Változatok egy témára 7. (teljes/1.)

Tudatába erőszakosan kúszott be a fájdalom. Idegsejtjei lassan életre keltek, és kitörtek az öntudatlanság mély sötétségéből, ami eddig megvédte a szenvedéstől. Tisztuló érzékei egyre elviselhetetlenebbnek érezték a kínt. Ösztönösen fejéhez akarta emelni a kezét, abban a reményben, hogy homlokának megdörzsölésével csillapítani tudja a hasogató fájdalmat, de a keze nem mozdult. Elméje egy pillanat alatt vált élessé a félelem szülte adrenalintól. Kinyitotta a szemét, aztán lélegzetvisszafojtva pislogott néhányat, de a koromsötéten kívül nem látott semmit, ezért tágra nyitott szemhéjakkal meredt a feketeségbe, várva, hogy pupillája hatalmasra tágulva alkalmazkodni tudjon, és minél több fényt engedjen be a retináján világosságért nyújtózkodó érzőidegsejtjeihez, de hiába. Semmit nem látott. Hitetlenkedve vett egy nagy levegőt, és pislantott egy nagyot, de a helyzet nem változott. A hitetlenkedést egy pillanat alatt felváltotta a rémület, amikor tudatosult benne, hogy talán megvakult. Veszetten ráncigálni kezdte a kezét, hogy megdörzsölhesse a szemét, és ekkor tudatosult benne, hogy mindkét csuklóján bilincs van, és a fémes csörgésből arra következtetett, hogy egy fémvázas ágyhoz bilincselték. A félelem mellé düh társult, és ösztönösen szabadulni akart, de amikor teste megfeszült, döbbenten érezte, hogy a lábát is kikötözték. Minden porcikájával szabadulni akart, eszeveszetten ráncigálta a csuklóját és bokáját fogva tartó bilincseket, aminek csak az lett a következménye, hogy már nem csak a feje fájt, hanem a bőrébe mélyedő, fém dörzsölte sebek is. 

Behunyta a szemét, vett néhány mély lélegzetet, és megpróbált nyugalmat erőltetni magára. Érezte, ahogy a mellkasát majd' szétvető szíve dübörögve lüktet, hallotta ziháló tüdejét, pattanásig feszülő idegeit. Fejében száguldoztak a kérdések. Hol van? Hogyan került ide? Mióta lehet itt? Ki tette ezt vele? Mi történt egyáltalán? 

Az, hogy semmire sem emlékezett az öntudatlansága előtti napról vagy napokról, már szinte meg sem lepte. Valószínűleg elkábították, és a szer, amit kapott, emlékezetkiesést és öntudatlanságot okozott. Nem tehetett mást, mint hogy nyugton marad, és megpróbálja felmérni a helyzetét. 

Csend és sötétség. Ez a két dolog volt a legszembetűnőbb, ahogy mozdulatlanná dermedve próbált ingereket gyűjteni a külvilágból. Túlságosan nagy a csend, és túlságosan mély a sötétség - állapította meg, és becsukta a szemét, hogy ne kelljen arra gondolni, hogy talán megvakult. Semmi mást nem hallott, mint saját ziháló lélegzetét. 

Lassan megmozgatta a kezét és a lábát, hogy felmérje, milyen módon kötözték ki, és van-e esélye valahogy kiszabadulni, de egy perc múlva feladta a próbálkozást. Érezte, hogy egy fém szerkezet van a csuklóján és a bokáján, de már biztos volt benne, hogy nem bilincs. 

Legalább ruha van rajtam - gondolta. - Egyrészt legalább nem fázom, másrészt milyen lenne már, ha meztelen lennék, amikor Kate kiszabadít! - próbálta kizökkenteni magát a pánikból, ami felé a valóság húzta. Semmilyen emléke nem volt, hogy hogyan és mikor rabolták el, de azt tudta, hogy Kate gyanakodni fog, ha néhány óra után sem jelenik meg az őrsön, vagy nem veszi fel a telefonját. Ha valaki, akkor Beckett meg fogja találni!

A gondolat megnyugtatta. Nemcsak azért, mert szereti őt, hanem mert ő New York legjobb nyomozója, aki akkor is képes hideg fejjel, logikusan gondolkodni, ha azt a férfit rabolta el valami őrült, akivel le szeretné élni az életét. A nyugalom pillanata ahogy jött, úgy el is illant, és egy furcsa, rossz érzés költözött a helyébe. 

Nyelt volna egyet, de az egyszerű mozdulat csak nehézkesen sikerült. Szája kiszáradt, torkát szorította a félelem, de valami más is. Sosem szerette begombolni az ing gallérját, és nyakkendőt is csak akkor kötött, ha feltétlenül muszáj volt, de most pont úgy érezte magát, mint akinek szoros a gallérja. Megtekergette a nyakát, és már szinte biztos volt benne, hogy az állig begombolt inge, és a szorosra kötött nyakkendő fojtogatja. Ahogy megmozgatta a lábát, és megérezte a bőrét simogató puha anyagot, már tudta, hogy nem farmerban van. Próbálta maga elé képzelni a rajta levő ruhákat, hátha az ad valami támpontot, hogy hol járhatott az elrablásakor. Cipő, ami még fekve is kissé szorította a lábfejét, jó minőségű gyapjúszövet nadrág, zakó, ing, nyakkendő. Új cipő és öltöny. Ha legalább látná, hogy melyik öltönye és nyakkendője van rajta, könnyebb lenne beazonosítani, hogy hol járt. Száguldoztak a gondolatai. Elképzelte a helyeket, ahol elegánsan illik megjelenni, hátha beugrik egy emlék. Vacsora a Le Cirque-ben vagy a Q3-ban Kate-tel, egy jótékonysági est, díjátadó gála, netán könyvbemutató vagy tévés interjú? Nem, ez utóbbiakat elvetette, hiszen ott öltönyt szokott venni ugyan, de nyakkendőt soha.

Hirtelen elakadt a lélegzete. A cipő! Az az elegáns, koromfekete bőrcipő volt az egyetlen, ami kissé szorította a lábát, amit Kate-tel vettek az esküvőjükre! Csak ... csak nem az esküvői öltönyében van? Kétségbeesetten próbált nyugalmat erőltetni magára, sikertelenül. A gondolatra, hogy talán az esküvőjükről, vagy az azt követő partiról rabolták el, hihetetlen, és elviselhetetlen volt. Ne emlékezne az esküvőjükre? Arra a napra, ami élete legboldogabb napja kellett, hogy legyen? Amit hónapokon keresztül terveztek, vártak? Lehetetlen! - próbálta nyugtatni magát, de a tény, hogy még azt sem tudta, mi is az utolsó emléke, rémülettel töltötte el.

Dühében rántott egyet a karján, de csak az érte el, hogy csuklójába és vállába éles fájdalom hasított. A szervezetét elárasztó adrenalin dübörögtette a szívét, és pattanásig feszítette az idegsejtjeit. Összeszorította a száját és a szemét, hogy összpontosítson az emlékezésre. Képek villantak az agyába, amelyeket megpróbált időrendi sorrendbe rakni, hogy rájöjjön, mi az utolsó dolog, amikor még tudatánál volt. Gondolata visszakanyarodott a cipőre.

- Nem tudom, miért akarsz lakkcipőt. Sosem voltam oda a csilli-villi cuccokért - húzta el a száját Kate, és sóhajtva mérte végig a férfit, aztán incselkedve felhúzta a szemöldökét. - Persze, ha attól félsz, hogy mindenki a gyönyörű menyasszonyt fogja nézni, kell valami, ami rád vonzza a tekinteteket!

Ron, a kopaszodó, középkorú eladó, aki segédkezett Castle-nek kiválasztani a megfelelő méretű és fazonú cipőt a méregdrága szalonban, meglepetten kapta tekintetét először az évődő nő, majd vásárlója felé, és amíg az meghökkenve a visszavágáson törte a fejét, gyorsan megszólalt.

- Nagyon elegáns, argentin marhabőrből készült, kiváló minőségű bőrcipőket is tudok ajánlani Mr. Castle, ami éppen olyan tökéletesen illik az öltönyéhez, mint ez a lakkcipő - mondta készségesen, és már kereste is a megfelelő méretet.

Castle olyan ábrázattal húzta le a cipőt a lábáról, mint a kisfiú, akinek nem vette meg az anyukája az áhított G.I. Joe figurát.

- Én sem fogom tudni levenni rólad a szemem, akkor mit várok mástól - sóhajtotta tettetett beletörődéssel, de szemei szerelmes csillogással kalandoztak a sudár alakon, végül megállapodtak a ragyogó, zöldes-barna szempáron.

Kate elégedetten mosolyogva nézte a zokniban üldögélő férfit.

- Hiába akarsz levenni a lábamról, akkor sem az esetem a lakkcipő! Különben is, honnan tudod, hogy tetszeni fogok? A vőlegény nem láthatja a menyasszonyt az esküvő előtt.

- Ha tudnád, hányszor elképzeltelek már, akkor nem kérdeznél ilyet.

Egy perc múlva fancsali arccal nézegette a lábán levő bőrcipőt, ami kevésbé feltűnő, de valóban nagyon elegáns volt. Az eladó férfi megnyerő mosollyal szemlélte, Kate pedig karba font kézzel mérte végig, és elégedetten bólintott.

- De ez szorít - nyafogta jobbra-balra forgatva a lábfejét.

- A bőr nagyon rugalmas, hamar a lábához fog igazodni, és enged annyit, hogy nagyon kényelmes lesz - bizonygatta határozottan az eladó.

Castle sóhajtva nézett a tükörbe, és szomorúan megállapította, annak ellenére, hogy talán még soha nem látta magát olyan elegánsnak, mint a fényes, tiszta gyapjúból, méretre készített öltönyben, a törtfehér, selyem mellényben és nyakkendőben, neki még mindig a könnyű, kényelmes lakkcipő tetszett jobban. Azok után azonban, ami a ruhája kiválasztásakor történt, úgy gondolta, jobb, ha beletörődik a bőrcipőbe. Ő ugyanis egy szmokingot választott, de amikor kiderült, hogy Meredith-t és Gina-t is abban vette feleségül, elég volt csak Beckett-re néznie, máris tudta, bármit választhat, csak szmokingot nem. Még csak az kellene, hogy rájöjjön, hogy az első két alkalommal is lakkcipő volt a lábán! Lehet, hogy Kate babonás? - merült fel benne, de gyorsan elhessegette a gondolatot. Szinte kizárt! Lehet, hogy tényleg nem jó ómen olyan cipőben házasodni, ami már kétszer nem hozott szerencsét. Bár inkább a menyasszonyokkal volt a baj, nem a cipővel, de biztos, ami biztos. Éppen meg akart szólalni, hogy legyen a bőrcipő, de Kate megelőzte.

- Nem bánom! - ingatta meg a fejét megadóan. - Ha annyira odavagy érte, miattam az is lehet - intett a földön árválkodó lakkcipő felé.

Mindketten arra gondoltak, milyen kilátásokkal lépnek az oltár elé, ha még abban sem tudnak megegyezni, hogy mit viseljen a vőlegény.

- Azt hiszem, a kompromisszumkészség lesz a jó házasságunk alapja - vigyorodott el Castle, és megkönnyebbülten húzta le a lábát szorító cipőt. - Az öltönynél én engedtem, a cipőnél te. Az lesz! - fordult az eladóhoz, miközben a lakkcipőre mutatott.

Amikor farmerban, és kedvenc kék ingében kilépett az öltözőből, az eladó éppen a cipő kiváló tulajdonságait ecsetelte, de Beckett láthatóan nem figyelt rá. A pultnak támaszkodva állt, távolba révedő tekintetén látszott, hogy gondolatai egészen máshol járnak.

- Még a délután folyamán házhoz szállítjuk az esküvői ruháját a kiegészítőkkel, és a cipővel együtt Mr. Castle - mondta őszintének tűnő mosollyal az eladó - és fogadják cégünk nevében a jókívánságainkat. Remélem, elégedettek lesznek minden darabbal, és hozzájárulhatunk, hogy életük legszebb napja tökéletes legyen!

- Köszönjük Ron - nyújtotta kezét a férfi felé Castle. - Mindig elégedett voltam a ruháikkal.

Ahogy kimondta a szavakat, szeme a cipőt rejtő dobozra vándorolt, és elbizonytalanodott. Zavartan pislogott, és anélkül, hogy Kate-re nézett volna, a dobozra bökött.

- Azt kicserélné mégis a másikra?

Ron csodálkozva felhúzta egy pillanatra a szemöldökét, aztán készségesen bólintott, hiszen neki a vevő kérése parancsnak számított, magában azonban jód derült az írón, aki végül beadta a derekát, és minden úgy lett, ahogy a menyasszonya akarta. 

Castle elkapta a férfi pillantását, és szeme sarkából látta, hogy Kate ellöki magát a pulttól, és felé fordul.

- Azért, mert már nekem is jobban tetszik a bőr, és nem azért, mert te azt szeretnéd - nézett oldalra, és próbált meggyőző arcot vágni. - A mellényt viszont nem veszem fel - jelentette ki durcásan.

- Aha ... - mosolyodott el hamiskásan Kate, és a kijárat felé indult, Castle pedig a szemöldökét ráncolva követte, és azon gondolkodott, hova is tűnt az előbb emlegetett kompromisszum.

A szűk bőrcipő, amit végül választott, most a lábán van. Mit jelent ez? - tette fel magának a kérdést kétségbeesve. 

Egy nappal korábban ...

Kate nyújtózkodott egyet az ágyban, miközben megpróbált elnyomni egy ásítást, és a bal oldalára fordult. Karját kinyújtva kereste az ismerős, meleg testet az ágy másik felén, és csak akkor tudatosult benne, hogy a saját ágyában fekszik a lakásán, amikor a sima lepedőn végighúzta a kezét. Csukott szemmel, mosolyogva idézte fel az előző estét, amikor Castle-lel és Martha-val vacsoráztak a férfi lakásán.

Mialatt a férfi a dolgozószobájában leveleket írt a kiadójának és a könyvbemutatót szervező ügynökének, Martha-val az esküvői babonákról beszélgettek a konyhában. Megegyeztek abban, hogy még ha Kate nem is tulajdonít nagyobb jelentőséget a hiedelmeknek, jobb félni, mint megijedni alapon, inkább betartja a hagyományokat.

- A menyasszonyon kell lenni valami újnak, valami réginek, valami kéknek és valaminek, amit kölcsön kért - mondta Martha. - Az újról Richard gondoskodott, de ez legyen meglepetés! - tette mutatóujját a szája elé, és cinkosan leendő menyére kacsintott.

- Azt tudom, hogy mi lesz rajtam a régi - tette tenyerét a mellére. Az ing vékony anyagán keresztül érezte a nyakláncára fűzött gyűrűt. Fájdalom suhant át az arcán, tekintetét elkapta az asszony örömtől ragyogó szeméről, és gyorsan nyelt egyet, hátha azzal megszűnik a torkában keletkezett szorító érzés. Nem akarta, hogy Martha észrevegye a hangulatváltozását, és azt sem, hogy a saját bánatával elrontsa a nő boldogságát. Érezte magán Martha kutató tekintetét, de az asszony volt annyira diszkrét, hogy nem kérdezett semmit. - Lanie azt mondta, ő gondoskodik a kékről - mondta, hogy elterelje a gondolatait a fájdalmáról, hogy élete egyik legfontosabb napját nem érhette meg az édesanyja.

- Én pedig szeretnék kölcsönadni neked valamit - mosolyodott el sejtelmesen Martha, és az ujját felemelve türelemre intette Kate-t. A szobájába sietett, majd hamarosan egy bordó bársonydobozzal a kezében tért vissza. - Soha nem viseltem - simított végig finoman a doboz fedelén, mielőtt kinyitotta. Kate érdeklődve figyelte a nő elmerengő tekintetét. - Azon a napon kaptam, amikor Richard megszületett. Nem volt mellette üzenet, még egy név sem, de én tudtam, hogy csak egy ember küldhette, az, akitől sokkal nagyobb ajándékot kaptam azon a napon, mint ez a gyémánt nyakék - mondta jelentőségteljesen, aztán néhány másodpercig elmerengve az emléken, végigfuttatta szemét a gyönyörű ékszeren. - Soha nem beszéltem róla Richard-nak - fordította a dobozt Kate felé, akinek még a lélegzete is elakadt a gyémántok ragyogó fényétől. - Szeretném, ha holnap ezt viselnéd! Persze, csak ha tetszik.

- Óh! Martha, de hát ez gyönyörű! - csodálta még mindig hitetlenkedve a nyakéket Kate. Soha nem volt még ilyen csodálatos és értékes ékszer a nyakában. - Köszönöm - nézett meghatottan a nőre, aki elhomályosuló tekintettel mosolygott vissza rá.

Martha megfogta a kezét, biztatón megszorította, majd becsukta a dobozt. - Richard-nak nem kell látni holnapig. Nem akarom, hogy a múlton töprengjen, amikor a jövőtökről kell gondolkodni. Ugye tudod, hogy ha a menyasszony és a vőlegény együtt tölti az esküvő előtti éjszakát, az balszerencsét hoz? - terelte el a szót az asszony.

- Igen, de Castle hadd higgye, hogy engem ez a babona nem érdekel - mosolyodott el Kate, és cinkosan felfonta a szemöldökét.  

- Á! Az jó móka lesz! - csapta össze nevetve  a tenyerét Martha. - Nem is tudod, mi mindenben hisz!

- Hát, lássuk csak! - gondolkodott hangosan Kate, és az ujjain számolgatni kezdett. - Az Univerzumban, a Télapóban, kísértetekben, vámpírokban, zombikban, az időutazásban, az átkokban, életre kelt múmiákban, Nagy Lábban. Most csak ennyi jutott eszembe.

A két nő jóízűen nevetett, amikor Rick kilépett a dolgozószobájából, és mosolyogva, de gyanakvó tekintettel méregette őket.

- Anya! Már megint rólam meséltél valami kínos gyerekkori történetet?

- Ugyan kisfiam! Azt hiszed, nincs más témánk, csak Te? - legyintett Martha, és elnéző szeretettel az arcán, megcsóválta a fejét. Jó színésznő lévén, azonnal eloszlatta fia minden kételyét, így Rick megnyugodva lépett Kate-hez, és finoman megcsókolta a nyakát.

- Holnap nagy napunk lesz. Pihenned kellene! - simított végig a nő hátán.

- Igaz. Jó lesz mielőbb ágyba kerülni. Megyek is zuhanyozni - állt fel Kate, és a hálószoba felé indult. Ahogy elfordult a férfitől, arcán megjelent egy kis kárörvendő mosoly. Csak néhányat lépett, amikor meghallotta Castle kétségbeesett hangját.

- De ... de hát Beckett, te ma nem alhatsz itt!

Kate lassan megfordult, és döbbenten meredt a férfira, aki a rosszalló tekintetet látva pislantott, és nyelt egy nagyot.

- Castle, te most kidobsz engem? - billentette oldalra a fejét a nő, miközben szikrákat szórt a szeme.

- Dehogy! - nevette el magát kényszeredetten a férfi, és zavarában egyik lábáról a másikra állt, miközben tördelte a kezét. Látszott rajta, hogy kínos helyzetben van, mert megbántani sem akarja Beckett-tet, de attól is fél, ha a nő vele alszik, boldogtalan lesz a házasságuk. - Csak tudod, ez ... ez az esküvőnk előtti éjszaka!

 - És? - húzta fel kérdőn a szemöldökét Kate, amivel sikerült még jobban zavarba hoznia az írót.

- Ugyan Richard! Miket beszélsz! Miért ne alhatna itt? - tárta szét a karját felháborodottan Martha.

- De Anya! Te is tudod, hogy az balszerencsét hoz! - nézett megrökönyödve az anyjára, akiről azt hitte, a pártján áll.

- Nem kell hinni minden babonában! A ti életetek csakis rajtatok múlik - legyintett az asszony.

Amikor Castle felfogta, hogy nem tudott szövetségest szerezni, ijedten fordult Kate felé.

- Ezt meg kell értened! Te sem akarhatod, hogy úgy induljunk a közös életünkbe, hogy kihívjuk magunk ellen a sorsot!

Kate karba font kézzel, szigorú tekintettel úgy tett, mintha mérlegelné a férfi szavait, aztán rövid gondolkodás után, komolyan megszólalt.

- Nem akarsz még egyszer nekikezdeni?

Castle egy pillanatra elbizonytalanodott, mert a kérdő tekintet, és a kihívón felhúzott szemöldök semmi jót nem ígért. Pont az esküvőjük előtti napon vitatkozzanak? Mérlegelte a helyzetet. Csak azt kellett eldöntenie, hogy Kate , vagy a sors haragjától féljen-e jobban. Mielőtt döntött, tett még egy próbát.

- Miért nem hiszel legalább egyszer abban, amiben én? - nézett reménykedve a nőre, de az rendíthetetlen nyugalommal, szája sarkában egy kis gúnyos mosollyal állt vele szemben.

- Abban higgyek, hogy azért leszünk boldogtalanok, mert ma együtt alszunk? - kérdezte hitetlenkedve Kate, mintha valami teljesen irracionális dolgot kérne tőle az író, aztán békülékenyen elmosolyodott. - Én bennünk hiszek Castle - lépett a férfi felé, átkarolta a nyakát, és gyengéden maga felé húzta. Tekintetük összefonódott, érezték egymás meleg, simogató leheletét, ajkukat már csak milliméterek választották el egymástól. - Csak rajtunk múlik Castle - suttogta Kate a férfi ajkára a szavakat, és gyengéden megcsókolta.  

Castle behunyta a szemét, ahogy Kate érintése elvarázsolta, de egy másodperccel később riadtan gondolt a következményekre. Megszakítva az édes pillanatot hátrébb húzódott, nyelt egyet, vett egy mély lélegzetet, és kihúzva magát, elszántan a zöldesen csillogó szemekbe nézett.

- Nem Kate. Nem akarom a boldogságunkat kockáztatni. Lehet, hogy neked nem fontos, hogy milyen lesz a jövőnk, de nekem igen - mondta határozottan. - Nyugodtan lefekhetsz, de tarts bármilyen őrültnek, én ma szállodában alszom.

Lélegzetvisszafojtva várta a hatást. Mindenre számított, csak arra nem, hogy Kate elneveti magát, anyja pedig kezét a szája elé tartva kuncogni kezd.

- Most ... most mi van? Ti ... - dadogta, miközben az egyik nőről a másikra kapkodta a tekintetét.

- Igen Castle! Csak ugrattunk! - simogatta meg a felismerés után durcássá váló arcot Kate. - Megbeszéltük Martha-val, hogy a mai éjszakát a lakásomon töltöm, de csak azért, mert te, ismétlem, te hiszel a babonákban. - Amikor látta, hogy a férfi először duzzogva tudomásul vette, hogy kijátszották, de aztán megnyugodott, hogy minden úgy lesz, ahogy ő szerette volna, Kate elérkezettnek látta az időt a kegyelemdöfésre. Úgy tett, mintha valamin töprengne, és elmerengve megszólalt. - Azért holnapig még elgondolkodom, mit is válaszoljak az oltár előtt feltett kérdésre azok után, hogy szinte kidobtál.

Castle arca beszédesebb volt a szavaknál. Lerítt róla a kétkedés, hogy komolyan beszél, vagy megint csak gonosz kis játékot űz vele a nő, a zavar, hogyan is reagáljon a mondatra, végül a megadás, amit egy nagy sóhaj kísért. 

Kate végre megkönyörült rajta, és hozzálépve újra átölelte.

- Tudom a választ, nem kell gondolkodnom rajta - nézett szeretettel a kék szemekbe, és megcirógatta a férfi tarkóját.

- Holnaptól új időszámítás kezdődik az életünkben - mosolygott huncutul csillogó szemekkel rá a férfi. - A férjed leszek, urad és parancsolód, akit nem lehet állandóan szekálni - mondta színpadiasan, mintha egy színdarabból kilépett öntelt uraság lenne, mire Kate égnek emelte a tekintetét, aztán a fejét ingató, lemondóan legyintő Martha-ra nézett.

- Richard, hiába is reménykedsz! Különben is, pocsék színész vagy.

- De ... de hogy versengjek kettőtökkel? - tárta szét a karját Castle.

- És Alexis-szal még nem is számoltál! - emelt fel figyelmeztetően mutatóujját az asszony.

A férfi riadtan pislogott, aztán amikor elképzelte, mi is vár rá, ha a három nő szövetkezik ellene, kétségbeesett grimaszt vágott.

- Lehet, hogy nekem kellene a holnapi válaszomon gondolkodni - tűnődött durcás arccal.  

Beckett önkéntelenül elmosolyodott az emlékre. Mélyen beszívta a levegőt, és szinte újra érezte a finom férfi parfümillatot, és a puha érintést, ahogy ajkuk egy pillanatra találkozott. Néhány másodpercig még élvezte az emlék okozta édes érzést, aztán erőt vett magán, kinyitotta a szemét, és az órára nézett. Hamarosan itt lesz Lanie, hogy elmenjen vele a fodrászhoz, jó lesz hát igyekeznie. Ahogy végigpörgette a nap várható eseményeit egészen addig a pillanatig, amíg belép apjával a templom padsorai közé, rájött, hogy mennyi tennivaló vár még rá. Minél többet gondolkodott, annál határozottabbá vált a testét elárasztó, izgalom okozta bizsergés, amit eleinte csak a gyomrában érzett, de mire kibotorkált a fürdőszobáig, már minden sejtje lázban égett. Mi lesz vele az oltár előtt, ha már most ennyire izgatott? Vajon Castle is azt érzi, amit ő, vagy harmadszor már nem olyan izgalmas egy esküvő? Elmosolyodott a kérdésen. Tudta, hogy a férfi sokkal izgatottabb nála. Azon töprengett, hogy mit csinálhat most. Talán ugyanúgy áll a tükör előtt, és bosszankodva nézi a nyugtalan alvás okozta karikákat a szeme alatt, mint ő? Vagy ... Eddig jutott a gondolatban, amikor erélyes kopogtatást hallott.

- Jó, hogy jössz Lanie - sóhajtotta maga elé, miközben elindult ajtót nyitni, és arra gondolt, legalább valaki elhiteti vele, hogy léteznek még csodák, és gyönyörű menyasszony varázsolható belőle délutánra. Határozott mozdulattal tárta ki az ajtót, és meglepetésére nem az orvosszakértő, hanem egy udvariasan mosolygó, fiatal fiú állt az egyik futárcég kék egyenruhájában. Szögegyenes szőke haja, ami a szélrózsa minden irányába meredezett, és felfelé hajló szája egy kedves, szeretni való rajzfilmfigurára emlékeztette Kate-t. 

- Jó reggelt! Csomagot hoztam Beckett nyomozónak - mondta, és kék szemévek kérdőn méregette a nőt, mintha nehezen hinné, hogy ő a címzett, aztán kinyújtva a nyakát mögé nézett, keresve a csomag címzettjét.

- Én vagyok Beckett nyomozó - szólalt meg rezignáltan Kate. - Megmutassam a jelvényemet? - csengett éllel a hangja, bár már megszokta, hogy ha nem említik a keresztnevét, akkor férfira asszociálnak a foglalkozás miatt.

- Hát, jó néven venném - vigyorodott el az első meglepetés után a fiú. - Még sosem láttam közelről igazi rendőrjelvényt - mondta, aztán amikor meglátta a nő összeszűkülő szemét és lesújtó pillantását, mentegetőzve hozzátette: - No, meg az úr, aki rám bízta a csomagot, a lelkemre kötötte, hogy feltétlenül személyesen a címzett kezébe adjam.

Beckett felemelte a mutatóujját, hogy egy pillanatnyi várakozásra intse a fiút, és bement a hálószobába.

- Így már megfelel? - emelte a futár orra elé a jelvényt, amikor visszatért. - Vagy a pisztolyommal és a bilincsemmel is meg akar ismerkedni, mielőtt átadja a csomagot? - mosolygott kihívóan, de a kérdés hangsúlya semmi jót nem sejtetett.

- Nem, nem - nyelt egyet zavartan a fiú, és Beckett kezébe nyomta az átvételt igazoló szelvényt, majd amikor az aláírást megkapta, átadta az egyszerű csomagolópapírba bugyolált arasznyi, lapos dobozt.

Ahogy becsukta az ajtót, Kate még hallotta a futár motyogását, miszerint nem gondolta, hogy ilyen dögös egy nő, ha rendőrt játszik, de nem foglalkozott a megjegyzéssel, mert figyelmét teljesen lekötötte a csomag. Első pillanatban majdnem nekiállt sietve leszabni a papírt, hogy mielőbb megfejtse, ki küldte, és mi van benne, de a mozdulata félúton megállt. Dühében vágott egy grimaszt, amiért nem kérdezte meg a futárt, kitől vette át a csomagot, de akkor még arra gondolt izgatottan zakatoló szívvel, hogy biztosan Castle akarja valamivel meglepni, de most elbizonytalanodott. Az egyszerű, szegényes csomagolás nem vallott a férfira, főleg, ha valami szép ajándékkal akar kedveskedni. Megforgatta kezében a dobozt, de mivel semmilyen írást nem látott rajta, a füléhez emelte, óvatosan megrázta, hátha így megtud valamit a tartalmáról, de nem hallott semmit.

A kezdeti boldog izgalom kezdett átváltozni idegességgé. Letette a csomagot az asztalra, leült a kanapéra, és miközben bámulta az ártatlannak tűnő tárgyat, az ajkát harapdálva gondolkozott. Élete legboldogabb napjára kellene készülnie, ehelyett szorongva néz egy apró tárgyat, és vadabbnál vadabb gondolatok cikáznak a fejében arról, hogy vajon mi lehet a belsejében, és miért kötötte a feladó a futár lelkére, hogy a saját kezébe szabad csak kézbesítenie a csomagot. Egy pillanatra behunyta a szemét, és dühösen fújta ki a másodpercek óta benntartott levegőt. - Csak nem ragadt rám Castle paranoiája? - kérdezte magától, de hiába próbálta elhessegetni a rossz érzést, képtelen volt megszabadulni tőle. Túl sok bosszúszomjas bűnöző sétálhat szabadon, akiket valamikor rács mögé juttatott. Eddig együtt tudott élni a tudattal, hogy egy gyilkos áldozatává válhat, de ma nem akart erre gondolni. Felállt, a fürdőszobába ment, és megmosta az arcát. Amikor felnézett, a tükörből mintha a lelke nézett volna vissza rá, egy érzékeny, sebezhető nő, aki mélyen a tudatalattijába rejtette a félelmeit, de most képtelen elviselni őket. Régóta nem beszéltek egy emberről Castle-lel, pedig mindketten sokat gondoltak rá. Túl sokat. Nem akarta, hogy ez a fantom megmérgezze az életüket, nem akarta, hogy a boldogságukat állandóan beárnyékolja a tudat, hogy talán valaki mindig figyeli őket, és egyszer csak váratlanul lecsap. Volt idő, amikor megpróbálta elhitetni magával, hogy a férfi nem él, meghalt, amikor Castle beleeresztette szinte az egész tárat a hídon, és belezuhant a folyóba, de a dallal küldött üzenet megrázta. Próbálta megmagyarázni, hogy csak a férfi egy követője, vagy tanítványa játszik velük kegyetlen játékot, de tudta, hogy nem így van. Él, és csak arra vár, hogy elvegye a boldogságunkat, az életünket - vallotta be a tükörképének. Tekintetében meglátta a félelmet, amitől dühös lett. Egyszer már majdnem sikerült tönkretennie az életüket, amikor gyilkossá akarta kikiáltani Castle-t, de még egyszer nem fogja hagyni, hogy irányítsa az érzelmeit! A tükörből rá néző szemekben a félelem eltűnt, a tekintete, szorosan összefogott szája, megfeszülő izmai elszántságról tanúskodtak. Ököllel a mosdó szélére csapott, aztán megpördült, és hatalmas léptekkel ment vissza a szobába. felkapta a csomagot, és nem törődve a következményekkel, tépni kezdte a vastag, barna papírt. Még átfutott az agyán, hogy talán élete legnagyobb hibáját követi el, hiszen ha valaki igazán ártani akar nekik, akkor a legjobb időzítés az esküvőjük napja. Elég egy aprócska bomba vagy egy lélegzetnyi antrax, és ő meghal, Castle-nek pedig legrosszabb rémálmai válnak valóra.  - Nem engedem, hogy ő, vagy az általa belém ültetett félelem irányítsa az életemet! - gondolta, és szinte látta maga előtt a sorozatgyilkos rideg tekintetét. Beharapta az alsó ajkát, és olyan erővel rántott egyet a papíron, hogy a benne rejlő doboz kirepült belőle. Kate érezte, hogy elvesztette az irányítást, és önkéntelenül utánakapott, de amikor érzékelte, hogy hiába, csak lélegzetvisszafojtva figyelte, ahogy a doboz koppanással földet ér. A jókora erőtől még pattant néhányat, végül megadva magát a fizika törvényeinek, kettényílva mozdulatlanná vált.

Kate mozdulatlanná dermedve, elnyílt ajkakkal, tágra nyílt szemmel nézte az elé táruló látványt, döbbenetében még pislogni is elfelejtett. Annyira lekötötte figyelmét a doboz tartalma, hogy az egyre türelmetlenebbé váló kopogást sem hallotta meg. Mindenre számított, csak arra nem, hogy a csomag egy intarziás fa doboz, ami egy sokkal kisebb, bordó bársonydobozkát rejt. Behunyta a szemét, és lassan kifújta a régóta benntartott levegőt, és hagyta, hogy szeme sarkából egy apró könnycsepp induljon útnak.

- Castle - suttogta maga elé, miközben arra gondolt, eddig nem is tudta, hogy a megkönnyebbülés az egyik legnagyszerűbb érzés. Nem értette, miért nem jutott eszébe a legkézenfekvőbb lehetőség, hiszen előző este Martha cinkosan mosolyogva elárulta, hogy Rick meg fogja lepni valamivel, hogy menyasszonyként egy új dolog is legyen rajta. Ahelyett, hogy a meglepetés izgalmával, boldogan bontogatta volna a csomagot, hagyta, hogy eluralkodjon rajta a lelke mélyére száműzött félelem. Lám, 3XK majdnem elérte a célját anélkül, hogy bármit tett volna!

- Kate! - tört utat hirtelen Lanie hangja és dörömbölése az agyába.

- Pillanat! - kiáltotta, aztán egy gyors mozdulattal letörölte a könnyet az arcáról, felkapta a dobozt és a kis ékszertartót. Egy pillanatra magához szorította őket, mielőtt kinyitotta az ajtót.

- Végre! - sóhajtott látványosan Lanie, és beviharzott az ajtón. - Már azt hittem Julia Roberts-et játszol, és megszöktél az esküvő elől. Igaz, ő mindig az oltár előtt esett pánikba az Oltári nőben. - mondta egy szuszra, de amikor meglátta barátnőjét, elhallgatott. - Valami baj van? - kérdezte egy cseppnyi hallgatás után gyanakodva. Azt el tudta képzelni, hogy barátnője izgatott, sőt azt is, hogy ideges a nagy pillanat előtt, de hogy úgy nézzen ki, mint aki szellemet látott, arra nem számított.

- Nem ... nem, csak ...  - kezdte zavartan Kate, aztán erőtlenül lerogyott a kanapéra.

- Történt valami? - vonta össze a szemöldökét Lanie. - Ha Castle csinált valami hülyeséget, én ... - kezdte harciasan, de Kate a szavába vágott.

- Nem, nem! Ezt kaptam tőle - emelte fel az ölében tartott dobozt. - Most hozta egy futár.

- És ettől borultál ki? Egy fa doboztól? 

Kate látta Lanie értetlen tekintetét, amiben volt egy cseppnyi kétség is a szellemi képességeit illetően.

- Nem őrültem meg ... csak majdnem ... azt hiszem - sóhajtotta, és röviden beszámolt a futárról, az egyszerű csomagolópapírról, ami elindította a lavinát, majd az összes, pánikot okozó képzelgéséről.

Lanie figyelmesen hallgatta. Jól ismerte Kate-t, talán jobban, mint ő saját magát. Tudta, hogy a kemény külső érzékeny, sérült lelket takar, azt is, hogy az édesanyja halála óta senkit nem engedett közel magához, de mindez szép lassan megváltozott, amikor megjelent a színen Castle. A férfi mellett Kate kivirult, megnyitotta neki a lelkét, a szigorú nyomozóból ízig-vérig nő lett. Néha még ő is meglepődött, mennyi nőiességet és érzékiséget rejtegetett eddig. Arra azonban nem számított, hogy egy olyan félelmet zárt magába a barátnője, ami meghatározhatja az életét, és belopózhat a gondolataiba, uralhatja az érzéseit.

- Percekig azt hittem, hogy egy sorozatgyilkos ellenem irányuló merénylete, miközben egy ajándék. Mi van velem Lanie? - fejezte be Kate, és kétségbeesetten nézett barátnőjére, aki megfogta a kezét, és megértő tekintettel a szemébe nézett.

- Izgatott vagy, és emiatt érzékenyebben reagáltál. De ahogy elnézem - mutatott a földön heverő, széttépett csomagolópapírra - nem maradtál alul a képzeletbeli harcban - mosolyodott el, hogy oldja a feszültséget, és megnyugodva látta, hogy Kate arcán is megjelenik egy halvány mosoly. - Castle viszont megkapja tőlem a magáét, de csak miután kimondta az igent - mondta tettetett haraggal. - Nem tudott volna valami dizájnos díszcsomagolást kérni az ajándékára? Megkímélt volna a gyanakvástól. Egyáltalán, miért küldött egy dobozt? - meredt a Kate kezében fejjel lefelé szorongatott tárgyra. - Kinyitottad már?

Kate megrázta a fejét. Most jött rá, hogy annyira el volt foglalva azzal, hogy megeméssze a pánikot, amit átélt, és az azt követő boldog megkönnyebbülést, hogy meg sem nézte az ajándékot. Óvatosan megfordította a különleges fafajtákból készült intarziás ékszertartó dobozt. A precízen egymás mellé illesztett különböző színű falapocskák gyönyörű mintát rajzoltak ki a doboz alján és oldalán, de amikor tekintete a fedőlapra siklott, elállt a lélegzete. Az absztrakt ábrák helyett egy kép, és egy szó rajzolódott ki: felül, középen egy gőzölgő kávéscsésze, alatta pedig egy bilincs és egy toll rajzolódott ki, a fedél alsó szélén pedig szép, kalligrafikus betűkkel az "always" felirat díszelgett. Meghatódott. Nem gondolta, hogy ilyen személyes ajándékkal kedveskedik neki a férfi. Azon a néhány négyzetdeciméternyi felületen minden rajta volt, ami kettejüket jelképezi. Érezte vadul lüktető szívét, bizsergő idegeit, a torkát szorító izgalmat, amikor felhajtotta a fedelet, és kezébe vette a kis bársony ékszerdobozt. Néhány perccel korábban ugyanígy reagált a teste, de ez az érzés egészen más volt, ezt a mámorító boldogság okozta. Elnyíló ajkakkal, tágra nyílt szemekkel pattintotta fel a dobozka fedelét. Meglepetten pislantott egyet, mert egy összehajtogatott papírlappal találta szembe magát, de amikor kivette a papírt, és meglátta az alatta, hófehér selymen nyugvó, gyémántberakásos fülbevalókat, hirtelen olyan érzelemhullám söpört rajta végig, amilyet még soha nem érzett. Vett egy nagy levegőt, mert hirtelen nem tudta, hogy a boldog mosolynak, vagy a könnyeinek engedjen-e szabad utat, aztán megadta magát, és hagyta mindkettőt érvényesülni. Kinyitotta az összehajtott papírt, és pislogott néhányat, hogy a könnyein keresztül lássa az ismerős kézírással írt néhány sort: " A menyasszonyon kell, hogy legyen valami új! Te nem hiszel benne, de felteszed a kedvemért? Szeretlek. Mindig. Rick"

- Hát, ezekért én is szívesen lennék menyasszony! Még a babonát is bevállalnám! - hüledezett Lanie, akinek nem kerülte el figyelmét Kate egyetlen apró reakciója sem. Nézte, ahogy Kate kiveszi a fülbevalókat, és a fény felé tartja és gyönyörködik az ezernyi fénycsillagban, amit a csiszolt drágakő visszavert. - Ugye tudod, hogy Castle nem mindennapi férfi? - kérdezte, miközben elismeréssel nézte az elegáns, de nem hivalkodó, gyönyörű ékszert. Kate huncutul mosolyogva ránézett, és a kezébe adta a fülbevalókat, hogy Lanie is megcsodálhassa őket, aztán tekintete a fadoboz intarziás képeire vándorolt.

- Tudom. Már az első pillanatban tudtam - simogatta meg a fedélen levő képet Kate, aztán újra meg újra elolvasta a szöveget. - Tudod, ennél szebb ajándékot nem adhatott volna.

- De azért felteszed ezeket a csodákat, ugye? - fordította a bársonydobozban csillogó ékszereket Kate felé.

- Naná! - nevette el magát felszabadultan a nő.

- Hah ... te lány, a frászt hozod az emberre! - tette színpadiasan kezét a szívére Lanie. - Olyan átszellemült arccal nézted azt a fadobozt, hogy már azt hittem azzal akarsz az oltár elé vonulni.

- Hát, az sem egy rossz ötlet - merengett el Kate. - Szerintem ez Castle-t is meglepné. Végül is, ez is új! Ezzel is teljesíthetném a kérését! - húzta fe huncutul a szemöldökét, mire Lanie rosszallóan megcsóválta a fejét.

- Szerintem, ne az oltár előtt akard meglepni Castle-t. A meglepetést tartogasd a nászéjszakára - mosolyodott el incselkedve.

- De Lanie!

- Csak semmi "de Lanie"! Te csak találd ki a meglepetést, de közben fogadj szót nekem!  - állt fel határozottan. - Harcra fel, kislány! Ma gyönyörűbbnek kell lenned, mint valaha. Fél óra múlva a fodrásznál kell lennünk, úgyhogy zárd el valami biztos helyre ezeket a vagyont érő semmiségeket - pislantott ábrándozva a fülbevalókra - és indulás!

- Jó, jó! Mindjárt mehetünk - állt fel Kate is, és a hálószoba felé indult az ajándékokkal, amikor a telefonja éles csörgésbe kezdett. Mosolyogva nyúlt a készülék felé abban a hiszemben, hogy Castle hívja. Feltételezte, hogy a férfi nem tudja legyőzni a kíváncsiságát, és tudni akarja, mit szólt az ajándékának, de meglepetésére a kijelzőn Martha neve virított.

- Martha, valami baj van? - kérdezte, és maga is meglepődött, miért tette fel a kérdést, és miért támadt hirtelen rossz érzése.

Castle gondolkodott. A cipőbolt után Kate bement az őrsre, ő pedig megnézte a kiadóban az új könyve borítóterveit. Még aznap este megkapta a szerzői jogdíjakkal kapcsolatos szerződést, és emlékezett, hogy éppen az unalmas jogi szöveget próbálta érthető nyelvre fordítani, amikor Kate hazaért. Emlékezett, ahogy a nő fáradt mosollyal az arcán belép a dolgozószobába, de mintha elszakadt volna a fejében pergő képzeletbeli film, nem tudta felidézni a következő pillanatot. Rémülten kutatott a következő emlék után, de hiába. Vajon hány napot töröltek ki az emlékezetéből? Nem tudott keseregni a dolgon, mert hirtelen úgy érezte, mintha az egész helyiség megmozdult volna. Először azt hitte egy enyhe földrengést érez, ami New York-ban elég szokatlan lenne, aztán a rázkódás mellé mintha egyenes vonalú mozgás is társult volna. - Talán nem is egy pincében vagy szobában vagyok, hanem valami ládában? - töprengett. Amikor az egyenletes mozgás mellé olyan érzés társult, mint amikor emelkedni kezd egy lift, már tudta, hogy hol van. - Repülő? - mondta ki hangosan. Ha eddig nem félt volna, most már minden oka meg volt rá. Ha repülővel viszik valahová, akkor minimálisra csökken az esélye annak, hogy Kate megtalálja. Azt hitte, néhány percen belül ennél nagyobb meglepetés nem érheti, de tévedett, mert alighogy elérték a repülési magasságot, a helyiséget vakító fény árasztotta el. Idegrendszere ösztönösen védte a hirtelen változástól, ezért fejét oldalra kapta, szemhéjait szorosan összezárta, hogy a mennyezetről áradó fényözön nehogy túl nagy mennyiségbe áramolhasson be, a sötétben hatalmasra tágult pupilláján. Lassan, hunyorogva nyitotta szemét egyre nagyobbra, hogy kíváncsiságát kielégíthesse, és végre meglássa, hol is van. Először kapkodva, gyorsan próbálta az információkat összegyűjteni, aztán amikor látta, hogy egyedül van egy téglalap alakú, ablaktalan helyiségben, kezdte lassabban, részletesen felmérni a terepet. Megemelte a fejét, hogy lássa magát, de ahogy tekintete végigfutott a Kate-tel választott esküvői öltönyön, ingen és nyakkendőn, elkeseredetten hanyatlott vissza az ágyra. Mi történt vele? Ha ez a ruha van rajta, az csak egyet jelenthet: vagy közvetlenül az esküvője előtt, vagy utána rabolták el. Élénk képzelete másodpercek alatt soroltatott fel számtalan variációt. Látta maga előtt, ahogy Kate az apja karján bevonul a templomba, sudár alakjával királynői méltósággal, átszellemült, boldog mosollyal az arcán lépked a padsorok között, aztán szinte megdermed, amikor tudatosul benne, hogy ő nem várja az oltárnál. A következő pillanatban már az képzelte el, ahogy Kate gyönyörű menyasszonyi ruhában Jim Beckett-tel táncol, aki büszkén, könnytől fátyolos szemmel tartja karjaiban gyönyörű, egy szem lányát, Kate pedig egy ideig szeretettel mosolyogva nézi az apját, aztán szeme az őket figyelő vendégseregen cikázik, és tekintetével a férjét keresi, hiába. 

Dühében és kétségbeesésében tombolni, vagy sírni tudott volna! Az nem lehet, hogy Kate-nek ilyet kelljen átélni! Tehetetlenségében újra meg újra a feje alatti párnába verte a fejét, aztán becsukta a szemét, vett egy mély levegőt, néhány másodpercig benntartotta, végül lassan kifújta. Megpróbált nyugalmat erőltetni magára, miközben hagyta, hogy egy könnycsepp legördüljön a halántékán. Most, hogy az öltöny okozta sokkon túl volt, úgy érezte, ideje, hogy valami értelmeset csináljon, és ne siránkozzon. Amikor kinyitotta a szemét, már más embernek érezte magát. Meg kell figyelnie mindent, mint amikor Kate-tel egy helyszínen jár, és keresnie kell valami olyat, ami nem illik a képbe, egy árulkodó nyomot, amiből kitalálhatja, ki lehet az elrablója, valamit, amit később a saját javára fordíthat. Oldalra fordította a fejét, hogy jobban szemügyre vehesse, mivel van kikötözve, hátha megszabadulhat az egyre kellemetlenebb helyzettől. Úgy érezte magát, mintha Leonardo da Vinci Vitruvius-tanulmányának férfi alakja lenne, csak éppen egy fém, kórházi ágyhoz kötözve, amit feszülő izmai és ízületei egyre kevésbé díjaztak. - De legalább nem vagyok meztelen - gondolta, bár hirtelen nem is tudta, mi lenne a rosszabb: meztelennek lenni, vagy az, hogy az esküvői öltöny van rajta.

Az ágy acélcső vázához rögzített erős, rövid lánc a csuklóján egy bilincsszerű szerkezetben végződött, de sokkal vastagabb és szélesebb volt egy rendőrségi bilincsnél. Megemelte a fejét, és látta, hogy a lába ugyanígy van kikötözve. Azt azonnal felmérte, hogy kár kapálóznia és erőlködnie, csak annyit érne el vele, hogy sebes legyen a bőre, ezért figyelmét inkább a szoba feltérképezésére irányította. Az első dolog, ami meglepte, hogy a falakat, a padlót és a mennyezetet is vastag szigetelőanyag borította, ami azonnal a tudtára adta, hogy teljesen hiábavaló kiabálnia, mert senki nem hallaná. Vele szemben egy nagyméretű LCD monitor volt a falon, mellette egy rá irányuló kamera lencséje nézett vele farkasszemet. Egy padlóhoz rögzített asztal és szék, valamint a sarokban egy műanyag doboz szerű tárgy, amiről csak sejtette, hogy egy szobai vagy kemping WC, amilyet csak egyszer látott egy kórház raktárában. Bob, a fekete bőrű ápoló legyintett, amikor rákérdezett, hogy az micsoda, és kelletlenül elmagyarázta még a működését is, de aztán azt ecsetelte, hogy több vele a macera, mint az ágytállal, így csak kidobott pénz volt a kórháznak, hogy megvették. 

Ezek szerint kommunikálni akar velem a monitoron keresztül, szemmel akar tartani a kamerával, és a WC jelenlétéből ítélve nem akar azonnal megölni - húzta el a száját. A helyzete elég tragikomikus, ha már egy WC-nek is örül!

Nem volt sok ideje töprengeni az érzésein, mert a csendet fémes kattanások sorozata törte meg, és ugyanabban a pillanatban érezte, ahogy a csuklóin levő fém megmozdul. Csodálkozva meredt a kezére. A széles acél kinyílva engedett szabad utat. Castle egy pillanatra körbepillantott, mintha attól félne, valami bűnt követ el azzal, hogy kihúzza a kezét a bilincsből, aztán óvatosan megszabadult a láncoktól. Felült az ágyon, és miközben fájó vállízületét masszírozta, azon gondolkodott, mennyi ideig fekhetett ebben a kifeszített pózban, hogy minden tagja sajog. Lassan felállt, és vigyázva megmozgatta elgémberedett karjait és lábait, aztán jobbra-balra feszengve életre keltette mozdulatlanságra ítélt gerincét. 

Annyira el volt foglalva azzal, hogy megszabaduljon a kellemetlen, feszítő fájdalomtól, hogy észre sem vette, hogy a mellette levő falon kivilágosodott a monitor, és egy férfi képe jelent meg rajta.

Egy nappal korábban ...

- Katherine, én ... nem is tudom ... talán feleslegesen aggódok, de azt hiszem, valami nincs rendben - hallotta meg Kate leendő anyósa bizonytalan, aggódó hangját.

- Mi történt? - kérdezte. Megpróbált nyugodt hangon beszélni, de szemöldökét összeráncolva, elfehéredő ujjpercekkel szorította a telefont a füléhez. Ma már másodszor tört rá a megmagyarázhatatlan rossz érzés, de nem akarta, hogy újra eluralkodjon rajta a pánik, azt meg még kevésbé, hogy Martha  megérezze a feszültségét.

- Tulajdonképpen semmi, mégis nyugtalan vagyok.

Beckett egy pillanatra becsukta a szemét. A sors furcsa fintora, hogy ugyanazt érzi, mint az asszony? Szinte látta maga előtt Martha komoly arcát, aggódó, kétségbeesett tekintetét.

- Ez természetes - szólalt meg meleg, megnyugtató hangon, és remélte, hogy nem hallatszik, mekkora erőfeszítésébe kerül a színjáték. - Ma a világhírű bestselleríró fiad oltár elé áll, ráadásul egy gyilkossági nyomozónak akar örök hűséget fogadni - próbálta oldani a feszültséget azzal, hogy kidomborítja a férfi és a közte levő társadalmi, életviteli különbséget.

- Nem Kathrine, nem erről van szó - hallotta meg néhány másodpercnyi hallgatás után az idős nő komoly hangját. - Nem tudod, hol van Richard?

Kate meglepődött. Honnan tudhatná ő, hol cselleng a férfi? Akkor látta utoljára, amikor előző este lekísérte a kocsijához, magához ölelte, és megcsókolta. Az emlék egy pillanatra átvette az uralmat a gondolatai felett, és újra érezte, ahogy az erős karok a derekára fonódnak, melle a férfi széles mellkasának nyomódik, ajkaik először finoman érintik egymást, aztán szenvedélyesen birtokba veszik egymást. Csak nehezen bontakoztak ki az ölelésből, és ő ugyan felvetette, hogy talán mégis együtt kellene tölteniük az éjszakát, de Castle olyan riadt képet vágott, hogy csak nevetni tudott rajta. Végül nehéz szívvel beszállt a kocsijába, és a lakásához hajtott.

- Azt hittem, otthon van - mondta közömbösen, de közben azon járt az esze, mivel töltheti Castle az esküvőjük előtti reggelt. - Próbáltad hívni?

- Hát, ez az egyik - sóhajtotta az asszony. - Mindig magával viszi a telefonját, de most itthon van a hálószobában.

- Talán csak elfeledkezett róla izgalmában - mosolyodott el a gondolatra Kate. El tudta képzelni, hogy milyen izgatott a férfi, mivel az elmúlt napokban számtalanszor volt tanúja, hogy úgy viselkedett, mint egy kisfiú karácsony napján, az ajándékbontásra várva.

- Először én is erre gondoltam, de aztán észrevettem, hogy eltűnt a gardróbból az esküvői öltönye, inge, nyakkendője, sőt még az új cipője is.

Martha elhallgatott, mintha azt várná, Kate tud valami logikus magyarázatot adni a furcsa helyzetre, de a nyomozó csak döbbenten hallgatott. Ahogy felnézett, Lanie kérdő tekintetével találta magát szembe, de csak megrázta a fejét, jelezve, hogy most nem tudja megmagyarázni, miről folyik a párbeszéd, de egy mozdulattal kihangosította a készüléket.

- Szóval - kezdte lassan - azt hiszed, hogy Castle az esküvői öltönyében ment el valahova?

- Ha csak erről lenne szó, nem hívtalak volna - sóhajtott Martha, mint aki már megszokta a fia őrültségeit, és ilyen apróságon már meg sem lepődne. - Nincs meg a pizsama sem, amiben aludt - mondta jelentőségteljesen.

Beckett próbálta összerakni a tényeket, és valami logikus magyarázattal megnyugtatni Martha-t és magát is. Castle az esküvője napján korán reggel otthonról. Nem vitte magával a telefonját, és vagy pizsamában ment el, kezében az esküvői öltönyével, cipőjével, vagy az öltönyben ment, és magával vitte a pizsamáját. Egyik változatnak sem volt semmi értelme.

- Egészen biztos? - kérdezte, mert már csak abban bízott, hogy Castle csak olyan helyre tette a ruhadarabokat, ahol az asszony nem kereste.

- Mindent átkutattam. Hidd el, nem vagyok egy őrült vénasszony, akinek elvette a fia esküvője az eszét! - emelte fel türelmetlenül a hangját Martha. - Nem hívtalak volna, ha nem lennék egészen biztos a dolgomban. Már telefonáltam az összes lehetséges helyre, ahova mehetett, de senki nem látta. - A nő egy pillanatnyi várakozás után megtörten hozzátette: - Már három órája várom, hogy hazajöjjön.

Lanie látta, ahogy Kate teste megfeszül, száját összeszorítja, tekintetében hitetlenség és félelem költözik. Soha nem látta még ilyennek.

- Amikor legutóbb találkoztunk, akkor is éppen úgy félt, mint most.

A hang váratlanul hasított a szoba csendjébe. Castle mozdulatlanná dermedt, amikor meghallotta a gúnyos, halk hangot, ami oly régóta kísértette az álmaiban. Nyelt egyet. Érezte, ahogy az elkeseredés és a félelem szétárad a sejtjeiben, tenyere izzadni kezd, szíve vadul dübörögve löki ereibe a vért, amitől feszül a dobhártyája, tüdeje zihálva kapkod levegőért. Lassan a képernyő felé fordult. Egy ismeretlen, harmincas évei vége felé járó, barna hajú férfi nézett rá átható tekintettel. Az arc ismeretlen volt, de a tekintetet és a hangot legmélyebb álmából felébresztve is felismerné, ezer közül is.

- Tyson - suttogta hitetlenkedve, miközben megbabonázva bámulta a képernyőn gúnyosan mosolygó férfit. Az arc még csak nem is emlékeztetett a sorozatgyilkosra, de a tekintete ugyanolyan eszelősen csillogott, mint amikor rendőr egyenruhában megjelent az éjszaka leple alatt, miközben ő egy cellában ült a kapitányságon.

- Még mindig jobban szeretem a 3XK-t - húzta el kissé mereven a száját.

Castle úgy vélte, a férfinak az egész arcát átszabta egy plasztikai sebész, és talán nem sikerült hibátlanul a műtét, emiatt nem működnek olyan jól a mimikai izmai. Keserűen gondolt arra a pillanatra, amikor egyedül ő volt az, aki nem hitt abban, hogy a férfi meghalt, amikor rálőtt és a folyóba zuhant. Még Kate is arról volt meggyőződve egészen a dalba zárt üzenetig, hogy 3XK meghalt. Most egyáltalán nem örült annak, hogy mindvégig igaza volt.

- Mit akar? - kérdezte hidegen.

- Emlékszik? Egyszer majdnem elkaptak maga miatt! Tönkretette a tervemet, és akkor úgy döntöttem, hogy beköltözöm az életébe, elítéltetem egy olyan bűnért, ami el sem követett, Beckett nyomozót pedig kísérteni fogom élete végéig, amiért nem tudta magát megmenteni. Be kell vallanom, először csak ez volt a tervem, de aztán rájöttem, hogy felhasználhatom magukat az örök eltűnésemre. Makacs ember maga, Castle! Mindenki elhitte, hogy meghaltam, csak maga nem. Igaz, nem hitt magának senki, ezért én élhettem az életemet, de már többre vágytam. Jó móka volt manipulálni magukat! Bábok voltak a színjátékomban, és én élveztem a tervezés és a végrehajtás minden pillanatát. Olyannyira, hogy már nem elégített ki egy szőke nő megfojtása. Több kellett! Újra játszani akartam magukkal, részese lenni az életüknek, sőt, irányítani az életüket! Érzem a félelmét, és érezni fogom Beckett nyomozó félelmét is, ahogy a nőkét is éreztem, amikor megfeszült a nyakukon a zsinór, de ez sokkal élvezetesebb és hosszabban tartó.

Castle összeszűkült szemmel és összeszorított szájjal meredt a ridegen csillogó szemekre, a gúnyosan felfelé görbülő, érzéketlen szájra. Miért éri el ez a beteg elme, hogy úgy reagáljon, ahogy ő várja? - futott át agyán a kétségbeesett gondolat. Érezte, ahogy minden sejtjébe beköltözik a félelem, bőrét elárasztja a hideg veríték, tenyere izzad, lélegzete szaggatottá válik, és csak komoly erőfeszítések árán tudja elérni, hogy ne váljon láthatóvá teste remegése. Kiszolgáltatottabbnak érezte magát, mint azon az éjszakán a cellában. Nem érzékelte az elrablása óta eltelt időt, nem tudta, hova viszi ez az őrült, teljesen megszakadt a kapcsolata a külvilággal. A repülőgép azt jelentette, hogy egyre elérhetetlenebb távolságba kerül azoktól, akik segíthetnének rajta. Még az is lehet, hogy egy másik országba, vagy egy másik kontinensre viszi Tyson, ahol Beckettnek nincs hatásköre, hogy nyomozzon. Ahogy a lehetőségeket latolgatta, hirtelen elakadt a lélegzete. Beckett! Mi lehet Kate-tel? Lehet, hogy már nem is él? A gondolat olyan fájdalommal járt, ami másodpercekig megbénította. Nem! Nem! Erre gondolnia sem szabad! Tyson éppen arra számít, hogy hagyja eluralkodni a rettegést. Azzal próbálta magát nyugtatni, hogy a férfi számára túl egyszerű és hiábavaló tett lenne Beckett megölése. Nem a szó szoros értelmében akarja elvenni az életüket.

- Mit akar? - tette fel ismét a kérdést, de sokkal határozottabban, mint az előbb.

- Először is, elrabolni a legszebb napjukat, aztán meglátjuk, sikerül-e a kis nyomozócskának megmentenie a szerelme életét, vagy úgy kell leélnie a hátralevő életét, hogy cserbenhagyta magát. Higgye el, jó kis móka lesz! 

Castle ellenkezni akart, hogy Kate sosem hagyja őt cserben, de a képernyő elsötétült, és ő csak állt szólásra nyitott szájjal, megfeszülő testtel, zakatoló szívvel. Becsukta a száját, nyelt egyet, és gyorsan megfordult, hogy Tyson ne láthassa a kamerán keresztül az arcát. Egyik kezével megfogta a másikat, hogy csillapítsa a remegését. Ahogy ujjai egymáshoz értek, megérezte a sima fém felületet a jobb keze gyűrűs ujján. Felemelte a kezét, és döbbenten nézte a fényesre polírozott arany karikagyűrűt. A csendben hallotta ziháló, akadozó lélegzetét, dobhártyáját majd szétfeszítette a benne lüktető vér. Tehát az esküvő után rabolt el - állapította meg. Nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy mit érezhet Kate. Vajon tudja egyáltalán, hogy nem szabad akaratából tűnt el? Sóhajtott egy nagyot. Mivel Beckett túlságosan jól ismeri, még azt is feltételezheti, hogy azért tűnt el, mert egy őrült meglepetést akar neki előkészíteni, emiatt lehet, hogy túl későn kezd el gyanakodni. Keserűen gondolt arra, hogy Tyson-nak sikerült megvalósítani a terve eső részét, hiszen elvette tőle élete legszebb napjának az emlékét. Kate Beckett a feleségem, és én nem emlékszem rá, amikor az oltár előtt az ujjára húztam a gyűrűt, és megcsókoltam! Elkeseredetten forgatta ujján a karikagyűrűt, aztán eszébe villant valami, ami reménnyel töltötte el. Közvetlenül a kamera alá állt, hogy kívül essen a lencse látókörén, aztán amilyen gyorsan csak tudta, ráncigálva lehúzta a kis arany karikát, és a szeme elé tartva forgatni kezdte. Az emlék, ami néhány héttel korábbi volt, élénken jelent meg a szemei előtt. 

- Fantasztikus választékunk van karikagyűrűkből. Biztos vagyok benne, hogy meg fogja találni az igazit - mosolygott Kate-re Evelyn, a Brock&Brock ékszerüzlet egyik tulajdonosa, aki bátyjával hozta létre New York egyik legnagyobb ékszerhálózatát. Castle és a nő még a főiskoláról ismerték egymást. Bár a főiskola elején Rick megpróbált bevágódni a nála egy évvel idősebb lánynál, de Evelyn mindig kinevette, és úgy nézett rá,  mint ha az idétlen, nevelésre szoruló öccse lenne. Brad, a bátyja, szekálta is emiatt éppen eleget! Éveken keresztül nem találkoztak, és Castle nem is tudta, hogy barátja és a nővére az ékszerüzletben próbáltak érvényesülni, csak amikor egy alkalommal anyjának keresett karácsonyi ajándékot, fedezte fel, hogy az ismerős cégnév a barátait takarja. 

- És ha nem találjuk meg az igazit? - húzta össze a szemöldökét elgondolkodva Castle, mert egyre inkább úgy tűnt neki, hogy nem ismeri ki magát Kate-n. Azzal kezdődött, hogy Beckett-nek nem tetszett egyik esküvői helyszín sem, amit ő kigondolt, a nászútban sem tudtak megegyezni, de a meghívott vendégek számában és a sajtó jelenlétében sem. Az ékszerboltig tartó úton pedig Kate egyfolytában azt hajtogatta, hogy nem akar semmiféle kihívó, agyoncicomázott gyűrűt választani. 

- Szívesen elkészítünk bármilyen gyűrűt, ha van konkrét elképzelésetek, vagy Emma, a tervezőnk, segít megtervezni egy egyedi darabot. Választhattok sárgarézzel vagy vörösrézzel ötvözött aranyat, fehér aranyat, mintásat, gyémántberakásosat. Lehet egyforma a két gyűrű, de lehet különböző is - sorolta a lehetőségeket Evelyn, miközben sorban nyitotta ki a tárlókat, hogy közelebbről is szemügyre vehessék az ékszereket. - Van valami elképzelése, Kate? - fordult őszinte, kedves mosollyal a láthatóan zavarban levő nyomozó felé. - Tudja, jobb, ha maga választ, mert ahogy Rick-ket ismerem, ő képes valami extrém dolgot kitalálni, mondjuk, hogy ne karika, hanem szögletes legyen a gyűrű - nevette el magát. 

- Miért? Talán baj, ha azt szeretném, hogy különleges legyen a gyűrűnk? - háborodott fel Castle, aztán elgondolkodva járatta végig szemét a tárlókon. - Ez a szögletes gyűrű nem is rossz ötlet! Van ilyenetek? - nézett gyermeki ártatlansággal fel a két nőre.

- Erről beszéltem - sóhajtott lemondóan Evelyn, és együtt érzőn nézett Beckett-re, akinek az ismerős helyzet mintha elfújta volna a zavarát.

- Igen, tudom - ingatta meg rosszallóan a fejét, de szája elnéző mosolyra húzódott, aztán Castle felé fordult.

- Karikagyűrű, Castle! Karika! - mondta kioktató hangsúllyal.

- Jó, jó - duzzogott az író. - Legyen egy hétköznapi, egyszerű, karikagyűrű, olyan, amilyen minden házas ember kezén va, ami nem tükrözi az egyéniségünket, ami ha elveszik bármikor pótolható, amin nem akad meg senki szeme, ami ...

- Castle! - szakította félbe villámló tekintettel Kate, amitől a férfiban azonnal bennakadt a szó, de abban a pillanatban, hogy elhallgatott, a nő vonásai megenyhültek, és szeretettel mosolygott rá. - Ha te húzod az ujjamra, akkor már különleges, és egyedi lesz az a gyűrű.

Castle nézte a zöldesen ragyogó szemekből áradó szerelmet, és arra gondolt, az ékszerbolt összes gyémántja sem tündököl úgy, mint Kate szivárványhártyájának fénypöttyei. Bólintott. Valóban mindegy, milyen az a gyűrű, az különleges lesz attól a pillanattól fogva, hogy egymás ujjára húzzák. Amíg ezen merengett, Kate a sötétkék bársonyon sorakozó gyűrűket nézegette, és néhány másodpercnyi keresgélés után határozottan rámutatott az egyikre.

- Ez legyen! - nézett fel Evelyn-re, aki egy pillanatra meglepődött, aztán sokatmondóan elmosolyodott.

- Kitűnő választás! Akiknek ez ragyog az ujján, boldog házasságban élnek - mondta, miközben a két kis karikát egy nagyobb bársonyra fektette, és Kate elé tette, hogy közelebbről is megszemlélhesse. 

Castle felocsúdva a merengésből, érdeklődve lépett közelebb. Pislogott néhányat, mintha azt várná, ha kitisztul a látása, valami mást fog látni, mint első pillantásra.

- De ... de hát ... de hát hol vannak a minták, vagy a gyémántok? - nézte összevont szemöldökkel a teljesen sima, egyszerű, hagyományos karikagyűrűket, aztán mint aki nem akar hinni a szemének, ujjai közé fogta az egyiket, és a fény felé tartva megforgatta a szeme előtt. - Azért azt hittem ... - kezdte kicsit csalódott arccal nézve Kate-re.

- Tudom, mit hittél - simított végig a férfi bánatos arcán Kate gyengéden. - Férfiak! Azt hiszitek, jobban örülünk egy ékszernek, ha drága és különleges, pedig egészen másnak örülünk!  - mondta szeretettel, aztán Evelyn Brock felé fordult. - Ez lesz - bólintott határozottan.

- Miért, minek örültök? - kapkodta a két nő között a tekintetét Castle, akik láthatóan jól szórakoztak a zavarán.

- Jaj, Rick, hát nem tudod? - nevette el magát Evelyn, aztán elkomolyodva folytatta. - Egy nő annak örül, ha a férfi az ajándékot - legyen az bármilyen - szerelemből adja.

Castle egy pillanatig gondolkodott, aztán Kate-re nézett.

- A legszebb gyűrűt választottad - suttogta szerelmesen, és ujjait a nő apró, vékony ujjaira fonta. Fejében azonban már megfogalmazódott egy ötlet, mivel teszi egyedivé a gyűrűjüket.

Most itt tartott a kezében egy gyűrűt. De vajon azt a gyűrűt? Szorosan a falhoz lapulva forgatta szeme előtt az apró arany karikát. Egy szót keresett. Azt a szót, amit egy nappal az esküvőjük előtt gravíroztatott a gyűrűjük belsejébe. Akármilyen irányba fordította a kis arany karikát, nem látott a belsejében semmit. Teljesen összezavarodott. Határozottan emlékezett arra a délutánra, amikor a kiadóból hazafelé tartva bement az ékszerboltba, és megbeszélte Evelyn-nel, hogyan szeretné egyedivé tenni az egyszerű karikagyűrűt. Tudta, hogy a kábítószer, amit Jerry Tyson beadott neki emlékezetkiesést okozott, és néhány dologról nem tudja biztosan, hogy csak álom volt, vagy valóban megtörtént, de erről a képsorról biztosan tudta, hogy megtörtént. Emlékezett, hogy Evelyn elgondolkodva mosolygott rá, és amikor megkérdezte, hogy miért néz rá így, a nő olyan hangsúllyal válaszolt, mint akinek teljesen egyértelmű a válasz.

- Lerí rólad, hogy megtaláltad az igazit. Vigyázz rá, nehogy valami őrültséget csinálj! 

- Én?  - hökkent meg látványosan felháborodva, aztán megadóan sóhajtott. - Na jó! Régen tényleg sok őrültséget csináltam, és te még abból az időből ismersz, de azóta megváltoztam. 

- Richard! - húzta össze kétkedve szemöldökét a nő, mint aki biztos abban, hogy csak mentegeti magát a férfi, de Castle szokatlanul komolyan folytatta.

- Igazad van. Megtaláltam az igazit, és ez megváltoztatta az egész életem, és engem is - mondta magabiztosan.

- Hát, kezdek hinni neked. Még soha nem hallottalak ilyen komolyan beszélni. 

Castle csibészesen elvigyorodott.

- Azért annyira nem változtam meg! Néha az őrületbe kergetem Beckett-tet, de szerintem élvezi.

Evelyn fejcsóválva sóhajtott egyet, mint aki magában elkönyveli, hogy igazából nem sok minden változott.

- Kérlek, senkinek egy szót se a gravírozásról! Szeretném, ha Kate csak az oltár előtt látná meg!

- A vevő kérése parancs - mondta a nő, miközben elgondolkodott, miért is nem lett annak idején szerelmes ebbe a huncut tekintetű, kisfiús mosolyú, vonzó férfiba. 

A kezében tartott gyűrű sima volt. Mi történt? Meggondolta, és később lemondta a gravírozást? Ryan, a tanúja, elvesztette őket, és már csak egy sima gyűrűt tudott szerezni? Mi van, ha Tyson akarja manipulálni, és semmi nem az, aminek látszik? 

Visszahúzta a gyűrűt az ujjára. Ha valami célja volt vele Tyson-nak, akkor jobb, ha nem látja, hogy ő észrevette, valami nem stimmel. 

Megfordult, és hátát a vastag szigetelőanyagnak támasztva gondolkozott.

Egy nappal korábban ...  

- Azonnal megyek - szólalt meg hosszú hallgatás után Kate, és hallotta, ahogy a vonal másik végén Martha lassan kiengedi az addig benntartott levegőt. Szeretett volna valami biztatót mondani, de képtelen volt. Mintha valami összeszorította volna a torkát. Castle szerette a meglepetéseket, és hajlamos volt őrültségeket kitalálni, mégsem hitte, hogy kockára tenné ezt a napot bármivel. Minden részletre ügyelve, olyan régóta tervezték, és Castle olyan izgatott volt, hogy minden rendben menjen, mint egy izgatott kisgyerek. Aztán megjelent képzeletében a férfi csintalan mosolya, huncut tekintete, eszébe jutott nem létező szabálytisztelete, kiszámíthatatlan ötletei, és elbizonytalanodott. 

- Mit gondolsz? - kérdezte Lanie riadt, együtt érző tekintettel.

- Nem tudom - ingatta meg a fejét, miközben cikáztak a gondolatai, hogy magyarázatot találjon a férfi eltűnésére. - De ha valami hülye meglepetés miatt hozta Martha-ra és rám a szívbajt, akkor nekem is lesz egy meglepetésem az oltár előtt a számára! Mondjuk, a feltett kérdésre nemmel felelek - mondta dühösen, de tekintetében aggodalom csillogott. Semmilyen épkézláb elképzelése nem volt arra, hova mehetett reggel hat óra előtt Castle, és miért tűnt el a pizsamája és az esküvői öltönye. - Ennek semmi értelme Lanie. Odamegyek - állt fel elszántan.

Lanie döbbenten figyelte, ahogy barátnője, akivel percekkel ezelőtt még a fodrászhoz készült, most kapkodva öltözik, és a megszokott, határozott mozdulatokkal teszi fel övére a jelvényét, és dugja Glock-ját a derekén levő tokba.

Bár Kate eleinte meg akarta győzni Lanie-t, hogy nem kell elkísérnie, most mégis örült, hogy nem egyedül megy Martha-hoz. Jobb, ha van vele valaki, aki az asszonnyal tud maradni, amíg ő kideríti, mi ez az egész. Elgondolkodva tapogatta meg a zsebében lapuló telefont. Percekkel ezelőtt lebeszélte magát arról, hogy felhívja Ryan-t és Espo-t, de ahogy telt az idő, és egyre görcsösebben húzódott össze gyomra az idegességtől, már az sem érdekelte, ha kinevetik a fiúk, ha kiderül, hogy Castle a bolondját járatta velük. Megelőzte az előtte cammogó Hondát, de néhány száz méter múlva megállásra kényszerítette a villanyrendőr piros jelzése. Idegesen dobolt az ujjaival a kormányon, aztán előkapta a telefont, és Espo-t hívta.

Tömören, hivatalos hangon számolt be a férfinak a történtekről, miközben megpróbálta nyomozó énjét elővenni, és higgadta, kívülállóként sorolni a tényeket. Espo néhány másodpercig hallgatott. Érezte Beckett hangján a feszültséget, és az egész történek nagyon szürreálisnak hangzott.

- Azonnal megyünk - szólalt meg komolyan, és bontotta a vonalat.

Beckett egy pillanatra behunyta a szemét, és megkönnyebbülten sóhajtott. Már nem érezte magát egyedül. Ha baj van, a rájuk mindenben számíthat, ha meg előkerül Castle ... nos, hát akkor is. A gondolatra, hogy mit kapna a fiúktól az író egy idétlen tréfáért, halvány mosoly suhant át az arcán, de a gondolat azonnal elsuhant, amikor meghallotta az előbb megelőzött Honda türelmetlen dudálását az autója mögött. A lámpa zölden világított. Olyan erővel lépett a gázra, hogy a kerekek csikorogva, füstölve lendítették előre a kocsit. 

- Ne akarj az esküvőd napján megölni bennünket! - szólalt meg Lanie egy őrült tempóban bevett kanyar után, miközben megpróbált úgy kapaszkodni, hogy ne préselődjön neki az ajtónak.

- Lehet, hogy ma nem is lesz esküvőm - préselte ki a szavakat a foga között Kate.

Lanie érezte, hogy jobb, ha hallgat, ezért az út hátralevő részében csak magában imádkozott, hogy túléljék a Castle lakásáig tartó utat.

Az épületbe lépve Beckettnek azonnal feltűnt a nappali portás zavart, kényszeredett mosolya, és riadt tekintete. Jól ismerte a mindig mosolygós, ötven körüli férfit, akinek mindig volt hozzá néhány kedves szava.

- Jó reggelt Beckett nyomozó! Én sajnos nem láttam ma Mr. Castle-t - hadarta anélkül, hogy Kate bármit is kérdezett volna. Látszott rajta, hogy kibillentették szokásos nyugalmából, és rettentő ideges. - Ms. Rodgers nem akarja elhinni, hogy nem hagytam el a helyemet, és hogy nem láttam Mr. Castle-t - tolta feljebb remegő kézzel a szemüvegét, aztán végigsimított gyöngyöző homlokán.

- Rendben van Eddie! Kezdjük az elejétől - mondta nyugalmat erőltetve a hangjára Kate. - Mióta van szolgálatban?

- Este tízkor váltottam Tony-t. Tizenkét órázunk, mert Billy beteg. 

- Oké. Elhagyta a helyét az éjszaka folyamán?

- Úgy éjjel egy felé szólított a természet, de egyébként végig itt voltam, és nem, nem aludtam el - vált felháborodottá a hangja, amiből Kate arra következtetett, hogy Martha már alaposan kifaggatta a férfi. - Mr. Castle biztos, hogy nem lépett ki azon az ajtón - mutatott magabiztosan a bejáratra - hacsak nem éjjak egykor abban az egy percben, amíg kimentem a mosdóba.

- Eddie! Ha jól tudom, vezetnek egy könyvet minden ki- és belépő vendégről. Megnézhetném a bejegyzéseit? - kérdezte Beckett. Úgy gondolta, jó lesz utánanézni minden idegennek, aki megfordult a házban az éjszaka folyamán, hátha valakinek köze van Castle eltűnéséhez.

A férfi készségesen fordította felé a méretes könyvet, amiben nyomtatott betűkkel sorakoztak egymás alatt a belépő idegenek nevei, megjegyezve a belépés és a távozás időpontját, valamint azt is, melyik lakóhoz jöttek. Ahhoz képest, hogy éjszaka volt, meglehetősen sok név szerepelt este tíz és reggel kilenc között.

- Jackson-éknál születésnapi buli volt, ezért nagy volt a nyüzsgés - magyarázta a férfi. - Mindenki jelmezben érkezett, úgy tizenegy óra körül. 

- Leírná, hogy milyen jelmezben voltak? - kérte a nő, miközben tekintete végigfutott az időpontokon. A vendégek valóban tizenegy környékén érkeztek, három és négy óra között távoztak. - A kollégáim hamarosan jönnek. Odaadná nekik a listát?

- Persze - bólintott a férfi.

- Ezt elvinném - bökött Kate a könyvre, és anélkül, hogy választ várt volna, a hóna alá csapta és a lifthez indult.

Lanie úgy érezte, mintha egy rémálomba csöppent volna. Ha ő így érez, vajon mit él át Kate. Állt barátnője mellett a liftben, és azon töprengett, miért képtelen bármi vigasztalót mondani Kate-nek.

A nyomozó ösztönösen a kulcsáért nyúlt, aztán meggondolta, és inkább kopogott. Alig értek ujjai az ajtóhoz, máris szélesre tárult, és Martha kétségbeesett tekintetével találta magát szembe.

- Ó, Katherine! Mi történhetett? - kérdezte az asszony. Látszott rajta, hogy próbál erősnek látszani, de tartása megtört volt, arca feszült, szemeiben félelem csillogott.

- Ki fogjuk deríteni - szorította meg Martha kezét. - Kérlek, mondj el mindent újra!

Az asszony erőtlenül roskadt a kanapéra, mintha most, hogy megérkezett a segítség, elfogyott volna minden ereje. Maga elé nézve próbálta minél pontosabban felidézni a történteket.

Castle ellökte magát a faltól. Most, hogy messzebb állt az ágytól, fedezte fel az alatta álló méretes fém dobozt. Lehajolt, és próbálta kihúzni, de  négy szegeccsel a padlóhoz rögzítették. Jobban megszemlélve vette észre, hogy a doboz oldalán van egy kihajtható fogantyú. Nyelt egyet, óvatosan megfogta, és lassan húzni kezdte.

- Na, szomjan már nem halok - gondolta meglepve, amikor meglátta a fiókban sorakozó, gondosan egymás mellé állított öt, fél literes ásványvizes flakont. Nem is tudta, hogy hamarosan mennyire meg fogja kérdőjelezni ezt a kijelentését! Egy másik rekeszben különböző nagyságú dobozokat talált. Kivette őket, és az ágyra tette őket, egymás mellé, szép sorban. Kivett egy ásványvizet, kinyitotta, és jóízűen belekortyolt. Most érezte csak meg, mennyire szomjas. Ki tudja, mennyi ideje nem ivott már! Azt, hogy a félelemtől száradt ki a szája, be nem vallotta volna magának. Élvezte, ahogy a szénsavbuborékok csiklandozzák a torkát, és a hideg víz felfrissíti a testét. Jólesően húzta végig a kézfejét a száján, aztán minden figyelmét a dobozokra fordította. Ahogy az első kettőt kinyitotta, egyre tanácstalanabb lett, és egyre több kérdés motoszkált a fejében. Nagyító és svájci bicska. Miért adja ezeket neki Tyson? Amikor a harmadik dobozt kinyitotta, egy pillanatig nem tudta miket tart a kezében. Két kis henger alakú tárgy volt, vastagon betekerve puha papírral, mintha attól akarnák megvédeni, hogy összetörjön. Óvatosan lefejtette az egyikről a védőborítást, amíg elő nem tűnt alóla egy kis üvegfiola. Döbbenten nézte az üvegcsét, aztán nyelt egyet, és megfordította, hogy lássa a rányomtatott feliratot, de a hatóanyag neve nem mondott neki semmit. Kibontotta a másikat is, és megállapította, hogy más anyag van benne, de fogalma sem volt róla, hogy mi. Amikor kinyitotta az utolsó dobozt, és meglátta a benne heverő két, steril csomagolású orvosi fecskendőt a hozzájuk tartozó tűvel, kirázta a hideg, és önkéntelenül hátralépett egyet. Megpróbálta elszakítani tekintetét az utolsó doboz tartalmáról, és végignézett új szerzeményein. Gondolkodott. Ha a regénye főhőse kapná ezeket a tárgyakat, mire tudná használni őket? Mit szeretne elérni velük. A svájci bicska túl sok mindenre használható - lásd MacGyver-t - ezzel nem tudja szűkíteni a kört. A nagyítóval vizsgálhat bármi kicsi tárgyat, amihez a szemünk nem elég: növényt, állatot, köveket, nyomokat, mint Sherlock Holmes - bár akkor egy sapka és egy pipa is járna hozzá - és lehet vele tüzet gyújtani, legalábbis a kalandregényekben. De honnan tudja, hogy mire való a fiolákban levő hatóanyag? Érezte, ahogy újra kiszárad a szája, és a megbontott ásványvízért nyúlt. Ahogy a kezében tartott vízre nézett, majd szeme végigfutott az ágyon heverő tárgyakon, hirtelen egy igencsak aggaszó gondolata támadt a repülőgép úticélját illetően.

Előző nap ...

Miután minden Martha-tól kapott információt gondosan elraktározott az emlékezetében, Beckett a hálószobába ment. Megtorpant, amikor meglátta a franciaágyat, ami még őrizte a férfi testének nyomát. A felhajtott paplan, a gyűrött lepedő és a párna arról tanúskodott, hogy Castle vagy sietve kelt fel, és nem volt ideje megigazítani az ágyneműt, vagy azt hitte, még visszafekszik az ágyba. Félelmét mélyen elzárta lelke legrejtettebb zugába, és az ágyhoz lépett. Végigsimított a párnán, mintha az átadná neki a férfi érintését, aztán felemelte. A pizsama nem volt alatta, ahogy a szennyesben és a többi hálóruha között sem. A gardróbba ment. Pontosan tudta, hova akasztották az esküvői inget és öltönyt, de hiába nyitotta ki az összes ajtót és fiókot, egyiket sem találta, sőt még az elegáns, világos selyem nyakkendőt sem, csak a mellény árválkodott az egyik vállfán. Kate fogta a ruhadarabot, magához szorította, és becsukta a szemét. 

Egy pillanatra látta maga előtt Castle-t, ahogy szálfaegyenesen áll a tükör előtt a szabóságban, és összeráncolt homlokkal, elégedetlenül méregeti magát a tükörben. 

- Nem gondolod, hogy ... - kezdte, miközben oldalra fordulva szemlélte a tükörképét.

- Nem, Castle! Nem gondolom - vágott a férfi szavába. - Az öltöny tökéletes - mondta meggyőzően, aztán egy kis incselkedő mosoly jelent meg a szája sarkában, és nem tudta megállni, hogy meg ne csipkedje. - Bár, igazad van, valami tényleg nem stimmel - vonta össze töprengve a szemöldökét, és látványosan végigmérte az észbontóan vonzó, elegáns férfit - de azt hiszem, nem az öltönnyel van baj, hanem a viselője nem tökéletes.

Castle a mondat első felénél még elégedetten nyugtázta, hogy Beckett mégis igazat ad neki, de amikor rájött, hogy csak szekálja, vágott egy durcás grimaszt.

- Ha-ha! Nagyon vicces!

Kate huncutul mosolyogva odalépett hozzá, átkarolta a nyakát, és lágyan megcsókolta.

- Éppen azt szeretem benned a legjobban, hogy nem vagy tökéletes - suttogta a csókba, mire a férfi fülig érő mosolyra húzta a száját.

Kate nyelt egyet, és kinyitotta a szemét. Nem most van az ideje az álmodozásnak! Hallotta, hogy Lanie ajtót nyit Ryan-nek és Espo-nak, ezért visszaakasztotta a mellényt, és kisietett a nappaliba.

- Ez nem valami Castle-féle hülyeség, ugye? - kérdezte halkan Espo, hogy Martha meg ne hallja, miközben átadta a portástól kapott listái a jelmezekről a nőnek.

Kate megrázta a fejét. Minden idegszálával érezte, hogy baj van. Nagy baj.

- Mi van, ha csak valami olyan horderejű meglepetést akar neked okozni, mint amilyennel te lepted meg a születésnapján? - szólalt meg Ryan.

- Én is gondoltam rá, de nem hinném, hogy az esküvőnk napját választaná rá. Vagy mégsem ismerem annyira jól - sóhajtotta, aztán gyanakodva a két nyomozóra nézett. - Nem vagytok benn az átverésemben, ugye? - nézett rájuk átható tekintettel, miközben arra gondolt, az egész történetet Martha adta elő, aki kiváló színésznő, és azt hitet el vele, amit csak akar. 

- Nem, dehogy! - háborodott fel egyszerre a két férfi. Az esküvő napján? Ennyire nem vagyunk hülyék! - folytatta Espo.

Ahogy Beckett Javi őszintén csillogó barna, majd Ryan aggódó kék szemébe nézett, egy pillanat alatt elvetette a meglepetésről szóló elméletet. 

- Akkor derítsük ki, hogy mi a fene folyik itt! - mondta elszántan, és Martha-hoz sietett, aki megtörten kortyolta a Lanie által készített kávét a konyhában.

- Találtál valamit? - nézett reménykedve Kate-re.

- Még nem. Oda tudnád adni a telefonját? Talán hívta valaki Rick-et, mielőtt elment.

Az asszony néhány másodpercig riadtan nézett Kate-re. Hirtelen nem is tudta, hova tette Richard telefonját, aztán eszébe jutott, hogy a dolgozószoba íróasztalára tette, amikor ott kereste eltűnt fiát.

- Az íróasztalon van - intett fejéven a dolgozószoba felé.

Beckett körülnézett a helyiségben, de semmi szokatlant nem tapasztalt. Felkapta az ismerős készüléket, és megnyitotta a hívásnaplót. Az utolsó hívás Martha-tól érkezett, előtte pedig a férfi hívta őt, még előző este. Gyorsan elhessegette beszélgetésük emlékét, mert most nem engedhette meg, hogy az aranyos, szerelmes szavak felidézésére fordítsa az idejét, miközben lehet, hogy a férfi bajban van.

- A telefon zsákutca - lépett a nappaliba. - Az alattunk levő lakásban jelmezes születésnapi buli volt. Én kikérdezem a házigazdákat, hátha láttak valami szokatlant, ti kérjétek ki a térfigyelő kamerák felvételeit, és figyeltessétek Castle hitelkártyáit! - mondta a türelmesen várakozó nyomozóknak, de azok nem mozdultak. - Mi az? - kérdezte haragosan.

- Beckett! Amíg nincs hivatalos nyomozás, nem kapunk engedélyt sem a felvételekre, sem a hitelkártyákra - mondta nyugodt hangon Espo. - Előbb értesítenünk kell Gates-t.

Kate szinte látta maga előtt a kapitány hitetlenkedő, rosszalló tekintetét, csípőre tett kezét, ahogy mérlegeli, hogy megér-e a firkász annyit, hogy bevesse a befolyását, hiszen hivatalosan Castle-t még nem nyilváníthatják eltűntnek, de azt is tudta, hogy Espo-nak igaza van, Gates nélkül megvan kötve a kezük.

- Majd én beszélek vele - mondta, mire a két fiú bólintott, és elsiettek.

Kate fogta a portástól kapott bejelentő könyvet, de mielőtt elindult volna, visszament a konyhába, megfogta Martha kezét, és komoly tekintettel a nő félelemmel teli szemébe nézett.

- Ki fogjuk deríteni, hogy mi történt - mondta bizakodóan, és folytatni akarta, hogy meg fogják találni Castle-t, de az asszony a szavába vágott.

- Kérlek, ne ígérj semmit, csak tedd, amit tenned kell. Hiszek benned és benne. Ő okos fiú. Nincs olyan helyzet, amiben ne lenne valami meglepő ötlete - húzta szomorú mosolyra a száját.

Egy pillanatra összefonódott a tekintetük, és Kate tudta, soha nem lehet elég hálás a nőnek azért, hogy átadta az optimizmusát, a fantázia világának megismerését, és az erejét a fiának.

Egy perc  múlva már a lépcsőn sietett az alattuk levő emelet felé, amikor a telefonja hangos pittyenéssel jelezte, hogy üzenetet kapott.

Megállt, és néhány érintés után elnyílt ajkakkal, összeszorult torokkal, lélegzetvisszafojtva meredt a telefonra. A teljes kijelzőt betöltő kép láttán már kétsége sem lehetett afelől, hogy élete legszebbnek ígérkező napján a legszörnyűbb rémálma vált valóra.

- Istenem - suttogta, miközben pislogás nélkül, merev tekintettel nézte a képet. A férfi, akivel le akarta élni az életét, akinek ma akart hűséget és szerelmet fogadni jóban és rosszban, egészségben és betegségben, egy szobához hasonlító helyiségben, kikötözve feküdt egy fémvázas ágyon az esküvői öltönyében. Úgy látszott, mintha aludna, de Beckett úgy gondolta, inkább bedrogozták. Nyelt egyet, és vett egy mély lélegzetet. Fejében cikáztak a gondolatok. Most már biztos, hogy Castle nem valami lehetetlen meglepetésre készül. Ki akarhatja elrabolni? Elég gazdag ahhoz, hogy tetemes váltságdíjat kérjenek érte, bár vannak nála sokkal gazdagabbak is, akiket nem véd semmilyen biztonsági személyzet, és könnyű célpontot jelentenek egy emberrablónak. Lehet egy őrült rajongó is, aki magáénak akarja tudni kedvenc íróját, mint ahogy a Tortúrában a Kathy Bates alakította Annie Wilkes foglyul ejtette a híres krimiírót, Paul Sheldont, akit James Cann játszott. Talán egy ilyen zavaros elméjű rajongója meg akarta akadályozni, hogy megnősüljön, hanem ki akarja sajátítani magának. Az sem kizárható, hogy Castle alvilágba nyúló kapcsolatainak egyike valamiért bosszút akar állni a férfin, és ezért rabolta el. Az, hogy a fényképet elküldték neki, mindenesetre arra utal, hogy az elrabló valamit szeretne Castle életéért cserébe, így az őrült rajongó variáció nem túl valószínű.

Felnagyította a képet, hogy közelebbről lássa a férfi arcát, de amikor érezte, hogy remegni kezd a keze, továbbította az üzenetet a kapitányság laborjába, majd hívta a technikusok vezetőjét, hogy minden lehetséges eszközt vessenek be, hogy minél több dolgot megtudjanak a kép alapján a lehetséges helyszínről. Talán egy apró tükröződés, vagy jellegzetes megvilágítás segíthet abban, hogy kiderítsék, hol tartják fogva az írót. A következő hívásnál vacillált, hogy a kapitányt, vagy Sorensont hívja-e, végül Gates nevénél érintette meg a kijelzőt. Mivel emberrablás történt, az FBI-t hivatalból úgyis értesítik.

- Gates - hallotta meg a kapitány kemény hangját, amiben most csodálkozás bujkált.

- Uram, a segítségét kérem. - Kate valahogy nem tudta azonnal kimondani, hogy Castle-t elrabolták. Olyan szürreális volt az egész, mintha egy rossz álom lenne, és ő csak arra várt, mikor ébred fel belőle.

- Miben segíthetnék én az esküvője napján? - ütközött meg a kapitány.

- Castle ... Castle-t elrabolták - préselte ki nehezen a szavakat. 

A vonal túlsó végén néhány másodpercnyi csend lett.

- Ugye ez nem csak Mr. Castle idétlen tréfája? - kérdezte Gates kétkedve.

- Nem, uram - mondta Beckett olyan komolyan, hogy a kapitánynak már szemernyi kétsége sem volt afelől, hogy nagyon súlyos a helyzet. 

Miután Gates végighallgatta a tömör, lényegre törő beszámolót, közölte, hogy mozgósítja az FBI-t, Beckett pedig szóljon Martha-nak, hogy hamarosan mennek a technikusok, és a telefonra kötik a műszereiket, hogy be tudják mérni a hívást, ha jelentkezne az emberrabló.

- Maradjon Castle anyjával a lakásban! - hallatszott a kemény utasítás, és mielőtt Kate ellenkezhetett volna, folytatta. - Túlságosan közelről érinti az ügy. Nem engedhetem, hogy részt vegyen a nyomozásban, és valami őrültséget csináljon.

- Uram, én ...

- Ez nem kérés Beckett, hanem parancs!

Kate arcára először a döbbenet, aztán a mérhetetlen harag ült ki. Ha ölni lehetne egy tekintettel, és Gates a közelben lett volna, biztosan hamuvá porlad. 

- Megértem, hogy mit érez, de ez a helyes döntés - törte meg a csendet a kapitány lágyabb hangon.

- Megérti? Hogyan érthetné meg?  - öntötte el a düh Kate-t, és már az sem érdekelte, hogy a felettesével kiabál. - Magának is elrabolták a vőlegényét az esküvőjük napján, és kikötözve fogva tartotta valami őrült?

- Nem nyitok vitát - vált újra keménnyé Gates hangja, és letette a telefont.

Kate megsemmisülve dőlt a lépcsőház falának. Már egész testében remegett. Becsukta a szemét, és visszafojtva tehetetlen dühét, megoldást keresett a helyzetre. Egy dolgot biztosan tudott: nem fog ölbe tett kézzel arra várni, hogy az FBI fásult, leterhelt ügynökei keressék Castle-t, és talán kifussanak az időből. Nehéz szívvel gondolt arra, hogy vissza kell mennie Martha-hoz, és be kell számolnia a képről, és a következő órák várható eseményeiről az egyébként is kétségbeesett nőnek. Alexis-t is értesítenie kell, hiszen a lány, mit sem sejtve a történtekről, valószínűleg izgatottan készülődik az esküvőre. Minderre azonban csak néhány perce maradt, ha még ki akarja hallgatni Jackson-ékat, mielőtt megérkeznek az FBI ügynökei. Castle nem önszántából hagyta el a lakást és az épületet, tehát valakinek látnia kellett, amikor elhurcolták. Nem bízott senkiben. A saját fülével akarta hallani a tanúvallomásokat. Elszántan lökte el magát a faltól, és kettesével szedve a lépcsőfokokat, rohant vissza Castle lakásába.

Martha erősnek mutatta magát a hírek hallatán, de amikor meglátta a fiáról készült képet Beckett telefonján, elgyengültek a lábai, és lerogyott a kanapéra, aztán kétségbeesett tekintetét leendő menyére emelte. 

- Tedd, amit kell! - mondta halkan. - Én beszélek Alexis-szel.

A két nő tekintete néhány másodpercre összefonódott, aztán Kate bólintott, és Lanie-re nézett, aki egy hosszú pislantással jelezte, hogy vigyázni fog az asszonyra.

Egy perc múlva Kate már Jackson-ék ajtaja előtt állt, és erőteljesen kopogott az ajtón. Mire türelmetlenségében megismételte volna a mozdulatot, Jake Jackson morcos arccal ajtót nyitott. A negyvenes évei vége felé járó szőke férfi fáradtan dörzsölte meg a szemét, aztán feltette aranykeretes szemüvegét.

- Kate Beckett nyomozó, NYPD - emelte fel a jelvényét Kate, bár látásból ismerték egymást a férfival, azon kívül, hogy üdvözölték egymást, sosem váltottak egy szót sem, így a férfi talán nem is tudta, hogy a felette lakó író menyasszonya rendőr.  Időnként összefutottak az előtérben vagy a liftben, amikor reggel a kapitányságra sietett, vagy este, amikor hazaért. A férfi mindig olyan elegáns volt, mint akit skatulyából húztak elő. Egész megjelenéséről, jólfésült, ápolt külsejéről, a kezében tartott, elmaradhatatlan aktatáskájáról lerítt, hogy komoly üzletember. 

- Nyomozó? - ráncolta össze meglepve homlokát a férfi, aztán őszintén hozzátette: - Azt hittem modell.

Más helyzetben jólesett volna a megjegyzés a nőnek, de most nem érdekelte. 

- Beszélnem kell önnel! - mondta olyan határozottan, hogy Jackson önkéntelenül oldalra lépett, hogy beengedje.

Castle újra végignézett az ágy alatti dobozban talált tárgyakon, fogta a bicskát és a nagyítót, és a nadrágzsebébe csúsztatta őket. Amikor az üveg fiolákat akarta becsomagolni a puha papírba, valami megragadta a figyelmét. Nemcsak a fiolák oldalán volt felirat, hanem az alján is volt valami ábra. Összehúzott szemekkel próbálta kivenni, hogy mit ábrázol a jel, aztán a mennyezeti lámpa felé tartotta, hogy jobban lássa. Amikor értelmet nyertek a vékonyka vonalak, meglepetésében nyelt egyet, és a másik üvegcsét is a fény felé tartotta. Semmi kétsége nem volt: az egyiken egy összetekeredett, felálló farkú kígyó, a másikon egy skorpió ábrája bújt meg. Ellenanyag, vagy kígyó- és skorpióméreg van a fiolákban? - töprengett. Abba már bele sem mert gondolni, hogy mi lehet ezekkel a szándéka Tyson-nak. Betekerte a fiolákat a papírba, visszahelyezte őket a kis dobozba, és a zakója belső zsebébe tette, aztán nagyot sóhajtva megfogta a fecskendőket és a tűket tartalmazó dobozkát, rátette a tetejét, és a zakója zsebébe csúsztatta. Elgondolkodva nézte az ásványvizes flakonokat. Az egyik már szinte teljesen üres volt. Vajon hány napig maradhat életben két liter vízzel? Ha nincs túl meleg, és valami lédús ételhez, mondjuk gyümölcshöz is hozzájutna, akkor elég sokáig, de ha nagyon meleg helyre viszi Tyson, akkor spórolnia kell vele, és ésszerűen be kell osztania. Már bánta, hogy meggondolatlanul szinte egy egész flakonnal megivott, amikor magához tért. Megpróbálta kikövetkeztetni, milyen irányba mehet a repülőgép. Ha NewYork-ból észak felé haladnak, akkor a hideg Kanadába mennek, ha keletre, akkor az Atlanti-óceán felett röpülnek éppen, ha délre, akkor a meleg, párás, esős Florida felé, ha nyugatra, akkor a száraz, meleg Préri, a Sziklás-hegység magas láncai, vagy a láncok közé zárt hatalmas sivatagok felé visz az útjuk, amik ebben az évszakban rettentő forróak is. Tekintete megállt az ásványvizeken, és önkéntelenül megtapogatta a belső zsebében lapuló fiolákat. Már sejtette, mi lesz az úti céljuk, és ez semmi jóval nem kecsegtetett, de nem volt ideje végiggondolni, hogy helyes lehet-e a következtetése, mert a háta mögül meghallotta Kate hangját.

Olyan gyorsan pördült meg, mintha villám csapott volna belé. Néhány másodpercig elhűlve nézte a monitoron megjelenő képet, aztán amikor rájött, hogy mit lát, mérhetetlen düh öntötte el. Talán még sosem érzett ilyet. A keserűség és a tehetetlen harag gyűlöletté kovácsolódott benne. Hogyan teheti meg valaki, hogy belép a legszemélyesebb terükbe, hogy kilesi a legintimebb pillanatainak? A hálószobájukat látta. A rejtett kamerás felvétel meglepően jó kép- és hangminőségű volt. Kate a magasra vetett párnákra támaszkodva ült az ágyban, és türelmetlenül nézegetett a fürdőszoba felé, aztán arcán pajkos mosollyal felborzolta a haját, majd egy határozott mozdulattal levetette a pólóját, a takaró alatt lehúzta a feszülős kis nadrágot, és a párnája alá tette. Egy pillanatra ráfeledkezett a nő előbukkanó gyönyörű, kerek melleire, de azonnal tudatosult benne, hogy Tyson előbb tanúja volt a jelenetnek, mint ő. Amikor Kate megszólalt, már pontosan tudta, mikor készült a felvétel.

- Castle! - kiabálta a nő a fürdőszobaajtó felé fordulva, és megvárta, amíg egy távoli "igen" hallatszik a zubogó víz alól, és akkor folytatta. - Zuhanyozz nyugodtan, nem kell sietned! Fáradt vagyok. Jó éjt! - zengte túl hangja a csobogást.

Castle nézte, ahogy Kate arcán megjelenik egy pajkos mosoly, miközben csupasz testére húzza a takarót, és lekapcsolja az ő oldalán világító éjjeli lámpát. A következő tíz-tizenöt másodpercben csak azt látta, hogy Kate időnként felemeli fejét a párnáról, és várakozó arckifejezéssel füleli a fürdőszobából kiszűrődő zajokat. Egyértelmű volt, hogy csak incselkedik az íróval, és gyorsabb zuhanyozásra késztesse, aztán meglepje a takaró alatt.

Castle feszülő testtel, pislogás nélkül nézte a képernyőt, száját annyira összeszorította, hogy elfehéredtek az ajkai. Tudta, mi fog következni, éppen ezért elviselhetetlen volt, hogy azoknak a gyönyörű pillanatoknak egy lelketlen sorozatgyilkos a szemtanúja volt. Sosem gondolta, hogy egyszer ilyen gyűlöletet fog érezni valaki iránt. Tekintetét mágnesként vonzotta a képernyőn pergő film. Nézte, ahogy nyílik a fürdőszoba ajtaja, és egy sebtében a dereka köré csavart törülközőt szorongatva, kócos, vizes hajjal igyekszik halkan az ágyhoz, és az alvást színlelő Kate fölé hajolva, összevont szemöldökkel, reménykedve igyekszik megállapítani, hogy fenn van-e a nő, vagy lekéste az esti szeretkezést. Abban a pillanatban, amikor finoman kisimított egy hullámos hajtincset a nő arcából, egy pillanatra elsötétült a képernyő, majd a plasztikai sebész alkotta, új arcú Tyson képe jelent meg rajta.

- Jó kis este volt - mondta gúnyosan, miközben hideg, érzelemmentes tekintete egyenesen Castle-re szegeződött. - Az élete az én játszóterem lett. Ott voltam, és ott leszek az életében, és még csak nem is fog tudni róla. Ellopta az életem egy részét, hát most visszaveszem kamatostul - húzta alig észrevehető, gúnyos mosolyra a száját. 

Castle nem tudta, hogy élő képet lát, vagy egy régebben készült felvételt, de nem is volt ideje reagálni, mert mire nyitotta a száját, arra a tévé kikapcsolt. Lerogyott az ágyra, és arcát a tenyerébe temetve próbálta kitalálni a férfi következő lépését, de képtelen volt összpontosítani, mert gondolatai újra meg újra visszakanyarodtak ahhoz az estéhez, amit felidézett az előbbi rejtett kamerás felvétel.

Aznap jött meg egy négynapos los angeles-i útról. Szerződést írt alá a második Nikki Heat filmre, és a producer ragaszkodott hozzá, hogy minden részletet megbeszéljen a forgatókönyvíróval és a rendezővel. Először örült a lehetőségnek, mert az első film készítésekor úgy érezte, kimaradt a regénye képi megvalósításából, de Beckett érezhető rosszallással fogadta, hogy két héttel az esküvőjük előtt az ország másik felére utazik, ő viszont visszavágott azzal, hogy a nő meg elvetemült bűnözőket üldöz ugyanekkor, ami nem kevésbé veszélyes, mint néhány ezer kilométert röpködni egy utasszállítón. Hiába szállásolta el a filmstúdió a szokásos luxusszállodában, a hatalmas franciaágy üres fele mindig hiányérzetet keltett benne, és a negyedik napon már alig várta, hogy újra Kate mellett tölthesse az éjszakát. Amikor a zuhany alatt állt, és előre hajolva, a csempézett falnak támaszkodva élvezte, ahogy a meleg víz végigcsorog a tarkóján és a hátán, már azon ábrándozott, milyen jó érzés lesz, amikor bebújik az ágyba Kate mellé, és a nő finoman hozzásimul, és lassan elkezdik simogatni egy mást. A képzelet világából a nő hangja húzta vissza a valóságba. Amikor a vízcsobogáson keresztül tompán hallatszó hangok eljutottak a tudatáig, szinte pánikszerűen zárta el a csapot, aztán kapkodva borzasra törölte a haját, nagyjából felitatta bőréről a vízcseppeket, és a derekára csavart törölközőben sietve lépett a hálószobába. Annak ellenére, hogy négy nap alatt már másodszor viselte meg az időeltolódás, a zuhany felfrissítette, és semmire sem vágyott jobban, mint hogy szerethesse Kate-t. Arra azonban álmában sem gondolt, hogy Beckett fáradt, és elalszik, mire ő előkászálódik a fürdőből, ezért igyekezett, hátha még ébren találja, és felkeltve a vágyait, elfeledtethetve vele a fáradtságot, a földi mennyországba repítheti. Csalódottan állt meg a nyakig beburkolózott, lassan lélegző nő mellett, és reménykedve, alig érintve a bársonyos bőrt, finoman megsimogatta az arcát, és alig hallhatóan suttogott.

- Beckett! Kate! Alszol?

Várakozón pislogott néhányat, de Kate-nek még a szempillája sem mozdult. Letörten, és olyan bánatos arccal kullogott az ágy másik felére, mint egy kamasz, akinek nem jött össze élete első szerelmeskedése. Elővette a pizsamáját, de mielőtt felvette volna, letekerte derekáról a törölközőt, hogy még mindig vízcseppes hátát és lábszárát megtörölje. Miután kellően száraz lett, éppen a pizsamanadrágba akarta dugni a lábát, amikor meghallotta Kate incselkedő hangját.

- Ha fel mered venni, akkor a kanapéra száműzlek!

Castle mozdulata megállt a levegőben, és meglepetten felpillantott, de amikor meglátta Kate pajzán tekintetét, és az arcára kiülő elégedett, kihívó mosolyt, elvigyorodott. Azonnal tudta, hogy Kate csak játszott vele, de most egyáltalán nem bánta. Sokkal jobban vágyott rá, minthogy duzzogva játssza a sértettet.

- Szégyentelen - mondta tettetett szégyenlősséggel. - Micsoda illetlenség ez Ms. Beckett! Az esküvője előtt másfél héttel mit sem sejtő, ártatlan, meztelen férfiakat les ki? - ingatta meg rosszalló grimaszt vágva a fejét, miközben a pizsamanadrágot a padlóra ejtve bebújt a takaró alá.

- Csak hogy tisztázzunk valamit! - húzta fel Kate a szemöldökét, mint amikor a kihallgatóban szembesíteni akarja a gyanúsítottat a tényekkel. - Egy: abban nincs semmi illetlenség, hogy a vőlegényemet nézem, ahogy törölközik. Kettő: az, hogy te ártatlan lennél, van némi kétségem. Három: nem férfiakat néztem, csak egy férfit. Egy igazi férfit - mosolyodott el szerelmesen, és közelebb csúszott hozzá.

Amikor megérezte hozzásimulni Kate meleg, selymes bőrét, minden idegsejtje megborzongott, és a négy napja szunnyadó, elfojtott vágy elárasztotta a testét.

- Miért játszol velem? - suttogta, miközben átkarolta a nőt, és olyan szorosan ölelte magához, hogy minden sejtjével élvezhesse az érintést, aztán puhán érintve a duzzadt, piros ajkakat, lágyan megcsókolta.

- Szeretlek kínozni - mosolygott a csókba Kate.

Castle érezte, ahogy a hosszú, izmos combok a csípőjére fonódnak, Kate izzó nőiessége vágytól duzzadó férfiasságához simul, aztán mire feleszmélt az édes érzésből, a nő egy mozdulattal a hátára fektette, és fölé helyezkedett. Látta az egyetlen, napsárgán világító lámpa gyenge fényében a barnán ragyogó szemekben az érzéki vágyat, érezte, ahogy a finom, kecses ujjak végigcirógatják a mellkasát, miközben ő nem tud betelni a kerek csípő, a karcsú derék, a telt, kerek mellek látványával és érintésével. Amikor Kate ujjai az övére fonódtak, érezte, ahogy a nő csípője enyhén megemelkedik, majd visszaereszkedve az ágyékára, lassan magába fogadja.

Szinte elmerült az emlék szőtte érzésben. Újra átélte a mámort. Képzelete oly messze vitte a keserű valóságtól, hogy amikor utat tört elméjébe az oly rettegett hang, összerezzent.

- Mit szeretne még látni?

Tyson halkan beszélt, de a síri csendben szinte dübörögtek a szavai. Castle a képernyő felé kapta a fejét, de az nem rémálmai alakját, hanem egy furcsán berendezett egyszerű kis lakás képét mutatta. Pislantott egyet, mert nem akart hinni a szemének. Alexis bérelt lakásának nappaliját, és az arról nyíló konyhát látta. Az asztalon félig kész szendvicsek sorakoztak egy tálcán, és éppen az futott át az agyán, hogy mintha részese lett volna ennek a jelenetnek, amikor Alexis két paradicsommal a kezében besétált a kamera látóterébe, és meghallotta a lány vidám hangját.

- Kösz Apa, hogy eljöttél - fordult a felvevő felé, és úgy tűnt közvetlenül az objektív mellé néz égszínkék szemeivel. Ebben a pillanatban Castle drogtól eltompított agyában felbukkant az emlék. Már tudta, hogy valószínűleg a kamera közvetlen közelében ül, és Alexis őrá néz. A félelem, mint valami jeges kéz, szorította össze a szívét. Azt hitte, nem lehet semmi annál rosszabb, mint hogy egy lelketlen sorozatgyilkos részese lehetett legbensőségesebb pillanataiknak, de az, hogy Tyson bosszújának a lánya is kiszolgáltatott áldozata lehet, elborzasztotta.

- Hát, nem kapok ide gyakran meghívást - hallotta meg a felvételen kicsit szomorkásan csengő hangját.

- Ezt már megbeszéltük - komolyodott el a lány, és kissé oldalra hajtva a fejét, rosszallóan nézett az apjára. - Tudod, hogy bármikor jöhetsz.

- De hát miért kell itt laknod? Most, hogy te és Pi ... szóval, hogy egyedül vagy, nyugodtan hazajöhetnél. Nem értem, miért akarsz itt maradni, amikor otthon mindened meglenne - mondta olyan hangon, amiből kicsengett a reménytelen próbálkozás, és a már előre feladott meggyőzés. 

- Itt is megvan mindenem. Apa, kérlek, fogadd el, hogy felnőttem, hogy ez az én életem - mutatott nyújtott karral körbe a lakáson határozottan, aztán sóhajtott, és megenyhülve közelebb lépett, és megsimogatta az arcát. - Egyszer el kell engedned, és eljött az ideje.

- Tudom, de olyan nehéz.

- Miért nem koncentrálsz inkább a nagy napra - terelte el a szívet fájdító témáról a szót a lány.

- Na igen. Azt kellene. Szeretném, ha minden tökéletes lenne.

- Én is - mosolyodott el Alexis, és huncutan felvonta a szemöldökét. - Éppen ezért, szeretnék valami meglepetést Kate-nek, de a segítségedre lenne szükségem.   

A képernyő hirtelen elsötétült, ő pedig hiába meredt rá mozdulatlanul, a film nem folytatódott. Dühösen fújta ki tüdejében tartott levegőt, aztán öklével megütögette a homlokát, mintha azzal működésre tudná bírni az agyát. Hiába kutatott az emlékezetében, sehogy sem tudta felidézni, mit-is kért tőle a lány. Úgy érezte megőrjíti a tudat, hogy a kábítószer, amit kapott, elvette az emlékeit. Úgy látszik, eddig a pontig vannak emlékei, bár, ezt a találkozót is csak azért tudta felidézni, mert a felvétel előhívta agyából az emléket.

- Ha unatkozik, mozizhatunk még! - hallotta meg Tyson gúnyos, halk hangját a tévé hangszórójából, és mire felnézett, már a konyhájuk képe virított a képernyőn. 

Arcára kiült a kétségbeesés, amikor meglátta anyja főzőcskéző alakját, és magát, amint éppen vacsorához terít. Már nem is tudta pontosan, mit is érez. Az első döbbenethez és dühhöz már tehetetlenség és félelem is társult. Tyson mindenkit célba vett, aki igazán fontos neki. Sejtette, hogy a férfi meg akarja félemlíteni, és kínozni akarja azzal, hogy megmutatja, mennyire kiszolgáltatott, és be kellett vallania, hogy ez sikerült is neki. Most először fordult meg a fejében, hogy vajon élnek-e még a szerettei, de gyorsan igyekezett meggyőzni magát, hogy Tyson most nem elsősorban ölni akar, hanem egy gonosz, elmebeteg játékot játszani, hogy ő szenvedjen.

- Jézusom, Richard! - perdült ijedten hátra az anyja, amikor ő kiejtett a kezéből egy villát, ami hangos csörömpöléssel ért földet. - Fél perc alatt a második? - mosolyodott el megértően a fiára, és átható kék szemeivel méregette. - Mondd csak, mikor voltál utoljára ilyen ideges? 

- Én, ideges? - csendült felháborodottan a hangja, miközben elrejtve zavarát, gyorsan lehajolt a villáért. - Csak olyan csúszósak ezek az evőeszközök - egyenesedett fel, és a fény felé tartva, ujjai között megforgatta az evőeszközt, miközben rosszalló grimaszt vágva nézett a vétkes tárgyra.

- Ugyan, kisfiam! - billentette oldalra a fejét Martha, és szelíden megfogta a kezét.

Ez volt az a nézés, aminek sosem tudott ellentmondani. Összevont szemöldökkel figyelte magát a felvételen, amint megadóan anyja szemébe néz, és csendesen megszólal, mintha legféltettebb titkát akarná megosztani.

- Ezt nem akarom elhibázni. Túlságosan sokat vártam rá, és még senki nem tett ilyen boldoggá. Azt akarom, hogy tökéletes legyen.

- Az esküvőtök, vagy az életetek?

- Hm ... mindkettő - nézett az asszony átható tekintetébe. 

Anyja a kezére kulcsolta az ujjait, majd lassan, jelentőségteljesen ejtve ki a szavakat megszólalt.

- Soha, semmi nem tökéletes, de ettől még lehet csodálatos. Csak rajtatok múlik. Mivel még soha nem láttam, hogy valaki így elrabolta volna a szíved, úgy érzem, boldoggá fogod tenni, és ő is boldoggá fog tenni - mondta meggyőződéssel, aztán a következő pillanatban elmosolyodott. - Tudod, az anyai szív nem hazudik! - kacsintott.

Castle nézte saját képmását, ahogy szája megkönnyebbült mosolyra húzódik, vonásairól eltűnik a feszültség, és felváltja a nyugodt magabiztosság. Hiába próbálta felidézni a pillanatot, csak nézte a tévé képernyőjén pergő képeket, de nem emlékezett semmire. Úgy érezte, mintha valami álmot látna, vagy egy filmet, amiben valami különös véletlen folytán került volna. Sem a helyzetre, sem a beszélgetésre nem emlékezett, de nem volt ideje tovább töprengeni, mert a képernyő elsötétült, és csend lett. Megpróbált nyelni egyet, de szája annyira kiszáradt, hogy szinte érdessé váltak az ajkai. Olyan érzése volt, hogy Tyson nem elégszik meg ennyivel, és újra kínozni fogja a lelkét. Ha a sorozatgyilkos az egyik könyve szereplője lett volna, akkor a legnagyobb dobást, a legmegdöbbentőbb, legmegrázóbb filmet hagyná a végére. Amikor meghallotta a csendbe lassan, sziszegő kígyóként bekúszó szavakat, arra gondolt, lám, milyen kicsi mezsgye választja el a gonosztól, hogy így belelátott a gondolataiba. Ekkor még nem is sejtette, mennyire.

- Mindent tudok magáról. Még annál is többet, mint amit magáról tud. Benn vagyok a gondolataiban. Miattam nem lehet soha felhőtlenül boldog, mert a félelem egyet jelent a nevemmel, a hangommal, a tekintetemmel, és ez a félelem tönkreteszi élete legszebbnek ígérkező napját is - suttogta.

Castle úgy érezte, könnyebb lenne elviselni, ha a férfi kiabálna, ha a gyűlölködve ordítana, mint ezt a lelkéig hatoló gonosz suttogást, amitől minden idegszála elborzadva reszketett. Nem akarta, hogy ez a sötétség rátelepedjen a lelkére! Hinnie kell, hogy legyőzheti ezt az emberi testbe bújt sátánt, ehhez viszont tiszta fejre van szüksége, és arra, hogy felülkerekedjen a félelmén. A reményteli gondolatok azonban csak addig töltötték el bizakodással, amíg meg nem látta a képernyőn felvillanó film első kockáit. Nem akart hinni a szemének. Összetörten, tétován lépett a készülék felé, és hitetlenkedve kapkodta tekintetét a lassan mozgó kamera objektívja előtt megjelenő tárgyakon. Zihálva kapkodta a levegőt, szíve őrült zakatolásba kezdve majd' szétvetette a mellkasát. Egy pillanatra elszakította tekintetét a képernyőről, és végignézett magán, az elegáns, méretre szabott öltönyön, a szorító, tükörfényes bőrcipőn, és az ujján csillogó karikagyűrűn, aminek a belsejéből hiányzott az az oly fontos szó. Agya lázasan kereste a megoldást a megmagyarázhatatlanra, de nem tudott gondolkodni, mert figyelmét rabul ejtették a szeme előtt pergő ismerős képek. Aranyozott angyal szobor, Szűz Máriát a kis Jézussal a karján ábrázoló olajfestmény, egy bibliai jelenetet ábrázoló mennyezeti freskó, hatalmas, gyertyák selymes fényétől tündöklő oltár, márvány dombormű, hímzett oltárterítő. Az eddig végtelenül lassan mozgó kamera hirtelen eltávolodott a közelről mutatott tárgyakról, és a lencse befogta az egész oltárt, majd egy gyors irányváltoztatással végigsuhant a templombelső oldalán, az emberekkel tömött padsorokon, végül rászegeződött a bordó bársonyszőnyeg végén tátongó, hatalmas ajtóra. Castle összerezzent, amikor a kép mellé hirtelen hang társult. Hallotta a háttérben suttogva beszélgető emberek halk moraját, amitől mintha életre kelt volna a film. Hirtelen olyan erővel töltötték be a teret Mendelssohn C hangra írt triolái, mint egy hangrobbanás, és míg füle a jól ismert dallamot fogadta magába, szeme az ajtóban megjelenő két alakra szegeződött. Castle tekintete a fekete öltönyös, idősebb férfiról, a belekaroló, sudár, karcsú nőre siklott, akinek lágyan leomló menyasszonyi ruhája, és az arcát takaró fátyol rabul ejtette.

- Kate - suttogta önkéntelenül.

Szinte fájt a lelke. Nézte a két távoli alakot a tévé képernyőjén, és nem értette, hogyan törölhette ki agya bármilyen szer hatására ezt a képet az emlékeiből. 

Hirtelen először a férfira, majd a fátyolra közelített a kamera, így szemernyi kétsége sem maradt afelől, hogy Jim Beckett kíséri az oltár elé a lányát. Ha nem figyelné Tyson, akkor hagyta volna, hogy a szemében összegyűlő könnycseppek legördüljenek az arcán, de így gyorsan pislogott néhányat. Nem akarta megadni azt az örömöt egy szociopatának, hogy sírni lássa. A kamera megmozdult, és gyorsan, talán túl gyorsan is, végigszáguldott a padokban ülő vendégeken, így Castle nem láthatta az arcukat, aztán hirtelen ráközelített egy nőre, aki boldog mosollyal az arcán nézte a zene ütemére lépkedő menyasszonyt. Lanie-re szegeződött az objektív, ami olyan közel hozta az arcát, hogy a törvényszéki orvos hibátlan, barna bőre, hatalmas, fekete szemei és telt ajka kitöltötte az egész képernyőt. A hirtelen kameramozgás még néhányszor megismétlődött, és a Vaslady-t, majd Espo-t, végül az oltár előtt álló Ryan-t mutatta olyan közelről, hogy azt sem tudta beazonosítani, milyen ruhában, és a templom melyik részén vannak. Egyedül Ryan füle mellett látszott a háttérben egy mellékoltár részlete, amiből Castle arra következtetett, hogy a férfi a főoltár közelében áll. Az utolsó kép, ami megjelent a képernyőn, az saját, boldogan mosolygó arca volt.

A képernyő elsötétült, a zengő muzsika hangjai elnémultak, de Castle még másodpercekig bámulta a feketeséget, mire végre felfogta, hogy nem fogja látni, ahogy felhajtja Kate fátylát, előtűnő ragyogó szemét, és nem fogja hallani, ahogy kimondják az igent. 

Jake Jackson érdeklődve járatta végig tekintetét a lakásába lépő váratlan vendég bombázó alakján és csodaszép arcán. Meglepődött a nő foglalkozásán, mert a híres bestseller íróhoz inkább illett egy modell, mint egy nyomozó, ráadásul a nő bármelyik szupermodellel felvehette volna a versenyt.

- Történt valami? - intett nyújtott karral a nappali közepén álló hatalmas fehér bőr ülőgarnitúra felé. - Maguknak nem ma lesz az esküvőjük? - húzta össze elgondolkodva a szemöldökét, miközben figyelte a kanapé felé lépő nőt, aki végül nem ült le, hanem idegesen megfordult, és szikrázó szemét rá szegezte. Szinte vibrált a belőle áradó feszültség. 

Kate feltett szándéka volt, hogy elfojtja az érzéseit, és csak arra koncentrál, hogy valami nyomot találjon, ami elvezeti Rick-hez. Vett egy nagy levegőt, hogy hivatalos hangon érdeklődjön az éjszakai vendégek iránt, de a férfi kérdése úgy szíven ütötte, hogy nem jött ki hang a torkán. Hirtelen elárasztotta a fájdalom, amikor újra tudatosult benne, hogy a hónapokig tartó, aprólékos készülődés és várakozás boldogsága, néhány pillanat alatt, egy valósággá vált rémálommá változott. Mereven bámulta a méregdrága perzsaszőnyeg mintáit, miközben megpróbálta kordában tartani megránduló arcizmait. Nem hagyhatja el magát! Mindegy, mennyit készült erre a napra, és mennyire várta. Már nincs semmi jelentősége! Kit érdekel az esküvő, ha a szerelmét elrabolták!

- Ma nem lesz esküvő - szólalt meg halkan, és tekintetét a férfira emelte, aki olyan szomorúságot, ugyanakkor elszántságot látott a nő tekintetében, hogy érezte, valami nagy baj van. - Úgy tudom, az éjjel születésnapi partit szervezett.

- Igen, de miért érdeklődik a parti felől? Valaki bajba került a vendégeim közül?

- Nem, de talán láttak valamit az éjszaka folyamán, ami fontos lehet egy ügy megoldásában - felelte szemrebbenés nélkül Kate. Nehezére esett volna kimondania hangosan, hogy Castle-t elrabolták, és egyelőre nem akarta a férfit sem beavatni a részletekbe. - Kérem nézze át ezeket, és párosítsa össze a jelmezeket a nevekkel! - adta át az éjszaka be- és kilépők névsorát, és a portástól kapott jelmezek listáját, majd sürgetőn egy tollat nyomott a kezébe. 

Jackson elvette a felé nyújtott tárgyakat, aranykeretes szemüvegét a homlokára tolta, és figyelmesen futtatta végig szemét a névsoron.

- Foglaljon helyet! - intett újra a kanapé felé, aztán amikor végre a nyomozó leült, egymás mellé tette a két papírt az asztalra, és a nevek mellé írta a hozzá tartozó jelmezt. - Nem fogja elárulni, hogy miről van szó? - nézett fel barátságosan mosolyogva, de ahogy fürkésző tekintetét végigfuttatta a nőn, érezte, hogy sokkal komolyabb lehet az ügy, mint amire ő gondolt. A nyomozó feszes izmokkal, előredőlve, szorosan összekulcsolt kézzel ült vele szemben. Egész testtartása, szorosra zárt ajkai és összeszűkült szemei arról tanúskodtak, hogy rettentő feszült és türelmetlen. Jake Jackson a kemény üzleti világban már rég megtanult olvasni a mozdulatokból és a tekintetekből, az elejtett szavakból és az elterelő mondatokból.

- Mr. Castle-lel történt valami? - rakta össze a képet egy pillanat alatt, és a barátságos mosoly együtt érző aggódássá változott az arcán. - Ezért nem lesz ma esküvő?

Kate a férfi szemébe nézett, és úgy döntött, elmondja neki, mi történt, talán akkor mélyebben kutat az emlékeiben, és olyan dolgok is eszébe jutnak, amik egy felszínes visszaemlékezés során rejtve maradnak.

- Igen. Elrabolták - mondta ki nehezen a szavakat. Úgy érezte, ha kimondja, még valóságosabbá válik ez a rémálom. - Feltételezhetően az éjszakai vagy a hajnali órákban hurcolták el a lakásából, valószínűleg öntudatlan állapotban. Önnél sokan megfordultak az éjjel. Talán valaki látott egy ismeretlent, vagy feltűnt neki valami szokatlan. 

Jackson döbbenten hallgatta a nyomozót, ugyanakkor csodálta az erejét és a fegyelmezettségét. Más nő ilyen helyzetben hisztérikus sírásba kezdene, ő meg itt ül vele szemben, és megpróbálja hideg fejjel gondolkozva megtalálni a vőlegényét. Az, hogy mi játszódik le benne, csak feszes tartása, szorosan összekulcsolt ujjai, és félelemmel teli tekintete tanúskodott. De látott még valami mást is a zöldesbarna szemekben: olyan elszántságot, ami azt mutatta, nincs olyan földi erő, ami megakadályozhatná a célja elérésében.

- A portás? - kérdezte az első döbbenet után, ösztönösen megoldást keresve a történtekre. Kedvelte az írót. Noha csak felszínesen ismerte, közvetlen, barátságos viselkedése, szellemes megjegyzései már néhány futó találkozás után szimpatikussá tette, ráadásul nem volt benne semmi rátartiság, vagy pökhendiség, amit a híres emberekről általában feltételeznek. 

- Állítja, hogy csak az ön vendégeit látta.

- A lakásokból csak a portán keresztül lehet kijutni - gondolkodott hangosan a férfi.

- Igen, tudom. Ezért fontos, hogy végignézze a listát - mutatott Beckett a Jackson előtt heverő két papírra. A férfi megérezte a türelmetlenséget a mozdulatban, ezért fogta a tollat, és engedelmesen írta a vendégek nevét a jelmezük mellé. A lista háromnegyed részénél tartott, amikor megállt kezében a toll. Egy pillanatig gondolkodott, nem a felesége hívott-e olyan vendéget, akit ő nem ismert, de ezt a nevet soha nem hallotta.

- Ő nem a mi vendégünk volt - bökött a névre, és Beckett felé fordította a papírt.

- Th. Xavier Key - mondta ki suttogva a nevet önkéntelenül. Szemét újra meg újra végigfuttatta a betűkön. Valami megmagyarázhatatlan rossz érzés kerítette hatalmába. A furcsa név, mintha üzenetet akart volna közvetíteni. - Rendben - szakította el tekintetét a papírról, és utasítóan a férfira nézett. - Nézze meg a többieket is!

Egy perc múlva, egy név kivételével, mindegyik egy jelmez megnevezése mellé került, Drakula gróftól kezdve E.T-ig. Beckett elvette a papírokat Jackson-tól, figyelmesen megnézte, aztán a jelmezek listáját a férfi felé fordította, és rámutatott egy szóra.

- Ez nincs kipipálva - mondta, mivel a férfi minden párosítás után tett egy pipát a jelmez mellé.

- Londiner? - húzta össze töprengve a szemöldökét a férfi. - Londiner biztosan nem volt a vendégeim között.

Beckett felpattant a kanapéról, és hatalmas léptekkel indult az ajtó felé. Amikor megfogta a kilincset, egy pillanatra megtorpant, és visszafordult.

- Köszönöm - mondta a megrökönyödve utána néző férfinak, és már el is tűnt az ajtó mögött.

Nem várt a liftre. A lehetőség, hogy talán van egy nyom, amin elinduljanak, olyan izgalommal töltötte el, hogy az ereiben száguldó adrenalin egy szempillantás alatt a duplájára emelkedett. A korlátot markolva, kettesével szedve a lépcsőfokokat, száguldott a földszintre.

- Eddie! - kiabált messziről a portásnak, akinek kiült a rémület az arcára, amikor meglátta a felé száguldó, szikrázó tekintetű nyomozót. - Volt az éjjel egy londiner jelmezbe öltözött férfi?

- I-igen - dadogta a férfi megszeppenten, aztán, hogy megelőzze a nő kérdéseit, gyorsan folytatta. - Tudja, olyan piros kabát volt rajta aranyszínű gombokkal, meg az az idétlen piros sapka. Még olyan csomagszállító kocsit is tolt, amivel a szállodák vendégeinek a csomagjait tolják be az autótól a liftig. Még mondtam is neki, hogy ez ám az igazi jelmez, mert még a kellékeket is elhozta.

Kate elnyílt szájjal, lélegzetvisszafojtva hallgatta a megszeppent portást, aztán nyelt egyet, és a telefonjáért nyúlt.

- Espo! Megvannak a térfigyelő kamerák felvételei? - kérdezte sürgetve, amikor meghallotta a vonal nyitását jelző kattanást.

- Igen, de még nem láttuk őket. Történt valami? - kérdezte a nyomozó, mivel nem kerülte el a figyelmét Beckett furcsa hangszíne. Ha nem ismerte volna olyan jól, akkor ezt az idegesség számlájára írta volna, de tudta, hogy ez több annál. Ez félelem.

Beckett lényegre törőn számolt be a férfinak a telefonjára érkezett képről, a Jackson-tól és a portástól kapott információról. A londinerrel minden értelmet nyert. A tettes könnyedén elvegyül a jelmezes vendégek között, valahogy bejut Castle lakásába, és az elkábított férfit egy ládába téve, a csomagszállító kis kocsival kijuttatja az épületből. Londinernek öltözve, egy jelmezes rendezvény vendégeként, ezt akár mindenki szeme láttára megtehette anélkül, hogy gyanút keltene. 

- Tehát egy londinernek öltözött férfit keressünk - szólalt meg Espo a beszámoló végén.

- Igen. Javi, át tudnád küldeni a felvételeket Castle e-mail címére?

A férfi egy pillanatig hallgatott. Azonnal tudta, miért kéri ezt Beckett. Mindig, minden körülmények között elkötelezett volt a nő mellett, az életét is kockáztatná érte, ugyanakkor azt is tudta, hogy ez egy különleges, nem mindennapi helyzet, ami  jobban megviseli Beckett-et, mint az édesanyja halála óta bármi. Ilyen lelkiállapotban pedig hajlamos őrültségeket is elkövetni az ember, és ő nem szerette volna, ha a nőnek baja esik.

- Igen - válaszolta határozottan. Magában már döntött. Beckett nem hétköznapi nő, nem fog összeroppanni, hanem foggal, körömmel harcolni fog, ő pedig segít neki.

- Mielőtt igent mondasz, valamit tudnod kell.

- Gates letiltott az ügyről, ugye?  - suhant át egy halvány mosoly Espo arcán két okból. Egyrészt, hogy ilyen jól ismeri a nőt, másrészt jólesett neki Kate őszintesége és bizalma.

- Igen - szólalt meg Kate egy pillanatnyi hallgatás után. Nem teheti meg Espo-val, hogy a tudta nélkül rángatja bele a szabályszegésbe, ami tönkreteheti a karrierjét, csak reménykedhet abban, hogy a férfi lojális lesz vele, mint már oly sokszor. - A lakásba parancsolt, ami hamarosan nyüzsögni fog az FBI ügynököktől. 

- Beckett! Számíthatsz rám! - csendült meggyőződéssel a férfi hangja. - Azonnal lemásolom őket, és küldöm. Ryan akar veled beszélni - tette hozzá, és átadta a készüléket társának.

Beckett érezte, ahogy felgyorsul a szívverése. Nem tudta, Ryan hogyan reagál a helyzetre. Javi-val ellentétben, ő megértette Kevin döntését, amikor nem ment velük vakon, erősítés nélkül Maddox ellen. Nem arról volt szó, hogy Ryan nem áll ki mellettük, csak ő reálisan gondolkodva felmérte a veszélyeket, és tudta, hogy a vesztükbe rohannak. Kevin akkori döntésének köszönhette az éltét. Most Castle életéről van szó.

- Beckett? – hallotta meg a férfi feszült hangját, miközben a lift felé lépkedett. – Veletek vagyok … - mondta határozottan, de Kate úgy érezte, a férfi elharapta a mondat végét, és szíve szerint hozzá tett volna valami.

- Addig, amíg valami őrültséget nem csinálunk – fejezte be a férfi mondatát Beckett, és egy halvány mosoly suhant át az arcán. Ryan nem szólt, de szinte látta maga előtt, ahogy a férfi aggodalmasan összeráncolja a homlokát, és bólint. – Köszönöm – mondta hálásan, amikor meghallotta, hogy az épület bejárati ajtaja hangos csattanással vágódik ki. Miközben megnyomta a legfelső szintet jelző gombot a liftben, látta a technikai felszereléseiket cipelő FBI ügynököket és technikusokat belépni az előtérbe. Miközben becsukódott a liftajtó, a technikusok mögött meglátta Sorenson ismerős alakját.

Behunyt szemmel dőlt a lift hátsó falának. Jobban örült volna egy ismeretlen ügynöknek, mint Will-nek. Felvillantak előtte Castle és Sorenson szurkálódásai és finom kis erőfitogtatások, az egy évvel korábbi közös ügyük minden feszültsége, amit az ügynök sóvárgása és Castle féltékenysége táplált. Vajon Sorenson minden tőle telhetőt megtesz egy olyan emberért, akihez egykori szerelme feleségül akar menni? Azt sem tudta megítélni, hogy könnyebb vagy nehezebb lesz-e eltitkolnia, hogy a saját szakállára is nyomoz, ha az ügynök állandóan a közelében lesz. Vajon elnézné a magánakcióit a férfi, vagy jelentené a felettesének?

A lift hangos kattanással megállt, és ez kizökkentette a kétkedő gondolatokból. A lakásba lépve mintha rászakadt volna a fájdalom. Martha ugyan kemény vonásokat erőltetett az arcára, de olyan görnyedt testtartással és mereven összekulcsolt ujjakkal ült maga elé meredve a nappali kanapéján, hogy Kate szinte érezte a belőle áradó félelmet. Lanie mellette ült, és halkan mondott valamit az asszonynak, mire az bólintott, aztán az ajtónyitásra mindketten felé fordították a fejüket.

- Már jön az FBI. Felszerelik a műszereiket a telefonra, hátha jelentkezik az emberrabló – hadarta Kate, miközben az asszony mellé ült, és ujjait a kezére kulcsolta. Martha ráemelte átható kék szemét, és várta a folytatást. Érezte, hogy a nyomozó valami fontosat akar közölni. – A kapitány engem letiltott az ügyről, de ez nem jelenti azt, hogy tétlenül várakozok. Vannak segítőim, de az is kell, hogy itt a lakásban is számíthassak valakire – mondta jelentőségteljesen az asszony szemébe nézve Kate.

Nem kellett ennél többet mondania. Hirtelen megérezte, miről beszélt Castle, amikor azt mondta, lelki kapocs van közte és az anyja között. Melegség járta át a lelkét. Az asszony alig észrevehetően bólintott, és hosszan pislantott egyet, aztán kezét kihúzta Kate ujjai közül, és most ő fogta meg a nyomozó kezét.

- Tedd, amit tenned kell, én is tenni fogom – mosolyodott el halványan.

- Van egy nyom, amin elindulhatunk. Hamarosan új információkat kapok. 

Még folytatta volna a gondolatot, de hangos, sürgető kopogtatás jelezte, hogy az FBI megérkezett. Egy perc múlva mintha megszállták volna a lakást, mindenhol technikusok sürgölődtek. Sorenson nem jött fel a csapattal, Beckett feltételezte, hogy megkezdték a portás és a lakók kihallgatását. A lakásba lépők névét tartalmazó könyvet lenn hagyta a portán, de Eddie papírját, amin felsorolta a jelmezeket, Mr. Jackson pedig hozzá párosította a vendégek neveit, a zsebében őrizte. Az egyetlen név, ami nem szerepelt a lapon, kitörölhetetlenül az agyába égett. Th. Xavier Key. Nem szokott az érzéseire hagyatkozni, de most biztos volt abban, hogy a név valószínűleg nem valódi, de jelentősége van. Amíg Martha eligazította az ügynököket a lakásban, fogta a laptopját, és bevonult a hálószobájukba. Minden létező keresőprogramba beírta a nevet, de értékelhető találatot egyik sem adott ki. Mereven bámulta a keresősorba írt nevet. Key, azaz kulcs. Olyan, mintha valaminek a kulcsa lenne maga a név. Ahogy a gondolat végigsuhant az agyán, már tudta a választ. ThreeXK, azaz 3XK!

Castle előre dőlve ült az ágyon, összekulcsolt kezeit a combján nyugtatva. Megpróbált nyugalmat erőltetni magára, hogy józanul gondolkodva tudja helyretenni agyában az előbb látott filmrészleteket. Már nem az érdekelte, hogy Tyson belépett az életébe, hanem hogy megfejtse a szándékát. A szeretkezés Kate-tel élénken élt az emlékezetében, Az Alexis-szal folytatott beszélgetésre is emlékezett, de csak annyira, amit a film felelevenített belőle, az anyjával folytatott párbeszédre viszont már egyáltalán nem. És ott volt az esküvő! Hiába próbálta eltompított agya legmélyebb zugaiból előhívni az emléket, nem sikerült, ennek ellenére, mégis volt valami ismerős a képekben. Deja vu érzése támadt. Akaratlanul is újra látta maga előtt az esküvőjük jeleneteit, Kate karcsú, fenségesen lépkedő alakját, barátai örömtől ragyogó arcát, hallotta a padban ülők moraját, látta az aranyozott szobrokat és az oltárképet. Hirtelen újra elárasztotta a düh. Ökölbe szorított kezével a térdére vágott, de a harag elnyomta az ütés keltette fájdalmat. Élénk fantáziája hirtelen életre kelt, és mintha az ő szemszögéből folytatódott volna a film, látta maga előtt, ahogy Jim Beckett mosolyogva felé nyújtja Kate fehér kesztyűbe bújtatott kezét, és odasúgja, hogy vigyázzon rá. Aztán kéz a kézben az oltár elé lépnek, és ő meg sem várva a ceremónia megfelelő részét, megfogja a fátylat, és felhajtja. A fantáziája szülte kép hirtelen megszakadt, és Castle kinyitotta a szemét. Az arcot takaró fátyol valahogy olyan idegen volt Beckett-től! Nem tudta elképzelni, hogy ilyen kiegészítőt választott volna Kate a menyasszonyi ruhájához, még akkor sem, ha egyszer azzal viccelődött, hogy milyen meglepetés érhette volna a vőlegényt, ha a csóknál felhajtva a fátylat kiderült volna, hogy egy másik nőt vett feleségül. Akkor ő morgolódott, hogy ez még viccnek is rossz, mire Kate átölelte a nyakát és lágyan megcsókolta. - Neked nem kell ettől félned! Én fogok melletted állni - csengtek fülében a nő szavai. Igaz, nem azt mondta, hogy nem fog fátylat viselni, de ő így értette. Valami zavarta az egész filmben, csak azt nem tudta, hogy mi. Megpróbált elszakadni a filmektől, és Tyson-ra koncentrálni. Tisztában volt azzal, hogy a férfi manipulálni akarja az érzéseit, a gondolatait, ehhez pedig a legcélravezetőbb, ha elveszi az emlékeit, aztán cseppenként visszaadja őket. De vajon az igazi emlékeit adja vissza?

De vajon az igazi emlékeit adja vissza?

Végignézett magán. Az öltöny, az ing és a nyakkendő, de még a nehezen kiválasztott cipő is rendben volt. A mellény nem volt rajta, és ez elgondolkoztatta. Kate-nek tetszett, ő azonban furcsán érezte benne magát, ezért már az öltöny és a nyakkendő kiválasztáskor közölte, hogy nem veszi fel. Az üzletben csak talányosan mosolygott rá a nő, amiből nem tudta megállapítani, hagyja-e, hogy az ő akarata érvényesüljön, vagy csak arra vár, hogy  hazaérkezve megvívják a kis csatájukat. Elmosolyodott az emlékre.

- Azt hittem, a menyasszonynak kell egy sor ruhát felpróbálni, hogy az esküvője napján tündököljön, nem a vőlegénynek - huppant fáradtan a kanapéra morgolódva, amikor végre hazaértek, és lepakolták a csomagokat.

- Hát, azért nem árt, ha a tündöklő menyasszony mellett álló vőlegény is elfogadhatóan néz ki - mosolygott rá incselkedve Kate.

- Mi? Elfogadhatóan? Olyan elegáns voltam abban a hacukában, hogy a varrodából kikukucskáló varrónők majdnem elaléltak a látványomtól - szegte fel a fejét büszkén, miközben kihívóan pillantott a nyomozóra.

- Azt figyeld majd, hányan alélnak el az én látványomtól! - villant a nő szeme kihívóan, miközben a huncut mosoly kacérrá változott az arcán. - Csak nehogy te is elalélj! - húzta fel figyelmeztetően a szemöldökét, miközben leült mellé, lerúgta a hihetetlenül magas sarkú cipőt, és lábait áttéve a férfi combján, elheveredett a kanapén.

- Ez mégsem igazság - duzzogott Castle, miközben finoman simogatni kezdte a nő izmos, mégis kecses lábszárát. - A menyasszony láthatja, sőt, kritizálhatja a vőlegény ruháját, a vőlegény meg eszi, nem eszi nem kap mást alapon, az oltár előtt láthatja csak meg a menyasszonyt.

- Tudod Castle, a menyasszony már ekkor készül a házasságban betöltött szerepére - mondta ártatlan arccal a nő, aztán amikor Castle elégedetten elmosolyodott, hozzátette: - arra, hogy az ő akarata fogja meghatározni ...

- Mit? Azt, hogy milyen ruhát vegyek fel? - vágott a szavába a férfi.

- Inkább azt, hogy a házasságban ki fogja viselni a nadrágot - húzta fel egy pillanatra huncutul a szemöldökét Beckett.

- Ha-ha! Nagyon vicces - húzta el a száját a férfi. - A mellényt akkor sem fogom felvenni! - vágott egy durcás grimaszt, aztán egy pillanat múlva kajánul elvigyorodott. - Most pedig megmutatom, ki is hordja a nadrágot! - villant pajkosan a tekintete, és ujjai Kate lábszáráról a térdére siklottak, majd lassan egyre feljebb kúsztak. Amikor tenyere a hosszú, izmos, mégis karcsú combok belső felére vándorolt, Kate behunyta a szemét, és jólesően sóhajtott.

- Azt hiszed, hogy most az történik, amit te akarsz?- nézett ki félig lezárt szemhéjai alól, miközben mosolyogva élvezte a finom simogatást.

- Naná, hogy az történik! - bólintott magabiztosan a férfi, miközben ujjai mát Kate farmerjának gombját próbálták átbújtatni a lyukon, aztán amikor sikerrel járt, lassan lehúzta a cipzárt.

- Ühm ... nézett a kék szemekbe kihívóan a nő, aztán kezeit az író nyakára fonva maga fölé húzta, és gyengéden megcsókolta.

Castle sejtette, hogy Kate már akkor tisztában volt azzal, hogy hol fognak kilyukadni, amikor leült mellé, és lábait az övé fölé tette, ezért várta, hogy Kate megjegyezze ezt a tényt, de nem szólt. Teljes odaadással adta át magát a csóknak, Castle pedig hálás volt neki, amiért meghagyta  abban a hitben, hogy igen is, most ő irányít. Ajkuk puhán találkozott, aztán érezte, ahogy az édes cseresznyeajkak elnyílnak, hogy nyelvük mámorító játékba kezdhessen. Keze lassan besiklott a fehér ing alá, és érezte, ahogy a meleg, bársonyos bőr megborzong, amikor ujjai elérték a melltartóba bujtatott telt halmokat. Érezte, ahogy Kate végighúzza ujjait a gerince mentén, aztán a tarkóján felborzolja a haját. Az érintések felkeltették a vágyait, légzése felgyorsult, szíve gyorsabb ritmusra váltott, elárasztotta bőrét a forróság, feszülő ágyéka szabadulni akart a ruha rabságából. Éppen Kate nyakának legérzékenyebb pontját csókolgatta, finoman érintve ajkát a selymes bőrhöz, amikor a nő izmai megfeszültek. Meglepetten hagyta abba a kellemes mozdulatot, és kissé hátrébb húzódott. Akkor hallotta meg a zárban forduló kulcs hangját. Olyan hévvel próbált lekászálódni Kate-ről, és függőleges helyzetbe tornászni magát, hogy megcsúszott, és térde hangos koppanással ért földet. Fájó testrészét szorongatva huppant a kanapéra, miközben Kate már egy mozdulattal lehúzta felcsúszott ingét, és mire nyílt az ajtó, már összeborzolódott haját igazgatta.

- Á! Már haza is értetek? Azt hittem Katherine, hogy nehezebb dolgod lesz Richard-dal, és tovább elhúzódik a próba - száguldott be az ajtón, három jókora csomaggal a kezében, Martha.

- Anya! Ilyen korán? Azt hittem, neked lesz nehéz dolgod, hogy végre megtaláld a megfelelő ruhát - jegyezte meg élcelődve Castle, miközben fájdalmas arccal dörzsölgette a térdét.

- Hát, az az igazság, hogy nem tudtam választani - tárta szét a karját az asszony, aztán elégedetten a csomagokra mutatott - ezért megvettem mind a három ruhát, ami szóba jöhet. Mi történt veled Richard? - vált aggodalmassá az arca, amikor tekintete megállapodott a fián. - Csak nem néhány ruha miatt vágsz ilyen kétségbeesett képet?

- Nem, csak fáj a térdem. Biztos front van - morogta bosszúsan a férfi.

- Már megijedtem, hogy nem sikerült megállapodnotok a ruhádat illetően.

- Hát, már a célegyenesben vagyunk - szólalt meg Kate. - Igaz, még a mellény sorsa nem dőlt el - fűzte hozzá gonosz kis mosollyal a szája sarkában, hiszen tudta, hogy Martha mellény-párti.

- De, eldőlt. Mondhattok bármit, akkor sem fogom felvenni - jelentette ki határozottan, és rendíthetetlenséget színlelve hátra dőlt a kanapén, mire Kate összehúzott szemöldökkel, anyja pedig karba font kézzel, fejcsóválva nézett rá.

- Hát, én arra nem vennék mérget, de ti tudjátok - mondta Martha, miközben jót derült fia gyenge próbálkozásán, a női túlerővel szemben.

Castle legnagyobb bosszúságára, Martha előszedte mind a három ruhát, és megmutogatta őket Kate-nek, aki udvariasan megdicsérte őket, miközben lopva hol rá, hol a hálószoba felé pillantott. Az anyja viszonylag gyorsan a szobájába vonult új szerzeményeivel, ők meg egymásra nézve fellélegeztek.

- Nos, Mr. Castle, még mindig meg akarja mutatni, hogy ki az úr a házban? - húzta fel kacéran a szemöldökét Beckett, és már suhant is a hálószoba felé, ő meg elégedetten mosolyogva bicegett utána.

Hát, azt nem mondhatta, hogy ami ezek után a hálószobában történt, az az ő akaratát tükrözte, de egyáltalán nem bánta. Sőt! Szerette, amikor Kate levetkőzte minden gátlását, és szabad utat adott a szenvedélyes énjének. A kényszerű várakozás mindkettejüket türelmetlenné tette, ezért a csókok és simogatások között igyekeztek mielőbb megszabadítani egymást az oly fölöslegessé váló ruhadaraboktól. 

Ahogy csukott szemmel ült az acélvázas ágy szélén, olyan élénken élt emlékezetében az emlék, hogy szinte érezte, ahogy a Kate bársonyos, meleg bőre hozzásimul a mellkasához, hasához, ágyékához, ahogy karcsú lábai az övére fonódnak, ujjai felborzolják a tarkóján levő sűrű hajszálakat, puha ajkai a fülcimpájával játszadoznak, forró lehelete cirógatja a bőrét. 

A repülőgép, és vele együtt a börtönéül szolgáló szoba is megrázkódott. Az emlék hirtelen szertefoszlott, és a légörvény keltette mozgás ráébresztette, hogy nem fecsérelheti az idejét emlékekre, még akkor sem, ha olyan mámorítóak, mint annak a szenvedélyes estének a képei. Mintha a repülőgép visszarázta volna a valóságba, újra végignézett magán. A mellénytől nem lett okosabb, bár olyan érzése volt, mintha később engedett volna a két nő nyomásának. Megforgatta a karikagyűrűt az ujján. A hiányzó gravírozás jobban izgatta. Valami nem stimmelt az egész esküvővel, bár még nem tudta mi. Felállt, és a kamera alatti falnak támaszkodott. Talán, ha nem érzi magán Tyson kutató, gúnyos tekintetét, akkor jobban tud gondolkodni.

Gyűrű, fátyol, mellény és a furcsa felvétel az esküvőről. Tyson manipulálni akarja, de mivel? Hirtelen elakadt a gondolata a "manipulálni" szón. Egy felvételt is lehet manipulálni! De még mennyire! Mi van, ha Tyson az esküvőről készült felvételt meghamisította? Mi van, ha semmi nem az, aminek látszik?

Kate megrázkódott. Mintha a félelem jeges kézként simított volna végig rajta. 3XK itt van, él, és bosszúra szomjazik. Az első dolog, ami megfordult a fejében, hogy Tyson nem fogja saját kezűleg megölni Castle-t, az nem kihívás neki, és inkább akar szenvedést okozni nekik, mint elvenni az életüket. Ez persze nem azt jelenti, hogy Castle nincs veszélyben, csak azt, hogy külső tényezőkre bízza az életét vagy a halálát. Tyson játszani akar, egy beteg elme velejéig gonosz játékát. Ha pedig nem tudja kitalálni a gondolatait, és nem előzi meg egy lépéssel, akkor Castle meg fog halni. Érezte, hogy egész testében remeg, mintha kiszállt volna belőle minden erő. Bement a fürdőszobába, és amint becsukódott háta mögött az ajtó, lábai erőtlenül rogytak össze. Mintha egész nap összes félelme mázsás súlyként zuhant volna rá, összekuporodva dőlt a csempének, és zokogott. Alig telt el néhány másodperc, amikor kézfejével letörölte a könnyeit, és felnézett az előtte álló mosdókagylóra és a hatalmas tükörre. Egy pillanatra látta maga előtt Castle-t, ahogy előző reggel egy szál törölközőben, kócos, vizes hajjal állt a tükör előtt, és éppen végighúzta a borotvát az arcán. Amikor meglátta, hogy belépett a fürdőszobába, kisfiús, csibészes mosolyával belenézett a tükörbe. A mosolyt még aranyosabbá tette a félig borotvált, félig habos arc látványa. 

Kate felállt, és a tükörre nézett, de most csak saját rémült arcával találta szembe magát. Vett egy nagy levegőt, megmosakodott, és újra a tükörbe nézett. Már nem rémület volt a tekintetében, hanem elszántság. Egy perc alatt végiggondolta, a lehetőségeit. 3XK egészen más megvilágításba helyezte a dolgokat. Ha meg akarja menteni Castle-t, segítséget kell kérnie.

Fogta a telefonját, és azt az embert hívta, aki a legnagyobb segítséget tudja neki adni.

- Beckett nyomozó, azt hiszem világosan megmondtam, hogy letiltom az ügyről - hallotta meg a vonal végén Gates kapitány kemény, utasító hangját. - Remélem, nem azért hívott, hogy visszakönyörögje magát!

Kate összeszorította a száját, és egy pillanatra becsukta a szemét, hogy az indulatait megfékezze. Szüksége volt a kapitány támogatására. Az, hogy az emberrabló Jerry Tyson, egészen más megvilágításba helyezte az ügyet, és az abban elfoglalt szerepét. Már nem elég az, hogy a fiúk segítségével magánakcióba kezdjen, miközben Gates és az FBI előtt megjátssza a kezét tördelő, reménykedve várakozó menyasszonyt. A legnagyobb segítséget Gates tudja adni azzal, ha engedi, hogy aktívan részt vehessen a nyomozásban, hiszen nála jobban senki nem ismeri Tyson-t. Ráadásul a sorozatgyilkos legutóbb őt akarta büntetni azzal, hogy ha nem tudja megmenteni Castle, akkor a férfi halála az ő lelkén szárad. Talán most is ez a célja.

- 3XK visszatért - mondta szinte érzelemmentesen, de a szavak mögött hallani lehetett a visszafojtott feszültséget. 

A kapitány hallgatott. A rövidítésnek komoly súlya volt. Olyan elkövetővel állnak szemben, aki már többször kicsúszott az igazságszolgáltatás kezei közül, sőt, kénye-kedve szerint játszott velük. 

- Van erre bizonyítéka? - szólalt meg végre Gates.

Beckett már annak is örült, hogy a kapitány nem utasítja el a lehetőséget, ezért tömören beszámolt a Jake Jackson-tól és a portástól kapott információról, a londiner jelmezes férfiről, és a beszédes kezdőbetűjű névről.

- Ez csak feltételezés - állapította meg Gates, de a telefonon keresztül is érezhető volt, hogy nem tartja kizártnak a lehetőséget. Sőt! - Ismer még valakit, aki annyira gyűlölné az írót, vagy magát, hogy az esküvőjükre időzíti az emberrablást?

Kate kizártnak tartotta, hogy Castle-nek ellenségei lennének. A férfi gyermeki ártatlanságával, kisfiús sármjával, minden agresszivitást nélkülöző természetével, humorával és őszinteségével még az alvilág legkeményebb fenegyerekeit is le tudta venni a lábáról, és nem ártott soha senkinek, legalább is amióta ismeri. Annak pedig mekkora az esélye, hogy egy féltékeny vetélytárs, vagy egy őrült rajongó éppen ilyen kezdőbetűjű álnevet válasszon magának? Neki, mint gyilkossági nyomozónak, természetesen lehetnek bosszúra szomjas ellenségei, mégsem hitte, hogy erről lenne szó. Azok az emberek, akiket rács mögé juttatott, többségében elfogadták, hogy legyőzte őket a gyilkos-nyomozó játékban, de ha valaki bosszút forralna is ellene, sokkal valószínűbb lenne, hogy az ő életére támad, nem pedig Castle-t rabolja el.

- Nem, uram. Nem ismerek senkit, aki ezt tenné - mondta minden szót erőteljesen megnyomva, hogy a kapitány érezze a szavak súlyát.

- Ha Jerry Tyson az, akkor magát is bele akarja vonni az elmebeteg játékába - gondolkodott hangosan a kapitány, aztán elhallgatott. Tudta, hogy Beckett nem fog tétlenül ülni otthon, és azt is, ha engedi, hogy részt vegyen a nyomozásban, több esélye van szemmel tartani a nyomozót, mintha kizárja belőle, és magánakcióba kezd. Túlságosan becsülte ahhoz Beckett-tet, hogy hagyja a vesztébe rohanni, és mint nő tudta, hogy Tyson nem találhatott volnakegyetlenebb időzítést ennél a napnál. - Gondolom, a következő mondata az lenne, hogy engedjem vissza.

- Igen, uram.

Gates szinte látta maga előtt első számú nyomozója izzó tekintetét, felszegett állát, egész megfeszülő tartását, amik arról tanúskodtak, hogy olyan elszánt, hogy nincs erő, ami megállíthatná. - Vannak feltételeim - mondta ki nehezen a szavakat, miközben arra gondolt, lehet, hogy most követi el pályafutása legnagyobb hibáját.

Kate nyelt egyet. Bár az már biztos volt, hogy Gates megengedi, hogy nyomozzon, de lehet, hogy a feltételeivel megköti a kezét.

- A nyomozást az FBI vezeti, és maga ezt tudomásul veszi. Bekapcsolódhat a nyomozásba, de mindenről jelentést tesz Sorenson ügynöknek, és nekem is. És Beckett! - emelte fel a hangját. - Semmikor, sehova nem megy egyedül! Ez parancs. A maga, és Mr. Castle érdekében. 

- Értettem - mondta komolyan Kate egy megkönnyebbült sóhaj után. Most vette csak észre, hogy már vagy fél perce visszafojtotta a lélegzetét. Tudta, hogy Gates sokat kockáztat a döntésével, és azt is, hogy igaza van. Semmi haszna nincs abból Castle-nek, ha ő belefut Tyson csapdájába, és nincsenek segítőik.

- Még szerencse, hogy előbb hallgatta ki a tanúkat, mint hogy leállítottam az ügyről! Lehet, hogy az FBI csak órák múlva jött volna rá az összefüggésre - jegyezte meg mintegy mellékesen a kapitány, de a cinkos hangsúlyból Kate azonnal tudta, hogy Gates tisztában van azzal, hogy a tiltás után kérdezte ki a tanúkat, de vagy 3XK különlegessége, vagy az FBI iránti ellenszenve miatt ezt most elnézi neki. - Azt hiszem, szüksége lesz még valaki segítségére. Egy régi barátom tartozik egy szívességgel. Talán el tudom intézni, hogy hamarosan felkeresse valaki, aki belelát az elmebeteg sorozatgyilkosok sötét lelkébe. Hallgasson rá!

Egy perc múlva Beckett olyan energiával lépett be a nappaliba, mintha egy teljesen más ember lenne. Nem volt vesztegetni való ideje. Alig tett meg pár métert, amikor nyílt az ajtó, és Sorenson ismerős alakja lépett be egy szürke öltönyös, fehér inges ügynök, és három helyszínelő kíséretében, akik elhúzott szájjal szemlélték a tetthelyet beszennyező embereket. Ahogy Will meglátta, egyszerre felé indult, és csak egy kézmozdulattal jelezte társainak, hogy tegyék a dolgukat.

- Szia Kate - üdvözölte szomorú tekintettel a nőt. - Nagyon sajnálom.

- Nem a sajnálatodra van szükségem, hanem a segítségedre! - csattant a kelleténél élesebben a nő hangja. 

- Segíteni fogunk, csak ne csinálj semmi őrültséget - mondta szelíden, de a féltő mondatot most nem vette jó néven a pattanásig feszülő idegrendszerű nő.

- Miért gondolja mindenki, hogy őrültséget fogok csinálni? - szűkült össze a szeme, de abban a pillanatban megszólalt a kezében tartott telefon, és Ryan nézett rá tengerkék szemével a kijelzőről. A nyomozó látványa egy képet hívott elő agya legrejtettebb zugából. Egy pillanatra érezte, ahogy testét olyan erővel húzza a mélység, amit nem tud ellensúlyozni a párkányba  görcsösen kapaszkodó ujjaival, és már zuhanna a halálba, amikor Kevin keze elkapja. Hát igen, csinált már őrültséget! Kihangosította a készüléket.

- Beckett! Valaki használta Castle hitelkártyáját a kikötőben, a 12-es dokknál, két órával ezelőtt - hadarta a nyomozó.

- Nézzetek utána! Kérjétek le a biztonsági kamerák felvételeit. Negyed óra múlva benn leszek - mondta határozottan, aztán mielőtt eltette volna a telefont, megnézte, pontosan mikor is kapta az ágyhoz kötözött íróról készült képet. A kép később érkezett, mint ahogy a képet megkapta. - Lehet, hogy pénzkivételre kényszerítették, mielőtt kikötözték - gondolkodott hangosan. 

- Gates kapitány hívott az előbb - fogta meg Kate karját Sorenson, hogy a figyelmét magára vonja. - Nem tetszik a döntése, de elfogadtam a kérését. Mit tudtál még meg?

Beckett lopva a kanapén ülő Martha-ra és Lanie-re pislantott, akik mintha megérezték volna, hogy valami történt, felálltak, és feléjük léptek. 

Egy másodpercig vacillált, hogy beszéljen-e Martha előtt 3XK-ről, aztán azt tette, amit Castle is mindig tett, ha az anyjáról vagy a lányáról volt szó. Elmondta az igazat. Amíg beszélt, látta, hogy Will szeme összeszűkül, tekintete elgondolkodóvá válik, Martha viszont pislogás nélkül, szinte dermedten hallgatja a szavait, Lanie tekintetébe pedig fájdalom költözik. 

- Be kell mennem a kapitányságra. Ha az emberrabló telefonál, neked kell beszélni vele - fogta meg az asszony kezét. Látta rajta, hogy keményen tartja magát, de bármilyen nagyszerű színésznő volt, tekintete elárulta, hogy retteg. 

- Rendben. Mit kell tennem?

- Minél hosszabb ideig szóval kell tartanod, és bizonyítékot kell kérned arra, hogy Castle él. Menni fog - húzta alig látható, biztató mosolyra a száját Kate, és megszorította a nő kezét. - Lanie? - nézett kérdőn, szokatlanul szótlan barátnőjére.

- Maradok - pillantott Martha felé a törvényszéki orvos, mire Beckett bólintott, és hálásan elmosolyodott. - Kate, én nem gondoltam, hogy ilyen megtörténhet. Ha bármiben segíteni tudok ...

- Igen, tudsz. Hamarosan itt lesz Alexis. Légy velük! - kérte barátnőjétől. El sem tudta képzelni, hogyan tudja elviselni a helyzetet Alexis azok után, hogy egy hasonló helyzetet már átélt egyszer, csak ott ő volt az áldozat.

- Indulhatunk? - zökkentette ki a fájdalmas gondolatból az ajtóban álló Sorenson hangja. Még egy pillantást vetett a szobára, aztán vett egy nagy levegőt, és elindult. Az épület mélygarázsában olyan sietve lépett ki a liftből, hogy Sorenson-nak igyekeznie kellett, hogy lépést tudjon vele tartani. Beckett hatalmas léptekkel közeledett a saját kocsija felé, amikor Sorenson a nevén szólította. Megtorpant, és hátranézve látta, hogy a férfi egy elsötétített ablakú, fekete Chevrolet felé mutat. Kényszeredetten elhúzta a száját, amikor eszébe jutottak Gates kapitány szavai, aztán elindult az FBI kocsija felé. Furcsán érezte magát az anyósülésen. Mintha hirtelen Castle helyzetében találta volna magát: nem mehet egyedül sehova, a kormánynál ülő a nyomozás vezetője, ő meg örülhet, hogy egyáltalán részt vehet az ügy megoldásában.

- Kate! Tudnod kell, hogy mindent meg fogok tenni, hogy megtaláljuk Castle-t - törte meg a csendet szelíd hangon Sorenson.

- Tudom.

- Ha ki akarod önteni a szíved valakinek, én jó hallgatóság vagyok - pillantott oldalra meleg tekintettel, arcán őszinte szomorúsággal.

- Inkább nem, köszi. Gondolkodnom kell - fordította az oldalsó ablak felé a fejét Kate, jelezve, hogy most nem akar semmiről társalogni a férfival.

Sorenson arca csalódottan megrándult, aztán figyelmét a vezetésre fordítva gázt adott.

Beckett gondolatai villámként cikáztak. Végiggondolt mindent, ami Tyson-t jellemezte. Az ellenük irányuló bosszú hajtja, mindent pontosan megtervez, és óvatosnak kell lennie még a tényekkel is, mert 3XK kiválóan képes manipulálni a bizonyítékokat. Hiába próbált koncentrálni, gondolatai vissza-visszatértek Castle-re. Hol a huncut mosolyát látta maga előtt, hol a távolba révedő tekintetét, amikor valami valóságtól elrugaszkodott elméletet állít fel, vagy éppen amikor békés mosollyal az arcán szuszogva alszik. Erről eszébe jutott a kép, amit Tyson-tól kapott. Elővette a telefont, és elszoruló torokkal nézte az ágyhoz bilincselt férfit. Felnagyította a képet, hátha meglát rajta valamit, bár tudta, erre sokkal nagyobb esélye van a technikusoknak, mint neki. Ujját lassan húzta a kijelzőn, hogy a kép minden látható pontját meg tudja nézni. Egy pillanatra behunyta a szemét, amikor Castle arcához ért. Hirtelen egy emlék cikázott át az agyán, ami megmelengette a szívét.

Mindig szerette nézni a békésen alvó, hosszú, mély lélegzetvétellel szuszogó férfit, de azon a vasárnap hajnalon különösen megmosolyogta. Mindketten későn értek haza, már közelebb volt a napfelkelte, mint az éjfél. Ő a Lanie szervezte lánybúcsún, Castle pedig a fiúk által megálmodott legénybúcsún töltötte az éjszakát. A jó társaság, az izgalmas meglepetések, no és persze a finom koktélok megtették jótékony hatásukat, és jókedvűen érkezett haza. Amikor az üres lakásba lépett, azon kezdett töprengeni, vajon mit csinálhatnak a fiúk, és a vadabbnál vadabb ötletek, amik felrémlettek a gondolataiban, egyáltalán nem nyugtatták meg. Csak remélni tudta, hogy a szervezést magára vállaló Espo nem veti el a sulykot, és nem viszik bele Castle-t vagy egymást valami agyament őrültségbe. Igazából csak Ryan visszafogottságában bízhatott, mert hogy az író mindenbe belemegy a saját legénybúcsúján, abban biztos volt. Mindenesetre remélte, hogy vőlegényét nem éri semmi baj, túléli az estét, és képes lesz hat nap múlva az oltár elé állni.

Lezuhanyozott, és éppen vizes haját törölgette, amikor meghallotta a bejárati ajtó csapódását. Megnyugodva csavart maga köré egy törölközőt, amikor hangos csörömpölés, és egy kiáltás hasított a levegőbe. Zakatoló szívvel rohant ki, de amikor tekintete végigfutott az elé táruló látványon, elmosolyodott. Castle a konyhapultnál állt, fekete farmerban, feltűrt ujjú, világoskék ingben, és hunyorogva az erős fénytől, mereven bámulta a földön heverő, összetört pohár darabjait. Egyik kezével megtámaszkodott a pultban, amire szüksége is volt, mert még álló helyzetben is bizonytalanul imbolygott.

- Castle - szólította meg szelíden, mire a férfi lassan felé fordította a fejét. Arcán örömteli, alkoholmámoros mosoly jelent meg, ahogy meglátta a nőt, aztán ellökte magát a konyhapulttól, és bizonytalan léptekkel felé indult. 

- Beckett, én ... én csak ... azt hiszem megártott egy kicsit a tequila, a brandy, a gin, az ouzo ...  - mondta réveteg tekintettel, ártatlan mosollyal, lassan, kásásan ejtve ki a szavakat, és összehúzott szemöldökkel próbált koncentrálni az éjszaka elfogyasztott italok sorára, miközben minden útjába kerülő tárgyban megkapaszkodott.

Beckett karba font kézzel állt, és végigmérte a férfit.

- Kicsit? Castle úgy eláztál, mint a rongy - mondta tettetett rosszallással, miközben szája mosolyra húzódott.

- De-dehogy! Csak egy kicsit kóstoltam meg mindent.

Még sosem látta ilyen állapotban a férfit, de lehetetlen volt rá haragudni. Kék szeme szokatlanul pajzán fénnyel csillogott, kisfiús mosolya, és átlátszó mentegetőzése Kate eszébe juttatta, mi mindennek nem tud ellenállni a férfival kapcsolatban. 

- Na és, jól telt az estéd? 

- Hohó - vigyorodott el Castle - ha tudnád!

Beckett kíváncsi várakozással a szemében hajtotta kicsit oldalra a fejét. Amikor a férfi tekintete találkozott a zöldesen csillogó szempárral, észbe kapott. Bármennyire is tompította érzékeit az alkohol, olyan régóta próbálta megfejteni ezt a titokzatos nőt, hogy ösztönei azonnal jelezték, veszélyes terepre érkezett.

- Ne-nem akarod tudni - ingatta meg a fejét, hogy hitelt adjon szavainak, de a mozdulat túl nagyra sikerült, és az alkoholtól megzavarodott egyensúlyérző szerve megadta magát. A szoba vadul forogni kezdett vele. Megtántorodott. Karjaival a levegőben hadonászva próbált kapaszkodót keresni, vagy visszanyerni egyensúlyát, reménytelenül.

Kate egy pillanatra arra gondolt, talán jobb is, ha nem tudja, mi történt a legénybúcsún, amikor érzékelte a férfi egyensúlyvesztését, és ösztönösen utánakapott. Még elérte Castle karját, de a tehetetlenül zuhanó férfitest olyan erővel rántotta magával, hogy esélye sem volt arra, hogy megtartsa, így az író hanyatt esett a kanapéra, Kate pedig fölé. Ijedten próbált feltápászkodni, hogy megnézze, jól van-e a férfi, de az erős karok gyengéden, mégis határozottan a derekára fonódtak, és megakadályozták, hogy felkeljen. Teste a férfiéhoz préselődött, és érezte, ahogy az minden lélegzetvételnél hullámzik alatta, aztán ahogy a két széles tenyér és a finom ujjak egyre lejjebb vándorolnak, egy másodpercig elidőznek a combján, majd felfelé indulva bekúsznak a törölköző alá, megállnak a fenekén, és medencéjét egy határozott mozdulattal a férfi ágyékához vonják.

- Hiányoztál - suttogta Castle csillogó szemekkel, és fejét kissé megemelve próbálta megcsókolni a nőt, de Kate teste megfeszült, tekintete a férfi nyakának egy pontjára szegeződött.

- Castle! Ez rúzsfolt? - nézte a világoskék ing gallérján virító égővörös foltot undorral az arcán. - Csak nem gondolod, hogy megcsókolhatsz, amikor az előbb még ki tudja milyen nőcske kutatott a szádban?

Bár sejtette, hogy a fiúk szereznek mondjuk egy sztriptíztáncost, de abban reménykedett, hogy ha egy call girl-t szerződtetnek az estére, Castle azért nem lép át egy határt. Vagy mégis? Pont az esküvőjük előtt? Tudta, hogy a legénybúcsúk az utolsó férfiúi tombolásról szólnak, mégis elárulva érezte magát. Minden erejét összeszedve kiszabadította magát a férfi erősen kapaszkodó karjai közül, és felállt.

- De ... de Kate! Nem ... nem történt semmi - kezdett kétségbeesett magyarázkodásba Castle, és megpróbált felülni a kanapén, ami  folyamatosan forgó szoba miatt elég nagy erőfeszítésébe került. Mikor végre függőlegesbe tornázta magát, és a külvilág forgása is lassult, őszinte tekintettel nézett a csalódottsággal és haraggal teli, sötéten villámló szemekbe.

- Semmi? Aha - fonta újra karba kezét a nő, és kételkedve fúrta tekintetét a férfiéba. Nyomozó ösztönei és emberismerete azonban azt súgták, hogy Castle igazat mond, és valószínűleg csak egy ártatlan, erotikus játék részese volt. Ennyit megérdemel egy férfi a legénybúcsúján - gondolta, de mintha belebujt volna a kisördög, egy kicsit kínozni akarta a férfit, ezért hitetlenkedő grimaszt vágva várta a magyarázatot.

- I-igen, bevallom, eleinte tetszett a játék - csillant fel egy pillanatra Castle tekintete, és még egy mosoly is átsuhant az arcán, de a következő másodpercben olyan szenvedő arcot vágott, mintha legalábbis valami borzalmat élt volna át - de ... de aztán amikor meg akarta csókolni a nyakamat, megborzongtam, de ... de nem úgy - pislogott nagyokat szomorú ábrázattal. - Csak arra tudtam gondolni, hogy már csak téged kívánlak - nyújtotta könyörgőn Kate felé a karját.

- Ezt jobb lesz, ha bebizonyítod - csengett szigorúan a nő hangja, de szája sarkában már mosoly játszott. - Csak azt ne hidd, hogy amíg rajtad van annak a nőnek a nyoma, mellém fekhetsz az ágyban.

Castle kicsit eltompult agya csak néhány másodperc elteltével fogta fel a szavak jelentését. 

- Ne-nem lesz nyoma - rázta meg a fejét, amit azonnal meg is bánt. - Már zu-zuhanyozok is - próbált felállni, de a mozdulat eleve halálra volt ítélve. Kate most már számított rá, hogy a férfi segítségre szorul, ezért egy szemforgatás kíséretében felé nyújtotta a kezét.

- Férfiak! - sóhajtotta.

- Ne-nem kell segít-segítség - akadozott Castle nyelve, miközben felszegett fejjel, duzzadó önérzettől vezérelve kihúzta kezét a nőéből, és imbolyogva eltűnt a fürdőszoba ajtaja mögött. 

Kate egy darabig töprengett, ne menjen-e utána, aztán úgy döntött, hagyja, hogy a jótékony zuhannyal felfrissítse magát a férfi. Jobb, ha valamelyest józanodik, mert különben keserves másnap vár rá. Amikor meghallotta a csobogó vizet, már tudta, hogy épségben eljutott a zuhanyig, úgyhogy visszament a konyhába, összesöpörte a törött pohár darabjait, aztán pizsamát vett. Már kezdett aggódni, hogy talán túl sokáig hallja a vízcsobogást, amikor a hang megszűnt. Mire Castle kilépett a fürdőszobából, alvást színlelve feküdt az ágyban, és a szemhéjai közti vékony résen át figyelt. Meglepve látta, hogy az ágy felé lépkedő, máskor mindig pizsamába bújó férfi most csak egy törölközőt csavart a dereka köré. Mellkasán még csillogott néhány vízcsepp, vizes haja kócosan meredezett a szélrózsa minden irányába. Legszívesebben megragadta, és maga mellé húzta volna, de tartotta magát a szerepéhez. Érezte, hogy az ágy hullámozni kezd, amikor Castle lefeküdt mellé. Háttal fekve a férfinak, mosolyogva figyelte, hogy az addig mocorog, amíg a teste az övéhez nem simul.

- Kate! Olyan kínos volt. Csak a te érintésed kell - suttogta, miközben átkarolta a nő derekát, a póló alá becsúsztatva a kezét simogatni kezdte a hasát, miközben ajkával finoman belecsókolt a nyakába. - Mmmm - nyögött bele a csókba, Kate pedig elégedetten nyugtázta, hogy még csak meg sem kell mozdulnia ahhoz, hogy felkeltse a férfi vágyait. Tudta, hogy ez részint az alkohol hatása is, mégis jólesett neki a tudat, hogy Castle, egy valószínűleg erotika fűtötte legénybúcsú után is kívánja, aminek ékes bizonyítékát érezte keményen a fenekének nyomódni.

Megfordult az erős karok között, átölelte a csaknem meztelen, meleg férfitestet, és miközben ujjai Castle hátán kalandoztak, gyengéden megcsókolta. A férfi hanyatt fordult, és maga fölé vonta, ő pedig puha, lassú, leheletnyi csókokkal elindult felfelé a férfi arcán, éppen csak érintve ajkával a szemhéját, aztán visszafelé újra a száját, majd a nyakát. Résnyire nyíló szemhéjai között nézte, ahogy Rick csukott szemmel, boldogan mosolygó, békés, elégedett arccal élvezi a pillanatot. Elmosolyodott. Hát, úgy látszik, valóban csak az én érintésem kell neked - gondolta, miközben folytatta az ajka édes útját a férfi mellkasán, végig a szegycsont mentén, le egészen a hasáig. Élvezte a puha, sima, meleg bőr érintését. Visszafelé indult a csókok ösvényén, amikor feltűnt neki, milyen hosszan és lassan veszi Castle a levegőt. Feljebb nyomta magát, hogy eltávolodva a férfitól, megbizonyosodjon a gyanújáról. Néhány másodpercig nézte az oldalra billent fejjel békésen szuszogó férfit, aztán sóhajtva elmosolyodott.

- Hát, Shakespeare-nek tényleg igaza van: az alkohol felkelti a vágyat, de cserben hagy a végrehajtásnál! - mondta maga elé, aztán egy kis gonosz mosollyal az arcán hozzátette: - És milyen sokszor meg fogod te ez hallani, Kicsim!

A könyökére támaszkodva percekig nézte az alvó férfit, mintha nem tudna betelni a látvánnyal, aztán óvatosan hátrasimította a homlokába hulló engedetlen hajszálakat, és gyengéden megcsókolta. A párnára hajtotta a fejét, de mielőtt becsukta volna a szemét, tekintete újra végigsiklott a férfi arcán. Tudta, hogy Castle az a férfi, akivel végig akarja játszani az Élet nevű, szerelemmel, szeretettel, kalandokkal, izgalmakkal, és félelmekkel, fájdalommal teli játékot.

Sorenson egy nagy fékezést követően fordult be a kapitányság mélygarázsába. Kate teste tehetetlenül előrelendült, a biztonsági öv mellkasába vágott. A zuhanó érzés és a fájdalom egy pillanat alatt visszahozta a kegyetlen valóságba. 

- Bocs, nem akartalak megijeszteni - nézett oldalra sajnálkozó tekintettel Sorenson, de a mellette ülő nő figyelemre sem méltatta. Kate még néhány pillanatig nem érzékelt mást a külvilágból, csak a kezében tartott telefon kijelzőjén látott, kinagyított képet: Castle alvó arcát. Milyen más volt ez az arc, mint az, amit az emlékezete őrzött arról az emlékezetes éjszakáról! Annak ellenére, hogy szombat volt, a kapitányság úgy nézett ki, mint egy felbolydult méhkas. Beckett végignézett a kezükben iratokkal száguldozó nyomozókon, és az asztaluknál dolgozó kollégáin, akik feszült figyelemmel mélyedtek el az adatok feldolgozásában. Még nem ért az íróasztalához, amikor meglátta Ryan együtt érző arcát. A férfi felnézett a lift ajtajának nyílódására, és amikor meglátta felettesét, azonnal felpattan a székéből. Összeráncolt homloka, és az égszínkék szeméből áradó szomorúság arról tanúskodott, hogy mélyen át tudja érezni a nő helyzetét.

- Beckett, én ... - kezdett bele a mondatba, de Kate közbevágott.

- Tudom Ryan - bólintott, és egy pillanatra hálás mosolyra húzta a száját. Amikor utoljára találkozott a férfival, még az sem volt biztos, hogy Castle-t elrabolták, ezért tudta, hogy a nyomozó biztosítani akarja afelől, hogy mindenben segít neki. Ő azonban ezt szavak nélkül is tudta, ahogy azt is, hogy nincs idejük szóvirágokra, ezért azonnal a tárgyra tért. - Mit találtatok?

Ryan zavartan a nő mögött álló Sorenson-ra pillantott, mintha nem lenne benne biztos, hogy Kate be akarja-e vonni az ügynököt az információk megosztásába, de amikor meglátta Beckett sürgető tekintetét, azonnal a fehér táblára mutatott, és belekezdett.

- A kép, amit a technikusoknak átküldtél, elég sok információval szolgált. Castle-t egy ablaktalan, hangszigetelt helyiségben ... tartják fogva. Viszonylag pontosan meg tudták határozni a méreteit, ez apján lehet egy alagsori, vagy pincehelyiség is, de a fiúk levették a szigetelőanyag vastagságát, így viszont pont akkora, mint a leggyakrabban használt raktárkonténer.

Ryan egy pillanatnyi szünetet tartott. Látta, ahogy Beckett szeme összeszűkül, és megpróbálja felmérni az információ jelentőségét.

- A telefonszám, ahonnan a képet küldték, lenyomozhatatlan. Ezt viszont látnod kell - intézte jelentőségteljesen szavait a nőhöz, mintha az FBI ügynök ott sem lenne, miközben a számítógépén megnyitott egy fájlt, és a monitoron megjelent egy pénzkiadó automata biztonsági felvétele. A kép nem volt éles, de viszonylag jó minőségű volt. Néhány másodpercig nem látszott senki a felvételen, aztán Kate meglátta a Castle-t. Kitágult pupillákkal itta magába a kép minden négyzetmilliméterét, hátha feltűnik neki valami szokatlan. A férfi nem nézett fel, de a jellegzetes fazonú, hátul és oldalt rövidre nyírt, elöl hosszabbra hagyott haj, az elegáns esküvői öltöny arra engedett következtetni, hogy valóban az író dugja be éppen a kártyát az nyíláson. Miután beütötte a kódot, és elvette a kártyát és a pénzt, úgy lépett ki a kamera látószögéből, hogy egy pillanatra látható vált az arca profilból.

- Tekerd vissza! - mondta Beckett anélkül, hogy levette volna tekintetét a monitorról. - Lassíts a lejátszási sebességen! - tette hozzá elgondolkodva. Tyson szeret hasonmásokat szerepeltetni a saját bejáratú színdarabjában. Bár egyszer már megtévesztette Castle hasonmásával, nem tartotta valószínűnek, hogy még egyszer ugyanazt a taktikát alkalmazná a férfi. Ki tudja, talán éppen azért játssza el még egyszer ugyanazt a játékot, mivel úgy gondolja, hogy ő ezt nem tartja valószínűnek! Biztosan akarta tudni, hogy a felvételen szereplő férfi valóban Castle, mert ez azt jelentené, hogy vagy a kikötőben tartja Tyson az írót fogva, vagy el akarja vinni valahova messze, mondjuk egy teherhajón. 

- A kikötőben vagy a teherhajókon is szállítanak olyan méretű raktárkonténert, mint ami a szoba méretének megfelel? - kérdezte, miközben arra várt, hogy Ryan lassítson a felvételen.

- A 12. dokkban fordul meg a legtöbb közepes méretű teherhajó. Valószínűleg ezerszámra vannak ott konténerek. Javi most néz utána, hogy ebből a méretből mennyi lehet a kikötőben, és a dokk közelében - mondta teljes természetességgel a férfi, miközben újra még igazított a lejátszási sebességen.

Ha nem Castle-ről lett volna szó, Beckett bizonyára jólesően elmosolyodott volna. Ezért alkotnak ők jó csapatot! A fiúk minden létező adatnak utánanéznek, aminek bármi köze lehet egy ügyhöz. Most még inkább becsülte ezt a tulajdonságukat.

- Azt is nézze meg, mennyit raktak teherhajóra a felvétel óta!

Kate már harmadszor nézte végig, ahogy a férfi jelentős összeget vesz ki az automatából. Valami zavarta, de nem tudta mi. Az érzés nyugtalanító volt, és minél többször látta a filmet, annál jobban idegesítette. Az öltöny, a haj, az arc profilja, mind igazi Castle volt. Egészen közel hajolt a monitorhoz, és éppen az egér után nyúlt, hogy újra elindítsa a filmet, amikor valaki gyengéden, mégis határozottan megfogta a vállát, és hátrébb akarta húzni a képernyőtől.

- Kate - hallotta meg Will sajnálkozó hangját - te is látod, hogy ez Castle. Semmi kétség.

Az ügynököt valószínűleg jó szándék vezérelte, amikor be akarta láttatni a nővel, hogy bármennyire is fájdalmas, a felvételen az író szerepel, de arra, ami a következő percben történt, nem számított.

Kate úgy érezte, olyan elviselhetetlen az érintés, hogy kirázta a hideg, ezért teste ösztönösen, és hevesen reagált. Miközben megpördült, kezével megmarkolta a Sorenson vállán nyugvó karját, és olyan erővel lökte le magáról, hogy az ügynök megtántorodott.

- Ne akard megmondani, hogy mit látok! - sisteregtek a szavai, miközben olyan szikrázó tekintettel lépett közelebb a meglepett férfihoz, amilyennek az még soha nem látta a gyönyörű szemeket. Mérhetetlen harag és indulat sütött belőlük, és ahogy közelebb hajolt hozzá, az ügynök önkéntelenül hátrébb húzódott. Védekezőn maga elé emelte  kezeit, és nyelt egyet.

Kate érezte, hogy elvesztette a kontrollt, de ebben a pillanatban ez cseppet sem érdekelte. Az vesse rá az első követ, aki hideg fejjel, érzelmek nélkül tudná átélni azt, amin ő most keresztülmegy. Nézte a döbbent, szinte riadt Sorensont, és megpróbált nyugalmat erőltetni magára. Kieresztette a másodpercek óta visszatartott levegőt, az ügynök pedig megkönnyebbülten eresztette le a kezét. Kate követte szemével a mozdulatot, és abban a pillanatban, ahogy tekintete a férfi ujjaira siklott, villámkén hasított bele a felismerés, hogy mi is zavarta a felvételen.

Castle behunyta a szemét, és megpróbálta felidézni az esküvőről készített furcsa filmfelvétel minden kockáját pontosan felidézni. Zavarta a kamera kapkodó, időnként száguldó mozgása, ami miatt nem látta a templom padjaiban ülőket, aztán az is, hogy mindenkinek rettentő közelről mutatta az arcát, mintha a film készítőjének az lenne a célja, hogy ne lássa rendesen az alakok környezetét. Hol lehetett Alexis és az anyja? Őket miért nem mutatta Tyson? Kizárt, hogy ne ültek volna az első padban élete legfontosabb napján!

A furcsa érzés, hogy nem emlékszik Kate-re, mint menyasszonyra, és az egész szertartásra sem, ugyanakkor minden olyan ismerős, arra késztette, hogy újra és újra végigmenjen a jeleneteken.

Ryan valahol elöl állt, hiszen mögötte felismerte egy oltár részletét, de ezzel nem is lenne semmi baj, hiszen Kevin-t kérte fel tanúnak. Jim Beckett-tet csak messziről látta, Kate fátyolt viselt, amit olyan idegennek érzett, nem látja az anyját és a lányát, csak Lanie-t, Espo-t és Gates-t. 

Megpróbálta más szemszögből nézni a felvételt. Ha Tyson manipulációja az egész, akkor semmi sem az, aminek látszik. Talán csak összevágta a részleteket, és neki nem is volt esküvője - gondolta reménykedve, miközben megforgatta a gravírozás nélküli gyűrűt az ujján. Akkor viszont honnan szerezte a filmrészleteket? Fátyol, Lanie, Kevin az oltár előtt ... 

Nagyot dobbant a szíve, kezével a combjába markolt, nehogy öklével a levegőbe csapjon, alsó ajkát beharapta, hogy fel ne kiáltson. Hát persze! Kevin az oltár előtt, de nem mint az ő tanúja, hanem mint vőlegény! A barátairól, Lanie-ről, a kapitányról készült közeli felvétel valószínűleg Ryan-ék esküvőjén készült. Jim Beckett -et játszhatja egy hasonmás, a menyasszonyból pedig szinte semmi sem látszik! 

Nem akarta a rászegeződő kamerát eltakarni, mivel feltételezte, hogy csak megadná Tyason-nak azt az örömöt, hogy azt teszi, amire a férfi számít, miközben szinte biztos volt abban, hogy van a helyiségben egy rejtett kamera is, ami szemmel tartja. Azonban azt sem szerette volna, ha meglátja az arcára kiülő "heuréka" érzést.

Kezdett mindent más színben látni. Vett egy nagy levegőt, és próbálta kalimpáló szívét nyugalomra inteni, amikor az egész helyiség megmozdult. Az első, rémült gondolata az volt, hogy földrengés van, ami  azonban elég valószínűtlennek tűnt egy repülőgépen. Az egész szoba lassan, egyenletesen mozgott, mintha apró görgőkön tolnák. Felállt, de a következő pillanatban az egész helyiség vagy 45 fokban hirtelen oldalra billent. A padló mintha eltűnt volna a lába alól, és menthetetlenül dőlt a lecsavarozott asztalka felé. Kezével ösztönösen kapaszkodó után kapott, de a mozdulat elkésett, ujjai elérték ugyan az asztal lapját, de mire összezárultak volna, már le is csúsztak róla, ő pedig hatalmas erővel zuhant fejjel az asztal sarkának. Kezével ösztönösen kapaszkodó után kapott, de a mozdulat elkésett, ujjai elérték ugyan az asztal lapját, de mire összezárultak volna, már le is csúsztak róla, ő pedig hatalmas erővel zuhant fejjel az asztal sarkának.

Nem tudta, mennyi időre veszítette el az eszméletét. Tudata lassan éledezett, és az első dolog, amit érzékelt, az a fejébe nyilalló fájdalom volt. Érezte, hogy a teste összegörnyedve nyomódik a szoba falához, karja a törzse alá szorulva szinte érzéketlenné vált, és valami meleg folyadék csiklandozza a nyakát. Lassan kinyitotta a szemét, de hiába pislogott erőtlenül néhányat, a szobában vak sötétség honolt. Megpróbált kinyújtózkodni, amire minden porcikája tompa fájdalommal reagált. Sziszegve, nyögve tapogatta meg a karját, az oldalát és a combját, aztán a körülötte levő falakat, hogy megállapítsa, a szoba melyik részében van. Valamitől a sarokba zuhant, amikor az egész helyiség megbillent. De hogyan lehetséges az, hogy az egész szoba ekkorát mozduljon. Hátát a falnak támasztva felült, és gondolkodni kezdett. Egy repülőgépen van, bezárva egy hatalmas láda szerű valamibe, ami hirtelen oldalra dőlt. Talán a repülőgép kezdett túl gyorsan ereszkedni, netán zuhanni, ami ekkora billenést okozott? Úgy érezte, mintha az egész szoba lassan himbálózna, amitől felkavarodott a gyomra. Arra gondolt, talán agyrázkódást kapott az eséstől, ezért szédül, és emiatt kínozza hányinger. A füle mögötti fájó területhez nyúlt, és azonnal érezte, hogy felszakadt a fejbőre, hajszálai összetapadtak a ragacsos alvadt vértől, de a sebből még mindig csörgedezik a vér le a nyakára, egészen addig, amíg a fehér ing gallérja jótékonyan be nem issza. Megtapogatta a zakója belső zsebét, nem lett-e baja a kis fioláknak, amik vagy mérget, vagy ellenanyagot tartalmaznak, és megkönnyebbülve sóhajtott, amikor ujjai végigsiklottak a vastag csomagolás alatti ép üvegeken. Tyson nem véletlenül hagyta őket az ágy alatti ládában, valami célja van velük, ezért nem lenne szerencsés, ha idő előtt összetörnének. Miután meggyőződött róla, hogy a svájci bicska, a nagyító, a fecskendők, sőt az injekciós tűk is megvannak, megpróbált felállni. Egész testével a saroknak támaszkodott, karjait kinyújtva az oldalsó falakat fogta, és próbálta megállapítani, hogy csak az érzékei csapják-e be, vagy valóban imbolyog az egész valami, amiben fogva tartják. Ugyan sötét volt, mégis becsukta a szemét, hogy könnyebben koncentráljon. Érezte, ahogy a teste lassan elhagyja a függőleges helyzetet, oldalra dől a falakkal együtt, aztán egy pillanatra megáll a mozgás, majd elindul az ellenkező irányba, mintha egy komótosan mozgó hintában állna, ami jobbra, balra lengedezik. Már biztos volt abban, hogy nem bevert feje játszik vele csalóka játékot, de akkor mi történik? Repülőgép nem produkál ilyen mozgást - töprengett. Ráadásul érezte, hogy nemcsak oldalirányba mozog az egész szoba, hanem viszonylag gyorsan lefelé is. Lett volna egy őrült ötlete arra, hogy mi történik vele, de az annyira hihetetlen volt, hogy elvetette. Egyelőre nem tehetett mást, várt.

Előző nap délután ...

Abban a pillanatban, ahogy Kate tekintete Sorenson leereszkedő ujjaira vetődött, már tudta, hogy az ATM kamerájának felvételén nem Castle látható. Szótlanul a számítógéphez lépett, és mereven összpontosítva nézte a lelassított képkockákat, aztán abban a pillanatban, amikor a Castle-nak kinéző férfi bedugja az automatába a kártyát, kimerevítette a képet, és ujjával a monitorra bökött.

- Ez nem Castle - állapította meg határozottan.

Sorenson kételkedve, Ryan kíváncsian nézett rá, majd a monitorra, de egyikük sem értette, mi tűnt fel Beckett-nek, ami nekik nem.

- Ennek a férfinak egyenes a hüvelykujja, Castle-é viszont hátra hajlik - adott magyarázatot, mire az ügynök csak értetlenül pislogott, Ryan viszont Kate-re nézett, és egy pillanatra összemosolyogtak.

Mindketten jól emlékeztek arra a jelenetre, amikor az író elmélyülten játszott az iPhone-ján, Espo-t pedig felettébb idegesítette az állandó robbanásszerű hang, amit a készülék adott, amikor Castle veszített egy életet, ami viszonylag gyakran megesett. Egy idő után nem állta meg, és rászólt az íróra, hogy inkább segítsen nekik átnyálazni a gyanúsított híváslistáját, mint hogy szerencsétlenkedik a játékban.

- Ez a legújabb ügyességi játék - fordította a kijelzőt Javi felé az író. - Különben csak azért válik hamuvá állandóan a figurám, mert  most játszom először ezzel a játékkal, és úgysem adom fel addig, amíg át nem jut a következő szintre.

- Ügyességi játék, Castle? - vágott egy lekicsinylő grimaszt a nyomozó. - Komolyan? Akinek ilyen hátrahajló hüvelykujja van, annak esélye sincs az érintőképernyőn az ügyességi játékokban - fogta meg Castle kezét, majd szemmagasságba emelve, kajánul vigyorogva forgatta meg  szeme előtt a szóban forgó ujjat.

- Most mi ... miért? - szemlélte meg sértődötten az ujjait az író. - Nincs ezekkel semmi baj - próbálta győzködni magát, de amikor újra felrobbant a karaktere, lopva sandított Espo felé, aztán kikapcsolta a játékot.

Másnap viszont győzelemittas mosollyal az arcán, fensőbbséges mozdulattal tett egy kinyitott magazint Javi elé, és a harmadik bekezdésre bökött.

- Csak hogy tudd, az erősen hátra hajló hüvelykujj a logikusan gondolkodó, tehetséges, szellemes humorú ember sajátja, aki szakmájában verhetetlen - húzta ki magát az író. 

- Hm - vonta össze a szemöldökét Javi, miközben a mutatott bekezdést olvasta. - És emellett igen konok, önfejű is tud lenni - olvasta tovább a szöveget, aztán a magazin elejére lapozott. - Most komolyan, Castle! Ennyit tudsz felsorakoztatni? Egy tenyérjóslással foglalkozó újságot? - dobta félre lekicsinylően a lapot, majd Kate felé fordult. - Beckett, te tudtad, hogy még ebben is hisz?

- Espo! Ő mindenben hisz, amiben te nem - rándította meg mosolyogva a vállát a nő, mintha nem tulajdonítana jelentőséget a dolognak, miközben magában azon derült, milyen elszántan, és mennyi ideig keresgélt az író előző este az interneten, mire végre rábukkant erre a magazinra, és reggel első dolga volt, hogy megvegye, ráadásul percekig azzal nyaggatta, hogy őt nem zavarja-e, hogy ilyen az ujja. Szinte látta maga előtt a férfi elégedett, kicsit pajzán mosolyát, amikor közölte vele, hogy nagyon is ügyes az az ujj, és ő teljes mértékig elégedett vele.  

- Akkor ki ez a férfi, és hogyan került hozzá Castle hitelkártyája? - szólalt meg Sorenson, visszarántva ezzel a valóságba Beckett-tet.

- Hasonmás. Ezt egyszer már eljátszotta velünk Tyson. Ez elterelés, hogy időt veszítsünk. Amíg mi átvizsgálnánk a kikötőt és a hajókat, addig olyan messze tudja vinni Castle-t, hogy esélyünk sem lenne megtalálni - gondolkodott hangosan Kate, és érezte, hogy a kétségbeesés újra kezd eluralkodni rajta. Kell valamit találnia, amin elindulhatnak! A fehér táblához lépett, és zsebre tette a kezét, hogy elrejtse a remegését, amikor meglátta a feléjük közeledő, vastag papírköteget szorongató Espo-t.

- A kérdéses méretű konténerből 1208 darab van a kikötőben, és 332-t pakoltak be tartályhajókba az elmúlt öt órában. 98-at egy Oroszországba tartó hajóba, a többit meg egy Brazíliába indulóba - sorolta sietve az adatokat a férfi, de ahelyett, hogy elégedettséget látott volna társai arcán, ők csak érdektelenül hallgatták. a rájuk telepedő pillanatnyi csendet Kate törte meg.

- Will! Azt is el tudom képzelni, hogy Tyson pont azért akar ilyen átlátszó trükkel másfelé terelni bennünket, mert éppen ott, a kikötőben tartja fogva Castle-t. Nektek van elég emberetek. Odaküldenéd őket, átvizsgálni a konténereket? - fordult Sorenson felé, és olyan tekintettel nézett a férfira, hogy az engedelmesen bólintott, elővette a telefonját, és távolabb sétálva intézkedni kezdett.

- Induljunk el a Castle lakásánál történtektől - keresett valami kiindulópontot Kate. - Mi van a térfigyelő kamerák felvételeivel? Valakinek látnia kellett a londiner jelmezes férfit.

- Nem értem, miért nem kaptuk még meg őket - pillantott az órájára Ryan, de alig mondta ki a szavakat, amikor sietve közeledett feléjük egy behízelgő mosolyú férfi. Lezser eleganciával vetette le a divatos sportzakót, és hajította a vállára, így láttatva a tokjában lapuló Glock-ot, a derékszíjára csatolt bilincset, és a new york-i rendőrség fénylő jelvényét. 

- Jack Taylor nyomozó vagyok - nyújtotta kezét Beckett felé, aki vonakodva fogadta a kézfogást. - Azt hiszem, erre várnak - emelte fel a kezében tartott CD-t, aztán rideg tekintetű szemeivel olyan mereven nézett Kate szemébe, hogy annak hirtelen furcsa érzése támadt. Mintha a férfi arcára kiülő mosoly, és tekintetének hidegsége éles ellentétben állt egymással, ami taszítóvá tette az egyébként szabályos, jóképű férfiarcot. Most azonban nem ért rá ezzel foglalkozni. Egyszerűen kikapta a férfi kezéből a CD-t, és egy mozdulattal betette a számítógép meghajtójába.

- Remélem, tudtam segíteni - mondta behízelgő, tenyérbemászó mosollyal a férfi, miközben még egyszer Beckett szemébe nézett. Megvárta, amíg a nő zavartan bólint, aztán amilyen gyorsan megjelent, olyan gyorsan távozott is. 

Kate egy pillanatig gyanakodva nézett utána, aztán elhessegette a rossz érzést, és a monitor felé fordult, ekkor tűnt fel neki Espo, aki összevont tekintettel, elgondolkodva bámult az ismeretlen nyomozó után.

- Mi az? - kérdezte Beckett. Érezte, hogy Javi-t nyugtalanítja valami, tehát nem csak neki volt rossz érzése a férfival kapcsolatban.

- Hm ... semmi, csak olyan ismerős volt a jelvényszáma, de kizárt, hogy láttam volna már ezt a nyomozót ezelőtt.

Ryan, aki eddig türelmesen várta, hogy feladatot kapjon, hirtelen megdermedt. Még a lélegzet is elakadt.

- Mi volt az a szám? - tette fel rettegve a kérdést.

A korom sötétben Castle gyomra egyre nehezebben viselte a folyamatos himbálózó mozgást, ami mellé a zuhanás érzete is társult. Az ágy jó kapaszkodót nyújtott volna, de fogalma sem volt, hogy a helyiség melyik sarkába zuhant, így arról sem, merre találná az ágyat. Úgy döntött, biztonságosabb, ha lefekszik a padlóra, és megpróbálja kezével és lábaival megtámasztani magát az oldalfalak segítségével. Abban a pillanatban, amikor lábát a falnak nyomta, az egész helyiség, amiben fogva tartották, hatalmas erővel csapódott valami szilárd felszínnek. Castle teste először tehetetlenül nyomódott a padlónak, aztán szinte megemelkedett az ellentétes erőhatástól, végül újra a padlónak csapódott. Először nem is érezte a medencéjét és az arccsontját elárasztó tompa fájdalmat, mert a meglepetés és a félelem hatalmas adrenalin lökettel árasztotta el a sejtjeit. Másodpercekig mozdulatlanul feküdt, és várt. Tudta, hogy történnie kell valaminek. Lassan kezdte elveszteni a türelmét, ezért óvatosan felállt. Megtapogatta fájó csípőcsontját, végigsimított feldagadt, lüktető arcán, és éppen azon tűnődött, eltört-e a járomcsontja, amikor jól hallható kattanás törte meg a csendet. A hang irányába fordult. A szoba rövidebbik oldalának közepén vékony fénycsík jelent meg, amin keresztül olyan erővel hatoltak be a fénysugarak, hogy ösztönösen a szeme elé kapta a kezét. Óvatosan a nyílás felé lépett. Az egyértelmű volt, hogy Tyson kinyitott valami eddig a szigetelő anyag takarásában levő ajtót, de hogy mi a célja azzal, hogy kiengedi a börtönéből, arról fogalma sem volt. Megvárta, amíg szeme alkalmazkodott a hirtelen jött világossághoz, aztán lassan megnyomta a nehéz fém ajtót.

Mozdulatlanul állt, lélegzete elakadt, szája elnyílt, miközben szeme nem bírt betelni az elé táruló látvánnyal. Pontosan tudta, hogy hol van, mégis pislogott néhányat, mintha azt várná, felébred egy szürreális álomból. Gyerekkorában évekig rajongott az indiános westernfilmekért, amelyeknek gyakori  helyszíne volt ez a hatalmas kiterjedésű, kietlen, a vas-oxidtól vöröslő, sivatagos, félsivatagos táj. Még egy plakát is díszítette sokáig a szobája falát, amin Jonh Wayne ült egy tarka indiánlovon, a háttérben a Monument Valley monumentális tanúhegyeivel. Mintha gyerekkora filmjeinek helyszíne kelt volna életre. Szinte látta maga előtt, ahogy az Apacserőd című filmben a vöröses-narancsos fényben izzó homokkőformák, és a valószerűtlenül kék ég természet alkotta díszlete előtt Henry Fonda vágtat el a messzeségbe. Elhűlve próbálta magába fogadni az elé táruló látványt.  A szikrázó napsütésben szinte vörösen izzottak a Colorado-fennsík óriás sziklaképződményei, amik dacolva az időjárás viszontagságaival, büszkén hirdették a fennsík eredeti magasságát. Két jellegzetes alakú kiemelkedés nevére is emlékezett, mivel a West Mitten és az East Mitten valóban két, egymással szembefordított egyujjas kesztyűhöz hasonlított.

Néhány másodpercig gyönyörködött a nem mindennapi látványban, aztán nyelt egyet, és lélegzetvisszafojtva lassan kitárta a nehéz fém ajtót. Óvatosan kidugta a fejét, aztán amikor meggyőződött róla, hogy egyedül van, kilépett a szabadba. Szinte égette bőrét a kőzetekből áradó hő, a száraz levegő pedig azonnal kiszárította a száját. Megfordult, és elképedve nézte fogva tartásának helyét

- Hát mégis ... - suttogta maga elé, amikor meglátta, hogy képzeletének legvadabb szüleménye vált valóra. Pedig milyen könnyedén vetette el ezt a lehetőséget, amikor megfordult a fejében! Ámulva nézte a barnásvörösre festett fém konténert, a hatalmas fém ládára erősített vastag hevedereket, amelyek a konténer mögött, a földön elterülő óriási, fakópiros ejtőernyőben végződtek. Nem a tárgyak töltötték el csodálkozással. Hitetlenkedve, elszoruló torokkal gondolt arra, hogy túlélt egy ejtőernyős "ugrást" egy konténerben. Ösztönösen felnézett az égre, mintha valami égi erőnek köszönhetné az életben maradását, miközben arra gondolt, hányszor csipkedte meg Kate azzal, hogy "Tudod Castle, csalánba nem üt a mennykő!" vagy "Rossz pénz nem vész el!". Hunyorogva nézte az égszínkék alapon úszó néhány kósza bárányfelhőt, aztán körbefordulva végigpásztázta a kihalt tájat, amit félelmetessé tett a csend. Vett egy nagy levegőt, és a konténer árnyékában leült a földre. Becsukta a szemét, és Kate-re gondolt. Vajon mikor vették észre, hogy elrabolták? Mit érezhet a menyasszonya,  a lánya és az anyja? Azzal nyugtatta magát, hogy nem látott még olyan erős nőket, mint ők, de azt is tudta, hogy Tyson sem mindennapi intelligenciájú szociopata. Beckett minden követ meg fog mozgatni, hogy megtalálja, de 3XK nem hagy annyi nyomot, hogy a nő rátaláljon, legalábbis élve nem. Rákényszeríti őket arra, hogy versenyt fussanak az idővel, miközben számtalan zsákutcába vezető nyomot hagy hátra a rendőröknek.

Kinyitotta a szemét. Nem engedhette meg, hogy a képzelet világa, Kate maga elé képzelt alakja elvonja a figyelmét a valóságról. Gondolkodnia kell, mielőtt vaktában cselekszik. Ahhoz, hogy túlélje a sivatagot, nem szabad, hogy a pánik vezérelje. Józanul kell gondolkodnia, mert egy rossz döntés, és vége az életének. Össze kell szednie minden emléket, amit valaha olvasott vagy látott a Monument Valley-ről, minden leleményességét, kitartását és optimizmusát, akkor van esélye a túlélésre. Azt, hogy ölbe tett kézzel várakozzon, azonnal kizárta. Beckett soha nem talál rá, és arra sincs esélye, hogy egy arra tévedő repülőgépből észrevegyék. Tyson mindent pontosan eltervezett. A vas-oxidtól vöröslő kőzetekbe láthatatlanul olvad bele a konténer és az ejtőernyő színe, a magasból még a sas sem tudná megkülönböztetni a konténert egy sziklától. Tehát útnak kell indulnia, de egyáltalán nem mindegy, hogy merre. Belenyúlt a zsebébe, elővette a bicskát, és kinyitotta a csavarhúzó részét. Tenyerével elsimította a lába előtti finom port, aztán maga elé képzelve a John Wayne plakát képét, megpróbált térképet rajzolni. A jellegzetes sziklaalakzatok egymáshoz viszonyított helyzetét megpróbálta összevetni a valósággal. Néhány perc múlva elégedett mosolyra húzta a száját, és a csavarhúzóval a talajnak arra a pontjára bökött, ahol a porba rajzolt térkép alapján állt. Egy pillanatra úgy érezte magát, mint a hadvezér egy megnyert csata után, de az érzés hamar elillant. A terület több száz négyzetkilométer nagyságú, lakatlan sivatag, bár itt van Arizona legnagyobb rezervátuma, a Navajo Tribal Park, az indiánok pontosan tudják, milyen veszélyes a terület, és nem merészkednek a sivatag belsejébe. Az idelátogató látogatók számára szerveznek ugyan  túrákat, de emlékezett rá, hogy minden fotón a másik oldalról mutatják be a sziklaalakzatokat, ez pedig azt jelenti, hogy több napnyi gyalogútra van az ember járta területtől. A tűző nap ebben az évszakban harminc fok fölé emeli a nappali hőmérsékletet árnyékban, ami a tűző napon nehezen elviselhető forróságot jelent, éjszaka viszont jelentősen lehűlhet a levegő. Talán jobb lenne éjszaka elindulnia, amikor nem kell megküzdenie a hőséggel, és a hold talán világít annyira, hogy tájékozódni tudjon. Az irányt tudta, hogy merre induljon, csak azt nem tudta, hány napra kell készülnie. A lábát szorító, kényelmetlen esküvői cipőre nézett, és sóhajtott egyet. Nem éppen egy sivatagi túrán akarta kitaposni. Ahogy kilépett a konténer árnyékából, és megérezte a Nap perzselő erejét, bosszankodva gondolt a meggondolatlanul megivott ásványvízre, és arra gondolt, hogy a szomjúság lesz a legnagyobb ellensége. Nem is tudta, milyen nagyot téved.

Előző nap ...

Abban a pillanatban, amikor a meglepett Espo kimondta a számokat, és meglátta a Ryan tekintetében megjelenő döbbenettel vegyes gyűlöletet, Beckett a lift felé rohant. Vadul nyomkodta a hívógombot, miközben az ajtó feletti digitális kijelzőre pillantott, aztán dühében olyan erővel csapott ököllel a fém ajtóra, hogy az hangosan döngve megremegett. A lépcsőház felé indult, miközben torkaszakadtából kiabált, hogy zárják le az épületet. Mire az alattuk levő emeletre ért, már hallotta a háta mögött dübörgő lépteket, ahogy Espo és Ryan rohannak utána. 

Fél óra múlva összeszorított szájjal, gyűlölettől szikrázó, résnyire szűkült szemekkel állt Gates kapitány íróasztala előtt. Kevés reményt fűzött ahhoz, hogy utolérjék az épületen belül Tyson-t, mégsem tudta megemészteni a sikertelenséget.

- Igen uram, biztos, hogy ő volt - szűrte ki fogai között a szavakat. Legszívesebben fejét a falba verte volna, amiért nem ismerte fel Jerry Tyson-t. Hiába  a plasztikai sebész, vagy a tökéletes maszk, a rideg, kihívó tekintetről fel kellett volna ismernie! - A viselkedése, a szemei, a neve mind árulkodó jel volt. Jack Taylor nyomozó nem létezik, de a monogramja megegyezik 3XK-ével, és szinte kérkedett a jelvénnyel, amit három évvel ezelőtt vett el Ryan nyomozótól. 

- Hiszek magának nyomozó - szólalt meg néhány másodperc gondolkodás után a kapitány. - Ne hagyja, hogy elvakítsa a gyűlölet! Behozatom az összes kamera felvételét, ami a kapitányságon létezik. Valamelyiken rajt kell, hogy legyen, és ha csak egyszer is a kamera felé fordult, akkor olyan hajtóvadászatot indítunk ellene, amilyet még nem látott New York! - tette csípőre kezeit a nő, és olyan elszánt magabiztossággal nézett a Beckett-re, hogy az elszégyellte magát a kishitűségéért, ami eluralkodott rajta az utóbbi percekben. - Maguk nézzék meg, mi van a CD-n, és szerezzék meg a Mr. Castle lakásának környékén található összes térfigyelő valódi felvételeit!

- Espo már intézi ... és ... köszönöm, uram - nézett Kate Gates szigorú, barna szemébe. Tudta, hogy a kapitány előtt nem tudta eltitkolni sem az indulatait, sem a Tyson iránti gyűlöletét, de remegő testét, és a félelmét sem. Amikor Gates behívta az irodájába, megfordult a fejében, hogy ezek után ki fogja őt is és Ryan-t is zárni az ügyből, hiszen túlságosan nagy indulatokat kavart bennük Tyson nyílt megjelenése. Megkönnyebbülve vette tudomásul, hogy még mindig bízik benne annyira a kapitány, hogy kockára tegye a saját karrierjét is.

Gates pislantás nélkül fúrta tekintetét a nyomozóéba.

- Maga a legjobb nyomozó, akit ismerek. Ezt ne felejtse el! - mondta, aztán megszakítva a szemkontaktust jelezte, hogy a beszélgetésnek vége. 

Beckett úgy érezte, még soha nem volt szüksége ennyire a dicsérő szavaknak, mint most. Hinnie kell magában, és hinnie kell Castle-ben. Csak így élhetik ezt túl.

AHogy kilépett az ajtón, tekintete megállapodott az asztalánál álló két nyomozón. Lerítt róluk, hogy feszültek, de mindenre elszántak, és neki most pontosan erre volt szüksége.

- Mehet? - kérdezte Espo, aki az asztal fölé hajolva, kezét az egéren tartva, ugrásra készen várta, hogy megnyithassa a CD-n található egyetlen mappát.

Beckett megállt a monitorral szemben, remegő kezét szorosan karba fonva Javi adrenalintól csillogó barna szemébe nézett, és bólintott. Nem tudta, mire készüljön azok után, hogy Tyson megjelent a kapitányságon. Gonosz, ugyanakkor vakmerő játékot játszik velük a férfi. Végigpergetve az előző percek apró mozzanatait, rájött, hogy csupa kihívás volt Tyson minden mozdulata, nézése, szava. Arra is felkészült, hogy  a telefonjára küldöttképhez hasonlóan, egy Castle-ről készült videóval akarja elültetni benne a rettegést, nem mintha nem félne már így is eléggé. Megpróbálta figyelmen kívül hagyni a diónyivá zsugorodott gyomrában érzett égető érzést, igyekezett egyenletes légzést kényszeríteni a tüdejére, és amikor már elviselhetetlenül szúrt a szeme, pislantott egyet. Nem akarta, hogy mellette álló társai, és a mögé lépő Sorenson többet lásson a félelméből a kelleténél.

A felvétel elindult, és meglepetésére úgy nézett ki, mintha valóban a Castle lakása melletti utca térfigyelő kamerájának képét látnák. Az éjszakai forgalom nem volt túl nagy, de a képernyő jobb szélén zajtalanul suhanó autók fényszórói mégis vakítóan vetődtek a kamerára. A járdán csak egy fiatalokból álló csoport élvezte az éjszakai életet. Láthatóan jókedvűek, és kissé ittasak voltak. Az egyik fiú hirtelen kilépett a többiek közül, kezét a szívére téve színpadiasan meghajolt, majd egy hosszú szőke hajú lány elé térdelt, és felnézve valamit mondott neki, mire a lány zavartan elmosolyodott, a többiek pedig értékelve a produkciót, egy tapsvihar kíséretében hatalmas nevetésben törtek ki. A lány felhúzta a térdelő fiút, mire az gyengéden átölelte a lányt. Amikor a társaság lassan kisétált a kamera látószögéből, egy taxi állt meg a járdaszegély mellett, és Mr. Jackson két vendége szállt ki belőle, XV. Lajos királynak, és Madame Pompadour-nak öltözve. A következő percekben sorban érkeztek meg a jelmezes vendégek, szinte egymást érték a sofőrös limuzinok és a taxik. Egyszer csak, mintha a semmiből tűnt volna fel, az egyik, autóból éppen kiszálló páros mögött megjelent egy londiner, maga előtt tolva a csomagszállító kocsiját, rajta egy hatalmas hajóládával.

- Állj! Tekerd vissza - feszült meg egy pillanatra Beckett, aztán az asztalra támaszkodva közelebb hajolt a monitorhoz. Ryan engedelmesen kattintott, és utasítás nélkül lelassította a felvételt. A távolban egy éjszakai buszjáratról leszálló utasok mögött bukkant fel a londinernek öltözött Tyson, de még mindig nem látták, hogyan került oda. Amikor aztán elindult a busz, feltűnt a képen egy fekete furgon, ami a busz takarásában parkolt, majd azzal együtt indult el, így a hatalmas jármű eltakarta a rendszámát. Tovább nézték a felvételt, de mivel sokáig nem történt semmi érdekes, Ryan felgyorsította a képeket egészen addig, amíg a vendégek kifelé nem jönnek az épületből. Már szinte mindenki elment, amikor megjelent Tyson. Kate megesküdött volna, hogy a férfi szándékosan fordult a kamera felé, és még a kaján mosolyt is látni vélte az arcán, aztán teste a csomagszállító fém rúdjainak feszült, jelezve, hogy jelentős terhet kell mozgatnia, és kilépett a kamera látószögéből. Beckett megremegett a tudatra, hogy a hajóláda Castle eszméletlen testét rejti.

- Megszerzem az összes környékbeli felvételt - pillantott elszánt tekintettel Espo Beckett-re. - Valahol fel kell bukkannia a furgonnak, és ha szerencsénk lesz, megtudjuk a rendszámát.

- Tyson-nal szemben nincs másunk, csak a szerencse? - szűrte a szavakat keserű gúnnyal a fogai között, és dühösen az asztalra ütött.

- Kate, nyugodj meg! - szólalt meg szelíden a mögötte álló Sorenson, és gyengéden Kate vállára tette a kezét. - Előbb ... - akarta folytatni, de a nő úgy fordult meg, mint akibe villám csapott, és szikrázó tekintettel, résnyire szűkült szemekkel olyan közel hajolt hozzá, hogy érezte a nő meleg leheletét az arcán.

- Ne merj még egyszer nyugtatni! - szinte sisteregtek a szavai. Néhány másodpercig farkasszemet néztek, aztán a férfi nyelt egyet, és szótlanul bólintott.

- Utána nézek, kiértek-e az embereim a kikötőbe, hogy átvizsgálják a konténereket - mondta meghunyászkodva. Egy órán belül másodszor utasította el Beckett a közeledését, de ami ennél is rosszabb volt, úgy érezte, a nő irtózik az érintésétől. Nem tehetett mást, mint hogy sietve távozik, mielőtt még megalázóbb helyzetbe kerül.

Kate leroskadt a székébe, és ujjait összefonva gondolkodott. Amikor eljutott a tudatáig, hogy Espo és Ryan várakozva toporognak előtte, sóhajtott egyet.

- Tyson játszani akar - kezdett bele, hogy megossza velük a gondolatait, de nem tudta folytatni, mert a fiúk mögül meghallott egy ismerős hangot.

- Jól látja nyomozó! Jerry Tyson játszani akar!

Espo és Ryan egy emberként fordult hátra, Kate pedig kihúzta magát, hogy meggyőződjön a hang tulajdonosáról. Nem csalódott. Jordan Shaw ügynök komoly, tiszta tekintetű, értelemtől csillogó szeme nézett rá fürkészve. Kate szemöldöke csodálkozva emelkedett meg, és  nap folyamán először járta át a remény meleg, megnyugtató érzése. 

- Úgy hallottam, jól jönne egy profilozó - lépett közelebb előre nyújtott kézzel, és miközben Kate hálásan elfogadta a kézfogást, az ügynök arcán magabiztos mosoly suhant át.

Beckett a kapitány irodája felé pillantott, és bólintott. Most tudatosultak benne Gates szavainak jelentése, hogy hamarosan felkeresi valaki, aki belelát az elmebeteg sorozatgyilkosok sötét lelkébe, és hogy hallgasson rá!

- Még sosem volt rá ekkora szükségem - nézett Jordan ügynökre, és érezte, hogy enged a gyomrát szorító láthatatlan erő. Sürgette az idő, ezért amíg az ügynök lepakolta laptopját és a táskáját, ő a fiúk felé fordult. - Espo, nézz utána  a fekete furgonnak a térfigyelő kamerák felvételein! Ryan! Ha találsz használható képet a kapitányságon készült felvételek között, indítsátok el az arcfelismerő szoftvert. Pályaudvarok, kikötők, repterek, térfigyelők! Ezt küldjétek a laborba - vette ki a CD-t a pereménél érintve, óvatosan, bár sejtette, hogy nem találnak rajta ujjlenyomatot.

- Kiküldök néhány embert a jelmezkölcsönzőkbe és a varrodákba is - mondta Ryan, és anélkül, hogy megvárta volna Kate reakcióját, Espo után sietett. A nő hálásan nézett utánuk. Értékelte, hogy nem vigasztalgatják, nem próbálják közhelyes mondatokkal meggyőzni, hogy miden rendben lesz, egyszerűen teszik a dolgukat, hiszen ezzel segíthetnek a legtöbbet. 

- Megkaptam az anyagot Jerry Tysonról - kezdte komoly hangon Shaw ügynök, és egy széket húzott Beckett íróasztala mellé. A másik oldalon ott állt ugyan egy kopott, világosbarna huzatú szék, de az ügynök emlékeiben még élénken élt a jellegzetes kép, ahogy Richard Castle képzelete szülte világában elmerülve töpreng a székben hátra dőlve, vagy éppen huncut tekintettel, kihívóan nézi a vele szemben ülő nyomozónőt. Tudta, hogy az a szék csak egy embert illet meg. - A megfojtott szőke nőkről, és arról is, ahogy Tessa Horton gyilkosságát Mr. Castle nyakába akarta varrni. A holtteste soha nem került elő, ugye?

- Van más is - mondta ki Beckett halkan a szavakat, és beszámolt arról az ügyről, amikor Lanie és Espo hasonmásait ölték meg. Amikor a tollba épített pendrive-on talált dalhoz ért, elcsuklott a hangja. 

- Kell annak a dalnak a szövege. Üzenetnek szánta, talán többet jelent annál, mint hogy jelezze a létezését. Most pedig jöjjön Beckett nyomozó! Ott a maga szuper fehér táblája - állt fel, és a tábla felé intett a fejével. Foglalja össze, amit Mr. Castle elrablásáról tudnak!

Néhány perc múlva úgy ültek az íróasztal szélén egymás mellett, karba font kézzel, ahogy Castle-lel szoktak. Jordan magában még egyszer összegezte a hallottakat, aztán felállt, és szembefordult Beckett-tel.

- Maga mit gondol? - állt a tábla és a nyomozó közé, hogy magára vonja Beckett figyelmét. Feltűnt neki, hogy a szokásoktól eltérően csak az elrabolt személy neve állt a táblán, fényképet nem tettek ki róla, mégis, a név mágnesként vonzotta a nyomozónő tekintetét.

- Azt hiszem, játszik velünk egy olyan játékban, ahol Castle és én vagyunk az általa mozgatott figurák. Nem hiszem, hogy bántotta Castle-t, de biztos vagyok benne, hogy életveszélyes helyzetet fog a számára teremteni, olyat, amiben nekem csak hajszálnyi reményem legyen arra, hogy megmentsem. Ráadásul tévutakra és zsákutcákba akar vezetni.

- Hm ... lehet, hogy egész jó profilozó lenne magából - mosolyodott el elismerően az ügynök. - Igen, követni fogja az első mintát, amit magukkal szemben alkalmazott. Imádja manipulálni az embereket, a megtévesztésre épít, mindent előre megtervez, követi a rendőri logikát. Egyetlen dologgal nem számolt, amikor a börtönben akart végeztetni Castle-lel, a mi kis írónk szokatlan gondolkodásmódjára. Ez felbosszantotta, de vakmerőbbé is tette. Akkor Castle-nél jelent meg a börtönben, most magának mutatta meg az arcát, mintha ingerelni akarná, hogy itt vagyok, láttál, mégsem tudsz elkapni. Minél magabiztosabb, annál valószínűbb, hogy hibázik. A telefonra küldött fénykép még csapda volt, de a térfigyelő kamera felvétele inkább kihívásnak tűnik. Mint amikor a macska játszik az egérrel. Ad egy nyomot, de meggyőződése, hogy nem tudjuk hatékonyan felhasználni. Mivel irritálja Castle intellektusa, biztos vagyok benne, hogy nem itt a városban tartja fogva, hanem valami veszélyekkel teli helyen, ahol bizonyos mértékű szabadságot ad neki, de olyat, hogy igazából ne legyen esélye megszökni.

- Akkor a CD nem csapda? - húzta össze kételkedve a szemöldökét Kate.

- Ha a maga emberei hozták volna be a kamerák felvételét, sokkal inkább hinném, hogy csapda.

Kate hallgatott, aztán szomorkás mosollyal az arcán az élénk tekintetű kék szemekbe nézett.

- A mi kis írónk? - ismételte meg Jordan szavait, amik melegséggel töltötték el a szívét. 

- Hm ... tudja, szeretem a különleges gondolkodású embereket - mosolyodott el a nő - még akkor is, ha néha idegesítőek. Na meg örülök, hogy nem tévedtem magukkal kapcsolatban. Kínos szakmai tévedés lett volna! Csak egy dologgal tudtak meglepni. Nem gondoltam, hogy ennyi időre van szükségük!    

- Rajtam múlt - ismerte el Beckett, és szemeiben ott volt az elszalasztott lehetőségek szomorúsága. 

- Tudom - mosolyodott el Jordan, ujjait Kate kezére tette, és finoman megszorította - de nem érdemes azon töprengeni, mi lett volna, ha ... Jöjjön, én iszom egy kávét, maga meg elmond minden apró részletet Tyson-ról, azt is, amit Castle, vagy maga csak érzett vele kapcsolatban! A megérzések néha többet mutatnak meg egy emberről, mint a hivatalos akták. 

Beckett-tet meglepte Jordan bensőséges gesztusa, és a megérzésekkel kapcsolatos gondolkodása is. Most érezte csak meg, mennyire szüksége van egy profira, akire emberként, nőként is számíthat. Miközben a pihenő felé lépkedtek, lopva az órájára pillantott, és összeszorult a szíve. Ha nincs Tyson, akkor most sétálna apjába karolva a templom padsorai között az oltár felé. Mindenhol virágok, illatuk betölti a hatalmas teret, ünnepélyes dallamok úsznak a levegőben, kíváncsi, örömteli arcok mosolyognak rá, és az oltár előtt csillogó szemekkel, boldogan mosolyogva várja a férfi, akivel le akarja élni az életét.

- Kate! - rántotta vissza a valóságba az ügynök hangja. 

- Igen ... szóval ... - kezdett bele zavartan, miközben próbálta kerülni Jordan fürkésző tekintetét. Átkozta magát, amiért hagyta, hogy a képzelete magával ragadja. - Castle sokszor mesélt azokról a pillanatokról, amikor személyesen találkozott Tyson-nal.

- Próbálja meg felidézni, pontosan milyen jelzőket használt, mit érzett azokban a pillanatokban!

Kate a pohara felé nyúlt, de az ügynök egy finom mozdulattal megállította. Egy pillanatra találkozott a tekintetük, aztán Beckett a nő kezében levő pohárra pillantott, nagyot lélegezve beszívta a frissen főtt kávé aromás gőzét, aztán beleegyezően bólintott, és leült az asztalhoz. Pattanásig feszülő idegrendszerének valóban nem volt szüksége a ki tudja hányadik kávéra aznap. Egy másodpercre behunyta a szemét. Egy emléket hívott elő agya rejtett zugából, azt, amikor a nappali kanapéján ülve bevackolta magát Castle ölelésébe, felhúzott térdekkel, hátát a férfi mellkasának támasztva hallgatta, ahogy az felidézi azt a pillanatot, amikor Tyso leütötte Ryan-t, őt pedig kikötözte a székhez. Kinyitotta a szemét, Jordan feszülten figyelő szemébe nézett, és szinte szó szerint kezdte felidézni Castle szavait.

A nap magasan járt, és mire a bicskával levágta a konténerről a vastag hevedereket, már elviselhetetlennek érezte a hőséget. A fehér ing visszaverte ugyan a sugarak egy részét, de fejét nem védte semmi, a fekete gyapjúszövet nadrág pedig szinte itta magába a hőt. Kihúzta az inget a nadrágjából, mert az övrésznél már átitatta az izzadság, és egy pillanatra jó érzéssel töltötte el, ahogy a száraz levegő beáramlott a hasára és a derekára, és felszárítva a verejtékcseppeket, jótékonyan hűtötte a testét. Végighúzta kézfejét gyöngyöző homlokán. Egy pillanatig elgondolkodva nézte nedves kezét, és nyelt egyet. Vajon mennyi ideig lesz elég a két liternyi ásványvíz, ha ilyen ütemben veszíti teste a vizet? Már most szomjas volt, de tudta, hogy egyelőre egy kortyot sem engedélyezhet magának. Először megpróbálta összehajtogatni a hatalmas fakó piros ejtőernyőt, de amikor rájött, hogy olyan óriási méretű az anyag, hogy nem bír el vele, a késsel levágott belőle egy akkora darabot, amit szorosan összehajtogatva el tud vinni a hátán. A zsinórokkal erősen összekötötte, a hevederekből pedig pántokat kötött rá. Elégedetten nézte a méretes hátizsákhoz hasonlító csomagot, aztán a hátára vette, hogy kipróbálja, nem nyomja-e valahol. Nehezebb volt, mint gondolta, de viszonylag kényelmesen lehetett vele mozogni. Belépett a konténerbe, hogy kihozza az ásványvizes palackokat. A fém burkolat úgy átforrósodott, hogy nem lehetett hozzáérni, a hangszigetelő anyag pedig nem akadályozta meg a hősugarakat, hogy a konténer belsejébe jussanak, így odabenn a hőség elviselhetetlenebb volt, mint kinn. Kihozta az ásványvizes palackokat, és a konténer árnyékába húzódva leült az ejtőernyőből hajtogatott hátizsákra. Úgy döntött, megvárja, amíg a forróság alább hagy egy kicsit, akkor indul útnak. A megerőltető gyaloglás a sziklás, egyenetlen felszínen, a tűző nappal párosítva, túl sok folyadékvesztéssel jár. Hiába próbált viszonyítási pontokat keresni, nem tudta felmérni a rá váró út hosszát, de sejtette, hogy minden sokkal távolabb van a valóságban, mint amennyinek ítéli, különben Tyson nem pont ezen a helyen dobta volna ki a repülőből. Emlékezett, hogy olvasott egy cikket a Monument Valley-ről, ami tele volt fotókkal. Az írás arról szólt, hogy az indiánok hogyan próbálnak megélni a kíváncsiskodó turistákból, de ami fontosabb volt a számára, a képeken egy főutat is látott, ami valószínűleg Phoenix felé vezet. A képek tanúsága szerint azonban az út a jellegzetes sziklatornyok túloldalán vezetett, azaz rendkívül messze tőle. Lehet, hogyha másik irányba indulna, találna egy turistautat, de úgy gondolta, inkább a hosszabb, de biztos utat választja. Felnézett az égre. Semmi nyomát nem látta annak, hogy repülőgépek útvonalába esne a fölötte levő légtér, mivel egyetlen kondenzcsíkot sem látott azalatt a néhány óra alatt, amit itt töltött. Ez viszont azt jelenti, hogy a repülőgép, ami hozta, letért a szokásos útvonalról. Lehet, hogy éppen ez lesz az, ami gyanút kelt majd Beckett-ben - gondolta reménykedve. Ha nem tud eljutni ember lakta településig, akkor nem húzza sokáig ezen a félsivatagos tájon, és akkor csak Beckett-ben reménykedhet. Könyökét a térdén támasztva, a tenyerébe temette az arcát. Mit érezhet Kate? Ha Tyson valóban azt akarja, hogy versenyt fussanak az idővel az életéért, akkor Kate már teljes erőbedobással nyomoz. Halványan elmosolyodott. Milyen sokáig csak Kate Beckett nyomozót ismerte! Mennyi küzdelembe és várakozásba telt, mire a nő megnyitotta előtte a szívét, és megmutatta Kate Beckett-tet, a nőt! Emlékei között egymást követték a kihallgatások, ahogy türelmesen, hideg logikával szorította sarokba a gyanúsítottakat, a fehér tábla előtt töltött pillanatok, amikor összevont szemöldökkel, szorosra zárt szájjal, figyelemtől csillogó szemekkel kereste az összefüggéseket, vagy a hiányzó láncszemet. Az emlékek lassan átváltottak Kate másik arcára, arra, amit csak alig két éve ismert, és ami még mindig meglepetéseket tartogatott a számára. Maga előtt látta a kihívó, érzéki mosolyt, amivel egy pillanat alatt feltüzelte a vágyait, néha finom, máskor csábítóan kacér nőiességét, a meglepő játékosságát. Ahogy megjelent emlékeiben az elmúlt hetek szeretkezéseinek képe, hirtelen mintha egy vasmarok szorította volna össze a szívét. Miután Kate változtatott a döntésén, és bár nem minden félelem nélkül, de teljes szívéből szeretett volna gyereket, még néhány hónapig úgy gondolták, ráérnek a babával. Néhány héttel ezelőtt viszont történt valami, ami miatt most megnövekedett benne a félelem, de az elszántság is. Amikor Kate abbahagyta a fogamzásgátló szedését, közölte vele, hogy három hónapig rajta a sor, hogy vigyázzon, mivel nem akar addig teherbe esni, amíg a hormonháztartása vissza nem áll a természet adta állapotba. 

- Jézusom, Castle! Ne vágj már olyan arcot, mint akit most visznek a vesztőhelyre! - térdelt a hanyatt fekvő íróval szembe Kate.

- De ... de hát ... - dadogott Castle kétségbeesetten, mivel lelki szemei előtt megjelentek az óvszerekkel való első próbálkozásainak kínos jelenetei. 14-15 éves lehetett, amikor már minden barátja azzal dicsekedett, hogy elvesztette a szüzességét, amikor ő még azt sem merte bevallani, hogy óvszert is csak becsomagolva látott. Bár sejtette, hogy a fiúk nagy része hazudik a dologgal kapcsolatban, csak hogy megerősítse az osztályban betöltött vezető szerepét, mégis szégyellte, hogy még nem volt lánnyal. Aztán egyik délután bement egy eldugott kis üzletbe, és miközben vásárolt egy halom apróságot, egy doboz óvszert észrevétlenül a zsebébe dugott. Az idős kínai boltos nem értette, miért hagyta ott a visszajárót, és fejcsóválva nézett utána, ő pedig rohant hazáig, hogy mielőtt hazaér az anyja, kipróbálhassa a szerzeményét. Még jó, hogy senki nem tudja, hogy csak a harmadik sikertelen próbálkozás után olvasta el a használati útmutatót, és jött rá, hogy a használat előtt nem ártana izgalomba jönnie! Aztán valahogy úgy alakult, hogy élete során nem kellett sokszor az óvszerhez folyamodnia, ezért most is idegenkedve gondolt rá, és inkább más megoldáson törte e fejét. - Jó, persze, majd vigyázok, csak attól félek, hogy akkor neked nem lesz olyan jó, ha arra kell koncentrálnom, hogy én ... mikor ... szóval ... - mentegetőzött zavarában.

Kate-en látszott, hogy rendkívül jól szórakozik a férfi zavarán. 

- Nem kell semmi másra koncentrálnod, csak arra, amire eddig - hajolt Castle fölé, és gyengéden megcsókolta.

- De ... akkor én most ... - aggodalmaskodott a férfi, mire Kate felegyenesedett, kacéran felhúzta egy pillanatra a szemöldökét, és sejtelmesen mosolyogva meglengette Castle előtt az addig a tenyerében rejtegetett óvszert. - Ne félj Castle! Segítek! - suttogta érzéki hangon, és újra fölé hajolva puhán érintette ajkát a férfiéhoz, miközben finom ujjai becsúsztak a sötétkék póló alá, és könnyedén végigsimítottak a mellkasán, majd lefelé indulva utat találtak a pizsamanadrág alá.

Önkéntelenül elmosolyodott az emléken, meg azon is, hogy nem is gondolta, milyen játékossá lehet tenni egy kényszerű helyzetet. Néhány héttel ezelőtt, amikor már egészen megszokta, sőt élvezte a kis játékaikat, és az első csók után már az éjjeli szekrény fiókjában kutatott a keze, Kate megfogta a karját, és gyengéden a derekára vonta.

- Most aztán megmutathatja Mr. Castle, mire képes! Már nem kell vigyáznod! - suttogta a fülébe mosolyogva két csók között. Talán még soha nem szeretkeztek olyan önfeledten, ugyanakkor izgatott boldogsággal!

Castle felemelte a fejét, és kinyitotta a szemét. 

- Lehet, hogy már apa vagyok? - mondta ki a szavakat hangosan, miközben érezte, hogy a végtelenbe nyúló táj képe elhomályosul a szeme előtt. Behunyta a szemét. Semmi másra nem akart gondolni, csak arra, hogy nem hagyhatja cserben Kate-t, a közös jövőjüket. A pillanatnyi elkeseredettséget felváltotta az elszántság. Kézfejével megtörölte a szemét, és készülődni kezdett az útra. Ivott egy korty vizet, aztán zakóját gondosan összehajtogatta, és az ásványvizes palackokkal együtt az összecsomagolt ejtőernyőhöz kötözte. Felvette a csomagot a hátára, vett egy nagy levegőt, és elindult. 

Előző nap ...

Már éjfél felé járt, de a kapitányság olyan volt, mint egy nyüzsgő hangyaboly. Beckett nagyokat pislantva próbálta élesebb látásra kényszeríteni kimerült szemét. Jólesően nézett végig munkatársain. Tudta, hogy mindenki érte és Castle-ért dolgozik. Jordan Shaw az FBI mindent tudó szuper csodatáblája előtt állt, és megfeszített figyelemmel elemezte az őrületes mennyiségű adatot, amit a nap folyamán a rendőrök és az ügynökök összegyűjtöttek a különböző adatbázisokból. Sóhajtva tette zsebre a telefont, amin az imént Martha-val és Alexis-szel beszélt, és Jordan felé indult.

- Kate! - hallotta meg Lanie hangját a háta mögül. Úgy érezte, a sors küldte éppen most a barátnőjét, amikor kezdett elfogyni az a kevés optimizmusa is, amit Shaw ügynök megjelenése okozott. Egyre kilátástalanabbnak érezte a helyzetüket, az idegőrlő kutatás a semmitmondó adathalmokban lassan felemésztette, és egyre inkább eluralkodott rajta a félelem, hogy nem tudja megmenteni Castle-t. A kikötőben semmi nyoma nem gyanús konténernek. A térfigyelő kamerák felvételein egy ideig követni tudták a fekete furgont, de egy idő után szem elől tévesztették, és csak annyit tudtak meg, hogy a város melyik része felé haladt. A jelmezkölcsönzőktől kapott neveket még ellenőrizték. Sorenson emberei a központi teherpályaudvar konténereit kezdték ellenőrizni, és azokat a telepeket, ahol konténereket őriznek, de eddig semmi gyanúsat nem találtak.

- Hoztam vacsorát - emelte meg Lanie a kezében tartott ételhordós dobozokat, de Kate csak megrázta a fejét, hogy nem kér. - Gyere a pihenőbe! Néhány perc neked is jár - próbálta szelíden győzködni a törvényszéki kórboncnok.

- Nincs néhány percem - nézett kimerült, de feszültségtől izzó szemekkel Kate a barátnőjére, akinek eltűnt arcáról a szomorkás mosoly.

- Mit gondolsz, mire mész, ha halálosan kimerülsz? Azzal nem segítesz Castle-nek, ha ájultan esel össze.

Beckett lehajtotta a fejét, aztán néhány pillanat múlva elindult a pihenő felé. Tudta, hogy Lanie-nek igaza van, mégis lelkiismeret-furdalást érzett minden olyan percért, amit nem a nyomozásra fordított. Leroskadt a székre, és engedelmesen hagyta, hogy Lanie villát nyomjon a kezébe. Kelletlenül turkálta az ételt, aztán felnézett az együtt érző, barna szemekbe. 

- Fogy az idő Lanie, és nincs semmink - szólalt meg elszoruló hangon.

- Ez nem igaz, és ezt te is tudod. Mindig, amikor zsákutcába kerültök, kizártok egy lehetőséget, így szűkül a kör. 

- Igen, de nem tudjuk, mennyi időt adott Tyson Castle-nek, ahogy azt sem, menyi időt adott nekem, hogy megtaláljam. Lehet, hogy már elkéstem - mondta ki legrémítőbb gondolatát.

- Nem! - csattant hangosan és magabiztosan az orvos hangja, és megfogta Kate kezét. - Castle nem mindennapi fickó. Akár hova vitte az az őrült, sokkal tovább kibírja, mint azt bárki hinné. Hogy ő nem adja fel, abban biztos vagyok.

- Én sem adom fel Lanie! - emelte meg felháborodottan a hangját Beckett. Meglepetésére barátnője elmosolyodott.

- Na végre! Visszatért Kate Beckett nyomozó! - húzta fel elégedetten a szemöldökét, mivel látta, hogy sikerült kirángatnia Kate-t a letargiából.

- Igen, - sóhajtotta a nő, miközben elmerengve az ujjára nézett - de ilyenkor már Katherine Castle feleségnek kellene lennem - mondta, és önkéntelenül megfogta a gyűrűs ujját, mintha meg akarna győződni arról, hogy valóban nincs az ujján a karikagyűrű. Lanie szemével követte a mozdulatot, és elszorult a szíve.

- Délután Castle lakásán járt az ékszerész barátotok. Tudta, hogy mi történt, de úgy gondolta, elhozza a megrendelt gyűrűket, amikért Rick-nek kellett volna érte menni reggel.

- De hát már rég megrendeltük a gyűrűket! - lepődött meg Kate, mivel azt hitte, vőlegénye már hetek óta otthon rejtegeti a két kis karikát.

- Igen, de Castle tegnap este kitalálta, hogy valamit belegravíroztat a belsejükbe.

Kate megdermedt. Hirtelen villámként hasított bele egy gondolat, ami új kiindulóponttal kecsegtette.

- A karikagyűrű! - kiáltott fel, és maga mögött hagyva az értetlenül bámuló Lanie-t, Jordan Shaw ügynökhöz száguldott.

Castle órák óta gyalogolt. Igyekezett egyenletes, közepes tempót diktálni magának, amit eleinte viszonylag könnyen viselt, de most úgy érezte, muszáj pihennie, és innia. Lehúzta válláról a hevedert, és hagyta, hogy a hátán cipelt csomag lecsússzon a földre. Hiába nézett reménykedve körbe, esélye sem volt, hogy árnyékot találjon, bár a nap a látóhatár felé közeledett, még mindig elviselhetetlennek érezte a forróságot. Hátán csurom víz volt az ing, de érezte a halántékán és a szegycsontján legördülő izzadságcseppeket is. Lerogyott a csomagra, és arra gondolt, normál esetben csodálatosnak találná a lenyugvó nap fényében sötétvörösen izzó, monumentális sziklatornyok, és a végtelennek tűnő vörös sivatag látványát, és rácsodálkozna az élővilág túlélőképességére. Az újságcikkben kandeláber kaktuszokról olvasott, de ő eggyel sem találkozott, csak egy csomókban növő, hosszú szálú fűféle dacolt a szárazsággal. Feltételezte, hogy rovarok ezrei keresnek menedéket a kövek alatt a nappali hőségben, de egyetlen állatot sem látott. Belekortyolt a forró ásványvízbe, és mivel úgy érezte, eleped a szomjúságtól, nem tudta megállni, hogy elvegye a flakont a szájától. Három-négy hatalmas nyelés után erőt vett magán, és szorosan lezárta a palackot, aminek már csak az alján lötyögött néhány kortynyi víz. Nagy, mély levegőket vett. Érezte, hogy az egyenetlen, szikladarabokkal borított felszínen való járástól sokkal jobban elfáradtak az izmai, mint amire számított. Megdörzsölgette a combját, és próbálta ellazítani. Az esküvői bőrcipőre nézett, amit vastagon belepett a vasoxidos, vörös por. Egy pillanatra megfordult a fejében, milyen megkönnyebbülés lenne, ha levetné, és megszabadulna a kínzó szorítástól, de tudta, ha egyszer leveti, lehet, hogy nem tudja visszahúzni. Lábfeje beledagadt az egyébként is kényelmetlen lábbelibe, ráadásul érezte, hogy a kemény bőr kitörte a sarkát. Még tíz percet engedélyezett magának, aztán vett egy nagy levegőt, felvette a hátizsákot, és tovább indult. 

Amikor a nap a látóhatár alá bukott, meglepően gyorsan hűlt a levegő, és egy rövid alkonyati szürkeség után a sötétség, mint egy kék bársonytakaró borította be a tájat. A nagyvárosok fényszennyezése nem ért erre a kietlen tájra, így a felhőtlen ég milliárdnyi csillaga akadálytalanul tündökölhetett az égen. 

Castle egy nagyobb sziklatömb tövében lerogyott a földre. Képtelen volt tovább gyalogolni, ráadásul a sötétben nem látta a lába elé kerülő köveket. Még az hiányzik, hogy hasra esek egyben, és beverjem a fejem - gondolta, miközben megtapogatta a füle mögötti hosszú, vágott sebet, ami egyre jobban húzódott és égett. Megvárta, amíg abbamarad lábai remegése, és ziháló lélegzése is egyenletesebbé válik, akkor kibújt a hevederekből, és kibontotta az összekötözött ejtőernyőt. Tudta, hogy a felforrósodott kőzetekből kiáramló meleg, felhők hiányában akadálytalanul áramlik a világűr semmijébe, és a hőmérséklet rendkívül gyorsan akár harminc fokot is csökkenhet. A csökkenő hőmérséklet először kellemes, hűs érzést hozott, később viszont már izzadt teste megborzongott az egyre hűvösebb levegőtől. Nem tudta, milyen hidegre számíthat, de úgy gondolta, ha betakarózik az ejtőernyőbe, könnyebben átvészeli az éjszakát. Feküdt a puha, homokszerű porban beburkolózva a fakó piros anyagba, a sziklatömb tövében. Úgy beleolvadt a tájba, mintha a része lenne. Hallgatta, ahogy a lehűlő kövek összehúzódva repednek el, és pattogó hangjuk, mint valami furcsa ütős hangszer zenéje, űzi el a csendet. Ámulattal nézte az óriási, sötétkék félgömbként fölé magasodó égen ragyogó milliárdnyi csillagot. Gyönyörködött a csodálatos, városi ember számára ismeretlen látványban, aztán becsukta a szemét, és egy mindennél szebben ragyogó szempár jelent meg lelki szemei előtt. A fáradtság erősebb volt a félelemnél és a magány kínzó érzésénél. Csak néhány másodpercig csodálta az emlékezetében élő zöldesbarnán csillogó szemeket, aztán mély álomba zuhant. Nem érzékelte, hogy a hűvös éjszakában életre kel a sivatag élővilága. 

Előző éjszaka ...

Jordan Shaw ügynök minden idegszálával azon igyekezett, hogy ennek a két nagyszerű, különleges embernek a segítségére legyen, de a rendelkezésére álló adatok nem sok reménnyel kecsegtettek, bár ő nem az az ember volt, aki feladja a vadászatot. A fekete furgon rendszámtábláját nem lehetett leolvasni egyik felvételen sem, az arcfelismerő program nem tudta beazonosítani Tyson plasztikai sebész által újjá szabott arcát. Most a kikötők, pályaudvarok és repterek kameráinak felvételein futtatták végig az arcfelismerőt, eddig eredménytelenül. A nő tudta, hogy különösen intelligens sorozatgyilkossal van dolguk, ami rendkívül körültekintő és óvatos. Most nem gyilkolni akar, hanem olyan helyzetbe hozni Castle-t és Beckett-et, hogy a végén a férfi meghaljon, mielőtt a nyomozónő rátalálna. Kell, hogy valamikor hibázzon! A kérdés csak az, hogy lesz-e elég idejük kiszabadítani Castle-t. A szeme sarkából érzékelte a hatalmas léptekkel közeledő nyomozót. Amikor felé fordult, és meglátta a nő tekintetét, már azt is tudta, hogy fordulóponthoz érkeztek. 

- A karikagyűrűt nemrég hozta meg az ékszerész - hadarta. Szavaiból sütött az izgalom, de a bizonytalanság is.

Shaw ügynök elgondolkodva oldalra billentette a fejét, miközben megpróbálta megfejteni a mondat jelentőségét, de nem értette, mire gondol Beckett.

- Egész idő alatt azon gondolkodtam, miért pont Castle esküvői öltönyét, ingét, cipőjét és nyakkendőjét vitte magával Tyson - kezdett a gondolatmenetbe Kate, miközben az ügynök szemébe nézve megerősítésre várt. - Bejutott a lakásba, elkábította a pizsamában alvó Rick-et, beletette a hajóládába. Felkaphatott volna egy farmert és egy inget vagy pólót, amik kéznél voltak. Miért pont az esküvői ruhát vitte el?

- Az esküvőjük napja lett volna, ezért lehet egyszerű jelkép - vélte Jordan.

- Tyson-nál semmi sem egyszerű - villant Beckett szeme. - Neki mindennel célja van - mondta meggyőződéssel, aztán beharapta a száját, mintha még egyszer végiggondolná, elképzelhető-e az, amire jutott. Néhány másodpercig várt, aztán belevágott. - Bedrogozta Castle-t. Ha ráadta az öltönyt, az inget, nyakkendőt meg a cipőt, talán azért tette, mert el akarja vele hitetni ...

- hogy megvolt az esküvő - fejezte be Shaw ügynök a mondatot, miközben a lehetőségen töprengve felhúzta a szemöldökét. - Igen, ez beleillik a profilba. Akkor viszont ...

- ... gyűrűt kellett húznia az ujjára, és ha biztosra akart menni, ugyanolyan gyűrűt kellett vennie, mint amit választottunk. - Beckett jelentőségteljesen felhúzta a szemöldökét. - Ezt csak úgy tudta meg, ha ...

- ... járt az ékszerboltban.

Kate bólintott. Hirtelen deja vu érzése támadt. Emlékek sora rohanta meg, amikor Castle-vel egy logikai láncot követve, egymás gondolatai fejezték be. Bizakodással töltötte el az érzés, ezért elmosolyodott. 

- Emlék? - kérdezte kíváncsian az ügynök, és kutató tekintettel, mosolyogva méregette Beckett-et, mire az kicsit szégyenlősen elmosolyodott, egyértelművé téve ezzel a választ.

Amíg Shaw ügynök intézkedett, hogy kerítsék elő az ékszerbolt biztonsági kameráinak felvételeit az elmúlt két hétről, valamint a bolt környéki térfigyelőkét, Beckett a pihenőbe ment. Muszáj volt innia egy kávét, hogy éberen tartsa a figyelmét. Amikor a kávéfőző géphez lépett, egy pillanatra behunyta a szemét. Szinte érezte Castle jelenlétét a helyiségben, ahol annyi percet töltöttek együtt. A frissen főtt kávé illata magával hozta a férfi finom érintésének emlékét, ahogy a poharat a kezébe adja, és közben szinte észrevétlenül végigsimít a kezén. Nyelt egyet, és kinyitotta a szemét. Nem engedheti meg, hogy az emlékek magával ragadják. Éppen kortyolt egyet a kávéból, amikor Ryan dugta be a fejét az ajtón. Nyúzott volt, szeme fáradtan és szomorúan szegeződött Kate-re, de tekintetében izgatottság csillogott.

- A jelmezkölcsönző zsákutca - mondta a homlokát ráncolva. - Arra gondoltunk, talán nem is kölcsönözte vagy varratta a londiner ruhát, ezért végighívtuk az összes környékbeli szállodát, ahol piros egyenruhát viselnek a csomagvivő fiúk. A Hotel Phoenix-ben a gazdasági igazgatóhelyettes elmondta, hogy egy héttel ezelőtt valaki ellopott egy londiner egyenruhát, és egy csomagszállító kocsit, de egy rövid belső vizsgálat után senki nem foglalkozott egy ilyen pitiáner üggyel. Odamegyünk Javi-val, hátha felismeri valaki a 3XK-ről készült fantomképet - nézett átható kék szemével megerősítésre várva a nőre.

Kate bólintott. Nem kellett szólnia semmit, szavak nélkül is értették egymást, és Ryan pontosan kiolvasta a fáradt fényű szemekből, milyen hálás a nő a kitartásukért.

A férfi sietve távozott, Kate pedig arra gondolt, hiába bukkannak Tyson nyomára, attól még nem fogják megtudni, hol tartja fogva Castle-t. Minden halvány nyom Tyson felkutatása felé viszi az ügyet, de nincs semmijük, ami közelebb vinné őket Rick-hez. Fogta a maradék kávét, és visszament Shaw ügynök okostáblája elé, aminek egész felületét New York részletes térképe borította.

- Hol vagy Rick? - suttogta, mintha abban reménykedne, hogy valami isteni sugallat választ ad a kérdésére.

- Nem hiszem, hogy New York-ban van - szólalt meg mögötte váratlanul Jordan, mire Kate kérdő tekintettel megfordult.

- A város a maga terepe, Castle-é és a miénk. Az embereink ismerik minden zegzugát. Ez hazai terep, ami előnyt jelentene a számunkra. Ráadásul nyüzsög a város, és nincs egy négyzetmétere, ahol előbb-utóbb fel ne tűnne valaki kíváncsiskodó. Valahova messzebb vitte. Olyan helyre, ahol a madár sem jár, ahol  véletlenül sem botlik bele olyan emberbe, aki meghiúsíthatná a tervét. Biztonságban érzi magát, és messze vitte Castle-t, ezért merte elküldeni a képet magának. Kivitte a városból - mondta olyan meggyőződéssel, hogy Kate nem kérdőjelezte meg a következtetését.

A nyomozó visszafordult a hatalmas térkép felé, ujjával megérintette, és kinagyította egy részletét.

- Akkor viszont azt kell megtudnunk, mivel, és merre vitte - nézte töprengve az utcák sokaságát. - A furgon nyomát eddig tudtuk követni - mutatott egy pontra a kinagyított felületen - és ebbe az irányba haladt - húzta tovább az ujját. - Ekkor még Castle a hajóládában volt, de a képen már egy konténer méretű helyiségben van - mondta ki nehezen az utolsó szavakat. A félelem hirtelen újra úrrá lett rajta, ahogy megjelent előtte a férfi kikötözött, öntudatlan alakja.

- Tehát keressünk egy olyan helyet, ahol konténerek lehetnek, vagy konténereket szállíthatnak. Nézzük meg, mi van ezen a területen - lépett Jordan is a táblához, és bekarikázott egy jókora területet, mivel figyelembe vette, hogy a furgon az utolsó ismert helye után bármilyen irányba lekanyarodhatott. - Három jachtkikötő a Hudson északi, kiszélesedő szakaszán, egy vasúti rendező pályaudvar, két magánrepülőtér - sorolta lassan, ahogy szeme rátalált a lehetséges helyekre.

- A jachtok túl kicsik egy konténer elszállításához - gondolkodott hangosan Beckett, hogy szűkíteni tudja a kört. A pályaudvar lehetséges. 

- A két repteret ismerem, csak kisgépek felszállására alkalmasak, azokra nem fér fel egy konténer.

- Akkor marad a pályaudvar - szögezte le Beckett, és már éppen kezdett hinni abban, hogy megtalálták az egyetlen megoldást, amikor a mögötte váratlanul megszólaló hangtól összerezzent.

- Vagy ez a használaton kívüli, lezárt katonai reptér, amit időnként bérbe adnak légitársaságoknak, ha telítettek a teherszállítók repterei - bökött a semmiből felbukkanó Sorenson egy nagyobbacska szürke foltra a térképen, miközben önelégülten Kate-re mosolygott.

Castle néhány órán át olyan mélyen aludt a kimerültségtől, hogy semmit nem érzékelt a külvilágból, de amikor teste lassan regenerálódott, lassan eljutott a tudatáig a hideg, az éhség és a szomjúság. Összehúzódva szorosan magára húzta az ejtőernyő, és próbálta megőrizni teste melegét, de ennek ellenére hamarosan vacogni kezdett, a szomjúságot pedig elviselhetetlennek érezte. A takaróba burkolózva nehézkesen felült. Úgy érezte, mindene fáj. Lábfeje még mindig feszülve dagadt bele a cipőbe, a sarkán levő kidörzsölt seb minden mozdulatnál tudatta, hogy nem tűri tovább a megpróbáltatásokat, izmai merevek voltak, és az alvás ellenére fáradtak, arcán és tarkóján húzódott a bőr a napégéstől. Megpróbált nyelni, de kiszáradt nyálkahártyája fájdalmasan összetapadt. Innom kellett volna alvás előtt - állapította meg. Tudta, hogy túl sok vizet veszített a hőségben, mert amióta útnak indult, nem pisilt. Ha így folytatja, le fognak állni a veséi. Felnézett a jellegzetes sziklaalakzatokra. A csillagok és a Hold keltette kékes derengésben még mindig rettentő távolinak tűntek. Lassan kortyolva itta ki az utolsó vízcseppeket a flakonból, aztán kinyitotta a másodikat, és behunyt szemmel élvezte, ahogy az éltető folyadék simogatva beborítja a száját, és hideg patakként csorog le a torkán. Mire feleszmélt, a palack már csak félig volt, de nem bánta. Röhejes lenne, ha elájulnék a vízhiánytól, végül meg szomjan halnék, amikor még van bő egy liter vizem - gondolta. A sziklatömbnek támaszkodva lehunyta a szemét, hogy erőt gyűjtsön, és még napfelkelte előtt, amikor még nem kínozza a hőség, útnak tudjon indulni. A víz jótékonyan keltette életre a sejtjeit, és kellemes félálomba merült. Álom és ébrenlét között lebegett. Érzékelte a külvilág hidegét, de közben álmában Kate mellette feküdt, szerelmesen rámosolygott, miközben ujja lassan bekúszott az inge alá, és finoman cirógatta az oldalát. Élvezte az érintést, de szerette volna érezni a nő meleg bőrét az övéhez tapadni, ezért hogy közelebb vonja magához, megmozdult. Éles fájdalom hasított a lábába, ami egy pillanat alatt elűzte az álmot. Nagyokat pislogva próbálta megkülönböztetni az álmot a valóságtól, ami nem volt egyszerű, mert a cipőtől véresre dörzsölt sarkába valóban éles fájdalom nyilallt, ugyanakkor érezte az oldalától a mellkasa közepe felé közeledő kellemes, kissé csiklandós érzést, de Kate már nem volt mellette. Értetlenül lökte el magát a sziklától, és hámozta le magáról az ejtőernyő anyagát. Kigombolta a zakóját, és felhúzta hasán az inget, hogy lássa, valami tényleg cirógatja-e, vagy csak a képzelete játszik vele. Amikor a derengő fényben meglátta mellkasán a jellegzetes alakú, sötét, mozgó foltot, a lélegzete is elakadt. Mozdulatlanná dermedve, lélegzetvisszafojtva nézte a vele szembeforduló, ollóvá alakult lábakat, a hosszú, szelvényezett, farokként előrehajló potrohot. Megremegett a félelemtől és az undortól, mire az alig 5-6 centiméteres skorpió megállt. Castle még pislogni sem mert. Annyit tudott róluk, hogy a legtöbbjüknek csak kellemetlen, szúró fájdalmat okoz a csípése, de azt is, hogy Arizonában élnek a legerősebb méreggel rendelkezők. Megpróbált mozdulatlan maradni, mert ha megijeszt az állatot, az védekezésül csap egyet a farkával, és a méregtöviséből a bőrébe fecskendezi a mérget. Úgy dübörgött a szíve, hogy attól félt, a skorpió megérzi mellkasának lüktetését, és megcsípi. Dühös volt magára, amiért nem nézte át a terepet, mikor tudta, hogy a kicsi, de annál veszélyesebb állat előfordul a környéken, és valószínűleg a szikla alatt, vagy az egyik repedésben vészeli át a nappali hőséget, és éjszaka indul rovarvadászatra. Azt olvasta egy útleírásban, hogy szeretnek megbújni a meleg, sötét helyeken, mint a cipők, hálózsákok, ruhaneműk, de arról nem szólt a cikk, mit is tegyünk, ha bemászott egy skorpió a takarónk, sőt az ingünk alá. 

Ahogy felhúzta az ingét, az eltorlaszolta az állat útját. A skorpió tanácstalanul megállt, néhány másodpercig jobbra-balra lépkedve próbált utat találni magának, aztán lassan megfordult, végigmászott Castle csupasz hasán, majd a nadrágján végig, egészen a combjáig. Eddig lélegzetvisszafojtva nézte az állatot, de ez volt az a pont, ahol elvesztette a türelmét. A félelem létrehozta adrenalin felvillanyozta az idegsejtjeit, amelyek már pattanásig feszültek, és csak az alkalmas pillanatot várta, hogy lecsaphasson a veszély forrására. Megvárhatta volna, amíg a kis ízeltlábú lemászik róla, de egyszerűen nem bírta elviselni az apró lábak érintését, és olyan gyorsan suhintott egyet a kezével, mintha kardvívás közben egy halálos vágást ejtene az ellenségen. A skorpió métereket röpült, mire földet ért a vörös porban. Castle megszabadulva félelme tárgyától, úgy ugrott fel, mint akit puskából lőttek ki, lekapta magáról a zakót, egy határozott mozdulattal kirázta, majd viszolyogva végigdörzsölgette a kezét a testén, mintha akkor megszabadulhatna az idegborzoló érzéstől. Megrázkódott. Bár meggyőződött róla, hogy nincs több éjszakai látogatója, arcáról nem tűnt el az irtózat kiváltotta grimasz. Előrehajolva kutatta a talajt szemével a félhomályban, és próbálta megtalálni a skorpiót, de sehol nem látta. Valószínűleg bemenekült egy kő alá vagy egy repedésbe, miután túlélte a repülés utáni földet érést.

Castle tudta, hogy ezek után képtelen lenne aludni, ezért alaposan kirázta a takaróként szolgáló ejtőernyőt, majd szorosan összehajtogatta. Az órájára nézett. A látóhatár alatt rejtőző nap már narancssárgára festette az égbolt alsó szegélyét. Hajnalodott. Felvette a zakóját, a vizet beledugta az ejtőernyő redői közé, majd a csomagot felvette a hátára, és elindult a távoli sziklatömbök felé.

Előző nap ...

Kate egy pillanatra Sorenson-ra nézett, aztán figyelmét megpróbálta a térképen csak egy szürke téglalapként jelzett foltra irányítani, de minduntalan egy rossz érzés motoszkált benne. Nem értette, miért viszolyog Will önelégült mosolyától, és miért találja a hasonló helyzetben  Castle arcán megjelenő mosolyt olyan aranyosnak.

- Az elhagyott katonai reptér nagyon is elképzelhető - szólalt meg Jordan. - Sorenson ügynök! Kérjen egy rohamosztagos csapatot! Nem szeretném, ha meglepetés érne bennünket. Egy óra múlva indulunk - utasította a férfit, akin látszott, hogy egyáltalán nem tetszik neki, hogy a profilozó átvette az irányítást, elküldi Kate mellől, és emiatt nem tudja bezsebelni a nyomozó elismerését, hogy talán ő tereli a jó irányba a nyomozást. Érezte, hogy a pillanat nem alkalmas, hogy Beckett előtt vitatkozni kezdjen Shaw ügynökkel, aki nem a felettese, hogy parancsolgasson neki, ezért csak egy dühös tekintetet küldött a nő felé, aztán szó nélkül elindult.

- Miért csak egy óra múlva? - tárta szét a karját türelmetlenül Kate.

- Addig átnézzük a reptér biztonsági kameráinak a felvételét, és visszahívjuk Esposito és Ryan nyomozót - mondta türelmesen Jordan, de mivel Beckett még mindig kérdőn nézett rá, folytatta. - Tyson okos, de a felvételek sokat elárulhatnak. A nyomozókat pedig azért szeretném, ha részt vennének az akcióban, mert maguk hárman ismerik egymás gondolatát is, és nagyon ütőképes csapatot alkotnak.

Beckett arcán átsuhant egy halvány mosoly. Értékelte, hogy az ügynök még ilyen apróságokra is figyel, a következő mondatai pedig egyenesen meglepték.

- Most menjen és pihenjen, amíg megjönnek a felvételek. Kimerítette ez a nap, és még csak ezután jön a neheze. Szükség lesz az erejére.

- Maga ugyanolyan régóta talpon van, mint én - próbált ellenkezni Kate, mivel olyan feszült volt, hogy képtelen lett volna a semmittevésre.

- Az érzelmi terhelésünk viszont egyáltalán nem egyforma ebben az ügyben - mondta szelíden, de határozottan az ügynök, amivel elérte, hogy a nyomozó néhány másodpercnyi vacillálás után beleegyezően bólintson.

Beckett behunyt szemmel ült a pihenőben. Eleinte megpróbálta összegezni az eseményeket, és amit eddig kiderítettek, aztán néhány perc múlva feladta. Magányosnak érezte magát, és még soha nem félt ennyire. Minden gondolatát Castle töltötte ki, az a férfi, aki megváltoztatta az életét, aki ráébresztette, hogy másképp nézzen a múltjára, aki megtanította élvezni a jelent, és aki nélkül nem tudta elképzelni a jövőt. A lehetőség, hogy elveszítheti, fekete árnyékként telepedett a lelkére.

Kinyitotta a szemét. Nem engedhette meg, hogy a félelem irányítsa a gondolatait! Kivette zsebéből a telefont, és Martha-t hívta.

- Tudtok valamit? - hallotta meg az asszony elcsukló hangját, mielőtt bármit mondhatott volna. Martha eddig keményen tartotta magát, de a várakozás lassan felőrölte az idegeit. Kate most hallotta meg először a hangjában a rettegést. Tömören beszámolt a következtetésükről, és a várható akcióról, aztán feltette a kérdést, ami egy ideje a fejében motoszkált.

- Martha, meg tudnád nézni, mit vésetett Rick a karikagyűrűnkbe?

- Persze - sóhajtotta Martha, majd néhány másodperc múlva megszólalt. - Mindig. Ez az egy szó van belevésve. Jelent ez valamit, Katherine?  

- Igen, Martha. Nagyon sokat jelent - szólalt meg elszoruló torokkal, miközben becsukta a szemét, és hagyta, hogy egy kicsorduló könnycsepp végiggördüljön az arcán.

A vonal másik végén Martha mintha megérezte volna, hogy támaszt kell nyújtania annak a nőnek, aki feltétel nélkül, szerelemmel szereti a fiát, és akit a fia ugyanilyen odaadással szeret, halkan, de magabiztosan szólalt meg.

- Richard különleges kisfiú volt. Érzékeny, fantáziadús elmével megáldott, aki kereste az izgalmakat, és nem rettentették vissza a veszélyek, de amitől igazán különleges volt, az az, hogy sosem úgy gondolkodott egy problémáról, mint mások, és ez az egyedi logika, a képzeletével párosítva, meglepő kreativitást eredményezett. Most is ugyan ilyen, talán mert még mindig nem nőtt fel. Ő nem fél annyira, mint amennyire mi féltjük. Ő most is megoldást keres, és sosem adja fel.

- Tudom - suttogta Kate, és úgy érezte, Martha szavai új erőt adnak ahhoz, hogy megvívja élete egyik legnagyobb csatáját.

- Higgy benne és magadban!

- Köszönöm Martha - köszönt el hálás szívvel a nőtől.

Főzött egy kávét. Nem érdekelte, hogy hányadikat issza, éber akart lenni, nehogy valami elkerülje a figyelmét, ha megjönnek a reptéri felvételek. Éppen kilépett a pihenőből, amikor nyílt a liftajtó, és Gates kapitány lépett ki rajta. Beckett meglepve pillantott a nő felé, amit az azonnal érzékelt.

- Úgy néz rám, mintha szellemet látna, Beckett nyomozó! Csak nem gondolta, hogy otthon alszom az ágyamban, amíg az egyik emberem veszélyben van? - húzta össze a szemét rosszallóan, miközben tekintetét a nyomozóéba fúrta, aztán elhúzta a száját, és fejcsóválva Shaw ügynök felé sietett.

Kate megrökönyödve nézett utána. Jól hallotta? Gates a saját emberének tartja Castle-t? Döbbenetéből a kapitány kemény hangja ragadta ki.

- Beckett nyomozó! Nincs itt a csodálkozás ideje! Megkaptuk a felvételeket - nézett kihívóan Kate-re, de szavai szigorúságának ellentmondtak lágy, együttérzésről tanúskodó arcvonásai.

A három nő feszült figyelemmel nézte a képkockák minden egyes részletét, de semmi nyoma nem volt sem a furgonnak, sem Tyson-nak, sem a hajóládának, amin Beckett egyáltalán nem csodálkozott. 3XK okosabb annál, minthogy ekkora hibát vétsen. Néhány kisgépen kívül csak három olyan teherszállító repülőgép szállt fel Castle elrablása óta, amiben elfér egy konténer. 

- Ellenőrizni kell a gépeket, kinek a tulajdonában vannak, mit szállítanak és hova - fonta karba a kezét Gates.

- Én úgy gondolom uram, többre mennénk a rajtaütéssel - húzta ki magát feszülten Beckett. A kapitány összeszűkülő szeme jelezte, hogy nem ért egyet az ötlettel. - A papírokat, repülési útvonalakat, engedélyeket könnyedén meghamisíthatta Tyson, de a helyszínen talán találunk valami nyomot, ami bizonyítja, hogy ott tartotta fogva Castle-t.

A két nő között szinte vibrált a feszültség.

- A rajtaütés hatékonyabb megoldás - szólalt meg meggyőződéssel Jordan. 

Gates meglepve nézett az ügynökre, aztán megadóan bólintott, és úgy tett, mintha nem látná Beckett hálás pillantását, ahogy először Shaw ügynökre, majd rá nézett.

Másfél óra múlva, amikor a hajnal lassan szürkévé szelídítette az éjszaka sötétjét, szinte hang nélkül közeledtek a kihaltnak tűnő reptér hangárjai felé. A rohamosztagosok egyik csoportja jobbra indult Jordan Shaw-val és néhány ügynökkel, a másik fele pedig Sorenson-nal, Beckett-tel, Espo-val és Ryan-nel balra. 

Kate feszült figyelemmel követte az előtte haladó férfiakat, miközben szeme a terepet pásztázta. Furcsa volt, hogy nem ő halad elöl, de tudta, hogy annak is örülhet, hogy egyáltalán részt vehet az akcióban. Alig hallható surranások jelezték csak a szürke betonon szaporázó lépteket. Az első hangár sarkához érve a csapatot vezető rohamosztagos óvatosan kikémlelt, majd intett, hogy tiszta a terep, követhetik. A hatalmas fémkapu, ahol a repülőgépek kigurulnak a hangárból, zárva volt, két oldalán azonban egy-egy kicsi ajtó tette lehetővé a bejutást. Sorenson intett, hogy váljanak ketté, és egyszerre hatoljanak be a két bejáraton a hangárba. A rohamosztagosok a távolabbi ajtóhoz osontak, Beckett-ék pedig a közelebbi mellett sorakoztak fel. Sorenson az előtte álló két rohamosztagosra, majd a mögötte álló három emberre nézett, hogy meggyőződjön arról, hogy készen állnak a behatolásra. Előreszegezett fegyverekkel, és elszánt tekintetekkel találta magát szembe.

Kate érezte, ahogy az adrenalin felpörgeti az idegsejtjeit, szíve vad vágtába kezd a mellkasában, látása, hallása irreálisan élessé válik, izmai ugrásra készen megfeszülnek. Egy pillanattal később Sorenson, és a másik ajtó előtt álló fegyveres, hatalmas erővel rúgta be az ajtót, és feltárult előttük a hangár belseje. Az ablaktalan, sötét, hatalmas csarnok üresen kongott, de amikor a betört ajtó csattanása elcsendesedett, ismerős, mégis félelmetes hangok ütötték meg a fülüket. A rohanó mancsok trappolásának hangja, ahogy a karmok élesen koppantak a sima, kemény betonon, visszhangozva töltötték be a hatalmas, üres épületet. A halk morgást már csak akkor hallották meg, amikor a négy rottweiler a nyitott ajtókon beáradó világos sávba ért. Két kutya az egyik, kettő a másik ajtó felé rohant. A 40-50 kilogrammot nyomó kutyák testén minden mozdulatnál keményen megfeszült a tömör izom, vicsorgó pofájuk engedni láttatta hosszúra nőtt szemfogaikat, amelyek félelmetesen nyúltak a hófehér, tűhegyes fogsor fölé. Mire meglátták a veszélyt, már késő volt.  Az egyik kutya az elöl álló két emberre, Sorenson-ra és az egyik rohamosztagosra vetette magát. Beckett látta, hogy a másik rohamosztagos társa segítségére siet, és a puskatussal próbálja leütni a fegyvert tartó kézbe maró kutyát, nekik azonban csak pisztolyuk volt, azzal pedig nem vehették fel a harcot a Sorenson-t megtámadó kutyával anélkül, hogy le ne lőtték volna az állatot. Kate a rottweilerre tartotta a fegyverét, de érezte, hogy a ha lő, talán az ügynököt találja el. A kutya először a férfi alkarjába harapott, majd amikor az egy fájdalmas kiáltás kíséretében elejtette a pisztolyt, olyan erővel mélyesztette fogait a combjába, hogy Sorenson elvesztette az egyensúlyát, és elterült a földön. A rottweiler az ügynök mellkasára téve mellső lábait, vicsorogva, morogva nézett farkasszemet a rémült férfival. Espo közelebb lépett, hogy elkapja a kutya nyakörvét, amikor a távoli sötét sarokból felvillant egy zseblámpa fénye, ami végigszáguldott a kéretlen látogatókon, majd egy határozott hang hasított a kiabálástól, kutyaugatástól hangos csarnok levegőjébe.

- Rufusz! Rocky! Brutus! Bruno! Lábhoz! - utasította a négy kutyát a reptér biztonsági őre, amikor meglátta az FBI és NYPD feliratú mellényes embereket, mire azok engedelmesen gazdájuk lábához futottak. 

Beckett figyelte, ahogy Shaw ügynök csapata a biztonsági őr felé rohan, és néhány másodperc alatt körülveszik. A földön fekvő Sorenson-hoz lépett, hogy megnézze mennyire súlyosak a sérülései. A férfi halál sápadt volt, zihálva lélegzett, arca eltorzult a fájdalomtól.

- Ááááá! A rohadt dög megharapott - dühöngött a kíntól fetrengve.

- Hadd nézzem! - hajolt közelebb Beckett, de amikor meglátta a zakó véres ujját, és a szakadt, véráztatta nadrágot, a mögötte álló Ryan-ra nézett. - Hívj mentőt! - mondta, aztán visszafordult Sorenson-hoz. - Grant kapitány embere majd vigyáz rád - mutatott a parancsra váró rohamosztagosra, aki engedelmesen bólintott, Beckett pedig még egy utolsó pillantást vetve a fájdalommal küszködő férfira, aztán Jordan Shaw ügynök csapata után sietett.

Lelkiismerete még néhány másodpercig háborgott, ahogy felidézte a szenvedő Sorenson csalódást tükröző arcát, de most nem volt ideje jótékony tündért játszani. Van egy férfi, akit teljes szívéből szeret, és meg kell mentenie. Az akció izgalma egy pillanatra átvette a hatalmat a félelme fölött, de ahogy csökkent vére adrenalinszintje, úgy jelentek meg lelki szemei előtt a tudatalattijában rejtőző rémképek. Megpróbált nem gondolni az ágyon fekvő, öntudatlan író képére, inkább csibészes mosolyát, pajkos, kihívó tekintetét vetítette maga elé.

- Ha csak a repülési naplókra kíváncsiak, miért jöttek egy fegyveres hadsereggel? - rántotta vissza a valóságba az őr felháborodott hangja. - Különben is, magukon kívül biztosan nincs itt senki! Most jártam körbe, és a kutyák messziről kiszagolták volna az idegent.

Néhány perc múlva Beckett és Shaw ügynök már az irodában forgatták a repülési engedélyeket, miközben a rohamosztagosok a biztonság kedvéért ellenőrizték a többi hangárt, Ryan és Espo pedig az irányítótoronyban dolgozó két repülésirányítót indult kihallgatni.

Kate szeme száguldott az iratok szövegén, amelyek pontosan megjelölték a gépek tulajdonosát, bérbevevőjét, indulását, útvonalát, és mellékelve a szállított áru pontos megnevezése és mennyisége is szerepelt. Az elmúlt 24 órában 32 gép szállt fel, az utolsó alig negyedórával a megérkezésük előtt.

Egy óra múlva dühösen csapta az asztalra az utolsó iratot. A papírokban semmi gyanúsat nem találtak. Újra úgy érezte, minden erőfeszítésük hiábavaló, zsákutcák zsákutcákat követnek, és különben is, az egész repteres rajtaütésük csak egy elméleten alapult. Gondolatai megint Castle felé terelődtek. A férfi volt, aki mindig elméleteket gyártott, ő azonban a nyomokat, bizonyítékokat, tényeket követte. Mit keresnek egyáltalán itt?

- Tudom, mire gondol - szólalt meg higgadtan Jordan - de mielőtt végleg elvetnénk ezt a lehetőséget, cseréljük meg az repülési engedélyeket! Nézze át ezeket - nézett átható tekintettel Beckett-re, miközben elétette az általa átnézett iratokat.

Kate úgy érezte, hiábavaló energia- és időpocsékolás Jordan ötlete, de a nő olyan meggyőződéssel nézett rá, hogy kelletlenül kinyitotta a felső dossziét, és olvasni kezdte.

Ahogy telt az idő, és egymás után csukta be az engedélyeket, amelyekben semmi gyanúsat nem talált, egyre feszültebb és türelmetlenebb lett. Összeszorított ajkát beharapva nyitotta ki a hetedik iratot, és alig olvasott bele, amikor valami szöget ütött a fejében. 

- Kate? - nézett rá kérdőn Jordan, aki a nyomozó megmerevedő testtartásából, egy pontra szegeződő szeméből és töprengő tekintetéből azonnal tudta, hogy valami felkeltette Beckett érdeklődését.

- Phoenix. Ez a gép Phoenix-be ment, és volt rajta akkora méretű konténer, mint amiben Castle-t fogva tartja Tyson - mondta lassan, mint aki elbizonytalanodott a megérzésében.

Jordan Shaw agyában villámként cikáztak a gondolatok.

- Egy Phoenix nevű szállodából loptak egy londiner ruhát és egy csomaghordó kocsit - villant az ügynök tekintete elégedetten, amikor rájött, hogy mire gondol Beckett. - Úgy gondolja, hogy Tyson útjelzőket hagy, amik elvezetik Castle-höz?

Kate bólintott. 

- Játszik velünk. Nyomokat hagy, de csak annyit, hogy ne legyen sok esélyem megtalálni időben Castle-t. Nem élvezné a beteges játékát, ha nem járnánk a megoldás közelében, amikor ... - Elhallgatott. Nem akarta kimondani, hogy "amikor elveszi Castle életét". Nem volt babonás, most mégis úgy érezte, ha kimondja, azzal a falra festi az ördögöt.

- Lehetséges - húzta fel a szemöldökét az ügynök elismerően. - Ez illik a profiljába. Ennek ellenére azt mondom, legyünk nagyon körültekintőek. Ha Tyson azt akarja, hogy ezt a repülőt kövessük, azzal valami célja van. Értesítem a phoenix-i kollégákat, nézzenek a gép, és a rakomány után, és egy egység legyen ott, amikor földet ér a repülő - mondta, és már húzta is elő a telefonját.

Kate megdörzsölte a homlokát. Azon gondolkodott, túl egyszerű lenne, ha a repülővel Phoenix-be vinné Tyson az írót. Ha ezt akarja velük elhitetni, akkor ez csapda. Ha napokig nyomoznak a gép rakománya után, szinte biztos, hogy kifutnak az időből. Előhúzta a telefonját, és Espo-t hívta. Személyesen akarta látni a repülési tervet, a gép útvonalát, a lehetséges leszállóhelyeket New York és Phoenix között, mindent, amivel kizárhatja, hogy tévedjenek. Elbizonytalanította az is, hogy a gép nem sokkal azelőtt szállt fel, hogy ők odaértek. Miért várakozott volna Tyson majdnem egy napot? Talán ezzel is táncolni akar az idegein, hogy csak egy lépéssel előzi meg?

Tíz perc múlva Espo és Ryan kíséretében, egy hatvan év körüli, körszakállas, alacsony férfi lépett az irodába, kezében egy jókora, összehajtogatott térképet, és egy vastag irattartót szorongatott. Barna szeme élénken csillogva mérte végig a két, golyóálló mellényben ülő, komoly tekintetű nőt.

- James Middleton vagyok. A nyomozók mondták, hogy a segítségemre van szükségük - nyújtotta kezét Shaw ügynök felé fontossága teljes tudatában.

Miután a férfi megmutatta a térképen a kérdéses repülőgép útvonalát, radarképek és a műholdas jelzések eddigi eredményeit ismertette, és közölte, nem történt semmi szokatlan, de a gép még csak az útja negyedénél tart. Az irányítótoronyból követhetik az útját, és megláthatják, történik-e valami szokatlan, vagy letér-e a kijelölt útvonalról.

Beckett idegesen simított végig a haján. Érezte, hogy valami nem stimmel, túl egyszerűnek tűnt a dolog, és ez nem vallott Tyson-ra.

- Nem volt semmi szokatlan? Nem kértek egyedi útvonalat, vagy külső pilótát, vagy bármit, ami nem szokványos? - kérdezte hitetlenkedve, de az idős ember határozottan megrázta a fejét.

- Tudjatok meg mindent a pilótáról és a másodpilótáról! - nézett Beckett Espo-ra és Ryan-re. - Van-e anyagi gondjuk, vagy zsarolhatók-e valamivel? Én az irányítótoronyban leszek. 

Órák teltek el eseménytelenül. Kate időnként felhívta a fiúkat és Jordan-t, aki visszament a kapitányságra, de nem volt semmi új információjuk, ami előbbre vihette volna az ügyet. Egyre jobban elbizonytalanodott. Úgy érezte, rossz döntés volt a reptéren maradnia, de valami azt súgta neki, a Phoenix-be tartó gépnek köze van Castle elrablásához. Nem értette, miért hagyatkozik egy megérzésre, mikor ez soha, de soha nem volt jellemző rá.

James Middleton, és jóval fiatalabb kollégája, Robert Norton, készségesen mutatták meg neki a radarképet, és az arról leolvasható jeleket, sőt a műholdas rendszer adatai és képeit is. Mivel valaha katonai célokat szolgált a reptér, jóval komolyabb technikai háttérrel rendelkeztek, mint egy hagyományos polgári reptér. A két repülésirányító kávét, és szendvicset is készített a nyomozónak, akiről lerítt, hogy kimerült és rettentő feszült.

Szinte semmi nem történt. A levegőben levő gépek az előírás szerint haladtak, felszálló gép pedig egyetlen egy volt, mivel az FBI csak akkor engedélyezte az indulást, ha a repülő és a rakomány minden négyzetcentiméterét átvizsgálták. Az irányítók többször is kapcsolatba léptek a megfigyelt gép pilótájával, de Kate hiába figyelte a megfigyelte a férfi kihangosított hangját, mondatai hivatalosak és szakszerűek voltak, és olyan hangsúllyal beszélt, mint aki ezredszer ismétli ugyanazokat a bejáratott szavakat. Sem idegességet, sem félelmet nem érzett a hangjában.

A délelőtti nap éles sugarakkal tört utat a csupa üveg irányítótoronyba. Kate egy ideig hunyorogva védekezett a kellemetlen fényesség ellen, aztán néhány percre becsukta a szemét. Jólesett egy kicsit kizárni a külvilágot. Hallotta a két férfi hangját, ahogy a mikrofonba beszélnek, de a hangok egyre távolabbi zsongásként értek csak el a tudatáig. Castle-re gondolt. Az emlékek magukkal ragadták, és a képek megállíthatatlanul cikáztak fejében a találkozásuk pillanatától az utolsó együtt töltött estéig. Látta maga előtt a férfit a különböző helyzetekben, és most döbbent rá, milyen sok arcát, tekintetét ismeri, és mindegyiket mennyire szereti: a huncut, csibészes mosolyt, a pajkosat, a pajzánt; az elolvadóst, ha Alexis-ről volt szó és a szeretetteli elnézőt, ha az édesanyjáról. Ismerte a kisfiús, ártatlan nézését, és a sármos világfi arcát is, a kemény, rettenthetetlen oldalát is megmutatta neki, és a végtelenül érzékenyet is, a humorosat és a komolyat is. Mégis, volt egy tekintet, amit mindennél jobban szeretett, az, amiből tudta, hogy a férfi a legmélyebb szerelemmel szereti. Egy pillanatra elidőzött egy néhány héttel ezelőtti emléknél.

Gina minden eddiginél nagyobb szabású könyvbemutatót szervezett a legújabb Nikki Heat könyv piacra dobása előtt. Kate-t a helyszín és a hangulat az első találkozásukra emlékeztette. Minden hasonló rendezvényen feszengett, úgy érezte, egy másik világhoz tartozik, ugyanakkor mindig megállapította, hogy Castle mennyire otthonosan mozog ebben a világban, és milyen jól érzi magát benne. Sokáig kételkedett benne, hogy a kapcsolatuk hosszú távon is működhet, de aztán megállapította, hogy a két különböző világ, amiből jöttek, egészen jól működik együtt. Ezen a könyvbemutatón azonban valahogy minden más volt. Már nem merültek fel benne olyan kételyek, hogy mit is keres ő itt. Ahhoz a férfihoz tartozott, akiért minden jelenlevő rajongott, és akinek mindenkihez volt egy kedves mosolya, köszönő szava. Eleinte mardosta lelkét a féltékenység, amikor látta, mennyire simogatja Castle egóját, hogy gyönyörűbbnél gyönyörűbb nők alélnak el a közelségétől és a sármjától, és milyen jóleső mosoly terül szét a férfi arcán, amikor egy szilikonnal felturbózott csitri félrehúzza az egyébként is kihívó dekoltázsát, és a mellére kéri az aláírást. Néhány perc után azonban minden féltékenysége elmúlt, mert annak ellenére, hogy Castle láthatóan élvezte a helyzetet, minden bók után, amit más nőnek tett, oldalra pillantott, és őszinte, szerelmes tekintete az övét kereste. Amikor tekintetük összefonódott, Castle udvarias mosolyát felváltotta a szerelmes, bensőséges mosoly, amit csak neki tartogatott. Persze azért a kisördög nem hagyta Kate-t nyugodni, és otthon megcsipkedte a férfit. 

- Jézusom, de fáradt vagyok! Üss agyon, ha még egyszer hagyom, hogy Gina ekkora rendezvényt szervezzen, és ennyi rajongót meghívjon! Egy hulla is használhatóbb most nálam - botorkált elő a fürdőszobából Castle, és  erőtlenül roskadt az ágyra Kate mellé, majd néhány nyögés és sóhajtás kíséretében magára cibálta a takarót.

- Azért voltak olyan pillanatok, amiket nagyon is élveztél - húzta fel a szemöldökét Kate ártatlan arccal, és kihívó tekintettel a csukott szemmel mocorgó férfira nézett, akinek azonnal kinyíltak a szemhéjai, és gyanakodva nézett a nőre.

- Hidd el, századik autogramot már egyáltalán nem élveztem - mondta durcásan. 

- Hát, szerintem csak azokat nem élvezted, amit a könyvborítóra írattak veled.

- Hohó! Te féltékeny vagy - vigyorodott el önelégülten Castle. - Nem tudod megemészteni, hogy olyan gyönyörű, fiatal lányok is vonzónak tartanak, akiknek akár az apja is lehetnék! 

- Nem, nem vagyok féltékeny - ingatta meg elgondolkodva a fejét Kate, mint akit egyáltalán nem izgatják a fiatal női rajongók. - Csak eltűnődtem, mennyivel jobban érezted magad velük, mint velem.

- Mi? Még hogy én? - könyökölt fel ellenkezve a férfi, és összevont szemöldökkel, ijedt arccal kutatta a nő vonásait, miközben hitetlenkedve gondolt arra, hogy Kate talán nem vette észre, milyen sokszor nézett rá sóvárogva. - De hát egész este csak rád vágytam! - kezdett magyarázkodni, de amikor meglátta Kate szemében a huncut lángocskát, már tudta, hogy a nő csak incselkedik vele, és ő boldogan ment bele a játékba.

- Hát, nem éreztem igazán - játszotta a megbántott, elhanyagolt menyasszony szerepét Kate, miközben durcás arccal karba fonta a kezét.

- Mit tegyek, hogy higgy nekem? - kérdezte teátrálisan, esdeklő tekintettel Castle.

- Nem is tudom ... 

- Nekem lenne pár ötletem, amivel bebizonyíthatnám - villant pajzán fény a férfi tekintetében, és közelebb bújva Kate-hez, keze gyengéd felfedezőútra indult a takaró alatt.

- Az előbb még hulla fáradt voltál! - jegyezte meg évődve a nő, mire Castle a könyökére támaszkodva fölé hajolt. 

- Ehhez nem vagyok fáradt - suttogta, és vágytól ködös, szerelmes tekintettel nézett a zöldesbarna, ragyogó szemekbe.

Beckett szinte érezte, ahogy a férfi finoman hátrasimítja a haját, közel hajol hozzá annyira, hogy ajkain érzi meleg leheletét, míg végül lágyan megcsókolja. Tudta, hogy képzelete játszik vele, és az érintés csak egy emlék, de az érzés olyan boldogsággal töltötte el, hogy elnyomta a rideg valóságot, egészen addig, amíg a háttérben beszélő két repülésirányító hangja erőteljesebbé, és izgatottabbá nem vált. Érezte, hogy valami szokatlan történik, így egy szempillantás alatt száműzte az emlékképeket, szemei éberen néztek a két férfira, miközben felugrott a kényelmes forgószékből, és James Middleton mögé lépett. A repülésirányító feszülten figyelte a radarképet, és csak egy pillantásra méltatta a nyomozót, amiből Kate érezte, hogy valami veszélyes helyzet lehet a magasban, amit a férfinak kell megoldani.

- 12-41-es, emelkedjen tízezer méterre! Ismétlem, emelkedjen tízezer méterre! - mondta erélyesen, szinte parancsolón az idős férfi, aztán tekintetén látszott, hogy a fejhallgatón keresztül figyelmesen hallgatja a gép pilótáját. - A műszerek nem jeleznek időjárási kockázatot. Ha nincs műszaki hibája, emelkedjen tízezer méterre! - közölte a pilótával, miközben szemét nem vette le a radarképről. 

- Mi történt Robert? - fordult Beckett a fiatal légi irányítóhoz, akinek izzadságtól fényes homloka elárulta, hogy nehezebben viseli a feszültséget, mint idős kollégája.

- A 12-41-es Phoenix-be tartó járat légörvénybe került Arizonában, és csökkentették a magasságot, és elérték a kisgépeknek fenntartott magassági sávot, ami nagyon veszélyes helyzetet teremtett - hadarta, miközben nyirkos tenyerét végighúzta a combján.

- Mielőtt ilyen manőverbe kezdene, értesítsen bennünket, különben a maga felelőssége lesz, ha katasztrófa történik! - dörgött mérgesen James Middleton hangja, aki fellélegezve, hogy a hatalmas teherszállító elérte a számára kijelölt repülési magasságot, rázúdította mérgét a pilótára. Még váltottak pár szót, aztán az irányítást Robert-re bízta a férfi, aztán elgondolkodó arccal Beckettre nézett.

- Az arizonai sivatag felett szinte soha nincs légörvény, de egy ekkora gépnek az sem okozhatna gondot, ha lenne. A meteorológiai műholdképek is tiszta, derűs eget jeleznek, enyhe felszálló légáramlatokkal.

- Úgy gondolja, valami más oka van, hogy csökkentették a magasságot?

- Hm ... nem tudom. Öt-hat perc után visszatértek az eredeti magasságba. Talán tényleg csak egy légörvény volt - bizonytalanodott el a férfi, de Beckett közben már kiteregette a térképet.

- Megmutatná, hol történt ez?

- Persze. Pont itt - bökött rá néhány másodpercnyi egyeztetés után a térképre James Middleton, aztán önkéntelenül elmosolyodott. - Itt jártam tavaly tavasszal az unokáimmal. Imádják a régi westernfilmeket, és addig hízelegtek, amíg el nem vittem őket a Monument Valley sziklatornyaihoz. Nem mondom, lenyűgöző látvány a táj, főleg naplementekor!

- Mikor ér a gép Phoenix-be?

- Húsz perc múlva.

Beckett felpattant. Mire a gép leszáll, a kapitányságon akart lenni. Az FBI emberei már a phoenix-i reptéren vannak, és azonnal átvizsgálják a repülőgépet és a rakományt is. Ott akart lenni, amikor az első jelentést megkapják, bár szinte biztosan tudta, hogy az ügynökök nem csak Castle-t nem fogják megtalálni, de semmi gyanúsat nem fognak tapasztalni. Tyson nem követ el ilyen hibát! Ha a repülőn volt Rick, akkor New York és Phoenix között kell lennie. Ha a repülőn volt ...

Castle órák óta gyalogolt. A sarkán levő sebet fájdalmasan dörzsölte a cipő sarka, amitől minden lépés kínszenvedés volt, és lassan úgy érezte, elérte a tűréshatárát. Az egyenetlen talajon való járás megterhelte az izmait, amelyek oxigénre és energiára áhítoztak. Éhes volt, szomjas és kimerült. A nap szinte perzselte a bőrét, érezte, hogy az arca vörösre égett, és sejtette, hogy a hasogató fejfájásért is a napsugarak felelősek, bár azt okozhatta az alacsony vércukorszint vagy a szomjúság is. Tudta, hogy jobb lesz, ha árnyékot keres és pihen addig, amíg a napsugarak ilyen magasról nagy szögben érik, ezért egy nem túl távoli sziklatömb felé vette az irányt. Gyanakodva megszemlélte a talajt és a repedéseket, csak utána pakolta le a csomagját, és rogyott a vörös porba a szikla árnyékos oldalán. Nem szeretet volna még egy találkozást semmilyen állattal, skorpióval főleg nem. A hőség ellenére megrázkódott az emlékre, mivel élénk fantáziájának köszönhetően szinte érezte hasán az apró lábak érintését. Zihálva lélegzett, szája kiszáradt, lábai ülve is remegtek. Nézte a túlságosan távolinak tűnő jellegzetes sziklaalakzatokat, aztán elővett az ásványvizes flakont, és hatalmasat kortyolt a meleg, szénsavas vízből. Többet párologtat a teste, mint amennyit iszik, ennek bizonyítéka volt, hogy a veséi nem termeltek vizeletet. Ha így marad, hamarosan a méreganyagok felgyűlnek a vérében, és elgyengül. Innia kell, de csak mértékkel. Nem nyelte le a vizet egyszerre, előbb a szájában tartva élvezte, ahogy kiszáradt nyálkahártyája megkönnyebbül, aztán a víz utáni sóvárgás átvette a józan ész felett a hatalmat, és addig ivott, amíg a flakon ki nem ürült, de nem bánta. Az összehajtogatott ejtőernyőt párnának használva elfeküdt az árnyékban, lerúgta a cipőjét, és becsukta  szemét. Három nőre gondolt. Három nőre, akik meghatározták az életét. Megpróbált nem arra koncentrálni, hogy mit érezhetnek ezekben a pillanatokban, inkább olyan emlékeket akart felidézni, amikor boldogok voltak. Úgy érezte, ebből tud magának erőt meríteni ahhoz, hogy tovább induljon. Szerencsére sok ilyen pillanatot tudott felidézni, mégis egy egyszerű vacsora képeinél lassult le a képzeletében vetített film.

Nem sok olyan este volt, amit négyesben töltöttek, főleg amióta Alexis egyetemre járt, anyja színiiskolájának növendékei pedig közönség előtt is bemutatkozhattak, Beckett-ről nem is beszélve, akinek rendszeresen a késő estébe nyúlt a munkája. Nem beszéltek meg semmit arra az estére, és amikor a lakás ajtaja felé közeledett, még nem is kívánt mást, mint hogy bekaphasson pár falatot, lezuhanyozhasson, és a kezében egy könyvvel elheveredjen az ágyon, amíg Kate haza nem ér. Bár sejtette, hogy sokat nem fog olvasni, mert le fognak ragadni  szemei a fáradtságtól mielőtt az ötödik oldalra érne, mégis reménykedett benne, hogy Beckett még ébren találja. Az író-olvasó találkozó olyan hosszúra nyúlt, mint még sosem, ráadásul már akkor kimerült volt, amikor odaért. Persze ennek is megvolt az oka! Előző éjjel hosszú órákon keresztül kényeztették egymást hol lassan és gyengéden, hol szenvedélyesen sürgetve a beteljesülést, aztán sokáig nézte a félhomályban a békésen alvó nőt. Máskor egy kimerítő szeretkezés után gyorsan utolérte a békés, mély álom, most azonban minden ok nélkül olyan izgatottság lett úrrá rajta, ami éberré tette. Akkor jólesett visszapergetni az emléket, ahogy néhány perccel korábban Kate teste megfeszül a karjaiban, és a gyönyör hulláma apró remegésként fut végig rajta, és boldogsággal töltötte el az az apróság is, hogy nézheti a nő kisimult, álmában is mosolygó arcát, de reggel már érezte az ébren töltött órák bosszúját, és ez rányomta a bélyegét az egész napjára. Estefelé már a háta közepére sem kívánta az író-olvasó találkozót, és mire hazaért, már hulla fáradt volt. Amikor belépett a nappaliba, meglepetésként érte az elé táruló látvány. Sosem látta még az anyját, a lányát, és a szerelmét együtt sürgölődni a konyhában és az étkezőben, most azonban Kate egy ínycsiklandó szószt kevergetett, Alexis a saláta alkotórészeit vágta apró kockákra, Martha pedig ünnepi terítéket varázsolt az asztalra. Egy pillanatra megtorpant, és kutatott az agyában, mit is ünnepelhetnek, amit ő elfelejtett, de nem jutott eszébe semmi jelentős évforduló. A három nő láthatóan nagyon jókedvű volt, arcukra volt írva az önfeledt jókedv, és ahogy belépett, ragyogó tekintettel, mosolyogva fordultak felé.

- Mit is ünneplünk? - kérdezte zavarában kényszeredetten mosolyogva, összeráncolt homlokkal, mire a három nő egymásra nézett, és elnevették magukat. - Most mi ... min nevettek? Elfelejtettem valamit?

- Ne izgulj Apa, csak azt ünnepeljük, hogy végre van egy este, amit együtt tölthetünk, mint egy normális család! - lépett hozzá Alexis, és egy puszit nyomott az arcára.

Castle megkönnyebbülten engedte ki a levegőt, de mire megszólalhatott volna, már elé is libbent az anyja, és oldalra hajtott fejjel, elnézően mosolyogva nézett rá.

- Nem tudom, milyennek képzel ez a lány egy normális családot! - legyintett lemondóan, de tekintete boldogan ragyogott - Lehet, sőt biztos, hogy nem hétköznapi a családunk, de mit számít az, ha boldogok vagyunk? - tárta szét a karját színpadiasan, aztán lehúzta magához fia fejét, és a homlokára adott egy puszit, ahogy gyerekkorában szokta.

Castle csak állt meglepetten a felé áradó szeretettől, és érezte, ahogy a meghatottság lassan összeszorítja a torkát. Tekintetével követte az étkezőbe visszasiető asszonyt, aki úgy igazgatta tovább a terítéket, mintha semmi különös nem történt volna, egyszerűen csak üdvözölte volna hazatérő fiát. Már meg sem lepődött azon, hogy utolsónak Kate is hozzá lépett, két karjával átölelte a nyakát, életteli ajka résnyire nyílt, a zöldesbarna szem szerelmet tükrözve nézett rá, és ő néhány másodpercig szótlanul merült el az édes pillanatban. Érzékelte, hogy a nő lábujjhegyre áll, ujjai finoman túrnak a hajába, és közelebb hajolva puhán az ajkához érinti az ajkát. 

- Aranyos vagy, amikor zavarban vagy - suttogta a csókba Kate, aztán huncut mosollyal eltávolodott az írótól, és cinkosan Martha-ra és Alexis-re nézett.

Castle gyanakodva pislogott, aztán duzzogást színlelve elhúzta a száját.

- Szóval az egészet azért csináltátok, hogy zavarba hozzatok? - kérdezte, mire Alexis elnézően felhúzta a szemöldökét, Kate tettetett rosszallással égnek emelte a szemét, Martha pedig lemondóan sóhajtott.

- Alexis éhes volt, Kate felajánlotta, hogy főz valami gyors, finom ételt, én meg úgy gondoltam, akkor már adjuk meg a módját - mutatott végig a gyönyörűen terített asztalon Martha. - Miért gondolod mindig, hogy körülötted forog minden gondolatunk?

- Hm ... igaz, nem is tudom ... - hajtotta le kissé bánatosan a fejét a férfi, mire a három nő nevetésben tört ki.

- No és mellesleg tudtuk, hogyha meglátsz bennünket ünnepi vacsorát főzni, azt hiszed, hogy valamit elfelejtettél, és zavarba jössz - mosolygott rá huncutul Alexis.

- És az sem rossz, amikor csíphetünk egy kicsit az egódból, kisfiam - emelte fel sokatmondóan az ujját Martha.

- Na, gyere teremtés koronája, ülj az asztalfőre, már biztosan éhes vagy! - nézett rá incselkedve Kate.

Tulajdonképpen nem történt semmi különös azon az estén, nem került életveszélybe, nem kellett sorsdöntő kérdésben döntést hoznia, csak beszélgettek, finom vacsorát ettek, provance-i nap érlelte vörösbort kortyolgattak nevetve, mégis beleivódott a tudatalattijába az a mindennél fontosabb érzés, hogy mennyire szeretik. Most ebből az érzésből merített erőt. Még pihent egy kicsit, aztán fogta a bicskát, és mélyen bevágta a cipője sarkát, hogy dagadt, véresre dörzsölt lábára tudja majd húzni, de mielőtt elindult, alaposan körbenézett a kietlen tájon. Valami ehetőt keresett. Eszébe jutott, hogy Bear Grylls túlélő műsorában látta, ahogy a férfi megeszik egy skorpiót az Arizona sivatagos területén forgatott részben, de a gondolatra is felfordult a gyomra. Ízeltlábút akkor fog enni, ha az éhhalál fenyegeti - gondolta. Néhány száraz fűcsomón kívül nem látott semmit, így szomorúan vette tudomásul, hogy be kell érnie a vízzel, ami azonban rohamosan fogyott. Most gondolkodott el azon, hogy talán nem volt a legjobb ötlet a déli forróságban innia, amikor a víz azonnal izzadságcseppek sokaságává változott a bőrén. Tudta, az is fontos, hogy az elpárolgó verejték hűtse a testét, de így a sejtjei ugyanúgy szomjaztak, mint eddig. Várt. Úgy becsülte, árnyékban is negyven fok körüli lehet a hőmérséklet, ezért balgaság lenne, útnak indulnia. Az idő lassan telt, és ő egyre nehezebben viselte a hőséget. Az órája már délután öt órát mutatott, mégsem érezte, hogy gyengült volna a nap ereje. Ivott néhány kortyot, hogy egyre elviselhetetlenebb szomjúságát és éhségét csillapítsa, aztán összecihelődött, beletuszkolta lábát a szétvágott sarkú cipőbe, és komótos léptekkel útnak indult. Alig tett meg ötszáz métert, amikor egy távoli, zúgó hang ütötte meg a fülét. Megtorpant, és körülnézett, majd a hang forrása után kutatva az égre nézett. A kétszemélyes kis repülőgép már elszállt felette, mire a hanghullámos elértek hozzá, de ösztönösen elkezdett kiabálni és integetni. Néhány másodperc múlva keserűen vette tudomásul, hogy ez teljesen hiábavaló próbálkozás, mert már rég nincs a pilóta látóterében, és természetesen ilyen távolságból nem is hallja. A repülőgép mégis reményt adott neki. Vagy a repülési útvonalba esik az a hely, ahol jár, vagy turistákat szerveznek repülőutakat, hogy a magasból csodálhassák meg a Monument Valley-t és a Colorado-fennsíkot, akkor pedig remény van arra, hogy újra feltűnik egy gép. Már csak azt kell kitalálnia, hogyan jelezzen neki.

Előző nap ...

Beckett lesújtva hallgatta a phoenix-i FBI  beszámolóját Gates kapitány irodájában, miszerint a 12-41-es teherszállító járaton sem a leírásnak megfelelő méretű konténer, sem egyéb gyanús rakomány nem volt, a gép papírjai rendben voltak, a pilóták nem tértek el a repülési útvonaltól, és nem szálltak le útközben. Bár erre számított, a lelke mélyén reménykedett, hogy valamit találnak.

- Menjen haza, és aludjon pár órát! - utasította Gates, bár most mintha hiányzott volna hangjából a szokásos keménység. - Azzal nem fog segíteni Castle-nek, ha összeesik a fáradtságtól!

- Bírom, uram - szegte fel a fejét ellenszegülve. A két határozott tekintetű szem egy darabig farkasszemet nézett egymással, míg végül Gates szólalt meg anélkül, hogy pislantott volna.

- Rendben. Menjen a pihenőbe, és adjon magának fél óra pihenést! Ez nem kérés - húzta fel a szemöldökét, hogy nyomatékot adjon a szavainak.

Beckett alig észrevehetően elhúzta a száját, aztán dacos arccal bólintott, és elindult. Mielőtt kilépett az irodából, még Gates utána szólt.

- Néhány óráig ne igyon kávét! Két óra alatt négy kávé, kicsit sok!

Szomorkásan elmosolyodott, és kilépett az ajtón. A kapitány még arra is figyelt, hogy mennyi koffeint döntött magába! Más körülmények között bosszantotta volna, hogy ennyire szemmel tartják, most mégis jólesett neki, hogy valaki figyel rá. Igaza van a Vaslady-nek, azzal nem segít Castle-n ha kiüti magát.

A telefonját szorongató Ryan-hez lépett, aki aggódó tekintettel nézett rá.

- Szólj, ha valamit találtatok! A pihenőben leszek - mondta Kate, megvárta, amíg a férfi határozottan bólint, aztán sietve tovább indult. Megfordult a fejében, hogy Gates jó tanácsa ellenére főz egy kávét, aztán meggondolta, és ledőlt a rövid, kényelmetlen kanapéra. Pihentetni akarta fáradt, égő szemeit, ezért lecsukta a szemhéjait. Érezte, olyan feszültség tombol benne, hogy szinte vibrálnak az idegsejtjei, ezért megpróbált egyenletesen, mélyeket lélegezni, és nyugalmat erőltetni magára.

Nem tudta, mennyi idő telt el. Fáradt teste felülírta az akaratát, és mély álomba merült, ami azonban csak akkor tudatosult benne, amikor arra riadt, hogy egy kéz gyengéden, mégis határozottan rázogatja a vállát.

- Beckett! Találtunk valamit - tört utat agyába Javi halk, komoly hangja. Felnézett, és a nyomozó reménytől és izgatottságtól csillogó tekintetével találta magát szembe. Olyan éberré vált, mintha a fáradtságát egy tornádó söpörte volna el, és egy mozdulattal lökte magát ülő helyzetbe.

- Megtaláltuk Castle hasonmását, aki a hitelkártyát használta. Felismerte Tyson-t a rajzoló által készített képről. Sajnos még mindig csak az a rajzunk van 3XK-ről, amit a mi elmondásunk alapján készítettek, mivel a kapitányság kamerái nem működtek, amikor Tyson itt volt az őrsön - húzta el a száját a nyomozó, mint akit még mindig bosszant, hogy valaki ennyire bele tud nyúlni a rendszerükbe. - Egy kávéházban találkozott Tyson-nal, aki készpénzzel fizette ki az ATM-es produkciót.

- Ez a "valami"? - nézett Kate csalódottan a férfira. A készpénz lenyomozhatatlan, 3XK pedig soha nem menne egy bekamerázott kávézóba.

- Nem - guggolt le Espo Beckett-tel szembe, hogy szemmagasságban legyen vele, és jelentőségteljesen a nő szemébe nézve, türelmesen folytatta. - A Castle hasonmásunk látta, hogy milyen kocsiba szállt be Tyson, amikor felbérelte a feladatra. Valamit elfelejtett tőle megkérdezni, ezért három utcán keresztül loholt utána, aztán feladta, amikor meglátta, hogy beszáll egy sötétkék Toyota Prius-ba. Ez a típus elég jellegzetes formatervezésű autó, és a hasonmásunk biztos benne, hogy nem téved. - Javi megállt egy pillanatra, amíg Beckett elraktározza a hallottakat, aztán folytatta. - Van más is. Az FBI-osok végignézték az ékszerbolt biztonsági kameráinak felvételeit, és kiderült, hogy van egy időintervallum, amit töröltek. Ha ő buherálta meg a felvételeket, akkor abban az időszakban vette meg a gyűrűt Tyson. Az ékszerbolt vezetője felismerte a rajzról 3XK-t, sőt arra is emlékezett, hogy arról érdeklődött, milyen karikagyűrűt választanak mostanában a hírességek, és említette, hogy az újságokban olvasott a híres krimiíró esküvőjéről. Az eladó persze készségesen megosztotta velük, hogy milyen gyűrűt választottatok, erre ő is olyat kért, bár furcsállotta az eladó, hogy csak egyet. Ryan-nel végignéztük az ékszerbolt körüli térfigyelő kamerák felvételeit. Egyiken sem látszik az arca, tehát fényképünk még mindig nincs róla - ráncolta össze a homlokát Javi. Látta, hogy Kate egyre reményvesztettebben várja a biztató hírt, ezért megfogta a kezét. - Az arcát nem láttuk, de azt igen, hogy néhány utcával arrébb, egy férfi beszáll egy sötétkék Tyoyta Prius-ba, aminek a szélvédőjén egy autókölcsönző logója látható. Ryan most hívja a kölcsönzőt.

Beckett hallgatott, de a férfi látta a tekintetén, hogy száguldanak a gondolatai.

- Kate! Hibázni fog - nézet meggyőződéssel a nő szemébe. - Mindenkinél okosabbnak hiszi magát, ezért egyre bátrabb, és egyre óvatlanabb. Előbb-utóbb hibázni fog, mi pedig lecsapunk rá.

- Igen - bólintott elgondolkodva Kate. - Csak az a kérdés, hogy előbb vagy utóbb, és ha utóbb, az nem lesz-e az túl későn.

Javi látta, hogy a nő kimerült, és ahogy telik az idő egyre jobban megviseli az eredménytelenség, noha próbál rettentő keménynek látszani, máskor ragyogó tekintete most fáradt fénnyel pásztázta a padlót.

- Ha az autókölcsönzőben nem volt elég óvatos a fizetéssel vagy a kamerákkal ...

- Tudom, Javi - emelte szomorú tekintetét a férfira Kate.

- Van még valami. A repülőgép pilótája egy hónappal ezelőtt vásárolt egy házat Phoenix kertvárosában, holott az előző kis lakás hitelét sem tudta addig pontosan törleszteni. A számláján nincs pénzmozgás, de az ingatlanügynök majdnem szívszélhűdést kapott, amikor meglátta, hogy az ügyfele egy szatyor készpénzzel egyenlíti ki a számlát. Az FBI most hallgatja ki a pilótát. Lehet, hogy ő elvezet bennünket Tyson-hoz - mondta a nyomozó bizakodva.

Beckett szinte itta minden szavát, de szemében nem jelent meg a csillogás, szomorú tekintetéből nem tudta száműzni a félelmet. Sóhajtott, miközben megdörzsölte a homlokát, hátha akkor csillapodik az egyre erősödő fejfájás. Nyelt egyet, aztán társa bizakodó, barna szemébe nézve, kimondta azokat a gondolatokat, amelyek a félelmét táplálták.

- Másfél napja az életem csak abból áll, hogy "ha", "talán", "esetleg". Meddig tart ez, Javi? Mi lesz, ha Tyson nyomára bukkanunk? Még ha el is fognánk, attól még nem tudnánk megmenteni Castle-t. Tyson soha nem árulná el, hol tartja fogva.

Espo nézte a nőt, és szinte érezte a félelmét. Tudta, hogy igaza van. Valami reményt adó, bizakodó mondaton törte a fejét, amikor Beckett hirtelen felállt. Tekintetében a félelmet felváltotta az elszántság, összeszorított ajkai olyan akaratot tükröztek, hogy Espo egy pillanatig csodálkozva meredt rá, aztán halványan elmosolyodott. Beckett nyomozó visszatért - gondolta elégedetten.

- Szólj az informatikusoknak és az FBI-nak, hogy kapcsoljanak össze a phoenix-i kihallgatóhelyiséggel! Hallani és látni akarom a pilóta kihallgatását! Valami történt út közben, csak még azt nem tudom, hogy mi. Egyenlőre nem érdekel Tyson elfogása. Castle-t kell megtalálnunk, ehhez viszont úgy kell gondolkodnunk, ahogy Tyson. Ja, és szerezz egy részletes térképet a Colorado-fennsíkról! - mondta, és kiviharzott a pihenőből.

Javi letaglózva a hirtelen változástól, összehúzott szemöldökkel nézett a nő után, aztán amikor meglátta, hova megy, elmosolyodott, és elégedetten bólintott. Ugyan ki más segíthetne egy beteg elme gondolatait kitalálni, ha nem Jordan Shaw ügynök?

A nap még a látóhatár felett járt, és bár csökkent a forróság, Castle még mindig elviselhetetlennek érezte. Elgyötört volt minden porcikája, de megpróbálta kiiktatni agyából a fájdalomérzetet, pedig a füle mögött húzódó vágott seb, amit még a konténerben szerzett, újra húzódott és égett, zoknija beledagadt a sarkán levő vérző, mély horzsolásba, vállába egyre mélyebben vágott bele a heveder. Poros bőréhez már nem tapadt hozzá az ing, ami semmi jót nem jelentett. Már nem izzadt, teste nem tudta magát hűteni, és a kiszáradás határára került. Megpróbált egyenletes ütemet diktálni a lábainak, miközben minden huszadik lépésnél felnézett az égre, hátha a távolban meglátja egy kisgép pontszerű alakját az égszínkék égen. Ha idejében felfedezi a repülőt, akkor lesz ideje jelet adni neki. Miután belátta, hogy semmi más megoldás nincs arra, hogy felhívja magára a figyelmet, mint a füst, kipróbálta, tud-e tüzet gyújtani. Elővette a Tyson-tól kapott nagyítót, letérdelt egy kiszáradt fűcsomó mellé, és megpróbálta olyan messze tartani a domború lencsét az egyik levéltől, hogy az egy pontba gyűjtse össze a nap sugarait, és annyi hőt irányítson egy pontra, hogy a száraz levél meggyulladjon. Emlékezett rá, milyen döbbenettel nézte a Sivatagi shaw című filmben, ahogy a nagyítóként működő harmatcsepp összegyűjti a napsugarakat, és felgyullad tőle egy hatalmas madárfészek. Már kezdett kételkedni fizikai ismereteiben és a természetfilmek képeiben, amikor hosszú próbálkozások sora után végre füstölni kezdett a száraz levél, majd az egész fűcsomó lángra kapott. Euforikus örömöt érzett, öklével a levegőbe csapott, és diadalittas tekintettel nézett körbe, mintha arra számítana, hogy valaki látta a produkcióját és megdicséri, aztán észbe kapott, és gyorsan a már csak parázsló fűcsomóra taposott. Tüzet gyújtani tehát tud, ha meglát egy repülőgépet, de a vörös kőzet borította felszínen a lángokat nem látják meg olyan magasból, ezért miközben újra végigjáratta szemét az égbolton, azon töprengett, hogyan csinálhatna elég nagy füstöt. Reménykedett benne, hogy még napnyugta előtt felbukkan egy alacsonyan szálló kisgép, mert később már nem tud tüzet gyújtani. Éppen azon gondolkodott, vajon mennyi idő lehet hátra napnyugtáig, amikor a távolban meglátott egy ezüstösen megcsillanó kis foltot. Megtorpant. Tenyerét napellenzőként a homlokához emelte, és hunyorogva próbált fókuszálni a kis pontra. Érezte, ahogy szíve vad vágtába kezd a mellkasában, ziháló lélegzete felgyorsul a tudatra, hogy talán itt a soha vissza nem térő alkalom.

- Ez az! - suttogta maga elé bátortalanul, mintha nem merne reménykedni a csodában, de a következő pillanatban már ledobta hátáról a csomagját, kikapta a zakó zsebéből a nagyítót, és egy olyan területre rohant, ahogy viszonylag sűrűn borították a vörös talajt a hosszú levelű fűfélék. Térdre vetette magát a legszárazabbnak tűnő fűcsomó előtt, a napkorongra nézett, és felé fordította a nagyítót. Figyelte, ahogy az összegyűlő sárga fénycsík egyre vékonyabbá válik ahogy közelít a nagyítóval a levélhez, egészen addig, amíg egy pici ponttá nem szűkül a fénycsóva. Remegett a keze. Tudta, hogy kicsi az esélye, hogy meggyulladjon a levél, ha állandóan mozog az összegyűjtött sugár, ezért vett néhány mély levegőt, és egy pillanatra behunyta a szemét, hogy nyugalmat erőltessen magára, aztán felnézett az égre. Már tisztán látszott a kisméretű repülőgép, de még elég messze volt, és Castle-nek úgy tűnt, nem közeledik túl gyorsan, és ez megnyugtatta. Már nem remegett a keze. Mereven nézte a tűhegynyi sárga foltot, de a levél nem kezdett barnulni és füstölni. Tudta, hogy türelmesnek kell lennie, és nem szabad felnéznie az égre, hogy milyen közel van a repülő, mert akkor a nagyító megmozdul, és esélye sem lesz, hogy meggyulladjon a fű, de most a türelem jellemezte a legkevésbé. Amikor feladta volna a küzdelmet, vékony fehér füst jelent meg a levegőben, a levélen pedig egy apró barna lyuk, néhány másodperc múlva pedig lángra lobbant az egész fűcsomó. Egy pillanatig megbabonázva nézte a lángoló növényt, mintha valami csodát látna, aztán minden erejét latba vetve kezdte kitépkedni a környező fűcsomókat a száraz, laza talajból, és a tűzre dobta őket, ami egyre nagyobb lánggal, szikrázva, pattogva égett, de nem füstölt. Castle egyre gyakrabban nézett az égre. A repülőgép veszedelmes gyorsasággal közeledett. Érezte, hogy sürgősen ki kell találnia, mit dobjon a tökéletesen égő száraz fűre, hogy sűrű füst képződjön, különben a pilóta és utasa nem fogják észrevenni. Megpördült a tengelye körül, és kutatva nézett körbe. Tekintete az ejtőernyőn állapodott meg. Egyre kevesebb ereje van cipelni az éjszakai hideg ellen takaróként szolgáló csomagot, és annyira csak nem hűl le a levegő, hogy megfagyjon, így hát döntött. Előkapta a bicskát, elvágta a hevedereket, és a könnyű anyagot az időközben már csak pislákolóvá váló láng fölé húzta. Megvárta, amíg az anyag széle lángra kap, aztán egy kupacba gyűrte az ernyőt, hogy lefojtsa a lángot, és az egész csomagot a tűz fölé nyomta. Lélegzetvisszafojtva várt néhány másodpercet, aztán amikor az összegyűrt anyag közepéről felszállt a sűrű, fehér füst, megkönnyebbülten fellélegzett. Ekkor hallotta meg a repülőgép motorjának jellegzetesen berregő, zúgó hangját. Fejét az ég felé kapta, és már tudta, hogy nagy baj van. A repülőgép majdnem a feje fölött volt, így már szinte biztos, hogy kikerült a pilóta látóteréből. Abban reménykedett, hogy talán az utas egy turista, aki a tájat szemléli, és nemcsak előre figyel. Ösztönösen a magasba lendítette karjait, és széles mozdulatokkal integetni kezdett, hátha felhívja magára a figyelmet, de nem történt semmi. 

A repülőgép monoton zúgása lassan elhalkult, és hamarosan éppen olyan kicsi ponttá változott a gép teste a rózsaszínbe hajló égbolton, mint amikor Castle meglátta. Erőtlenül hanyatlott le a keze, teste remegett, szíve még mindig dübörögve lökte a vért az ereibe, kiszáradt szája szinte égett minden ziháló lélegzetvételnél. Még egy ideig reménykedve nézett a gép után, hátha egy nagy kört leírva megfordul, de amikor egy alig látható pontként még mindig távolodott, a földre rogyott. A felkeveredett portól köhögni kezdett, de ebben a pillanatban nem érzett semmi testi kínt, mert minden sejtjét a csalódottság érzése járta át. Sírni szeretett volna, de ahhoz sem volt ereje. Elfeküdt a porban, és szemhéjai résén át nézte, ahogy a nap lassan a látóhatár alá bukik.

Elvesztette az időérzékét. Nem tudta, mennyi ideig feküdt mozdulatlanul a földön, de ahogy rohamosan csökkent a hőmérséklet, éberebbé vált. Feltápászkodott, leverte magáról a vastag porréteget, és kezébe vette az utolsó ásványvizes flakont. Már félig sem volt vízzel, de tudta, már nem tartalékolhatja a vizet, mert a kiszáradás fenyegeti. Tanult abból, hogy ne a legnagyobb melegben igyon, mert akkor a folyadékot azonnal izzadsággá alakítja a teste, hanem éjszaka vagy hajnalban, amikor alacsony a kinti hőmérséklet, és sejtjei magukban tudják tartani a vizet. Még várnia kellett volna, de ajka már berepedezett a szomjúságtól, kiszáradt nyálkahártyája pedig vízért könyörgött. Két kortyot ivott úgy, hogy másodpercekig tartotta a vizet a szájában, mielőtt lenyelte. Sosem gondolta, hogy ilyen nehéz megállni, hogy ne igyon meg egy pohárnyi vizet egy húzásra!

Füstszag csapta meg az orrát. Meg is feledkezett a tűzről! A háta mögött még mindig parázslott az ejtőernyő, amire nem tudott másképp nézni, mint kudarca tárgyára. Nem akart arra gondolni, hogy talán a repülőgép volt az utolsó lehetőség a megmenekülésére, ezért megpróbált arra koncentrálni, mit is csináljon, induljon tovább, vagy táborozzon le itt éjszakára. Gyorsan sötétedett, de a bíborszínű felhők még vertek vissza annyi fényt, hogy folytathatta volna az útját, viszont éjszaka tíz fok alá csökken a hőmérséklet, a takarója meg itt füstölög. Döntött. Sokáig úgysem tud már gyalogolni, viszont ha a tüzet táplálja, könnyebben átvészelheti a hideget. 

- Hm ... - sóhajtott hangosan. - Őrület ez a sivatagi éghajlat! Nappal megsülök, éjjel megfagyok!

A távolba nézett, ahol a Monument Valley sziklatömbjei mintha sötét bíbor színben izzottak volna. Sokáig méregette a távolságot, és bizakodással töltötte el, hogy úgy látta, elérhető közelségbe került a céljához. Csak azon járt az esze, hogy ki kell bírnia a következő napot, vagy talán még egyet, és megmenekül. Nem győzhet Tyson! Túl kell élnie a sivatagot! Újult erővel nézett körbe, hogy honnan szedjen éghető anyagot, amivel egy darabig még őrizni tudja a tüzet, aztán elindult egy kicsit távolabbra attól a helytől, ahonnan az előbb feltépte a fűcsomókat. Alig ment 40-50 métert, amikor egy viszonylag nagy, hosszan elnyúló, sötét foltot pillantott mag a földön. Kíváncsian lépett közelebb, és boldog mosoly jelent meg az arcán, amikor a félhomályban felismerte a jókora, kidőlt kandeláberkaktuszt. Eszébe jutott, hogy milyen sok westernfilmben látta ezeket a többkarú óriásokat, amelyek Arizona jelképévé váltak, és még a rendszámtáblákon is megjelenítették. Hálásan pillantott az égbolton megjelenő első csillagokra, mintha köszönetet mondana az Univerzumnak, aztán elővette a svájci bicskát, és néhány helyen levagdosta az elszáradt tüskéket, hogy meg tudja fogni a hatalmas növényt, és oda tudja húzni a tűzhöz. Egy idő óta állandósult az éhség okozta tompa fájdalom a gyomrában, és már nem is figyelt rá, de a gondolat, hogy talán ehető a kaktusz belseje, ráébresztette, mennyire éhes. 

Nem gondolta, hogy ilyen nehéz a növény. Már örült, hogy nem egy 12-13 méteres több karú matuzsálemet fogott ki, mert ezt a 4-5 méteres példányt is elég volt elvonszolni a tűzig. A következő meglepetés akkor érte, amikor el akarta vágni, mert a kés bele sem akart menni a kiszáradt bőrszövetbe. Mire néhány darabra tudta vágni a kaktuszt, az utolsó, halvány napsugarak is átadták helyüket a csillagok fényének. Amikor meglátta a növény teljesen összeaszalódott belsejét, már tudta, hogy az éhséggel tovább kell küzdenie, viszont a tűzön lassan, de szinte füst nélkül égtek a jókora darabok. Már híre sem volt a nappali hőségnek. Megborzongott az egyre hidegebbé váló levegőtőt, ezért felvette a zakót, és a tűz mellé telepedett. Nem gondolta, hogy a sárgás, vöröses lángokból áradó hő, egy nem kívánt látogatót csalogatott a közelbe.

Előző nap ...

Beckett örömmel látta, hogy néhány órai pihenés után Shaw ügynök újra energikus léptekkel lép ki a liftből, így egyenesen felé indult. Tudni akarta, hogy egy kívülálló hogyan vélekedik arról, amibe ő utolsó szalmaszálként kapaszkodik. Nem akarta, hogy a félelem hatására olyan következtetéseket vonjon le, amelyek tévútra vezetik.

- Tudom, hogy a repülőn nem volt semmi gyanús - előzte meg Jordan, még mielőtt bármit mondott volna, és az okos tábla előtti asztal szélére ült. - Meglepett volna, ha találunk valamit. Tájékoztattak a hasonmás vallomásáról, és az ékszerüzletben történtekről is, de magát nem ezek érdeklik, ugye? - nézett átható tekintettel Kate-re.

- Nem hiszem, hogy ha Tyson nyomát követjük, akkor az elvezet bennünket Castle-hez - nézett nyíltan a nő szemébe, és várta a megerősítést, amit meg is kapott, amikor Shaw ügynök határozottan bólintott.

- Jerry Tyson játszik. Nyomokat hagy, de csak annyit, hogy bizonytalanságot keltsen, és már azt se higgyük el, ami nyilvánvaló, mert mindig a csavart feltételezzük a cselekedeteiben. Ő most lassan Castle felé akarja magát vezetni Kate, de olyan lassan, hogy csak minimális esélye legyen megmentenie őt.

Beckett az utolsó szavaknál beharapta az ajkát, és lehajtotta a fejét, mintha a padló nem létező mintázatát tanulmányozná, miközben arra gondolt, mennyi az a minimális esély. A merengésből Jordan erőteljes hangja zökkentette ki.

- Kate! Nem azt mondtam, hogy nem hagy esélyt! Ha meg akarta volna ölni Castle-t, már rég megtette volna. Ő azt akarja, hogy maga is szenvedjen, hogy egész életében lelkiismeret-furdalása legyen, amiért csak órákon, vagy perceken múlt, hogy megmentse. Biztos, hogy New York-tól messze vitte, és az is, hogy nem zárt helyen tartja fogva. Abban nem lenne számára semmi élvezet, ha mi nyomoznánk, Castle meg tehetetlenül várná, hogy kiszabadítsák. Biztos, hogy neki is szánt valami feladatot! Valami olyan helyre vihette, ahol minden leleményességére szükség van, hogy életben maradjon - mondta meggyőződéssel, és figyelte, ahogy a nyomozó tekintetében megjelenik a bizakodás apró kis fénye. - Castle nem mindennapi fickó, és ezt Tyson is tudja, ezért valami olyan helyet kell keresnünk, ami még a mi kis írónknak is kihívást jelent.

Kate agyában cikáztak a gondolatok. Igen, ez logikusan hangzik, már csak abban nem volt biztos, hogy a repülőtér és a Phoenix-be tartó teherszállító gép csapda, ami napokra tévútra vezetik az egész csapatot, vagy egy Tyson által elszórt morzsa, amit követniük kell. Jordan mintha megérezte volna a bizonytalanságát, felállt, és felé fordult.

- A repülőgép beleillik a profilba, de jöjjön, nézzük meg, mit húznak ki a phoenix-i kollégák a pilótából! - indult az eligazító felé, ahol Espo éppen az egyik technikussal tárgyalt, hogy varázsolja élesebbre a Phoenix-ből közvetített képet. A monitoron egy az övékéhez hasonló kihallgató helyiséget láttak, ahol egy ötven év körüli, ravasz tekintetű ügynök próbálta ki a mikrofont és a szinte láthatatlan fülhallgatót, aztán amikor megállapították, hogy a kapcsolat jól működik, kiszólt, hogy hozhatják a pilótát.

Beckett karba tett kézzel, összeszorított szájjal figyelte a belépő, 35 év körüli, egyenruhát viselő férfi minden rezzenését. Testtartása magabiztosságot sugárzott, de tekintete ide-oda cikázott. lazán hátradőlt a székben, mint akinek nincs takargatnivalója, de ujjait szorosan összekulcsolta. Kate biztos volt benne, hogy van valami takargatnivalója. Hallgatta, ahogy a tapasztalt ügynök a kiépíti vele a bizalmas kapcsolatot, és szép lassan a tárgyra tér. Megállapította, hogy ő, a mostani lelkiállapotában, képtelen lenne ilyen módszeresen feltenni a kérdéseket, valószínűbb, hogy már a nyakát szorongatná, hogy kikényszerítse belőle, hol van Castle. Hiába szorongatta azonban az ügynök a kérdéseivel a pilótát, annyit tudott kicsikarni belőle, hogy honnan szerezte az ötvenezer dollárnyi készpénzt. Azt mondta, a pénzt egy illegális kártyabarlangban nyerte pókeren Las Vegasban, de ennyi, amiért megbüntethetik, mert a repülőútjai legálisak, a szállítmányait leellenőrizhetik, semmi szabálytalanságot nem követett el. Amikor megmutatták neki a Tyson-ról készült fantomképet, flegmán megrázta a fejét, de Kate szemét nem kerülte el, hogy mialatt kimondta, hogy nem ismeri a képen látható férfit, mutatóujjával önkéntelenül megdörzsölte a bajszát. Ha hazudik valaki, gyakran takarja el a száját a hazug szavak kimondása közben.

- Hazudik! - kiáltott fel Kate és Jordan egy időben. A két nő egymásra nézett, és elégedetten elmosolyodott.

Az ügynök, még erősködött egy ideig, hogy nézze meg jobban a képet, de a pilóta csak a fejét rázta. Beckett úgy érezte, itt az idő, hogy feltegye a kérdést, ami órák óta izgatja. A mikrofon felé hajolt, és halkan beleszólt, miközben feszülten figyelte a phoenix-i ügynök vonásait.

- Kérdezze meg tőle, miért csökkentették a magasságot a Colorado-fennsík felett veszélyesen alacsonyra!

Látta, hogy a férfi egy pillanatra a fülesből érkező felszólításra figyel, aztán mintegy mellékesen felteszi a kérdést. Kate előrehajolva, feszülten figyelte a pilóta minden rezdülését. A férfi nyelt egyet meglepetésében, és a kihallgatás kezdete óta először zavarban volt. Előadta a légörvény sztorit, de látszott rajta, hogy csak megjátssza a magabiztosságot. Tyson mindenre felkészítette, és a lelkére kötötte, hogy tartsa magát a meséjükhöz, akkor nem kerülhet bajba.

Kate-nek ennyi elég volt. Érezte, hogy a pilótából ennél többet nem tudnak kicsikarni, tehát nekik kell kitalálni, mi történhetett út közben.

- Javi, szereztél térképet? - fordult a nyomozó felé, miközben kilépett az eligazítóból.

- Shaw ügynöknek jobb térképe van, mint amit én szerezni tudnék - húzta el irigykedve a száját Espo, és az okos táblára mutatott, amin az Egyesült Államok műholdképe díszelgett.

- Ó! - csúszott ki Beckett száján meglepetésében, aztán bosszúsan megrázta a fejét. Nem értette, hogyan feledkezhetett meg az FBI csodamasinájáról. 

- Mi volt az a magasságcsökkentés? - kérdezte érdeklődve Jordan.  

Miután Beckett beszámolt az irányítótoronyban történtekről, az ügynök a térképhez lépett. Megérintette a táblát, és ráközelített a szóban forgó területre, aztán néhány mozdulattal a műholdképre húzta a repülőgép útvonalátjelző piros csíkot. 

- Tehát valaminek ezen a szakaszon kellett történni - mutatott a piros vonal egy szakaszára. - Na nézzük, mi van itt pontosan! - mondta elgondolkodva, miközben még jobban kinagyította a műholdképet, aztán elégedett mosollyal a szája sarkában Beckett-re nézett.

- Sivatag, a Monument Valley-től északra - csillant remény Kate szemében, és egy halvány mosoly suhant át az arcán.

- Mit gondol, Beckett nyomozó? Elég nagy kihívás Castle-nek egy sivatag? - húzta fel jelentőségteljesen a szemöldökét Shaw ügynök.

Beckett bágyadtan az ügynökre mosolyodott. Hiába nőtt fel a férfi egy betondzsungelben, nem tragédiának fogja felfogni, hogy kirakták egy sivatagban, hanem egy testet és elmét próbára tevő kalandnak. Csak egy olyan életveszélyes helyzetre emlékezett, amikor valódi félelmet látott a szemében, amikor Tyson meglátogatta az kapitányság cellájában, és megfenyegette, hogy megöleti az előzetesben, de abból a helyzetből is megtalálta a kiutat. Amikor együtt kerültek veszélybe, maximum pillanatnyi ijedtséget látott rajta, de a következő másodpercben már száguldozott a képzelőereje, hogy megoldást találjon a baljóslatú helyzetből. Persze más volt a helyzet, amikor Alexis vagy ő volt életveszélyben. Akkor valóban rettegett. 

- Akkor indulunk Arizonába? - rántotta ki a merengésből Espo hangja, akinek izgalomtól csillogó szemén látszott, hogy már szervezné is a keresőexpedíciót, de Javi nem kaphatott választ, mert Gates kapitány - mintha megérezte volna, hogy történt valami jelentős előrelépés - kilépett az irodája ajtaján, és egyenesen Shaw ügynöknek szegezte a kérdést.

- Találtak valamit?

Miközben Jordan beszámolt a következtetésükről, Kate dühösen harapta be a szája szélét, amiért a kapitány keresztülnézett rajta. Nem szerette, ha semmibe veszik! Ezek szerint Gates azt feltételezi, hogy ebben az ügyben nem tud reálisan gondolkodni, és a Castle iránti érzései megakadályozzák, hogy nyomozóként a maximumot hozza ki magából. Magában zsörtölődött, amikor Javi odahajolt hozzá, és alig hallhatóan a fülébe súgta: - A helyében te is így tennél. - Ahogy a férfira pillantott, azonnal megértette, hogy Javi kiszúrta a dühe okát, és megértő, szelíd tekintettel akarta rábírni, hogy belássa, kívülállóként ő még azt sem engedné, hogy egy érzelmileg érintett hozzátartozó részt vegyen a nyomozásban. Elszállt a dühe, mert belátta, Javi-nak igaza van, ráadásul eszébe jutott, milyen hálás volt a kapitánynak, amikor megengedte, hogy maradhasson. Sóhajtott egyet, aztán viszonozva Javi meleg tekintetét, bólintott.

- Beckett nyomozó! - csattant Viktoria Gates hangja, mire Kate nyugalmat és keménységet tükröző arccal fordult felé. - Nehogy az az őrült ötlet forduljon meg a fejében, hogy egyszemélyes expedícióként vág neki a sivatagnak! Hagyja, hogy mások is segítsenek, akkor talán eredményesebb lesz a keresés! Mennyi az esélye, hogy a feltételezésük helyes? - fordult újra Shaw ügynök felé. - Nem szeretném, hogy amíg maguk a sivatagban kóborolnak, Mr. Castle valahol egészen másutt küzdene az életben maradásért!

A levegő mintha megfagyott volna egy pillanatra, amikor a két erős akaratú nő farkasszemet nézett egymással. Gates csípőre tett kézzel állt, kissé előredőlve, egy pillanatra összehúzódó szemhéja még fenyegetőbbé tette szigorú tekintetét. Shaw ügynök karba font kézzel, kissé flegma mosollyal a szája sarkában, magabiztosan nézett vissza hideg kék szemeivel.

Kate lélegzete is elakadt. Tudta, hogy Jordan válaszától függ, hogy engedélyezi-e Gates az ő részvételüket az FBI akciójában. Ha bizonytalannak érzi a sikert, nem engedi pazarolni az erőiket.

- Uram - szólalt meg halkan. - Nincs más esélyünk. 

Gates lassan Kate felé fordult, és ahogy legjobb nyomozója szemébe nézett, eltűnt arcáról a keménység.

- Nincs időnk sem, Beckett nyomozó. Biztosra kell mennünk.

Kate nézte a szelíden rászegeződő hatalmas, barna szemeket, amelyekben olyan ritkán látott együttérzést, hogy a tekintet meglepte. Hirtelen nem tudta, mit is lenne a helyes döntés, de miközben ő vacillált, Shaw ügynök határozottan megszólalt.

- 90 százalék - húzta fel a szemöldökét, és kihívóan nézett a felé forduló Gates-re. - 90 százalékig biztos vagyok abban, hogy Mr. Castle a Colorado-fennsík északi részén van.

- Hm ... szóval ennyire biztos benne? - húzta el meglepetten a száját Gates, aztán sóhajtott, és Beckett felé fordult. - A fiúk maradnak. Ha valami nyomra bukkannak, kell néhány használható ember itt is. Maga mehet, ha az FBI is úgy akarja - pillantott jelentőségteljesen Shaw ügynökre, aki cinkosan elmosolyodott - de a feltételem még mindig áll. Egy lépést sem tehet egyedül! Lehet, hogy Tyson már magára vadászik.

Fél óra múlva Espo vitte hazafelé, hogy egy gyors zuhanyt vegyen, egyen néhány falatot, és összekészítsen pár dolgot az útra. Hallgatagon ült az anyósülésen. Néha érezte, hogy Javi felé pillant, de mintha a férfi megérezte volna, hogy most nem akar semmiről beszélgetni, nem szólt. Mereven bámulta a metropolisz délutáni nyüzsgését, de nem érdekelték sem járdán siető emberek, sem a türelmetlenül dudáló autók. Jordan és Gates kapitány szavai csengtek a fülében: "90 százalék", "Lehet, hogy Tyson már magára vadászik." Az első megkönnyebbülés, hogy nyomon vannak, és végre csinálhat valamit, ami közelebb viszi Rick-hez, már rég a múlté volt. Amikor megbeszélték, hogy Jordan két órán belül szerez egy gépet, ami Phoenix-be viszi őket, onnan pedig két kisgéppel járják be a térképen időközben piros négyzettel jelölt területet, még csak izgalmat érzett az állandósuló feszültség mellett, azóta viszont újra elbizonytalanodott. Úgy érezte, mintha egy érzelmi hullámvasúton ülne, ami hol reménnyel repíti felfelé, hol kétségbeeséssel taszítja a mélybe. Most éppen a hullámvölgyben volt. Mi van azzal a 10 százalékkal? És ha Tyson őt követi? Lehet, hogy Castle már megszökött a fogságból, és talán éppen ő fogja újra Castle-höz vezetni ezt az elmebeteget?

Örült, amikor hazaértek. Bár nem lesz könnyű a Martha-val és Alexis-szel való találkozás, de legalább nem tud mindenféle rémképeket maga elé vetíteni. Nemrég hívta Martha, és érezte a hangján, hogy egyre nehezebben tartja magát, mert annak ellenére, hogy bízik fia leleményességében, pontosan tudta, kivel állnak szemben. Az ajtóban álló FBI ügynöknek nem volt elég, hogy igazolta magát, sőt a jelvényét is megmutatta, rádión megkérdezte a felettesét, beengedheti-e a lakásba. 

Ahogy belépett a nappaliba, Martha és Alexis egy emberként állt fel a kanapéról, és reménykedve néztek rá. A lány szem vörös volt a sírástól, az asszony tekintete pedig fájdalommal telve, megtörten, fátyolosan fénylett.

- Ugye tudsz már valamit Apáról? - lépett felé bizakodva Alexis, hangjában félelem, számonkérés és remény csengett.

- Van egy elképzelésünk, hogy hol lehet - kezdett bele Kate, miközben megfogta a lány kezét, és a válla fölött Martha-ra pillantott. Tudta, hogy minden szavát jól meg kell gondolnia, nehogy hiú ábrándokat kergessenek, hanem reálisan nézzék a helyzetet. Nem kezdett magyarázatba, hogyan jutottak arra a következtetésre, hogy a Colorado-fennsík sivatagos területén lehet a férfi, egyszerűen csak közölte a tényt, és beszámolt a következő órák terveiről.

- Veled menjek? - hallott meg a konyha felől egy szeretetteli, mély hangot, gyerekkora legkedvesebb férfihangját.

- Apa? - kerekedett ki a szeme, amikor meglátta Jim Beckett-et, ahogy egy tálcával egyensúlyozva a nappali felé közeledik. Castle eltűnésének reggelén felhívta az apját, hogy elszorult torokkal elmondja neki, hogy ezen a napon nem fogja az oltárhoz kísérni, de azóta csak egyszer beszélt vele. Nem gondolta, hogy itt találkozik vele.

- Jim úgy gondolta, jól jön egy férfi a háznál - mosolygott szomorkásan Martha, aztán hálás tekintettel a férfira pillantott, aki letette a tálcát az asztalra, majd előzékenyen az asszony kezébe adta az egyik poharat, amiben forró tea gőzölgött.

Kate figyelmét nem kerülte el, mennyi gyengédség van a mozdulatban, és amikor a kezük egy pillanatra összeért, mindketten zavartan elkapták a tekintetüket.

- Veled menjek? - tette fel a kérdést újra a férfi Kate felé fordulva, aki szelíden rámosolygott, és megölelte.

- Ne. Többet segítesz, ha itt maradsz. Kell egy férfi a házba! - mondta, aztán halkan hozzátette: - Köszönöm, hogy vigyázol rájuk.

Apja kibontakozott az ölelésből, de csak annyira, hogy a szemébe tudjon nézni.

- Ne felejsd el, hogy az egyik legjobb vagy a szakmádban. Kitartó és következetes. Te nem üldözöl, te vadászol. Ennek mindig megvan az eredménye.

Kate-nek végtelenül jólestek a férfi szavai. Úgy érezte, ha mások ennyire hisznek benne, nem teheti meg, hogy kételkedik magában. Bólintott. Egy pillanatra még elmerült apja magabiztos tekintetében, aztán elindult, hogy készüljön élete legnehezebb repülőútjára.

Amíg zuhanyozott, azon töprengett, mennyi ember szeretne segíteni, milyen sokan dolgoznak megfeszítve, hogy megtalálják Castle-t. Az nem lehet, hogy mindez hiába való legyen! Becsukta a szemét, és fejét a vízsugár alá tartva hagyta, hogy a jótékony, frissítő zubogás megbizsergesse a testét. Néhány percre megszűnt a valóság, helyette felidéződött emlékeiben a néhány nappal ezelőtti múlt, amikor ugyanígy állt a zuhany alatt.

Aznap este későn ért haza, mivel be akarta fejezni a papírmunkát, mielőtt szabadságra megy. Biztos volt abban, hogy Castle ébren várja, mivel az este folyamán félóránként hívta, hogy mikor ér haza, aztán amikor felhívta a figyelmét, hogy minél több időt tölt a telefonálással, annál később fog végezni, már csak SMS-t mert írni. Fáradtan, de várakozással teli izgalommal lépett a lakásba, mert arra számított, a férfi valami meglepetést tartogat a számára, azért várta olyan türelmetlenül haza. A nappaliban sötétség fogadta, de a hálószoba ajtaja alól világosság szűrődött ki, így odasietett, és ajkán huncut mosollyal nyomta le a kilincset. Hát, nem egészen arra számított, ami a szeme elé tárult, de a látvány olyan aranyos volt, hogy másodpercekig csak állt, és próbált betelni a látvánnyal. Az éjjeli lámpa meleg, sárga fénye derengett a szobában. Castle, a magasra polcolt párnákon félig fekve, félig ülve aludt az ágyban, feje oldalra billent, arca kisimult, száján édes mosoly jelezte, hogy valami szépről álmodik. Ernyedten elnyíló ujjai között egy útikönyvet tartott, és szinte az egész ágyat beborították az utazási prospektusok.

Kate közelebb lépett. Szerette volna megcsókolni a férfit, de nem volt szíve felébreszteni, ezért néhány másodpercig csak nézte a számára oly kedves vonásokat, aztán felvette az egyik prospektust, aminek az elején "Az érintetlen csodák szigete: Palawan" hangzatos cím díszelgett. Érdeklődve nézte a számtalan lélegzetelállító fotót, amelyeken egy részén kristálytiszta tenger, hófehér homokos part, másokon az irreálisan kék tengerből magasra nyúló, növényzet borította sziklatornyok törtek a magasba, aztán beleolvasott a szövegbe, mert még sosem hallott az érdekes nevű helyről. 

Elgondolkodva tette a prospektust az éjjeli szekrényre. Csak nem új helyszínt talált Castle a nászútjukhoz az esküvő előtt néhány nappal? - töprengett összevont szemöldökkel, mivel már megegyeztek egy európai utazásban, sőt mindent le is foglaltak. Igaz, hosszas vita eredményeként született meg a döntés, amelyben ő engedett. Szívesebben ment volna valami csendes, nyugodt helyre, messze a világ szeme elől, de Castle annyira lelkes lett, amikor kiderült, hogy a francia Riviérán még nem járt egyik volt feleségével sem, hogy nem volt szíve tovább vitázni vele. Szinte látta maga előtt Castle-t, amikor élénken gesztikulálva áradozott arról, mennyi látnivaló és élmény vár rájuk Cannes-ban, Nizza-ban, és hogy mennyi izgalmat tartogatnak Monte-Carlo-ban a kaszinók. Választékos szavakkal festette le az Azúr-part, vagy ahogy a franciák nevezik, a Côte d'Azur hihetetlenül kék tengeröbleit, a pálmafák szegélyezte utakat, a szikrázó napsütésben vakító fehér sziklákat. Terveik között szerepelt, hogy átugranak Olaszországba is, és megnézik Capri Kék-barlangját és Rómát, amit Kate nem szeretett volna kihagyni. A férfinak csak egy kérése volt: ne akarjon Párizsba menni.

Újra megpihent tekintete az álmában mosolygó író arcán, aztán a fürdőszobába indult. 

Már percek óta csukott szemmel élvezte a meleg víz keltette kellemes, pihentető érzést a zuhany alatt, amikor megérezte a zuhanyzóba áramló hűvösebb légáramlatot, majd néhány másodperc múlva a hátához simuló erős férfitestet, és a gyengéden simogató kezeket, ahogy derekáról a hasa felé haladva átölelik. 

- Azt hittem, alszol - dőlt hátra az ölelésben, hogy egész testével érezze a férfit.

- Úgy érzed, hogy alszom? - suttogta fülébe az író, miközben csípőjét a fenekéhez nyomta, majd finom csókokkal borította be a nyakát.

Annyira elmerült az emlékben, hogy először csak azt érzékelte, hogy valami irritáló hang az agyába furakodott a mámorító érzést hozó képek közé. Egy pillanatig csak állt a valóság és a képzelet határán egyensúlyozva, aztán az erőszakos hang elűzte az emléket, és Kate-ben tudatosult, hogy a telefonja csörög olyan hangerővel, hogy túlharsogta a zubogó víz hangját is. Sóhajtva zárta el a csapot, de amíg megtörülközött, összeszoruló szívvel gondolt arra, hogy amikor a gyengéd, mégis lángoló szeretkezés után rákérdezett a prospektusokra, a férfi szerelmesen elmosolyodott, és csak annyit mondott: - Azt hiszem, igazad van. Nem kell a csillogás, a tömeg, a hírességek, a kaszinók, a műemlékek és a mindenütt felbukkanó rajongók. Szeretném, ha az az idő, és az a hely, csak a miénk lenne.  Kate keserűen gondolt arra, ha annak idején el tudta volna fogni Tyson-t, akkor éppen most utaznának a mesebeli Palawan-szigetre, és ahelyett, hogy élete legboldogabb napján lenne túl, és a legjobban várt utazást élné át, retteg. Retteg, hogy a férfi, akivel össze akarja kötni az életét, aki nélkül nem tudja elképzelni a napjait, talán az életéért küzd, vagy az is lehet, hogy már ...

Eddig jutott az önmarcangoló gondolatokban, amikor az időközben elhallgató telefon újra megszólalt. Miközben megpróbált nyirkos testére cibálni egy pólót, a füléhez tette a készüléket. Shaw ügynök hívta.

- A gépünk fél óra múlva indul Phoenix-be. Küldtem magáért egy embert, öt perc múlva ott lesz, és kiviszi a reptérre. Ott találkozunk - mondta a nő hivatalos, választ nem váró hangsúllyal.

- Rendben - válaszolt Beckett, és már bontotta is a vonalat. Hirtelen olyan izgalom lett rajta úrrá, amilyet már rég nem érzett. Mindenre elszánt volt, és próbált csak arra gondolni, hogy helyesen döntöttek, és megtalálja Castle-t. Örült, hogy egy órával előbb indulhatnak a tervezettnél. Ki tudja, talán éppen ezen az egy órán múlik minden. 

A Monument Valley-t beborító éjszakai égbolt csillagai ragyogva tündököltek. Castle közelebb húzódott a tűzhöz, és megpróbált viszonylag kényelmes fekvőhelyet találni a vörös por borította földön. Eszébe jutottak a Kalahári-sivatagban élő busmanok, akik az oldalukon fekve, a könyökükre támaszkova alszanak, fejüket a vállukra hajtják, nehogy a talajon élő ízeltlábúak belemásszanak a fülükbe. Próbálgatta a filmen látott testhelyzetet, de képtelen volt így aludni. Tett egy kaktuszdarabot a parázsló tűzre, aztán dacolva a bogarakkal, fejét a keze szárán nyugtatva hanyatt feküdt a földön, és a csillagokat bámulta. Most nem volt szomjas, de megitta az utolsó néhány korty vizét is, és ez nyugtalansággal töltötte el. Következő nap is forróság lesz, és nagyon hosszú út vár rá, ráadásul egyre kimerültebb, lába minden lépésnél sajog, napégette arcán húzódott a bőr, és egyre jobban fájt a feje. Kate-re gondolt, Alexis-re és az Anyjára. Élni akart. Értük, velük. Minden emberileg kibírhatót ki kell bírnia. Egyszerűen nem engedheti meg, hogy Tyson elvegye tőlük. Olyan erős lelki kötelék van köztük, amit egy szociopata el sem tud képzelni, ezért nem is számol vele. Ő nem ismeri a szeretet erejét.

Becsukta a szemét, és hallgatta a lehűlő sziklák pattogó hangját, és hagyta, hogy az álom lassan magával ragadja. Az ébrenlét és az álom határának békés nyugalmát egy új, eddig nem hallott zaj zavarta meg. Nyugtalanul forgolódni kezdett. Néhány másodpercig nem foglalkozott vele, de a furcsa zörgő hang újra és újra megismétlődött. Hirtelen tudatosult benne az ismerős, mégis a valóságban soha nem hallott hang. Kinyitotta a szemét, és éberen fülelt. Már egészen biztos volt abban, hogy nem képzelődik, és a lábától nem messze egy csörgőkígyó adja ki a farkán levő szarulemezek csörgetésével a jellegzetes hangot. Tudta, hogy a hő vonzotta az állatot a közelbe, és a mocorgása felkeltette az érdeklődését, és most támadásra készen figyeli. Túl közelről hallotta a hangot, ezért már esélye sem volt elhúzni a lábát, mivel kígyó sokkal gyorsabb, mint ő. Csak egy lehetőséget látott arra, hogy megtévessze a hüllőt, ha mozdulatlan marad, és a tűz melege jobban vonzza, mint az ő testhője. Érezte, hogy ez gyenge próbálkozás, de más választása nem lévén, mozdulatlanná dermedt. Óráknak érezte a perceket. Még a lélegzetét is visszafojtotta, miközben hallgatta a szakaszosan csörgő hangot. Már fogyott a türelme, amikor csend lett. Percekig fülelt, de a pattogó köveken kívül semmit sem hallott. Felemelte a fejét, aztán lassan a könyökére támaszkodott.

Még mindig semmi. Castle tudta, ha a kígyó még a közelben van, minden gyors mozdulat veszélyes lehet, neki viszont nincs fegyvere, ezért amilyen lassan csak tudott, visszafeküdt a földre, hogy ki tudja venni zsebéből a bicskát. Óvatosan a zsebébe nyúlt, kivette a fegyverül szolgáló kis tárgyat, és a hasa fölé tartva kihúzta a pengét. Hosszú, mély lélegzetvételre kényszerítette magát, mert úgy érezte, annyira kalimpál a szíve, hogy a hüllő még azt is meghallja. Becsukta a szemét, hogy csak a hangokra tudjon koncentrálni, de még mindig nem hallott semmit. Újra a könyökére támaszkodott, hogy körül tudjon nézni, valóban megszűnt-e a veszély, de a tűz gyenge fénnyel világította meg a körülötte levő terepet, ezért hogy jobban lásson, felhúzta a lábát, és felült. Abban a pillanatban meglátta a tőle alig egy méterre összetekeredő állatot, ami mintha lesben állva egy pillanatra szembenézett volna vele. A következő események másodpercek alatt játszódtak le. A kígyó hengeres teste villámgyorsan lendült előre, lapos feje olyan sebességgel közeledett a férfi combjához, amit az még a tekintetével sem tudott követni. Mire Castle lendítette a kést tartó karját, a kígyó szélesre tátott szájjal lecsapott, és  meredező két méregfoga fájdalmasan hatolt mélyen a bőre alatti izomszövetig. Félelmében és fájdalmában felordított. A kiáltás olyan erővel hasított a sivatag csendjébe, mintha szét akarná azt robbantani. Az adrenalin-szintje az egekbe száguldott, és arra ösztönözték minden idegszálát, hogy védekezzen, és szüntesse meg a veszélyt. Ösztönösen sújtott le a kést tartó kezével a kígyóra, és olyan erővel döfött egymás után számtalanszor az állat testébe, mintha egy óriási sárkányt akarna megszabadítani a hét fejétől. Undorodva fogta meg a véres, élettelen testet, és hajította olyan messzire, amennyire csak bírta.

Castle még soha nem érezte azt, amit abban a pillanatban. Ült a földön, és egész testében remegett. Szíve őrült tempóban zakatolt, és olyan erővel dobbant, hogy majd' szétvetette a mellkasát, zihálva kapkodta a levegőt, mégis légszomjat érzett, szája kiszáradt, kiverte a hideg veríték. Becsukta a szemét, és uralkodni próbált a félelem kiváltotta reakciókon. Tudta, ha nem képes átvenni az irányítást a teste felett, akkor sokkot kap, összeomlik a keringése, és hiába tett meg kétnapnyi utat, itt pusztul a sivatagban, és talán soha, senki nem tudja meg, mi történt vele. Lassú, mély lélegzetvételt erőltetett magára, és hamarosan érezte, hogy a mellkasát feszítő érzés enyhül, fülében már nem hallotta a vadul lüktető vér dobolását, és már nem remegett annyira. Kinyitotta a szemét, és egy nagyot sóhajtott. Túl volt az első pánikon. A kígyó vérétől ragacsos keze még reszketett, inge rátapadt verítékben úszó bőrére, és a csökkenő adrenalin-szintet jelezte, hogy már a marás helyén keletkező égő fájdalmat is érezte. Ösztönösen körbenézett, mintha segítségben reménykedne, de csak a végeláthatatlan, kietlen táj sötétségbe burkolózó képét látta. Felpillantott a csaknem kerek Holdra és a milliárdnyi csillagra, amelyek fénye talán millió évekkel ezelőtt indult útnak, hogy most sötétkékre fessék az éjszakai égboltot. Még soha nem érezte magát ennyire elveszettnek. Most először kezdte elveszteni a reményt, hogy túléli Tyson elmebeteg játékát. Nem elég, hogy itt van egyedül egy sivatagos területen víz nélkül, kimerülten, de egy valószínűleg halálos mérgű csörgőkígyó is megmarta, és még csak elképzelése sincs, milyen messze lehet tőle a legközelebbi emberi település. Elkeseredett tekintettel nézte a csillagokat, és két könnycsepp gördült végig az arcán. A kétségbeesés sóhajként szakadt ki a tüdejéből, amikor meglátott egy hullócsillagot, ahogy hosszú fénycsíkot húzva az égen eltűnik a látóhatár fölött. Elnyíló szájjal bámulta az égi jelenséget, és arra az augusztusi estére gondolt, amikor Hamptons-ban Kate-tel ültek a hosszú, selymes fűben, és nézték a Föld légkörébe érő meteorrajt. A súrlódástól felizzó kőzetek olyan vakító fénnyel száguldottak az égen, mintha csillagok lennének, nemhiába hívják őket a hétköznapi szójárásban hullócsillagnak. Kate felhúzott térdekkel ült előtte, hátát a mellkasának támasztotta, fejét a vállán pihentette, ő pedig gyengéden átkarolta, és miközben az eget csodálta, beszívta az arcát simogató hajtincsek friss illatát. Az emlék szertefoszlott, de hirtelen úgy érezte, mintha a hullócsillag égi jel lenne. A kétségbeesést felváltotta az élni akarás. Megoldást kell keresnie! Túl kell élnie! Egy újabb kaktuszdarabot dobott a tűzre, aztán lehúzta a nadrágját, hogy megnézze, milyen kárt tett benne a csörgőkígyó. Nem sokkal a bokszer szára alatt jól látható volt a két vöröslő fognyom, mellettük már begyulladtak a szövetek, és kezdett megdagadni a körülötte levő terület. Westernfilmek sora jelent meg a képzeletében, ahol a főhős egy hatalmas tőrrel kivágta a megmart bőrt az alatta levő izmokkal, de arra is határozottan emlékezett, hogy valahol azt olvasta, hogy szigorúan tilos ezt tenni. Egy pillanatra átfutott az agyán, vajon képes lenne-e az öncsonkításra azért, hogy életben maradjon, aztán gyorsan elhessegette a gondolatot.

- A szérum! - kiáltott fel hangosan, miközben tenyerével a homlokára csapott. Majdnem elfeledkezett a repülőgépen talált ellenanyagokról és a fecskendőkről. Tyson csupa olyan dolgot adott neki, amikkel túlélhette a sivatagot. A bicska már többször jó szolgálatot tett, a nagyítóval tüzet tudott gyújtani, a két legveszedelmesebb állat mérgével szemben pedig volt ellenanyaga. Tisztában volt azzal, hogy Tyson nem jótét lélek, és egyáltalán nem akarja, hogy ő életben maradjon, csak azt szerette volna elérni, hogy ne haljon meg néhány óra alatt, ha a földet érés után azonnal megcsípi mondjuk egy skorpió. Túl hamar véget ért volna a játéka, és nem élvezhette volna sem az ő, sem Kate szenvedését, ráadásul nem kínozhatta volna lelkiismeret-furdalással Beckett-tet. A kérdés már csak az, valóban ellenanyag van-e a fiolákban, és nincsenek-e felcserélve? Lehet, hogy 3XK mérget tett az üvegcsékbe az ellenanyag helyett, vagy a skorpió jelűbe tette a kígyóméreg elleni szérumot csak azért, hogy kínozza? Belenyúlt a zakója belső zsebébe, és kicsomagolta az egyik vastag papírba bugyolált fiolát, a tűz lobogó lángjai felé fordította, hogy lássa a jelet az alján. A tekergő kígyó stilizált képe egyértelműen látszott, de Castle elgondolkodva forgatta ujjai között az üvegcsét. Hogyan gondolkodik egy szociopata? Bármerről próbálta megközelíteni a lehetőségeket, végül mindig arra a következtetésre jutott, hogy a fiolában valóban kígyóméreg elleni szérum lehet. Abból indult ki, hogy Tyson arra is számíthatott, hogy már az út elején találkozhat a veszélyes állattal, akkor pedig segítség nélkül vége a játékának. Közben eszébe jutott egy dokumentumfilm, ahol egy orvos arról beszélt, az ellenanyag sokszor olyan reakciókat válthat ki, amelyek veszélyesebbek, mint maga a kígyóméreg. Egyre tanácstalanabb volt, hogy mit tegyen. Előhúzta a steril zacskóba csomagolt fecskendőt és az injekciós tűt. Megborzongott. Betegesen félt ettől a kis szerkezettől, a szúrástól, ahogy a tű átdöfi a bőrét, ezért fancsali arccal gondolt arra, hogy most saját magának kellene beadni az injekciót. Még egyszer végiggondolta a lehetőségeit, végül úgy döntött, még vár. Lehet, hogy nem került túl sok méreg a szervezetébe, akkor feleslegesen adja be a szérumot, ami nem is biztos, hogy ellenanyag. Ha rosszabbul lesz, úgysem marad más választása, muszáj lesz beadnia, akkor már nem lesz vesztenivalója. Hajnalodott, és a levegő hőmérséklete elérte a mélypontot. Még a parázsló tűz mellet is fázott, ezért visszahúzta a nadrágját, és arra gondolt, jobb, ha minél kevesebbet mozog, hogy a méreg ne terjedjen túl gyorsan szét a szervezetében, ezért lefeküdt, és várt.

Előző este ...

Kate becsatolta a biztonsági övet a repülőgép ülésén. Meglepte, hogy egy olyan különgépen utaznak, mint amilyennel a Gyilkos elmék című sorozatban szoktak a helyszínre utazni a profilozók.

- Jól jön, ha tartoznak az embernek egy szívességgel - húzta sejtelmes mosolyra a száját Jordan, választ adva a fel nem tett kérdésre.

Beckett néha úgy érezte, mintha az ügynök olvasna a gondolataiban, de most nem bánta. Hátradőlt az ülésen, és megpróbált pihenni, mert ha hajnalban megkezdik a keresést, ébernek kell lennie. Nem gondolta, hogy elalszik, de a repülőgép monoton zúgása felszínes álomba ringatta, és csak akkor ébredt fel, amikor a phoenix-i reptér felé közeledve gép süllyedni kezdett.

El kellett ismernie, hogy az FBI szervezetten működött. Egy autó várta őket, amivel egy kisebb reptérre mentek, ahol már várta őket a két pilóta. A csomagjaikat a szállásra vitték, a reptér központjában pedig reggelivel és kávéval kínálták őket. Már készen volt az útvonaltervük, megkapták az átvizsgálásra kijelölt terület részletes térképét és műholdképét is. Noha jólesett a phoenix-i ügynökök figyelmessége, Beckett-nek egy falat sem ment le a torkán, és minden percet elvesztegetett időnek érzékelt, ami késleltette az indulást. Shaw ügynök valószínűleg megérezte a nyugtalanságát, és feltűnt neki, hogy egyfolytában a kétszemélyes kisgépek felé pislant, miközben az erős, forró kávét kortyolja, mert hosszan ránézett, aztán becsomagolta az el nem fogyasztott szendvicsét, és felállt.

- Induljunk! - intett a fejével a hatalmas üvegablakkal szemben várakozó gépek felé, majd Beckett érintetlen szendvicseire mutatott. - Ha most nem is kíván enni, azokat hozza magával! Később szüksége lesz rá - mosolyodott el megértően.

- Ez is jól fog jönni! - szólt utánuk az ügynök, aki idefuvarozta őket, miközben megemelte a kezeiben tartott kávéval teli termoszokat.

Az apró figyelmesség újra a bizakodás érzésével töltötte el Kate-t. Arra gondolt, az nem lehet, hogy ne járjanak sikerrel, amikor annyi ember dolgozik az ügyön.

Néhány perc múlva már Bryan Quinn mellett ült a törékenynek látszó kisgépen, és a fejhallgatót igazította meg a fülén.

- Indulhatunk? - nézett rá élénk tekintetű kék szemével a pilóta. Beckett bólintott, miközben tekintete néhány másodpercre elidőzött a férfin, aki olyan volt, amilyennek a filmekben ábrázolták a tapasztalt, a veszélyes légi mutatványtól vissza nem riadó pilótákat. Világosbarna nadrágot, fehér, galléros pólót, rövid bőrdzsekit viselt, szemében, és a szája sarkában bujkáló mosoly magabiztosságot tükrözött, napcserzett arcát ráncok barázdálták, amitől néhány évvel idősebbnek látszott a koránál. Egyedül a jellegzetes napszemüveg hiányzott az összképből, de nem sokáig, mert alig hagyták el a reptér légterét, az is előkerült a dzseki belső zsebéből.

- Úgy ismerem a sivatagot, mint a tenyeremet - szólalt meg, amikor elérték a repülési magasságot. Hangjában nem volt nagyképűség, egyszerű közlés volt, és ez megnyugtatta Kate-t. - A környéken nőttem fel, és húsz éve viszem a turistákat, geológusokat, biológusokat a terület különböző részeire. Sok eltévedt embert is kerestem már a seriff embereivel.

- Meg is találták őket? - fordult felé érdeklődve Kate.

A férfi nem nézett rá, és érezhetően elbizonytalanodott.

- Igen, megtaláltuk őket - mondta néhány másodpercnyi hezitálás után.

Kate tudta, hogy a válasz sántít, de nem szólt.

A férfi összeszorított szájjal nézett előre, aztán nyelt egyet és halkan megszólalt.

- Mindenkit megtaláltunk, de nem mindenkit élve.

- Értem - fordította el a pilótáról a tekintetét Kate.

- Maga kemény nőnek látszik, Beckett nyomozó. Nem hiszem, hogy merő kíméletből be kellene csapnom. A Colorado-fennsík gyönyörű táj, de kegyetlen és veszélyes is egyben. Ha azonban valaki okos és szerencsés, akkor van esélye, hogy túlélje.

Beckett halványan elmosolyodott.

- Akit keresünk, okos és szerencsés - mondta.

- Tudom. Shaw ügynök mondta - mosolyodott el a férfi, és a felszállás óta először, Kate-re nézett.

Beckett hálás volt Bryan-nek az őszinteségért és a biztató szavakért egyaránt, de a bizakodása csak addig tartott, amíg a szeme elé nem tárult a Colorado-fennsík végeláthatatlan, kietlen sivatagos, félsivatagos területe. Elnyílt szájjal, tágra nyílt szemekkel próbálta befogadni a hihetetlen, lélegzetelállító látványt, miközben arra gondolt, hogyan fogják egy ekkora területen megtalálni Rick-et. Újra az érzelmi hullámvasút aljára került. A terület túl nagy volt, ami azt jelentette, hogy újabb versenyfutás kezdődik az idővel, ráadásul az sem biztos, hogy Castle itt van. Nem szeretett feltevésekre alapozni. Neki tények és bizonyítékok kellenek, amiből most egy szál sincs. Az egész keresést a logikára, és néhány gyanús mozzanatra alapozták, ami folyamatosan táplálta a félelmeit.

Miközben elővette a reptéren kapott távcsövet, és a tájat pásztázta, Bryan szavaira figyelt, aki tájékoztatta, hogy milyen időközönként, és hol fognak leszállni üzemanyagért, mivel a kisgép körülbelül 2-2,5 órát képes egy tankkal a levegőben maradni.

Amikor arra a területre értek, ahol a teherszállítógép csökkentette a magasságát, Kate belekortyolt a termoszban levő kávéba, és először szabad szemmel, aztán a távcsővel kezdte kutatni az eléjük táruló vörös sziklasivatagot. Ahogy egyre északabbra haladtak, eltűntek a tájra oly jellemző egyenes, vagy több karral rendelkező öreg kandeláberkaktuszok, és az elszórt csomókban növő, hosszú szálú fűfélétől eltekintve, teljesen kihalttá vált a terület. Teltek az órák, de sem Castle-nek nem volt nyoma, sem szokatlan dolgot nem fedezett fel. Jordan óránként jelentkezett a rádión, de náluk ugyanaz volt a helyzet. Délutánra elviselhetetlenné vált a forróság, és Kate valahányszor jóízűt kortyolt a hideg ásványvízből, elszoruló szívvel gondolt arra, ha valóban a sivatagban van Castle, vajon mennyi ideig bírja ezt a hőséget víz nélkül. Ők könnyen voltak, mert Bryan minden tankolásnál feltöltötte hideg ásványvizes palackokkal az ülések mögötti hűtőládát. Néha arra gondolt, talán jobb lenne, ha tévednének, és Castle-t valahol másutt tartaná fogva Tyson.

A termosz kávét rég megitta, mire a nap vége felé közeledtek. Egész nap éberen figyelt. A folyamatos koncentrálás kimerítette az idegrendszerét, ráadásul most a lenyugvó nappal szemben repültek, és az alacsony szögben érkező fénysugarak szinte elvakították. Tudta, hogy ma már nem szállnak fel többször, mivel fél óra múlva a hatalmas tűzgömb eltűnik a látóhatár alatt, és sötétség borul a tájra, ezért utolsó energiáit összpontosítva kémlelte a területet. Ahogy telt az idő, egyre biztosabb volt, hogy a félelem és a kétségbeesés csatát nyer a reménnyel szemben a lelkében.

- Hajnalban folytatjuk. 4 óra 25-kor kel a nap. Negyedkor indulhatunk – búcsúzott el tőle Bryan, és sietős létekkel indult a az egyik kisebb hangár felé, hogy előkerítse a szerelőt, akivel éjszaka át akarta nézetni a gépet. Beckett néhány másodpercig követte tekintetével a férfit, aki egész nap segítőkész és barátságos volt, de cseppet sem tolakodó. Kate néha érezte, hogy szívesen érdeklődne az ügyről, Castle-ről vagy éppen a kapcsolatukról, de mégsem tette, ő pedig örült ennek. Érezte, ha elkezd mesélni Tyson-ról, eluralkodik rajta a düh, ha Castle-ről, akkor …

- Kate! – hallotta meg a háta mögül Shaw ügynök hangját. Beckett-nek feltűnt, hogy semleges környezetben, egyre gyakrabban szólította a keresztnevén a nő. – Jöjjön, tartunk egy kis megbeszélést!

Néhány óra múlva már az alig hatszáz fős kis település egyetlen moteljének szobájában ült az ágy szélén. Úgy érezte, idegrendszere kívánja a pihenést az egész napos feszült figyelem után, de a zuhanyozás felfrissítette, és az állandósuló félelem éberen tartotta. Elfeküdt az ágyon, magára húzta a takarót, és becsukta a szemét. Ha nem is alszik, pihennie kell, mert soha nem tudná megbocsátani magának, ha a figyelmetlensége miatt nem találnák meg Castle-t. Egy ideig feszülten feküdt, és érezte, hogy képtelen lazítani, végül már csak forgolódott, és úgy érezte, megőrül, ha még egy percig fekve kell maradnia. Felkelt, a pólójára húzott egy pulóvert, és kiment a motel előtti gondozott parkba. Meglepte, milyen hamar felváltotta a nappali forróságot az éjszakai hideg. Megborzongott. Mennyire viselheti meg Castle-t ez a hatalmas hőingadozás? – töprengett, miközben a kis park egyetlen padjához sétált. Hallgatta az öntözőberendezés halk zizzenéseit, ahogy szakaszossá teszi a víz spriccelését, és nézte, ahogy a vízcseppeket egy pillanat alatt issza magába a szomjazó talaj. Feltételezte, hogy egész éjjel öntözik a parkot, különben nem zöldellne kis oázisként a terüket a városka szélén. Felnézett, és egy pillanatig elámulva gyönyörködött a csillagfényes égboltban. Hirtelen megremegett. Mintha valami jeges szél suhant volna át a testén, pedig egyetlen levél sem mozdult a pad melletti cserjén. Talán az öntözőberendezés által permetezett hideg víz keltette benne a furcsa érzést – nyugtatta magát, de arra nem talált logikus magyarázatot, hogy miért érzi úgy, mintha egy jeges kéz szorítaná össze a szívét. Kapkodni kezdte a levegőt, tüdeje kétségbeesetten küzdött a hirtelen rátörő légszomj ellen. Ösztönösen felállt, és dübörgő szívére szorította a kezét, mintha attól tartana, hogy kiugrik a mellkasából. A furcsa, rémítő érzés talán fél percig sem tartott, mégis erőtlenül rogyott a padra. Fogalma sem volt, mi történt vele. Amikor kissé megnyugodva rendezni tudta a gondolatait, az jutott eszébe, hogy a romantikus filmekben ilyen jelenetet tesznek be, amikor a szerelmespár egyik tagját életveszély fenyegeti, a másik pedig megérzi azt. Nagy levegővételekkel rendezte a légzését, miközben arra gondolt, Castle biztosan hinne az ilyen megérzésekben, a lelki társakat összekötő láthatatlan erőben, ő azonban meg volt győződve róla, hogy csak a kimerültség tréfálta meg a testét. Ha tudta volna, hogy Castle ugyanebben a pillanatban az életéért küzdött, megfontolta volna a férfi elméletét!

Amióta Tyson ledobta a sivatagban, Castle először gondolt arra, hogy milyen kicsi az esélye annak, hogy ezt túlélje. Talán öt perce feküdt mozdulatlanul, és figyelte a testén végbemenő változásokat. A combján levő seb nagyon fájt, és úgy érezte, mintha lángolna. Nem kellett látnia, hogy tudja, egyre duzzadtabb is, mert annyira feszült, mintha szét akarna szakadni. A szívverése gyors volt, amit okozhatott az előbbi stressz, de a méreg is. Nézte a csillagokat, és megpróbált nem a kígyóra és a marásra gondolni, de képtelen volt valami kellemes emléket felidézni ebben az állapotban. Egy óra múlva már jócskán érezte a méreg hatását. Ujjai zsibbadtak, szemhéja elnehezült, és annak ellenére, hogy kialudt a tűz, és alig lehetett a hőmérséklet 6-7 fokkal a fagypont felett, az egész teste tűz forró volt. Még várt. Ha jobban lesz, nem adja be a ki tudja milyen szérumot, de ha rosszabbul, akkor kockáztatnia kell. Mire megjelent az ég alján a pirkadatot jelző vöröses fénycsík, már érezte, hogy vagy a kígyóméreg végez vele, vagy a Tyson-féle szérum, de nincs más választása, be kell adnia, ez az egyetlen reménye. Rosszul volt. A nadrág feszült megdagadt combján, mivel a marás környékén jelentős ödéma keletkezett, a fájdalom állandósult, amit egyre nehezebben viselt, egész teste reszketett, és rettentő erőtlennek érezte magát. Kigombolta a nadrágját, és letolta a térdéig. Felordított a fájdalomtól, amikor megemelte a csípőjét a mozdulathoz. Behunyt szemmel várt, amíg a fájdalom csillapodik, aztán minden erejét összeszedte, hogy fel tudjon ülni. Amikor a derengő fényben a combjára nézett, tudta, hogy nagy baj van. Az éhségtől, a méregtől, vagy egyszerűen csak a látvány okozta undortól émelygés tört rá. Remegő kézzel húzta elő a fiolát, a fecskendőt és az injekciós tűket. Egy pillanatra ráfeledkezett a hegyes végű szúróeszközre, amitől gyerekkora óta annyira félt, aztán kibontotta a steril csomagolást, a tűt a fecskendőhöz csavarta, kibontotta a szérumot tartalmazó üvegcsét, és ahogy a nővérektől szokta látni, felszívta a hatóanyagot, majd felfelé tartva a fecskendőt, kinyomott belőle egy kis folyadékot, hogy légtelenítse. Azt sem tudta, hogy vénába vagy izomba kell-e adni a hatóanyagot, ezért néhány másodpercig tétován tartotta az injekciót, aztán a tűvel lefelé tartva a két fognyom fölé tartotta. Remegett a keze. Utálta az injekciót. Valahányszor beleszúrták a tűt, egy kép jelent meg a képzeletében, ahogy a hegyes tárgy erőszakosan belefúródik a sejtekbe, amelyek sikoltva robbannak szét. Most saját magát kellene megszúrnia. Úgy érezte, képtelen megtenni ezt az egyszerű, kicsi mozdulatot, és leengedte a kezét. Várt. Néhány perc múlva fokozódott az émelygés, és olyan érzése volt, mintha az izmai nem akarnának engedelmeskedni az akaratának. Mi lesz, ha olyan állapotba kerül, hogy már ha akarná, akkor sem tudná beadni magának a szérumot? Végül a szúrástól való félelmét legyőzte a halálfélelme, újra felemelte az injekciós tűt, a marás fölé tartotta, vett egy nagy levegőt, és egy erőteljes mozdulattal a combjába szúrta.

- Ááááá - nyögte erőtlenül, a félelemtől és a fájdalomtól eltorzult arccal, aztán lassan belenyomta a hatóanyagot az izomba. Amikor kihúzta a tűt, megkönnyebbülten dőlt hanyatt. - Te jó ég! - zihálta halkan. - Beadtam magamnak egy injekciót!

Annak ellenére, hogy életveszélyben volt, a büszkeség érzése járta át. - Beckett el sem fogja hinni, ha elmesélem neki - gondolta lehunyt szemmel, és elhessegette a kérdést, hogy vajon lesz-e alkalma megosztani Kate-tel az élményt. Képzeletében megjelent a nő hitetlenkedve mosolygó arca, ahogy felhúzza a szemöldökét, és égnek emeli a szemét. Látta magát, ahogy élénken gesztikulálva meséli el, hogyan marta meg a csörgőkígyó, hogyan aprította a bicskával miszlikbe, és végül diadalittasan előadja az injekció beadásának történetét. Hirtelen megjelent Alexis és az anyja elnézően mosolygó arca, ő pedig elégedetten húzta ki magát. A három nő szeretetteli mosolya lassan elhomályosult, majd a kép szertefoszlott. Úgy érezte, képtelen védekezni a rételepedő sötétség ellen, ami lassan beborítja, és magával húzza az öntudatlanságba.

Nem tudta mennyi ideig volt eszméletlen. Amikor újra érzékelte a külvilág ingereit, már meleg volt, és úgy érezte, ring alatta a föld. Ki akarta nyitni a szemét, de szemhéjai mintha ólomból lettek volna, nem engedelmeskedtek az akaratának. Nem érzett fájdalmat, de olyan erőtlen volt, hogy csukott szemmel, mozdulatlanul feküdt. Hangokat hallott. Egy férfi és egy nő váltott néhány rövid mondatot, de nem értette a szavakat. Furcsa, a fülének szokatlan hangsúllyal, halkan beszéltek. Megpróbált éber maradni, de hiába küzdött az öntudatlansággal, a sötétség újra magával ragadta.

Kate nyitott szemmel feküdt a motel egyszerűen berendezett szobájának franciaágyán, és a parkban átélt rossz érzésre gondolt. Nem tudta kiverni a fejéből a történteket, és a félelmet, hogy talán éppen abban a pillanatban került az író életveszélybe. - Jézusom! Tisztára olyan leszek, mint Castle - gondolta, és nem tudta, hogy bosszankodjon ezen, vagy örüljön neki. Néha irigyelte a férfi hinni tudását. Hogy elterelje a figyelmét, az órájára nézett. A zöldesen foszforeszkáló mutatók már elhagyták az éjfélt, ami azt jelentette, hogy már csak néhány órája van pihenni. Becsukta a szemét, és megpróbálta újra végiggondolni az esti megbeszélést. Jordan még két gépet szerzett, így nagyobb eséllyel folytathatták a keresést. Beckett tudta, hogy örülnie kellene a megnövelt csapatnak, mégsem volt elégedett. Fogyott az idejük, fogyott Castle ideje, és amióta a saját bőrén tapasztalta meg a sivatagi nagyságát, és a benne uralkodó hőséget, egyre elkeserítőbbnek érezte a helyzetet. Az is rontott a hangulatán, hogy amikor felhívta Martha-t és Alexis-t, és beszámolt nekik a keresés eredménytelenségéről, hallotta, ahogy a lány a háttérben zokog. Átérezte a fájdalmukat, és a tehetetlenség rajta is úrrá lett, ezért képtelen volt fékezni az indulatait a megbeszélésen. Utólag már sajnálta, hogy szinte kiabálva követelte, hogy az FBI kerítsem még több gépet és embert, holott jól tudta, hogy semmi bizonyítékkal nem tudják alátámasztani az elméletüket.

- Hát nem értik, hogy Castle életéről van szó? - ütött öklével az asztalra dühében.

- Beckett nyomozó! - emelte fel figyelmeztetően a hangját Shaw ügynök, jelezve, hogy ne a jelenlevőkön töltse ki a haragját és az elkeseredését, mert nem az ő kezükben van a döntés.

Összeszorította a száját, hogy ne mondjon olyat, amit később maga is megbán, és kirohant a kis irodából. Azóta nem beszélt Jordan-nel. Már bánta, hogy a félelemből táplálkozó dühét éppen azokon vezette le, akik segíteni akartak, de akkor nem tudta kordában tartani az érzéseit.

Sokáig forgolódott azon töprengve, hogy a legmegfelelőbb útvonalakat jelölték-e be a térképen, nem maradt-e ki átvizsgálatlan terület, végül zaklatott, felszínes álomba merült.

A telefonja ébresztőjére riadt fel. Pólója nyirkosan tapadt a testéhez, végtagjai mintha ólomból lettek volna. Fáradtabbnak érezte magát, mint amikor lefeküdt. - Olyan vagyok, mint egy zombi - gondolta, bár maga is érezte a paradoxont, hiszen zombik nincsenek, így fáradtnak sem érezhetik magukat. - Castle még a zombikban is hisz - mosolyodott el önkéntelenül. A frissítő zuhany valamelyest segített rajta, de szinte sóvárgott egy kávé után. A gőzölgő feketéről természetesen megint a férfira asszociált. Miközben a reptér felé haladt a Bryan-től kölcsönkapott terepjáróval, egyfolytában képek villantak fel előtte: ahogy Castle két kávéval a kezében kilép a liftből, és kisfiús mosolyával közeledik felé, vagy kávét főz a pihenőben, és a kék csészét úgy adja a kezébe, hogy közben gyengéden végigsimít a kézfején, tekintetéből pedig végtelen szeretet árad, aztán otthon, ahogy otthonosan mozogva a konyhában épp egy különlegességgel próbálkozik, ő pedig fancsali arcot vágva közli vele, hogy kávéfőzés közben inkább ne játsszon újítót.

Még nem ért a kávéval kapcsolatos emlékek végére, amikor a hangárhoz ért, ahol meglepetésére Bryan beszélgetett egy búzakék overált viselő szerelővel, aki bőszen törölgette olajtól feketéllő kezét. Még négy óra sem volt, de úgy tűnt, a pilóta már útra készen áll.

- Gondoltam, időben akar indulni - indult

 felé Bryan szelíden mosolyogva, amikor belépett a csarnokba.

- Tegnap kicsit indulatos voltam - nézett a férfi barátságos tekintetébe bocsánatkérően Kate, az előző esti megbeszélésre utalva. Sajnálta, hogy a dühe Byan-t is utolérte, pedig a férfi igazán mindent megtett, ami emberileg lehetséges, rajta igazán nem múlt semmi.

- Semmi gond - legyintett, aztán a hangárban álló piros-fehérre festett repülőgépre mutatott. Beckett, bár nem értett a repülőgépekhez, azonnal látta, hogy ez más típus, mint amivel tegnap repültek - Ma inkább ezzel menjünk! - paskolta meg szeretettel a gép törzsét a férfi, és büszke elégedettséggel járatta végig rajta a tekintetét, aztán Beckett-re nézett. - Lassabb, és alacsonyabban lehet vele repülni. Igaz, jobban be kell osztanunk az időnket, és kevesebb lesz a pihenőnk, ha napnyugtáig be akarjuk járni a kijelölt területet, de nagyobb az esélye, hogy észrevegyük a barátját.

- Rendben - bólintott némi gondolkodás után Kate. Nem bocsátotta volna meg magának, ha elrepülnek Castle fölött, és nem veszik észre. - Nem mondtam, hogy a barátom - nézett kérdőn Bryan-re, aki alig észrevehetően elmosolyodott.

- Tegnap legalább tízszer forgatta meg az ujjai között azt a gyönyörű gyémántgyűrűt, ami a nyakában levő láncon lóg - intett fejével a nő mellkasa felé, mintha teljesen kézenfekvő lenne a válasz.

Kate önkéntelenül megfogta a pólóján átsejlő gyűrűt, és elmosolyodott.

- Igen, ő a barátom, a társam, a … vőlegényem - mondta ki elszorult torokkal az utolsó szót, aztán a pilóta szemébe nézve mondta ki az oly fájdalmas szavakat. - Ha el tudtunk volna fogni egy szociopata sorozatgyilkost, akkor már két és fél napja a férjem lenne.

Látta a férfi szemében a döbbenetet, aztán az együtt érzést.

- Sajnálom - csengett őszintén a hangja, és bár tekintetében megjelent a kíváncsiság, nem kérdezősködött. - A gépen van kávé. Ha gondolja, indulhatunk. Hamarosan virrad - mondta, és amikor Kate egyetértően bólintott, csak intett az overallos szerelőnek, hogy nyithatja a hangárt.

Néhány perc múlva a futómű kerekei elszakadtak a kifutópálya betonjától, és abban a pillanatban, amikor a levegőbe emelkedtek, a látóhatár alól narancsos fénnyel tört utat magának a hajnali derengésbe az első napsugár. A fenséges látvány reménnyel töltötte el a nőt. Mintha a természet azt üzenné, a sötétséget felváltja a fény, a szenvedést a boldogság.  Már dél felé járt, amikor harmadszor tankolták tele a kis gépet, és a kijelölt terület majdnem felét átvizsgálták, eredménytelenül. Amíg Bryan a gépet ellenőrizte, Kate a hangár árnyékában ült egy ládán, kortyolt egyet az ásványvízből, és a másik három repülőgépben ülők rádióbeszélgetését hallgatta. Egyikük sem tapasztalt semmi szokatlant, így csak a várható időjárásról osztották meg a véleményüket. Harry, a magas, szőke pilóta, aki Jordan gépét vezette, megpróbálta meggyőzni két újonc társát, hogy higgyenek az előrejelzésnek, de azok viccelődve leintették, nehogy felüljön már annak, hogy vihar készülődik a sivatagban, amikor az olyan ritka, mint a fehér holló. Harry egy darabig még próbálta óvatosságra inteni a két fiatal pilótát, aztán belátta, a szikrázó napsütés, és a néhány bárányfelhővel tarkított kék ég látványa valóban hihetetlenné teszi a vihar kitörését. Beckett felnézett az égre. Semmi nem utalt arra, hogy zivatar lenne készülőben, de már minden nyugtalanította. Az idő volt a legnagyobb ellensége, nem hiányzott mellé még egy vihar is, ami lehetetlenné tenné a repülést! - Igyekeznünk kell! - lépett mellé Bryan, és ő is az égre pillantott. Kate figyelmét nem kerülte el a férfi aggódó tekintete. - Lehetséges, hogy vihar lesz? - kérdezte elszoruló torokkal, és feszülten várta, hogy a pilóta válaszoljon. A férfi itt élte le az életét, jobban megbízott benne, mint a csalóka látványban és a meteorológusokban, de Bryan tétovázott, mintha nehezére esne kimondani, amit gondol. - Nehéz megjósolni - szólalt meg hosszú hallgatás után anélkül, hogy Beckett szemébe nézett volna. Kate dühösen felpattant, és a férfi elé állt, teste megfeszült, szemei szikrát szórtak. - Ne ködösítsen! Arra van szükségem, hogy tisztán lássak, hogy fel tudjam mérni a lehetőségeinket! Bryan nyelt egyet, aztán a nő haragoszöld szemébe nézett, és szomorúan megszólalt. - Néhány óra múlva olyan égiháború lesz, amilyet még nem látott.

Kate összeráncolta a szemöldökét, és hitetlenkedve nézett először a férfira, majd a békés égboltra.

-Tudom, hihetetlennek tűnik, de tapasztalatból tudom, hogy legfeljebb két óránk van. Induljunk! - mondta együtt érzőn Bryan, és sietős léptekkel indult a gép felé.

Mielőtt felpörgette volna a motorokat, a férfi felhangosította a rádiót, és mivel a két fiatal pilóta még mindig az előrejelzésen és a meteorológusok hozzáértésén élcelődött, megköszörülte a torkát, és bejelentkezett. Amikor elmondta a véleményét, mindketten elhallgattak. Kate elmosolyodott. Így hódol be két FBI-os újonc a tapasztalt, turistákat szállító pilótának - állapította meg, és elégedetten gondolt arra, milyen szerencsés, hogy egy olyan pilóta is részt vesz a keresésben, aki úgy ismeri a helyi viszonyokat, mint a tenyerét. A pillanatnyi merengésből egy Jordan hangja rántotta ki.

- Mi az ott? - hallotta meg hirtelen az ügynök hangját a percek óta csendes rádióból. Hallotta a hangsúlyból, hogy valami olyat láthatott meg a nő, ami felkeltette az érdeklődősét, és talán köze lehet Castle-höz. Elkapta Bryan karját, aki éppen indítani akarta a gépet, és a fejhallgatóban hallott hangokra koncentrált. A pilóta ránézett, várt egy pillanatig. aztán bekapcsolta Beckett mikrofonját, és egy apró bólintással jelezte, hogy beszélhet.

- Jordan! Mit találtak? - tette fel a kérdést rekedt hangon Kate, de másodpercekig csak a rádió sercegését hallotta. Érezte, hogy a szíve rohanó tempóra váltott a bordái alatt, gyomra apró gombóccá szűkült, szája kiszáradt, minden izma megfeszült a tehetetlen várakozástól.

- John! Forduljunk meg, tartson kicsit délebbre, és ereszkedjen alacsonyabbra! - hallotta meg sokára a nő utasító hangját.

- Jordan? - emelte fel a hangját sürgetőn Kate. Már képtelen volt uralkodni a türelmetlenségén. 

- Még nem tudom, mi az. Olyan, mint egy kisebb vöröses szikla, de túlságosan szabályos, mintha egy mesterséges tárgy lenne, de túl messze vagyunk, hogy pontosan lássam. Egy perc múlva közelebbről is meg tudom nézni.

Beckett úgy érezte, mintha ólomlábakon járna az idő. Mereven bámulta a műszerfalat, és minden energiájával arra koncentrált, hogy el ne szalasszon egy szófoszlányt sem, ami majd a fejhallgatója hangszórójából hallatszik. Egy idő után becsukta a szemét, és annyira összeszorította a száját, hogy elfehéredtek máskor élettel telt, piros ajkai. Megpróbálta legyőzni a kényszert, hogy beleordítson a mikrofonba, hogy mondjanak már valamit.

- Konténer! Ez egy nyitott ajtajú konténer - hasított Jordan csodálkozó hangja a csendbe. - Úgy látom, valami rá van kötözve - tette hozzá elgondolkodva.

Kate gondolatai olyan gyorsan cikáztak, mint a villám. Elképesztő ötlete támadt, de tudta, hogy Tyson képes olyan őrültséget kitalálni, hogy egy konténerben kidobja Castle-t egy repülőből a sivatag közepén. Nyelt egyet, és Bryan-re nézett, de mire megszólalt volna, a férfi beindította a motort.

- Egy barátomnak van egy helikoptere 20 kilométerre innen. Azzal le tudunk szállni, és meg tudjuk nézni azt a konténert. Sokkal előbb ott leszünk, mint az FBI a dzsipjeivel - húzta fel egy pillanatra cinkosan a szemöldökét a férfi Kate-re nézve, aztán a levegőbe emelte a repülőgépet, és lassan nyugatra fordult.

Húsz perc múlva Kate már az ütemesen forgó rotor jellegzetes hangját hallgatva ült Bryan mellett a szitakötőre emlékeztető helikopterben. Talán még soha életében nem érzett ilyen fokú feszültséget és izgalmat, amihez kínzó félelem társult. Nem is félelem, sokkal inkább rettegés. Castle elrablása óta először tört rá ilyen erővel az érzés. Eddig abban a hitben ringatta magát, hogy Tyson beteges játékénak a bábui, és ennek a játéknak az a célja, hogy Castle próbáljon életben maradni extrém körülmények között, ő pedig próbálja megmenteni minimális információk birtokában, és persze egyikük se járjon sikerrel. Most viszont nem tudott másra gondolni, mint arra, hogy ha Castle a konténerben volt a földet éréskor, azt nem élhette túl. A teherszállító repülőgép csökkentette ugyan a magasságát, de így is 4000 méterrel a felszín fölött repült.

Ha ekkora magasságból dobták ki a konténert, az akkora erővel csapódott a talajba, hogy nincs élőlény, ami túlélhette volna. Szótlanul ült, ujjait összekulcsolta, hogy elrejtse keze remegését, mereven nézett ki a hatalmas, íves üvegen, és megpróbált nem gondolkozni. Amikor meghallotta, hogy Jordan megtalálta a konténert, egy pillanatra euforikus öröm járta át, hogy Castle nyomára bukkantak, most viszont átértékelt mindent. Már jobban örült volna, ha kiderül, teljesen tévúton járnak, és a férfinak semmi köze a konténerhez. Ha akarta, ha nem, agya rémítőbbnél rémítőbb képeket vetített a szeme elé arról, hogy mit fog találni a konténer belsejében. Hallotta, hogy Bryan a rádión beszél, de csak akkor figyelt fel a szavak értelmére, amikor megütötte a fülét, hogy a konténer helyének pontos koordinátáit kéri le.

- Milyen messze vagyunk?

- Úgy egy óra. Szólok, ha látótávolságba kerülünk - pillantott oldalra a férfi. Napszemüvegét kivételesen a pólója nyakába akasztotta, így Kate látta a tekintetéből áradó sajnálatot és együttérzést. 

Még soha nem érezte ilyen hosszú időnek az egy órát. Nézte az elé táruló végtelennek tűnő tájat, és arra gondolt, milyen jó lenne, ha tudna hinni egy felsőbb, isteni erőben, egy olyan hatalomban, ami meg tudná védeni azt az embert, aki feltétel nélkül szereti, és akinek a szerelmét adta.

- Ott lesz! - szólalt meg váratlanul Bryan, és fejével az előttük elterülő kisebb-nagyobb sziklákkal borított sík terület felé intett.

Beckett felkapta a távcsövet, és pásztázni kezdte a vas-oxidtól vöröslő terepet, amelyet csak foltokban borított gyér, száraz növényzet. Érezte, ahogy az idegesség és a félelem újra rátelepedik, mint egy sötét, baljós árnyék, de már semmi nem érdekelte, csak a válasz. Nem akart tovább kétségek között őrlődni, tudni akarta, mi történt a szerelmével. Amikor meglátta a konténert, azonnal tudta, hogy nem tévedtek, ez Tyson műve! Még soha nem látott ilyen furcsa vöröses színű konténert. Csakis azért festhette ilyenre az az elmebeteg gyilkos, hogy beleolvadjon a fennsík sziklái közé, és a keresőcsapatok ne szúrhassák ki olyan könnyen. Azt messziről is látta, hogy a méretes fém láda ajtaja nyitva van, és azt is, hogy valami van mellette a földön, de nem tudta kivenni, hogy mi az.

Amikor hatalmas porfelhőt kavarva Bryan a földre tette a helikoptert, és Kate lehajolva a rotor keltette szélörvény elől, pólóját a szája és az orra elé húzva rohant a konténer felé, úgy érezte, szétrobban a feszültségtől és a rettegéstől. A porfelhőtől alig látott valamit, a tüdejébe áramló apró kőzetszemcséktől szinte fulladozott, mégis úgy rohant, mint aki az életéért fut. Megállt a nyitott fém ajtó előtt, és mindenre felkészülve várt, hogy a por leüljön, és lássa a konténer belsejét. Ahogy tisztult a levegő, felismerte a telefonjára küldött képen látható helyiséget, az ágyat a bilincsekkel, de Castle testét nem látta sehol. Egy pillanatra behunyta a szemét és egy hatalmas, megkönnyebbült sóhaj hagyta el a tüdejét. Magában hálát adott minden égi hatalomnak, akikben eddig nem hitt, amiért meghagyták neki a reményt, hogy a férfi életben van. Egy perccel később azonban már nem tudta eldönteni, merjen-e megkönnyebbülni. Lehet, hogy ez csak egy csapda, amivel Tyson idecsalogatta őket, miközben egészen máshol, például New York-ban tartja fogva Castle-t? 

Belépett a konténerbe. Az ágyon jól látható volt egy ember alakjának lenyomata, de semmi más nem utalt arra, hogy valaki volt a konténerben.

- Ó Castle! Nem hitted, hogy megtalállak? - gondolta, miközben halkan sóhajtott. Ha a férfi túlélte a zuhanást, és útnak indult a sivatagban, kellett volna, hogy hagyjon valami üzenetet neki, vagy bárkinek, aki megtalálja a konténert, hogy merre keressék, de hiába vizsgálta át az ágyat, a kis asztalt, a falat, a konténer minden zegzugát, semmi jelet nem talált.

A biztonság kedvéért elővette a telefonját, megnyitotta a Tyson-tól kapott képet, hogy összehasonlítsa a valósággal. Az ágyhoz bilincselt, eszméletlen író látványától újra összeszorult a szíve.

Talán olyan szerrel kábította el 3XK Castle-t, amitől nem tudott tisztán gondolkodni, és ezért nem hagyott neki üzenetet - töprengett. Semmi kétsége nem volt, a képen ugyanazt a helyiséget látta, mint amiben állt. Tekintete megakadt a falon levő monitoron, és a mellé szerelt kamerán. Tehát Tyson így kommunikált Castle-lel - állapította meg. Most már azt is el tudta képzelni, hogy olyan információkat akart elhitetni Tyson az íróval, amiknek semmi köze nem volt a valósághoz.

Nem töprengett tovább elméleteken. A tényeket akarta látni feketén-fehéren! Ha Castle itt volt, hogyan élte túl a zuhanást?

Kilépett a szabadba. A helikopter kavarta porszemcsék lassan engedelmeskedtek a gravitációnak, és laza rétegben gyűltek össze a talajon, a levegő kitisztult, így Beckett abban a pillanatban megkapta kérdésére a választ, ahogy átlépte a konténer küszöbét.

Már látta a földön heverő vastag hevedereket, és egy szétszabdalt, fakó piros ejtőernyő maradványait. Bryan a kezében tartotta az egyik kötél végét, és csodálkozva nézett Beckett-re.

- Úgy látom, ezt elvágták, és az ejtőernyőt is megcsonkították. Mit gondol, mi történhetett?

Kate nem válaszolt a kérdésre. Lassan körbefordulva pásztázta a végeláthatatlan sivatagot, és azon gondolkodott, hogyan jöjjön rá, merre indult el Castle.

- Beckett nyomozó? - tárta szét kezét a pilóta, hangsúlya jelezte, úgy érzi, megérdemel annyit, hogy a nő beavassa a gondolataiba.

Kate megadóan bólintott. A férfi másfél nap óta mindent megtett, hogy megtalálják Castle-t, és hogy ő a lehető legkomfortosabban érezze magát, sőt a helikoptert is ő szerezte. Megérdemel annyit, hogy megossza vele az elméletét.

- Úgy gondolom, hogy egy teherszállító repülőgépről, körülbelül 4000 méter magasból dobták ki a konténert. Az ejtőernyőnek köszönhetően annyira lelassult a zuhanás, hogy Castle túlélte a földet érést. Ha megáll az elméletem, akkor útnak indult - nézett körbe tétován újra, miközben agya lázasan kutatott valami információ után, amiből rájöhetne, hogy merre indult a férfi.

- A sivatag nagyon veszélyes, főleg olyan embernek, aki nem ismeri - jegyezte meg óvatosan Bryan.

Kate tudta, hogy a pilótának igaza van, de azt is, hogy Castle nem az a fajta ember, aki ölbe tett kézzel üldögél, és várja, hogy megmentsék az életét.

- A hevedert és az ejtőernyő darabját valamiért magával vitte - mondta, mintha nem is hallotta volna a férfi szavait.

- Talán takarónak. Itt nagyon hidegek az éjszakák - töprengett hangosan Bryan, aztán pesszimistán folytatta. - Nappal a forróság miatt nagyon hamar kiszárad az ember, ha nincs vize, napszúrást vagy hőgutát kaphat, éjjel a hideg viseli meg a szervezetet, és ilyenkor kelnek életre a veszélyes ízeltlábúak és hüllők, no meg …

- Bryan! - vágott közbe erélyesen Beckett. - Köszönöm az ismertetőt! - csengett éllel a hangja. - Tudom, hogy életveszélyben van, aki napokat tölt a sivatagban, de azt is, hogy Castle nem hagyja, hogy a sors irányítsa az életét. Néha felelőtlen és vakmerő, de okos és kreatív. Ha útnak mert indulni, az azért volt, mert nagyobb esélyt látott az életben maradásra, mint ha marad. Biztos, hogy volt terve, célja, ahova el akart jutni - mondta magabiztosan a férfi kételkedő tekintetébe nézve.

- Itt nem elég, ha valaki okos és kreatív - jegyezte meg halkan Bryan, de látta, hogy a nő már nem rá néz, hanem a háta mögé a távolba, és egyáltalán nem figyel rá. Megfordult, de a sivár, vöröslő tájon kívül nem látott semmi különöset.

- Azt hiszem, tudom, merre indult - szólalt meg néhány másodpercnyi hallgatás után Kate, és hosszú idő óta először, egy halvány, bizakodó mosoly suhant át az arcán.  

Amikor meglátta a pilóta háta mögött, a Monument Valley messzi távolban elterülő hatalmas sziklatornyait, amelyek vaskos óriásokként magasodtak a csaknem teljesen sík táj fölé, két emlék jutott az eszébe. Az első, amikor Castle ábrándos tekintettel, elmerengő mosollyal az arcán mesélte, hogy az az egyik legkedvesebb gyerekkori emléke, amikor egy építési terület kavicshegyei között indiános-cowboyos-aranyásós játékot játszottak a barátaival, és még lovat is eszkábáltak maguknak seprűből. Szinte látta maga előtt a férfi csillogó szemét, amikor előadta, hogy a játék közben magával ragadta a fantázia világa, és úgy érezte, mintha ő lenne John Wayne, vagy Henry Ford, és fénylő szőrű pej lován száguldana a vöröslő sziklatornyok között. A másik pillanat, ami felötlött benne, hogy milyen lelkesen gesztikulálva adta elő az egyik ötletét Castle arról, hogy a 66-os utat, mint sok vihart megért, rejtélyekkel övezett utat, számos tragédia helyszínét, hogyan írná bele egy kalandregénybe. Akkor ő felkapta a fejét, a férfi pedig kicsit zavartan, pironkodva vallotta be, hogy egyszer szívesen kipróbálná az írói tudományát más műfajban is.

Biztos volt abban, hogy Castle tudja, a jellegzetes sziklák mögött ott kanyarog a híres, hírhedt 66-os út.

- Honnan tudja? - értetlenkedett Bryan.

- Higgye el, tudom - nézett a férfi szemébe magabiztosan Kate. - Induljunk! - mondta, és meg sem várva a pilóta egyetértését, már a helikopter felé szaporázta a lépteit.

- Nem mehetünk! - hallotta meg a határozott, ellentmondást nem tűrő hangot, amitől a földbe gyökerezett a lába. Egy pillanatig döbbenten állt, aztán dühtől szikrázó szemmel fordult a férfi felé.
 
Castle már nem érezte a ringató mozgást, amikor magához tért. Mintha egy rettentő mély álomból ébredt volna, de tisztuló tudata érzékelte, hogy nem aludt, hanem eszméletlen volt. Már észlelte a külvilág ingereit, de olyan ólmos fáradtság járta át, hogy csak feküdt csukott szemmel, mozdulatlanul. Nem tudta, hogy hol van, mi történt vele, de ebben a pillanatban nem is érdekelte. Teste mindennél jobban vágyott a békés nyugalomra. Érezte, hogy egy kéz a tarkója alá nyúl, és gyengéden megemeli a fejét, aztán megérezte az ajkához nyomódó poharat, és a szájába csorgó friss, hideg vizet. Gyenge volt, mégis mohón kezdte nyelni az éltető folyadékot, de öt-hat korty után a kéz lassan visszaengedte a fejét a párnára. Hallotta, hogy a pohár tompán koppan valamin, aztán a a suhogó ruhák hangjából tudta, hogy valaki halkan feláll mellőle. Ki akarta nyitna a szemét, de képtelen volt rá. Nem tudta, mennyi idő telt el azóta, hogy valaki megitatta. Arra eszmélt, hogy langyos vizes ruha siklik végig a homlokán, az arcán, a nyakán, majd finom mozdulatokkal valaki végigtörölgeti a mellkasát, hasát, a karjait és a lábait. Soha nem érezte még ennyire frissítőnek a mosdatást! A bőrét simogató vizes ruha egy emléket hívott elő: Kate mosdatja végtelen szerelemmel, gyengéd, mégis vágyakkal teli mozdulatokkal. Látta a fölé hajoló gyönyörű, szabályos arcot, az életteli, kissé elnyílt ajkakat, a zöldes árnyalatú, ragyogó szemeket, amelyeknek szivárványhártyájában úgy tükröződött a lobogó gyertyák fénye, mint apró csillagok. - Kate - suttogta erőtlenül, aztán minden erejét összeszedte, és kinyitotta a szemét. Az emlék szertefoszlott. Egy pillanatig csak homályos árnyakat érzékelt, aztán a kép kitisztult. Értetlen csodálkozással nézett az ismeretlen, sötétbarna szempárba, aztán pislogott egyet, mintha nem akarna hinni a szemének.

A naptól cserzett arcú indián nő alig észrevehetően elmosolyodott. Castle csak nézte egy darabig a barátságos, ráncos arcot, és megpróbálta összerakni a képet.

- Én ... hogyan kerültem ... - szólalt meg rekedtes, gyenge hangon. Megpróbált felülni, de az asszony határozottan megfogta a vállát, Castle pedig engedelmesen fekve maradt. A nő egy tálkában levő vízbe mártotta a kezében levő ruhát, kicsavarta, aztán a férfira nézett és mondott valamit, de mivel az csak értetlenül bámult rá, a kezével mutatta, hogy forduljon meg. Castle nehézkesen az oldalára fordult, és miközben élvezte, ahogy a langyos víz megszabadítja hátát az izzadtságtól és a portól, megszemlélte, hogy ki is a megmentője, és hova is vetette a szerencse. Mert hogy Fortuna istenasszony kegyes volt hozzá, abban biztos volt! Az indián asszony selyemszerű, fényes anyagból készült kék szoknyát, és piros blúzt viselt, a nyakában lógó, saját készítésű lánc volt az egyetlen ékszere. Arcát mély ráncok barázdálták, hátul összekötött, egyenes szálú, fekete hajába jócskán vegyültek ősz szálak. Castle nem tudta volna megmondani, hány éves, ugyan úgy lehetett negyven, mint hatvan. Az állandó, erős napsugárzás megviselte és ráncossá tette a bőrét, ettől valószínűleg idősebbnek látszott a koránál,  de a tekintete élénken csillogott. Emlékezett, hogy egy navahó indián rezervátum van valahol Utah és Arizona állam határán, ezért feltételezte, hogy a nő is ehhez a törzshöz tartozik. 

Egy félgömb alakú, farönkökből épített, földdel fedett indián kunyhóban volt. Elcsodálkozott, milyen ügyesen rakták, szinte fonták össze a fatörzseket, hogy megkapják a kör alaprajzot! A sarokban egy szövőszék állt, rajta a félig megszőtt, rombusz mintás takaróval, mellette egy kis fából összeeszkábált polc, asztal és két szék. A tarka mintás szőttessel letakart ágy, amin feküdt, alig emelkedett a talaj fölé.

Az asszony megfogta a vállát, és egy finom mozdulattal jelezte, hogy visszafordulhat.

Castle végignézett magán, miközben megpróbált hanyatt feküdni, és viszonylag kényelmesen elhelyezkedni a szokatlanul kemény ágyon. Eddig azt hitte, hogy alsónadrágban van, de most szembesült azzal, hogy meztelen, és csak egy fehér, vászonszerű anyag van a csípőjére terítve. A combján levő kígyómarás helye már nem feszült, és csak tompán fájt, de nem látta, hogy mennyire gyulladt, mert vastagon befedte egy zöld színű, pépes anyag. Úgy nézett ki, mintha leveleket zúztak volna össze, és az így kapott masszát kenték volna a marás helyére. Akármi is volt az, Castle megállapította, hogy kellemesen hűsíti a megdagadt, fájdalmas területet.

Az asszony mondott valamit, amiből Castle egy szót sem értett, így csak zavartan mosolyogva figyelte, ahogy a nő egy fából készült tálkába különböző porokat, megszárított és megőrölt növényi részeket tesz, aztán az egészet egy kevés, aludttej szerű anyaggal összekeveri. Türelmes, halk hangon magyarázott valamit, miközben hol a saját, hol Castle arcára mutatott, amiből a férfi sejtette, hogy a kotyvalékot az arcára akarja kenni. Amikor a nő az ujjával kivett egy adag krémet a tálból, és az arca felé közelített, Castle elkapta a kezét, nehogy rá tudja kenni a nem túl bizalomgerjesztő masszát a bőrére. Az indián nő meglepődött az ellenkezéstől. Rosszallóan megcsóválta a fejét, letette a tálkát és felállt. Castle nem akarta megbántani a megmentőjét, és már nyitotta a száját, hogy magyarázkodni kezdjen, amikor rájött, hogy a nő valószínűleg nem tud angolul, ráadásul már nem is figyelt rá, hanem a falnak támasztott polcon keresett valamit. Egy fém tálcával a kezében fordult meg, és miközben az ágyhoz lépett, a szoknyája szélével fényesre dörzsölte, majd elnézően mosolyogva Castle arca fölé tartotta. A férfi döbbenten meredt a tükröződő felületen látott képmására. A kunyhóban uralkodó félhomály ellenére is jól látta, hogy a perzselő nap pecsenye vörösre égette az arcát és a nyakát. Az indián asszonyra nézett, és kínos mosolyra húzta a száját. A nő a füle mögé mutatott. Castle lassan megszokta a metakommunikációt, így fordított kicsit a fején, hogy lássa a konténerben szerzett, fején levő sebet. A vágást vastagon borította az alvadt, rászáradt vér, de elég gyulladtnak látszott. Riadt tekintettel, megadóan bólintott a nőre nézve, miközben abban reménykedett, hogy az ősi gyógymódnak nem része egyetlen mérgező növény sem, és a kenőcs nem tesz benne kárt. Csukott szemmel hagyta, hogy a ráncos kezek bekenjék a sebet és nap égette bőrét. Csodálkozva állapította meg, hogy a durvának tűnő kezek milyen finom, gyengéd érintésre képesek. A hűsítő, kellemes érzés megnyugtatta, és pillanatok alatt magával ragadta az álom.
- Mi az, hogy nem mehetünk? - csattant Kate hangja élesen. - Vissza kell térnünk a bázisra, mielőtt kitör a zivatar. Ha a helikopter belekerül egy porviharba, működésképtelen lesz, és akkor mi is ott ragadunk valahol - magyarázta türelmesen Bryan. - Nézzen oda! - mutatott a nő háta mögé. - Higgye el Kate, nincs más választásunk! Beckett megfordult, és nem akart hinni a szemének. Az ég alján koromfekete felhők gyülekeztek szédítő iramban. Érezhető volt, hogy feléjük közelednek az egyre magasabbra tornyosuló vízzel telt légtömegek, mert az addig meg sem mozduló, forró levegő helyébe kellemes szellő lépett.  - Mennyi időnk van? - fordult vissza a pilótához. Összevont szemöldöke és szorosra zárt ajkai arról tanúskodtak, hogy megoldást keres a problémára, és csak a legvégső esetben fogja elfogadni a férfi javaslatát.  - Még körülbelül fél óra. - Jó - vette tudomásul a szűk időkeretet Kate, miközben hol az északon gyülekező viharfelhőket, hol a déli irányban magasodó vörös sziklaalakzatokat nézte. - Ha délre indulnánk, meddig jutnánk el fél óra alatt? - Arra gondol, van-e arra valami, ahol meghúzhatnánk magunkat, amíg elvonul a vihar? - csóválta meg a fejét Bryan, aztán elgondolkodva a hajába túrt. Csodálta ezt a gyönyörű nőt a keménységéért, de legfőképpen az elszántságáért, ezért minden emberileg lehetségest meg akart tenni, hogy megtalálják azt a férfit, akit a lelke mélyén irigyelt. - Emberi településig nem érnénk el. Arrafelé csak néhány indián él, akik elzárkóznak a civilizációtól, és az őseik hagyományait követve élik az életüket. Nem tudnánk biztonságba helyezni a helikoptert, legfeljebb magunkat.  Kate-nek vadabbnál vadabb ötletek jutottak eszébe, de a végső következtetés mindig az volt, hogy semmire sem megy a helikopter nélkül. A férfi sejtette, hogy a nyomozó a sivatagban maradna. Megértette, hogy a végsőkig keresi a megoldást, de ismerte a vidéket és a sivatagi vihart, tudta, hogy a helikopter tönkremenne, ők pedig rengeteg időt veszítenének. - Bármire gondol, rossz döntés lenne - jegyezte meg halkan, de meggyőződéssel. Komoly tekintettel nézett a nőre, miközben arra gondolt, bárhogy döntsön, mellette fog állni. Beckett nézte a férfi határozott, ugyanakkor szomorú vonásait, aztán nyelt egyet, mielőtt kimondta volna a döntő szót.  - Rendben - ejtette ki nehezen a szavakat, miközben behunyta a szemét, nehogy a pilóta észrevegye az előtoluló könnycseppeket. Az érzelmi hullámvasútjának megint a mélypontjára került. Amikor már megcsillant előtte a remény, megint versenyt kell futnia az idővel. Még egyszer a konténerre pillantott, aztán beszállt a helikopterbe. Hallgatagon ült Bryan mellett, és magában dühöngött a sors igazságtalanságán. Bár nem arrafelé tartottak, amerre Castle-t sejtette, kitartóan figyelte az alattuk elterülő sziklákkal tarkított sík területet, hiába. Egy óra múlva mereven állt a hatalmas üvegablak előtt, és lassan belekortyolt a tűzforró kávéba. Érezte, hogy Jordan mellé lép, de nem néztek egymásra, csak figyelték a nem mindennapi égiháborút. A sötétkék, szinte fekete felhőktől éjszakai sötétség borult a tájra. A pillanatok alatt feltámadó viharos erejű szél felkapta a száraz kőzetszemcséket, és óriás porvihart kavarva tette átláthatatlanná a levegőt. Még nem esett az eső, de a sötét égen felvillanó villámok olyan sűrűn cikáztak, hogy az elektromos kisülést követő dörgések majdhogy nem egybeolvadtak.  - Kate ... - szólalt meg szelíden Jordan. Valami biztatót akart mondani, de a nyomozó a szavába vágott. - Bryan-nek igaza volt, ilyen égiháborút még nem láttam.  Kate tudta, hogy az ügynök Castle-ről akart beszélni, arról hogy mennyi az esélye túlélni egy ilyen vihart a szabadban, de ő nem akart erről beszélni. Egyszerűen csak hinni akart abban, hogy ha ilyen közel került hozzá, nem veszítheti el. Inkább elterelte a témát. - Megfordult a fejemben, hogy maradjunk a sivatagban, de Bryan figyelmeztetett, hogy rossz döntés lenne. Neki köszönhetem, hogy több időnk lesz a keresésre, ha elvonul a vihar. - A helikopter és a terepjárók is útra készen állnak, de ha nagy eső is társul az égzengéshez, akkor a vidék sártengerré változik, és csak a helikopterre számíthatunk - vázolta fel a lehetőségeket Shaw ügynök, aztán Beckett felé fordult, és szinte hipnotizálta a tekintetével, hogy rá nézzen. - Úgy érzem, valakiknek nagy szüksége lenne arra, hogy felhívja őket, és beszélgessenek - fogta meg Kate karját együtt érzőn, miközben biztatón elmosolyodott.
Szokatlanul éberen ébredt a gyógyító, pihentető alvásból. Szemhéjai engedelmesen mozdultak, szeme pedig gyorsan alkalmazkodott a kunyhóban uralkodó félhomályhoz. Érezhetően lehűlt a levegő, ezért az írónak jólesett a ráterített, színes rombuszmintákkal díszített takaró melege. Az indián asszony törökülésben ült egy földre terített takarón, kezét összekulcsolva, előre-hátra ringatózva, halkan énekelt egy ősi dallamot, talán egy imát. Néhány másodperc múlva, mintha megérezte volna, hogy nézik, Castle-re pillantott. Amikor észrevette, hogy a férfi felébredt, azonnal felállt, és egy agyagedényből vizet töltött az asztalon álló pohárba. Lehajolt a férfi mellé, tarkója alá nyúlva megemelte a fejét, és lassan megitatta. Castle még mindig mohón, nagy kortyokban nyelte a vizet, mintha nem tudna betelni vele. Abban a pillanatban, amikor az asszony elvette a szájától az üres poharat, furcsa zaj hallatszott be kintről. A nő felpattant, és sietve a kunyhó egyetlen nyílásához lépett. Amikor kitárta az ajtót, a szél apró homokszemcsék sokaságát zúdította be. Castle hunyorogva nézett az ajtó felé. Abban a pillanatban a sötét égbolton átcikázott egy villám, és a vakító fényben egy férfi alakjának körvonalát látta meg.

Az indián asszony megtorpant, teste megfeszült, és tétován hátrált pár lépést. Castle érezte, hogy várt valakit, de az ajtóban nem az a személy áll, akire számított. Még nem tudta kivenni a férfi arcát, de rossz érzése támadt. Megpróbált a könyökére támaszkodva felemelkedni, hogy jobban lássa az érkezőt, akinek még mindig árnyék vetődött az arcára, de olyan erőtlen volt, hogy csak a fejét tudta megemelni. Érezte, hogy baj van, és egy pillanat alatt átragadt rá az indián nő látható félelme. Szívverése felgyorsult, az éhezéstől összeszűkült gyomra fájdalmasan rándult össze, szája kiszáradt.

- Hm ... Mr. Castle - hallotta meg az a hangot, amit ezer közül is felismert volna, és ami a félelmet rettegéssé változtatta benne - maga igazán szerencsés fickó - lépett beljebb a férfi, és ravaszul csillogó, átható tekintetével szinte megbabonázta az írót.

Castle úgy nézett rá, mintha kísértetet látna. Az arc csak a konténerben látott monitorról volt ismerős, hiszen a plasztikai sebészet vívmányainak köszönhetően csak karakterében hasonlított az eredetire, de a hangját és a szemét nem változtatták meg.

- 3XK - suttogta rekedt hangon, miközben vett egy nagy levegőt, és nyelt egyet. Fogalma sem volt, hogyan került ide a világ végére az egyetlen ember, aki valódi félelmet tudott kiváltani belőle. 

- Tehát megjegyezte a leckét! - húzta alig észrevehető gúnyos mosolyra száját a férfi. - Sokkal jobban szeretem a 3XK-t, mint a Tyson-t - utalt arra, hogy kétszer is megjegyezte ezt a tényt az írónak.

- Mit akar? - kérdezte erőteljesebb hangon Castle, és remélte, hogy le tudja győzni a rátörő reszketést. Az ereiben száguldó adrenalin megsokszorozta az erejét, és nehézkesen felült. Nem akart kiszolgáltatottnak és elesettnek látszani.

- Nocsak, hogy megbátorodott! Azt hiszi, nem érzem a félelmét? - gúnyolódott tovább Tyson. Halkan, és nyugodt, magabiztos hangnemben beszélt. Egy pillanatra oldalra nézett, mert az indián asszony az ajtó felé lépett, de a fenyegető tekintetet látva megtorpant, aztán meghúzódott a kunyhó egyik sarkában.

- Mit akar? - tette fel újra a kérdést Castle. Bár szinte biztosan tudta, mit fog válaszolni Tyson, abban reménykedett, hogy tesz egy apró utalást Kate-re. Amióta az öntudatánál volt, csak arra tudott gondolni, vajon tényleg csak játszadozik-e velük 3XK, mert ha igen, akkor talán nem bántotta Kate-t. Már az a tudat is megviselte, hogy mit kell elviselnie a szeretteinek az ő elrablása nyomán, de azt nem bírta volna ki, ha bántja őket ez az elmebeteg.

- Már egészen jól ismer. Miért kérdez ilyet?

- Oka van annak, hogy idejött - nézett farkasszemet a férfival. - Talán nem úgy alakultak a dolgok, ahogy eltervezte?

Tyson közelebb lépett, az egyik széket szembefordította az ággyal, és leült. Ujjait összefonva, töprengve nézett Castle-re, mintha azt fontolgatná, beavassa-e a gondolataiba.

- Arra gondol, hogy még életben van? Téved, ha azt hiszi, hogy gyors halált szántam magának! Minden úgy alakult, ahogy elterveztem. Igazán jó móka irányítani az életét - dőlt hátra a széken önelégülten. - Lassan jobban élvezem, hogy bármikor az életük része lehetek, mint azt, hogy szép, szőke nőket fojtsak meg. A tervezés, az előrelátás, aztán a megvalósítás - ami igazolja minden gondolatom pontosságát - kiváló játék.

- Legutóbb mégis hiba csúszott a számításába, hiszen életben maradtam.

- Ó! Maga is tudja, hogy ez gyenge próbálkozás - suttogta közelebb hajolva. - Úgy számoltam, hogy a beszélgetésünk utáni reggel vagy megszökik, vagy Beckett nyomozó megszökteti. Életben kellett maradnia, hogy a hídon találkozhassunk, és én halott lehessek a világ számára.

- Akkor miért van itt? Meg akar ölni? - kérdezte az író rezignáltan.

- Tudja, hogy nem. A lelki kínzás sokkal izgatóbb, mint egy kötél megfeszítése a puha nyakon, vagy egy pisztoly ravaszának meghúzása - révedt a távolba egy pillanatra Tyson tekintete, aztán kissé felhúzott szemöldökkel újra Castle nézett, és kutató tekintettel várta a reakcióit. - Élveztem, ahogy a konténerben viselkedett, aztán ahogy a kapott eszközökkel megpróbálta túlélni a sivatagot. Reméltem, hogy vagy skorpiókkal, vagy csörgőkígyóval összetalálkozik, hiszen van belőlük elég, de ezt a véletlenre bíztam. Azon viszont jót szórakoztam, ahogy füsttel próbált jelezni a repülőgépnek! - húzta lekicsinylő mosolyra a száját. - A saját szememmel akartam meggyőződni róla, hogy hol jár. Csak látni akartam, de jobban szórakoztam, mint gondoltam! Az a veszett igyekezet, hogy füstöt csináljon, megnevettetett.

Castle szája elnyílt meglepetésében, amikor rájött, miről beszél a férfi.

- Maga? Maga ült a repülőgépben - állapította meg letörten, miközben felidézte, mennyi energiával gyújtott tüzet, szedte össze a kicsit nedves fűcsomókat, hogy ne lánggal, hanem gomolygó füsttel égjen a tűz, és milyen reménykedve integetett az égen elsuhanó repülőgépnek. Nézte Tyson önelégült képét, és arra gondolt, csak egy ember van, aki a gyűlölet érzését ki tudta váltani belőle. - Tehát minden a terve szerint történt - állapította meg, és remélte, hogy most már Kate-ről is említést tesz Tyson. Nem akarta megadni neki azt az örömöt, hogy ő kérdez rá.

- Egy dologban kockáztattam csak, de nyertem - dicsekedett 3XK önelégülten. - Túl kevés nyomot hagytam Beckett nyomozónak, és túlságosan a megérzéseire és az elméleti következtetéseire alapoztam, bizonyítékok nélkül. De hát ő sem különleges! Nagyon is kiszámítható - mondta lekicsinylően, Castle pedig úgy érezte, mintha megsebezték volna a lelkét. - A kétségbeesett ember hajlamos olyan dolgokban hinni, amire nincs bizonyíték, és ha a félelem irányítja a tetteket, akkor minden, még a hihetetlennek tűnő elméleteknek utána néz, mert retteg, hogy elszalasztja a megoldást. Ha ez megvigasztalja magát, rettentően aggódik. Ő is csak olyan, mint minden olyan nő, aki keménynek mutatja magát: sokkal érzelmesebb, sokkal érzékenyebb, és sokkal több félelemmel küzd, mint a nyafogó plázacicák. Hallottam, ahogy remeg a hangja - mosolyodott el elégedetten.

Castle egyik oldalon megnyugodott, hogy Kate-t nem bántotta Tyson, ugyanakkor keserűen gondolt arra, mennyire kiismerte a nőt ez az őrült. Úgy érezte, ahhoz csak neki van joga, hogy Kate lelkének legmélyebb érzéseit és félelmeit ismerje. Nyitotta a száját, de Tyson megelőzte. Egészen közel hajolt hozzá, szinte érezte a leheletét.

- Hogy miért jöttem? Csak azt akartam, hogy tudja, élvezem a játékot - suttogta, miközben kajánul elvigyorodott, és önelégülten figyelte az író szemében tükröződő félelmet, és a felismerést, hogy jelen időben fogalmazott, kétséget sem hagyva afelől, hogy a terve még korántsem ért véget.

Castle kiszáradt torokkal, szótlanul figyelte, ahogy Tyson feláll, egy pillantást vet a sarokban kucorgó asszonyra, aztán az ajtó felé indul.

- Az indiánok kiváló gyógyítók. Remélem, hamar összekapja magát, mert szüksége lesz az erejére! - szól vissza, mielőtt kilépett volna a szabadba.

Az ajtó hangtalanul becsukódott, de Castle még mindig nem vette le róla a szemét, mintha attól félne, a férfi újra megjelenik. Az indián nő hamarabb ocsúdott, felkapta széket, amin az előbb még Tyson ült, és megtámasztotta vele az ajtót, és elhúzta a reteszt. Nagyot sóhajtva dőlt a falnak, és szótlanul bámult Castle-re, aki keserűen gondolt arra, milyen félelmet váltott ki Tyson a nőből annak ellenére, hogy egy szót sem szólt hozzá. Talán meglátta az őrületet a szemében? 

Becsukta a szemét, és ő is felsóhajtott. Gondolatai egy ideig még Tyson mondatain jártak, leginkább azon, amit Kate-ről mondott. Összeszorult szívvel gondolt arra, hogy az is előfordulhat, hogy Tyson félrevezeti, csapdába csalja, és semmi nem igaz abból, amit Beckett-ről mondott. Nem akarta, hogy eluralkodjon rajta a félelem, ezért megpróbált a jelenre koncentrálni, és felnézett. Az asszony, mintha az előző percekben mi sem történt volna, egy tálban kevergetett valamit, aztán egy perc múlva hozzá lépett, egy fából faragott kanállal merített a kukoricakása szerű ételből, és a szájához tartotta. Elgondolkodva nézte a nőt, miközben lassan ízlelgette az egyszerű, de tápláló ételt. Itt van egyedül a semmi közepén egy idegen férfival, ráadásul rettegésben tartotta egy másik idegen, és néhány perc elteltével már újra a gondoskodás ösztöne határozza meg a cselekedeteit.

Először úgy érezte, úgy elszorult a torka, hogy egy falatot sem tud lenyelni, de teste áhítozott az étel után, és tudta, hogy szüksége van rá, hogy erőt gyűjtsön. Hagyta, hogy a barna, ráncos kezek a szájába tegyék az ételt, de az ötödik-hatodik falat után fáradtan becsukta a szemét. Kate incselkedő mosolyát, pajkos tekintetét látta maga előtt, ahogy egy tejszínhabba mártott epret harap lassan, érzéki mozdulattal ketté, aztán behunyja a szemét, és arcára kiül az aromás íz élvezetének minden öröme. A következő pillanatban már az ő szája felé közelített a félbe harapott eperrel, és amikor érezte a savanykás-édeskés levet a szájába csorogni, Kate lassan fölé hajolt, és gyengéden megcsókolta. Ajka lassan elnyílt, és a puha, játékos csók egyre szenvedélyesebbé és vággyal telibbé vált.

Az indián asszony megérintette a vállát, mire az emlék szertefoszlott, és kinyitotta a szemét. Az ajtóra nézett, amin nemrég Tyson kilépett. Minél előbb el kell indulnia, de tudta, hogy még nem képes kilométereket gyalogolni a sivatagban. A nőre nézett. Vajon egyedül él itt, a távol a civilizációtól, vagy van férje? Nem hitte, hogy egyedül cipelte a kunyhóig, ezért reménykedett, hogy él férfi is a kunyhóban, csak elment segítséget hívni. Bosszankodott, hogy a szavak embere, mégsem tud kommunikálni a bennszülött asszonnyal, aztán mintha Activity-t játszana, próbálta elmutogatni neki, hogy fel szeretne öltözni. Kiszolgáltatottnak érezte magát, hogy meztelen a takaró alatt, és szerette volna átvizsgálni a ruháit. Amióta megjelent Tyson az ajtóban, azóta nem hagyta nyugodni egy kérdés: hogyan követte a nyomát a gyilkos.

Megkönnyebbülten látta, hogy a nő megérti, mit akar, és a polc aljáról kihúzta a kimosott, összehajtogatott ruháit. Letette őket az ágy szélére, kivette közülük a bokszeralsóját, és mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, lehúzta róla a takarót. Mire észbe kapott, már hiába nyúlt a takaró után, így nagyot nyelt, és zavartan pislogva takarta el kezével a férfiasságát. A nő hangtalanul elnevette magát, és megcsóválta a fejét, mintha nem értené a fehér emberek szemérmességét. Gyakorlott mozdulatokkal húzta fel rá a bokszert, a zoknit, a nadrágot, majd az inget. Castle végigtapogatta a nadrág zsebeit, övrészét, de semmi gyanúsat nem talált. Felemelte a zakót, és módszeresen megvizsgálta minden négyzetcentiméterét. Amikor a gallérhoz ért, ujjai azonnal megérezték az apró, lapos tárgyat a dupla anyagrész között. A nőnek mutogatta, hogy egy kést kér, és egy perc múlva már tenyerében tartotta a nyomkövetőt. Végigsimított az anyagon. Biztos volt benne, hogy az indián nő ezt is kimosta, akkor pedig tönkrement a műszer, és Tyson elvesztette a nyomát. Ezért jött hát ide! Meg akart győződni arról, hogy minden a terve szerint halad! De vajon mik a tervei? - forgatta meg töprengve a nyomkövetőt.

Beckett türelmetlenül járt fel-alá a reptér várócsarnokában. A vihar olyan gyorsan ért véget, ahogy érkezett. A dörgés, villámlás szinte percek alatt megszűnt, és abban az irányban, amerre Castle-t sejtette, már az ég is világosan kékellett, a szétfoszló felhők között pedig erőszakosan tört utat magának a napsugár. A koromfekete felhőkből lehulló eső nem volt jelentős, inkább a szél által felkavart por jelentett gondot a helikopternek, ezért a dzsipekkel induló ügynökök már készülődtek, de ők még nem tudtak felszállni. Már épp afelé hajlott, hogy Jordan-ék egyik terepjárójával indul átfésülni a területet, amikor meglátta a felé közeledő Bryan-t. Óvatosan lépkedett a forró kávéval színültig töltött poharakkal a kezében, miközben hol a nőre, hol a kávéra pillantott. Barátságos mosollyal az arcán nyújtotta az egyik poharat Kate felé, aki meglepve vette észre a férfi tekintetében megcsillanó érdeklődést. Ha nem kötötte volna le annyira a gondolatait Castle keresése, bizonyára észrevette volna, hogy egy ideje más szemmel néz rá a férfi, és a hanghordozása is sokkal bizalmasabb. Eddig a segítőkészségének tudta be, hogy mindig mellette van, és nem téveszti szem elől a férfi akkor sem, amikor két repülés között csak várakozik, most azonban feltűnt neki, hogy ennél többről van szó.

- Ha ilyen ütemben oszlanak fel a felhők, és csillapodik a szél, akkor negyed óra, húsz perc múlva felszállhatunk - mosolygott Bryan bizakodva. Belekortyolt a kávéba, és kikémlelt az ablakon. - A terepjárók lassabbak, és kisebb területet lehet róluk belátni - tette hozzá, mintha olvasna a nő gondolataiban.

Bármennyire is türelmetlen és ideges volt, Beckett-nek el kellett ismernie, hogy a férfinak igaza van, és többre megy, ha vár egy kicsit, és helikopterrel megy, mintha vaktában elindul az egyik autóval.

Egyetértően bólintott, miközben a kinti felhőket figyelte, de a szeme sarkából látta, ahogy a pilóta arcán átsuhan egy elégedett mosoly. 

- Kate! - hallották meg Jordan hangját, mire mindketten megfordultak. - Úgy gondoltam, a fiúk menjenek csak a terepjárókkal, és inkább magukkal mennék. A helikopterből nagyobb terepet átvizsgálhatunk.

Beckett arcán hálás mosoly jelent meg. Örült, hogy Jordan vele lesz. Az elmúlt napokban közel kerültek egymáshoz, bár nem sokat beszélgettek, a tekintetéből tudta, hogy a nő előtt nyitott könyv minden gondolata és érzelme.

- Köszönöm - nézett hálásan az élénken csillogó, kék szemekbe.

- Khm ... - köszörülte meg a torkát Byan, és zavartan hol az egyik, hol a másik nőre kapta a tekintetét. - Ez nem jó ötlet - mondta feszengve. - A helikopter üléseit hátul kiszereltettem, és egy hordágyat tetettem a helyére, hogy ha Mr. Castle-t ... olyan állapotban találnánk meg, le tudjuk fektetni.

A két nő néhány másodpercig meglepve hallgatta a férfi érvelését, aztán Jordan reagált hamarabb.

- Milyen figyelmes! - húzta fel elismerően a szemöldökét. - Rendben, akkor én a fiúkkal megyek - döntött, aztán Kate felé fordult. - Rádión tartjuk a kapcsolatot. 

Shaw ügynök megvárta, amíg Beckett kényszeredetten bólint, aztán elsietett. Tudta, hogy a nyomozó csalódott és rettentő feszült, ezért is ment volna szívesen vele, de a pilóta érvei meggyőzték. Mielőtt a csapatához csatlakozott volna, visszapillantott a nőre, aki összeszorított szájjal, elszánt tekintettel az órájára nézett. Jordan szomorúan gondolt arra, hogy túl sok idő telt el a konténer ledobása óta. Vajon ki lehet bírni ennyit a sivatagban? Úgy érezte, egyre inkább vesztésre állnak az idővel való versenyfutásban.

- Készíttetek kávét, vizet és néhány szendvicset az útra - mondta halkan Bryan, és mintha megérezte volna, hogy Kate-nek nincs kedve társalogni vele, magára hagyta,

Beckett leül az ablakkal szemben álló műanyag széksor szélére. Néhány másodpercig nézte a napsugarak és a felhők harcát, aztán lehajtotta a fejét, és a kezébe temette az arcát. Az egy órával ezelőtti telefonbeszélgetésre gondolt.

- Egy dolgot kérek csak, Katherine. Légy velünk őszinte! - csengett a fülében  Martha komoly hangja. 

Kate tudta, hogy az asszony kihangosította a telefont, így Alexis is hallja minden szavát. Tudta, hogy Martha erős asszony, aki már sok kudarcot és fájdalmat megélt az élete során, de ahogy múlt az idő, egyre nehezebben győzte meg magát arról, hogy a fia túl fogja élni Tyson csapdáját, mert erős, okos, és minden helyzetre van egy megoldásra váró ötlete. Ráadásul ő sem tudott semmi konkrét nyommal előállni, a beszélgetéseik tele voltak olyan kifejezésekkel, hogy: talán, esetleg, valószínűleg. Castle elrablása óta először hallotta, hogy az asszony hangja alig észrevehetően megremegett. Végre biztató hírekkel szolgálhatott! Legalább azt tudták, hogy jó nyomon járnak, amióta a konténerben talált ujjlenyomatokról megállapították, hogy Castle-é, bár ennek a hírnek sem tudott felhőtlenül örülni, hiszen Tessa Horton megölésekor is a helyszínre tudta varázsolni Castle ujjlenyomatát Tyson. Nyugtalanította az is, hogy Castle nem hagyott semmi üzenetet a konténerben. Vagy csak ő nem vette észre?

- Minden jel arra mutat, hogy Rick a sivatagban van - kezdte, és röviden beszámolt a konténerről, a keresésről és a viharról. A vonal végén a két nő hallgatott, aztán Martha szólalt meg sokára.

- Mit mondanak a szakemberek? Mennyi ideig lehet kibírni a sivatagban?

- Senki nem mer jóslatokba bocsátkozni - próbálta kikerülni a konkrét választ Kate, ahogy mindenki kikerülte, ha ő tette fel a kérdést. - Bíznunk kell benne Martha! Nem indult volna el a konténertől, ha nem látott volna esélyt a megmenekülésre.

- Bárcsak én is ilyen biztos lennék ebben! - sóhajtott nagyot az asszony, és Kate tudta, hogy emlékeiből számtalan olyan esetet tudna felsorakoztatni Martha, amikor a fia meggondolatlanul, néha felelőtlenül vágott bele valamibe, és nem mérlegelte a következményeket.

- Apa megváltozott - hallotta meg kicsit távolabbról Alexis hangját, és szinte látta maga előtt, ahogy apját védve, rosszallóan a nagyanyjára néz.

- Igen, én is azt hiszem, hogy Rick nem hoz felelőtlen döntést, ha az életéről van szó - állt Alexis mellé Kate.

- Ha nem tapasztaltam volna meg az ellenkezőjét már számtalanszor, akkor én is úgy tudnék bízni, mint ti.

Kate meglepődött. Martha, az örök optimista, aki a kudarcokat is úgy élte meg, mint jó dolgok, amik arra valók, hogy tanuljunk belőlük, és erősebbek legyünk általuk, most a legpesszimistább volt hármuk közül. Már éppen nyitotta a száját, amikor meghallotta Alexis-t aki szavait a nagyanyjához idézte.

- Nagyi! Apa azért lett híres író, nagyszerű  apa és szerető fiú, mert mindig bíztál benne. Hittél benne, és ez volt az, amivel jó embert neveltél belőle!

Nem gondolta, hogy a lány lesz az, aki lelket önt az asszonyba. Sokkal inkább számított arra, hogy Martha lesz az, aki nem hagyja, hogy az unokája összeomoljon. Kate hallotta, hogy Martha elérzékenyülve szipog egy kicsit, aztán mintha kicserélték volna, minden kételyét félretéve szólalt meg.

- Mikor tudjátok folytatni a keresést?

- A vihar már érezhetően gyengül, de napnyugtáig már csak három óránk maradt.

A hallgatásból érezte, hogy a pillanatnyi bizakodás helyét újra átvette a félelem, hiszen lassan eltelik egy újabb nap, és ha Castle-nak még egy éjszakát kell a sivatagban töltenie, egyre kisebb lesz az esély a túlélésre.

- Katherine! - szólalt meg halkan, de minden szót jelentőségteljesen kiejtve Martha. - Richard szeret téged. Igaz szerelemmel szeret, úgy, ahogy még soha senkit nem szeretett. Alexis szerint jó embert neveltem belőle, ő viszont jó apává tette, de te tetted boldog férfivá. Köszönöm. Csak azt akartam, hogy tudd, mennyire szeretlek ezért!

Ahogy visszagondolt az asszony utolsó mondataira, újra elszorult a torka. Martha ritkán mutatta meg a külvilágnak az érzékeny, érzelmes énjét, és ritkán beszélt az érzéseiről, akárcsak Castle. Kate örült, hogy az asszony elfogadta a fiával való kapcsolatát, befogadta a családjukba, soha egyetlen rosszalló megjegyzést sem hallott tőle, pedig érezte, sosem tudja félelem nélkül elfogadni, hogy gyilkossági nyomozóként veszélybe sodorhatja a fiát. Mindig közvetlen, kedves, barátságos volt vele, de soha nem mondta ki, hogy szereti. Végtelenül jólestek neki Martha szavai, de azt kívánta, bárcsak ne kerültek volna ilyen érzelmektől túlfűtött helyzetbe, hogy az asszony úgy érezze, ki kell mondania, hogy miért is szereti! 

- Beckett nyomozó! Indulhatunk - érintette meg a vállát Bryan. Annak ellenére, hogy halkan beszélt, Kate összerezzent. Nem tudta, hogy a férfi bizalmas érintése, vagy ahogy az emlékből hirtelen a valóságba kerültek a gondolatai, váltották-e ki belőle a kellemetlen érzést.

- Mehetünk! - pattant fel a székről, és mit sem törődve az utána lépkedő férfival, hatalmas léptekkel indult a hangár felé.

Castle annak ellenére ülve maradt az ágyon, hogy az indián nő finom mozdulatokkal megpróbálta rávenni, hogy lefeküdjön. Gyenge volt, de nem akarta elhagyni magát. A kunyhó farönkjeinek támaszkodva hallgatta, hogy a dörgések egyre távolabbról, és egyre ritkábban hallatszanak. Egyre csak Tyson szavai zakatoltak a fejében. Egy darabig azon töprengett, vajon meddig akarja folytatni ez a szociopata férfi az elmebeteg játékát, aztán gondolatai a Kate-ről mondottakra terelődött. Szinte fizikai fájdalmat okoztak neki a szavak, ahogy becsmérlően elemezte a nőt. 

Tudta, hogy olyan tervet kell kieszelnie, amire nem számít Tyson, de egyelőre a gyengeség megakadályozta abban is, hogy felálljon, így pedig nehéz bármilyen tervet megvalósítani. Becsukta a szemét, hogy pihenjen egy kicsit, de szinte azonnal felszínes, zaklatott álomba zuhant. Úgy érezte, csak percek teltek el, amikor hangos csattanásra riadt. A kunyhó ajtaját olyan erővel csapta a gerendáknak a huzat, hogy az egész szerkezet beleremegett. Castle hallotta, hogy az indián nő felkiált. Kinyitotta a szemét, és az elé táruló látványtól még a szívverése is elállt. Az asszony lélekszakadva rohant az ajtóban álló alak felé.

Castle ösztönösen ellökte magát a faltól, és megpróbált volna felállni, amikor meglátta, hogy a nő megtorpan a magas, erőteljes férfi előtt, aztán szemérmesen átöleli. Az író egy pillanatra megkönnyebbülten behunyta a szemét, és nagyot sóhajtva hátradőlt. Valószínűleg többet aludt, mint amennyinek érzékelte az időt, mert az ajtó nem volt sem kitámasztva a székkel, sem bereteszelve. Az asszony valószínűleg már rég kinyitotta, talán időnként ki is ment a kunyhó elé, és reménykedve várta a férjét.

Az ölelésből kibontakozó férfi beljebb lépett, így Castle már jól látta szikár alakját, hátul összekötött őszes-fekete haját, az asszonyéhoz hasonló sötét bőrét, és jellegzetes indián vonásait. A korát 50-60 évre becsülte, mivel az arcát mély ráncok barázdálták, bár izmai erőteljesen feszültek szálfaegyenes, büszke tartású testén. Az indián az ágy elé lépett, és élénk tekintetű sötétbarna szemével végigmérte az írót.

- Nem halott - állapította meg tört angolsággal. - Amikor megtalál, kicsi esély élni - mondta komoly, de barátságos tekintettel.

Castle megkönnyebbülten sóhajtott. Végre kommunikálni tud valakivel! Az asszony a férje mellé állt, és Castle-re mutatva valamit nagyon magyarázott, aztán erőteljesen gesztikulálva az ajtóra mutatott. A férfi összevonta a szemöldökét, mintha mérlegelné, milyen veszélyt jelenthet rájuk ez az idegen férfi.

- El kell jutnom a legközelebbi városba - szólalt meg Castle, mielőtt azt hinné az indián, hogy bajt hozhat a fejükre.

- Gyenge. Eszik, lesz erő. Én hoztam lovak, és elviszem város - jelentette ki, és anélkül, hogy további figyelemre méltatta volna Castle-t, mondott valamit a feleségének, aztán az ajtó felé indult, de egy pillanatra visszafordult. - Asszony meggyógyít kígyómarást – mondta, és kilépett a kunyhóból.

A nő egy tálat vett elő, amiben félpohárnyi, nem túl bizalomgerjesztő zöldes massza volt, olyan, amilyen a marás helyét fedte, amikor Castle magához tért. Hagyta, hogy az asszony segítsen neki lefeküdni. Most érezte meg, milyen gyenge. Amikor azonban a ráncos, barna kezek a slicce felé nyúltak, ijedten kapta el a nő csuklóját, és zavarában kínos mosolyra húzta a száját, mire az asszony csak megingatta a fejét, és türelmesen megvárta, amíg Castle átbujtatta a gombot a lyukon, és lehúzta a sliccét, majd megemelve a csípőjét, letolta a nadrágját. Sajnálkozva nézett a férfira, amikor annak eltorzult az arca a combjába hasító fájdalomtól. Megnyugtató hangon mondott valamit, aztán óvatosan bekente a seb környékét. Castle megállapította, hogy már egész tűrhetően néz ki a lába, nem olyan duzzadt és gyulladt, ennek ellenére igencsak jólesett a zöld kotyvalék okozta hűsítő érzés. Behunyta a szemét, és azon gondolkozott, mennyi időbe telhet, amíg megerősödik annyira, hogy lóra tudjon ülni. Érezte, hogy az asszony az arcára ken valamit, de mivel a saját szemével látta, hogy mit tett az égető napsugárzás érzékeny, fehér bőrével, megadóan hagyta. Magában elmosolyodott. Úgy nézhet ki, mintha egy kozmetikus arcpakolást tett volna rá! Ha így látnák meg a fiúk, biztosan élcelődnének rajta egy darabig. Ryan csak finoman, Espo azonban kajánul vigyorogva szekálná. Gondolatai elkalandoztak. Vajon találtak valami nyomot, ami elvezeti őket Tyson-hoz? Mindketten kitartóak és türelmesek, ha ezernyi adat átnézéséről van szó, ráadásul észrevesznek minden apró anomáliát, ami gyanús lehet. Tyson szavaiból tudta, hogy Kate az ő nyomát követte, és talán már nincs is messze tőle. Hirtelen egy bosszantó gondolat jutott eszébe, és dühösen a homlokára csapott, amitől a keze csupa krém lett. Az indián asszony mérgesen mondott neki valamit, és feddő tekintettel megcsóválta a fejét, majd egy ruhával letörölte a kezéről a fehér, aludttejes masszát. - Nem hagytam üzenetet Beckett-nek a konténerben - nézett kétségbeesett tekintettel a nőre Castle, bár tudta, hogy az egy szavát sem érti. Nem értette, miért nem gondolt arra, hogy valami jelet hagyjon a nőnek, amivel tudathatja, hogy Tyson ott tartotta fogva, és valami utalást arra, hogy merre indult. A kábítószer hatása tompította el az elméjét, vagy a menekülési ösztön, amiért csak azon járt az esze, hogyan élheti túl a sivatagot, és hol találhat legközelebb embert ezen a kietlen vidéken? Vajon mit gondol Kate, ha megtalálja a konténert, de nem talál üzenetet? Hogy lehetett ilyen balga? Nagyot sóhajtott, de nem volt ideje tovább folytatni az önmarcangolást, mert az indián férfi lépett a kunyhóba. Ahogy nyílt az ajtó, Castle orrát enyhe füstszag csapta meg. A férfi kezében tartott tálra nézett, már sejtette, hogy valamit sütött a szabadban. Az indián a kezét nyújtotta, ő pedig engedelmesen elfogadta a segítséget, és felült. Az asszony vizet töltött egy pohárba, és a kezébe adta. Pár kortyot ivott csak, amikor a férfi elvette tőle a poharat, és az ölébe tette a tálat, amiben kör alakú sült hús darabok voltak. Az étel illata finom volt, színe pedig olyan fehér, mint a csirkehús, mégis gyanakodva szemlélte a furcsa alakú húsokat, és azon tűnődött, vajon milyen állatot lehet elejteni ezen a félsivatagos területen. Alighogy feltette magában a kérdést, már tudta is a választ! Megrázkódott a gondolatra! Fancsali képpel nézett az indiánra, majd a feleségére, miközben nagyot nyelt.

- Kígyó jó - mutatott a húsra a férfi, majd hogy meggyőzze Castle-t kivett egy darabot a tálból, és jóízűen megette. Az író képzelete összerakta a kis húskarikákat, tarka mintás bőrt húzott rá, és tekergő mozgással ruházta fel. Egy pillanattal később szinte hallani vélte a farok szarupikkelyeinek csörgő hangját. A gyomra fordult egyet, és eltolta magától a tálat. Az indián arca elkomorult. Néhány másodpercig szigorúan nézte a civilizált élethez szokott fehér férfit, aztán ellentmondást nem tűrőn visszatolta elé a tálat. - Ember eszik húst. Hús ad erő. Ember elmenni városba. Castle tudta, hogy az indiánnak igaza van. A hús kell ahhoz, hogy szervezete legyőzze a kígyóméreg és a kiszáradás okozta gyengeséget, és csak akkor tud elindulni, ha erőre kap. Megpróbálta legyőzni az undorát, és miközben felpillantott az indián szigorú arcára, egy darabot a szájába tett. A tudattól, hogy mi ér a nyelvéhez, öklendezni kezdett, de aztán megérezte a kellemes sült csirkemellre emlékeztető ízt, és elmúlt a hányingere. Lassan megforgatta szájában a falatot, majd megrágta és lenyelte. Az indián elégedetten elmosolyodott, amitől elmélyültek az arcát barázdáló hosszú ráncok, és megveregette az író vállát. - Kígyó mar embert, rossz, halál. Ember enni kígyót, jó, erő - mondta meggyőződéssel.  
Castle arra ugyan nem volt képes, hogy az összes húst megegye, de ahhoz képest, hogy néhány perce még elképzelhetetlennek tartotta, hogy akár csak hozzáérjen a sült kígyóhúshoz, elég sokat elfogyasztott. Azért a biztonság kedvéért ivott rá egy pohár vizet, hogy ne érezze az ízét, hátha a tudattól, hogy mit evett, újra hányingere lesz, és kijön belőle az egész. Ha legközelebb választhatok, a kukoricakására szavazok - gondolta. - Ember pihen! - mutatott az indián az ágyra, Castle pedig engedelmesen lefeküdt, mint a szófogadó kisfiú, ha szigorú, de szerető apukája lefeküdni küldi. Hiába próbált Kate-re, a megmenekülésére vagy arra gondolni, hogy Tyson mit tartogathat a számukra, mert a jóllakottság érzése, a zivatar utáni hőség, vagy egyszerűen csak a gyengeség hamar elnyomta, és mély, gyógyító álomba zuhant.
Beckett végignézett a helikopter átrendezett belsején. Az első ülések mögötti részt valóban úgy alakították ki, hogy alkalmas legyen egy sebesült kényelmes szállítására. Érezte, ahogy összeszorul a torka, és mintha egy mázsás kő nehezedne a mellkasára. Egy pillanatra látta a hordágyon fekvő írót, ahogy szomorúan rámosolyog, mintha örökre búcsúzna tőle, aztán erőtlenül becsukja a szemét. Kate megrázta a fejét, és egy pillanatra becsukta a szemét, így kényszerítette magát, hogy megszabaduljon a félelem szülte kínzó gondolattól. Beült Bryan mellé, aki már a műszaki adatokat ellenőrizte a gépen. Hálás volt a férfinak a kitartásáért, de főleg azért, mert mindig mindenre gondolt. Tekintete megállt az összekészített ennivalón, vízen, és a kávét melegen tartó termoszon. Ha megtaláljuk Castle-t, meg fogom neki köszönni a figyelmességét - gondolta.  Bryan, mintha megérezte volna, hogy ő jár a nő fejében, felé nézett, és behízelgő mosollyal az arcán megszólalt. - Higgyen a megérzésemben! Meg fogjuk találni - mondta magabiztosan. Kate nézte a jóképű férfi filmsztárszerű mosolyát, és annak ellenére, hogy teljes szívéből hinni akart a reményt adó szavakban, hirtelen rossz érzése támadt.

Amilyen gyorsan átvették a hatalmat a viharfelhők az égen, most ugyanolyan gyorsan űzték el őket a napsugarak. A délutáni fény olyan erővel világította meg a kőzeteket, hogy azok még sötétebben izzottak, mint eddig, és még jobban kiemelték a kontrasztot az ég vakító kékje és a felszín vörös színe között. A pillanatnyi lehűlés már a múlté volt, a hőség újra uralta a tájat. Kate automatikusan a szájához emelte az ásványvizes flakont, és belekortyolt a hideg vízbe, aztán megforgatta a palackot a kezében. Senki nem válaszolt konkrétan arra a kérdésére, hogy mennyi ideig bírja ki egy ember víz nélkül a sivatagban. Még a zivatar is csak a terület egy kis részére hozott esőt, így ha Castle nem talált valami vízforrást, akkor mostanra már nagy a baj. Ráadásul megütötte a fülét, amikor két helybéli arról sugdolózott, hogy mennyi veszélyes állatfaj él a területen, de amikor a közelükbe ért, zavartan másra terelték a témát. Dühítették az ilyen helyzetek. Nem az a gyenge lelkű kislány volt, akit óvni kell a veszélyek elhallgatásával, vagy kegyesnek hitt hazugságokkal kellene traktálni! Ő tudni akarta, mi vár, vagy Castle-re, mert csak így tudott felkészülni a harcra. Úgy gondolta, Bryan-től kicsikarja azt a választ, amit másoktól nem tudott.

- Maga itt nőtt fel. Mennyi ideig lehet életben maradni a sivatagban? - fordult elszánt tekintettel a férfi felé, aki mintha időt akarna nyerni, megigazította a napszemüvegét, aztán oldalra pillantott.

- Az sok mindentől függ ... - kezdte, de Beckett a szavába vágott.

- Nem kell a ha és a talán! - csattant dühösen a hangja. - Az igazat akarom hallani!

Bryan egy ideig hallgatott. Úgy tett, mintha a helikopter műszereit vizsgálgatná, aztán szomorú hangon megszólalt.

- A vőlegénye, bajban van. Két-három nap, amíg esély van az életben maradásra - mondta anélkül, hogy Kate-re nézett volna. Mivel a nő még mindig várakozón nézett rá, magyarázatba kezdett. - Ha nappal indult el, a kiszáradástól kell félni. A hőségben a szervezet nagyon sokat párologtat, hogy hűtse magát, főleg, ha fizikai megterhelésnek van kitéve. Egy ideig nagyon izzad az ember, aztán kiszárad a száj, a bőr, besűrűsödik a vizelet, a vesék nem tudják kiválasztani a méreganyagokat, ugyanakkor a verejtékezéssel sok ásványi só távozik a szervezetből, ezért felborul a szervezet nátrium és kálium ion egyensúlya. Két, maximum három nap után nagyon súlyos állapot alakul ki. Ha éjszaka indult útnak, más veszélyek leselkednek rá. Az egyformának tűnő tájon könnyű eltévedni, a sziklák egyenetlenné teszik a felszínt, és elég egy botlás, hogy súlyos sérülést szerezzen az ember. Ilyenkor támadnak a skorpiók, kígyók, a mérges pókok, és néha a prérifarkas is bemerészkedik a sivatag szélére.

- Akkor a viharról még nem is beszéltünk - suttogta maga elé Kate. Azonnal felfogta, hogy óriási szerencse kell ahhoz, hogy mindezeket túlélje valaki.

- Szélvédett helyet kell találni, mert a porvihar lehetetlenné teszi a légzést - reagált a férfi Beckett megjegyzésére.

- Mennyi időnk van napnyugtáig? - kérdezte Kate, miközben a távcsövet a szeméhez emelte, és az eléjük táruló tájat kezdte vizsgálni. Nem akart a hallottakon rágódni. Az idő volt a legnagyobb ellensége, ezért minden pillanatot ki akart használni, hogy valami nyomot, vagy jelet találjon.

- Még két óra. Nézze át a térképet, hol kezdjük a mi területünk átvizsgálását!

Beckett elvette a távcsövet a szeme elől, és az ölében levő térképet kezdte tanulmányozni. A teljesen sík terepet Shaw ühynök emberei a terepjárókkal vizsgálják át. Bryan ötlete volt, hogy az övüké legyen az egyenetlen terep. Kate minden sziklát, kiemelkedést és mélyedést megfigyelt. Nem szerette volna, ha elrepülnek Castle felett, és nem vennék észre, mert éppen egy szikla takarásában van, vagy a tűző nap, vagy a vihar elől behúzódott egy üregbe. Lehet, hogy már gyenge, vagy eszméletlen, és nem tud jelezni, de neki észre kell vennie. Nem kerülheti semmi el a figyelmét. Három furcsa, ismeretlen jelzésre lett figyelmes a térképen.

- Ezek micsodák? - fordította a lapot a férfi felé, és a jelekre bökött.

- Néhány navaho indián nem volt hajlandó a rezervátum civilizáltabb területére költözni, ők ragaszkodnak az ősi életformához, és a nyelvükhöz. Mindent tudnak a sivatagról. Van egy ötletem - mosolyodott el diadalittasan. - Már tudom, hol kezdjük a keresést! 

Beckett sejtette, hogy az egyik indián lakta területre gondol a férfi, ezért érdeklődve figyelte, milyen irányba kanyarodik a helikopterrel, de Bryan nem változtatott az útirányon. Már eredetileg is arra akart vinni? - töprengett magában. Egy pillanatra megborzongott egy megmagyarázhatatlan rossz érzéstől, de aztán elhessegette, és arra gondolt, talán csak véletlen, hogy eddig is éppen egy indián család kunyhója felé haladtak. Nézte az alattuk elsuhanó tájat. A különleges sziklaalakzatok egyre hosszabb árnyékokat vetettek a a hanyatló nap sugaraitól, a mélyedések sötéten tátongtak, becsapva a szemet, mélyebbnek mutatták magukat a valóságnál. - Hol vagy Castle? - tette fel magában ár ezredszer a kérdést, mintha valami sugallatra várna. 

Talán fél órája repültek, amikor a távolban meglátott egy szabályos félgömb alakú kiemelkedést. Túl szabályos volt ahhoz, hogy a természet alkotta volna, ezért csavart egy kicsit a távcső lencséjén, hogy élesebben lássa, mi az. 

- Oda megyünk? - kérdezte anélkül, hogy elvette volna szeme elől a távcsövet.

- Igen. Egy indián házaspár él a kunyhóban. Ha jártak a sivatag belsejében, talán láttak valami nyomot, ami a vőlegényére utal.

Kate már másodszor érezte az apró kis szúrást a szíve táján, amikor Bryan kimondta a vőlegény szót. Castle a vőlegénye, pedig már a férje kellene, hogy legyen! Arra már inkább nem is gondolt, hogy ő meg már feleség lenne, egy nagyszerű, melegszívű, különleges ember felesége, aki mindennél jobban szereti, és akit mindennél jobban szeret, aki feltétel nélkül megbízik benne, és akiben ő is feltétel nélkül megbízik. Miközben a fájdalmas gondolatok kavarogtak a fejében, olyan közel kerültek a kunyhóhoz, hogy szabad szemmel is látta a kör alakú, farönkökből készült, kívülről sárral betapasztott épületet. Az egyetlen nyílás előtt egy indián házaspár állt, és szemük fölé tartott kezükkel árnyékot tartva, figyelték a hangos zúgással közeledő helikoptert. 

Bryan lassan lejjebb ereszkedett, és a kunyhótól jókora távolságra letette a gépet. A még jó ideig forgó rotor hatalmas porfelhőt kavart, de Beckett-et nem érdekelte. Alighogy a talajhoz ért a helikopter talpa, már nyitotta is az ajtót, és pólója nyakát az arca elé húzva kiszállt a gépből. Meggondolatlanság volt ezen a terepen a sietség! A portól alig látott, szemhéjait ösztönösen résnyire szűkítette, hogy megvédje az apró porszemcséktől, ezért nem vette észre a lába előtti szikladarabot, és megbotlott. A váratlan akadálytól elvesztette az egyensúlyát, és teste tehetetlenül zuhant előre. Elengedte a pólót, és ösztönösen nyújtotta előre a karjait, hogy lefékezze az esést, és megvédje a testét a nagyobb ütéstől, de így is fájdalmas volt a találkozás a talajjal. Sajgott a térde, úgy érezte, mintha eltört volna a térdkalácsa, és végighorzsolta a kezeszárát és a tenyerét. Még szinte fel sem ocsúdott az első meglepetésből, amikor érezte, hogy valaki megfogja a derekát.

- Jól van, Kate? - hallotta meg Bryan aggodalmas hangját.

- I-igen. Nem kell segítség - nyögte a nő, és megpróbálta elfojtani a térdében érzett hasogató fájdalmat. Lassan feltápászkodott, és csak amikor már függőlegesbe került, tűnt fel neki, hogy a férfi keze még mindig a csípője tájékán kalandozik. - Jól vagyok! - mondta magabiztosan, és távolabb lépett a férfitól.  Leporolta a farmerjét és a pólót, aztán elindult a kunyhó felé.

A helikopter rotorja már leállt, így a felkeveredett kőzetszemcsék lassan, laza réteget alkotva a felszínen, visszaszálltak eredeti helyükre. A levegő kitisztult, és Kate most már magabiztosan indult az indián pár felé.

- Ki maga? - lépett felé a cserzett arcú férfi büszke tartással. 

Beckett majdnem nyúlt a jelvényéért, de a mozdulata megállt, amikor eszébe jutott, hogy Arizonában nincs jogköre, és a jelvényét nem hozta magával.

- Kate Beckett vagyok. Rendőr, nyomozó - mondta mindkét szót, mert érezte a férfi kiejtésén, hogy töri az angolt, és nem tudta, melyiket érti jobban.  - Egy fehér férfit keresünk - tette hozzá azonnal sietve, nem törődve azzal, hogy Bryan-t be sem mutatta. Igazából fel sem tűnt neki, hogy a férfi nincs közvetlenül mögötte.

- Férfi volt sivatag. Kígyó megmar lábát - szólalt meg az indián érzelemmentes arccal.

Kate szíve dübörgött a mellkasában. A bennszülött megtalálta Castle-t, de még mindig nem tudta a legfontosabbat.

- Él? - kérdezte, és életében először nem szégyellte, hogy megremegett a hangja. A férfi merev arccal bólintott, aztán az indián asszonyra nézett, és mondott neki valamit, mire a nő sietve kitárta a kunyhó ajtaját. 

Kate érezte, hogy az egész teste reszket, ahogy az ajtóhoz lépett. Amikor benézett a kunyhó egyetlen helyiségébe, tágra nyílt pupillával fogadta be szeme a mindennél boldogítóbb látványt, aztán egy pillanatra behunyta a szemét, magában hálát adott minden olyan égi hatalomnak, amikben eddig nem hitt, és olyan nagyot sóhajtott, mintha mellkasa most szabadult volna meg egy napok óta ránehezedő mázsás súlytól. Még soha nem érzett ekkora megkönnyebbülést! A következő pillanatban könnyektől csillogó szemmel lépett az ágyon fekvő férfihez, és szinte lerogyott mellé. A megkönnyebbülést felváltotta a fájdalom a szívében.

- Hát megtaláltalak - suttogta. 

Végignézett az elgyötört testen. A hőségben nem tettek rá takarót, így azonnal látta a csupasz combon éktelenkedő, kígyómarás okozta gyulladt sebet, és elcsodálkozott, hogyan élhette ezt túl a férfi.

Óvatosan, alig érintve a nap égette bőrt, megsimogatta az arcát.

- Castle! - szinte csak lehelte a szót, reménykedve, hogy a férfi rá néz.  

Castle tudata kizárta a külvilágot. A fények és hangok nélküli sötétség pihentette a testét, hogy megviselt sejtjei regenerálódni tudjanak. Aludt, de nem álmodott. A békés nyugalomba egy kellemes érzés kúszott be, amit csak lassan engedett érzékelni az agya. Simogatás. Valaki simogatta a homlokát és az arcát. Az inger jó érzéssel töltötte el, és lassan elűzte a sötétséget. Távolról egy hang is társult hozzá, valaki a nevét suttogta. Mire elméje befogadta volna a hangot és az érintést, csend lett, és a simogatás megszűnt. A sötétség újra húzta magához, aztán megérzett egy illatot, és egy finom, puha ajkat az övéhez érni.