Tudta, hogy mire gondol a férfi, csak azt nem értette, miért akar templomba menni. Talán hálát akar adni a megmenekülésükért? Ezt el tudta képzelni, amióta egyszer látta imádkozni. Emlékeiből előhívott egy képet abból az időből, amikor az elrabolt gyerekek után nyomoztak. Szinte látta maga előtt a fekete hajú kisfiút a hatalmas, barna szemeivel, amint imára kulcsolt kézzel térdel, és teljes szívével bízik Szent Antalban, hogy segít megtalálni az elrabolt kishúgát. Na és Castle! Pontosan fel tudta idézni az imádkozó férfi vonásait. Sosem látta azelőtt azt az arcot és azt a tekintetet, ahogy azóta sem.

- Ne légy türelmetlen, Nagyi! - próbálta nyugtatni Alexis az idegesen körbetekintgető asszonyt. 

A kora reggeli időpont ellenére reptér váróterme olyan volt, mint egy nyüzsgő hangyaboly. Az emberek egy része a hozzátartozóját várta izgatottan, vagy búcsúzott el tőle könnyes szemmel, mások unottan húzták maguk után a bőröndjüket, mintha már századszor tették volna meg a rájuk váró utat, vagy türelmesen várakoztak a kényelmetlen műanyag székeken a beszállásra. Érkező és induló utasok sokasága koptatta sietős léptekkel a márvány kövezetet, ezért Martha kinyújtott nyakkal, cikázó szemekkel tekintgetett a bejárat felé, hátha meglátja az ismerős alakot.

- Ki nem állhatom, ha egy férfi késik - jegyezte meg türelmetlenül.

- Nem késik. Még van legalább negyed óra a megbeszélt időpontig, a gép pedig csak hétkor indul.

- Jó, jó, tudom, csak ... Á! Ott van! - csillant fel a szeme izgatottan, amikor meglátta a feléjük közeledő Jim Beckett-et, aki szolidan mosolyogva vágott át a tömegen.

- Jim, örülök, hogy itt van - fogadta Martha a férfit nagyot sóhajtva, miközben színpadiasa  szívére tette a kezét, de aztán leengedte a karját, és egy pillanat alatt eltűnt a színésznő, és egy egyszerű, aggódó anya állt a férfi előtt. - Beszéltem Richard-dal, Katherine-nel, sőt Gates kapitánnyal is - kezdte Martha komolyan, kék szemét Jim-re emelve. - Mindenki nyugtatgatott, hogy nincs baj, mindketten jól vannak, mégis rossz érzésem van. Mintha mindenki titkolna valami fontos dolgot. Ráadásul mindegyikük olyan hévvel bizonygatta, hogy felesleges odamennünk, mintha nem akarnák, hogy szembesüljünk az igazsággal. Ezért ragaszkodtam hozzá, hogy odautazzunk - nyomta meg az utolsó mondatot elszántan.

- Remélem, nem lesz igaza, de megtanultam, hogy a női megérzéseket nem szabad figyelmen kívül hagyni - nézett az asszonyra halvány mosollyal a szája szegletében. - Katie soha nem hazudott nekem, ezért bízom benne, hogy valóban úgy áll a helyzet a sérüléseikkel és az egészségükkel, ahogy beszámolt róla - mondta kellemes, megnyugtató hangon, aztán bátorítón elmosolyodott. - Lesz erősítésünk is! A parkolóban találkoztam Ryan és Esposito nyomozóval, ők is Phoenix-be jönnek.

- Nyomozni vagy látogatni? - húzta fel Martha a szemöldökét. Nem örült volna, ha a nyomozással feltépnék a lelki sebeket, és azt sem, ha a fia megint veszélybe kerülne. Persze Katherine-t is féltette, de hát neki sajnos ez a munkája, a hivatása, ő nem húzhatja ki magát a veszélyes helyzetekből, de Richard más. Ő egy nagy gyerek, akinek nincs veszélyérzete, és szeret rendőrösdit játszani.

- Az a gyanúm, hogy össze akarják kötni a kettőt - válaszolta szomorkás, beletörődő mosollyal a férfi. 

Az ég alját rózsaszínre festették az első napsugarak, amikor Kate még mélyen aludt, Castle viszont már nyugtalanul mocorgott. Nem merte újra összetolni az ágyaikat, mert az éjszakás nővér - tanulva az előző hajnali meglepetésből - többször is benézett hozzájuk az éjjel folyamán. Azt is szomorúan vette tudomásul, hogy nem érintheti meg Kate-t, de nem emiatt forgolódott álmatlanul órákon keresztül, és ébredt fel hajnalok hajnalán kimerülten, izzadságtól nyirkos testtel. Gondolatai vissza-visszatértek a parkban látott kis kápolnához, az utóbbi napok testet és lelket megviselő eseményeihez, és az elmaradt esküvőjükhöz. Sokszor úgy gondolta, hogy nincsenek véletlenek, minden okkal történik, ezért nem hagyta nyugodni a kérdés, vajon mi volt a célja a sorsnak azzal, hogy nem hagyta őket összeházasodni. Persze tudta, hogy Tyson akadályozta meg, hogy akkor és úgy kössék össze az életüket, ahogy eltervezték, de mégis rossz érzése volt. Mintha elszalasztott volna egy nagy lehetőséget, ami már soha többé nem tér vissza. Minél többet gondolkodott, annál határozottabban fogalmazódott meg benne egy terv, és mire Kate felébredt, már pontosan tudta, mit fog tenni, csak néhány segítőre volt szüksége.

A phoenix-i reptér mintha szakasztott mása lett volna a new york-inak. Martha és Alexis éber tekintettel kutatta a gépről leszállókat, mialatt Jim készségesen elment a csomagkiadóhoz Martha hatalmas bőröndjéért. Bár fogalma sem volt arról, miért csomagolt ennyi holmit az asszony az 1-2 napos útra, nem kérdezett rá, csak udvariasan hallgatott, és készségesen cipekedett.

- Ott vannak! - kiáltott fel örömmel Alexis, és látványosan integetni kezdett, amikor meglátta Ryan-t, aki éppen feléjük tartott, de a következő pillanatban már újra a tömegen cikázott a szeme, mivel sehol nem látta Esposito nyomozót.

- Martha, Alexis - bólintott üdvözlésképpen Ryan, aztán zavarában megköszörülte a torkát. - Javi kicsit lemaradt, mert a gépen összefutottunk Lanie-vel - próbált magyarázkodni, miközben reménykedett, hogy a két ember még nem ölte meg egymást. Szeretett volna eltűnni a színről, amikor Lanie megállt mellette, és felette átnézve, az ablaknál ülő Espo-ra vetette dühtől szikrázó tekintetét, de egy repülőgépen erre nem sok esélye volt.

- Á, Dr. Parish is itt van? - csillant fel Alexis tekintete.

- Igen. A gond az, hogy ő gondolt rá, ha elutazik Beckett-hez és Castle-höz, akkor szóljon nekünk, hogy utazzunk együtt, mi viszont nem gondoltunk rá. Amikor keresett bennünket, mi már a reptér felé autóztunk - ráncolta össze bűnbánóan a homlokát, miközben körbenézett, hátha meglátja a barátját.

- Öreg hiba - emelte fel mutatóujját Martha. - Nem szívesen lennék a nyomozó helyében.

- Miért Nagyi? Dr. Parish nem egy szívtelen szörnyeteg! - kelt Lanie védelmére Alexis.

- Éppen erről van szó drágám! Ő egy érző nő, akit csalódott a barátaiban, főleg egy bizonyos barátjában!

Alighogy kimondta a szavakat, meglátták a felszegett fejjel, büszkén lépkedő Lanie-t, és a mögötte kullogó Espo-t. Nem kellett megkérdezniük, hogy ki került ki győztesen a szócsatából, a látvány magáért beszélt. Amikor Javi meglátta őket, megadóan széttárta a kezét, Ryan pedig együtt érző, kínos mosolyra húzta a száját.

Egy óra múlva a kis csapat már a kórház nővérpultjánál érdeklődött Beckett és Castle után.

- A betegekről Dr. Gilmore, vagy Hildegard főnővér adhat felvilágosítást - mosolygott rájuk a fiatal nővér, de amikor meglátta a feléjük közeledő szigorú arcvonású alakot, elkomolyodott, és zavartan pislogva, fejével a nő felé intett. - Éppen ott jön.

- Hozzátartozók? - mérte végig gyanakvó tekintettel a látogatókat. - Szólok Smith ügynöknek, hogy ellenőrizze le magukat. Ha ő mindent rendben talál, akkor mehetnek a parkba. Ott korzóznak, ahelyett, hogy az ágyban gyógyulnának - villant tehetetlen harag a szemében. - Két kerekesszékes embert, két ápolót, és egy őket követő napszemüveges, fekete öltönyös ügynököt keressenek - mondta, azzal szó nélkül otthagyta a meglepetéstől szóhoz sem jutó társaságot.

Égi útjának még csak a negyedénél járt a nap, de a meleg, éles fényű sugarak előre jelezték a délutáni hőséget. Tim és Joe ugyan reggel végeztek volna az ügyelettel, de elcserélték a fél műszakjukat, hogy egy különös, izgalmas kérést teljesítsenek. Cinkos pillantásokat vetve tolták egymás mellett a két beteget a park szélén vezető úton, és olyan komótosan lépkedtek, mintha csak céltalanul sétálgatnának, pedig pontosan tudták, mi a cél.

Kate jóleső érzéssel, kérdés nélkül csúsztatta ujjait Castle felé nyújtott tenyerébe, miközben a férfira mosolygott. A reggel óta benne motoszkáló furcsa érzés újra életre kelt, amikor meglátta Castle furcsán csillogó tekintetét, ráadásul nem kerülte el figyelmét a férfi visszafojtott izgatottsága sem. Mintha egyszerre lett volna benne boldogság és szorongás, várakozás és félelem, ráadásul szokatlanul csendes volt. Hirtelen megjelentek előtte a reggeli események emlékképei, amikor Castle közölte Hildegard főnővérrel, hogy jó beteg lesz, csak legalább egy órára hadd mehessenek ki a parkba, amit a nő csak azután volt hajlandó megígérni, hogy az író minden ellenkezés és felhajtás nélkül engedte beadni az injekciót. Igaz, becsukta a szemét és úgy markolta a lepedőt, mintha az élete függne tőle, de egy hang nélkül az oldalára fordult, és meg sem mukkant, még akkor sem, amikor a nővér érzéketlen arccal a fenekébe döfte a tűt. Utána minden cirkusz nélkül hagyta, hogy Veronika nővér lemosdassa, bár később megjegyezte, azért csukta be közben a szemét, hogy kihasználva a fantázia szabadságát, az érintések mögé Kate kezét képzelje. Végül azon ütközött meg, hogy Rick maga kérte Dr. Gilmore-tól, hogy a vizsgálóban kötözzék át a combján és a fején levő sebet, ne a szobában. Ez volt az a pillanat, amikor már egészen biztos volt abban, hogy a férfi tervez valamit.

- Nincs kedved megnézni a kápolnát? - kérdezte Castle minden átmenet nélkül, aztán meg sem várva a nő válaszát, hátra fordult. - Fiúk! Odatolnátok bennünket? - kérdezte könnyedén, de Kate érezte, hogy milyen feszült, és azt is, hogy neki meg elszorul a torka a szavak hallatán.

Már a park végében jártak, egészen közel a kis épülethez, ami közelről mutatta meg igazi pompáját. A szemnek kellemes arányok, a szolid díszítés, a vakítóan fehér falak, ahogy az árnyat adó platánok árnyéka imbolygó játékot játszik rajtuk, mesebeli hatást kölcsönzött az épületnek. Kate még a mardosó rossz érzésről is elfeledkezett, amikor tekintete végigfutott a fafaragó mester kezét és fantáziáját dicsérő ajtón, amit gyönyörűen megmunkált bibliai jelenetek borítottak. Tim kitárta az ajtó mindkét szárnyát, hogy a két kerekesszék egymás mellett is beférjen rajta, aztán Joe-ra kacsintott, és az egymás kezét fogó nőt és férfit lassan betolták az épületbe.

Amikor Kate meglátta a kápolna belső terét, a lélegzete is elállt. Elnyílt ajkakkal forgatta körbe a fejét, szeme tágra nyílt a látványtól. Vagy száz gyertya lobogó fénye csillant meg az aranyozott szobrokon és kereszteken, pompát kölcsönözve az egyébként puritán belső térnek. Az oltárkép előtt és az asztalon is gyönyörű, hófehér virágcsokrok liliomai ontották a mámorító illatot, ami betöltötte a levegőt. Annyira elbűvölte a látvány, hogy észre sem vette, a két ápoló a kápolna hátsó zugába húzódott, és magukra hagyta őket. 

Castle-re nézett. Amikor tekintete találkozott az őszinte, és rendkívül komoly kék szemekkel, érezte, hogy elveszett. Abban a pillanatban tudta, hogy a férfi valami olyanra készül, ami megváltoztatja az életüket. Lehajtotta a fejét. Érezte a férfi meleg kezét az övén, de ami máskor megnyugtatta, most valami ismeretlen érzéssel töltötte el. Az egész olyan szürreális volt. Kerekesszékben, kórházi hálóingben, köntösben ülnek egymás kezét fogva egy gyertyafényben tündöklő, virágoktól illatozó kápolnában, és a férfi, akit teljes szívével szeret, úgy néz rá, mint még soha. Összeszorult a torka, és már maga sem tudta mire vágyik, arra, hogy a sejtése beigazolódjon, vagy arra, hogy óriásit tévedjen.

- Kate - szólalt meg halkan Castle. Megvárta, amíg a nő lassan ráemelte a szemét, és a tekintetük összefonódott.

Nem tervezte meg a szavait, mert érezte, csak azt mondhatja, amit a szíve diktál. Élete legfontosabb mondatait készült kimondani. Másodpercekig némán nézték egymást. Megszűnt körülöttük a külvilág, és nem érzékeltek mást, mint a másik tekintetének ragyogását. Így azt sem vették észre, hogy lágy fuvallat lebbenti táncra a gyertyák lángját, aztán cipők halk surranó hangja hallatszik, és csendesen becsukódik a domborműves, nehéz tölgyfaajtó.

Castle nézte a zöld szemekben tükröződő fényeket, amelyek úgy ragyogtak, akár a csillagok. Nem dübörgött százhúszat verve a szíve, nem feszítette pattanásig idegeit a feszültség, csupán bizsergő izgalmat érzett, pedig élete talán legfontosabb szavainak kimondására készült. Nyugodt volt. Biztos volt az érzéseiben, és tudta, hogy Kate feltétel nélkül szereti. Egyedül azért volt benne némi izgatottság, hogy kellemes meglepetést tud-e szerezni a nőnek az ötletével. Nagy levegőt véve, mélyen beszívta a mámorító liliomillatot.

- Kate! Az utóbbi napok eseményei elgondolkodtattak - kezdte halkan.

Arca olyan komolyságot tükrözött, amilyennek Kate egyedül akkor látta, amikor a hintáknál megkérte a kezét. A tekintete viszont egészen más volt. Ahogy a férfi ránézett, érezte a kék szemekből áradó szerelmet, a magabiztosságot, és a nyugalom mellett valami furcsa, várakozással teli izgatottságot. Egész belsője remegni kezdett.

- Az elmúlt napokban történt velem valami - folytatta Castle, miközben jobban Kate felé fordult, és mindkét kezével gyengéden megfogta Kate törékeny kezét. - Átértékelődtek a dolgok. Már tudom, mekkora hatalma van az emberi gonoszságnak, tudom, hogy a rettegés lehet olyan nagy, amilyennek elképzelni sem tudtam, de már azt is tudom, mennyit ér egy pohár víz, egy meleg takaró, egy idegen jó szándéka és segítsége, a barátok kitartása, egy anya és egy gyerek szeretetének az ereje. De ami a legfontosabb, tudom, hogy mekkora erő a szerelmed, és hogy nélküled, a szerelmed nélkül, semmi vagyok.

Castle érezte a megkönnyebbülést, ahogy kimondta Kate-nek, mit is jelentettek neki a sivatagban és a raktárban töltött napok, órák. Nézte a nő könnytől csillogó szemét, fájdalmas tekintetét, és érezte a tenyerei közé zárt finom kéz reszketését. Arra gondolt, Kate talán túlságosan is átéli a szenvedését, és a raktárban töltött órák rémségét, ezért gyorsan folytatta.

- Azt is megéreztem, milyen törékeny az életünk, és nem akarom azt érezni, hogy valamit elszalasztottunk. Tudod, volt egy pillanat, amikor úgy éreztem, az égiek előtt már férj és feleség vagyunk - idézte fel a raktárbeli búcsújuk pillanatát - de azt szeretném, ha a törvény előtt is azok lennénk! Nem akarok várni! Nem érdekelnek a külsőségek! - mosolyodott el jelentőségteljesen, és ragyogó szemekkel várta, hogy a nő megértse, mit is szeretne.

Kate hagyta, hogy a szemében összegyűlő könny kicsorduljon, és végigcsorogjon az arcán. Még soha életében nem kavargott a lelkében ennyi, és ilyen erős, ellentétes érzelem. Mindennél jobban vágyott arra, hogy ahhoz a nem mindennapi emberhez tartozhasson, aki a kezét szorongatva, őszinte szerelemmel a tekintetében várakozón néz rá. Hirtelen emlékképek rohanták meg. Látta, ahogy a férfi pezsgőt kortyol egy könyvbemutató partin, autogramot osztogat, jótékonysági esten táncol, csurom vizesen mászik ki a hamptons-i ház medencéjéből, elégedetten dől hátra a székében egy nyertes pókerparti után, vagy éppen vacsorát készít Alexis-nek és Martha-nak. A sok különböző képnek egyetlen közös tulajdonsága volt: Castle önfeledt, sármos, kisfiús mosolya.

Aztán egészen más emlékek rohanták meg, olyanok, amelyekben a férfi veszélyben volt, ahol az élete egy hajszálon függött, ahol félt vagy szenvedett. Ezekben a képekben is volt valami közös: mindegyikben ott volt ő.

Napok óta küzdött a lelkiismeretével. Ezerszer tette fel a kérdést, hogy van-e joga magához kötni a férfit, hagyni, hogy nap, mint nap veszélybe kerüljön, joga van-e elvenni tőle a régi, könnyed, gondtalan életét, és adni helyette egy félelmekkel, gonoszsággal telit. Bár tudta, mennyire elemében érzi magát Castle, amikor megoldanak egy rejtélyes gyilkosságot, hagyhatja-e, hogy ezért cserébe, olyan szenvedéseken menjen keresztül, mint néhány napja? Abban reménykedett, hogy lesz egy kis ideje a döntésre, de most itt ült vele szemben a férfi a feldíszített kápolnában, és válaszra várt. Castle reggeli furcsa viselkedésének pillanata magyarázatot nyert. Biztos volt benne, hogy amíg a vizsgálóba vitette magát, elintézte a gyertyákat, a virágokat, valószínűleg a papot és a tanúkat is az esküvőjükhöz. Hogyan mondhatna igent? Tudta, hogy boldoggá tenné, de lehet, hogy ezzel a döntéssel megrövidítené az életét, és azt nem bocsátaná meg magának. De hogyan mondhatna nemet ebben a helyzetben? Azzal lemondana a boldogságról, és biztos, hogy Castle egy ideig szenvedne, és meggyűlölné őt, de idővel a fájdalom múlna, és nem akarnák sorozatgyilkosok halálra ítélni egy sivatagban. Megpróbálta legyőzni a remegését, miközben cikáztak a gondolatai, hogyan nyerhetne időt.

- Castle! Csak nem azt akarod mondani, hogy ... - hagyta kérdőn nyitva a mondat végét.

- Kate! Nem kell semmi más, csak te meg én! - próbálta meggyőzni a nőt, amikor megérezte a kételyeit, amit a csak a helyszínnek tudott be, aztán mosolyogva folytatta. - Bár a többiről is gondoskodtam: oltár, gyertyák, virágok, pap ...

Kate arcán a kínos mosolyt lassan felváltotta a kétségbeesés.

- De hát nincs ... - vágott közbe, amikor halk sóhaj ütötte meg a fülüket. Mindketten az ajtó felé fordultak, és döbbenten meredtek a szenteltvíztartók mellett csendben álldogáló csoportra. Martha könnyben úszó szeme, mosolya, és szívére tett keze árulkodott arról, hogy valószínűleg az ő ajkát hagyta el a boldog, megkönnyebbült sóhaj. Mellette Jim Beckett csillogó szemmel, szelíden mosolyogva nézte a lányát, Alexis és Lanie boldogságtól ragyogó arccal, Ryan és Espo pedig elégedett, "Ugye megmondtam!?" kifejezéssel nézett rájuk. Pár perccel korábban Lanie lépett elsőnek a kápolnába, akkor, amikor Kate és Castle szótlanul nézték egymást. Megérezte a pillanat fontosságát, ezért szája elé tett mutatóujjal intette csendre a többieket, akik aztán hangtalanul léptek be az ajtón, és feszült figyelemmel nézték, ahogy Castle Kate felé fordul, és lélegzetvisszafojtva hallgatták a vallomását. A sarokban álló két ápoló csodálkozva mérte végig az előtérben megálló társaságot, és azon töprengtek, vajon itt maradnak-e akkor is, amikor elkezdődik a szertartás, amiben nekik a tanú szerepe jutott.

- Ó, drágáim! - szólalt meg a meghatottságtól elszoruló torokkal Martha, és elindult a két meglepett ember felé, és boldogan ölelte át először a fiát, aztán Kate-t. - Köszönöm, hogy megtaláltad - suttogta remegő hangon a nő fülébe.

Az asszonyt követték a többiek, és szerető ölelésekkel árasztották el őket.

Castle először zavarba jött, de aztán a viszontlátás öröme feledtette vele a bosszúságot, hogy nem úgy alakultak a dolgok, ahogy szerette volna, és miközben szeretőn magához ölelte a lányát, már azon járt az agya, hogyan fordíthatná előnyére a kialakult helyzetet.

Kate viszont egyre kínosabban érezte magát. Időt nyert ugyan, hogy átgondolja az érzéseit, de azzal is tisztában volt, hogy mindenki hallotta Castle szavait, és látta az ő reakcióját. Egyrészt sajnálta Castle-t, hogy csalódott, hiszen tönkre tették a meghitt pillanatot, és az esküvői terveit, másrészt megkönnyebbült, hogy nem kell most döntenie.

- Ti ... hallottátok, amit ... - kérdezte kínosan mosolyogva az író, egyik emberről a másikra nézve, miután mindenkit megnyugtattak, hogy jól vannak.

- Hallottuk, kisfiam. De ez még csak az első felvonás volt, ugye? - kérdezte jelentőségteljes tekintetet vetve először a fiára, aztán Kate-re, aki kényszeredetten visszamosolygott az asszonyra, miközben összeszűkült a gyomra.

- Most komolyan, Castle! - szólalt meg hitetlenkedő hangsúllyal, de huncutul mosolyogva Espo. - Semmi űrhajó vagy tengeralattjáró, de még egy nyamvadt hőlégballon sem? Csak egy egyszerű, gyertyafényes kápolnában akarod elvenni New York legnagyszerűbb gyilkossági nyomozóját? - ingatta meg a fejét.

- De Javi! - ütötte öklével dühösen vállon a poénkodó férfit Lanie. - Ennél romantikusabbat el sem tudok képzeli. Édesem - fordult Kate felé - persze, nincs menyasszonyi ruhád, de különben ...

- Nem kell félnetek, hogy nincs elég szereplő a következő jelenethez! - vette át a szót Martha. - Itt vagyunk mi! - mutatott diadalittasan körbe.

Castle érezte, hogy most jött el az új ötletének az ideje!

- És, kinek, milyen szerepet szánsz, Anya? - húzta fel kihívóan a szemöldökét.

Az asszonyönbizalomtól duzzadva kihúzta magát, látszott, hogy elemében van.

- A szereposztás a következő - gesztikulált erőteljesen. - Jim és én vagyunk az örömszülők, Alexis és Dr. Parish a koszorúslányok, Esposito nyomozó a menyasszony, Ryan nyomozó pedig a vőlegény tanúja, természetesen.

- Khm ... szóval ... - köszörülte meg zavartan a torkát Ryan. - Itt vannak nálam a gyűrűitek. Gondoltam, megmutatom Castle-nek, milyen lett a gravírozás.

Kate, arcára kínos mosolyt erőltetve egyre kétségbeesettebben kapkodta a tekintetét. Néhány perce még azt hitte, a hat szerető ember megmentette egy meggondolatlan döntéstől, bármit is döntött volna, most azonban rémülten vette tudomásul, hogy nehezebb helyzetbe került, mint amilyenben volt. Castle szerelemtől sugárzó arcán boldog mosoly játszott, meleg tekintete várakozva fordult felé, apja szelíd szeretettel nézett rá, a többiek pedig, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, elfoglalták a szerep szerinti helyüket. Alexis és Lanie az oltár mellé állt összekulcsolt kézzel, a két fiú pedig mögéjük állt. Kate érezte, hogy a szíve vadul dübörögve feszegeti a mellkasát, torka elszorul, és egész teste remegni kezd.

- Jól vagy? - nézett rá összevont szemöldökkel, aggódva Castle.

Kate nyelt egyet, hogy megszabaduljon a torkában levő gombóctól, végtelen szomorúságot tükröző tekintettel a férfi kék szemébe nézett, és vett egy nagy levegőt.

- Beszélhetnénk? - szólalt meg halkan.

Mintha megfagyott volna a levegő. Az arcokon lassan elhalványult a mosoly, a tekintetekből eltűnt a csillogás, és értetlenül néztek a nőre.

Kate érezte a rászegeződő, kérdő tekinteteket, de nem törődött velük. Csak abban reménykedett, hogy Rick nem teszi még nehezebbé számára ezt a beszélgetést, mint amilyen.

Castle abban a pillanatban érezte, hogy baj van, amint meglátta Kate szemében a végtelen szomorúságot és a kétségbeesést. Várt néhány másodpercet, de a nőnek a szempillája sem rebbent, csak könyörgőn, szinte esdekelve nézett rá.

- Persze - húzta kényszeredett félmosolyra a száját, aztán nyelt egyet, és először anyjára pillantott, aztán tekintetét végigjáratta a többieken. - Adnátok egy kis időt?  - kérdezte, mire lassan mindannyian bólintottak, és a bejárat felé indultak. Amikor Martha elhaladt mellette, finoman megsimította a vállát, és egy pillanatra aggódva a szemébe nézett.

Ahogy elcsitult a becsukódó ajtó csattanása, a csend, mint valami baljós árnyék, telepedett rájuk. Kate beharapta a száját, és lehajtott fejjel gondolkodott, hogyan mondja el Rick-nek a félelmeit, és hogy döntsön-e most, vagy csak időt kérjen.

Lassan felemelte a fejét, és a férfira nézett, aki komoly, szeretettel teli tekintettel nézett rá. Vonásain látszott, hogy feszeng és zavarban van, de nincs rossz előérzete.

- Kate, én ... én csak meg akartalak lepni - húzta bocsánatkérő mosolyra a száját, homlokát összeráncolta, tekintetéből áradt a sajnálkozás, miközben újra megfogta a nő kezét. Megérezte, hogy Kate izmai egy pillanatra megfeszülnek, mintha ki akarná húzni ujjait, ami megijesztette. Lehet, hogy sokkal komolyabb dologról van szó, mint amire ő gondol? Kate már válaszra nyitotta a száját, ezért gyorsan folytatta. Nem akarta kényelmetlen helyzetbe hozni, ha már nélküle szervezte meg az esküvőjüket. - Most, hogy itt van szinte mindenki, aki fontos az életünkben, már belátom, hülye ötlet volt. Nem ilyen esküvőt képzeltél magadnak. Nincs hatalmas templom, nincs gyönyörű menyasszonyi ruhád, nem fodrász alkotta a frizurádat, még csak ki sem vagy sminkelve. Bár meg kell, hogy mondjam, ebben a szerelésben, és így is gyönyörű vagy! - villant pajkos fény a szemében, és átfutott az arcán egy incselkedő mosoly, aztán önkritikusan magára nézett. - Na és igaz, ami igaz, a vőlegény is elég lerongyolódott állapotban van - húzta el a száját egy pillanatra. - Kate szomorúan csillogó szemébe nézett, és komolyan folytatta. - Én csak úgy éreztem, nem a külsőségek, és mások elvárásai a fontosak, csak mi. Te meg én. Csak az a fontos, hogy mi mit akarunk.

Kate nézte az egyszerű, meglepetésnek szánt esküvő miatt mentegetőző férfit. Olyan volt, mint egy ijedt, de a megbocsátásban bizakodó kisfiú, aki valami nagyon jót akart csinálni, ami rosszul sült el, és nem is sejti, hogy sokkal többről van szó, mint egy menyasszonyi ruháról, frizuráról, sminkről, vagy a többi külsőségről. Úgy érezte, mintha a szívét egy jeges kéz szorítaná össze, aztán amikor a férfi kimondta az utolsó mondatokat, mintha ki is tépte volna. Egy pillanatra behunyta a szemét. Hagyta, hogy a kicsorduló könnyek végigcsorogjanak az arcán, aztán fájdalmas tekintettel a várakozón rászegeződő kék szemekbe nézett, miközben kihúzta kezét a meleg, gyengéden ölelő ujjak közül, és ő fogta meg azokat.

Castle a kezükre nézett, aztán a könnyben úszó zöld szemekbe, és belehasított a fájdalmas felismerés, hogy tévedett. Kiszáradt a szája, torkát összeszorította a félelem.

- Nem a kápolnával van a baj, ugye? - kérdezte halkan, rekedt hangon, mire Kate alig észrevehetően megrázta a fejét, és letörölte a köntös ujjával a könnyeit.

- Tehát, nem - vette tudomásul a férfi, miközben bólintott. - Nem is a menyasszonyi ruhával és a többivel - mondta félig kérdésként, félig kijelentésként. Egyre tanácstalanabbul nézett a nőre, hiszen tudta, hogy Kate szereti, hozzá akart menni feleségül, hogy izgatottan készült az esküvőjükre, vele tervezte leélni az életét, sőt, még gyereket is szeretett volna. Mi változott meg az érzéseiben? Aztán hirtelen megelevenedett előtte a két nappal korábbi beszélgetésük, és félelem járta át a lelkét.

Kate finoman megsimogatta Castle kezét, miközben látta a kék szemekben megjelenő kétségbeesett felismerést. Szerette és tisztelte ezt a férfit, ezért nem tehette meg vele, hogy kegyes hazugságokat mondjon, csak azért, hogy boldoggá tegye. Őszintének kellett lennie, bármennyire is fájt.

- Szeretlek - mondta ki határozottan és komolyan a szót, mert nem akarta, hogy a férfi félreértse a gondolatait. - Másfél hete én voltam a világ legboldogabb embere, de azóta minden megváltozott. Nem hagyhatom, hogy még egyszer ilyen történjen veled.

Castle érezte, ahogy megremegnek Kate ujjai a kezén, és hallotta a hangjából kicsendülő mélységes keserűséget és fájdalmat.

- Kate! Ezt már megbeszéltük. Nem te akartad, hogy a csapat tagja legyek, nem a te ...

- Kicsim! - tette mutatóujját kérlelőn a férfi szájára, mire az elhallgatott. - Eleinte játék volt a kapcsolatunk, aztán már nem tudtam elképzelni a napokat nélküled. Tudom, túl sokáig tartott, amíg felismertem, hogy a miénk az igaz szerelem - húzta kicsi félmosolyra a száját, miközben úgy érezte, elemészti a fájdalom. - Mindennél jobban szeretlek, ezért nem hagyhatom, hogy összekösd velem az életed. 

Kate látta, hogy Rick szíve szerint folyamatosan ellenkezne, de hagyja, hogy végigmondja a gondolatot, de az utolsó szavainál kiült arcára a döbbenet.

- Nincs jó döntés, Rick, csak fájdalmas. Két rossz közül a kevésbé rossz. Mondhatnám, hogy otthagyom a munkám, de tudom, hogy előbb-utóbb hiányérzetem lenne ...

- és engem hibáztatnál érte, végül meggyűlölnél, hogy nem lehetsz mellettem az, aki vagy - fejezte be a mondatot Castle. Ezt ő már vagy ezerszer átgondolta, ezért nem kérte azt soha Kate-től, hogy adja fel a hivatását, és fogadta el, hogy együtt kell élnie a félelemmel és az aggódással. A lehetőség, hogy Kate lemondana a közös életükről csak azért, hogy őt védje, megható volt, ugyanakkor félelmetes. Nem veszítheti el most, amikor megérezte mellette, vele a boldogságot!

- Kate! Ha akarod, be sem teszem a lábam többé a kapitányságra! - mondta. Hirtelen nem jutott eszébe más, amivel megnyugtathatná a nőt, de a gyönyörű, könnyáztatta arcon megjelenő szomorú mosoly láttán azonnal tudta, hogy nem járt sikerrel.

- Bármikor elrabolhatnak, megzsarolhatnak az életeddel, és nem csak a tiéddel. Ugyanezt megtehetik Alexis-sel vagy Martha-val ... vagy a közös gyerekünkkel. Ezt nem tudjuk kivédeni.

- De Kate! Ezt már megbeszéltük! - emelte fel kétségbeesetten a hangját Castle.

- Nem Rick, csak te mondtad, de nem tudtad elnyomni a lelkiismeret-furdalásomat. Évekig hagytam, hogy az érzelmeim vezéreljenek, de ez nem helyes.

- Értem. - Olyan mérhetetlen csalódás, fájdalom és keserűség volt ebben az egy szóban, amit Kate eddig elképzelni sem tudott. Legszívesebben elrohant volna messze, ahol senki sem találja, elbújt volna valami elrejtett zugba, ahol senki sem látja, és zokogott volna.

A csend szinte elviselhetetlen volt. Castle másodpercekig lehajtotta a fejét, és nézte a kezére kulcsolódó törékeny ujjakat. Az első döbbeneten már túl volt. Új érzés járta át minden sejtjét. Még soha nem érzett ilyen fájdalmat. Keserűen gondolt arra, hányszor mosolyogta meg egy-egy rossz ponyvaregény kifejezéseit: "megszakad a szíve fájdalmában", "úgy érezte, mintha kést döftek volna a szívébe" és hasonlókat. Soha nem gondolta, hogy lehet ilyet érezni. Most megtudta, hogy igen. Fájt neki, amikor Kate évekig nem engedte közel magához, amikor nem hagyta abba a nyomozást az anyja ügyében, hiába vallott neki szerelmet, és hiába könyörgött. Akkor csalódott volt és megalázott, de ez egészen más. Azóta megízlelte a szerelmet a nő mellett, és néhány perccel ezelőttig boldogan várta, hogy együtt éljék le a hátralevő életüket. Felnézett a soha ilyen meggyötörtnek nem látott, gyönyörű szemekre.

- Hagyod, hogy a félelem irányítson? - kérdezte komolyan.

- Nem a félelem, hanem a lelkiismeretem - suttogta Kate.

Castle érezte, ahogy a fájdalom lassan dühbe fordul át. Leginkább magára volt dühös, amiért nem vette észre Kate őrlődését, és nem akadályozta meg, hogy olyan döntést hozzon, ami mindkettejüket boldogtalanná teszi. Összeszorított szájjal gondolkodott, tud-e még olyat mondani, amivel meggyőzhetné a nőt, bár érezte, hogy reménytelen a helyzet.

- Semmivel sem tudlak meggyőzni, ugye?

Kate hallgatott, és nézte a kék szemeket. Eltűnt belőlük a csillogás.

- Nincs választásom.

- De van, Kate! Van választásod! - emelte fel Rick a hangját, és már több volt benne az elfojtott harag, mint a kérlelés. - Ez a te választásod! Nem az enyém, és nem a miénk! Nem érdekel, hogyan érzek, ahogy ezek szerint az sem, hogy boldogtalan leszek egész életemben. Te döntöttél az én életemről is!

Kate hallgatta a férfi haraggal teli szavait, nézte összeszűkült szemeit, szinte érezte, ahogy vibrálnak az idegsejtjei. Tudta, hogy soha nem sebezte meg még ennyire. 

Másodpercekig hallgattak, végül Castle szólalt meg. 

- Már nem hiszel kettőnkben.

A mondat megállapítás volt, nem kérdés. Ez volt az a mondat, ami igazán szíven ütötte Kate-t.

- Hiszek kettőnkben - suttogta erőtlenül, mert érezte, hogy hiteltelenné váltak a szavai.

Castle kihúzta kezét a nő ujjai közül, előre fordult, és tekintetét az oltárra szegezte. Kate egy darabig nézte a hallgatag, megsebzett férfit, aztán lehajtotta a fejét. Abban a pillanatban meghallotta a keserűen kiejtett, halk szavakat.

- Végleges a döntésed? 

Kate-t szíven ütötte a kérdés. Csak egy szót kell kimondania, hogy gyökerestül megváltozzon mindkettejük élete, de úgy érezte, mintha valami fojtogatná a torkát. Tudta, mi a helyes, felelősségteljes, ésszerű döntés, de mintha azzal, hogy kimondja azt az egy szót, hogy "igen", egy világ omlana össze, vagy mintha elveszítené a lelke egyik felét. Milyen ironikus - gondolta keserűen. Nemrég még ez az egyszerű szó tette volna boldoggá mindkettejüket, most pedig végleg megpecsételi a sorsukat. Nem akart elgyengülni. Ha most nem teszi meg azt, amit helyesnek vél, talán soha nem lesz hozzá ereje. Ha csak időt kér, azzal elodázza a választ, de nem oldódik meg semmi. Castle nem nézett rá, csak mereven bámult előre a semmibe, így nem látta, ahogy megremeg ajka, amikor ki akarja mondani az álmaikat romba döntő szót.

Az ajtó olyan erővel vágódott ki, hogy a nehéz tölgyfa dörrenve csapódott a falnak. Kate-nek elakadt a lélegzete, és látta, ahogy Castle összerezzen, aztán mindketten a hang irányába fordultak. Joe szinte száguldott feléjük, mögötte Tim szaporázta a lépteit. Mindkettejükről lerítt az idegesség.

- Azonnal vissza kell mennünk a szobába - hadarta Joe már messziről kiabálva, nem törődve azzal, hogy épp egy templomban vannak. - Már öt perce ott kellene lenniük, és Hildegad főnővér már tüzet okádik, mint egy haragos hétfejű sárkány. 

Castle várakozón Kate-re nézett. Még mindig nem akarta elhinni, hogy ez megtörténhetett velük. Mintha valami óriási érzelmi hullámvasúton ülne. Nemrég ő volt a világegyetem legboldogabb embere, aki élete szerelmét akarta az oltárhoz vezetni, aztán lekötözve tért magához egy konténerben, és Tyson játékszerévé válva, egy ideig azt hitte, nem emlékszik élete legfontosabb napjára, aztán kidobta a sivatagban, ahol túlélte a szomjazást, és a csörgőkígyó marását. Azt hitte, a szerencse mellészegődött, amikor megtalálták az indiánok, és mérhetetlenül boldog volt abban a kunyhóban, amikor megtalálta Kate. Tyson azonban gondoskodott róla, hogy életük legszörnyűbb óráit éljék át a raktárban. Túlélték, de nemcsak testi, hanem lelki sebeket is szereztek, súlyosabbakat, mint gondolta. Egy kérdés motoszkált benne. Ha nem találta volna ki, hogy most kössék össze az életüket, Kate vajon később is nemet mondott volna? Egy órája még boldog izgatottságot érzett, most pedig ... nem is igazán tudta mit. Soha nem érzett ilyet. Fájdalom, csalódás, döbbenet keveredett benne a kétségbeeséssel és a reményvesztéssel. Élete szerelme, a nő, akire annyit várt, aki megajándékozta a legnagyobb boldogsággal, amiben férfinak része lehet, most szerelemből fakadó féltésből hagyja el, hogy megvédje az életét, és a családját. Joe szavait valahonnan a messzeségből érzékelte. Csak nézte a fájdalommal teli zöld szemeket, és a csodára várt, de Kate behunyta a szemét, és lehajtotta a fejét. Nem válaszolt a kérdésre, de a hallgatása felért egy válasszal. Castle úgy érezte, mintha meghalt volna a lelke. Agya még kétségbeesetten keresgélte az érveket, hogy meggyőzze a nőt, de a szíve már tudta, hogy minden hiába. Kate döntött. Döntött helyette, nélküle. Talán ez fájt neki a legjobban.

A két ápoló olyan gyorsan tolta a két kerekesszéket, ahogy csak bírta, de most nem egymás mellett, hanem egymás mögött haladtak, elöl Castle-t tolta Joe, mögötte pár méterrel Tim feszült neki Kate tolószékének. Amikor kiértek a kápolna gyertyafényes, sejtelmes fényéből a szikrázó napsütésre, aggódó, kérdő tekintetekkel találták szembe magukat. Martha ocsúdott fel először, és lépett a fia felé, de az tartózkodón, megálljt parancsolva felemelte a kezét.

- Ne most, Anya!

Martha megtorpant. Csak Rick szemébe kellett néznie, máris tudta, mi történt a kápolnában, noha nem értette az okát. Úgy érezte, megszakad a szíve. Jim Beckett-re nézett, aki épp akkor lépett a lány mellé, de Kate csak megingatta lehajtott fejét, és egy szót sem szólt.

A kis csoport zavartan nézett a két ápoló után, akik szaporán szedve lábaikat, néhány másodperc múlva eltűntek betegeikkel a park virágzó rododendron bokrai mögött.

- Ne menjünk utánuk? - szólalt meg bizonytalanul Ryan, hogy oldja a csend keltette feszültséget.

Martha nagyot sóhajtott, és Jim-re nézett.

- Azt hiszem, kell nekik egy kis idő - pillantott a kórház épülete felé a férfi.

- De hát mi történt? Olyan boldognak látszottak, amikor beléptünk - értetlenkedett Espo, mire minden szempár megrökönyödve fordult felé. Lanie haragos tekintetét látva nyelt egyet, és zavartan széttárta a karjait. - Talán csak nem tetszett Beckett-nek a helyszín - húzta kényszeredett mosolyra a száját, bár ő is érezte, hogy ennél sokkal többről van szó. Lanie, rosszallóan az égnek emelte a szemét, és sóhajtott egyet.

- Bárcsak erről lenne szó! - nézett együtt érzőn Martha-ra, majd Jim-re.

- Úgy sejtem, Katie hozott egy fontos döntést, és nem azt, amire számítottunk - mondta halkan, elgondolkodva a férfi.

- Nagyi! Beszélnünk kell Apával! Nem hagyhatjuk magára - szólalt meg az eddig hallgatagon ácsorgó Alexis, aki azonnal látta, hogy baj van, ahogy meglátta Beckett tekintetét, amikor azt kérte az apjától, hogy beszéljenek. Martha bólintott, bár kétségbeesett tekintete elárulta, hogy nem igazán hisz abban, hogy Richard szóba áll velük, de elindult. 

- Nekünk viszont muszáj Beckett nyomozóval beszélnünk - nézett Ryan Jim Beckett-re, mintha engedélyt kérne a férfitól, aki beleegyezően bólintott, és lassan mindannyian elindultak a park túlsó felén magasodó kórház épülete felé.

Hildegard főnővér csípőre tett kézzel, villámokat szóró tekintettel, keskeny száját haragosan összeszorítva várta két betegét a folyosó közepén.

- Egy órát kapott, nem másfelet! - csattant a hangja, miközben dühösen méregette a felé közeledő írót. Felkészült a férfi mentegetőzősére, és azt is el tudta képzelni, hogy sármos mosolyával, behízelgő modorával akarja levenni a lábáról, de arra nem számított, hogy igazat adjon neki.

- Bocsásson meg, Hildegard főnővér. Valóban hibát követtem el. El sem kellett volna hagynom a szobát - mondta a férfi komolyan, de a főnővér megérezte a keserűséget is a hangjában. Csodálkozva pislantott néhányat, aztán a hallgatag nyomozóra nézett, de az csak összeszorított szájjal, fájdalmas tekintettel, elgondolkodva révedt a távolba.

- Abban is igaza volt, hogy nem vezet semmi jóra, ha egy nőt és egy férfit egy szobába tesznek - folytatta Castle, száját fájdalmas félmosolyra húzva.

- Hm ... - méregette a két furcsán viselkedő beteget a főnővér. - Mindjárt kezdődik a vizit, addig maradnak a szobájukban, aztán majd meglátjuk, mit kezdek magukkal - mondta fejcsóválva, aztán intett az ápolóknak.

Néhány perc múlva az ágyukban feküdtek, és úgy telepedett rájuk a csend, mint valami rossz szellem.

Kate a szeme sarkából látta a mozdulatlanul fekvő, szemét a mennyezetre szegerő férfit.

- Rick, én ... - szólalt meg rekedtes, halk hangon. 

- Nem kell válaszolnod a kérdésemre - vágott a szavába a férfi. - Döntöttél. Egyedül. Anélkül, hogy érdekelne, én mit gondolok, vagy érzek. 

Kate oldalra fordult, és abban reménykedett, hogy Rick ránéz, de az író nem mozdult. Hallotta a hangjából kicsendülő mérhetetlen megbántottságot, sértettséget, keserűséget. Érezte, ahogy egy könnycsepp útjára indul a szeme sarkából a halántéka felé. Igen, ő döntött, és bármennyire is fájt, tudta, hogy helyesen cselekedett. Egy hibát követett el. Hagyta, hogy éveken keresztül az érzelmei vezessék az esze helyett. Ha nem engedte volna, hogy Castle szerelme lerombolja a szíve köré épített falat, akkor most nem okozna ilyen fájdalmat a férfinak. Szerette volna, ha Rick megérti és elfogadja a döntését, ezért vett egy nagy levegőt, hogy folytassa a magyarázatot, de abban a pillanatban szélesre tárult az ajtó és Dr. Gilmore lépett be rajta egy rezidenssel és a főnővérrel.

- Na, nézzük, hogy van a két szökevényünk! - mosolygott barátságosan a két betegre, de hamar megérezte a feszültséget. Beckett ágyához lépett, és a papírjaiba nézve komolyan folytatta. - A vizit után a vizsgálóban megnézem a combján levő sebet. Úgy látom, nincs fertőzésre utaló láz, vagy más szövődmény, ezért ha minden rendben van a sebbel, akkor ma délután haza is viheti az édesapja. Találkoztam a hozzátartozókkal, kinn várnak a folyosón, és úgy láttam, nagyon türelmetlenek, de mondtam, hogy a vizit után többet tudok mondani - jelent meg újra arcán a megnyugtató mosoly, miközben meleg tekintetét kutatón végigjáratta a nyomozón. - Nem is örül neki? - kérdezte csodálkozva.

- De, örülök - nyögte minden meggyőződés nélkül Kate, miközben arra gondolt, valószínűleg már soha nem lesz alkalma elfogadtatnia a döntését Castle-lel.

- Mr. Castle kicsit nehezebb eset - lépett az író ágyához az orvos. - Még mindig lázas, és a kígyóméreg, meg az ismeretlen ellenanyag még okozhat nem várt reakciót. A marás helye is lassan gyógyul, mivel az állat nyálából sok kórokozó jutott a szövetekbe. A szomjazás és az éhezés kellőképpen le is gyengítette, ezért 3-4 napig még biztosan maradnia kell. Az édesanyjának és a lányának is elmondtam, mi a helyzet.

Az orvos nézte az összeszorított szájjal, érdektelen arccal hallgató férfit, aki ahelyett, hogy ellenkezett, vagy könyörgött volna, hogy engedje őt is haza, csak beletörődőn bólintott.

Alig lépett ki az ajtón Dr. Gilmore, már jött is egy ápoló Becktt-ért, hogy a vizsgálóba vigye. Ahogy a folyosóra értek, Kate először az apjára pillantott, aztán Martha-ra nézett. Nem tudta, hogyan magyarázhatná meg az asszonynak, hogy miért ejtett sebet a fia szívén.

- Bocsáss meg, Martha! - suttogta, ahogy a kerekesszék az asszony mellé ért. Még látta, hogy Martha szólásra nyitja a száját, de az ápoló nem törődve a hozzátartozókkal, rendületlenül tolta a vizsgáló felé.

Castle úgy érezte mindene fáj. Nem akart beszélni senkivel, egyedül akart maradni a fájdalmával, de tudta, az anyjának és a lányának joga van tudni, mi történt. De nem most. Mire kinyílt az ajtó, és belépett a két nő, már letörölte a szemében gyülekező könnyeket, és kemény tekintettel, minden kínos kérdésre felkészülve nézett rájuk.

- Nem lesz esküvő - mondta ki szinte érzelemmentesen a szavakat, hogy megelőzze az anyját. Látta, ahogy a fájdalom végigsuhan az arcán, tekintetéből pedig eltűnik a ragyogás.

- Most, vagy soha? - tette fel Alexis halkan azt a kérdést, amire Castle nem akart, és nem is tudott válaszolni.

Szomorúan elmosolyodott, tekintetét végigjáratta a szívének oly kedves két nő arcán, aztán nyelt egyet, remélve, hogy nem hallják meg hangja remegését.

- Nem tudom. Már azt sem tudom, hogy akarom-e még valaha.

A magasan járó nap olyan erővel ontotta a fényt, hogy a sötétítőfüggöny sűrűre szőtt szálai kudarcra voltak ítélve a velük folytatott csatában. A nyitott ablakon szinte tódult be a forróság, és New York késő délelőtti forgalmának zaja. A város úgy lüktetett, mint egy óriás szervezet átláthatatlannak tűnő, bonyolult, mégis jól összehangolt szervrendszerei között a szív. Castle fejét a párnába fúrta, hogy nem kelljen tudomást vennie a körülötte zsibongó, életet sugárzó városról. Tudta, hogy már majdnem dél van, de nem volt kedve sem felkelni, sem bármit csinálni. Az elmúlt két hétben egész nap otthon ült, és újra, meg újra végigpörgette emlékeiben a philadelphiai kórházban és a kápolnában történteket. Olyan pontosan fel tudta idézni Kate szavait és a tekintetét, mintha minden csak néhány perce történt volna. Néha több bourbont ivott a kelleténél, olyankor reménykedett, hogy az alkohol tompítja a fájdalmat, de mindig csalódott. Egyszer már feladta a küzdelmet, és lemondott Kate-ről, de akkor még nem érezte meg, milyen, amikor reggel gyönyörködhet az alvó nő látványában, milyen, amikor szerelmesen hozzábújik, öltözik a tükör előtt, vagy éppen megszorítja  a kezét, amikor egy horrorfilmben feltámad a fő gonosz. Még nem érezte az édes csókokat, nem látta a különleges ragyogást a szemében, nem érezte, ahogy megremeg a gyönyörtől a karjaiban, és nem tervezték a közös jövőt. Akkor csak ezek lehetőségéről mondott le, mert nem akart asszisztálni Kate halálához, és megértette, hogy a nő számára fontosabb az anyja ügye, mint ő. Akkor, Kate végül mégis őt, és a boldogságot választotta. Most más a helyzet. Éppen emiatt a boldogság miatt hagyta el. Egyszerűen képtelen volt a megoldáson gondolkodni, mert azt sem tudta, akar-e egyáltalán még mindig harcolni. Az emlékek mindennap magukkal ragadták, és mint valami örvény, húzták le az önsajnálat kilátástalan sötétjébe.

Megfordult az ágyban, hogy ne érezze az arcát cirógató, szemhéjain is átsejlő napsugarakat, de a meggondolatlan mozdulat hatására éles fájdalom hasított gyógyulófélben levő combjába.

- Hogy az a ... - nyögte elgyötörten, miközben fejére húzta a párnát. A fájdalom újra előhívta a kórházi emlékeket. Látta maga előtt anyja és Alexis aggódó, döbbent tekintetét, és a csalódást az arcukon, amikor szembesültek vele, hogy nem osztja meg velük, hogy mi történt a kápolnában. Képtelen volt bárkivel beszélni a történtekről, ezért hosszas győzködés után rávette őket, hogy jöjjenek vissza New York-ba. Aztán bejöttek a fiúk és Lanie, de mindenki csak feszengett, végül jobbulást kívántak, és ő végre magára maradt néhány percre. A neheze csak ezután jött. Beckett-tet visszahozták a vizsgálóból, a combján az addigi vastag kötést felváltotta egy sokkal kisebb, ragtapasszal megerősített gézdarab, amiből azonnal tudta, hogy minden rendben van, és a nő hazamehet. A kerekesszék mögött Jim lépkedett lehajtott fejjel, töprengő arckifejezéssel, kezében egy kisebb utazótáskát szorongatva. Egy pillanatra találkozott a tekintetük, aztán a férfi egy szó nélkül pakolni kezdett, Kate pedig felkapta a ruháit, és bicegve a fürdőszoba felé indult. A csend olyan kínos volt, mint még soha. 

- Nem én akartam, hogy így legyen - mondta alig hallhatóan a háttal álló férfinak. Jim éppen egy tusfürdőt tett a táskába, a mozdulata egy pillanatra megállt a levegőben, de nem fordult meg, csak alig észrevehetően bólintott, mintha sejtette volna, hogy Kate volt az, aki változtatott a kapcsolatukon. 

Nem akart mást, csak egyedül lenni. Rettegett a pillanattól, amikor Kate kilép a mosdóból, és talán el akar tőle búcsúzni. Nem akart könyörögni, nem akarta, hogy Kate lássa a dühét vagy a fájdalmát. Nem akarta sem meggyőzni, sem rázúdítani a tehetetlenségből adódó haragját, de legfőképpen nem akarta, hogy Kate sírni lássa. Volt, amikor hagyta, hogy lássa a nő az érzékeny oldalát, és az sem használt, hát akkor most kemény lesz. Elvégre nem ő döntött. Akkor még nem tudta, hogy a legfájdalmasabb az lesz, amikor becsukódik az ajtó a nő után, amikor kilép a szobából. Mintha örökre kilépett volna az életéből.

Nyílt a fürdőszoba ajtaja, mire önkéntelenül odanézett. Kate az egyszerű, nőies formáit kiemelő kék farmerban, és a testére feszülő fehér, V-nyakú pólóban, kibontott, lágy hullámokban leomló hajával olyan vonzó volt, hogy egy pillanatra elnyílt a szája a látványtól, aztán nyelt egyet. Kate egyenesen az ágyához lépett, és a szemébe nézett.

- Szeretlek. Ezért nem volt választásom - mondta mérhetetlen fájdalommal a tekintetében, aztán választ nem várva az ajtóhoz lépett, és kitárta. Megvárta, amíg az apja kilép rajta, aztán még egyszer visszanézett, mielőtt kilépett a folyosóra. 

Castle-nek még most is a fülében csengett a becsukódó ajtó csattanása. Mintha az lett volna a pont élete legszebb szakaszának a végén.

Kínjában újra fordult egyet az ágyban, és amikor a fájdalom megint szétáradt a combjában, öklével dühösen az ágyra vágott. Miért nem tud szabadulni attól a tekintettől és attól a mondattól?

- Richard! - hallotta meg a távolból anyja hangját, aztán néhány másodperc múlva a határozott kopogást az ajtaján. Nem akart beszélgetni, nem akart felkelni, csak egyedül akart lenni, de sejtette, hogy erre nincs sok esélye, ezért levette a párnát a fejéről, és kelletlenül mormogott egy "tessék"-et.

Martha éppen csak belépett az ajtón, és megállt. Végignézett a hanyatt fekvő férfin, tekintete megállt a borostás, zárkózott arcon és a keserűséget és tehetetlenséget tükröző, maga elé révedő tekinteten. Két hete várt türelmesen, és remélte, hogy most már eljön az idő, és Rick megnyílik előtte. Érezte, hogy olyan sebet kapott, amilyet még soha, de nem hagyhatta, hogy belesüppedjen az önsajnálatba.

- Másfél órád van, hogy a kórházba érj! - mondta szelíden, de a férfi csak egy vállrándítással nyugtázta a finom sürgetést. - Richard! - emelte fel kissé erélyesebben a hangját Martha, hogy kizökkentse fiát az érdektelenségből. Megígérted Dr. Gilmore-nak, amikor három nap után kikönyörögted, hogy hazaengedjen, hogy betartod az utasításait.

- Nem kellett könyörögnöm. Én lettem az osztály legjobb betege - morogta a bajsza alatt Castle, miközben felrémlettek előtte a magányosan töltött kórházi napok. Nem beszélgetett senkivel, nem tett megjegyzéseket, nem ellenkezett, csak szótlanul tűrte a magányt és a fájdalmakat, Hildegard főnővér katonás szabályait, de még az injekciókat is. A lelke sokkal jobban szenvedett, mint a teste.

- Tudom - szelídült meg újra Martha hangja. Lassan az ágy felé lépkedett, és leült a szélére. - Fel kell kelned, és ki kell bújnod az odúdból! Dr. Cooper egy órakor vár a rendelőjében, hogy kiszedje a varratokat.

Castle nem válaszolt. El is felejtette, hogy ma kell mennie az orvoshoz, és mivel semmi kedve nem volt felkelni, szerette volna elodázni. A hirtelen beállt csendben érezte, hogy anyja lopva felé pillant.

- Nem akarok beszélgetni - jelentette ki határozottan, még mielőtt anyja feltehetett volna egy olyan kérdést, ami arra készteti, hogy beavassa a fájdalmába.

- Nem bújhatsz el örökké, Richard - sóhajtott az asszony, és lassan felállt. Soha nem érezte még, hogy ennyire elzárkózik előle a fia, és soha nem látta még ennyire szenvedni. Az ajtóból visszafordult. - Elkísérjelek a rendelőbe?

- Nagyfiú vagyok. Majd hívok egy taxit.

Örült, amikor hallotta, hogy becsukódik a bejárati ajtó. Tudta, hogy anyja kapott egy jó szerepet, és a próbák gőzerővel folynak, ezért szinte minden délután és este egyedül volt otthon. Jólesett a magány. Nem akart Dr. Cooper-hez menni. Ki akart kerülni minden helyzetet, ahol arról faggatták, hogyan szerezte a sérülést, mi történt vele a sivatagban, hogyan került oda. Legfőképpen azt nem akarta, hogy válaszolnia kelljen a "Na és mikor lesz az esküvő?" típusú kérdésre. Hirtelen döntött: ma nem megy az orvoshoz. Egy nap ide vagy oda, úgysem számít!

Sóhajtott egyet, és óvatosan mozogva felkelt. Lezuhanyozott, aztán közönyösen megszemlélte a hűtőszekrény tartalmát, de nem kívánt enni. Unottan kapcsolgatni kezdte a tévécsatornákat, másodpercenként nyomogatta a távirányítót, amikor hirtelen megállt a mozdulata, és tágra nyílt szemmel meredt a képernyőre.

Beckett kissé leszegett fejjel igyekezett utat törni a különböző tévécsatornák riporterei és operatőrei között, akik úgy gyűltek a vérszagra, mint a keselyűk. Fogalma sem volt, hogyan terjedhetett el ilyen gyorsan a gyilkosság híre, és azt sem értette, miért olyan különleges az ügy, hogy a park melletti szűk utcában egymást érik a közvetítőkocsik. Elutasítóan emelte fel a kezét, amikor meglátta a szép arcú, hosszú szőke hajú riporternőt felé lépkedni. Az előretartott mikrofonból egyértelmű volt, hogy a nő információt akart szerezni, de Kate soha nem nyilatkozott, ráadásul most még nem is volt miről. Szükséges rosszként gondolt a nyilvánosságra, akár egy gyilkossági ügyről volt szó, akár a magánéletükről, illetve most már csak a magánéletéről. Néha még mindig elfeledkezett arról, hogy szakított Castle-lel. Legalább a médiaszereplések eltűntek az életéből - gondolta keserűen. - Egy gyilkossági nyomozó senkit sem érdekel, ha már nem a híres bestseller író menyasszonya.

Megszaporázta a lépteit, és köszönetképpen bólintott az egyenruhás járőr felé, amikor az megemelte a sárga szalagot, hogy könnyebben átbújhasson alatta. Megrándult az arca a fájdalomtól. Három napja ment vissza az őrsre dolgozni, bár a combján levő lőtt seb még nem gyógyult meg teljesen. Eddig nagyrészt a papírmunkával volt elfoglalva, és az íróasztalnál ülve nem is fájt a lába, most azonban a gyors, megerőltető mozdulat hatására hasító fájdalom áradt benne szét. Ennek ellenére örült, hogy végre terepre mehetett, mert egy új ügy talán eltereli kínzó gondolatait, és nem kell az őrsön Ryan és Espo kérdő és rosszalló pillantásainak kereszttüzében dolgoznia, bár ez utóbbit lehet, hogy csak bebeszélte magának. A fiúk nem beszéltek a Phoenix-ben történtekről, de gyakran elhallgattak, ha feléjük indult, és sokszor váltottak jelentőségteljes pillantásokat. Egyedül Gates kapitány hozta fel nyíltan a Castle-lel való kapcsolatát, illetve annak hiányát, amikor munkára jelentkezett. Furcsa volt szomorúságot látni a nő barna szemében, és sajnálkozást hallani a hangjában, amikor megjegyezte, hogy annak ellenére, hogy nem szívelte az író szertelenségét, elismeri, hogy mennyit segített az ügyek megoldásában, aztán átható tekintetét az övébe fúrva hozzátette, hogy reméli, a szakításuk nem lesz rossz hatással a munkájára. Ösztönösen bólintott, mintha ígéretet tenne, de már akkor tudta, hogy igenis, rossz hatással lesz rá. Ijedten vette észre, hogy szinte minden alkalommal felkapja a fejét, ha csilingelve megáll a lift, vagy néz várakozva a pihenő felé, amikor teste kávé után áhítozik, pedig az asztala mellett álló széket már az első nap elvitette, hogy ne emlékeztesse a férfira. Talán csak az édesanyja hiánya fájt ennyire, de az mégis egészen más volt. Csak az időben bízott, abban, hogy később nem hiányzik annyira Castle  meleg, szerelemmel teli tekintete, vagy az, amikor huncutul, pajkosan, vagy éppen vágyakozva néz rá, csibészes mosolya, humora, fantáziája, de leginkább az érintése. Minden reggel nyúzottan és kialvatlanul ébredt, és minden reggel újra, meg újra szembesült vele, hogy nem érzi derekán a férfi karját, nem csiklandozza lehelete a tarkóját, nem hallja a szuszogását, nem érzi bőrének melegét. Úgy érezte, helyesen döntött, de azt nem gondolta, hogy ennyire fog fájni.

- Beckett! - hallotta meg Espo kiáltását a távolból. A hang kizökkentette a pillanatnyi merengésből. A kezében jegyzetfüzetet szorongató férfi a kordonnál filmező tévésekkel hadakozott, amikor meglátta a nőt, és azonnal felé sietett, miközben tekintetét jobbra-balra járatta a szalag mögött sorakozó kamerák között. Kate egy pillanat alatt felmérte a terepet. A parkot sétálóutak sokasága hálózta be, mellettük számtalan pad adott lehetőséget a pihenésre, de az utak között levő cserjés részek tele voltak zegzugos, átláthatatlan területtel, ami rejtve maradt az avatatlan szemek elől. Két bokor között először Lanie guggoló alakját látta meg, aztán a földön fekvő nő holttestét. Néhány méterrel odébb Ryan telefonált gondterhelt arccal, miközben a kezében egy kis átlátszó zacskót forgatott. Úgy tűnt, mintha a benne levő tárgyról adna leírást, vagy jelentést valakinek. Körülöttük a helyszínelők vizsgálták át a terület minden négyzetcentiméterét.

- Mi ez a nagy felhajtás? - kérdezte bosszúsan az odaérkező Espo-tól, miközben a tévések felé intett a fejével.

- Nem tudom, hogyan szagolták ki az ügyet. A kordonon kívül vannak, onnan nem tilthatjuk ki őket - húzta el a száját a férfi. - Már akkor itt voltak, amikor Ryan-nel ideértünk.

Beckett tudta, hogy ez csak egyet jelenthet: valaki értesítette a médiát.

- Ki az áldozat?

Feltételezte, hogy valami hírességről lehet szó, ezért jelentették a halálát a sajtónak. Lassabb tempóban közelített a holttesthez, hogy az egyenetlen talajon megfeszülő, sérült izmot kímélje, ennek ellenére minden lépésnél feszítő fájdalommal küszködött. Javi megtorpant, és megfogta a karját. Kate meglepetten megállt, és kérdőn a nyomozóra pillantott, aki furcsa, aggódó tekintettel nézett rá.

- Még nem tudjuk. De ... - kezdte a mondatot, aztán mint akinek kínos folytatni, beharapta a szája szélét.

- Jól vagyok - mosolyodott el Kate, de Javi sóhajtott egy nagyot, és megrázta a fejét.

- Nem hiszem, hogy jó ötlet, hogy te vezesd a nyomozást ebben az ügyben - mondta komolyan, még mindig szorongatva a nő karját.

Beckett meglepve várta a folytatást, aztán Lanie felé pillantott, aki félelemmel teli tekintettel nézett hol rá, hol Espo-ra. Lépni akart egyet, de a férfi erőteljesebben szorította meg a karját. - Szép, hosszú szőke hajú nő, hanyatt fekve, összekulcsolt kezekkel, a nyakán sodort zsineg nyoma a fojtogatástól - sorolta a tényeket Javi. Érezte, ahogy Kate teste megfeszül, látta, ahogy megrándul a szája széle, szemében pedig megjelenik a hitetlenkedéssel vegyes félelem.

- Nem biztos, hogy ő az - nyögte ki halkan a szavakat, amelyeket maga sem hitt. Minden idegsejtje tiltakozott a lehetőség ellen, hogy Tyson újra megjelenjen az életükben, mégpedig úgy, hogy ugyanabban a stílusban gyilkoljon az ő körzetükben, mint régen. Amióta Tyson ördögi terve nem sikerült, és ők megmenekültek, minden nyomot követtek, minden apróságnak utána jártak, eredménytelenül. Ennek ellenére azt feltételezte, hogy a sorozatgyilkos Phoenix-be, vagy a környékére tette át a székhelyét. - Engedj! - nézett Javi-ra, aki azonnal megértette, hogy nem tarthatja vissza a nőt, ezért elengedte a karját.

Mire a holttesthez értek, mindketten érezték, hogy Lanie és Ryan valami fontos dolgot talált, mert az orvosszakértő együtt érző, fájdalmas tekintettel indult feléjük, Ryan pedig zavarában toporogva, nagyokat pislogott.

- Mit tudunk? - kérdezte automatikusan Kate, miközben végigmérte a holttestet. A harmincas évei elején járó nő szép, szabályos arcát keretbe foglalta lágyan leomló, hullámos, szőke haja, teste szépen elrendezve feküdt a puha pázsiton, ujjait összekulcsolták a mellkasán. Az erőszakos halálról csak a nyakán éktelenkedő, vörös kötélnyom tanúskodott. Elegáns, jól szabott ruháját szépen eligazították tökéletes testén, még a nyakában levő vastag aranyláncot is eligazgatták. Ujján gyémántköves gyűrű, füleiben a nyaklánchoz való fülbevalók csillogtak.

- Sajnálom, édesem - simított végig a karján Lanie, aztán Ryan-re pillantott, mintha tőle várná a folytatást.

Beckett-nek elég volt a kissé lehajtott fejjel álló, homlokát ráncoló férfi szemébe néznie, már tudta, hogy valami megrázó dolgot találtak.

- Tyson az - mondta ki nehezen, aztán bizonytalanul Kate felé nyújtotta a kezében szorongatott kis nejlonzacskót. - Üzent nektek.

Castle önkéntelenül előredőlt,  és próbálta befogadni a látott kép minden négyzetcentiméterét, miközben olyan erősen nyomta a hangosító gombot, hogy a hirtelen megnövekedett hangerőtől zengett a lakás. Az első pillanatban csak az ragadta meg a figyelmét, hogy egy sárga szalaggal körbevett gyilkossági helyszínről tudósít az egyik hírcsatorna, aztán megpillantott egy ismerős arcot. Esposito próbálta meggyőzni az egyik operatőrt, hogy engedelmeskedjen a kordont őrző járőröknek, különben elvezetteti. A kamera végigpásztázta a helyszínt, aztán ráközelített egy bokros területre, de csak egy elegáns körömcipőbe bújtatott lábfejet lehetett látni. A kamera végigjárt a helyszínelőkön, aztán hirtelen a kordon túloldala felé fordult és megállt.

Castle-t mintha megbabonázták volna. Szíve kihagyott egy ütemet, aztán dübörögve váltott gyorsabb ütemre, idegsejtjei bizseregve keltek életre, ajkai először elnyíltak, aztán szorosan összezáródtak, és nyelt egy nagyot. Két hete nem látta Kate-t, de mintha egy örökkévalóság lett volna. A nő éppen átbújt a  felemelt szalag alatt, amikor a kamera objektívje ráközelített. A gyönyörű arcon fájdalom suhant át, és észrevehetően lassabban folytatta az útját. Castle nézte az elszánt, komoly arcot, amely fáradtabbnak látszott a szokásosnál. Kate sápadt volt, szeme alatt sötét karikák húzódtak, amit a finom smink sem tudott kompenzálni, de ami a legfeltűnőbb volt az a megtört, fénytelen tekintete volt. A képen feltűnt Espo, de a messziről készült felvételen nem hallatszott, mit beszélnek, csak a riporter hangja harsogott a háttérben: Az ismeretlen áldozatot egy kutyáját sétáltató idős hölgy találta meg. Néhány perccel azután, hogy bejelentést tett a rendőrségen, öt new york-i tévéállomás is értesítést kapott a gyilkosságról, a helyszín pontos megjelölésével. Egyes hírforrások szerint maga az elkövető jelentette be a tettét, valószínűleg azért, hogy szerepelhessen a híradóban.

Castle figyelmét annyira lekötötte a kép, hogy tovább már nem figyelt a riporterre. Próbálta kitalálni a tekintetekből, arcvonásokból, mozdulatokból, hogy mi történik. Összevont szemöldökkel figyelte a két embert. Érezte, hogy valami komoly dolog történt, mert Espo olyan erővel fogta meg Beckett karját, hogy egyértelmű volt, nem akarja, hogy az áldozathoz menjen. Nem látta jól Kate reakcióját, mert a kép hirtelen egy másik kameraállásra váltott, ahonnan látni lehetett az áldozatot.

Castle nézte a képet, és nem akart hinni a szemének. Kiszáradt a szája, és félelem járta át minden sejtjét.

- 3XK - suttogta maga elé. 

A kamera egy pillanatra megállt a gondterhelt tekintettel telefonáló Ryan-en, aztán az éppen felálló Lanie-re vándorolt.

Olyan mereven bámulta a képernyőt, hogy csak akkor pislantott, amikor szeme már égett a kiszáradástól. Látta, hogy Ryan zsebre teszi a telefont, és valamit odaad Kate-nek, de bármennyire meresztette a szemét, nem látta, mi az. A férfi tekintete azonban megijesztette. Ismerte Kevin aggódó nézését, amikor összeráncolja a homlokát, és az egyik szemöldökét magasabbra húzza a másiknál, de a mostani tekintete és arcvonásai valami sokkal ijesztőbbet tükröztek, mint egy egyszerű gyilkosság. Nézte Kate mozdulatlanná dermedő testét, és szinte érezte a feszültségét. 

Összerezzent, amikor hirtelen vad rezgésbe kezdett a telefonja az asztalon. Kelletlenül nyúlt érte, és csak egy pillantásra akarta méltatni a kijelzőt, hogy tovább figyelhesse a tévében látott képeket, de a fekete mezőben, vakító fehéren világító név annyira meglepte, hogy néhány másodpercig csak értetlenül nézte, mielőtt a füléhez emelte a készüléket.

- Castle - szólt bele rekedt hangon, mindenre felkészülve.

- Mr. Castle ... khm ... be tudna jönni az irodámba? - hallotta meg Victoria Gates szokatlanul szelíd hangját. Megszokta, hogy a nő mindig kemény, utasító, vagy éppen lekicsinylő hangsúllyal szólt hozzá, ezért szinte ijesztő volt szavakból kicsendülő lágyság és bizonytalanság.

Castle másodpercekig hallgatott. Próbálta összerakni a tévében látott képeket, Espo és Kate viselkedését, az áldozatot és a riporter szövegét a kapitány telefonhívásával. 

- Tyson? - kérdezte.

- Bonyolultabb az ügy.

Castle agya még néhány pillanatig lázasan kereste az okokat, amiért Gates behívja az őrsre, de a következő másodpercben már az járt a fejében, mi lesz, ha találkozik Kate-tel. Mindennél jobban kívánta, hogy láthassa a nőt, beszívhassa az illatát, hallja a hangját, ugyanakkor tudta, hogy soha nem volt még olyan fájdalmas találkozásuk, mint ami rá vár, ha enged az invitálásnak. A vágyakozás és a kíváncsiság erősebbnek bizonyult a félelmeinél.

- Bemegyek - mondta határozottan.

Amikor letette a telefont, olyan gyengeséget érzett, hogy erőtlenül dőlt hátra a kanapén, miközben tekintetét a tévé képernyőjére szegezte, de már nem látta sem Kate-t, sem a fiúkat, csak egy szomorú arckifejezést felöltő riporter ismételte a találgatásokat. Még váltogatta egy ideig a csatornákat, de nem talált újabb híreket az üggyel kapcsolatban, ezért lezuhanyozott, megborotválkozott, aztán kelletlenül evett néhány falatot, majd rendelt egy taxit.

Másfél óra múlva a kapitányság felé tartó taxi hátsó ülésén ült, és azon töprengett, hogy azért nem sietett jobban, mert annyira fájt és feszült a sérült lába, vagy mert titkon úgy akarta időzíteni az érkezését, hogy addigra Beckett is visszaérjen a helyszínről. 

Fájdalmas grimasz jelent meg az arcán, amikor a lift zökkenve megállt. Amióta hazaengedték a kórházból, csak a lakásban járkált néhány métert, most a váratlan megterhelésnek nem örült a lába. A varratokba beledagadt a még mindig gyulladt seb, ami fájdalommal jelezte, hogy átlépte a kívánatos mozgásmennyiség határát. Összeszorított szájjal, mereven előrenéző tekintettel szállt ki a liftből. Nem foglalkozott a rászegeződő tekintetekkel, a kedves mosolyokkal, az egymás felé hajoló, összesúgó emberekkel, egyenesen a kapitány irodája felé bicegett, de közben félig csalódottan, félig megkönnyebbülten vette tudomásul, hogy Beckett asztala üresen árválkodik, és a fiúk sincsenek még a kapitányságon. Egy pillanatig nem értette, miért támadt hiányérzete, aztán rádöbbent, hogy nincs ott a széke Kate asztalánál. Fájdalom járta át a testét, de most nem a kígyómarástól. Mindig ugyanabba a hibába esett: reménykedett a kettőjük jövőjében akkor is, amikor Kate egyértelművé tette, hogy ő lemond róla, ahogy most is. Ha nem szeretné a nő, ha más férfiért dobogna a szíve, fájna, de tudomásul venné, hogy nem ő az, aki boldoggá teheti, de ez a helyzet olyan szürreális volt, amit nem tudott megemészteni. Az agya felfogta Kate döntését, de a szíve nem. Mégsem akart többet harcolni. Nem akart többet futni a nő után, és reménykedni, hátha meggondolja magát. Olyan sokszor félretette a büszkeségét, és türelmesen várt, de már belefáradt a hiábavaló harcba. Talán jobb is, hogy nem találkoznak - gondolta, miközben kopogott a kapitány irodájának ajtaján. Vett egy nagy levegőt, és belépett.

Victoria Gates levette a sötét keretes szemüveget a szeméről, és miközben megforgatta ujjai között, hátradőlt a székében. Szürke blézerében és sötétlila blúzában olyannak tűnt, mint máskor, de a tekintete teljesen ismeretlen érzéseket tükrözött, ami meglepte az írót.

- Örülök, hogy jobban van - nézett a férfira barátságosan, miközben arcán őszinte mosoly suhant át, kezével pedig az asztalával szemben álló székre mutatott. 

Castle feszengve ült le. Furcsa volt a kedves fogadtatás, az együtt érző hangsúly, az udvarias gesztus. Az egész helyzet gyanakvással töltötte el, de aztán arra gondolt, ez az egész talán csak abból fakad, hogy a megmenekülése óta nem is találkoztak.

- Köszönöm, hogy segített - mondta őszinte hálával.

- Nem az én érdemem, hanem Beckett nyomozóé és Shaw ügynöké. Én csak tettem a dolgomat, de ők hittek is magában, no meg a két barátja - intett felével Ryan és Espo íróasztala felé elnéző mosollyal, aztán hirtelen elkomorult, és az asztala fölött összekulcsolva a kezét, előrehajolt.

- Láttam a híreket. Tyson ölte meg a parkban talált nőt, ugye? - előzte meg az éppen szólni akaró nőt Castle, mire annak villant egyet a szeme, amiért a férfi nem hazudtolva meg magát, szokás szerint belekotyogott a mondandójába. 

- Minden jel arra utal.

- Gondolom, Beckett nem nyomozhat az ügyben - gondolkodott hangosan Castle.

Gates kapitány figyelmét nem kerülte el a férfi hangulatváltozása, és a szája sarkában levő apró izom alig látható rándulása sem.

- Normális esetben nem engedném, hogy részt vegyen az ügyben, de Jerry Tyson nem hagyott választási lehetőséget - kezdte óvatosan a nő. - Tudom, hogy mit tett magával, magukkal. Azt is tudom, hogy szakítottak, bár nem tudom az okát, és nem is tartozik rám, de úgy gondolom, ennek az elmebeteg sorozatgyilkosnak nagy szerepe van benne. 

Gates egy pillanatnyi szünetet tartott. Castle tudta, hogy most jön a lényeg, és végre megtudja, miért hívta ide a nő.

- Az áldozat Helga Ormond. Az elkövető egy papírt helyezett az összekulcsolt kezei alá. Az üzenet maguknak szól - mondta, aztán megfogta a számítógép monitorát, és egy mozdulattal Castle felé fordította.

Az író egy nem túl jó minőségű, valószínűleg telefonnal készített, felnagyított fényképet látott, ami betöltötte az egész monitort. Jól ismerte a képen látott önzáródó bizonyítékzacskót, amiben most egy papír lapult, rajta szabályos, szépen megrajzolt nyomtatott nagybetűk sorakoztak. Felvillant előtte egy kép a híradóból, amikor Ryan valamit Kate kezébe adott, és érezte, ahogy a nő mozdulatlanná dermed. Oldalra billentette a fejét, hogy el tudja olvasni a szöveget.

"NEGYEDIK JÁTSZMA. CÍME: 10 NAP AZ ÉLET. JÁTÉKOSOK: 1. CSAPAT: JT3XK, 2. CSAPAT: RC+KB

Tágra nyílt szemmel olvasta újra a szavakat, aztán nyelt egyet, és Gates-re nézett.

- Ezért nem zárhatom ki Beckett nyomozót az ügyből, és ezért kérem, hogy segítsen.

Castle régen biztosan tett volna valami megjegyzést arra, hogy a kapitány arra kéri, hogy segítsen, de most nem volt kedve poénkodni. Annál sokkal komolyabb volt a helyzet. Tyson talán nem tör az életükre, de ha nem fogják el, akkor valaki újra meg fog halni. Ebben biztos volt. Ennek ellenére mégsem Tyson-tól félt, hanem attól, ha beszáll a nyomozásba, akkor együtt kell töltenie a nap nagy részét Kate-tel. Nézte a monitoron virító betűket, és tudta, hogy nincs választása.

- Beckett tudja, hogy idehívott? 

- Még nem, de ő parancsot teljesít. Magát csak kérhetem.

- Hm. Azt hiszem, nekem sincs választásom.

- Ha nem akarja, hogy valakinek a halála a lelkén száradjon, akkor valóban nincs - nézett nagy barna szemével komolyan a férfira a kapitány, aztán mintha megérezte volna Castle félelmét, megnyugtató hangon folytatta. - Beckett-tet bízza rám! - mosolyodott el alig észrevehetően.

Castle bólintott, aztán nehézkesen felállt, és óvatos léptekkel elindult.  

- A széke a pihenőben van - szólt utána a kapitány, mire a férfinak halvány mosoly suhant át az arcán.

Tíz perc múlva a pihenőben kortyolgatta a frissen főtt feketét, és  még mindig azon töprengett, hogyan fogja elviselni Kate közelségét anélkül, hogy ne érzékenyüljön el, vagy ne szakadjon meg a szíve, és azon, vajon hogyan fog vele viselkedni a nő. Hallotta a lift csilingelését, és ahogy kattanva megáll. Ujjaival ösztönösen széthúzta a reluxa lamelláit, és kíváncsian átnézett a résen.

Csak állt mozdulatlanul, kezében a gőzölgő kávéval, és megbabonázva nézte a liftből kilépő sudár alakot. A lélegzete is elállt. Kate komoly arccal, elszánt tekintettel, sietősen lépkedett az asztala felé. Hullámokban leomló haja úgy lobogott, mint a sampont reklámozó modelleké, egyik kezével a vállára vetett blézert fogta, a másikban egy bizonyítékzacskót tartott. Szorosan mögötte Espo és Ryan lépkedett borús tekintettel. Amikor Beckett leült az íróasztala mögé, a fiúk egymásra néztek, és az asztalhoz somfordáltak.

- Szólni kellene neki - szólalt meg félénken Ryan, és nagyot pislantott, amikor a nő ráemelte összeszűkült szemét.

- Nem - mondta ellentmondást nem tűrő hangsúllyal, és dühösen villant a tekintete.

- Kate - nézett a nőre meleg, nyugalmat sugárzó barna szemével Espo. - Te is tudod, hogy nem hagyhatjuk ki az ügyből.

Kate összeszorította a száját, és kétségbeesetten járt az agya, hogyan akadályozhatná meg, hogy a fiúk szóljanak Castle-nek a történtekről, és Tyson üzenetéről.

- Súlyosan megsérült, valószínűleg még ki sem engedték a kórházból. Lehet, hogy még Phoenix-ben van - jutott eszébe a legkézenfekvőbb ötlet.

- Már hazaengedték - mondta magabiztosan Javi, aztán amikor meglátta Kate rosszalló, kérdő tekintetét, védekezőn maga elé emelte a kezét. - Lanie mondta, neki pedig Alexis, amikor néhány napja itt volt valami igazolásért a gyakorlatáról - magyarázta gyorsan, mielőtt Kate azt hinné, hogy a háta mögött találkozott az íróval.

- Gates akkor sem engedné - jelentette ki Beckett meggyőződéssel, és hogy szavainak nyomatékot adjon, határozottan bólintott. - Az is csoda lesz, ha nem veszi el tőlem az ügyet - tette hozzá elgondolkodva. Ebben a pillanatban, mintha csak a végszót várta volna, meghallották a kapitány kemény hangját.

- Beckett nyomozó! Jöjjön az irodámba!

Castle nézte, ahogy Kate mindenre felkészülve lépked az iroda felé, majd eltűnik a becsukódó ajtó mögött. Elengedte a reluxa lamelláit, és a hozzá legközelebb álló székre rogyott. Nem gondolta, hogy ennyire fájdalmas lesz a viszontlátás. Elképzelte, mi játszódik le az irodában. Ismerte a forgatókönyvet, csak azt nem tudta, Kate hogyan fog arra reagálni, hogy ő is itt lesz. Egy darabig elgondolkodva forgatta kezében a poharat, aztán úgy döntött, hogy legalább a fiúkkal való találkozáson túlesik. Miközben kilépett a pihenőből, szemét nem vette le Gates kapitány irodájáról.

- Uram! Nem veheti el tőlem ezt az ügyet! - lépett eltökélten a Vaslady asztala elé Beckett, és hogy elszántságát éreztesse, próbálta megelőzni a felettesét. Máskor udvariasan megvárta, amíg a nő közli vele az álláspontját, de most annyira akarta ezt az üget, hogy harcba is szállt volna a kapitánnyal, hogy elérje a célját. Bár a hangsúly kérlelő volt, a kapitány haragosan húzta össze a szemöldökét.

- Egyelőre én döntöm el, hogy melyik ügyön fog dolgozni - csattant éllel a nő hangja. Gates nem ült le, hanem két tenyerével az íróasztalára támaszkodva hajolt előre. Néhány másodpercig farkasszemet néztek, és amikor látta Beckett tekintetében a keserű megadást, akkor folytatta. - Még mielőtt megpróbál meggyőzni, miért is kell, hogy maga nyomozzon Tyson után, holott személyesen érintett az ügyben és a bosszúvágy vezérli, közlöm, hogy annak ellenére, hogy minden porcikám tiltakozik ellene - a szabályzatról már nem is beszélek - nincs más választásom. Tyson üzenete egyértelművé tette, hogy folytatni akarja magukkal a beteg játékát.

Beckett megkönnyebbülten hunyta be egy pillanatra a szemét, miközben egy aprót sóhajtott. Felveheti hát a harcot a legnagyobb ellenségével!

- Köszönöm - bólintott hálás tekintettel, de ahogy a kapitány töprengő arcát meglátta, furcsa érzése támadt. Egy pillanattal később, amikor felidézte a nő utolsó szavait, már tudta, miért méregeti elgondolkodva. A "magukkal" szó többen száma megrémítette. Azért szakított a férfival a kápolna oltára előtt, hogy megvédje, nem azért, hogy újra belerángassa egy veszélyes nyomozásba! Arra pedig gondolni sem mert, mit érezne, ha Castle újra a közelében lenne, ha nap, mint nap a kék szemekbe kellene néznie, ha hallaná a hangját, látná a mosolyát, élvezné a humorát, színlelve felháborodna az elméletein. Ha a férfi érintésére, illatára, melegére gondolt, egyszerűen megrémült. Hogyan tudna ellenállni mindennek? Hogyan tudna elutasító, hideg, érzéketlen maradni, amikor minden nap kínszenvedés a testének és a lelkének, amit Castle nélkül töltött? Hogyan szoríthatná háttérbe újra a szívét az eszével szemben?

- Uram, ugye nem akarja, hogy ... - kezdte kétségbeesetten, de Gates ellentmondást nem tűrő tekintettel felemelte a tenyerét.

- Mr. Castle-t behívattam, és igent mondott - mondta, mire Kate úgy érezte, összeomlik a kínkeservvel felépített világa.

- Ő egy civil! Nem sodorhatja veszélybe! - keresett kifogásokat elkeseredetten, miközben a könnyeivel küszködve egyre hangosabban ellenkezett. - Megsérült, beteg, nem ráncigálhatjuk bele egy szociopata sorozatgyilkos ügyébe! Most élt túl egy zuhanást, a sivatagot, egy kígyómarást! Mit akar? Hogy Tyson végül sikerrel járjon, és megölje? - kiabált tehetetlen dühében.

Gates kapitány türelmesen hallgatott. Számított Beckett kirohanására, mert tudta, hogy túl érzékenyen fogja érinteni a helyzet.

- Nincs más választásom, Beckett nyomozó - szólalt meg nyugodt, kimért hangon, amikor látta, hogy a nő nem tud több érvet felsorakoztatni. - 3XK magukat akarja. Ha nem veszik fel vele a harcot, akkor csalódottságában maguk ellen fordul, ráadásul folytatja a gyilkosságokat, de ha kiállnak ellene, legyőzhetik őt is, és talán a saját félelmeiket is. 

Néhány másodpercnyi szünetet tartott, hogy a nyomozó meg tudja emészteni a szavait, és el tudja fogadni az érveit, aztán sokkal melegebb hangon folytatta.

- Hat évig nem érte maga mellett semmi baj. Most is tud rá vigyázni, ahogy ő is magára. Tudom, hogy ez más. Tudom, hogy olyat tett magukkal az az ember, ami megváltoztatta a gondolkodását Castle-lel kapcsolatban, és azért szakítottak. Kate! Most itt a lehetőség, hogy megszabadítsák a gonosztól a világot, és magukat is - hajolt közelebb a letaglózva álló nyomozóhoz. Kate nézte a rászegeződő hatalmas barna szemeket. Azon kevés alkalmaknak volt tanúja, amikor ezekből a szemekből  a kérlelhetetlen keménység mellett melegség, megértés és bizalom áradt.

- Én szakítottam vele - nyögte ki nehezen. - Nem akartam újra veszélybe sodorni az életét - remegett meg a hangja. Nem beszélt senkinek a Castle-lel való szakítása okáról, még az apjának, és Lanie-nek sem. Nem gondolta, hogy a kapitány lesz az első, akit beavat a titkába, de nem látott más kiutat. Gates is nő, még ha ezt a tényt nem is akarja tudomásul venni a munkájában. Ha megérti, mi vezérelte, amikor nemet mondott Castle-nek, talán megérti, hogy nem hívhatja vissza az őrsre. Amikor meglátta a nő szemében a meglepettséget és a sajnálatot, már tudta, hogy vesztett.

Victoria Gates vett egy nagy levegőt, mielőtt megszólalt, és azért imádkozott, hogy igaza legyen.

- Nagyobb veszélyben lenne, ha kizárnám az ügyből - mondta halkan, de meggyőződéssel. - Ketten olyan páros alkotnak, amilyet még soha nem láttam. A csapat és az FBI segítségével győzhetnek!

- Nemcsak Tyson-ról van szó - suttogta a nyomozó, és lehajtotta a fejét.

- Kate! - szólította meg a kapitány a keresztnevén, miközben megkerülte az asztalt, és egészen közel lépett hozzá. - Az az ember elhitette magával, hogy győzhet a gonosz, és ez táplálja a félelmét. Csak gondoljon a régi latin mondásra, ami eredetileg úgy hangzott, hogy "Veritas vincit!", de sok ember már úgy hiszi, hogy "Omnia vincit veritas"! Higgyen benne, hogy az igazság mindig győz!

Kate-t mintha szíven ütötték volna! Milyen gonosz játékot játszik vele a sors, hogy Gates kapitány éppen azokkal a szavakkal akarja meggyőzni, amelyekben az édesanyja is feltétel nélkül hitt, olyannyira, hogy a sírkövére is ezt a mondatot vésették?

- De van, aki belehal a harcba - szólalt meg sokára keserűen, aztán felnézett, egyenesen a kapitány szemébe. Tekintete tele volt félelemmel, de még inkább haraggal.

- Egyet ne felejtsen el, Beckett nyomozó - váltott újra kemény hangnemre Victoria Gates. - Mr. Castle felnőtt férfi, akinek joga van dönteni a saját életéről, és ő már döntött.

Kate nagyot nyelt. A kapitány minden mondata a lelkéig hatolt. Az író éppen azzal vádolta meg a kápolnában, hogy helyette, egyedül döntött az életéről. Most is ezt tette volna, ha a kapitány engedné. Talán valóban hibát követne el? - töprengett.

Látta, hogy a nő lassan az iroda ablaka felé fordul, ő pedig ösztönösen követte a mozdulatot.

A lélegzete is elállt. Azt hitte, csak telefonon beszélt a nő Castle-le, hiszen csak nemrég találták meg Tyson üzenetét. Nem gondolt arra, hogy Castle az őrsön van! Érezte, ahogy megremeg a teste, szíve dübörög a mellkasában, kiszárad a szája. Pislogás nélkül meredt az üvegablakon túlra. Castle zsebre tett kézzel az íróasztalának támaszkodott, és egyenesen a szemébe nézett. Sápadt volt, nyúzott, és a tekintetéből olyan mély szomorúság és keménység áradt, amilyet még sosem látott benne.

- Igyekezzenek! - zökkentette ki a pillanat varázsából a kapitány megszokott, utasító hangja. - Ha Tyson tartja magát az üzenetben leírtakhoz, akkor valakinek már alig több mint kilenc nap van csak hátra az életéből.

Beckett bólintott, aztán vett egy nagy levegőt, és kilépett az irodából. Tudta, hogy jobb lesz mielőbb túlesni az első találkozáson, ezért egyenesen a férfi felé tartott. Látta, hogy Espo árgus szemekkel figyeli őket, Ryan pedig éppen a pihenőből lép ki, kezében Castle székével, de amint meglátta őt, megtorpant, és kérdőn Espo-ra pillantott, aki tanácstalanul felhúzta a vállát.

Néhány lépésnyire megállt az író előtt. Tekintetük egy pillanatra összefonódott, aztán Kate zavartan pislantott egyet, és lesütötte a szemét.

- Szia - mondta halkan. - Örülök, hogy jól vagy - pillantott a férfi combjára. Ekkor vette észre, hogy hiába visel lazább szabású farmert Castle, a kígyómarást fedő kötés jól láthatóan dudorodik a nadrág anyaga alatt.

- Nem vagyok jól - hallotta meg a szenvtelenül kiejtett szavakat. Meglepődve felnézett. Mintha nem is az író hangját hallotta volna! Sokkal mélyebbnek és komorabbnak érezte, mint régen. Hiányzott belőle a játékosság, a huncutság, az öröm, az optimizmus. Amilyen fénytelennek látta a kék szemeket, olyan élettelennek, színtelennek hallotta a hangját. 

- Sajnálom - nyögte ki nehezen. Nem tudta, a történtek után mit is mondhatna.

Az egyre kínosabbá váló helyzetet Castle oldotta fel. Ellökte magát az asztaltól, és sántítva a fehér táblához lépkedett, ami teljesen üresen árválkodott.

- Hiányérzetem van - bökött a táblára. - Ideje lenne hozzákezdenünk. Fogy az időnk - mondta, aztán egy tollat vett a kezébe, és méretes betűkkel a tábla közepére írta Tyson üzenetét. Sóhajtott egy nagyot, és megfordult. Három hitetlenkedő tekintetű emberrel találta szembe magát. Kate, Espo és Ryan egymás mellett állva figyelték.

- Na, mire vártok? Indul a negyedik játszma! - kopogtatta meg a táblát a feliratnál. - Hamarosan szeretném ideírni, hogy "GAME OVER" - mosolyodott el halványan.

Ryan eszmélt elsőnek. Fogta az áldozat fényképét, és a táblára tette.

- Az áldozat Helga Ormond, 36 éves, egyedül él, az egyetlen hozzátartozója az édesapja - sorolta a tényeket Castle-re nézve, hiszen ő volt az egyetlen közülük, aki még nem tudta, ki az áldozat. - A táskáját egy közeli kukában találtuk meg, az iratai benne voltak, de a pénze eltűnt.

- Valószínűleg valaki előbb megtalálta a holttestet, elvitte a táskáját, az értékeket elvitte, aztán megszabadult tőle - vette át a szót Espo.

- Mivel foglalkozott? - kérdezte Castle.

- Jól menő cipőüzletei voltak - szólalt meg Beckett, és hálás volt Castle-nek, hogy az ügyre terelte a szót, mielőtt még kínosabbá vált volna a találkozásuk. - Az alkalmi cipőim mind tőle valók - tette hozzá jelentőségteljesen, miközben az íróra nézett.

A férfi tekintetén látszott, hogy száguldanak a gondolatai, de az utolsó mondatnál összevonta a szemöldökét, és nyelt egyet.

- Harmincas nő, az apja az egyetlen hozzátartozója, sikeres a munkájában ... és egyedül él, akárcsak te - foglalta össze a gondolatait, és éllel megnyomta az utolsó szavakat. - Ráadásul tőle vásárolsz. Ez nem véletlen.

- Tudom, Castle - bólintott Kate.

- De miért a negyedik játszma? Miért nem az ötödik? - nézte töprengve az üzenetet Espo.

- Az első találkozásunkat nem számítja. Akkortól számítja az őrült játékát, amikor rájöttem, hogy ő 3XK. Amikor otthagyott megkötözve a szobában, a szemembe nézett, és megkérdezte, milyen közel akarok merészkedni a halálhoz - mondta elmerengő tekintettel, rekedtes hangon Castle. Ahányszor csak eszébe jutott az emlék, minden egyes alkalommal rossz érzést keltett benne. Tudta, hogy akkortól indult minden.

- Hát, ha figyelembe vesszük, hogy az utolsó kis akcióját túléltétek, a játék állása 2:1 - húzta el a száját Javi. - Jó lesz, ha belehúzunk! Utálok veszíteni!

Castle már nyitotta a száját, hogy rossz a számítása, mert az állás 3:0 Tyson-nak, hiszen végül is elérte a célját. Igaz, nem a teste halt meg, hanem a lelke, de ennek a sorozatgyilkos talán még jobban is örül. Kate-re pillantott és meggondolta magát, végül csak annyit mondott: - Én is.

- Fiúk ti beszéljetek a munkatársaival! Nézzétek át a napirendjét! Tudni akarom, kivel volt ma találkozója, ki látta utoljára. Kérjétek le a híváslistáját és a számlakivonatait! Mi ... én beszélek az édesapjával - adta ki az utasításokat Kate, mint minden új ügy esetében. A nyomozás heve magával ragadta, és egy pillanatra elfeledkezett róla, hogy Castle már nem a társa. Fogalma sem volt róla, hogy a férfi vele akar-e tartani, de remélte, hogy nem. Vagy mindennél jobban vágyott rá? Maga sem tudta. Soha nem arról volt híres, hogy jól kezeli a saját érzelmeit, most azonban olyan zűrzavart érzett, mint még soha. Megpróbált minél kevesebbszer a férfira nézni, de így is érezte az oly ismerős tusfürdő friss, és a borotválkozás utáni arcszesz jellegzetes, férfias illatát. Már egy éve minden reggel ezekkel az illatokkal indult a napja, és amelyek annyira hiányoztak az elmúlt két hétben. Mindennél jobban vágyott arra, hogy megérinthesse a szomorú arcot, leheletfinoman végighúzza ujját a szorosan összezárt ajkakon, vagy egyszerűen csak a férfi kezére kulcsolja az ujjait, de még ránézni sem mert. Zavarában az áldozat képe alá kezdte írni a Ryan által felsorolt adatokat.

- Én lemegyek Lanie-hez, hátha talált valamit - közölte Castle, és nem törődve a csodálkozva rámeredő tekintetekkel, a lift felé indult.

Kate beharapta a száját, miközben az utolsó szavakat írta, és azon töprengett, Castle azért nem mondta, hogy vele megy, mert ő kijavította a "mi"-t "én"-re, vagy nem is szeretne a közelében lenni. Feltételezte, hogy a férfinak éppen olyan fájdalmas elviselni a közelségét, mint neki az övét. Elbizonytalanodott. Lehet, hogy annyira meggyűlölte, hogy azért nem akar vele lenni? Sóhajtott egy nagyot, és megfordult. Ijedtében megrázkódott. Azt hitte, a két nyomozó már rég elindult összegyűjteni az adatokat az áldozatról, ezért megijedt, amikor szembe találta magát a két férfival. Ryan és Espo csípőre tett kézzel állt vele szemben, kérdő tekintetüket egyenesen rá szegezték.

- Gates hívta ide, nem én - mondta, miközben a pihenő felé indult volna, de a fiúk nem mozdultak. Dühösen megállt.

- Azt tudjuk - szólalt meg Javi. - Csak azt akarjuk tudni, hogy most mi lesz a felállás.

- Mert ugye te és Castle ... - folytatta Ryan.

- Megoldom. Ti csak tegyétek a dolgotokat - csattant ingerültebben Beckett hangja, mint ahogy szerette volna, mire a két férfi hitetlenkedve felhúzta a szemöldökét, és oldalra lépve utat adtak neki. Már a pihenő ajtajánál járt, amikor meghallotta Ryan halk hangját.

- Még kávét sem főzött neki!

Kate becsukta az ajtót, és nagyot sóhajtva nekitámaszkodott, és megpróbálta leküzdeni teste remegését. Egy hónappal ezelőtt felhőtlen boldogságban úsztak, készültek életük egyik legfontosabb napjára, most meg csak fájdalmat érez. Látta Castle keserűségét, csalódását, és áradt belőle a reményvesztettség. Noha büszkén próbálta eltitkolni, a tekintete és a hangja minden fájdalmát tükrözte. Kate ránézett a kávéfőző gépre. Emlékezett a napra, amikor idehozatta a férfi. Szinte látta maga előtt a büszke, kissé öntelt mosolyt, ahogy megfordítja a dobozt, hogy lássák, mit is vett nekik, és emlékezett, ahogy megjátszotta a bosszankodást, holott egészen mást érzett. A kávé fontos része lett a mindennapjaiknak. Mintha azzal mondták volna el nap, mint nap, hogy "szeretlek, fontos vagy nekem". A kávé is elmaradt. Most tudatosult benne, lehet, hogy soha nem tudja kiengesztelni a férfit. Hogyan értesse meg vele, hogy szerelemből döntött, és nem volt más választása? Ellökte magát az ajtótól, főzött egy kávét, és elindult, hogy beszéljen Helga Ormond édesapjával.

Castle a lift hátsó falának támaszkodva megkönnyebbülten sóhajtott. Nehezebb volt Kate közelében lenni, mint gondolta, bár úgy érezte, a nő jobban zavarban van, mint ő. Tudta, hogy örökké nem kerülheti el, hogy kettesben legyen vele, de most még kihasználta az alkalmat, hogy külön utakat járhat. Amikor a fertőtlenítő szagú folyosóra lépett, már nem tartotta olyan jó ötletnek, hogy pont Lanie-hez jött, de mivel nem volt rendőr, nem mehetett mondjuk szemtanúkat keresni. Az orvosszakértő elfogult Kate-tel, ráadásul nem tudja, mennyit árult el neki Kate a történtekről, tehát fogalma sem volt, mire számíthat.

Belépett a boncterembe, és megállt. Lanie minden figyelmét lekötötte a holttest vizsgálata. Nagyítóval nézte az áldozat nyakán levő zúzódásokat, és észre sem vette, hogy valaki belépett a birodalmába. Oldalra hajtotta a nagyítót és a jegyzetfüzetéért nyúlt, amikor meglátta a férfit, és ijedtében a szívéhez kapott.

- Jézusom, Castle! Hogy kerülsz te ide? - nézett az íróra, olyan szemekkel, mint aki szellemet lát.

- Gates hívott - felelte közönyösen. Nem kerülte el a figyelmét, hogy Lanie a háta mögé pillant, mintha várná, hogy Kate megjelenik mögötte. - Tudsz valami újat az áldozatról? - terelte azonnal az ügyre a szót, mielőtt a nőnek lehetősége lett volna valami személyeset kérdezni, de Lanie annyira meglepődött, hogy nem figyelt a kérdésre, csak összevonta a szemöldökét, és nagyokat pislogott.

- Kate belement ebbe? - kérdezte hitetlenkedve.

- Amint látod, itt vagyok - rántott egyet a vállán Castle, és a boncasztal mellé bicegett. Végignézett a lepedővel letakart testen, a szabályos, szép arcon, a hullámos szőke hajon, míg végül a nő nyakán állt meg a tekintete, amin jól kirajzolódott a fojtogató zsinór nyoma. Önkéntelenül a nyakához nyúlt. Egy pillanatra úgy érezte, mintha belevágna a vékony zsineg a bőrébe, aztán feleszmélt, és úgy tett, mintha csak az inggallérját igazgatná. Nem akart a raktárban történtekre gondolni. - Tudsz valamit? - kérdezte, és a halott nőre mutatott.

Lanie úgy tett, mintha nem látta volna a mozdulatot, és azonnal lecsapott a kétértelmű kérdésre.

- Nem, nem tudok semmit - kezdte komolyan, miközben karba font kézzel, kérdő tekintettel Castle-re nézett. - Csak azt tudom, hogy megmenekültetek, és ti voltatok a legboldogabbak a földön, aztán néhány perc alatt szakítottatok, és azóta egyikőtök sem beszél a történtekről. Most pedig megjelensz, mintha mi sem történt volna, és elvárod, hogy én is tegyek úgy, mintha nem látnám, hogy Kate bezárkózott a csigaházába, árad belőle a gyötrődés, de nem osztja meg senkivel az érzéseit, te pedig úgy nézel ki, mint egy élőhalott! - csengtek egyre dühösebben a szavai, de amikor a falfehér, megtört tekintetű íróra nézett, nagyot sóhajtott és halkan megkérdezte:  -   Mi van veletek?

- Kate döntött kettőnkről, őt kérdezd - próbált hidegen válaszolni a férfi, de nem tudta eltitkolni a sértettségét. Egy pillanatra Lanie-re nézett, aztán lehajtott fejjel úgy tett, mintha az áldozat kezét vizsgálná, pedig csak le akarta zárni a témát.

Lanie érezte a feszültséget, de szeretett volna legalább egy morzsányi információt kicsikarni Castle-ből, ezért a boncasztal másik oldalához lépett, és szembe állt vele.

- Megbántottad valamivel? - kérdezte óvatosan.

- Nem - jött a tömör válasz anélkül, hogy a férfi felnézett volna, aztán néhány másodpercnyi hallgatás után mégis a nőre emelte a szemét. - Ha majd elmondja neked, mi történt, tudni fogod, hogy mit érzek - mondta olyan bánatosan, hogy Lanie úgy érezte megszakad a férfiért szíve, pedig egy perccel korábban még azt hitte, ő tett olyat, ami a szakításhoz vezetett.

A kínos csendet Castle telefonjának zenélése törte meg. Lanie elgondolkodva nézte, ahogy a férfi homlokán megjelennek a ráncok, és nyel egyet, mielőtt a füléhez emeli a készüléket.

- Dr. Cooper sajnálom, közbejött valami ... Igen, igen, tudom, hogy nem lehet halogatni ... Jó, holnap délelőtt 10-kor ott leszek - bizonygatta, de közben olyan grimaszra húzta  a száját, mintha már most tudná, hogy nem fogja tartani az ígéretét. 

Lanie gyanakodva méregette.

- Dr. Robert Cooper hívott? A sebész? Hozzá kellet volna menned? - kérdezte kíváncsian.

- Majd holnap elmegyek - morogta kelletlenül az orra alatt a férfi. - Tudsz valamit mondani az áldozatról, vagy nem? - kérdezte kissé ingerülten, amiért Lanie mindig olyan irányba terelte a beszélgetést, amiről ő egyelőre nem akart beszélni.

- Jó, jó! Nem kérdezek semmit - tartotta fel tettetett sértődöttséggel kezeit a nő, miközben megállapította, hogy nagyobb a baj, mint hitte.

- Ne haragudj - pillantott rá megtörten az író. - Csak ez az ügy nagyon fontos nekem.

- Persze - bólintott megadóan Lanie, és szomorúan vett tudomásul, hogy most sem fog megtudni semmi konkrétumot a történtekről. Vett egy nagy levegőt, és lejjebb hajtotta a holtestet takaró lepedőt a nőről. - Ugyanolyan zsinórral fojtották meg, mint Tyson többi áldozatát. Dulakodásnak semmi nyoma. Valami azonban feltűnt. Amikor az áldozat megérzi a nyakán a szorítást, az ujjaival próbál benyúlni a zsinór alá, ezért szoktak sérülések keletkezni mindkét kéz ujjain, de itt semmi ilyet nem találtam, ezért kértem egy toxikológiai vizsgálatot. Az eredmény egy óra múlva meglesz. A testén viszont több, a halál után beállt zúzódás van - mutatott a nő kulcscsontja alatti kékes elszíneződésekre.

- Mintha hátulról szorosan átkarolták volna - gondolkodott hangosan Castle.

- A cipője sarka is csupa karcolás.

- Tehát nem a parkban ölte meg a nőt. Valahol végzett vele, aztán felnyalábolta a holttestet, és úgy cipelte, hogy húzta a nő lábát a földön.

- Ha megjön a toxikológiai jelentés, hívlak benneteket - mondta Lanie komoly arccal, aztán kérdőn felhúzta a szemöldökét. - Vagy most már mindig külön utakat jártok?

Castle összeszorította a száját, és szótlanul az ajtó felé indult, de ott megtorpant, és anélkül, hogy megfordult volna, mégis válaszolt a kérdésre.

- Nem rajtam múlik, Lanie - ejtette ki a szavakat alig hallhatóan. Mire kilépett a folyosóra, már bánta ezt a mondatot. Olyan színezete volt, mintha ő hajlandó volna várni, hogy Kate megmásítsa a döntését, hogy hajlandó lenne mindent elölről kezdni, vagy ott folytatni, ahol abbahagyták, pedig már nem akarta egyiket sem. Belefáradt a várakozásba és a harcba, hogy meggyőzze Kate-t  a közös életük lehetőségéről. Kimondhatatlanul fájt, ami történt, de be kellett látnia, hogy az az élet, amit elképzelt, soha nem fog megvalósulni.  Miért mondta akkor azt Lanie-nek, hogy Kate-n múlik, hogy külön utakon járnak-e? Talán a tudatalattija játszik vele gonosz kis játékot? Lehet, hogy titkon még reménykedik? Megtörten támaszkodott a lift hátsó falának. Fájt a lába, fájt a lelke, és rettentő fáradtnak érezte magát.

Tudta, hogy ennyi idő alatt sem a fiúk, sem Beckett nem érhetett még vissza, ezért a sérült lábát kímélve, lassan a fehér táblához bicegett, és felírta a Lanie-től kapott információt. Tétován nézett körbe, mihez is kezdjen, amikor a kapitány irodájából egy ismerős alak lépett ki.

- Shaw ügynök!- derült fel az arca. Hirtelen öröm és megnyugvás járta át a lelkét, mintha a nő jelenléte biztosíték lenne arra, hogy meg tudják oldani az ügyet.

- Örülök, hogy jól van - lépett felé az ügynök mosolyogva, de alighogy kimondta a szavakat, észrevette, ahogy a férfi arca fájdalmasan megrándul, és az addigi őszinte mosoly szomorúvá és kényszeredetté válik. Tudott Beckett és Castle szakításáról, és jól emlékezett a Kate-tel folytatott kórházi beszélgetésre is. Sejtette a szakítás okát, de egyenlőre diszkréten hallgatott. Ráadásul Tyson nem egyszerűen eltűnt, hanem új kihívás elé állította őket, ami nem engedte gyógyulni a lelki sebeket. Egyetlen megoldást látott arra, hogy a számára egyre kedvesebbé váló két ember élete rendeződjön, el kell fogniuk Tysont, és akkor talán Beckett is megérti, hogy nem szabad hagynia, hogy a félelem irányítsa az életét, mert akkor soha nem lesz boldog, ahogy Castle sem. - Fáj még? - kérdezte a férfi combjára pillantva, de Castle a nő átható tekintetéből érezte, hogy a kérdés nemcsak a kígyómarásra vonatkozik.

- Nagyon fáj - mondta halkan, lesütött szemmel, aztán felnézett a nőre és óvatosan megtapogatta a combját. - Le akar szakadni.

Jordan pontosan tudta, hogy csak a második mondat vonatkozott a férfi lábára.

- Hatkor tartunk egy megbeszélést - terelte az ügyre a szót az ügynök. - Felállítottam egy csapatot, akik a háttérmunkát elvégzik, hogy maguknak csak összegezni kelljen az információkat. Hamarosan visszahozzák a technikai felszerelést is - mosolyodott el, amikor meglátta, hogy felcsillan a férfi tekintete, de az öröm csak néhány pillanatig tartott, aztán újra elkomorult az arca.

- Miért változtatott módszert? - nézett elgondolkodva az áldozat képére az író. - Miért nem a lakásán ölte meg, és hagyta ott, ahogy az első áldozatait? Miért hurcolta egy parkba? - fordult Jordan felé.

- Nagy nyilvánosságot akart. Olyan helyen akarta hagyni a holttestet, ahol tévések tucatjai filmezhetnek. Egy lakást könnyen lezár a rendőrség, és esélyük sincs szenzációt sejtető képsorokat felvenniük, míg egy park erre kiválóan alkalmas. Kihívást akart, olyat, aminek a külvilág is a tanúja.

- Értem - rándult meg Castle arcán egy izom.

- El fogjuk kapni! - fogta meg a férfi vállát biztatón Jordan. - Egyre merészebb, egyre óvatlanabb, és csak egy apró hibát kell vétenie, hogy lecsaphassunk rá. Ráadásul most két szálon fut a nyomozás, mert még az elrablását sem zártuk le. Amíg maguk gyógyultak, sikerült néhány dolgot megtudnunk - mondta, és örömmel látta, hogy utolsó szavainál eltűnt a férfi szeméből a pesszimizmus, és érdeklődve nézett fel rá.

- Mit találtak? - feszült meg a teste is a várakozástól.

- Türelem Castle, majd ha mindenki itt lesz. 

A férfi éppen nyitotta a száját, hogy felháborodásának adjon hangot, amikor megszólalt a telefonja. Anyja harminc évvel korábbi képe mosolygott rá kacéran a kijelzőről. Felkészülve a feddésre sóhajtott egyet, és mesterkélt mosolyt öltve az arcára, a füléhez emelte a készüléket.

- Richard, hova a csudába tűntél? - hallotta ki az aggódással vegyes dühöt az asszony hangjából. - Jól vagy?

- Igen. Bejöttem a kapitányságra - fogalmazott tömören, és próbálta a lehető legközönyösebben kiejteni a szavakat, miközben reménykedett, hogy sikerül eltitkolnia, hogy miért van itt.

- Nem mentél el Dr. Cooper-hez?

Castle nyelt egyet. Már meg is feledkezett a varratszedésről, bár sajgó combját megtapogatva tudta, hogy hibát követett el, ugyanakkor örült, hogy anyja a sérülésével van elfoglalva, és nem azzal, hogy mit keres az őrsön.

- Majd holnap elmegyek - próbálta megnyugtatni az ígérettel.

- Mit keresel egyáltalán a rendőrségen? - tette fel a nő a kérdést, amit Castle szeretett volna elkerülni. Néhány másodpercig hallgatott, és azon gondolkodott, hogyan mondja el az anyjának, hogy az a férfi, akinek a karmaiból megmenekültek, újra ölt, csak azért, hogy kihívja őket egy elmebeteg játékra.

- Kate miatt mentél be? - kérdezte halk, szomorú hangon Martha, mivel gyanúsan sokáig nem válaszolt a fia.

- Nem. Majd otthon elmesélem - zárta le a beszélgetést Castle, és kinyomta a telefont. Zavartan az árgus szemekkel figyelő Shaw ügynökre pillantott. - Csak anyám aggódik - magyarázkodott.

- Jobb lenne, ha hazamenne, és megbeszélné vele ezt a helyzetet - tanácsolta a nő, aztán az órájára nézett. - Hatig még vissza is ér.

Néhány másodpercnyi hezitálás után a férfi bólintott, aztán nehézkesen felállt, és a lift felé indult.

Kate összeszorult szívvel lépett ki az ízlésesen berendezett, méregdrága lakás ajtaján. Elméjébe mélyen bevésődött Conrad Ormond összetört alakja, ahogy magába roskadva ült az egy ember számára túlméretezett nappali kanapéján. Egy pillanatra az apja megtört, elviselhetetlen fájdalmat tükröző tekintetét látta maga előtt, amikor közölték vele, hogy a felesége gyilkosság áldozata lett. Ha őt érné valami, az apjának azt is át kellene élnie, amit most Helga Ormond apjának. Az autóban ülve még mindig azon töprengett, hogy soha nem érezte még át ennyire egy szülő fájdalmát, mint most. Talán mert túl sok hasonlóság volt az áldozat és közte, ráadásul Helga és az apja kapcsolata is emlékeztette a saját életére. Conrad Ormond feltétel nélkül szerette a lányát, becsülte a munkáját, büszke volt a sikereire, de nem szólt bele az életébe, a kapcsolataiba, és nem volt részese a mindennapjainak. Mégis olyan bensőséges kapcsolat volt köztük, mint az övé és az apjáé. Tudta, hogy mindig számíthat arra, hogy az okos kérdéseivel a helyes irányba tereli egy döntéshozatalnál anélkül, hogy tanácsokat osztogatna, inkább csak rádöbbenti, mire is vágyik igazán. Amióta hazajöttek Pheanix-ből, kétszer beszélt az apjával, de ezek semmitmondó, felszínes beszélgetések voltak. Hirtelen maga előtt látta Jim Beckett megnyugtató tekintetét, és egy pillanatnyi ötlettől vezérelve lekanyarodott az első utcán, és a kapitányság helyett apja irodája felé vette az irányt, miközben reménykedett, hogy nem éppen egy megbeszélés közepébe csöppen.

Castle halkan nyitotta ki az ajtót, és szinte hangtalanul bicegett a fagyasztó felé. Nem akart senkivel találkozni, az anyjával főként nem, mert egyrészt fogalma sem volt, hogyan tálalja a Tyson ügyet, másrészt zavarosak voltak az érzései, és nem akart róluk beszélni. Hazajött, bár maga sem tudta, hogy pihenni, vagy inkább elmenekülni akart a Kate-tel való újabb találkozás elől. Sokkal jobban felkavarta a nő közelsége, mint gondolta. Kivett egy zacskó jeget, a hálószobába ment, elfeküdt az ágyon, és a jeget a combjára tette. A hideg jótékonyan csillapította a fájdalmat, ő pedig behunyt szemmel arra gondolt, milyen kár, hogy a jég nem hat a lélekre. 

Olyan halkan nyílt az ajtó, hogy Castle egy ideig észre sem vette. Martha egy lépés után tanácstalanul megállt. Nézte a fiát, és úgy érezte, megszakad a szíve. Nyitotta a száját, hogy megszólítsa, de aztán mégis becsukta, miközben halkan sóhajtott.

- Valami történt ma, Anya - szólat meg váratlanul a férfi. Lassan kinyitotta a szemét, és a nőre emelte gondterhelt tekintetét. Amikor megérezte anyja jelenlétét, képtelen volt tovább titkolózni. - Megfojtottak egy nőt a parkban.

Martha megkönnyebbülten lépett közelebb, és leült az ágy szélére, Castle pedig feljebb tolta magát az ágyban, és hátát a támlának támasztotta.

- Valamiért különleges ez az eset, ugye? - kérdezte türelmesen, de tekintetén látszott, hogy rosszat sejt.

Castle nyelt egyet.

- Tyson ölte meg a nőt - kezdte elszorult hangon, aztán beszámolt az áldozat kezében talált üzenetről és a Gates kapitánnyal folytatott beszélgetésről. Látta, ahogy anyja szemében a kíváncsiságot felváltja a döbbenet, aztán a rettegés.

- Richard! Nem teheted meg, hogy belemész ebbe!

- Nincs más választásom Anya - mondta ki nehezen, miközben észrevette, hogy a nő szeme könnyel telik meg.

- Na és Katherine? 

- Mi van vele? - kérdezett vissza túl gyorsan, és bár közönyösséget színlelt, a hangsúlyból kicsendült a fájdalom.

- Ugyan kisfiam! - nézett rá szelíden a nő, és ujjait a férfiéra kulcsolta. - Az, hogy senki nem kérdezősködik, hogy mi történt a kápolnában Phoenix-ben, nem azt jelenti, hogy nem látjuk, mennyire szenvedtek mindketten.

- Mindketten? - vonta össze a szemöldökét Castle.

- Beszéltem Jim-mel és Lanie-vel. Hidd el, drágám, nem te szenvedsz egyedül!

Castle egy darabig nem szólt semmit, csak eltűnődött a hallottakon.

- Nem én szakítottam - szólalt meg alig hallhatóan. - Kate szerint, ha összekötjük az életünket, soha nem leszek biztonságban, de lehet, hogy ti sem.

Martha-nak döbbenetében elnyílt a szája, és másodpercekig csak próbálta felidézni az utolsó pillanatokat a kápolnában, mielőtt Kate azt kérte, hogy beszélhessen Rick-kel, aztán a fájdalmat a két szerelmes ember  szemében, amikor kitolták őket a kis templomból az ápolók. 

- Szerelemből, féltésből szakított veled?

Castle bólintott, és kényszeredetten elmosolyodott.

- Olyan szürreális az egész. Te érted ezt, Anya?

Martha nézte a fia kétségbeesést és fájdalmat sugárzó tekintetét, megtört vonásait, ugyanakkor felfedezte, hogy összeszorított szája dacról és dühről árulkodik. 

- El kell, hogy keserítselek, kisfiam - nézett a férfira együtt érző tekintettel. - Nagyon is értem - jelent meg arcán egy szomorú mosoly. Aztán amikor Castle megrökönyödve ránézett, megszorította a kezét, és folytatta. - Richard! Katherine Beckett egy reálisan gondolkodó, határozott nő, aki egész életében arra kényszerült, hogy mérlegelje a tettei következményeit, és mindig az eszére hallgatva döntsön. Most is azt tette.

- És eddig? - vágott közbe Castle. - Eddig miért hitette el velem, hogy lehet közös jövőnk? Játszott velem, Anya! Kegyetlen játékot játszott.

- Nem játszott, Richard. A szerelem a legkeményebb nőből is előhozza az érzékenységet, és olyan érzelmi vihart kavar, ami elnyomja a logikát, és elhiteti, hogy OMNIA VINCIT AMOR!

- Hm - húzta keserű mosolyra a száját Castle. - A szerelem mindent legyőz? Hát Kate félelmeit nem győzte le - mondta gúnyosan.

- Éppen ellenkezőleg. Az irántad érzett szerelme le tudta győzni a saját fájdalmát, amit amiatt érez, hogy elveszített. Ő most úgy érzi, csak két dolog közül választhat: vagy a szerelmedet, vagy az életedet veszíti el. Ha egy nő ilyen fájdalmas döntést hoz, az arról tanúskodik, hogy mindennél jobban, igaz szerelemmel szeret.

- Mire megyek vele?

- A kérdés nem ez Richard, hanem az, mennyire akarod őt.

- Hogy mennyire akarom? - emelte fel a hangját, amiből csak úgy sütött a düh és a keserűség. - Feleségül akartam venni, Anya! Nem akartam tovább várni arra, hogy újra helyszínt keressünk, és hetekig válogassunk a meghívók betűtípusai és a virágdíszek színei között! Azt akartam, hogy az emberi hatalmak fölött álló hatalom előtt mondjuk ki, hogy egymáshoz tartozunk, és szeretni fogjuk egymást, míg a halál el nem választ! Mivel bizonyíthatnám ennél jobban, hogy mennyire akarom őt?

- Te is Kate tudta nélkül döntöttél, ugye? - húzta fel kérdőn a szemöldökét Martha.

Castle hirtelen zavarba jött.

- I-igen, de ... de az egészen más - védekezett bizonytalanul.

- Talán nem volt a legjobb ötlet a menyasszony nélkül megszervezni az esküvőt egy olyan bizonytalan, félelmekkel teli lelkiállapotban, mint amilyenben akkor voltatok - mondta türelmesen magyarázva, szelíden nézve a fiára Martha.

- Szóval ... lehet, hogy Kate félt, bizonytalan volt, és az én meglepetés esküvőm egy elhamarkodott döntésre kényszerítette? - sóhajtott kétségbeesve, fejét hátravetette az ágy háttámlájának, nyelt egy nagyot és egy pillanatra behunyta a szemét, hogy a szemében összegyűlő könnyeket visszafojtsa.

Martha felállt, még egyszer végignézett a fián, aztán halkan kiment a szobából, magára hagyva Rick-ket kínzó gondolataival.

Barbara Goodwin apró ráncokkal tarkított arca felragyogott, amikor meglátta Kate Beckett sudár alakját. Már tizenöt éve volt Jim Beckett titkárnője, és pontosan tudta, milyen szoros kapcsolat van a két ember között, ha nem is találkoznak túl gyakran. Több volt ez, mint apa-lány kapcsolat. Összekötötte őket a fájdalom, amit Johanna Beckett elvesztése okozott. Örült, hogy személyesen láthatja a nyomozót, hiszen az irodában senki előtt sem volt titok, mi történt vele az utóbbi hetekben. Sokszor belegondolt, milyen szörnyű lehetett átélni, hogy az esküvőjük napján elrabolták a vőlegényét, azt is tudta, hogy mindkettőjük élete veszélybe került, de végül megmenekültek. Csak azt nem értette, hogy a szerencsés végkifejlet ellenére, Jim Beckett miért olyan gondterhelt.

- Ó, Kate! Úgy örülök, hogy minden rendben van! - mosolygott a közeledő nőre, de meglepetésére az csak egy halvány, udvarias mosollyal viszonozta a kedves szavakat. - Hallottam, mi történt - váltott együtt érző hangsúlyra, miközben zavarában megigazgatta tökéletesen fésült kontyát. - Szerencsére minden jól végződött! Gondolom, most az okozza a legnagyobb fejtörést, hogyan szervezzék újra az esküvőt. Ha bármiben segíthetek, nyugodtan szóljon!

Kate-nek összeszorult a gyomra.

- Köszönöm, Barbara - mondta kényszeredett mosolyt erőltetve az arcára. A titkárnő megérezte, hogy átlépte a diszkréció határát, és Kate nem akarja vele megosztani sem a történteket, sem az esküvő szervezését, ezért a barna, bőrborítású ajtóra mutatott.

- Az édesapja már várja.

Beckett belépett az otthonosan, mégis elegánsan berendezett irodába. Apja az íróasztal mögött ült, és elmélyülten olvasott egy iratot, de amint felnézett, szelíden rámosolygott.

- Beszélnünk kell, Apa - tért azonnal a tárgyra Kate, mire a férfi tekintetében megjelent a féltés és a megkönnyebbülés is. 

- Phoenix-ről? - kérdezte halkan, mire Kate bólintott, és egy nagy levegőt véve elmondta a kápolnában történteket.

Jim Beckett egy ideig hallgatott. Soha nem tudta, és nem is akarta befolyásolni a lányát a döntéseiben, és most sem akarta, de érezte, hogy Kate arra vár, hogy megerősítse a döntését. 

- Valóban ezt akarod? - kérdezte.

- Nem dönthettem másként, Apa - szorult el a nő torka.

- Katie! Ha így gondolkodsz, akkor a munkád miatt feláldozod a magánéletedet. Akkor soha nem szerethetsz senkit, és a magány lesz az egyetlen társad - mondta halkan a tényeket a férfi, miközben kutatón járatta tekintetét a lányán. - Félsz?

- Igen. Nem akarom, hogy Castle-nek újra át kelljen élnie hasonlót, mint az elmúlt hetekben.

- És vajon most mit él át? - billentette oldalra kérdőn a fejét a férfi, miközben átható tekintetével fogva tartotta Kate könnytől csillogó szemeit.

- Szenved - suttogta, miközben megjelent előtte a férfi meggyötört arca, fénytelenné vált kék szeme, és élettelen hangja.

- Ő hogyan döntött volna?

Kate lehajtotta a fejét, és hallgatott. Pontosan tudta a választ, ráadásul a feltételes módú kérdés megint azzal szembesítette, amit Castle már a felrótt neki, hogy egyedül döntött kettőjükről.

- Katie! - folytatta szelíd hangon a férfi. - A mérleg egyik serpenyőjében a biztos boldogtalanság van, a másik serpenyőben nem tudjuk, hogy a hosszú boldog, vagy a rövid boldog élet lehetősége. Rick ilyen szemmel választana. Te is ilyen alapon választottál? Vagy csak azért döntöttél így, hogy ne kelljen megküzdeni a félelmeiddel?

Kate lassan felemelte a fejét, és a szeretettel teli kék szemekbe nézett. Megerősítést várt az apjától, de a férfi csak még jobban elbizonytalanította. A beáll csendet a mahagóni íróasztalon álló gyönyörű, antik telefon fülsértő csengése törte meg. Jim Beckett még néhány másodpercig nézte az érzelmeivel vívódólányát, aztán komor arccal felvette a kagylót. 

Kate kihallotta Barbara figyelmeztető hangját, ezért felállt.

- Várjanak. Öt perc múlva ott leszek - mondta Jim a telefonba, aztán Kate-re nézett. - Késésben vagyok egy értekezletről.

- Köszönöm, Apa - mosolyodott el búcsúzásképpen Kate. Noha apja kérdései új megvilágításba helyeztek néhány dolgot, megkönnyebbült, hogy megszabadult a titokként ránehezedő események súlyától.

Néhány perc múlva már a délutáni dugóban araszolva pillantgatott ötpercenként az órájára. Espo két üzenetet is küldött neki, hogy hatkor megbeszélés lesz a kapitányságon, feltétlenül érjen vissza. Már éppen arra gondolt, felhívja a férfit, hogy késni fog, amikor végre elcsitult a türelmetlen autósok dudálása, és megindult a forgalom. Hat óra előtt két perccel szállt be a mélygarázsból induló liftbe, miközben azon gondolkodott, vajon Castle-t is hívták-e a megbeszélésre. Különös, kellemetlen érzés volt, ahogy keveredett benne a vágyakozás a fájdalommal. Minden idegsejtje, minden érzékszerve a férfit követelte: látni akarta a kék szemeket, az érzéki ajkakat, a markáns, ugyanakkor lágy vonású arcot, a finoman simogató kezeket, ugyanakkor mérhetetlen fájdalom járta át, hogy ezekről lemondott. Alig indult el a lift, már meg is állt a földszinten. Közönyös tekintettel nézte a szétnyíló fém ajtókat, de a következő pillanatban megállt a szívverése. Castle állt előtte.

Láthatóan a férfi is meglepődött, mert csak állt, mintha földbe gyökerezett volna a lába. Tekintetük összefonódott, ajkuk elnyílt, aztán szinte egyszerre nyeltek egyet zavarukban. A liftajtó automatikusan csukódni kezdett, ők pedig nézték, ahogy az egyre szűkülő rés mögött eltűnik a másik alakja. Már csak centiméterekre volt a két fém egymástól, amikor Kate hirtelen kinyújtotta a kezét, és megakadályozta, hogy az ajtó becsukódjon.

- Köszönöm - mondta Castle távolságtartó, udvarias hangon, miközben a liftbe lépett. 

Kate megnyomta a második emeletet jelző gombot, aztán arra a helyre lépett, ahol mindig állt, ha Castle-lel utazott a liftben, de a férfi távolabb húzódott, és az oldalfalnak dőlt. Szótlanul, mereven előre nézve álltak. A felvonó elindult, de néhány méter megtétele után a drótkötelek nyikordultak egyet, és a szerkezet nagyot zökkenve két emelet között megállt.

Castle arca fájdalmasan megrándult, ahogy a lábára ható hirtelen erőtől éles fájdalom hasított a combjába, de a következő pillanatban agya messze száműzte a kínt, mert Kate megingott, és hogy megtartsa az egyensúlyát, jobb híján a férfi karját kapta el, és erősen belekapaszkodott. Az egyszerű érintés mindkettőjüket meglepte. Olyan közel kerültek egymáshoz, hogy Kate érezte a férfi testéből áradó meleget, és az apró remegést, ahogy az adrenalin feszültséggel tölti meg az izmokat. 

Castle mélyen beszívta a felé libbenő dús hajzuhatag friss citrus illatát, aztán tekintete elidőzött a lift félhomályában barnás árnyalatúvá váló szemeken. A szivárványhártya vékony karikaként fonta körül a hatalmasra tágult pupillákat, amelyek itták magukba a fényt, és Castle keserűen gondolt arra, hányszor csodálta meg ezeket a gyönyörű szemeket, amelyek már sosem fognak szerelmes tűzzel rá nézni.  

Kate pislantott, és a pillanat varázsa megtört. Zavartan engedte el Castle karját, és lépett kissé távolabb.

- Jól vagy? - mérte végig aggódva a combját szorongató férfit.

Castle majdnem rávágta, hogy "igen", de mégsem tette. Anyja szavai zakatoltak a fülében, hogy talán a sürgetése, a hirtelen jött meglepetés esküvő hajszolta bele Kate-t a döntésbe. Néhány másodpercig összeszorított szájjal hallgatott, aztán halkan megszólalt.

- Nem Kate, nem vagyok jól. Próbálom megérteni, ami történt, de képtelen vagyok felfogni. Négy évig vártam rád. Akkor megtanultam, hogy ha nem beszélünk az érzéseinkről, akkor óriási hibát követünk el. Most megint nem beszéltünk arról, ami történt!

Kate döbbenten hallgatta a férfi kifakadását, mert nem gondolta, hogy ilyen hamar előhozakodik a történtekkel. Zavarában vadul nyomkodni kezdte a lift gombjait, de mivel a szerkezet nem mozdult, tudomásul vette, hogy csapdába esett, és ha akar, ha nem, szembe kell néznie Castle-lel. A lelkét feszítő fájdalmat elnyomva próbált hideg fejjel gondolkodni. A lift másik oldalának támaszkodva szembe fordult a férfival.

- Tudom, mennyire fáj - kezdte remegő hangon. - Azt is tudom, hogy bántja az önérzetedet, hogy nélküled döntöttem, de emlékezz vissza, te mennyi ideig titkoltad, hogy információid vannak anyám ügyéről, csak azért, hogy megóvd az életemet! Akkor te döntöttél az én életemről, most én döntöttem a tiédről.

Halkan beszélt, hangsúlyaiban nem volt vádaskodás, csak egyszerű közlésként ejtette ki a szavakat, de a szeme fájdalmas csillogását nem tudta elrejteni Castle kutató tekintete elől.

A férfi nyelt egyet az emlék hatására. Élete egyik legnehezebb döntését hozta meg akkor, amikor elmondta Kate-nek, hogy Montgomery kapitány iratai egy Smith nevű férfinál vannak, és ezeknek az iratoknak köszönheti, hogy még életben van. Akkor hiába vallott már másodszor szerelmet a nőnek, nem tudta megállítani, hogy kockáztassa az életét. Akkor hozta meg a legnehezebb, és legfájdalmasabb döntést. Szakított Kate-tel. Nem akart asszisztálni a halálához. Most ugyanez történik, csak fordítva?

- Ha nem szervezem meg az esküvőt a kápolnában, akkor is elhagytál volna? - tette fel azt a kérdést, ami az anyjával folytatott beszélgetés óta mardosta a lelkét.

Kate ajkai elnyíltak meglepetésében. Számított arra, hogy Castle beszélni akar vele, még azt is el tudta képzelni, hogy vádaskodni fog, vagy könyörögni, de hogy magát okolja a szakításért, az meg sem fordult a fejében. Másodpercekig nézte a férfi őszintén csillogó kék szemét, aztán megérezte, hogy túl soká válaszol, de mintha egy láthatatlan kéz összeszorította volna a torkát. Az "elhagytál" szó szíven ütötte. Zavarában ellökte magát a lift falától, és újra megnyomta a segélyhívó gombot. Mit válaszolhatna erre a kérdésre? Ha nemet mond, a férfinak lelkiismeret-furdalása lenne, és abban a hitben ringatná magát, hogy megváltoztathatja a döntését, ha igent, akkor ridegnek és érzéketlennek tűnne, és azt a hatást keltené, mintha régóta készült volna erre a lépésre. Visszafordult Castle felé, és a  kétségbeesetten várakozó kék szemekbe nézett. Döntött: a férfi megérdemli, hogy az igazat mondja.

- Nem tudom, Castle - suttogta, és legszívesebben végigsimított volna a végtelenül szomorú arcon. - Nem a kápolnáról van szó. Ha ez az egész nem történik meg, akkor talán soha nem gondolok arra, mekkora veszélyt jelenthetek neked, és a családodnak. De megtörtént. Olyan volt ez Rick, mint egy jel, ami felnyitotta a szemem, mibe sodorhatlak bele, ha összekötjük az életünket. A kápolnában már nem halogathattam a döntést, de bármennyire is fáj, tudom, hogy helyesen döntöttem. Nem hagyhatom, hogy miattam valaki elvegye az életed - fejezte be alig hallhatóan.

Castle nézte a nő fájdalmat tükröző arcát, az apró könnycseppet, ami akadálytalanul gördült le a hibátlan bőrű arcon, hallotta az elszoruló torokból nehezen feltörő szavakat, de nem tudott velük megbékélni.

- Nem hagyod, hogy valaki elvegye az életemet - idézte keserű gúnnyal a nő szavait - ehelyett te veszed el! 

Kate arca megrándult. Legszívesebben Castle karjába omlott volna, és szorosan átölelve, fejét a széles mellkasra hajtva kért volna zokogva bocsánatot, ehelyett csak nyelt egyet, és minden akaraterejét összeszedve nézett a férfi szemébe.

- Kérlek, ne tedd nehezebbé, mint amilyen!

Csend telepedett közéjük. A másodpercek óráknak tűntek, miközben tekintetük megtörten, csalódva, megbántottan és fájdalmasan fonódott össze. A hosszú hallgatást Castle hangja szakította meg.

- Szeretsz még?

- Igen Castle, szeretlek - válaszolt azonnal, rendkívül komolyan és magabiztosan a nő.

Castle ugyanolyan szürreálisnak érezte a helyzetüket, mint a kápolnában. Kate megjátszott keménysége és a tekintetében látott fájdalom ellentéte, az előző kérdésére adott hezitáló, és az utóbbira adott magabiztos válasza szöges ellentétben állt egymással. Néha azt várta, hogy felébredjen, és kiderüljön, az egész csak egy rossz álom volt. Ellökte magát a lift falától, és olyan közel lépett Kate-hez, hogy testüket csak néhány centiméter választotta el. Látta, hogy a nő teste megremeg a közelségétől, de mintha menekülni akarna, próbált hátrébb húzódni, és nekifeszült a falnak. Castle hirtelen felemelte a kezeit, mintha meg akarná simogatni Kate haját, vagy gyengéden a tenyerébe akarná fogni az arcát, de a mozdulat más irányt vett, és végül mindkét kezével megtámasztotta magát a nő vállai fölött.

Kate úgy érezte magát, mint aki csapdába esett. Castle még a néhány négyzetméternyi lift területét is leszűkítette, és bezárta a karjai közé. Csak abban reménykedett, hogy lesz elég ereje, hogy ellenálljon az őrjítő vágynak, ami mágnesként húzta a férfi felé. Egy pillanatra becsukta a szemét, és beszívta az ismerős illatot, de amikor megérezte, hogy Castle meleg lélegzete simogatja az arcát, nyelt egyet, és felnézett. Nem tudta, hogy a saját remegését, vagy a férfiból áradó vibráló feszültséget érzi-e, mindenesetre vett egy mély lélegzetet, hátha azzal sikerül megnyugtatnia a bordáit döngető szívét.

- Nem szeretsz eléggé Kate - suttogta Castle, de Kate úgy érezte, mintha a rájuk telepedő csendben dübörögnének a szavai. Agya felfogta a mondat jelentőségét, de érzékei átvették az irányítást az akarata felett, és pillanatokig csak arra figyelt, ahogy a férfi tüdejéből feltörő sóhaj kiáramlik az érzéki ajkakon, és meleg fuvallatként megcirógatják a száját. Ajkai önkéntelenül elnyíltak, és nem vágyott semmire jobban, minthogy a férfi közelebb hajoljon, és lágyan megcsókolja. Tudta, hogy bármennyire is erősnek kellene lennie, hogy megvédje Castle-t, most képtelen ellenállni a közelségének. Vágyakozva a kék szemekbe nézett, és abban a pillanatban tudta, hogy valami megváltozott. A megbántottság és szomorúság mellett megjelent bennük valami új érzés, amiről hirtelen nem tudta eldönteni, hogy mi, amikor azonban Castle újra megszólalt, már pontosan tudta. 

- A szerelmed nem elég erős, hogy legyőzze a félelmet. Az enyém elég erős volt - sütött a keserű düh a halkan kiejtett szavakból és az összeszűkölt szemekből.

Néhány másodpercre mintha megállt volna az idő. Kate úgy érezte, megbénítják a férfi szavai és a tekintete. Amikor végre összeszedte magát annyira, hogy reagálni tudjon, Castle ellökte magát a faltól és hátrébb lépett, ezzel megszabadítva a karjai által képzett kalitkától, de Kate mégis rabnak érezte magát. A saját döntése rabjának.

A lift zökkent egy kicsit, aztán lassan elindult felfelé. Amikor az ajtók a kapitányság szintjén kinyíltak, a két érzelmeivel küzdő ember csak állt tétován, aztán anélkül, hogy a nőre nézett volna, leszegett fejjel Castle bicegett ki elsőnek a felvonóból.

Kate zsebre tette a kezét, nehogy észrevegyék a remegését, és kilépett a felvonóból, ami percekre a börtönéül szolgált. Tudta, hogy az igazi börtönt az esze hozta létre, amibe az érzelmeit zárta.

Az eligazítóban néhány óra alatt egész főhadiszállást állított fel az FBI, ahol vagy húsz nyomozó és ügynök várta a tájékoztatót és a parancsokat. Minden szem Gates kapitányra és Shaw ügynökre szegeződött, akik jegyzetekkel a kezükben éppen elkezdték volna ismertetni a tényeket és a feladatokat, amikor Beckett és Castle belépett. 

- Elkéstek! - csattant Gates hangja, amikor meglátta őket. Egy pillanatra minden szem rájuk szegeződött, de mivel a kapitány nem volt kíváncsi a magyarázatukra, azonnal folytatta is. - Az ügy kiemelt jelentőségű. Olyan emberrel állunk szemben, aki le akarja járatni az igazságszolgáltatást, további áldozatokkal fenyegetőzik, és félelemben akarja tartani az embereket - mondta kemény hangon, miközben az utolsó szavaknál Beckett-re  és Castle-re pillantott. - Mindannyian kaptak egy írásos összefoglalót. Jerry Tyson olyan, mint egy fantom, de ő is ember, aki előbb vagy utóbb, de biztos, hogy hibázni fog. Tanulmányozzák az összefoglalót, és ...

Beckett képtelen volt a kapitány szavaira figyelni. Gondolatai elkalandoztak, és újra, meg újra ahhoz a pillanathoz kanyarodtak vissza, amikor Castle megtámasztotta magát a lift falán a vállai fölött úgy, hogy őt ezzel a karjai közé zárta anélkül, hogy hozzá ért volna. Nemcsak a karok ejtették rabul, hanem a férfi illata, simogató lehelete és a tekintete. Fülébe csengtek a fájdalmas szavak: " elhagytál", "Nem hagyod, hogy valaki elvegye az életemet, ehelyett te veszed el!", "Nem szeretsz eléggé Kate." és egyfolytában azon zakatolt az agya, hogy miért kell ennek ilyen nehéznek lennie.

- Két szálon kell folytatnunk a nyomozást, így meg kell osztoznunk a feladatokon. Ha valakinek új meglátása van a mostani gyilkossággal, vagy Mr. Castle elrablásával kapcsolatban, azonnal szóljon! Valami ötlet, Beckett nyomozó? - tört utat elméjébe a kapitány kérdése. Ahogy meghallotta a nevét, az emlék tovaszállt, és felnézett. Szinte mindenki felé fordult, és kérdő tekintetek kereszttüzében találta magát, de mivel fogalma sem volt arról, miről szólt eddig az eligazítás, zavarában nyelt egyet, és feszengve Javi-ra és Ryan-re pillantott, hátha kisegítik a kínos helyzetből. Meglepetésére egy másik, kellemes baritont hallott meg.

- Beckett nyomozóval azon gondolkodtunk, - mentette meg Castle a többesszámú igével - hogy Tyson plasztikai műtéte és az elrablásom, tetemes költséggel járt. Le kellett fizetnie a pilótákat, vagy legalább az egyiket, konténert kellett bérelnie, speciális ejtőernyőt kellett készíttetnie, stb. Honnan volt ennyi pénze?

A teremben állók arckifejezése a várakozóról töprengőre váltott, és látszott rajtuk, hogy számos lehetőséget mérlegelnek. Gates kapitány és Shaw ügynök szeme felcsillant, és egy pillanatra egymásra néztek. Talán kibillennek a holtpontról, ha bekapcsolódik a nyomozásba a kedvenc párosuk.

- A rendőrség utána néz Tyson börtönkapcsolatainak, hátha valamelyik elítélt a megoldás a pénzre, és átnézzük az utóbbi évek megoldatlan nagy értékű rablási ügyeit  - nézett Gates kapitány Shaw ügynökre, mire Jordan egyetértően bólintott.

- Az FBI pedig kideríti, honnan érkezett a costa ricai számlára a pénz. Már jó úton haladunk, hogy vissza tudjuk követni a pénz útját.

Ryan és Espo egy emberként lépett előbbre, zsebre tett kézzel, magabiztosságot sugározva.

- Uram, mi vállaljuk az ejtőernyő-készítőket - nézett tettre készen Espo a kapitányra.

- És a plasztikai sebészeket - tette hozzá Ryan.

Gates pontosan tudta, miért ajánlkoztak ilyen lelkesen a nyomozói a munkára. Magukénak akarták Castle ügyét. Egy pillanatnyi hezitálás után bólintott, majd Shaw ügynökre emelte kemény, határozott tekintetét. 

- A maguké Helga Ormond ügye, rendben? - kérdezte, bár inkább hatott közlésnek vagy parancsnak a mondata, annak ellenére, hogy nem volt hatalma az FBI ügynökei felett.

Jordan néhány másodpercig farkasszemet nézett a kapitánnyal, aztán  fejével Castle és Beckett felé intve elmosolyodott.

- Rendben, csak tartsa őket szemmel! Nem szeretném, ha magánakcióba kezdenének - húzta fel a szemöldökét.

- Gondom lesz rájuk - villant Gates tekintete a két, szótlanul ácsorgó emberre. - Tisztában vagyok vele, hogy normális helyzetben nem vehetnének részt a nyomozásban, de Tyson üzenete felülírta a rendőrségi szabályokat - mondta, aztán Beckett-hez fordult. - Maguk is a Helga Ormond ügyön dolgoznak. Elvégre az üzenet szerint ez a gyilkosság maguknak szól.

Beckett alig észrevehetően elhúzta a száját, bár tudta, hogy a kapitánynak igaza van. 

Pár pillanat múlva a kapitányság úgy nézett ki, mint egy bonyolult, de olajozottan és összehangoltan működő óriási gépezet. Mindenki telefonált, iratokat lapozott, adatokat egyeztetett, vagy éppen a számítógép képernyőjén megjelenő információkat elemezte, csak Beckett ült mozdulatlanul a fehér tábla előtt, amit két részre osztottak. A Kate-tel szemben levő oldalon a Castle elrablásához köthető adatok és az író fényképe, míg a másik oldalon a Helga Ormond-ról készült felvételek sorakoztak, középen pedig Tyson üzenete díszelgett Castle jellegzetes kézírásával.  Beckett feliratokra szegezett tekintete és karba font keze jelezte, hogy ki akarja zárni a külvilágot. 

Castle, kezében egy pohár gőzölgő, forró kávéval az íróasztal másik sarkára telepedett, és úgy tett, mintha a helyszínelők által készített fotókat tanulmányozná, miközben emlékek százai rohanták meg. Pillanatok, amikor közvetlenül Kate mellett ült, és az elméletgyártás közepette érezte a diszkrét, mégis mámorító parfümillatot, vagy a frissen mosott haj kellemes illatát. Most a külső szemlélő olyannak láthatta őket, mint két tartózkodó idegen, de ő érezte a köztük vibráló feszültséget. 

Kate, anélkül, hogy megmozdult volna, oldalra sandított a férfi kezében tartott pohárra. Az, hogy Castle nem hozott neki kávét, jelzés volt. Még egy idegennek is vitt volna udvariasságból a fekete italból, de neki nem. Fájt. Nem a kávé hiánya, hanem a férfié. Fájt érezni a közelségét úgy, hogy közben nem érinthette meg, fájt a bánata, a sértettsége, a csalódása, amit ő okozott. 

- Még jó, hogy csak az elrablásom miatt van kinn a fényképem - szólalt meg Castle, miközben alig észrevehetően Kate felé pillantott, aki csak ekkor eszmélt, hogy már nem a feliratokat, hanem az író fényképét bámulja. - Azért furcsa, hogy itt ülök, miközben a képem a táblán van. Hullákat szoktatok kitenni - mondta könnyedséget tettetve.

- Valami elkerülte a figyelmünket - vonta össze a szemöldökét Kate, úgy téve, mintha nem hallotta volna a férfi szavait. Nem akart rá reagálni, mert az első pillanatban majdnem azt mondta, hogy túl közel volt ahhoz, hogy a halála miatt legyen kinn a képe, és ő éppen azért szakított vele, hogy ez még egyszer ne fordulhasson elő. Megpróbálta kiiktatni gondolataiból a kettőjük kapcsolatát, és csak arra koncentrálni, hogy elkapják Tyson-t.

- Nem ezt az oldalt kellene tanulmányoznod? - intett a bögrét tartó kezével a Helga Ormond-ról készült képek felé Castle, miközben arcán egy apró, elégedett mosoly suhant át, amit egy pillanattal később hangos jajkiáltás váltott fel, miközben úgy ugrott fel, mint akibe tűt szúrtak.

-Ááááááá! Áhhh ...áhhh - tartotta távol testétől az immár üres poharat ösztönösen, miközben másik kezével próbálta elhúzni bőrétől a combjára tapadt, forró kávétól gőzölgő farmert. 

Kate más helyzetben valószínűleg megmosolyogta volna a férfit az ügyetlenségéért, amiért magára borította a kávét, de most zakatoló szívvel kapta ki a férfi kezéből a poharat, hogy az, nem törődve az időközben kialakuló, szép számú nézőközönséggel, megszabadulhasson a nadrágjától. Tekintete egy pillanatig elidőzött a sötét folton, ami alatt a kígyómarást fedő kötés dudorodott. Ha a forró kávé átáztatta a kötést, és megégette a friss sebet, akkor Castle-nek nagyon nagy fájdalmai lehetnek.

- Gyere! - fogta meg erőteljesen a karját, és a félig letolt nadrágú férfit a pihenő felé húzta. Amikor beléptek az üres helyiségbe, becsapta az ajtót, hogy megkímélje Rick-et az avatatlan szemektől, aztán kétoldalt megmarkolta a farmer derekát, és egy határozott mozdulattal lejjebb húzta. A félelme beigazolódott. Az addig hófehér, steril kötést átáztatta a forró kávé, körülötte pedig vöröslött a megégett bőr. - Ülj le! - parancsolta, miközben a kávéfőzőgép alatti szekrényből előhúzott egy tiszta konyharuhát, és hideg vizet engedett rá. Ránézett a férfi fájdalomtól eltorzult arcára, és összeszorult a szíve. Elkapta tekintetét a fátyolos, kék szemekről, és a vizes ruhát gyengéden a fájdalmas területre simította. Megnyugodott, amikor látta, hogy Castle izmai elernyednek, és megkönnyebbülten dől hátra a székben.

- Köszönöm - nézett fel a fölé hajoló nő szemébe az író hálás tekintettel, és kezét a combján nyugvó finom ujjakra tette.

Beckett-tet olyan váratlanul érte a bensőséges érintés, hogy alig észrevehetően megremegett. Megrémült a hirtelen rátörő érzések áradatától, ezért ösztönösen kihúzta kezét a férfi ujjai alól, és zavarában nyelt egyet. 

- Beviszlek a kórházba - jelentette ki ellentmondást nem tűrve, miközben hátrébb lépett. Túl sok, felkavaró érzelmet váltott ki belőle a férfi közelsége, puha, meleg kezének érintése, ezért menekülni próbált, mielőtt olyat tenne, amit később megbán.

- Nem kell - csendült fájdalmasan Castle hangja, de nem a kávé okozta égés fájt neki a legjobban. A Kate szemében megjelenő aggódás, a gyengédség, ahogy a borogatást a lábára tette, reménnyel töltötték el, bár nem akart reménykedni. El akarta fogadni a helyzetet, amit Kate rákényszerített, és soha többé nem akart könyörögni a nőnek, hogy válassza a szerelmüket. Amikor Kate elhúzta a kezét, és a "köszönöm"-re nem a kettejük számára oly kedves szóval válaszolt, keserűen gondolt arra, hogy már megint a reménykedés csapdájába esett. - El tudok menni egyedül is, nincs szükségem senkire - mondta dacosan, miközben felállt, és felhúzta a nadrágját.

- Ez nem kérdés volt Castle. A társam vagy, megsérültél, tehát beviszlek a kórházba - erősködött Kate, bár maga sem értette, miért, hiszen sokkal nehezebb volt elviselni a helyzetet, ha a férfi közelében volt. Nem akarta bevallani, hogy kimondhatatlanul vágyik erre a közelségre.

A férfi becsatolta a derékszíja csatját, aztán Kate feszültséggel teli tekintetébe nézett.

- Nem kell. Már nem vagyunk társak - ejtette ki nyugodtan a szavakat, és óvatosan lépkedve kibicegett a pihenőből.

Beckett dermedten állt, és tehetetlenül nézet utána. Most tudatosult benne, hogy egészen elveszítette a férfit.

Nem tudott belesüppedni az önsajnálatba, mert alighogy eltűnt Castle alakja a szeme elől, egy éles hang hasított a levegőbe.

- Beckett nyomozó! - hallotta meg Gates kapitány türelmetlen hangját, ezért sietve kilépett a pihenőből. A nő valószínűleg tanúja volt a kis közjátékuknak, mert csípőre tett kézzel állt az irodája ajtajában, és dühösen nézett a lift felé sántító író után, aztán Kate felé fordult. - Vigye orvoshoz a társát, mielőtt nagyobb lesz a baj! Vigyázzon rá jobban! Ha valamelyikük nem tud részt venni a nyomozásban, Tyson kiszámíthatatlanná válik, és idő előtt gyilkolni fog - szórt villámokat a nő szeme, miközben karjával Castle után mutatott, jelezve, hogy igyekezzen a férfi után.

Beckett összeszorította a száját, aztán csak nyelt egyet, és szó nélkül Castle után eredt. A Vaslady parancsot adott, úgyis hiába ellenkezne, hogy az író már nem tartja a társának, és nem akarja, hogy vele menjen, a kapitányt ez a legkevésbé sem érdekelné, ráadásul igaza is van. Már csukódott a lift ajtaja, amikor megfogta az acéllemezt, így az újra kinyílt. Deja vu érzése támadt, mintha a másfél órával ezelőtti jelenet játszódott volna le, fordított szereposztással. Egy pillanatig álltak egymással szemben szótlanul, aztán Kate a férfi mellé lépett.

- Parancsot kaptam, hogy vigyelek orvoshoz, és vigyázzak rád - mondta anélkül, hogy a férfira nézett volna, de a szeme sarkából látta, hogy Castle teste megfeszül, és dacosan összeszorítja a száját.

Hallgatagon álltak egymás mellett a liftben, majd Beckett autójában ülve is egy szó nélkül haladtak a kórház felé, csak néha pillantott Kate a mozdulatlanul ülő férfira, aki mereven nézett ki az ablakon, és csak akkor rezdült meg fájdalmasan az arca, amikor zökkent az autó.

- Nem kell bejönnöd - morogta Castle, amikor kiszállt a kocsiból.

- Bemegyek veled, és erről nem nyitok vitát - csapta be erőteljesen az autó ajtaját Kate, mintha ezzel is ki akarná fejezni, hogy semmi sem tántoríthatja el a szándékától.

- Persze, hiszen parancsot kaptál - mondta maga elé kissé gúnyosan a férfi.

- Nem azért, hanem mert fontos vagy nekem.

Castle a halk, de határozott szavak hallatán egy pillanatra megtorpant, aztán szó nélkül tovább indult. Eddig úgy érezte, hogy képes távolságtartó és cinikus lenni Kate-tel, de a nő tekintete, és néha a szavai szíven ütötték, mint ahogy most is. Fülében visszhangzottak az őszintén csendülő szavak: "fontos vagy nekem". De mennyire fontos? Mint egy társ a nyomozásban, vagy mint egy ismerős, netán egy barát? Vagy fontos, mint a szerelmem? Hallotta, ahogy Kate magas sarkú cipője egyenletesen kopog mögötte a járólapon, aztán hirtelen felgyorsulnak a léptei, és mellé érve felveszi az ő ritmusát.

A nővérpult mögött álló fáradt tekintetű, középkorú nővér levette az olvasószemüvegét, és kérdő tekintettel felnézett az előtte heverő papírokból.

- Á, Mr. Castle! - ismerte fel meglepődve az írót. - Dr. Cooper már elment, és úgy tudom, áttette a varratszedést holnap délelőttre.

- Igen, de közben történt egy kis baleset a kötéssel. Ráborult a kávé. Le tudná valaki cserélni? - mosolygott  bocsánatkérően a nővérre az író.

- Azonnal kerítek valakit. Addig várjanak a kettes vizsgáló előtt - mutatott a jobb oldali folyosó felé a nő, aztán elsietett a másik irányba.

Castle leült a kettes számot viselő ajtóval szemben levő kemény műanyag székre, kinyújtóztatta fájós lábát, fejét hátravetette a falnak és becsukta a szemét. Hallotta, hogy Beckett idegesen le-föl sétál a közelében, aztán egyszer csak megáll előtte.

- Miért nem jöttél el a varratszedésre? - kérdezte gyanakodva.

- Gates behívott a kapitányságra - felelte csukott szemmel.

- Aha - ejtette ki a szót hitetlenkedve Kate, mire Castle kinyitotta a szemét, és sértődötten összehúzta a szemöldökét.

- Mi az, hogy "aha"?  

- Semmi - húzta fel a vállát a nő, mintha nem lenne jelentősége a dolognak. Észre sem vette, hogy a szokásos kis játékukat kezdte el a férfival. - Igazán semmi.

- Te azt hiszed, hogy féltem a varratszedéstől, és azért nem jöttem el?

- Nem, igazából azt gondoltam, hogy Gates és az ügy jó kifogás volt, hogy elmenekülj az orvos kezei közül - mosolyodott el önkéntelenül, ahogy arra gondolt, milyen édes a férfi, amikor olyan, mint egy ötéves. Akkor is, amikor idétlenkedik, és akkor is, amikor fél az orvosoktól.

- Nem én kerestem kifogást. Egyszerűen így alakult.

- Hát, szerintem ... - kezdte incselkedve, miközben jólesően állapította meg, hogy engedett a köztük levő feszültség, amikor nyílt a vizsgáló ajtaja, és legnagyobb meglepetésükre az örök optimista Margo nővérrel találták szembe magukat. A nő szinte semmit sem változott az elmúlt években. A fehér  nővérruha most is feszült telt alakján, sötét bőre kiemelte tökéletes, hófehér fogsorát. Először meghökkent, aztán széles mosolyra húzódott a szája.

- Á, a kedvenc betegem! Hát, csak ideért! Dr. Cooper nem tartotta jó ötletnek, hogy halogatja a varratszedést. Mondtam is neki, hogy ha nem telefonál magára, még képes lesz sebvarró fonalakkal leélni az életét, csak ne kelljen kórházba jönnie - nevetett a férfira, miközben kitárta az ajtót, és megvárta, amíg a beteg besántikál a vizsgálóba. Amikor látta, hogy Beckett tétován ácsorog, biztatón intett a fejével. - Jöjjön csak be maga is! Könnyebb lesz neki.

Kate arra gondolt, lehet, hogy csak nehezebbé teszi Castle, és a saját életét is, ha bemegy, ugyanakkor szeretett volna segíteni a férfinak, hogy könnyebben elviselje a szenvedést, ezért bizonytalanul elindult.

Margo nővér érezte a két ember közti feszültséget, látta a szomorú, fájdalmas tekinteteket, a távolságtartó viselkedést. Nem tudta, hogy pillanatnyi összezördülésről van szó, vagy valami sokkal komolyabbról, csak azt tudta, hogy kevés olyan őszinte, mély szerelmet látott, mint ezé a két emberé. Olvasott az újságban az elmaradt esküvőről és az író elrablásáról, akit aztán a nyomozó kalandos körülmények között megtalált a sivatagban, és a cikkek alapján úgy érezte, happy end-del zárult a történet, de a két ember viselkedése nem ezt tükrözte.

- Vesse le a cipőjét és a nadrágját, és feküdjön fel az ágyra! Én szólok Dr. Kollar-nak - indult az ajtó felé.

- Ne, ne, ne ... nem kell! Csak a kötést kell kicserélni, mert ráborítottam a kávét - szólt utána kétségbeesve Castle, mire a nővér megállt, aztán lassan megfordult, és csípőre tette a kezét.

- Ugye nem hiszi, hogy megússza a varratszedést, ha már végre a kezeim közé került - dörrent a hangja tettetett haraggal, aztán megenyhülve leengedte a karját. - Ne féljen, nem kap injekciót, és ha minden rendben van, akkor csak egy kicsit fog fájni.

- De ... én ... - háborodott fel a férfi a feltételezésen, miszerint ő félne, de a két nő felhúzott szemöldökét és elnéző tekintetét látva végül csak nyelt egyet és elhallgatott.

- Segítsen neki levetkőzni! - szólt Kate-re pillantva Margo nővér, aztán kiviharzott az ajtón.

A szobára hirtelen csend telepedett. Néhány másodpercig kínosan feszengve álltak egymással szemben, aztán Kate eszmélt előbb, és Castle-höz lépett.

- Nem kell segítség! - mondta bizonytalanul a férfi, kicsit hátrébb lépett, és a vizsgálóágynak támaszkodva lerúgta a cipőit.

Kate úgy érezte, mintha az elutasító szavak és Castle testbeszéde szöges ellentétben állnának egymással, ezért határozottan utána lépett. A férfi láthatóan meglepődött, amikor a vékony, finom ujjak ráfonódtak az övcsatra, és kihúzták a szíjat a farmer övtartójából. Nem tudott hátrébb menekülni, ezért ösztönösen elkapta Kate kezét, és vett egy nagy levegőt, hogy elutasítsa a segítséget, de végül csak halkan sóhajtott, és engedelmesen hagyta, hogy a gyengéd kezek vetkőztetni kezdjék. A nő közelsége olyan érzelmekkel árasztotta el, aminek képtelen volt ellenállni. Felrémlettek a pillanatok, amikor Kate játékosan, incselkedve, vagy szenvedélytől fűtve szabadította meg a ruháitól, és egy pillanatra lehunyt szemmel idézte fel az izgalmat, amit ugyanezek a mozdulatok előidéztek. Hagyta, hogy az apró kezek lehúzzák a cipzárját, végül a nadrágot a bokájáig tolják, ő pedig engedelmesen kilépett belőle. Hirtelen dühös lett magára, amiért engedte, hogy Kate közelsége és érintése olyan emlékeket idézzen fel, amelyek újra arra emlékeztették, hogy többé már nem fog átélni olyan mámorító pillanatokat. 

- Khm ... - köszörülte meg a torkát. - Már boldogulok, nem kell maradnod.

Beckett zavartan ellépett a férfitól, és miközben megigazgatta, majd összehajtogatva egy székre tette a levetett farmert, azon töprengett, hogy vajon csak ő érzi úgy, hogy Castle hol közelebb engedi magához, hol egyértelműen elutasítja, vagy valóban vívódik a férfi.

- Nem kell, de szeretnék - nézett a dacos tekintetű kék szemekbe, aztán önkéntelenül végigmérte a bokszeralsóban ácsorgó férfit, és szomorúan elmosolyodott.

- Min mosolyogsz? - mérte magát végig az író. - Csak egy fájdalmas emlék miatt vettem fel pont ezt - simított végig a fehér alsónadrág szárán díszelgő Zöld Lámpás figurán.

Kate felidézte a pillanatot, amikor megvette a szuperhős figurás bokszert. Ugyan happy end-del zárult az a különös nyomozás, Castle az eset után soha nem vette fel ezt a ruhadarabot. Azt mondta, arra az éjszakára emlékezteti, amikor a sötétben egy altatóval teli injekciós tűt szúrt a combjába a gyilkos. Hiába próbálta meggyőzni, hogy inkább arra gondoljon, milyen gyönyörű napokat töltöttek a Moore birtok rönkházában és a csodálatos, zubogó források táplálta  tó partján, az alsónadrág mindig a fiók mélyén árválkodott. Figyelte, ahogy Castle nehézkesen felkászálódik a vizsgálóágyra, és közben azon töprengett, vajon az injekció és a bokatörés miatt hívta "fájdalmas emlék"-nek azt az időszakot a férfi, vagy valami másért. De hát ott felhőtlenül boldogok voltak, úgy kellene visszagondolnia rá, mint boldog, nem pedig fájdalmas emlékre!

A merengésből Margo nővér harsány, mégis megnyugtató hangja zökkentette ki, aki maga elé engedve a harmincas évei elején járó orvost, tömören ismertette vele a kórelőzményt. 

A markáns vonású, jóképű férfi megigazította félrecsúszott kék csíkos nyakkendőjét, és ujjaival beletúrt rakoncátlan szőke hajába. Gyűrött köpenye, az arcát borító borosta, és a szeme alatt éktelenkedő sötét karikák arról tanúskodtak, hogy túl hosszúra nyúlt a műszakja, ennek ellenére szeme élénken csillogott, és érdeklődve hallgatta a nővér beszámolóját.

- Á, Mr. Castle! Örülök, hogy személyesen is megismerhetem - nyújtotta kezét a meglepett író felé. - Ha ki akarok kapcsolódni a mindennapi taposómalomból, akkor csak leemelem a polcról valamelyik regényét - lelkendezett, aztán Kate-re mosolygott. - Ha ön Beckett nyomozó, akkor meg kell állapítanom, hogy gyönyörűbb, mint Nikki Heat!

Kate még mindig nem tudta megszokni, hogy lépten-nyomon Nikki Heat-tel azonosítják. Elpirult, ugyanakkor azt is észrevette, hogy Castle szeme összeszűkül, és összeszorítja a száját a bók hallatán.

- Olvastam az újságokban, mi történt önnel - fordult az orvos újra Castle felé. - Örülök, hogy túlélte a sivatagot és a kígyómarást - komolyodott el, miközben levágta a kávé áztatta kötést. Várakozón az íróra pillantott, mintha arra számítana, hogy az helyesel, de Castle, tekintetét a mennyezetre szegezve, szótlanul feküdt. - Hát, lehetne lelkesebb is! Arizonából költöztem ide, így sajnos láttam néhány embert, akik nem élték túl a csörgőkígyóval való találkozást. Szerencsésnek mondhatja magát! - mondta, miközben megszemlélte a sérülést, de az utolsó mondatnál újra az íróra pillantott.

- Igen, szerencsésnek tartanak - szűrte a fogai között a szavakat kelletlenül, amiből egyértelműen kicsendült, hogy nem ért egyet a külvilággal.

Az orvos felhúzta a szemöldökét, de diszkréten elterelte a szót. Érezte, hogy Castle nem akarja kommentálni a vele történteket.

- Ez most egy kicsit fájni fog - nézett együtt érzőn a sérültre, aztán egy olló és egy csipesz segítségével kihúzta a varratokat. - A seb még elég gyulladt, és a forró kávé sem tett neki jót. Írok rá egy kenőcsöt, amivel naponta 2-3 alkalommal be kellene kenni, akkor kisebb heggel, és gyorsabban fog gyógyulni, ráadásul a megégett rész sem fog annyira fájni. Most Margo nővér bekeni és tesz rá fedőkötést. Ha nincs panasza, akkor nem kell többet bejönnie, de kenjék be rendszeresen, aztán néhány napig még tegyenek rá gézt, és még egy ideig ne érje víz - adta az utasításokat a fiatal férfi. - Örülök, hogy megismertem - mondta barátságosan, aztán Kate-re mosolyogva hozzátette - önt is, nyomozó.

- Látja, nem is volt olyan szörnyű - lépett a vizsgálóágyhoz egy tubus kenőccsel a kezében Margo nővér. - Csak tudnám, miért olyan komoly, mint egy vakbélgyulladás, mikor egy jajszó nélkül elviselte a varratszedés?

- Csak fáj a seb - intett komoran a combja felé Castle, miközben megemelkedve a könyökére támaszkodott.

- Nem kell sajnáltatnia magát! Annyira nem fáj - vonta össze a szemöldökét rosszallóan a nő. - Inkább vallja be, hogy nem örül nekem! - kezdett csipkelődni a férfival, hogy oldja a feszültségét.

- De, én ... én örülök, csak ... csak ...

- ... túl sokszor sérült meg, amióta együtt dolgozunk - fejezte be komolyan a férfi mondatát Beckett.

- Á! Ezek semmiségek - legyintett a nővér vidáman, miközben finoman a sebre és az égett felületre kente a kenőcsöt. - Egy kis lábtörés, bordarepedés, meg hasonlók! Na jó, a kígyó egy kicsit durvább. De nem féltem én magát! Csalánba nem üt a mennykő! Maga az a fajta ember, akit csak kerülget a baj, de mindig megússza! Persze éppen az ilyen emberek szokták kihívni maguk ellen a sorsot, és feszegetik a szerencséjük határait azzal, hogy minden őrültséget kipróbálnak a bungee jumping-tól a rafting-ig. Még jó, hogy maga nem tartozik közéjük! Én a kellemesebb izgalmak híve vagyok - mosolygott sejtelmesen, miközben kutató tekintetét a férfira szegezte.

- Most inkább nyugalomra vágyom - sütötte le Castle a szemét, mert a nővér szavai valami egészen más gondolatot ébresztett benne, aminek semmi köze sem volt a nyugalomhoz.

Kate gyanakodva húzta össze a szemöldökét, amitől megjelent az apró kis ránc a homlokán. Ismerte a férfi minden rezdülését, és tudta, ha így lesüti a szemét, valami olyan jár az eszében, amit maga is őrültségnek tart. Ilyenkor olyan volt, mint egy kisfiú, aki rosszul titkolózik az anyukája előtt. Egy perce még feleslegesnek érezte magát a rendelőben, hiszen a varratszedés láthatóan fájt Castle-nek, mert időként megrándult az arca, vagy sziszegett és megfeszültek az izmai, amikor az orvos kihúzott a sebből egy-egy darab fonalat, de nem szorult a segítségére. Most azonban örült, hogy benn volt a vizsgálóban, és látta a férfi reakcióját, mert arra következtetett belőle, hogy Margo nővér szavai megmozgatták a fantáziáját, és ebben a lelkiállapotban, amiben most van, lehet, hogy valami olyan fordult meg a fejében, ami máskor eszébe sem jutna. Töprengéséből a nővér szavai zökkentették ki. A termetes nő szembe fordult vele, és Castle farmerját a kezébe nyomta.

- Felöltöztetheti. Mennem kell, de már boldogulnak egyedül is. Ne felejtse el naponta többször bekenni a sebet - intézte szavait Kate-hez egy biztató mosoly kíséretében, aztán szúrós tekintettel a férfira nézett. - Jobb, ha  szót fogad, és elfogadja a segítséget, mert nem szabad feszülni a sebnek! Már nem tartja a varrat - tette hozzá figyelmeztetően.

Castle a szigorú barna szemek láttán nyelt egyet, aztán óvatosan lecsúszott az ágyról, és egy szót sem szólt, amikor Kate lehajolt, és a lábához tartotta a nadrág szárát, csak engedelmesen belelépett. Túl közel volt hozzá a nő. Úgy érezte, nem tud a bűvköréből szabadulni, mert magával ragadja a fájdalom és az emlékek. Egy pillanatra behunyta a szemét, hogy ellenálljon a vágynak, és ne simítson végig a selymes hajon, ami azzal járt, hogy elvesztette az egyensúlyát, és súlypontját áttette a sérült lábára. Fájdalmasan felkiáltott, és ösztönösen kapaszkodót keresve, megtámaszkodott Kate vállán. Érezte, ahogy a nő megremeg az érintésre, aztán ráemelte ijedt tekintetét. A kórházi neoncsövek vakító fényétől zölden csillogó szemek megbabonázták, és másodpercekre elmerült a delejes tekintetben. Kate mozdult először. Zavartan felállt, miközben feljebb húzta a farmert a férfi lábán, majd elengedte, és hátrébb lépett. 

- Köszönöm - mondta rekedt hangon Castle, miközben felhúzta a nadrágot, és az ing betűrésével bajlódott. Igazából nem várt választ, ezért amikor meghallotta a halkan kimondott szót, meglepetésében a mozdulata is megállt.

- Mindig - ejtette ki alig hallhatóan, de magabiztosan a régen oly kedves szót Kate.

- Ne mondd ezt, kérlek! - ingatta meg a fejét Castle, miközben dühvel vegyes szomorúsággal pillantott a nőre, aztán igazított még egyet az ingén, és maga mögött hagyva Kate-t, elindult. 

Ugyanolyan szótlanul ültek az autóban, mint fél órával ezelőtt. Castle csak akkor mozdult meg, amikor Kate lekanyarodott a kapitányság felé vezető útról. 

- Hazaviszlek - előzte meg Kate a kérdést.

- Szóval már megint te döntesz - vágott egy gúnyos grimaszt az író.

- Most szedték ki a varratokat a lábadból, látom, hogy fáj a seb és az égés, ráadásul késő van - mondta türelmesen egy pillanatnyi hallgatás után Kate, anélkül, hogy oldalra nézett volna.

Amikor Castle kiszállt a lakása előtt a kocsiból, észre sem vette, milyen sokáig néz a távolodó férfi után, csak amikor eltűnt az ismerős sziluett az ajtó mögött, eszmélt fel, hogy pislogás nélkül bámul utána, és úgy szorongatja a kormányt, mint hajótörött a mentőövet. Úgy érezte, egyre nehezebb elviselnie a döntése következményeit. Pislantott néhányat, hogy a szemében felgyülemlő könnyek ne csorduljanak túl a szemhéján, és gázt adva a kapitányság felé indult.

Castle elgondolkodva csukta be maga után a lakás ajtaját. Nem érette Beckett viselkedését. Talán jobb is, hogy hazahozta Kate, így nyugodtan végiggondolhatja a délután történteket, a saját és a nő reakcióit, és a lábának sem ártana egy kis pihenés, mert nem akarta ugyan mutatni, de lüktetve áramlott benne a fájdalom. Nagyot nyögve indult a hálószoba felé, amikor felnézve Alexis szomorú, számon kérő tekintetével találta szembe magát. A lány karba tett kézzel ült a nappaliban, és látszott rajta, hogy csak az apjára várt.

- Alexis?

- A Nagyi mondta, hogy bementél a kapitányságra.

Castle nyelt egyet, aztán bólintott. Leült a lányával szemben, és a kérdőn rá tekintő kék szemekbe nézett. Hogyan magyarázza meg egy húsz éves, fiatal, felelősségteljes gondolkodású nőnek, hogy mit miért tesz, amikor maga sincs tisztában saját érzéseivel?

- 3XK újra ölt, és azt akarja, hogy Beckett és én nyomozzunk, különben újra öl. Tíz napunk van megoldani az ügyet.

Alexis sokáig hallgatott. Már tudott az áldozatról és a kezében talált üzenetről, csak azt nem tudta, hogyan viseli az apja, hogy újra Beckett-tel dolgozik. Nem akarta, hogy újra csalódás és fájdalom érje.

- Kamaszként eleinte tetszett, hogy rendőrt játszol, láttam, milyen lázba hoznak a furcsa gyilkossági esetek, és persze azt is észrevettem, hogy Kate fontosabb a számodra, mint az előző nők az életedben. Ezért fogadtam el, és kedveltem őt - kezdett bele lassan. - Aztán a Kate-t ért lövéskor megértettem, milyen veszélyes ez az egész, és már csak nehezen fogadtam el, hogy szereted. Jobban szerettem volna, ha tudomásul veszed, hogy író vagy, nem rendőr, de elfogadtam, hogy ez az élet tesz boldoggá. A temetőben történt lövés óta félek. Féltelek. Ne érts félre Apa. Boldog voltam, hogy összeházasodtok, mert felhőtlenül boldognak láttalak, olyannak, mint amilyennek még soha, de titkon megkönnyebbültem, amikor szakítottatok.

Alexis elhallgatott, és apja reakcióit figyelte. Nem csodálkozott, amikor az utolsó szavainál felkapta a fejét, és kérdőn összehúzta a szemöldökét.

- Azt hittem, így nem leszel többé veszélyben, előbb utóbb majd túl leszel a szakításon, és olyan nyugodtan élhetjük az életünket, mint régen, amikor nem kellett attól rettegnem, hogy melyik elmebeteg gyilkos néz prédának. Tévedtem. 

- Kicsim - fogta meg lánya kezét az író - tudom, hogy megviseltek az elmúlt hetek eseményei, de Tyson is csak egy ember. Már nagyon sok ember dolgozik azon, hogy elfogjuk.

- Nem erről van szó, Apa - ingatta meg a fejét Alexis. - El kell fogadnom, hogy már soha nem lehet olyan életünk, mint régen, és azt hiszem, már nem is vágyom rá igazán. Csak most látom, hogy sokkal jobb volt félteni téged, miközben boldog voltál, mint nem félteni annyira, de szenvedni látni. Egy nő sem tett olyan boldoggá, mint Kate.

- Nem akarok erről beszélni - húzódott hátra távolságtartón Castle, és elengedte a lány kezét. Nem akart beszélni a Beckett-hez fűződő érzéseiről, sem a szerelméről, sem a fájdalmáról, de Alexis, a nagyanyjától örökölt, átható tekintetű kék szemével úgy nézett rá, hogy nyelt egyet, és alig hallhatóan hozzátette: - Kate jobban félt, mint amennyire szeret. Úgy gondolja, mellette veszélyben lehet az életem, és a tiéd is.

Alexis egy idei hallgatott. Beharapott szája arról tanúskodott, hogy az esze és szíve komoly csatát vív egymással.

- Akkor csak azt kell bebizonyítanod, hogy nem a bűnözők jelentik a legnagyobb veszélyt az életedre - szólalt meg sokára. Nehezen döntött, de úgy érezte nem lehet olyan önző, hogy megfossza apját a boldogság lehetőségétől. Ha Beckett belátja, hogy milyen veszélyes lehet a bánatból és keserűségből táplálkozó depresszió, talán másképp gondolkodik a döntéséről. Nem is sejtette, hogy apja egészen másként értelmezi a szavait! 

- Igaz - mosolyodott el a férfi sejtelmesen, mire Alexis értetlenül húzta résnyire a szemét, és gyanakodva fürkészte apja hirtelen megváltozott arcvonásait. Akkor szokta látni ezt a tekintetet, amikor valami olyan ötlete támadt a férfinak, amivel az őrületbe kergette a családját.

Castle felállt, egy puszit nyomott lánya feje búbjára, miközben szeretettel végigsimított vörösesszőke, selymes haján, aztán a konyhába indult, és kinyitotta a hűtőszekrény ajtaját.

- Éhes vagyok. Te mit ennél? - kérdezte könnyedén, mintha egy perce nem is komoly dolgokról beszélgettek volna, és sorban húzogatta ki a műanyag dobozba zárt ételeket.

- Apa! Jól vagy? - kérdezte döbbenten Alexis. Nagyanyja már beszámolt neki arról, hogy amióta hazajött Phoenix-ből az apja, alig eszik, étvágytalan, csak turkálja az ételt, és úgy kell belekönyörögni néhány falatot. Rosszat sejtett már akkor, amikor az előbb titokzatosan elmosolyodott a férfi, és gyanúját csak táplálta, hogy hirtelen megjött az étvágya is. 

- Persze - válaszolt Castle álmodozó tekintettel, aztán becsukta a hűtőszekrény ajtaját, majd kinyitotta a fagyasztót, és egy jókora doboz csoki fagyit húzott elő belőle. - Kérsz? - emelte Alexis felé a finomságot, aki azonban rosszallóan megcsóválta a fejét. 

- Vacsorára fagyit?

- Csak egy kis bánatűző - húzta fel ártatlanul vállát a férfi, és elindult a hálószoba felé, de az ajtóból még visszaszólt a döbbenten utánanéző lánynak. - A nagyinak egy szót se!

Beckett képtelen volt a Helga Ormond megölésével kapcsolatos tanúvallomásokra koncentrálni, és tekintete egyre többször vándorolt az íróasztala mellett álló üres székre. Eddig Castle hiányát érezte elviselhetetlennek, most pedig a közelségét. Hogyan tartsa magát az elhatározásához, amikor olyan vágyakat kelt benne a férfi jelenléte, ami elemészti? Visszafordította fejét az iratok felé, mert szinte perzselte Ryan és Espo fürkésző tekintete, amit azonnal érzett, amint Castle székére nézett. Meg sem lepődött, amikor a két nyomozó egy perc múlva az asztala mellé somfordált.

- Nem néz ki valami jól - utalt Castle-re Espo, miközben zsebre tett kézzel, nyíltan Kate szemébe nézett, míg Ryan csak szomorkás, együtt érző tekintettel, félve pillantott rá.

- Nem csoda, ha figyelembe vesszük, min ment keresztül - mondta közönyösen a nő a sivatagra célozva, miközben újra az előtte heverő papírokra nézett, és úgy járatta a szemét, mintha olvasná a sorokat.  

- Épp ez az Beckett! Min ment keresztül? - csapott le a kétértelmű mondatra Espo. Most, hogy szemtanúi voltak az író és a nyomozónő között dúló érzelmi viharnak, úgy érezték, itt az ideje, hogy Kate megossza velük a szakításuk okát. Mivel Kate nem válaszolt, csak idegesen beharapta a száját, halkan, de nagyon komolyan feltette a számukra fontosabb kérdést. - És te? Te min mész keresztül?

Beckett-et mintha villámcsapás érte volna, megfeszült, szeme résnyire szűkült a kérdés hallatán, végül a másodpercekig tartó hallgatás után végül a két férfira emelte szomorú tekintetét.

- Jól vagyok - mosolyodott el erőtlenül. - Én csak azt teszem, ami helyes - tette hozzá komolyan, és a két nyomozó már tudta, hogy a nő magába zárja az érzelmeit, és többet nem fog nekik elárulni.

- Nem, Beckett. Nem vagy jól - nézett meleg, barna szemével Kate-re Espo.

- El fogjuk kapni 3XK-t - szólalt meg meggyőződéssel Ryan, aki szentül hitte, hogy a sorozatgyilkos elfogásával megoldódhat Beckett és Castle kapcsolata is.

- Igen, el fogjuk kapni - húzta kényszeredett mosolyra a száját a nő, amiből Ryan és Espo kiolvashatta, hogy nem Jerry Tyson az egyetlen komoly probléma a két barátjuk között. - Találtatok valamit? - terelte az ügyre a szót Kate, és tekintetét újra az előtte heverő iratokra szegezte, mintha nem akarna többet foglalkozni a burkolt célzással. 

 Ryan a társára pillantott, és mivel Javi csak elgondolkodva fürkészte Beckett arcát, belekezdett az eddig kiderített tények ismertetéséhez.

- Helga Ormond több munkatársa is úgy nyilatkozott, hogy az áldozat viselkedése szokatlan volt az utóbbi időben. Szétszórt volt és álmodozó, ami régen egyáltalán nem volt rá jellemző. A titkárnője szerint két megbeszélést is lemondott a múlt héten, pedig mindkettő rendkívül fontos lett volna az üzlet szempontjából, és nagyon sokat készült rájuk. Régen szoros napirend szerint élt, most viszont kiszámíthatatlan lett, és volt, hogy órákra eltűnt.

- Egy új férfi? - nézett fel érdeklődve Beckett.

- Senki nem tudott róla, hogy járna valakivel. Mivel évek óta nem látták férfival, a rossz nyelvek azt suttogták, hogy talán a saját neméhez vonzódik - pislantott zavartan Ryan.

- Derítsétek ki, mit csinálhatott azokban az órákban, amiről a titkárnője nem tud! Talán a viselkedése megváltozásának köze van Tyson-hoz.

Beckett nézte, ahogy a két férfi jelentőségteljes pillantást vált, aztán visszamegy az íróasztalához. Biztos volt benne, hogy előbb-utóbb újra elő fognak hozakodni a Castle és a közte történtekre, de még nem akart velük beszélni róla. Az órájára pillantott, aztán a pihenőbe indult egy kávéért, amikor meghallotta a lift kattanását, és titkon reménykedve felé fordult. A felvonóból kilépő magas, jóképű, elegánsan öltözött férfi egy elviteles ételdobozt, egy üveg gyümölcslevet, és egy szál vörös rózsát szorongatott. Bizonytalanul megtorpant, szemét kutatón körbejáratta a helyiségen, aztán tekintete találkozott a nyomozóéval, és felé indult. Kate tudta, hogy látta már a férfit, de csak akkor döbbent rá, hogy ki is lépked feléje, amikor az barátságosan rámosolygott.

- Á, Beckett nyomozó! Meg tudná mondani, merre találom Shaw ügynököt? - kérdezte, miközben huncutan felhúzta a szemöldökét a két utolsó szónál.

Kate önkéntelenül viszonozta a mosolyt, és bólintott. Jordan férjével csak egyszer találkozott, amikor az megjelent az őrsön a kislányukkal. Élénken élt az emlékezetében amit akkor érzett, amikor meglátta a kemény, elhivatott ügynököt a családjával, most azonban úgy érezte, mintha a sors kegyetlen játékot játszana vele azzal, hogy emlékezteti arra, van, aki össze tudja egyeztetni a munkáját a családdal, és boldoggá tud tenni egy férfit és egy gyermeket azzal, hogy nem engedi rátelepedni a félelmet szívére.

- Tudom, hogy nehéz napok várnak rá. Erre jártam, gondoltam meglepem valamivel, mert valószínűleg nem tudom ébren megvárni, hogy hazaérjen - válaszolt a férfi a ki nem mondott kérdésre.

- Az eligazítóban van - mutatott Kate a tőle nem messze levő üveges ajtóra, aztán megbabonázva figyelte, ahogy a férfi, arcán izgatott mosollyal belép a helyiségbe. Lopva körülnézett, és amikor meggyőződött róla, hogy senki nem figyel rá, egy lépést tett az ajtó felé, így az üvegen keresztül láthatta, ahogy Jordan az okostábla előtt állva éppen sóhajt egyet, és fáradtan megdörzsöli a homlokát, aztán a nyíló ajtó felé pislant. A következő pillanatok olyan fájdalmat ébresztettek Kate-ben, mint amikor a kápolnában kimondta a sorsukat eldöntő szavakat. Jordan gondterhelt arcán először átfutott a meglepetés döbbenete, aztán az örömé, végül arcára kiült a végtelen szeretetet tükröző mosoly. A férfi gyengéden átölelte, és futó csókot lehelt a szájára. A mozdulat bensőséges volt, és hűen tükrözte a két ember közti boldog összetartozást. 

Beckett zavartan kapta el tekintetét, és sietve a kihalt pihenőbe lépett. Amíg várta, hogy a forró kávé a poharába csorogjon, megtámaszkodott a pulton, és behunyt szemmel próbálta megakadályozni, hogy sírjon. Úgy érezte, mintha összeesküdött volna ellene a világ. Néhány nappal ezelőttig azt hitte, képes lesz ezt az egészet végigcsinálni, de Castle közelsége és az előbb látott jelenet újra emlékeztették arra, hogy miről mondott le, és hogy mitől fosztotta meg nemcsak magát, de Rick-et is. A barátai kérdő, értetlen tekintete csak rontott a helyzeten. Mintha senki nem értené a döntését, amiről ő meg volt győződve, hogy helyes. A sistergő gőz hangjára kinyitotta  a szemét, aztán a pultnak támaszkodva lassan kortyolni kezdte a forró feketét. Nem érzékelte az idő múlását, így észre sem vette, hogy már csak az üres poharat szorongatja, amikor nyílt az ajtó, és Jordan lépett be rajta, tőle szokatlan, elmerengő tekintettel.

- Van egy kis kínaim. Nem éhes?

Beckett zavartan az üres pohárra pillantott, és gyorsan letette.

- Nem, köszönöm, már ettem - rázta meg a fejét, és megpróbálta udvariasan mosolyogva kiejteni a hazug szavakat, kevés sikerrel. Egész nap egy falatot sem evett, de a feszültségtől úgy összeszűkült a gyomra, hogy képtelen lett volna egy falatot is lenyelni, ráadásul érezte, hogy Jordan kihasználná a falatozás közben kialakuló kötetlen beszélgetést, és előhozakodna a kínos kérdésekkel. - Még néhány szemtanú vallomását át szeretném nézni - mondta, és szinte kimenekült a pihenőből, miközben érezte az ügynök fürkésző tekintetét a hátán.   

Mire végzett az összes tanúvallomás átolvasásával, már tizenegy óra felé járt. A kapitányságon már csk az ügyeletes tisztek, néhány egyenruhás, Jordan Shaw és két ügynök tartózkodott. A fiúkat úgy fél órája hazaküldte, bár Javi ellenkezett, Ryan-on látta, hogy vágyakozva réved a távolba, és lelki szemei előtt már látja, ahogy Jenny megcsókolja, aztán a kiságy fölé hajolva gyönyörködik a békésen alvó Sara Grace-ben. 

Kivette az iratok közül a holttestet megtaláló idős nő vallomását, és egy kocogóét. Valami zavarta bennük, de nem tudta mi. Hirtelen arra gondolt, az ilyen pillanatokban szokott Castle valami olyannal előjönni, ami neki elkerülte e figyelmét, vagy más megvilágításba helyezte az egész vallomást. Sóhajtott egyet, amiért mindenről a férfi jut az eszébe, aztán kikapcsolta a számítógépét, és felkapta a blézerét. Ekkor vette észre, hogy az eligazító ajtajában álló Shaw ügynök átható tekintete rajta időzik.

- Késő van, hazamegyek - szólalt meg, és hogy zavarát leplezze, az órájára pillantott.

- Haza? - kérdezte felhúzott szemöldökkel Jordan, aztán úgy tett, mintha nem várna választ, folytatta. - Én is indulok. Reggel találkozunk - intett barátságosan a nyomozó felé, és sietve beszállt a liftbe.

Egy óra múlva Kate megtámasztotta két kezét a csempén, csukott szemmel felszegte a fejét, és hagyta, hogy a meleg víz simogatón csorogjon végig az arcán. Még mindig a "haza" szó visszhangzott a fülében. Hol van az otthona? Hova lett minden, ami biztos volt, ami az övé volt? Már Castle lakása vált a közös otthonukká, ezért a lakása eladásával megbízott egy ingatlanközvetítő céget, aki talált is rá vevőt. Most az apja házában lakott a gyerekkori szobájában, amíg nem talál egy új lakást, ahol egyszer talán otthon fogja magát érezni. Most érezte először úgy, hogy kicsúszott a lába alól a talaj, hogy nincs otthona, hogy nem tartozik sehova, és senkihez. Nekitámaszkodott a csempének, és hagyta, hogy a könnyei beleolvadjanak az arcán legördülő vízcseppekbe.

Néhány kilométerrel távolabb, Castle összekulcsolta tarkóján az ujjait, hogy ne simítson végig önkéntelenül az ágy mellette levő, üres részén. Gondolatai el-elidőztek a nap egy-egy pillanatán: az első találkozásán Kate-tel, a liftben és a kórházban történteken, az anyja, Margo nővér és Alexis szavain. Még sosem érezte ilyen zavarosnak az érzelmeit. Még mindig sértett volt, csalódott és dühös, de újra feléledt benne a vágy Kate Beckett után. Nemcsak a fizikai vágy. A lelke most jobban sóvárgott utána, mint a teste. Lekapcsolta a villanyt, és döntött. Kate szereti, és ő nem hagyja veszni ezt a szerelmet. Elmosolyodott a sötétben. Tudta, hogy úgy fel fogja bosszantani, ahogy még soha.

Az ébresztő hangja élesen hasított a csendbe, mégis másodpercekig tartott, amíg Kate képes volt megszabadulni a zaklatott, szorongásokkal és félelmekkel teli álomtól, és tudata felfogta a kellemetlen zaj forrását, és kinyomta a készüléket. Fáradtan simította hátra a haját, és résnyire nyitotta a szemét. Minden zegzugát ismerte a szobának, ami sok éven az otthont jelentette a számára, de most idegennek érezte magát. Nem itt van a helye. De akkor hol van? Sóhajtott egyet, aztán erőt vett magán, és felkelt. Fél óra múlva lezuhanyozva, felöltözve útra készen állt, már csak a frissen főtt kávé hiányzott az éberségéhez, de a kávéfőző hosszú sistergés után durrant egyet, és kikapcsolt. Reménykedve kapcsolgatta ki-be a készüléket, de az nem kelt életre. Bosszúsan kapta fel a blézerét, hogy a kapitányságra induljon, amikor meglátta a zsebéből kikandikáló papírt. Elhúzta a száját. Úgy látszik, ez nem az ő napja! Előző este Dr. Kollar az ő kezébe nyomta a receptet, amire Castle kenőcsét írta fel, de mivel akkor ellátták a férfi sebét, egyikük sem gondolt arra, hogy megálljanak egy gyógyszertárnál, és kiváltsák a kenőcsöt. Elgondolkodva nézett az órájára. Még túl korán volt ahhoz, hogy Castle bemenjen az őrsre, ahol odaadhatná neki a receptet, pedig Margo nővér a lelkükre kötötte, hogy rendszeresen kenjék be a kígyómarás és az égés helyét. Tudta, hogy őrültség, amire készül, de képtelen volt másképp dönteni.

Fél óra múlva már a kenőccsel, gézzel és egy tekercs ragtapasszal felszerelkezve állt a férfi lakása előtt, és tétován nyúlt a csengő felé. Zsebében ott lapult az ajtó kulcsa, de úgy érezte, már nincs joga hívatlanul belépni abba a lakásba, ami néhány hete még az otthont jelentette neki.

Castle bosszúsan húzta párnáját a fülére. Ki az ördög keresi hajnalok hajnalán? Várt, hátha Alexis kinyitja az ajtót, vagy megunja a hiábavaló várakozást a hívatlan látogató, de csalódott. A csengő újra meg újra megszólalt, ezért végül sóhajtott egyet, kikászálódott az ágyból és magára kapta a köntösét. Fájdalmasan grimaszolva bicegett az ajtó felé, közben öklével megdörzsölte a szemét, aztán beletúrt előrehulló, kócos hajába, miközben kinyitotta az ajtót.

- Beckett? - pislogott nagyot, mintha meg akarna győződni róla, hogy nem egy álom tréfálja-e meg. 

- Kiváltottam a kenőcsöt, és hoztam kötszert - próbálta könnyedén kiejteni a szavakat Kate, nehogy olyan érzést keltsen a férfiban, hogy más céllal jött hozzá, és gyorsan felé nyújtotta a kezében tartott holmikat.

- Kösz - mondta még mindig meglepve a férfi, és ösztönösen elvette a csomagot, de tekintetét nem vette le a nőről. Olyan érzése volt, mint évekkel ezelőtt, amikor érezte, hogy több van köztük partnerségnél, mégis megtartották a távolságot kettejük között, és egyikük sem közeledett egyértelműen a másik felé. Észrevette a Kate arcán átsuhanó szomorú mosolyt, ezért amikor a nő megfordult, és a lift felé indult, nyelt egyet, és rekedt hangon utána szólt.

- Rám férne egy kávé. Velem tartasz?

Kate megtorpant, és visszanézett az álmos, mégis igéző kék szemekbe. Tudta, hogy nagy hibát követ el, ha most belép azon az ajtón, de mintha ajkait nem az agya vezérelte volna, hanem valami felsőbb erő, alig hallhatóan ejtette ki a szót.

- Igen - mondta, és összeszűkült gyomorral lépett be Castle mellett az ajtón. - Az én kávéfőzőm elromlott - tette hozzá magyarázatként, miközben arra gondolt, milyen véletlenek sorozata kellett ahhoz, hogy újra itt álljon Castle nappalijában. Nézte, ahogy a férfi a konyhába megy, és rutinos mozdulatokkal elkészíti a kávét. Tétován követte, aztán hogy megtörje az egyre kínosabbá váló csendet, a két gyanús tanúvallomásról kezdett beszélni. Néhány perc múlva már feszengés nélkül ült a konyhapultnál, és kevergette a vaníliás latte-t. Jólesett neki, hogy a férfi nem sima presszókávét készített neki, hanem a kedvencét.

- Szeretnéd, hogy elolvassam őket? - kérdezte Castle a kávét kortyolgatva.

- Igen. Valami zavar bennük. Talán észreveszel valamit, ami elkerülte a figyelmemet.

- Egy zuhany nem ártana - húzta ki a nyakánál az izzadtságtól nyirkos pólót zavarában mosolyogva, miközben megpróbálta elhessegetni a kínzó rémálmok képét, amik miatt egész éjjel csak vergődött az ágyban.

- Megvárlak. Még úgysincs benn senki a kapitányságon.

Castle tűnődve nézett a nőre, aztán bólintott, és a fürdőszoba felé indult.

Kate lassan kortyolgatta a gőzölgő finomságot. Ahogy egyedül maradt, és szemét végigjáratta a lakás ismerős tárgyain, megrohanták az emlékek, és újra eluralkodott rajta a fájdalom. Hirtelen bánta, hogy engedett a csábításnak, és bejött a lakásba, ahol minden a közös életükre emlékeztette. A rátelepedő nagy csendben, két ajtón keresztül is hallotta a víz zubogását. Nyelt egyet, és becsukta a szemét. Nem akart engedni az emlékeknek, de a képek megállíthatatlanul peregtek a szeme előtt. Látta maga előtt a zuhanyozó férfi alakját, ahogy a habos víz végigcsorog a testén, ahogy a mozdulatok hatására táncot járnak bőre alatt a megfeszülő izmok, ahogy hátrasimítja vizes haját, becsukja a szemét, és felszegve a fejét hagyja, hogy az arcát csiklandozzák a vízcseppek. Hirtelen emlékek sokasága rohanta meg. Pillanatok, amikor egymást mosdatva-simogatva álltak a meleg vízsugár alatt, és a simogatást követték a csókok, majd az édes beteljesülés. A gyengéd szeretkezések emléke olyan elementáris erővel tört rá, hogy szinte érezte a férfi meleg, puha bőrének érintését a testén.

Arra eszmélt, hogy már nem hallja a víz csobogását. Kinyitotta a szemét, és dühösen állapította meg, hogy engedett a szívének. Maga előtt is szégyellte a gyengeségét. Megkönnyebbült, amikor a férfi sötétkék farmerban és világoskék ingben, karjára vetett zakóval kilépett az ajtón. Nagyon siethetett, mert haja vizesen hullott a homlokába, és borostás volt az arca.

- Mehetünk - mondta elszántan, és sántítva indult az ajtó felé.

Kate önkéntelenül követte, aztán megtorpant.

- Bekented, és átkötötted a sebet? - intett fejével férfi combja felé.

Castle nyelt egyet, és láthatóan zavarba jött.

- A lábam rendben van - mondta egy pillanatnyi hezitálás után, és kitárta Kate előtt az ajtót.

- Ha jól gondolom, akkor ez a válasz egy "nem"-et takar - emelte égnek rosszallóan a szemét a nő, és nem mozdult. - Emlékszel, mit mondott az orvos? Vagy vissza akarsz kerülni Margo nővér kezei közé?

Castle arca megrándult a gondolatra. Elképzelte, mit kapna a nővértől, ha azért kerülne kórházba, mert nem tartotta be az utasításait.

- Majd később bekenem - mondta.

- Most, Castle! Nem azért kerestem egy hajnalban is nyitva tartó gyógyszertárt, és jöttem el a kenőccsel hozzád, hogy elhanyagold a sebet! - ráncolta össze szigorúan a szemöldökét a nyomozó, amikor rájött, hogy a férfi csak kibúvót keres, hogy ne kelljen saját magának ellátni a sebet. - Majd én bekenem és bekötözöm - tette hozzá szelíden.

- Ne ... nem kell. Induljunk, fogy az időnk - lépett az ajtó felé, de Beckett nem mozdult.

- Le a nadrággal Castle, és feküdj az ágyra! - parancsolt kemény hangon a férfira, de a szeme mosolygott. 

Tekintetük másodpercekre összefonódott, és mindketten arra gondoltak, hogy régen erre Castle biztosan valami olyannal felelt volna, hogy "Erre a mondatra vártam, Beckett nyomozó!", és az író pimaszul, Kate pedig elnézően mosolygott volna. De most más volt a helyzet.

Castle összeszorította a száját, és másodpercekig farkasszemet nézett a nővel. Nem akarta, hogy Kate azt érezze, hogy minden olyan lehet, mint évekkel ezelőtt, és hogy eljátszhatják, hogy csak partnerek a nyomozásban. A közös kávézás a lakásán fájdalmasabb volt, mint hitte. Amíg zuhanyozott és öltözködött, azon zakatolt az agya, miért érzi úgy, mintha Kate közeledne felé, amikor tudja, hogy olyan nagy az elhatározása, hogy nem fog változtatni azon. Ha most engedi, hogy Kate hozzáérjen, csak még jobban fog fájni a hiánya. Mire összeszedte magát, hogy ellenkezzen, Kate már összeszedte a kenőcsöt, a kötszereket, és éppen egy ollót húzott ki az egyik fiókból.

Kate felnézett, és meglátta a bizonytalanul ácsorgó író kétségbeesett arcát.

- Csak egy kötéscsere, Castle. Semmi más - mondta komolyan. Meg volt győződve róla, hogy ehhez kell tartania magát.  

- Persze - bólintott a férfi, hangjában enyhe gúnnyal. Becsukta az ajtót, és a hálószoba felé indult.

- Itt is jó lesz - mutatott Kate a kanapéra, de Castle megrázta a fejét, és tovább ment. Azt akarta, hogy Kate is azt érezze, amit ő, valahányszor belép a hálószobába, ahol oly sokszor tették boldoggá egymást egy-egy vágytól fűtött érzéki, gyengéd, vagy szenvedélyes szeretkezés során, ahol minden érintés, minden lélegzetvétel arról szólt, hogy milyen boldogok. Azt akarta, hogy Kate-nek is annyira fájjon, mint neki.

Kate csak állt egy darabig, aztán kénytelen-kelletlen követte a férfit. Amikor belépett a szobába, mintha egy jeges kéz szorította volna össze a szívét. Megpróbálta minden figyelmét Castle-re fordítani, nehogy újra megrohanják az emlékek. Nézte, ahogy a férfi térdig letolja a nadrágját, lábait felrakva, a háttámlának támaszkodva felül a franciaágyra, és szemét a kötéssel fedett sérülésre szegezve vár. Vett egy nagy levegőt, és közelebb lépett. Castle ráemelte a tekintetét, és kihívó hangsúllyal, halkan megszólalt.

- A magáé vagyok, Kate nővér. 

Beckett állta  a férfi tekintetét, de érezte, hogy a mondat hallatán megremeg. Mintha csak néhány hónapja lett volna az a mámorító éjszaka, amikor a férfi legnagyobb örömére szexis nővérruhába bújt, és nővért játszva a végletekig fokozta az író vágyát, pedig azóta már két év telt el. Hirtelen rájött, hogy Castle csak játszik vele. A hálószoba, az emlék felidézése mind azért van, hogy fájdalmat okozzon. Megértette a férfi reakcióját. A helyében ő is dühös lenne, és a lelke mélyén dolgozna benne a bosszú. Majdnem megszólalt, hogy "Ne tedd ezt velem, kérlek!", de tudta, hogy ezzel elindítana egy újabb beszélgetést a döntéséről, és mivel ezt nem akarta, figyelmen kívül hagyva a megjegyzést, a Castle combján levő kötésre nézett. Szótlanul közelebb lépett, előrehajolt, és megpróbálta megfogni a ragtapasz szélét.

Castle szíve úgy zakatolt, mint előző nap a liftben. Túlságosan közel került hozzá Kate, és ez nem várt hatással volt rá. Talán mégsem volt jó ötlet behívni Kate-t a hálószobába. A terve, hogy a nő is érezze a fájdalmát, lelkiismeret-furdalást keltett benne. Már nem akarta bántani, inkább olyan emlékeket akart benne felidézni, amelyek arra emlékeztetik, milyen csodálatos volt a közös életük. Nem tudta, hogy ezzel okozza a legnagyobb lelki kínt.

- Ez fájni fog - zökkentette ki Kate hangja a merengésből, de mire felfogta volna a szavak jelentését, már meg is érezte az égető fájdalmat.

- Áááááúúúú! - kiáltott fel, miközben ellökte magát az ágy támlájától, és ösztönösen elkapta Kate kezét. - Muszáj volt letépned a ragtapaszt?

- Hidd el, sokkal rosszabb lett volna, ha lassan húzom! Nyugi Castle, csak néhány szőrszáladtól szabadítottalak meg - mosolyodott el Kate, aztán a karjára fonódó ujjakra nézett. - Elengednél, Castle?

- Pe-persze - nyelt egyet zavarában az író. Nagyot sóhajtva újra hátradőlt, és figyelte, ahogy Kate finoman a combján levő hegre és az égett felületre keni a hűsítő kenőcsöt, aztán óvatosan ráteszi a gézt, és vág egy darabot a sebtapaszból. Újra bánta az ötletét. Ahogy Kate a lába fölé hajolt, megérezte a finom cseresznyeillatot, szeme pedig nem tudott betelni a kecsesen hajladozó test látványával. Tekintete először a telt melleken időzött, majd a karcsú derék vonalát követve megállt a kerek csípőn. Minden fájdalmát és sérelmét elfeledve, vágyakozva nyelt egyet. Maga is meglepődött, milyen intenzíven reagált a teste Kate közelségére, és minden akaraterejét össze kellett szednie, hogy ne simítson végig az érzéki domborulatookn. Hirtelen észrevette, hogy a nő mozdulata megállt, ezért kíváncsian felnézett, és még éppen meglátta, hogy Kate lopva a bokszeralsóban feszülő férfiasságára  pillant. Fogalma sem volt, hogy csak a kíváncsiság, netán a vágy késztette a nőt a pillantásra, vagy észrevette, milyen reakciót váltott ki belőle a közelsége. Ha lejjebb húzná az ingét, hogy jótékonyan eltakarja az ágyékát, csak még jobban felhívná a nő figyelmét arra, hogy mennyire nem tudja uralni a testét, így inkább nem mozdult. 

Kate átkozta magát, amiért egyáltalán idejött. A kenőcsöt odaadhatta volna Castle-nek az őrsön is, ehelyett belesodorta magát egy olyan helyzetbe, ami minden eddiginél nehezebbé tette a szakításuk következményeit. Már a lakás ismerős illata, tárgyai, a közös kávézás és a hálószoba látványa is megviselte, de Castle közelsége és bőrének érintése, olyan erővel szabadította fel visszafojtott érzelmeit, hogy egyre inkább kételkedett abban, hogy tud-e objektíven gondolkodni. Az érzelmi kegyelemdöfést az adta meg, amikor észrevette a férfi testének ösztönös reakcióját. Elöntötte a forróság, szája kiszáradt, szíve olyan vadul dübörgött a mellkasában, hogy úgy érezte, szétrepeszti a bordáit. Hogy megakadályozza keze remegését, egy határozott mozdulattal ráragasztotta a sebtapaszt a gézlapra, de utána nem tudta megállni, hogy alig érintve a bőrt, finoman végighúzta ujjait a férfi combján. Ez volt az a pillanat, ami után már nem volt visszaút.

Castle minden idegszálán végigfutott a bizsergés a simogatásra, és a mindent elárasztó vágy, hogy megérinthesse Kate-t, felülírta a józan ész minden ellenállását. Képtelen volt tovább kordában tartani a vágyait. Előrehajolt, lágyan beletúrt a leomló hajzuhatagba, és mivel Kate megfeszült ugyan, de nem húzódott el, végigsimított a selymes bőrű nyakon, és lassan magához húzta. Amikor összeért az ajkuk, mindketten becsukták a szemüket. A csók épp csak leheletnyi érintés volt, bizonytalan, várakozó mozdulat, pillanatnyi egyensúlyozás a értelem és az érzelem keskeny mezsgyéjén.

Kate nem akarta, hogy ez történjen. Nem akart meginogni, nem akart gyenge lenni, mégis, életében talán először, nem tudta legyőzni esze a szívét. Engedett a pillanatnak, a vágynak, a hívogató mámornak, és amikor érezte, hogy Rick puha, érzéki ajkai elnyílnak, az ő ajka is engedelmesen követte a férfiét, és hagyta, hogy nyelvük simogató játékba kezdjen. A megszokott mozdulattal túrt a sűrű hajszálak közé, és dörzsölgette meg finoman Castle fülcimpáját, aztán ujjai becsúsztak az ing gallérja alá. Érzékei nem tudtak betelni a csókkal és a férfi sima, meleg bőrének érintésével, ezért csak akkor tudatosult benne, hogy Castle ujjai utat törtek maguknak az inge alá, amikor azok megérintették a mellét. Borzongás futott végig a testén, ami lázba hozta minden sejtjét, ugyanakkor tudatosította benne, hogy merre tartanak. A felismerés, hogy hagyta eluralkodni az érzelmeit, és majdnem olyat tett, amivel csak megnehezítené mindkettejük életét, villámként hasított bele. Izmai megfeszültek, és a másodperc tört része alatt húzódott el a férfitól. Zavarában a füle mögé tűrte a haját, és lehúzkodta az ingét, aztán fájdalmas arccal a vágytól még elhomályosult tekintetű férfira nézett.

- Ezt ... ezt ne, Castle! Csak még jobban fog fájni mindkettőnknek.

- Nem hiszem, hogy ennél jobban fájhat - nyögte halkan a férfi.

Kate úgy tett, mintha nem hallaná a szavakat, az órájára nézett, és az ajtó felé indult, hogy Castle ne láthassa a szemébe toluló könnyeket, és elgyötört, fájdalommal teli vonásait.

- Mennem kell - próbálta közömbösen kiejteni a szavakat. - Elviszlek, ha akarod - tette hozzá, maga sem tudta miért. A történtek után menekülnie kellett volna olyan messze, amilyen messzire csak tud, de mintha valami láthatatlan erő arra késztette volna, hogy a közelében tudja a férfit.

Castle csak akkor szólalt meg, amikor Kate kilépett az ajtón. Úgy érezte, mintha megint egy érzelmi hullámvasúton ülne, mint évekkel ezelőtt, amikor Kate hol közelebb engedte magához, hol eltaszította. Még érezte a csók ízét és a finom ujjakat a vállán, ezért képtelen volt elszakadni a nőtől.

- Nekem kell még pár perc - húzta le az inget a bokszer takarásában lüktető férfiasságára, bár Kate már nem láthatta teste ösztönös reakcióját. 

- A parkolóban várlak - hallotta a távolodó hangot, majd a bejárati ajtó csapódását Castle. Hatalmasat fújtatva engedte ki tüdejéből a visszatartott levegőt, miközben hátravetette fejét az ágy háttámlájának. Egy pillanatig keserűen gondolt arra, hogy talán soha többé nem érezheti újra a nő csókjának ízét, és valóban nincs az a földi hatalom, ami megváltoztatná a gondolkodását, de ahogy végiggondolta az előbbi mámor pár pillanatát, mintha elfújták volna a keserűségét. Felidézte, ahogy Kate megremeg a karjai között, és elnyílik az ajka, és újra kezdte optimistán látni a világot. Nem tudta, hogy a csók volt-e az oka, de mintha visszatért volna a régi énje, az a Richard Castle, aki nem ismer akadályokat, aki hisz a csodákban. 

- Hm - nézett vágyának bizonyítékára, és töprengve elmosolyodott. - Úgy látszik, hogy a hálószoba és egy csók nem elég neked Kate Beckett. Sebaj! Majd ha rájössz, mi minden veszély leselkedhet rám a gyilkosaidon kívül, talán nem rémüldözöl Virgonckától - mondta halkan maga elé. Pontosan tudta, hogy Kate-t attól ijedt meg a legjobban, hogy a csókból szeretkezés lesz, és akkor nem tudja uralni az érzéseit.

Éppen a farmerjébe próbálta belegyömöszölni az ingét, amikor a háta mögül meghallotta anyja hangját. Akkorát ugrott ijedtében, hogy utána szenvedő arccal kapott bekötözött combjához.

Martha karba tett kézzel támaszkodott az ajtófélfának, és kissé oldalra billentett fejjel, kérdőn nézett rá.

- Richard? - ejtette ki kérdőn a nevet, jelezve, hogy választ vár a fel nem tett kérdésre.

- Nem tudom, mire gondolsz, Anya - kerülte a nő fürkésző pillantását, miközben azon töprengett, mióta állhat anyja az ajtóban, és remélte, hogy nem látott többet a kelleténél.

- Ugyan, Kisfiam! Katherine a szakításotok óta először volt itt. Még azt sem vette észre, hogy a konyhában vagyok, és mire szóltam volna neki, már itt sem volt. Úgy rohant el, mint akit üldöznek.

- Csak elhozta a kenőcsöt és a kötszert a lábamra. 

- És?

- Nincs semmi "és", Anya! - mondta egy grimasz kíséretében, de egy pillanat múlva sejtelmesen elmosolyodott. - Van egy tervem, de most rohanok, mert Kate a garázsban vár, és a végén itt hagy - bicegett el anyja mellett sietve, így már nem láthatta, ahogy az asszony arcán megjelenő megkönnyebbült mosolyt felváltotta a gyanakvás. Amikor becsukódott az ajtó, Martha nagyot sóhajtva engedte le a kezeit, sejtve, hogy fia valami őrültséget tervez, ugyanakkor tudta, hogy bármit jobban elvisel, mint azt, amilyennek az elmúlt hetekben látta.