Változatok egy témára 5. (teljes/2.)

Kate mutatóujját a szája elé tette, és kivette a táskájából a Glock-ját. Castle óvatosan elfordította a kulcsot, oldalra állt, megfogta a kilincset, és várakozón a nyomozóra nézett. Kate összeszűkült szemmel összpontosított, és bólintott. A férfi egy hirtelen mozdulattal kinyitotta az ajtót, hogy ha van benn valaki, akkor ne legyen ideje reagálni a fegyverét előre szegező nőre. Kate elszántan lépett a nappaliba, szeme gyorsan felmérte, hogy a szoba üres, ezért módszeresen végigjárta a ház többi helyiségét, aztán leengedte a fegyverét, szívverése és adrenalinszintje lassan visszaállt a normális szintre, izmai elernyedtek.

- Utálom, hogy valaki állandóan betolakodik személyes terünkbe - mondta mérgesen az ajtóban ácsorgó írónak. - Talán ki kellene tenni az ajtókilincsre a "Ne zavarjanak!" táblát. - húzta kényszeredett mosolyra a száját Castle, hogy oldja a feszültséget, aztán belépett a nappaliba, és benézett az étkezőasztal alá. Kate elmosolyodott.

- Ne légy paranoiás! Ha már betört azért, hogy leszerelje a poloskát, nem fogja megkockáztatni, hogy visszaszerelje!

- Lehet, hogy azt gondolja, már úgy sem számítunk rá, tehát nyugodtan megteheti - érvelt aggodalmaskodva Castle.

Kate sóhajtott egyet, de a férfi esdeklő tekintetét látva megadta magát, és minden olyan helyet végignéztek, ahova egy amatőr rövid idő alatt elrejthet egy lehallgató-készüléket. Tíz perc múlva Kate a kávéfőzőhöz lépett, és amíg elkészült a kávé, elnéző mosollyal pillantott időnként a könyvespolc összes könyvét áttapogató író felé. Mire a két csésze gőzölgő italt az asztalra tette, a férfi is leült, bár fejét forgatva, még azon töprengett, mit hagytak ki az átvizsgálásból.

- Már nem is vagy kíváncsi? - húzta fel a szemöldökét kérdőn Kate, miközben belekortyolt a kávéba. Castle arcán átfutott a felismerés, hogy a nagy izgalmakban meg is feledkezett a lényegről. Felpattant a székről, és kiteregette az asztalon a betűhalmazt tartalmazó lapot. Fogott egy tollat, és kiszámolta a számoknak megfelelő betűket, és ütemesen írta őket a lap aljára egymás mellé. Kate közelebb hajolt, hogy lássa, milyen szöveg alakul a lapon, amikor Castle keze megállt, és mozdulatlanul várt. A nő türelmetlenül nézett rá.

- Mi az?

- Ha ilyen közel vagy hozzám, képtelen vagyok figyelni - szólalt meg rekedtes hangon a férfi. Kate elmosolyodott, megsimogatta Castle arcát, és finoman maga felé fordította. Érezték egymás leheletét, a bőrükből áradó meleget, tekintetük csillogva összefonódott, aztán Kate finoman megcsókolta a férfit, aztán mosolyogva hátrébb húzódott.

Castle egy pillanatra sóvárgó tekintettel a nőre nézett, sóhajtott egyet, aztán figyelmét újra a papírra irányította. Számolt, bekarikázta a kapott betűt, majd a sor végére írta egészen addig ismételte a számsorral ezt a folyamatot, amíg a betűhalmaz végére nem ért. Amikor végzett, izgalommal vegyes várakozással nézett Kate-re, és a nő felé fordította a lapot.

- Most már közelebb mehetek hozzád? - kérdezte mosolyogva a férfitől.

- Akarod? - incselkedett a férfi, mire Kate megforgatta a szemét. - Gyere! Most kiderül, valóban ez-e a megoldás.

Kate a férfi mellé ült, és ránézett a szövegre:

NABÁVATTSÜZENÁIDNITEMÉNATOSCLUKAITJERNOTRAPAZÁH

- Micsoda? Ilyen egyszerű lenne? - kiáltott fel a férfi, amikor rájött, hogy csak tükrözni kell a szöveget.

Kate ragyogó szemmel, zakatoló szívvel olvasta a mondatot. - "Ház a parton rejti a kulcsot a német indián ezüst tavában." - aztán összehúzott szemöldökkel nézett Castle-re. - Mi akar ez lenni?

- Azt nem tudom - vigyorgott diadalittasan a férfi. Annak ellenére, hogy fogalma sem volt arról, hogy mit jelent a szöveg, a zsigereiben érezte, ha megfejtik az értelmét, meglelik a kincset. Olyan izgalom lett rajta úrrá, mint amikor az egyik ügy során megoldotta a rejtélyes kriksz-krakszokat, hogy a "fegyver alatt" feliratot rejtik, és ennek segítségével a temetőben megtalálták a tíz évvel azelőtt elrabolt sokmilliós drágaköveket.

- Ház a parton - ízlelgette Beckett a szavakat. - Melyik tó és melyik ház? - ráncolta a homlokát, aztán Castle-re nézett, szája széles mosolyra húzódott, és szemében a felismerés szikrája csillant.

- Mi ... mire gondolsz? - értetlenkedett a férfi.

- Ez az a ház! Hát nem érted? Ez a legrégebbi ház a birtokon, ezt építtette Jack Moore. A többi csak jóval később épült. Amikor Mark Freeman megtalálta a dédapja holmijai között a záradékot, talán...

- ... megzsarolta valamelyik örököst - fejezte be a mondatot Castle. - Az örökös meg akarta szerezni a papírt, de nem akart Freeman-nak fizetni, hát megölte, és ...

- ... miután Freeman már nem állt az útjában, megfejtette a rejtvényt, és rájött, hogy a "kulcs" a mi rönkházunkban van, ... - vette át a szót Kate.

- ... ezért akart bejutni a házba többször is, de mi beköltöztünk, és ez megnehezítette a dolgát, és ... - folytatta a férfi.

- ... ezért szerelte be a lehallgatót. Arra gondolt, mivel kapcsolatban vagyunk a seriffel, így értesül a nyomozás állásáról, és lehet, hogy mi megtaláljuk ...

- ... a megoldást - mondta ki a végszót az író.

A felismerés megbizseregtette minden idegszálukat, ragyogón mosolygó arcuk centiméterekre volt a másikétól, tekintetük csillogva kapcsolódott össze. Egy pillanatra mindketten arra gondoltak, hányszor kerültek hasonló helyzetben, amikor együtt oldották meg egy bonyolult ügy utolsó fordulatát, és fejezték be egymás gondolatát. Sok éven keresztül egy ilyen pillanat után zavartan rebbentek szét, most azonban mindkettejük szemében huncut fény villant, és egy nagy sóhaj után megcsókolták egymást.

A csók gyors volt, de gyengéd, puha érintés, ami boldog lezárása volt az izgalmas rejtvényfejtésnek. Kate kapcsolt hamarabb. Megszakította a csókot, és míg Castle elhomályosult tekintettel, meglepve nyúlt Kate után, hogy visszahúzza magához, a nő töprengve vette fel a papírt az asztalról.

- De mit jelent az, hogy "a német indián ezüst tavában"?

A férfi tekintete egy másodperc alatt megváltozott, a csók mámorító, vágykeltő hatását elnyomta a kíváncsiság.

- A megoldásnak itt kell lennie a házban - nézett körbe.

- Német indián? De hát ennek semmi értelme - tárta szét a karjait Kate, miközben látta, hogy az író kezdeti lelkesedése is bosszankodásba csap át. Úgy érezte, hogy olyan közel vannak a megoldáshoz, hogy már nem állhat az útjukba semmi, hogy megtalálják a kincset, de lehet, hogy ők sem jutnak közelebb a megoldáshoz, mint a gyilkos. Nem akarta elfogadni, hogy fogalma sincs, mit jelent az utolsó négy szó. Már vagy fél órán át kutattak a ház minden helyiségében, hátha találnak valamit, ami kapcsolatba hozható a szöveggel, amikor Kate leült, és újra a kezébe fogta a papírt.

- Kate! Nem adhatod fel! - fordult felé a férfi elkeseredve.

- Nem adom fel, csak azon gondolkodom, nem néztünk-e el valamit. Talán csak pihennünk kellene. Lehet, hogy a megoldás az orrunk előtt van, csak már olyan görcsösen keressük, hogy nem látjuk meg.

- De ... de az nem lehet, hogy nem jövünk rá! - forgott letörten a férfi a tengelye körül, és még egyszer végignézett a szobán.

Beckettnek most tűnt fel, hogy Castle nem lép a sérült lábára, ami tudatosította benne, hogy a nap folyamán nem igazán tartották be Andrew tanácsait.

- Castle! - szólt erélyesen a férfira, hogy rá figyeljen. - Feküdj le! - mondta komoly, ellentmondást nem tűrő hangon.

A férfi meglepődve pislogott néhányat, aztán arcán megjelent csibészes, fülig érő mosolya.

- Mi a terve velem Beckett nyomozó? Csak nem kínzással akar arra kényszeríteni, hogy megtaláljam a megoldást? - kérdezte pajzán mosollyal, miközben kihívón felhúzta a szemöldökét.

- Még az is előfordulhat! - mosolyodott el sejtelmesen Kate, és magában már előre derült, milyen meglepetésben lesz része a férfinak. - Önnek csak az a dolga Mr. Castle, hogy kényelembe helyezze magát az ágyon, és várjon rám.

Castle tekintete még egyszer végigpásztázta a nappalit, aztán arra gondolt, hogy a rejtvény megvárja, Kate-re viszont már annyit várt, hogy nem hagyhat ki egyetlen alkalmat sem, hogy átéljék a gyönyört egymás karjaiban, és ki tudja, talán egy édes óra élete szerelmével annyira felizgatja, hogy az agytekervényei is jobban forognak majd.  Izgatottan ment a hálószobába, arcvonásaira kiültek a pajzán gondolatok, miközben az ágyra feküdt. Néhány másodpercig várakozva nézte az ajtót, mikor és hogyan lép be rajta Kate, aztán gondolt egyet, felült, lekapta magáról az inget és a farmert, és bebújt a takaróként szolgáló lepedő alá. Épp csak elhelyezkedett, amikor nyílt az ajtó, és belépett rajta Kate. A férfi végigmérte, de nem látott rajta semmi különöset. Abban a ruhában volt, amiben eddig, és nem tett csábos mozdulatokat sem. A férfinak kezdett rossz előérzete lenni, amikor meglátta a nő szemében megvillanó gonosz kis fényt, és a háta mögött tartott kezét. Hirtelen felmerült benne egy kellemetlen gondolat, lehet, hogy Kate csak játszott vele, ő meg besétált a csapdába?

- Örülök, hogy ilyen szófogadó vagy, de azt nem mondtam, hogy vetkőzz is le - élcelődött a nő, háta mögül előhúzta a kezét, és megforgatta benne a jeget tartalmazó zacskót. Jót derülve figyelte, ahogy a férfi arcára kiülő vágyat először a gyanakvás, majd a bosszankodás vonásai veszik át.

- Ezt nem csinálhatod velem - nyafogta.

- Miért, mire gondoltál, miért kellett lefeküdnöd? - kérdezte ártatlan arccal Kate, de hangjában kacér hangsúly bujkált.

- Látod? Megint minden úgy történik, ahogy te akarod - duzzogott a férfi, miközben figyelte, ahogy Kate felhajtja a lepedőt a lábáról, és lábfejére teszi a jeget. - Ssssz, hogy ez milyen hideg tud lenni! - rándult össze egy pillanatra.

- Ha fázol, megmelegítelek, ha akarod! - incselkedett vele Kate, de amikor látta, hogy a férfi hitetlenkedve néz rá, érzéki lassúsággal lehúzta a pólóját. Fejét hátravetette, kezével végigsimított leomló hajzuhatagán, és elégedetten látta, ahogy Castle-nek a lélegzete is eláll, szája elnyílik, és megbabonázva nézi. Amikor a farmer gombját lassan átbujtatta a lyukon, és lehúzta a cipzárt, a férfi nyelt egyet. Mosolyogva figyelte, ahogy a kék szemek vágyakozó ködbe burkolóznak, és követik mozdulatát, ahogy lehúzza a nadrágot, és kilép belőle. Bebújt a lepedő alá, és szorosan a férfihoz simult.

Castle megbabonázva nézte a lassan vetkőző gyönyörű nőt. Már hetek óta együtt voltak, mégsem bírt betelni a látvánnyal. Szája kiszáradt, szíve vad tempót diktált, bőréből áradt a meleg. Becsukta a szemét, amikor a selymes bőr az övéhez ért. A nő felé akart fordulni, de az egy határozott mozdulattal visszanyomta a vállát a párnára. Riadtan nyitotta ki a szemét. Csak nem gonosz kis játékot játszik vele Kate?

- Maradj! Ne mozogj, mert akkor semmit nem ér a jég! - suttogta a nő, lágyan megcsókolgatta a férfi nyakát, majd a könyökére támaszkodva pajzánul a kék szemekbe nézett. - Majd én mozgok! - kacsintott.

Castle hanyatt feküdt, lábujját újra elérzéstelenítette a jég. Arcát csiklandozta Kate hullámos, selymes haja, ezért végigsimított rajta, de a mozdulatot folytatta a nő vállán, íves derekán, le egészen a csípőjéig. Újra és újra földöntúli boldogságot érzett, valahányszor Kate hozzásimult, és ő átölelhette. Pajkos mosoly játszott a szája sarkában, ahogy hasára pillantott, amit megállás nélkül cirógatott a nő finom ujja, amitől emlékezetében felvillantak az előző percek képei. Kate sokáig kényeztette, simogatta, csókolta testének szinte minden négyzetcentiméterét, miközben őt mozdulatlanságra kényszerítette. Nézte a nőt és csodálta, hogy milyen önzetlenül csak arra koncentrál, hogy neki örömöt szerezzen. Percekig élvezte a puha, lágy érintéseket, amiket tétlenségre ítélve agya felfokozva érzékelt, de azok egy idő után olyan elemi vágyat szabadítottak fel benne, hogy muszáj volt megmozdulnia, megsimogatnia, megcsókolnia a nőt. Mindent elsöprő vágy kerítette hatalmába, már nem érdekelte más, csak az, hogy ugyanolyan gyönyört éljen át Kate, mint amilyennel őt megajándékozta. A lassú, gyengéd szeretkezést felváltotta a vad szenvedély, míg végül idegsejtjeik izzva remegtek, és egyszerre élték át a legfantasztikusabb csodát, amit az emberi érintés előidézhet. Testük még egy ideig összeforrva lüktetett, a csókok és a simogatások lassultak, végül Kate újra a hátára fordította a férfit, és mint a szeretkezésük kezdetén, végigsimogatta, végül lábfejére visszatette a jeget, és hozzábújva magukra húzta a lepedőt.

- Nagyon csendes vagy! - szólalt meg Kate. - A rejtvényen gondolkodsz? - emelte fel a fejét, hogy Castle-re nézhessen, amitől haja újra megcsiklandozta a férfi arcát.

- Nem - mondta meglepetten Castle. - Mit tettél velem Kate? Nem ismerek magamra! Ilyen helyzetben zakatolnia kellene minden idegsejtemnek a "német indián ezüst tavában" kifejezésen, ehelyett egészen más miatt bizsereg még mindig mindenem - mondta tettetett felháborodással, aztán elmosolyodott, ahogy a nő elégedetten ragyogó szemébe nézett. - Csak azon gondolkodtam, hogy addig az éjszakáig, amíg meg nem jelentél az ajtómban, azt hittem, tudom mit jelent az a szó, hogy szeretkezés, de már tudom, hogy összetévesztettem a szex-szel - mondta komolyan.

Kate néhány másodpercig csak nézte az őszintén csillogó kék szemeket, és arra gondolt, kimondja-e, hogy ő ugyan így érez. Miért van az, hogy néha olyan nehéz egyszerű szavakat kiejteni a száján? Castle gyermekien őszinte mosolya ébresztette rá, hogy megérdemli a férfi, hogy tudja az igazat.

- Még soha, senkivel nem éreztem azt, amit veled - suttogta, majd ajkával lágyan megérintette a férfi száját, végül fejét visszatette a biztonságot adó széles mellkasra úgy, hogy hallja a férfi szívdobogását.

Castle ösztönösen közelebb húzta magához Kate-et. Amikor a halkan kimondott szavak eljutottak a tudatáig, elakadt a lélegzete, agya újra meg újra lejátszotta a nő szavait, testén enyhe bizsergés futott végig, szeme sarkában könnycseppek gyűltek. Minden pillanatban, amikor Kate felfedi előtte az érzelmeit, úgy érezte, hogy új időszámítás kezdődik az életében. Ez is egy ilyen pillanat volt.

Csak feküdtek összebújva, ölelkezve élvezték a pillanatot.

Castle szeme az ággyal szemben álló könyvespolc katonás rendben álló könyvein időzött. Szerette a szépen elrendezett könyvespolcokat, mert az arról tanúskodott, hogy a házigazda örömét leli az olvasásban, és fontosak neki a könyvek. Amikor megérkeztek a rönkházba, végignézte a választékot, és megállapította, hogy a könyvek stílusán látszik, hogy nem egy ember gyűjteményével áll szemben. Volt rengeteg szépirodalmi mű, ifjúsági regény, mai bestseller, klasszikus krimik, ifjúsági regények, mesekönyvek, romantikus regények, háborús kalandregények, és még ki tudja mi  minden. Tekintete megakadt egy azonos mintázatú zöld kötéses sorozaton, ami a polcnak azon a részén volt, ahonnan a legkönnyebb leemelni egy könyvet. Próbálta felidézni, mit olvasott le a könyvek gerincén, de nem emlékezett a címekre. Aztán bevillant egy név! Úgy érezte, kihagyott egy dobbanást a szíve, elfelejtett levegőt venni, izmai megfeszültek.

Kate régen érezte azt a békét, amit a férfi ölelése jelentett a számára. Megkönnyebbült szívvel simult a finom, puha bőrhöz, és hallgatta a férfi lélegzését, szívdobogását. Pontosan tudta, hogy mit érez Castle a szavai hallatán. Boldog volt, hogy kimondta őket. Boldoggá akarta tenni a férfit. Hirtelen megérezte Castle reakciójának változását. Nem emelkedett a mellkasa, szíve gyorsabb ütemre váltott. Nem értette, mi váltotta ki a változást, ezért felnézett a férfira. Castle meredten bámulta a könyvespolcot, majd felcsillanó szemekkel ránézett.

- Azt hiszem, tudom a megoldást - mondta, majd nyelt egy nagyot.

Kate kérdőn összevonta a szemöldökét, újra a könyvespolcra nézett, majd felkelt, a lepedőt maga köré tekerte és a polchoz lépett. Hallotta, hogy mögötte az író is felpattant, és sietve magára ráncigálta a bokszerét, közben elkezdett magyarázni.

- Gyerekkoromban teljesen elvarázsoltak Karl May indiánregényei. Winnetou a barátom volt, én meg természetesen képzeletben Old Satterhand voltam. Elvarázsolt, hogy egyes szám első személyben írta le a kalandokat, ezért úgy éreztem, mintha velem történnének az események. Emlékszem, milyen csalódás volt, amikor rájöttem, hogy a könyveket nem Old Satterhand írta Karl May álnéven! Az igazi meglepetés viszont az volt, amikor úgy 11 évesen megtudtam, hogy Karl May német író volt, és járt ugyan Amerikában, de a Vadnyugatot csak leírásokból ismerte.

Miközben beszélt, Kate mellé lépett, aki éppen akkor vett le egy könyvet a polcról, és elégedett mosollyal fordította Castle felé a borítót, amin egy ezüstösen fénylő tavat ábrázoló kép volt, amibe egy sziklafalról zúdult alá egy csillámló forrás. Castle elmosolyodott.

- Karl May, Az ezüst tó kincse - mondta, és Kate-re kacsintott. - Az író a német indián, most lássuk, mit rejt az ezüst tó!

Kate az író kezébe adta a könyvet. Övé az érdem, hogy megtalálta a megoldást, a legkevesebb, hogy ő nézhessen bele először. Elmerengve nézte, milyen gyermeki izgalom keríti hatalmába a férfit. Mire felkapta a farmerét és a pólóját, Castle már az asztalnál ült, és vadul lapozta a könyvet.

- Nézd! Az első, a tízedik, a tizenegyedik, a huszadik, a huszonötödik, huszonhetedik, harminckettedik oldalon van egy-egy betű, amit tollal aláhúztak. 1+9+1+9+5+2+5 oldal. Ismerős a számsor? Azt hiszem, most csak simán össze kell olvasni a betűket - magyarázott lelkesen.

Kate a férfi mögé állt, haját a füle mögé tűrte, és előrehajolva izgatottan figyelte, ahogy Castle egymás után egy lapra írja a betűket, miközben kapkodva lapoz a következő betűhöz. Átragadt rá az író gyermeki izgalma, lelkesedése, ezért nem is hallotta, ahogy lassan fordul a bejárati ajtó gombja, és halkan kattan a zár.

Figyelmüket teljesen lekötötte a betűkből értelmet nyerő szavak, a szavakból összeálló mondatok. Míg Castle szinte megszállottan kereste a betűket a könyvben, addig Kate az előbukkanó szavakra összpontosított. A férfi megborzongott. A nyomozó elmosolyodott a gondolatra, hogy már megint milyen reakciót váltott ki a közelsége, de az író nem őrá nézett, hanem az ajtó felé kapta a fejét. Castle meztelen bőre előbb megérezte a szobába áramló friss szellőt, Kate azonban csak akkor vette észre a változást, amikor meglátta a nyitott ajtót. A szobába lépő ismeretlen férfi határozott mozdulattal lépett közelebb az asztalnál ténykedő pároshoz, vadászpuskát tartó keze enyhén remegett, de tekintete elszántan, ridegen csillogott.

- Nem mozdul! - kiáltott idegesen Beckettre, aki kiegyenesedett, és próbálta felmérni az erőviszonyokat. Ketten vannak egy ellen, de a támadónak egy nagyvad elejtésére is alkalmas puska van a kezében, derékszíjába pedig egy pisztolyt dugott. Az ő fegyvere viszont a hálószobában van a táskájában, esélye sincs, hogy elővegye. Hacsak Castle szóvirágaitól hanyatt nem dobja magát, nincs sok esélyük. Nem tudta mennyire profi a férfi, de meg kell osztaniuk a figyelmét.

- Maga ... maga Cherles - dadogta csodálkozó tekintettel Castle, miután észrevette, hogy a férfi önkéntelenül az asztalon heverő könyvre és a papírlapra pillant.

A férfi önelégülten elvigyorodott, de szeme már csak a két ember között vándorolt oda-vissza.

- Okos fiú! Majdnem felrobbantam mérgemben, amikor beköltöztek ide, de aztán rájöttem, hogy még hasznomra lehetnek.

- De, de honnan ... - Castle-ben nagyobb volt a kíváncsiság, mint a rájuk irányuló puskacsőtől való félelem. Már biztos volt abban, hogy Freeman gyilkosával állnak szemben, aki egyedül akarja megszerezni az örökségül kapott kincset, de tudni akarta, honnan tudta meg Charles, hogy megfejtették a rejtvényt.

- Azt gondolták, olyan hülye vagyok, hogy elijesztenek a hülye kis horkolós játékukkal? Leszereltem a poloskát, de nem vittem el - nevetett gúnyosan.

Kate-en eluralkodott a harag, hogy egy amatőr ki tudta játszani a könnyelműsége miatt. Már tudta, hogy nagyot hibázott, amikor nem szóltak a seriffnek, és hogy nem kutatták át alaposabban a házat. Mérgében a szája belsejét harapdálta, és önkéntelenül járt a szeme, hova rejthette Charles a lehallgató-készüléket.

Castle a széken forgolódva nézett körbe, aztán szeme kérdőn visszatért a férfira, aki gunyorosan az asztal fölötti csillárra pislantott.

-  A csillár? - kiáltott fel megrökönyödve az író, mint aki maga sem hiszi el, hogy ott nem keresték a poloskát. - Akkor maga hallott mindent? Azt is, amikor ... - elakadt a szava, nyelt egyet és Kate-re pillantott. Hirtelen felrémlett előtte a kép, amikor nemrég a nő gyönyörű teste az övé fölé magasodott, eggyé váltak, és míg ő simogatta és gyönyörködött a szabályos, telt mellekben, Kate először lassan, aztán egyre szenvedélyesebben ringott rajta, és ezt a mennyei érzést bizony egyikük sem csendben élte át.

Kate lesütötte a szemét, és dühében összeszorította a száját. Még soha nem fordult vele elő, hogy kihallgatták a szeretkezését. Ráadásul amikor Rick fordított a helyzetükön, és előbb végigcsókolta, simogatta teste legérzékenyebb pontjait, majd eggyé olvadva együtt érték el a legcsodálatosabb fizikai érzést, torkukból feltört a gyönyör hangja, amit egyikük sem fogott vissza, hiszen nem tudhatták, hogy hallgatóságuk van. Még szerencse, hogy amiket a szeretkezés közben mondtak, csak suttogták egymás fülébe!

- Mit akar? - csattant Kate kemény hangja.

- Nem kell szégyenkeznie, nem tett semmi törvénybe ütközőt, maga csak jól érezte magát az írócskával - vigyorgott kajánul. - Mellesleg nekem is szereztek egypár jó órát az elmúlt napokban - kacsintott Kate-re, amitől a nő úgy érezte felfordul a gyomra.

Castle elképzelte, ahogy a férfi néhány házzal odébb fekszik az ágyán, és hallgatja őket. Agya olyan képeket vetített elé, amitől ökölbe szorult a keze. Most egyáltalán nem örült, hogy ilyen fantasztikus képzelőerővel áldotta meg a sors. Kate-re nézett, és hirtelen megérezte, hogy a nőt sokkal kínosabban érintheti a dolog, mint őt. Dühében felpattant.

A férfi azonnal reagált a mozdulatra. Arcáról a másodperc töredéke alatt eltűnt a kéjes vigyor, a puskát villámgyorsan emelte a szeméhez, szemernyi kétséget sem hagyva afelől, hogy ha kell, használná.

- Állj! Ha nem azt teszik, amit mondok, vagy valami trükkel próbálkoznak, az egyikük élete csúfos véget ér, a másikuk meg nézheti! - Hangja komoly volt és fenyegető.

Castle mozdulatlanná dermedt, csak szemévez fürkészte Kate arcát, de a dühön kívül nem tudott róla leolvasni semmit.

- Azt hiszi, büntetlenül megölhet bennünket és egyedül magáé lesz az örökség? - próbált ész érvekkel hatni Charles-ra Kate.

- Nem. Azt hiszem, hogy magukat tragikus baleset fogja érni, aztán enyém lesz, ami jár nekem, és mire valaki észbe kap, én már egy pálmafa alatt fekszem egy szivarral és egy koktéllal a kezemben, és gyönyörködök az óceán kékjében.

- Ha lelövi valamelyikünket, meghallják a fegyver dörrenését, és nem jut messzire.

- Tudja kicsikém, itt gyakran vadásznak, senki nem lepődik meg a vadászpuska hangjától, ráadásul a többiek mind bementek a városba, ahol a polgármesterrel tárgyalnak a birtok látogathatóságáról - mondta elégedetten.

- De ha nem tesz semmit, akkor is magáé lesz az örökség egy része - próbálkozott tovább Castle.

- Egy része! Igen, de miért nem az egésze? Minek hagyjam a többieknek? Jasper-nek, aki mindenki szerint flúgos? Andrew-nak minek a pénz, jómódú orvos, boldog a pénz nélkül is az ő kis Elisabeth-jével - csendült gúnyosan a hangja. - Mary meg olyan hülye, ha egy kicsit több pénze lenne, gondolkodás nélkül odaadná a tőzsdéző férjecskéjének, hogy elveszítse!

Miközben a férfi beszélt, Kate-nek azon járt az esze, valahogy el kell távolodniuk Castle-lel egymástól, hogy megosszák a férfi figyelmét, de arra nem számított, hogy Charles erre is felkészült, mert abban a pillanatban, hogy oldalra lépett egy kicsit, a fegyver csöve felé irányult, és a férfi hangja keményen csattant.

- Megáll! - kiáltott Kate-re, majd a zsebébe nyúlt, és egy széles ragasztószalagot dobott Castle felé. - Fegyelmezze meg a kis barátnőjét, mert ha én teszem meg, akkor kezdheti átgondolni, van-e fekete öltönye! - sziszegte. - Feküdjön hasra, és tegye hátra a kezét! - intett Kate-nek. - Maga meg a ragasztószalaggal szorosan kötözze össze a kezét! - adta ki az utasítást az írónak.

Castle reménykedve Kate-re nézett, hátha van valami megoldása a helyzetre, de a nő látszólag engedelmesen hasra feküdt. Beckett közben próbált közelebb kerülni a támadóhoz, hogy ha csak egy lépést is tesz feléjük, egy jól irányzott mozdulattal kirúghassa a lábát. Tévedett. A férfi nem lépett közelebb. Castle kétségbeesett tekintettel térdelt Kate mellé. Egyik kezével gyengéden megfogta a kecses ujjakat, amelyek nemrég még a hasát cirógatták, aztán egymásra fektette a nő csuklóit, és arra gondolt megpróbálja a lehető leglazábban rátekerni a ragasztószalagot, de nem járt sikerrel. Szalag erősen tapadt a tekercshez, ezért képtelenség volt lazán tekerni, ráadásul Charles is úgy állt, hogy minden mozdulatát követhesse árgus tekintetével.

- Most a bokáját! - adta ki az utasítást.

Amikor Castle végzett, szomorúan nézett a megkötözött, földön fekvő nőre, sóhajtott egyet, és fel akart állni, amikor Charles rideg hangjától összerezzent.

- Hajlítsa be a lábát, és kösse össze a bokáját a csuklójával!

Castle dermedten térdelt Kate mellett. Ezt nem kérheti tőle ez a mocsok! Ha megteszi, Kate-nek esélye sem lesz kiszabadulni a gúzsból!

- Már így is ártalmatlan - nézett a fegyver csövébe az író, és megpróbált meggyőző arcot vágni.

- Ez nem vita tárgya! Csinálja! De ne féljen, nem sokáig kell így maradnia! Ha magát elintéztem, visszajövök érte - mondta gúnyos hangsúllyal.

Castle tekintetében most először jelent meg a félelem. Kate-t féltette. Ha úgy kötözi össze, hogy nem tud kiszabadulni, mire visszajön érte ez az őrült, akkor az ő lelkén is szárad a halála. Igaz, lehet, hogy neki akkor már lelke sem lesz. Mindig tele volt ötletekkel, de most semmi nem jutott eszébe, amivel megmenthetné magukat, és annak a  lehetősége, hogy most nem végződnek jól a dolgok, mint eddig mindig, rettegéssel töltötte el. Vajon meddig tart ki a szerencséjük? Egyszer már imádkozott Kate életéért, és az imái meghallgatásra találtak. Kap az univerzumtól még egy esélyt?

- Csinálja! - kiáltott a tétován térdelő férfira Charles, és közelebb lépett, de nem volt szerencséjük, mert a nő feje felől közeledett, így Kate terve, hogy kirúgja a lábát, esélytelenné vált, ráadásul a puska csövét most Beckett fejére irányította. - Ha sokat akadékoskodik, itt intézem el magukat. Igaz, egy kicsit több takarítani valóm lesz - mondta cinikusan.

Kate látta a férfi szemében megjelenő eszelős csillogást, Rick szemében pedig a kétségbeesést, és még valamit, amit eddig még soha.

- Tedd, amit mond! - próbált Rick szemébe nézni, hogy megnyugtassa. Most nagyon észnél kell lenniük, és nem engedheti meg, hogy a férfi lelkiismeret furdalás vagy az iránta érzett aggódás miatt ne tudjon gondolkodni. Rick ránézett, és Kate-nek minden erejét össze kellett szednie, hogy ne foglalkozzon a kék szemekben csillogó könnycseppekkel. - Nem lesz semmi baj - suttogta.

Castle arcán átsuhant egy kényszeredett mosoly, majd megfogta a nő összekötözött bokáját, hosszan lehúzott egy csíkot a ragasztószalagból, és összekötötte a csuklóval. Megpróbálta a lehető leglazábban megoldani, de Kate így sem tudott mozdulni.

- Okos nő a barátnője. Tudja, hogy ha maga nem veszti el a fejét, akkor még egy fél óra van hátra az életéből - gúnyolódott Charles. – Na, gyerünk írókám, irány a hálószoba! Kapjon fel magára valamit! Még szükségem lesz a ruháira - intett a puskával a szoba felé.

Castle tétován elindult, de vissza-visszanézett Kate-re, egészen addig, amíg meg nem érezte a hideg fém hengert a tarkóján.

- Igyekezzen!

Az író nyelt egyet, aztán felhúzta a farmerét és egy pólót, majd belelépett a Kate-től nemrég kapott szandálba. - Legalább ne fájjon a lábujjam az utolsó utamon - gondolta ironikusan.

Charles az ajtóban állt, ahonnan szemmel tudta tartani mindkét embert, bár látta, hogy a nő teljesen ártalmatlan.

Kate medencecsontja egyre jobban fájt, ahogy a kemény kőhöz nyomódott, vállai feszültek, ezért igyekezett minél jobban behajlítani a lábát, hogy kezeit ne húzza még jobban a kötés. Szemei szikrákat szórtak, és ha ölni lehetne a tekintettel, akkor már biztosan nem lenne gondjuk Charles-szal! Hallgatott. Nem akarta felhívni a férfi figyelmét arra, hogy a száját elfelejtette beragasztatni. Remélte, hogy már egyre inkább a kincs foglalkoztatja, mert minél figyelmetlenebb, annál nagyobb az esélye, hogy ha Rick kitalál valamit, azt meg is tudja valósítani.

Nem akart arra gondolni, hogy esetleg nem tudja leszerelni a férfi ezt az őrültet, hogy megsérülhet, hogy meg is ... Nem. Nem gondolhat erre! Nézte, ahogy Rick kilép a hálószobából, ahol egy órája még a mennyországban jártak, és lassan a bejárati ajtó felé lépked, nyomában a fegyvert rászegező férfival.

- Gyerünk! - kiáltott rá Charles türelmét vesztve, és felkapta az asztalról a papírt és a könyvet.

Castle érezte a tarkóján Kate tekintetét, és amikor az ajtóhoz ért hátrafordult. Egymásra néztek. Ebben a pillantásban benn volt minden, amit négy éve éreznek egymás iránt, a szerelem, és a másik elvesztésének lehetősége okozta fájdalom. Az idő mintha megállt volna. Messze voltak egymástól, mégis úgy érezték, mintha tekintetük éppúgy kapcsolódna össze, mint találkozásuk első napján a kihallgató szobában, amikor Beckett nyomozó közel hajolt a pimaszul válaszolgató íróhoz, és ellenállhatatlan tekintetű barnászöld szemével a huncutul csillogó kék szemekbe nézett.

- Nem mondom el még egyszer! - őrjöngött most már Charles, és Rick tudta, ha meg akarja menteni kettőjüket, indulnia kell. Pislantott. Nem akarta megadni azt az örömöt ennek az őrültnek, hogy sírni lássa. Kate is pislantott, a varázs megszakadt, és Rick kilépett az ajtón.

A fegyver csöve hirtelen a gerincébe nyomódott. Castle meglepődött, hogy a férfi ilyen közel merészkedett hozzá. Ha tanult volna valami önvédelmi sportot, vagy legalább több Bruce Lee filmet nézett volna, most egy hirtelen, jól irányzott mozdulattal kiüthetné, vagy kirúghatná Charles kezéből a fegyvert, de mostani verekedés tudományával csak azt kockáztatná, hogy a férfi lelövi, aztán Kate-tel is végez.

- Azt hiszi, hogy megúszhatja? - próbálta beszélgetéssel elterelni Charles figyelmét, esetleg sikerülhet elbizonytalanítania és jobb belátásra bírni, bár maga is tudta, hogy ennek vajmi kevés az esélye. Látta a szemében a megszállottság szikráját, és a vagyon utáni sóvárgást. - A barátaink New York legjobb gyilkossági nyomozói. Addig nem nyugszanak, amíg ki nem derítik az igazságot. Higgye el, minden nap megtapasztaltam az elszántságukat, a kitartásukat, a lojalitásukat és az okosságukat.

- Mire valamit is kinyomoznának, már rég egy számukra elérhetetlen helyen leszek - reagált Charles az író szavaira néhány másodperc után, amiből Castle arra következtetett, hogy végiggondolta a hallottakat, és egy kicsit elbizonytalanodott.

- Köthetnénk üzletet - próbálkozott Rick tovább. Addig kell ütni a vasat, amíg meleg - gondolta. - Segítek megkeresni a kincset, maga pedig elenged bennünket. Lehet, hogy Moore papa tartogat még néhány furfangos rejtvényt, és akkor jól jöhet még a kiváló fantáziám és a problémamegoldó képességem - mondta, miközben kapkodva vette a levegőt, mert Charles a tó fölé magasodó sziklafal tetejére vezető meredek ösvény felé terelte.

A férfi nem szólt, amiből Castle arra következtetett, hogy elgondolkodik az ajánlatán. Úgy gondolta, hagyja, hogy a férfi hadd eméssze meg a hallottakat, és néhány percig csak az egyre meredekebb ösvényre összpontosított. Megállapította, hogy Kate-nek igaza volt, amikor nem engedte, hogy felmenjen megnézni, miért köröznek a fennsíkon a keselyűk, mert nemrég összeforrt bokája egyre nehezebben bírta a megerőltető kaptatót, ráadásul úgy érezte, mintha törött lábujja le akarna szakadni. Légszomja volt, és patakokban csorogtak halántékán az izzadságcseppek. Hallotta a mögötte lépkedő fegyveres egyenletes lélegzésén, hogy jobb kondícióban van, mint ő. Felnézett, hogy megnézze, mennyi van még hátra az emelkedőből, és meglepve vette észre, hogy mindjárt felérnek a fennsík peremére, azaz vészesen fogy az ideje.

- Mi a válasza? - törte meg a csendet.

- Pofa be! Túl sokat beszél! - ordított rá ingerülten a férfi.

Rick más körülmények között valószínűleg elmosolyodott volna, az utolsó mondaton, amit oly sokszor hallott Kate-től, de a szavak most azt sugallták, hogy elvetheti az "A" tervet, és jöhet a "B" terv. Hirtelen elhatározásra jutott. Most, vagy soha!

Abban a pillanatban, hogy becsukódott az ajtó, Kate körülnézett a nappaliban. Valahogy ki kell szabadítania magát, mielőtt az elmebeteg ... Nem akart a legrosszabbra gondolni. Tudta, hogy Castle a leglehetetlenebb helyzetekben is ki tud valami elképesztőt találni, most mégis félt. Eddig mindig együtt voltak a bajban, de most magára maradt a férfi. Tekintete ide-oda cikázott, de nem látott semmi éles felületet, amihez hozzádörzsölhetné a ragasztószalagot. Eszébe jutott, amikor Alexis elmesélte, hogy Rick egyszer odakötöztette magát egy székhez, és a férfi a kukában talált konzerves doboz segítségével szabadult meg a béklyóitól. Az emlék hatására önkéntelenül a szemetes felé nézett, de elkeseredve ötlött eszébe, hogy az a beépített konyhaszekrényben van. Sóhajtott. Hason feküdt, bokái, csuklói hátul összekötözve, ráadásul még egymáshoz is kötve, aminek az lett a következménye, hogy szinte mozdulni sem bírt. Ha találna is valami éleset, akkor sem tudná elvágni a ragasztót. Csak egyetlen lehetőséget látott a kiszabadulásra. Amennyire csak tudta, megfeszítette a lábát, hogy egy kicsit nyúljon a rugalmas szalag. Hangosan nyögött az erőfeszítéstől, de nem történt semmi. Újra és újra próbálkozott. Érezte, hogy vállízülete a végsőkig feszül, karja, vádlija és combizmai egyre elkeseredettebb harcot vívnak a ragasztószalaggal, de egyelőre a szalag állt nyerésre. Kapkodta a levegőt. Kimerülten tette le a hűvös kőre az erőlködéstől vörös, felforrósodott bőrű arcát, de csak néhány másodpercet engedélyezett magának, hogy összeszedje az erejét. Úgy érezte, túl sok idő telt el, amióta a két férfi kilépett az ajtón. Vett egy nagy levegőt, és miközben torkából sikolyszerű ordítás tört fel, olyan energiákat mozgósított benne az akarat és a félelem, hogy hamarosan érezte, már korántsem feszül annyira a válla, és sokkal jobban tudja mozgatni a csuklóját. Addig tekergette kitartóan a kézfejét, amíg érezte, hogy a ragasztó engedett annyit, hogy először az egyik, majd a másik kézfejét ki tudja húzni a hurokból. Karjai megkönnyebbülten hanyatlottak le a teste mellé, lába hangos koppanással csapódott a nappali kövéhez, ahogy a feszítő gúzs megszűnt. Néhány másodpercbe telt, mire remegő, túlfeszített izmait működésre tudta bírni, és imbolyogva felállt.

Castle nem akart hátranézni, ezért csak fülelt, hogy megállapíthassa, milyen távolságra lehet tőle a férfi. Charles nem volt kimondottan robusztus testalkatú, de majdnem olyan magas volt, mint az író, és a testére tapadó izzadságfoltos pólón keresztül is láthatóak voltak kidolgozott izmai. Már a házban feltűnt Castle-nek, hogy a 40-45 év körüli férfi bizonyára gyakran látogatja a konditermet, és bár a katonai terepmintás nadrágot valószínűleg csak kedvtelésből hordja, jelzi vonzódását a fegyverekhez és az erőszakhoz. Begyakorlott mozdulatokkal forgatta a vadászpuskát is a kezében, és szorította a vállgödrébe. Castle el tudta képzelni, amint a férfi hideg, szürke szemével hunyorítva fókuszál a lelőni kívánt célpontra, legyen az állat, vagy akár ember. Castle tudta, hogy egy dologban bízhat: a meglepetés erejében. Úgy tett, mintha a kimerültségtől botladozna - amit nem is nagyon kellett megjátszania - közben lehajolt, belemarkolt a fehér mészkősziklák között összegyűlő apró szemcséjű, finom porba, majd egy hirtelen mozdulattal megfordult, egy határozott mozdulattal a homokos port a férfi szemébe dobta. Charles nem számított a támadásra, és ösztönösen a szeme elé kapta a kezét, de nem sikerült védekeznie az éles kvarcszemcsék szúró érzése ellen. Castle erőteljesen elrugaszkodott a talajtól, és rávetette magát. Amikor a két izmos férfitest a földhöz csapódott, hatalmas puskadörrenés rázta meg az erdő békés csendjét.

Kate megkapaszkodott az asztal szélébe, hogy remegő lábainak adjon néhány másodpercet, hogy az ereiben száguldó vér oxigénnel láthassa el a túlhajszolt izomsejteket. Félelme sürgette, de felmérte, hogy ha most áldoz egy kis időt a teste  regenerálódására, annak később meglesz a haszna. Próbálta rendezni ziháló légzését, és összeszedni a gondolatait. Nem hibázhat, arra most nincs idő, hogy felesleges köröket tegyen. Ki kell találnia, hova vitte Charles Rick-et, és segítséget kell hívnia! Érezte, ahogy visszatér az élet a lábaiba. Bizonytalan léptekkel indult a hálószobába, egy gyors mozdulattal előkapta táskájából a fegyverét, az éjjeliszekrényről felkapta a telefonját, és Esposito-t hívta. A seriff számát keresgetnie kellett volna, a 911 diszpécserének pedig körülményes lett volna elmagyarázni, kicsoda ő, és miért kér segítséget. Amíg türelmetlenül hallhatta a kicsengés hangját, a bejárati ajtó felé indult. Ahogy kilépett a teraszra, egy vadászpuska jellegzetes hangja rezegtette meg a levegőt, megtörve a békés csendet. Megtorpant. Gyomra összeszűkült, szája kiszáradt, szíve vad vágtába kezdett. A tó felőli erdő lombjai közül riadtan szállt a magasba egy madársereg, és gyors szárnycsapkodással repültek tova, biztonságosabb helyet keresve. Már biztos volt abban, hogy a tóhoz vitte a férfi Rick-et.

- Helló Kate! - hallotta megkönnyebbülve barátja vidám hangját a telefonból.

- Espo! Hívd a seriffet! Charles Moore a gyilkos! Túszul ejtette Castle-t, a tóhoz viszi, meg akarja ölni! Engem megkötözött, de kiszabadultam. Jöjjenek azonnal! - kiabálta lihegve a készülékbe, miközben életre kelt izmai repítették a tóhoz vezető ösvényen, abba az irányba, ahonnan a dörrenést hallotta.

- Castle-t? - kérdezte értetlenkedve Javi, de Beckett hangján hallotta, hogy sokkal nagyobb a baj, mint hogy magyarázkodni kezdjen, hogy került oda az író. - Rendben - mondta keményen, és már hívta is a seriffet. Castle úgy érezte, hogy beszakadt a dobhártyája, amikor közvetlenül a füle mellett eldördült a puska, de az elviselhetetlen hanghatást elnyomta a testét elárasztó adrenalin, ahogy a földhöz csapódás fájdalmát is. Megpróbálta a lehető legszorosabban magához húzni a férfit, hogy ne tudja használni a fegyverét, amikor a földre rántotta. Nem látta, csak hallotta, ahogy a férfi elengedi a puskát, hogy kezével tompítani tudja az esés erejét. Métereket gurultak lefelé a lejtőn összekapaszkodva, de amikor a lendület nem tartott tovább, Charles volt az, aki hamarabb eszmélt, és mire Castle hátrahúzta ökölbe szorított karját, a férfi egy fájdalmas horgot vitt be a bal bordáira. Fájdalmasan kiáltott fel, és ütésre lendülő karja erőtlenül hanyatlott le a mellkasa mellé, hogy megvédje a következő csapástól. Amíg a testét elárasztó fájdalommal küzdött, Charles fölé kerekedett, feltérdelt, és egy újabb ökölcsapásra készült. Castle látta a férfi szeméből sütő gyűlöletet, a vad eszelősséget. Oldalra kapta a fejét, ezzel sikerült elkerülnie a következő ütést, és elérte, hogy Charles felüvöltsön fájdalmában, amikor az író arca helyett a sziklába ütközött az ökle. Castle minden erejét összeszedve kezdte csépelni a fölé magasodó férfit, és néhány ütése elég hatásosnak is bizonyult, mert Charles szeplőkkel borított arcát elárasztotta az orrából dőlő vér. Castle elégedetten nyugtázta, hogy a férfi menekül, mivel hirtelen oldalra gurult, de öröme csak addig tartott, amíg meg nem látta a valódi célját: ki akarta húzni a nadrágja övrésze alá bedugott pisztolyt. Castle meglátta a tőle néhány méterre heverő puskát, és arra vetette magát, de érezte, hogy a férfinak helyzeti előnye van vele szemben. Keze már csak tíz centiméterre volt a puska csövétől, amikor meghallotta a dühtől remegő hangot.

- Állj!

Az író mozdulatlanná dermedt. Hason feküdt a földön, izzadt arcára rátapadtak a talaj porszemcséi. Becsukta a szemét, Kate gyönyörű, mosolygós arcára gondolt, és várta a halált. Másodpercek teltek el, mire feleszmélt, hogy Charles egyelőre nem öli meg. Kinyitotta a szemét, és látta, ahogy a férfi rászegezi a pisztolyt, közben csövénél fogva felemeli a földről a vadászpuskát, ránéz, és összeszűkült szemében gonosz fény villan. Felordított. Olyan hirtelen, és meglepetésszerűen vágott a jobb bokájára a puskatussal a férfi, hogy esélye sem volt védekezni, vagy kikerülni a csapást. Charles minden dühét beleadta az ütésbe! Castle nem tudta, hogy tényleg hallotta a csont reccsenését, vagy csak a képzelete játszott vele kínjában. Rémülten nézett a lábára, mert olyan csalóka érzése támadt, mintha leszakadt volna a lábfeje, de nem látott semmi különöset. Azt viszont érezte, hogy ha túléli ezt az egészet, akkor újabb hat hét gipsz vár rá, csak most a másik lábán.

- Felállni! - ripakodott rá gúnyosan a férfi, miközben visszatette a pisztolyt az övébe, és szabad kezével felhúzta a pólóját, és beletörölte véres, poros arcát. - Azt hiszi, hogy ez okos húzás volt?

- Nincs veszteni valóm, egy próbát megért - nézett egyenese a rideg, szürke szemekbe az író.

- Ne játsszon a tűzzel! - húzta össze résnyire szemhéjait a szemtelen válaszra Charles, aztán türelmét vesztve újra Castle-re ordított. - Felállni!

- Hogyan álljak fel, ha eltörte a bokámat?

- Álljon négykézlábra, vagy bánom is én, de induljon felfelé, vagy itt ér véget a földi utazás!

- Így is, úgy is megöl. Miért akarja, hogy felmásszak a fennsíkra?- kérdezte Castle, és közben megpróbált feltápászkodni, de fájdalomtól eltorzult arccal térdre rogyott, és úgy mászott felfelé.

- Elég problémát okozott azzal, hogy Freeman testét megtalálta, mielőtt a vadállatok eltakarították volna! Nem akarok még a maga és a kis nyomozónő hullájával is bajlódni! Sokkal könnyebb lesz az életem, ha baleset éri magukat - sziszegte a foga között, miközben

türelmetlenül lépkedett az előtte lassan haladó, törött lábát maga után vonszoló író mögött.

Percek múlva elérték a fennsík peremét, és a terep egyenletes síkká vált. Castle a megerőltetéstől és a fájdalomtól remegve terült el a fűben.

- Induljon a peremhez! - csattant Charles hangja. - Gyerünk! - irányította apuska csövét egyenesen az író fejére, hogy nyomatékot adjon a szavainak.

Castle nyelt egyet, hogy a fájdalom gerjesztette hányingerét elnyomja, vett egy nagy levegőt, feltápászkodott, és bal lábára helyezve a súlyát, a sziklafal peremére vonszolta magát. Amióta a fájdalom állandósult, agya mintha hozzászokott volna az érzéshez, így már nem csak a kínra tudott figyelni, hanem megpróbálta kitalálni, mi a terve a férfinak. Volt egy kósza ötlete, és abban a pillanatban tudta, hogy nem tévedett, amikor Charles megszólalt:

- Vetkőzzön!

Miközben a part felé rohant, Kate szeme cikázott az ösvény melletti napfényes erdő fái, bokrai között. Remélte, hogy a sűrű aljnövényzet nem takarja el szeme elől a két férfit, és észreveszi őket, bár tisztában volt azzal, hogy jelentős előnyre tett szert Charles, és valószínűleg már a tónál van Rick-kel. A napsugarak éles sávokban törtek be a laza lombkorona ágai között, ezért Kate szeme hunyorogva próbált alkalmazkodni a villogó fényhez. Szíve egyre gyorsabb ütemre váltott, de nem a fizikai megerőltetéstől. Vészesen fogyott az ideje, és csak remélni tudta, hogy jó irányba indult. Az erdő fái egyre ritkultak, és végre kiért a tó előtti tisztásra, ahonnan már belátta az egész tópartot. Zihálva torpant meg, és járatta végig tekintetét a selymes füvű területen. Döbbenten meredt a tájra, szívét mintha egyre jobban szorította volna egy vasmarok. Senkit nem látott.

- Ez most komoly? - kérdezte Castle szenvedő arccal. - Nem elég magának, hogy meghalok, még kínos helyzetbe is akar hozni? Alsógatyában találják meg a hullámat? - kérdezte felháborodottan.

- Akkor már mindegy lesz magának! – vetette oda a férfi, de látszott rajta, hogy meghökkent. Arra nem számított, hogy valakinek van kedve humorizálni az utolsó perceiben. Rosszat sejtett. Egyszer már meglepte az író, nem szerette volna, ha valami trükkel elvonja a figyelmét a tervéről, ezért magasabbra tartotta a vadászpuskát. - Igyekezzen!

Castle olyan lassan vetkőzött, mint a sztriptíztáncosok, ha fel akarják csigázni a nézősereg figyelmét. Tudta, hogy Charles azt akarja, ugorjon le a sziklafalról a tó alattuk örvénylő vizébe, hogy egy kívülálló azt higgye, önszántából vetette magát a vízbe.

A fal szinte teljesen függőleges volt, és nagyon magas. Jóval alattuk bukkantak elő a források a hasadékokból, és zúdult le a vizük a mélybe olyan erővel, hogy szinte pezsgett a máshol oly nyugodt víztükör. Ha valaki leugrik a sziklapárkányról, magával ragadja a zuhatag, és olyan mélyre nyomja a víz alá, hogy szinte semmi esélye nincs a felszínre vergődni, ráadásul, ha rossz szögben éri a becsapódás, már a vízbeérkezést sem éli túl!

Rick-nek nem volt újabb ötlete. Vagy agyonlöveti magát, vagy ugrik, de szerette volna még húzni az időt. Kate-re gondolt. Vajon túlságosan szorosra kötözte össze a kezét és a lábát, vagy sikerül kiszabadulnia, mielőtt ez az elmebeteg visszamegy érte? Időt akart nyerni a nőnek, és magának is. Egy lábon egyensúlyozva lehúzta magáról az izzadt, poros pólót, komótosan csatolta ki az övet, és húzta le a farmer sliccén a cipzárt.

Nem számított a lövésre, ezért amikor a hatalmas dörrenés beborította a fennsíkot, és közvetlenül a lába előtt felporzott a száraz talaj, ösztönösen összerándult és behunyta a szemét.

- A következő a fejébe megy!

Az író hallotta, hogy Charles hangja remeg a feszültségtől, ezért nem akart kockáztatni. Amennyire gyorsan tudta, igyekezett letolni a nadrágját, és kivergődni a szárából, de hasogatóan fájó bokája miatt megszenvedett minden mozdulatot.

Kate-nek kiszáradt a szája a gondolatra, hogy rossz helyre jött, és Charles valami egészen máshova hurcolta magával Rick-et. újra körbenézett, de mivel semmilyen mozgást nem észlelt, megfordult, hogy visszarohanjon a nyaralóhoz. ekkor hallotta meg a vadászpuska jellegzetes dörrenését. Földbe gyökerezett a lába, és fejét a hang irányába kapta. Pislogott néhányat, mintha nem akarna hinni a szemének.

- Mi a fene ... - mormolta maga elé, és még a szája is nyitva maradt, amikor meglátta a magasban, a hófehér sziklafal peremén Castle alakját, amint ugrálva, imbolyogva éppen megszabadul a nadrágjától. Ösztönösen lépett párat a fennsíkra vezető ösvény felé, aztán megtorpant. Castle le fog ugrani - futott át az agyán, és hirtelen értelmet nyertek Charles tettei. Azért mondta, hogy öltözzön fel Rick, mert még szüksége van a ruháira, és hogy balesetnek fogják hinni a halálukat, mert az a terve, hogy arra kényszeríti őket, vessék magukat a szikláról a tóba. A zuhanást és a becsapódást nem élnék túl, a ruháikat pedig megtalálnák a fennsíkon, és mindenki azt hinné, önszántukból ugrottak a mélybe. Meredten nézte a magaslaton álló férfit, aki most már egy szál alsóban, bizonytalanul ingadozott háttal a szakadéknak, de Charles beljebb állt, őt takarta a sziklafal. Kate hiába emelte magasra a pisztolyát, a támadó nem lépett a látóterébe, ráadásul olyan messze állt tőle, hogy fegyverének hatótávolságán kívül esett, teljesen kiszámíthatatlanná téve a golyó röppályáját. Leengedte pisztolyt tartó kezét. Nem tudta, inkább csak érezte, hogy nem lenne elég ideje felérni a fennsíkra. Tétován az ösvényre pillantott, aztán újra a sziklatetőre, és rémülten látta, ahogy Rick bicegve lép néhányat előre, egy kicsit vár, végül elrugaszkodik a peremtől.

- Neeeee! - ordította torkaszakadtából, miközben olyan rémület és fájdalom járta át, amilyet még soha nem érzett. A következő másodpercben elakadt a lélegzete, és megrökönyödve nézte a férfi zuhanó testét, ahogy eltűnik az egyik forrás zuhatagában.

- Nincs ennyi időm. Öt másodpercet kap - sziszegte Charles. Arcára rászáradt a peres vér, szeme véreresen szikrázott, vöröses szőke haja izzadtan tapadt fejbőréhez. Fenyegetően előre lépett egyet, a vadászpuskán igazított egyet, fejét megtekergette, hogy elmerevedett izmait felfrissítse a pontosabb célzás érdekében.

Castle érezte, hogy nem húzhatja tovább az időt. Megfordult, a peremhez lépett. Néhány másodpercre becsukta a szemét, miközben hallotta, hogy a férfi reszelős hangon lassan számolni kezd. Emlékek villantak fel az agyában, de nem az élete képei peregtek le a szeme előtt, hanem az a nyár, amikor főiskolás korában a barátaival bejárták a Sziklás-hegység legvadabb tájait. Ha az anyja tudta volna, hogy mi mindent csinált abban a négy hétben! Remélte, hogy Alexis sose próbál ki hasonlókat, vagy legalább is ő nem fog tudni róla! Felvillant előtte Sean arca, ahogy csillogó szemekkel, olyan szenvedélyesen beszél a hirtelen felszabaduló adrenalinlöket csodás érzéséről, ahogy csak a megszállott sziklaugrók tudnak. Magával ragadta a fiú túlfűtött érzelmekkel előadott leírása arról az érzésről, amit abban a néhány másodpercben átél, amíg szabadesésben zuhan a levegőben. Minden félelme ellenére vágyott rá, hogy megízlelje azt az érzést! Egy hét múlva, teste szinte minden porcikája fájt, de már értette, mitől csillogott annyira Sean szeme.

Kinyitotta a szemét, és lenézett a mélybe. 20-25 méter - állapította meg. - Túl sok ahhoz, hogy mindössze egy húsz évvel ezelőtti emlékbe kapaszkodva meg tudjam csinálni - gondolta, de nem sokáig emészthette a kétség, mert meghallotta Charles hangját.

- Néééégy ...

Az utolsó másodpercben végiggondolt egy mozdulatsort, amit húsz éve, egy héten át tanult: elrugaszkodás, előre szaltó fél csavarral, végül nyújtott testtel, függőlegesen, lábbal előre vízbeérkezés.

Sóhajtott egyet, majd vett egy olyan mély lélegzetet, amekkorát csak engedett a tüdeje, és elrugaszkodott a sziklafalról.

A zuhanás most nem a szárnyaló izgalom érzését, hanem félelmet váltott ki belőle. Érezte a zuhatagból felszálló hűvös vízpárát, a szelet, miközben izmai erőlködve próbálták teljesíteni az agya által közvetített parancsokat a másodperc századrésze alatt. Fordulat, csavarodás, nyitás. Még nem ért a mozdulatsor végére, amikor teste becsapódott a zuhatag vizébe. Megpróbálta ösztöneit kordában tartani, hogy ne kapálózzon menekülést keresve, mert a természet erejével úgysem tud esélyesként szembe szállni. Csak egy dologra koncentrált, hogy ki tudja nyújtani a testét, és függőlegesen, lábban előre érkezzen a tóba, de a lezúduló víz irányíthatatlanná tette a mozgást. A lába érte el elsőnek a vízfelszínt, de kissé hanyatt dőlve csapódott be, ettől először iszonyú fájdalom hasított törött lábába, majd a kín elárasztotta a hátát. Érezte, hogy egyre mélyebbre merül, és a bővizű forrás ereje még mindig lejjebb nyomja. Nem érezte a felszabadító, megkönnyebbült érzést, hogy túlélte az ugrást és a becsapódást, helyette eluralkodott rajta a félelem, hogy soha nem tudja elérni a felszínt. Agya érezte az oxigénhiányt, és ösztönösen kiadta a parancsot az izmainak, hogy mozogjanak, de minél jobban csapkodott a karjaival, sejtjei annál több oxigént faltak. Pánik! - hasított a felismerés a tudatába. - Ne ess pánikba! - parancsolt magának, és ösztöneit megfékezve a teste mellé szorította a kezét. Villámgyorsan tudatosult benne, hogy az egyetlen esélye az életben maradásra, ha megvárja, amíg a nyomás a legmélyebbre taszítja, mert azon a ponton tud oldalra evezve kikerülni a víz fogságából. Soha nem érezte még, hogy ennyire nehéz néhány másodpercig mozdulatlanul maradni. Becsukta a szemét, és Kate-re gondolt. Nem akart meghalni, és nem engedhette, hogy Kate meghaljon. Ehhez viszont tudatos gondolkodásának le kellett győznie életösztönét, miközben tüdeje levegőért sikoltott. Érezte, ahogy a nyomás csökken, már nem merül lefelé. Kinyitotta a szemét, és karjaival erőteljes mozdulatokkal húzta a vizet, ép lábával hatalmasat rúgott, hogy oldalirányba haladva kikerüljön a felülről rázúduló víz nyomása alól, míg megkönnyebbülve tapasztalta, hogy a jótékony felhajtóerő átveszi a hatalmat, és lassan emelkedni kezd. Miközben függőleges helyzetbe tornázta magát, és kezével lefelé lökte a vizet, közvetlen közelében meglátta a sziklafalat. Ezek szerint sikerül a zuhatagon belül a felszínre vergődnie, ami azt jelenti, hogy a vízfüggöny eltakarja Charles kutató tekintete elől. Már érzékelte, ahogy a napsugarak utat törnek a tó tükörfényes felszíne alá, amikor megpillantotta a sziklafalon meredező sötét foltot. Nemrég eszeveszetten próbált olyan mélyre merülni, hogy megnézze, mi sötétlik a mélyben, most pedig itt meredezik előtte egy hatalmas, sötéten tátongó üreg nyílása. Az oxigénhiány elviselhetetlenné vált, ezért még egyet lökött magán, hogy mielőbb a felszínre érjen. Fuldokolva, prüszkölve, zihálva kapkodta a levegőt, miközben karjaival csapkodva megpróbálta a felszínen tartani a testét.

Kate előredőlt, megdermedt testtel, lélegzetvisszafojtva nézte, ahogy Castle teste a levegőben megfordul, csavarodik, majd egy másodperc múlva elnyeli a sziklahasadékból kiömlő víz. Egyszerre érzett szívszorító rémületet, kétkedő csodálkozást és gyötrő bizonytalanságot. Lehet, hogy jól látott, és a férfi valóban úgy irányította zuhanás közben a mozdulatait, mint egy sziklaugró, vagy csak a képzelet játszik vele csalóka, gonosz játékot? Teste reszketett, szeme kiszáradt, mert pislogás nélkül meredt a tó felszínére a csodára várva, hogy Rick felbukkanjon. A másodpercek óráknak tűntek, de nem látott semmit. A kétségbeesés mellé elsöprő erejű düh társult, amikor felpillantott a fennsíkra, és meglátta Charles alakját, ahogy puskával a kezében áll a szikla peremén, és kutatva néz lefelé. Kate lábát kitámasztotta, száját összeszorította, két marokra fogta a pisztolyát, és résnyire szűkült szemmel célra tartott. Nézte a fegyver csövének meghosszabbításában álló férfit, ujját a ravaszra tette. Hirtelen újra felvillant előtte Castle zuhanó testének minden mozdulat. Egy pillanatra becsukta a szemét, aztán leeresztette a fegyvert. Vett egy nagy levegőt, és rohanni kezdett a sziklafal felé, de az erdő fáinak takarásában maradt, mert úgy akarta elérni a tavat, hogy a fegyveres férfi ne vehesse észre. Ebből a távolságból esztelenség lett volna rálőni, hiszen szinte a nullával volt egyenlő az esélye, hogy eltalálja, viszont felhívta volna magára a figyelmet, és a férfi úgy vette volna üldözőbe a puskával, mint vadász a vadat, és ő nem tudott volna Rick után menni. Úgy rohant, mint egy eszelős. Mindennél jobban akarta, hogy a megérzése csak most az egyszer ne hagyja cserben! Csak abban reménykedett, hogy Castle tudta, hogyan kell ekkora magasságból leugrani, hogy ne nyelje el a tó örökre. Ha rejtve tud maradni, akkor Charles visszamegy a nyaralóba érte, és amíg fel nem fedezi, hogy sikerült kiszabadulnia, addig lépéselőnyben van vele szemben. Zihálva megállt. Felnézett, és úgy számította, a férfi ebből a szögből már nem láthatja, ezért elhagyva a fatörzsek és bokrok nyújtotta fedezékét, a tó felé kezdett rohanni. Futás közben lerugdosta a cipőjét, és amikor a partra ért, villámgyorsan letépte magáról a farmert, mivel a jó nedvszívó pamut anyag magába szívta volna a vizet és megnehezítette volna az úszást, aztán belevetette magát a vízbe. Hatalmas, erőteljes karcsapásokkal úszott közvetlenül a sziklafal mellett a tó közepe felé, űzte, hajtotta a félelem és a remény. Úgy gondolta, hogy a hullámzás alámosta már annyira a mészkövet, hogy a fölötte levő sziklák kijjebb állnak, így Charles nem láthatja meg felülről amíg eléri a középső forrás vonalát, ahol Castle leugrott a peremről. A zuhatag morajától nem hallott semmit, a felverődő vízpára pedig eltakarta szeme elől a tónak azt a kicsi, csendes vizű részét, ami a vízfüggöny és a szikla között van. Amikor érezte, hogy átért a párás, átláthatatlan szakaszon, megállt, és felnézett. A megkönnyebbülés olyan elementáris erővel áradt szét a testében, hogy megremegett.

- Castle! - Kiáltani akart, de csak suttogás hagyta el az ajkait, és érezte, hogy az arcán csorgó vízcseppek mellé sós könnycseppek társultak. Nem gondolta, hogy egyszer ilyen boldogságot okoz neki, hogy fuldokolni látja a férfit. - Castle! - kiáltotta most már felszabadultan, és minden erejét összeszedve az egyre erőtlenebbül verdeső férfi felé úszott. Látta a férfi elgyötört arcán a fájdalmat, a félelmet, a életért küzdés kínját, tekintetében az elszántság utolsó szikráit. Aztán a férfi meglátta őt. Kate nem tudta eldönteni, hogy reményt, vagy szomorúságot látott-e azokban a kék szemekben, amelyekbe oly boldogan szokott elmerülni, ezért rákiáltott: - Tarts ki! - és négy-öt tempóval már mellé is ért. Még a rendőrakadémián megtanulta a fuldokló szakszerű mentését, és bár eddig sosem kellett a tanultakat alkalmaznia, olyan biztos kézzel karolta át a férfit, mint egy vízi mentő. - Ne kapálózz! - szólt erélyesen a Rick-re, mivel látta, hogy már az életösztöne uralkodik az akarata felett, és nem tud segíteni, ha nem tudja megnyugtatni. Arcát az elgyötört archoz érintette, és nyugodt hangon a fülébe suttogott: - Itt vagyok! Nem lesz semmi baj! - Érezte, ahogy a férfi teste elernyed, kapálózása abbamarad, és egy halk sóhaj hagyja el a száját.

- Kate - lehelte megkönnyebbülten.

A nő elmosolyodott, és átkarolva Castle-t, lassan a part felé úszott. Nem gondolta, hogy ekkora erőfeszítésbe kerül egy tehetetlen testet eljuttatni a partig, és kihúzni a fövenyre. Megpróbálta rendezni kapkodó lélegzetét, és várt néhány másodpercet, hogy testére tapadó pólóján ne látszódjon, ahogy mellkasából kiugrani készül a szíve. Aggódva térdelt a füvön fekvő férfi mellett, és aggódva próbálta megállapítani, hogy lélegzik-e. Remélte, hogy csak a kimerültségtől és az enyhe oxigénhiánytól vesztette el az eszméletét. Fülét a sima, izmos mellkasra helyezte, és fülelt. Egy kő gördült le a szívéről, amikor meghallotta az ütemes szívdobogást, és sóhajtva felegyenesedett. Körbenézett, szemével minden zegzugot jól megfigyelt, de nem látta Charles-t. Tudta, hogy hamarosan visszatér a férfi, és hajtóvadászatot indít ellenük, ezért gyorsan megkereste a nadrágját és a mellette heverő pisztolyt, aztán újra Castle mellé térdelt. Szó szerint életet kell lehelnie a férfiba, mielőtt Charles megtalálja őket. Mérhetetlen boldogság járta át, ahogy ránézett a békés, kisimult arcra, aztán gyengéden végigsimított rajta, lehajolt hozzá, lágyan megcsókolta, és elégedetten érezte, hogy a férfi elmosolyodik.

- Azt hittem, már sosem akarsz életet lehelni belém - suttogta a csókba Castle.

Más helyzetben Kate rosszallóan megforgatta volna a szemeit egy ilyen mondat után, de most széles mosolyra húzódott a szája, végigsimított a férfi homlokán, hogy oldalra késztesse a bőrére tapadt vizes hajszálakat, és miközben újra megcsókolta, azon gondolkodott, hogyan lehet, hogy az író szinte szó szerint ismételte a gondolatait.

- Azt hittem elveszítelek - suttogta, és megemelte Rick fejét, hogy az arcához szoríthassa.

- Én csak téged féltettelek - gyűlt össze a könny a férfi szemében, de nem pislantott, hagyta, hogy kis patakként végig folyjanak a halántékán. Kimerülten feküdt a puha, zöld fűben, még ahhoz sem volt ereje, hogy átkarolja a mellette térdelő, fölé hajoló nőt. Érezte, ahogy a hideg, vizes pólótól megkeményedett mellbimbók a mellkasának nyomódnak, és ahogy fülét cirógatja Kate meleg lehelete. Élvezte a pillanatot, de a nő felegyenesedett, és sajnálkozó tekintettel nézett rá.

- El kell tűnnünk innen. Bármikor visszajöhet - mondta komolyan, és hunyorogva újra körbenézett. - Hívtam segítséget, de nem tudom, mikor érnek ide. Fel tudsz állni? - fordította vissza tekintetét a férfira, aki még mindig mozdulatlanul feküdt a földön, és aggódva kutatta a meggyötört arcot.

- Azt hiszem eltörött a bokám - nyögte, mivel az előbbi kellemes érzést néhány másodperc alatt elnyomta a hasogató fájdalom a lábában. Most kapcsolt csak, hogy nem pihenheti ki az előbbi percek megpróbáltatásait, mert a veszély nem múlt el.

- A bokád? - fordult hátra Kate, és csodálkozva nézett az író bal lábára, amit alig néhány napja szabadítottak meg a gipsztől, de nem látott rajta sérülést. Aztán megakadt a szeme a másik bokán, ami a véraláfutástól lilás színben pompázott, és a duzzanattól fényesen feszült rajta a bőr. - A másik? - nézett vissza a férfire hitetlenkedve.

- Tudom - sóhajtott Castle lemondóan. - Ilyen szerencsém is csak nekem lehet. - Szeme találkozott Kate tanácstalan tekintetével. Tudta, hogy azon töpreng, hogyan tudna egy törött lábú, kimerült embert biztonságba helyezni, de nem akarta, hogy Kate miatta kerüljön veszélybe. - Menj, bújj el, amíg nem jönnek a seriff emberei! Engem nem keres, azt hiszi, hogy meghaltam - mondta erőtlenül, de határozottan. Szeme szinte könyörgött, hogy hallgasson rá a nő.

- Csak nem gondolod, hogy itt hagylak, én meg elbújok? - kérdezte haragosan Kate. - Nagyon remélem, hogy ennél azért már jobban ismersz! - csengtek feddőn a szavai, és szemét ugyan összehúzta, de tekintetében mosoly bujkált. - Gyere, segítek! - mondta most már gyengéden, és átölelte a férfi nyakát, hogy segítsen neki felülni. Castle fájdalmasan nyögött egyet. Érezte, hogy háta minden centimétere tiltakozik a mozdulat ellen, de azt is tudta, hogy a neheze még csak ezután következik. Ez a bokája sokkal rosszabb állapotban volt, mint a másik, amikor eltört. Akkor mozdulatlanul feküdt, aztán jöttek a mentők és ellátták, most viszont fel kellett kapaszkodnia a fennsíkra, aztán el kellett vergődnie a peremig, levetkőzni, mindezt nem tudta megtenni anélkül, hogy időnként rá ne álljon, végül hatalmas ütés érte, amikor becsapódott a vízbe.

Kate érezte, hogy bajban vannak. Összes erejét össze kellett szednie, hogy Castle fel tudjon állni, és látta a férfin, hogy iszonyú kínokat él át, mire függőleges testhelyzetbe került. Csak halkan, összeszorított fogai között jajgatott, de Kate látta, hogy rettentő sápadt, és kiverte a hideg veríték, ezért úgy döntött, hogy csak az erdőszélig juttatja el valahogy a férfit, és ott megpróbálja biztonságba helyezni.

Rick még soha nem érzett ekkora fájdalmat. Le akarta győzni a kín okozta hányingert, és nem akart elájulni. Tudta, hogy agya azzal akarja megvédeni a testét, hogy a jótékony öntudatlanságba taszítja, ahol nincs mozgás, nincs újabb sérülés, és legfőképp nincs fájdalom. Próbált nagy levegőket venni, és arra koncentrálni, hogy Kate-re támaszkodva védett helyre jussanak. Az erdőszél csak húsz méterre volt tőlük, de néha úgy érezte, hogy a végtelent próbálják legyőzni. Amikor beléptek az első bokor mögé, izmai felmondták a szolgálatot, összecsuklott, és érezte, hogy Kate megfeszülő karjai sem tudják megtartani. Tehetetlenül zuhant a földre.

Kate kimerülten rogyott le mellé. Zihálva kapkodta a levegőt, és próbált úrrá lenni túlfeszített izmai remegésén. Végigsimított Rick arcán, hogy megnyugtassa. Kiegyenesítette furcsa szögben behajló lábát, aztán leült a férfi mögé, fejét az ölébe vette, és egyik kezével simogatni kezdte az arcát, míg másik kezével szorosan markolta a pisztolyát. A sűrű aljnövényzet jótékonyan eltakarta őket, de Kate nem érezte magát biztonságban. Nem tudta, hogy Charles vissza fog jönni, és vadászni fog rájuk, vagy menekülőre fogja a dolgot. Végiggondolta a lehetőségeit. Ha itt hagyja Castle-t, és Charles után ered, mindenképpen hátrányban lesz, hiszen a férfi sokkal jobban ismeri a terepet, mint ő, ráadásul ha rátalál a védtelen íróra, megölheti, vagy túsznak használhatja. Ha itt marad, akkor is rájuk találhat, de van fegyvere, tud védekezni. Ha elmenekül, akkor a környék minden rendőre a nyakában fog lihegni, és hamar elkaphatják. Döntött: marad. Ránézett Castle arcára. Csukva volt a szeme, és vonásain látszott, hogy küzd a fájdalommal, de egyenletesen lélegzett. A férfi megérezte, hogy Kate nézi, és kinyitotta a szemét.

- Sssss - csitította halkan Kate, amikor meglátta, hogy Castle szólásra nyitja a száját. - Csak pihenj! Itt vagyok, nem lesz semmi baj!

Castle hosszan belenézett a szomorú, aggódó szemekbe, és tudta, hogy a nő szavak nélkül is tudja, milyen hálás neki, mégis ki akarta mondani.

- Köszönöm - sóhajtotta reszelős, elhaló hangon, és várta a választ, ami biztonságot ad, ami összeköti őket, ami csak a kettőjüké, ami oly sokszor elhangzott már valamelyikük szájából, de ami soha nem kopik el.

- Mindig - suttogta mosolyogva Kate, miközben tekintetük összefonódott, de abban a pillanatban a közelükben halk reccsenés hallatszott. A nyomozó a hang irányába kapta a fejét, teste megfeszült, fegyverét felemelte, és minden érzékszervével a környező területet fürkészte. Lassan letette Castle fejét az öléből, hangtalanul felállt, pisztolyát előre tartva lépett egyet előre. 180 fokban körbepásztázta a bokrokat, fákat, miközben megpróbált egy öreg tölgy vastag törzsének takarásában maradni. Megtorpant. Újra hallotta a reccsenést, de most sokkal közelebbről, és magasabbról. Feszülten fülelt, hogy pontosabban meg tudja állapítani, honnan jön a hang, amikor furcsa motoszkálás ütötte meg a fülét.

Szemét módszeresen végigfuttatta a fatörzseken és a bokrokon, igyekezett valami szokatlant, a környezetből kirívót felfedezni, de semmi nem keltette fel a figyelmét. Kicsit oldalra lépett, hogy más szögből lássa a terepet. Talpa alatt eltört egy száraz kis gally, és az apró zaj fülsiketítő erővel tört utat a csendben. Kate ijedten mozdulatlanná vált, még levegőt sem vett. Ekkor jött rá, hogy a zizegő, reszelős hang fentről, a lombkoronából jön, ezért egy hirtelen mozdulattal a magasba tartotta a fegyvert, és szeme már az ágak közt átszűrődő fénytől hunyorogva pásztázta az ágak közti rejtekhelyeket. Néhány másodperc múlva meglátta a zaj forrását. Egy pillanatra becsukta a szemét, és az addig benntartott levegőt kifújta. Fellélegzett. A fatörzsön egy kis odút fedezett fel, és az egyik közeli ágon meglátta az üreghez tartozó fürge mozgású mókust is, amint a rövid mellső lábaiban tartva valami kemény héjú termést, fejét ütemesen mozgatva jóízűen rágcsál. Leengedte a pisztolyt, még egyszer körbenézett, de mivel semmi gyanúsat nem látott, megfordult. Meglepve látta, hogy Castle kezére támaszkodva ül, és őt figyeli.

- Csak egy mókus - suttogta szemlesütve. Utálta, amikor ilyen helyzetbe kerül. Ilyenkor úgy érezte, olyan, mint egy kislány, akit mindennel halálra lehet rémíteni, nem pedig egy tapasztalt gyilkossági nyomozó, aki nem retten meg semmitől. Kicsit szégyellte, hogy nem jött rá hamarabb, hogy az erdőnek megvannak a saját hangjai, és azokat nem szabad összekevernie és esetleges támadóval. Felnézett a férfira, akinek szemmel láthatóan jót tett a néhány percnyi pihenő, és erőre kapott. Olyan megkönnyebbülés járta át a látványtól, hogy most az sem érdekelte volna, ha Rick valami élcelődő megjegyzést tett volna a rá a mókus miatt, de a férfi nem szólt, csak halványan elmosolyodott. - Nagyon fáj? - kérgezte együtt érzőn, miközben leült mellé a fűbe.

- Már jobb - húzta mosolyra a száját a férfi, de inkább grimaszra sikerült a mozdulat. Úgy érezte, az egész lába le akar szakadni, bár a fájdalom már nem volt olyan élesen metsző, mint amikor Kate magával vonszolta.

- Figyelj Castle! - mondta halkan, de határozottan, egyenesen a kék szemekbe nézve. - Segítséget kell hívnom ...

- De hát azt mondtad, hogy hívtál segítséget - vágott a szavába a férfi.

- Igen, de nem tudják, hogy Charles vagy meglépett, vagy vadászik ránk, és azt sem, hogy mi meg itt vagyunk. Mentő is kell - magyarázta halkan suttogva a nő. - A telefon nincs a zsebemben. Lehet, hogy akkor esett ki a nadrágomból, amikor levetettem a tóparton, úgy hogy visszamegyek érte - mondta ellentmondást nem tűrő hangsúllyal.

- De ...

- Nincs semmi de! Te itt maradsz, és nem mozdulsz! Megértetted? - Még a mutatóujját is felemelte, hogy nyomatékot adjon a szavainak. Meglátta a férfi szemében megcsillanó vidámságot, és azonnal ráébredt, milyen nevetségesen hangzottak ebben a helyzetben a mondatai. - A megszokás! - forgatta meg a szemeit. Kicsit dühös volt magára, amiért egy percen belül kétszer is nevetséges dolgot tett, de az évek során annyira megszokta, hogy állandóan rendre kell utasítani a soha szót nem fogadó férfit, hogy már ösztönösen mondta a szokásos szavakat. - Meg sem szólalsz! Egyáltalán nem csinálsz semmit! - tette hozzá szigorúan. Ismerte annyira az írót, hogy tudja, még mozgásképtelenül is képes valami őrültséget kitalálni, főleg ha őt veszélyben érzi.

- Nem csinálok semmit - mondta megadóan Castle, és Kate-t meglepte, milyen komoly a férfi. Sem a vonásain, sem a tekintetében nem volt egy szemernyi huncutság sem. A nő bólintott, és előre hajolva, mint egy vadászó gepárd, elindult a tópart felé.

Castle sóhajtva nézett utána. Szíve szerint ellenkezett volna, hogy ne tegye ki veszélynek magát a nő, de nem volt ereje a kilátástalan vitához. Néha úgy érezte magát a hasonló helyzetekben, mint Don Quijote, amikor a szélmalmokkal vív csatát, és soha nem adja fel, bár érzi, hogy sosem győzhet. Éberen kapkodta tekintetét a tó felé futó nő, és az erdő rejtett zugai között. Féltette Kate-t. Amikor megismerte a nőt, azonnal látta, milyen profin viselkedik egy-egy bevetésnél, és olyan magabiztos volt mindig, hogy emiatt nem is érzékelte akkorának a veszélyt, mint amilyen valójában volt. Akkor még csak egy jó kis nyomozósdis játéknak tűnt minden. Aztán fokozatosan megváltozott minden. Amikor már nemcsak vonzotta, és izgatta a fantáziáját ez a különleges nő, hanem menthetetlenül beleszeretett, megjelent az furcsa, szorongó érzés a gyomrában, aztán a torkában, végül a szívében. Eljutott addig, hogy a külvilágnak megjátszotta a könnyedséget, hogy nem izgul, nem fél egy-egy akció során, de a valóságban minden tűzpárbaj alatt olyan rettegés lett rajta úrrá, amit régen el sem tudott képzelni, amikor pedig kiderült, hogy Kate-nek nincs semmi baja, általában egy eldugott zugban hálát adott az égieknek, miközben rendezte arcvonásait, és összevissza kalimpáló szívét. Most is szorongva figyelte a nőt, ahogy letérdel a fűben, és tapogatva keresi a telefont, aztán látta, hogy Kate felé néz, mintha felmérné, mekkora is a visszaút. Castle önkéntelenül körbenézett, nem leselkedik-e veszély a nőre, amikor ösztönösen felnézett a fennsíkra, és egy pillanatra elállt a szívverése. A peremen Charles állt, a vadászpuskát a vállába mélyesztette, és feszült figyelemmel célzott.

 Kate! - ordította torka szakadtából Rick. - A sziklán! - Nem érdekelte, hogy Charles rájön, hogy életben van, csak egy dolgot akart, megmenteni Kate-t.

A nő azonnal reagált. Felmérte, hogy tökéletes célpontot nyújt a fegyveres férfinak, és ha egy helyben marad, akkor vége, ezért először a sziklafal felé fordult, pisztolyát a férfi felé irányította, és kicsit vaktában lőtt, hogy megzavarja a célzásban, aztán őrült iramban futásnak eredt. Nem egyenes vonalban rohant, hanem gyakran változtatott irányt, hogy kiszámíthatatlanná tegye a mozgását. A vadászpuska eldördült.

Castle figyelte, ahogy Kate menekül, és eluralkodott rajta a rémület, amikor meghallotta a jellegzetes dörrenést, és meglátta, hogy a nő elterül a fűben. Önkéntelenül fel akart állni, de duplájára dagadt, bokája ezt lehetetlenné tette. Érezte a fájdalmat, de csak valami messziről jövő, jelentéktelen információnak érzékelte az agya, mert a félelme erősebb volt minden fájdalomnál. Kétségbeesve pásztázta a magas füvet, hogy talán felbukkan a nő, de ülve nem látott semmit. Felpillantott a sziklaperemre, ahol Charles leengedett puskával állt, tenyeréből napellenzőt formálva próbálta megállapítani, talált-e a lövése. Castle látta, ahogy a férfi dühösen a levegőbe csap, és újra vállához emeli a puskát. Ekkor vette észre Kate száguldó alakját! Olyan volt, mint egy kecses gazella, aki néhány másodperc előnyre tett szert azzal, hogy becsapta a ragadozót, de tudja, hogy most minden erejével menekülnie kell, hogy életben tartsa ez a kis előny. Charles idegesen újra meg újra lőtt, de már nem fordított nagy gondot a célzásra, ezért ezek a lövések már igencsak pontatlanok voltak, és Kate sértetlenül ért be az erdőbe. Szinte úgy zuhant le Castle mellé, aki megpróbálta átölelni a levegő után kapkodó nőt. Kate egyik karjával viszonozta az ölelést, másik kezével a kincsként markolt telefon képernyőjét nyomkodta. Tekintetük összefonódott, aztán kibontakoztak az ölelésből, mert mindketten tudták, hogy a veszély nem múlt el, és sürgősen segítséget kell hívniuk, mert Charles már tudja, hogy hol vannak, és hogy Castle túlélte az ugrást.

- Seriff! Beckett nyomozó vagyok - lihegte a telefonba Kate, amikor meghallotta, hogy a vonal másik végén felveszik a készüléket.

- Hol vannak? - hallotta a seriff komoly hangját.

Kate érezte a hanghordozáson, hogy Javi-nak sikerült vele beszélnie, és értesült a történtekről. A lehető legpontosabban betájolta a helyzetüket, és Charles mozgásának várható útvonalát, végül megkérte, hogy hívjon mentőt a sérült írónak. Összevont szemöldökkel hallgatta a férfi válaszát, végül mielőtt kinyomta volna a telefont, csak annyit mondott: - Rendben.

- Jönnek? - kérdezte reménykedve Castle.

- Már itt vannak a nyaralóknál - nyugtatta Kate. - Kétfelé válnak, az egyik csapat a fennsík felé megy, és megpróbálják elkapni ezt az őrültet, a másik egység idejön, hogy megvédjen minket - mondta, de elővigyázatosságból szorosan markolta a pisztolyát, és minden idegszálával a környező erdőt figyelte.

- Azt hittem eltalált - szólalt meg halk, komoly hangon Castle. Szíve szerint átölelte volna, hogy érezze a nő testét az övéhez simulni, de karjai teljesen elmerevedtek, és egyre jobban remegtek a támaszkodástól.

Kate lehunyta a szemét egy pillanatra, mert most tudatosult benne, mit élt át Rick, amikor a lövés után hasra vágta magát.

- Ösztönösen elterültem, és reméltem, hogy ezzel elhitetem vele, hogy eltalált, és leereszti a fegyvert, én meg egy kis előnyre tehetek szert - magyarázta meleg hangon, miközben a férfi fájdalmas kék szemébe nézett. - Sajnálom - suttogta, mire Castle elmosolyodott, de nem tudott a férfi érzéseire reagálni, mert sietős léptek zaja törte meg az erdő csendjét. A száraz gallyak ropogtak, bokrok ágai suhogtak. Mindketten tudták, hogy aki feléjük közelít, mit sem törődik az óvatossággal, szinte rohan feléjük. Kate Castle elé állt, lábát terpeszben megvetette a puha avaron, és mindenre elszánt tekintettel emelte szemmagasságba a pisztolyát.

Minden figyelmét a tőlük úgy tíz méterre húzódó sűrű, tövises bokrokra irányította. Aki onnan közelít, annak nem egyszerű feladat az ágas-bogas, szúrós növényzeten áthatolni, ha ki akarja kerülni őket, akkor viszont elég nagy kitérőt kell tennie a tó felé. A léptek azonban a bokrok felől hallatszottak, ezért Kate várta, mikor nyílinak szét a két, összehajló sombokor közti ágak. Először a puska csövét látta meg. A másodperc törtrésze alatt átfutott rajta a felismerés, hogy nem vadászpuska csövét látja, de egy pillanattal később előbukkant a fegyvert tartó egyenruhás férfi alakja is.

A seriff-helyettes arcán átsuhant a riadalom, amikor meglátta Beckett-tet a mellkasára irányított pisztollyal, és ujja már a ravaszon táncolt, de gyorsan kapcsolt, és leeresztette a fegyvert. Nézte, ahogy a nyomozónő megkönnyebbülten sóhajt, és a pisztolyt a farmerja övébe dugja, aztán szeme a földön ülő férfira siklott, miközben derékszíjáról leakasztotta a rendőrségi adó-vevőt.

- Megvannak, főnök - szólt a recsegő, ropogó készülékbe.

- Odaküldöm Jackson-t, addig vigyázzon rájuk! - hallották a seriff hangját, azzal a férfi kikapcsolta a készüléket és visszatette a derekára.

- Beckett nyomozó, Jack Hunter vagyok, a seriff-helyettes - nyújtotta barátságosan a kezét a nő felé, aki hálásan viszonozta a gesztust. - Amíg el nem kapják a többiek Charles Moore-t, addig itt maradunk.

- Ez komoly? - szólalt meg Castle, és hitetlenkedve méregette a férfit. - Magát ...

- Igen. Jack Hunter-nak hívnak, mint a filmbeli kalandor régészt - mosolyodott el a seriff-helyettes. Sokszor idegesítette, hogy élcelődnek a nevén, de most örült, hogy az írónak feltűnt az azonosság, mert ez azt jelenti, hogy megviselt kinézete ellenére elég jó állapotban van. - Én előbb kaptam ezt a nevet! No persze az is lehet, hogy rólam mintázták a film főszereplőjét, nem gondolja? - mutatott magán végig halkan nevetve. Az alacsony, kreol bőrű, ötvenes évei elején járó férfi, bozontos szemöldökével, koromfekete, dús hajával és markáns bajszával inkább hasonlított Charles Bronson-ra, mint a magas, jóképű Ivan Sergei-re. - Feküdjön le! Mindjárt itt lesz a segítség - fordította komolyra a szót. Abban a pillanatban elhallgatott, mert a hangokból ítélve újabb látogató közeledett feléjük. Hunter a szája elé tette a mutatóujját, és intett Beckettnek, hogy övé a bal oldali terep, aztán mindketten felemelték a fegyverüket. A két sok bokor szinte ugyanott nyílt ketté, mint egy perccel ezelőtt, és egy nyurga, fiatal egyenruhás férfi lépett ki az ágak közül. Kate emlékezett rá. hogy amikor az seriff irodájában jártak, éppen szorgalmasan gépelt valamit a számítógépen, és megakadt rajta a tekintete, mert keskeny, hosszú arcához képest feltűnően nagy, elálló fülei voltak, és ettől komikusnak tűnt a tekintélyt parancsoló egyenruhában.

- Jackson! A tiéd a tópart felőli oldal biztosítása - utasította a fiatal rendőrt a seriff helyettes.

Beckett megnyugodott. Még ha nem is olyan képzett és tapasztalt a terepen a két férfi, mint Espo és Ryan, látta, hogy értik a dolgukat. Jackson ugyan még tapasztalatlan, és ezért küldte a nyílt terep őrzésére a seriff helyettes, de az ő szeme is elszántságot tükrözött, és szemernyi félelem sem volt bennük. Kate Castle mellé állt. Szomorú szemmel nézett le a férfira, aki zokszó nélkül engedelmeskedett Jack Hunter-nak, és mozdulatlanul feküdt a fűben.

- Minden rendben - formálta a szája némán a szavakat. Tekintetük összefonódott. Castle elmosolyodott, aztán amikor meglátta, hogy Kate szája sarkában is megjelenik egy bizonytalan, kényszeredett kis mosoly, becsukta a szemét. Amióta meg kellett kötöznie Kate-t, egyfolytában azon járt az esze, hogy ha valami baj éri a nőt, az az ő lelkén szárad. Kate csak egy kellemes, boldog, kettesben töltött hétvégét akart, és egy rémálom lett belőle. Azzal kezdődött az egész, hogy nem akarta bevallani, mennyire kíváncsi, hogy hova mennek, ezért azt füllentette, hogy csak azt akarta mondani, hogy pisilnie kell. Ha akkor nem ezt az okot találja kibúvónak, akkor Kate nem áll meg, ő nem botlik bele Mark Freeman hullájába, és nem indítja el a lavinát, aminek a végén mindkettejük élete veszélybe került. Eddig jutott a töprengésbe, amikor meghallotta az adóvevő recsegő hangját.

- Jack! Elkaptuk Moore-t, biztonságban vagytok! Itt van a mentő, néhány perc, és ott lesz nálatok az orvos és az ápoló - hallatszott a tömör beszámoló a seriff szájából.

- Vettem - mondta Hunter, és biztatón bólintott Castle felé, aki erőtlenül kinyitotta a szemét. Most, hogy megszűnt a veszély, és a mentősök is úton vannak, már nem dolgozott az íróban az adrenalin, ezért megérezte, milyen elgyötört is a teste. Minden porcikája sajgott. Újra becsukta a szemét. Kate letérdelt mellé, a férfi fejét az ölébe tette, és megsimogatta a homlokát, és éppen mondani akart néhány biztató szót, amikor meghallotta a mentősök sietős lépteit. Elöl jött az orvos, kezében jókora orvosi táskával, mögötte két ápoló egy hordággyal. Az orvos futólag üdvözölte őket, és már vette is elő táskájából a fonendoszkópot és a kis lámpát, miközben szeme kutató mérte végig a sérült minden testrészét.

- Maradjon fekve! - szólt rá Castle-re, aki mihelyt meghallotta a segítségére érkező emberek érkezését, felélénkült, és megpróbált felülni. - Mi történt? - intézte a kérdést Kate-hez az orvos. Castle már nyitotta a száját, hogy beszámoljon a történtekről, de amikor látta, hogy a férfi rá se hederít, durcásan becsukta. Kate érzékelte a Castle arcán átsuhanó sértődöttséget, és megnyugodva vonta le a következtetést, hogy nincs nagy baj, ha Rick-nek kedve lett volna élménybeszámolót tartani. Válaszolni akart az orvosnak, de akkor jött rá, hogy pontosan nem is tudja, hogyan szerezte a sérüléseket Castle.

- Majd ő elmondja - mondta, aztán az íróra nézett, és tettetett szigorúsággal rászólt. - Rick! Csak röviden!

- Mi ... miért gondolod, hogy nem tudom lényegre törően elmondani? - háborodott fel Castle, de Kate nem válaszolt, csak mosolyogva égnek emelte a szemét. - Jól hallottam? Azt mondtad, hogy Rick? - kérdezte hitetlenkedő arccal a férfi, mint aki nem akar hinni a fülének, de a szeme huncutul csillogott.

- Csak eltévesztettem. Richard-ot akartam mondani - vágott vissza a nő, aztán az orvoshoz fordult, aki fülében a fonendoszkóppal, csodálkozva figyelte az évődést. - Azt hiszem, nincs nagy baj doktor úr - mondta Kate, közben az jutott eszébe, hogy az utóbbi egy órában milyen sokszor hívta gondolatban Rick-nek a férfit a Castle helyett.

- Még hogy nincs nagy baj? - háborgott Castle, és már bele is kezdett a sérülések összeszedésének történetébe. Kate érdeklődve hallgatta, mi történt az ösvényen. Elképzelte, hogyan vetette rá magát az író Charles-ra, így már a bordákon és az arcán levő duzzanatok, lila foltok eredetére is magyarázatot kapott. Amikor odaért a történetben a férfi, hogyan sújtott le Charles a puskatussal, Kate önkéntelenül a rettentően megdagadt bokára nézett, és összeszorult a szíve, ahogy arra gondolt, ezzel a lábbal kellett a peremig eljutni a férfinak, aztán amikor leugrott a vízbe, a sérült lába becsapódott be először, ráadásul ő még a partig is elvonszolta.

Az orvos szemöldöke a homloka tetejére szaladt, amikor meghallotta, hogy Castle leugrott a sziklafalról.

- Ugye tudja, hogy óriási szerencséje van, hogy túlélte - kérdezte komolyan az orvos.

- Nem volt más választásom, vagy leugrok, vagy lelő az az őrült. Szerencsére 20 éves koromban egy hetet sziklaugrókkal töltöttem a Szikás-hegységben, és megtanítottak az alapokra. Igaz, nagyon régen volt, és ezt most a hátam bánja - nyögte fájdalmasan.

Amíg az orvos megvizsgálta Castle-t, Kate azon tűnődött, hogy milyen szerencse, hogy főiskolásként benn volt a vadulásban az író, és kipróbált minden őrültséget, no meg arra, hogy nem tévedett, amikor feltűnt neki, hogy nemcsak úgy zuhan a mélybe, hanem tudatosan irányítja a testét a férfi. Nézte, ahogy Castle viszonylag szófogadóan sóhajt a vizsgálat alatt, majd hunyorog, ahogy a lámpa fénye a szemébe hatol, de azt már nehezen tűrte, amikor a zúzódásokat és a törött lábat tapogatta a doktor.

- Kötök be egy infúziót. Kap fájdalomcsillapítót, mert a mentőig elég rázós lesz az út. A boka csúnyán törött, és sok a zúzódás a háton és a bordákon. A kórházban megröntgenezzük, akkor többet tudok mondani, de rendbe fog jönni - közölte az orvos, és már szorította is el Castle felkarját.

Kate tudta, hogy most kell színre lépnie, mert ha Rick meglátja az injekciós tűt, egy darabig ellenkezni fog, ezért gyorsan két tenyerébe fogta a férfi arcát, és maga felé fordította, de elkésett. Castle ugyan engedelmesen fordította a fejét, de szemét nem vette le az orvosról.

- Infúzió? Egy tűt akar belém szúrni? - ráncolta össze a szemöldökét ijedten.

- Fél az injekciótól - magyarázta Kate az orvosnak, és Castle hálásan vette tudomásul, hogy a nő hangjában nincs egy cseppnyi gúny sem, és mellé áll, az orvossal szemben. Tévedett. Kate bólintott az orvos felé, mintha jelet adna a kezdésre, míg ő elővette legelbűvölőbb tekintetét, és olyan idézően nézett Castle szemébe, hogy az csak nyelni tudott, de képtelen volt a szabadulni az erdő színeitől még zöldebben ragyogó szemektől. Amíg Kate megnyugtatón simogatta az arcát, és halkan suttogott, hogy "Csak rám figyelj! Nem lesz semmi baj.", addig az egyik ápoló lefogta a beteg karját, nehogy elhúzza, és az orvos beköthesse az infúziót. Rick érezte a szúrás okozta fájdalmat, de minden erejével a csodálatos szempárra koncentrált. - El kell mennem egy templomba - gondolta. Úgy érezte, hálát kell adnia annak a felsőbb hatalomnak, amiben oly sok ember hisz, hívják azt Égieknek, Sorsnak, Univerzumnak, vagy Istennek, mert az, hogy néhány napon belül megmenekült a halál torkából az a három ember, akiket a legjobban szeret, olyan csoda, ami nem lehet a véletlen műve. - Mellesleg én is túléltem - mosolyodott el a gondolatra.

- Ilyen gyönyörű nő karjaiban engem is szurkálhatnának, én is csak mosolyognék! - nevetett az orvos, ahogy a betegre pillantott, miközben magasra emelte az infúziós folyadékot.

- Azért én jobban szeretek mást csinálni a karjaiban - bátorodott meg Castle, és incselkedve nézett a ragyogó szemekbe. Kate tekintete egy pillanatra szikrákat szórt és száját mérgesen összeszorította, de egy másodperc alatt megenyhült, végül elnézően megcsóválta a fejét.

- Nem akarom a kedvét szegni, de egy ideig arra várnia kell - szólalt meg az idősebb ápoló, miközben azt méregette, hogyan tehetnék a sérültet a legkisebb fájdalmat okozva a hordágyra, ezért nem látta Castle kétségbeesett ábrázatát. Néhány nyögés és morgolódás után végre vihették a beteget a mentőhöz. Az ösvény most sokkal hosszabbnak tűnt, mint amikor fürödni jöttek a partra. Minden fordulónál és zökkenőnél éles fájdalom hasított a lábába, hiába áramlott ereiben a fájdalomcsillapító. Végre elérték a mentőt, és éppen betolták a hordágyon fekvő írót az autóba, amikor eszelős ordítás hasított a levegőbe.

- Ááááá! Engedjenek el! Engedjenek el, maguk marhák! Ez az én földem, itt nem nyúlhatnak hozzám! - Charles Moore hátrabilincselt keze ellenére megpróbált kiszabadulni a két megtermett egyenruhás férfi szorításából. Hiába fogták a karját erősen, a férfi olyan erővel vonaglott, hogy alig győzték az seriff autója felé ráncigálni. Amikor meglátta a mentő mellett álló nyomozónőt, hisztérikus toporzékolásba kezdett.

- Megkeserüli még ezt! Eljövök magáért! Nem engedem, hogy elvegyék tőlem, ami az enyém! - visította Beckett felé. - Egyedül úgysem tudja megfejteni a rejtvényt - vad, zavaros tekintetéből sütött a gyűlölet és a düh. Izzadságtól csapzott haja a homlokába hullott, poros pólója hozzátapadt kidolgozott testéhez, az arcán elkenődött alvadt vértől még eszelősebbnek tűnt hideg kék szeme. Hirtelen rántott egyet a vállain, ami meglepte a két egyenruhás férfit, és mire szorosabbra fogták volna Moore karját, a férfi kicsúszott a kezeik közül, és Beckett felé rohant. Kate azonnal kapcsolt, és a férfira szegezte a pisztolyát.

- Állj! - kiáltotta erélyesen, szemhéjait összehúzta, száját összeszorította, és minden idegszálával koncentrált. Látta, hogy a férfi teljesen elvesztette az önkontrollt, csak a mérhetetlen harag vezérli, még az sem tántorítja vissza, hogy hátrabilincselték a kezét. Mint egy felbőszült bika, előreszegezett fejjel rohant, hogy ledöntse a lábáról a nőt, és megsemmisítse. A rászegeződő pisztoly sem érdekelte.

Beckett lőtt. A talaj felporzott a férfi lába előtt, de láthatóan nem érdekelte a figyelmeztető lövés. Torkából artikulátlan ordítás tört elő, és rohant tovább.

Castle felült a hordágyon, és a mentő nyitott hátsó ajtaján kinézve elnyílt szájjal nézte a néhány másodperc alatt lejátszódó jelenetet. Mintha egy akciófilm lassított képeit nézné, úgy ivódott agyába minden egyes képkocka. A fogoly után kapkodó őrök döbbent arca, a fegyvere után nyúló seriff mozdulata, a mentőorvos és az ápolók rémült menekülése, de leginkább Charles Moore őrült tekintete, állati ordítása, megfeszülő izmai, és Kate profi higgadtsága, eltökélt arca, terpeszben álló, tökéletes alakja a rezzenéstelenül tartott pisztollyal, szinte bevésődött az agyába. Aztán, mint amikor egy filmet a lassított módból a gyors tekerésre állítanak, felgyorsultak a képek, és lélegzet visszafojtva nézte, ahogy Charles megállíthatatlanul rohan Kate felé.

- Lőj! - ordította Castle a nő felé, de az leeresztette a fegyvert, és úgy várta a támadást.

Amikor a férfi már csak méterekre volt Kate-től, és elrugaszkodott a talajtól, hogy rávesse magát, a nő egy elegáns mozdulattal oldalra lépett, mint a matador a bikaviadalon, mielőtt megadja a kegyelemdöfést a feldühödött állatnak. Charles egyensúlyát vesztve arccal előre a porba zuhant. Kate mellé lépett, kicsit lehajolt, és halkan, de jól hallhatóan ejtette ki a szavakat.

- Nem vagyok egyedül, és meg tudom fejteni a rejtvényt! - mondta, majd felegyenesedett, és átadta a terepet a seriff embereinek, akik haragos tekintettel ráncigálták talpra a magából kifordult férfit.

Kate a farmer övrészébe dugta a pisztolyt, és a mentő kitárt ajtajához lépett. Ránézett Castle csodálatot tükröző szemére, elnyílt szájára, és egy mosoly suhant át az arcán.

- Feküdj le Castle! Vége a műsornak - kacsintott a férfira. Azt várta, hogy a férfi rámosolyog, ehelyett ijedt arccal nézett át a válla fölött. Kate hátrapillantott. A két nagydarab egyenruhás férfi szinte húzta maga után a murván Moore-t, aki egyenesen Castle-re nézett gyűlölettől zavaros szemével.

- Nincs vége semminek! - ordította. - Maga meg maradjon sánta örökre! - szólt még vissza hátrafordulva. Szinte sziszegte a szavakat, amitől sokkal félelmetesebbnek hatottak, mintha kiabálta volna őket.

Végre betuszkolták a kocsiba, ezzel a szitkok megszűntek. Kate Castle-re nézett, aki ijedten ízlelgette a szavakat.

- Hiszel az átkokban? - kérdezte a férfi, és az arcára volt írva, hogy egy másodperc alatt végiggondolta, milyen lenne az élete, ha valóban megsántulna. Szinte látta maga előtt a magazinok címlapjait, ahol az lenne a legfőbb kérdés, hogy mennyivel rövidebb az egyik lába a másiknál, vagy hogy vonzódnak-e a gazdag, nyomorék íróhoz a nők, esetleg, hogy a van-e összefüggés az eladott példányszám, és a testi hiba között. Na és mit érezne Kate? Vajon elfogadná, tudná szeretni? Mit érezne, amikor belekarolva belépnének egy rendezvényre, és ő minden második lépésnél bicegne, és mindenki őket bámulná, és összesúgnának a hátuk mögött? Eddig jutott a képzelgésben, amikor Kate szúrós, rosszalló tekintetével találkozott a szeme.

- Castle! Nincsenek átkok! Kívánhat valaki a másiknak rosszat, de attól még nem válik valóra.

- De ha ...

- Nincs semmi "de" - zárta le a vitát a nő. Mivel tudta, hogy mi izgatja legjobban a férfit, belépett a mentőbe, fölé hajolt, és egy lágy csókot lehelt a szájára. - Nem bizonyítottam be az elmúlt 6 hétben, hogy mennyire szeretem a Bice-Bócát? - suttogta érzéki hangon. - A következő 40 évben is szeretném.

Ahogy hátrébb húzódott, elégedetten látta, hogy a férfi arcára kiül a felismerés, majd a boldogság, aztán incselkedve elvigyorodik.

- Csak 40? - húzta fel kajánul a szemöldökét.

- Ne légy telhetetlen Castle!

A mentőorvos beszállt Kate mellé, a kocsi ajtaját hangos csattanással zárta be mögöttük az egyik ápoló, és már indultak is a kórházba. Castle meglepően nyugodtan feküdt a hordágyon. Az előbbi mondatokon jártak a gondolatai. 40 év? Csak játszott vele Kate, vagy valóban el tudná képzelni, hogy együtt éljék le az életüket? Neki nem voltak kétségei, de Kate-nek még csak célozni sem mert a jövőre. A jövő, amit lehet, hogy két különböző méretű lábbal kell leélnie - hasított bele a rossz érzés.

- Fáj valamije? - kérdezte az orvos, és figyelmesen fürkészte a beteg töprengő arcát.

- Lehet, hogy sánta leszek? - nyögte ki a fantáziáját piszkáló kérdést Castle, miközben feltűnően kerülte Kate tekintetét.

Az orvos elnevette magát. - Csak nem hisz az átkokban?

- Én csak tudni akarom, mennyire súlyos a törés - magyarázkodott Castle elég átlátszóan.

- A röntgen után pontosan meg tudják mondani a sérülés mértékét - váltott komoly hangnemre az orvos. - A mai műtéti eljárások ismeretében szinte biztosan mondhatom, hogy bármilyen súlyos is a törés, nem lesz sánta.

- Szinte biztosan? - nyomta meg az első szót jelentőségteljesen az író.

- Fejezd be a nyafogást Richard! - húzta össze szigorúan a szemöldökét Kate, miközben egy gonosz kis mosoly suhant át az arcán. -  Nem leszel sánta. - jelentette ki magabiztosan. Érezte, hogy Rick írói fantáziája rossz irányt vett, és meg kell akadályoznia, hogy belemerüljön az önsajnálatba a férfi ahelyett, hogy a gyógyulásra koncentrálna.

- Kérlek, csak ezt ne! - nézett megbántottan a nőre. - Ne szólíts Richard-nak! - mondta duzzogva.

Az évődést Beckett telefonjának csörgése szakította meg. A kijelzőn Espo neve világított. A nyomozóban most tudatosult, hogy talán az életüket köszönheti annak, hogy Espo gyorsan intézkedett, de nem tudja, sikerült elfogniuk a gyilkost, és hogy ép bőrrel megúszták a kalandot. Az "ép bőr" kifejezés talán túlzás - jött rá, ahogy Castle bebugyolált lábára, és lila foltokkal tarkított testére és arcára nézett.

- Javi kösz a segítséget - mondta hálásan a telefon mikrofonjába. - Már minden rendben van. Moore-t elfogták.

- Na és most már elárulod, hogy mit keres ott Castle? - kérdezte Espo gyanúsan szenvtelenül, és Kate biztos volt abban, hogy a háttérből Ryan elfojtott kuncogását hallja.

Castle figyelte a telefonáló nőt. Egyszerűen csak jólesett néznie. Figyelte, ahogy összeszalad a két kis ránc a homlokán a szemöldökei között, ahogy elgondolkodóvá válik távolba révedő tekintete. Szerette ezt a töprengő arckifejezést, ami azóta lebilincselte, amióta először látta Kate-t a fehér tábla előtt állni. Ilyenkor szinte kézzel fogható volt, ahogy száguldanak a gondolatok az agyában, megoldást keresve a problémára. Látta, hogy a nő harapdálja a szája belsejét, és hirtelen nem értette, mit kérdezhetett Espo, aminek a megválaszolása ilyen fejtörést okoz Kate-nek.

- Tudod milyen! - hallotta meg a nő hangját, és csodálkozva figyelte, ahogy zavartan rápillant. - Megtudta, hogy egy hullába botlottam, és képes volt ideutazni, csak hogy a nyakamon lóghasson - folytatta bosszankodó hangsúllyal Kate, és mintha Javi látná, még a szemét is megforgatta. - De hát ismered! Mindenbe beleüti az orrát, és persze esze ágában sem volt az ügyet a helyi seriffre bízni, helyette elkezdett a saját szakállára nyomozni. Hát még amikor megtudta, hogy valami eldugott kincsről is szó lehet! Elszabadult a fantáziája, és a végén majdnem megölette a magát - lendült bele egyre jobban a kitalált történetbe Kate, és már olyan hihetően beszélt, hogy Espo csalódottan hallgatott a vonal végén.

- És most mi a helyzet? Jól vagytok? - kérdezte kicsit lelombozódva a nyomozó.

- Én igen, de Castle-t most viszi a mentő a kórházba. Nem fogod elhinni! Megint eltörött a bokája!

Kate még röviden beszámolt a férfinak az ügyről, miközben le nem vette a tekintetét Castle lábáról. Amikor letette a telefont, kinézett a mentő hátsó ajtaján levő kis ablakon, úgy téve mintha rettentő kíváncsi lenne, hogy milyen messze vannak a kórháztól, csak azért, hogy ne kelljen Castle szomorú, fürkésző tekintetébe néznie.

A férfi hallgatott. Ha Kate ránézett volna, látta volna az elgondolkodó, megbántott arcvonásokat, a keserű tekintetet. Castle tudta, hogy titokban kell tartaniuk a kapcsolatukat ahhoz, hogy maradhasson az őrsön, mégis rosszul esett neki, hogy Kate ilyen könnyedén hazudik a barátaiknak, hogy pillanatok alatt lefestett róla egy nem túl hízelgő képet, amit olyan meggyőződéssel adott elő, hogy szinte maga is elhitte. Talán valóban ilyennek látja őt Kate, és sosem tudja megváltoztatni magáról azt a képet, amit a nő a megismerkedésükkor kialakított róla. De ő nem ilyen! Vagy legalább is nem csak ilyen! Elbizonytalanodott. Mi lesz, ha Kate  mindig csak azt a férfit látja benne, amilyennek az előbb lefestette. Tervez egy ilyen emberrel hosszú távra? A 40 év, amit kibírna egy Bice-bócával, lehet, hogy csak a szokásos évődésük volt, és csak ő gondolja komolyan?

A mentőorvos hol az egyik, hol a másik utasára nézett. Nem értette, miért burkolóznak a lassan kínossá váló hallgatásba, holott néhány perce még sütött a köztük levő szerelem.

- Nem volt jobb ötletem - szólalt meg Kate, és erőt vett magán, hogy Castle-re nézzen. Összeszorult a szíve, amikor meglátta  mentő plafonját bámuló férfi szomorú arcát. - Te is tudod, hogy nem mondhattam el az igazságot - mentegetőzött, de maga is érezte, hogy túllőtt a célon, amikor leírta a férfi viselkedését.

- Tudom - szólalt meg sokára a férfi, de csak pislantott néhányat, és tovább nézte a kocsi tetejét.

Kate-nek az a gyanúja támadt, hogy a férfi a szeme sarkában felgyűlő könnyeket akarta a pislogással kordában tartani.

- Castle! Tudod, hogy én ... - elakadt a szava. Nem akart magyarázkodni, hiszen megállapodtak, hogy eltitkolják a kapcsolatukat, hogy együtt lehessenek az őrsön. Érezte, hogy megbántotta a szavaival a férfit, de abban a pillanatban nem jutott más az eszébe.

- Igen, tudom - fordította váratlanul felé a fejét Castle, és bánatos kék szemét egyenesen a nő tekintetébe fúrta. - Gates nem tudhatja meg. - Elhallgatott, de a szemét nem vette le a nőről. Látni akarta a tekintetét, kiolvasni belőle, hogy rosszul érzi-e magát a hazugsága miatt.

- Ne haragudj Rick! Egyszerűen nem jutott más az eszembe - törtek ki a szavak a nőből.

Castle látta a szívből jövő sajnálkozást Kate arcán, a lelkiismeret furdalást a tekintetében, de annyira megbántották a nő szavai, hogy teljesen összezavarodott. Rick-nek szólította, ami az elmúlt napokban néhányszor már előfordult, és mindig olyankor, amikor valami kettejüket érintő fontos dologról beszélt Kate, ugyanakkor fülébe csengett, milyen könnyedén hazudott vele kapcsolatban a telefonba. Becsukta a szemét. Nem mert rákérdezni arra, ami igazán foglalkoztatta, és azt sem akarta, hogy Kate lássa rajta, hogy mennyire fájtak neki a szavai. Halkan sóhajtott, mert egyre jobban fájt a lelke, és a teste is. Aztán megérezte a homlokán a finom ujjakat, ahogy éppen csak a bőréhez érnek, hátrasimítják a homlokába hulló hajszálakat, aztán megcirógatják az arcát. Az érintés gyengéd, szeretetteli és megnyugtató volt egyszerre. Lélekmarcangoló gondolatai háttérbe szorultak, csak élvezte a pillanatot, aztán kinyitotta a szemét, és Kate szomorúan csillogó tekintetével találta szembe magát.

- Tudom, hogy nem ilyen vagy - suttogta a nő, és hangjában, pillantásában benn volt a bocsánatkérés. Amikor látta, hogy Castle vonásai kisimulnak, szája mosolyra húzódik, és szemébe visszatér a szerelmes csillogás, incselkedve hozzátette: - Nem egészen ilyen vagy.

Castle morcosan összevonta a szemöldökét, és vissza akart vágni, aztán átgondolta a hallottakat, és elhúzta a száját.

- Igaz - mondta megadóan. - De nem vagyok olyan felelőtlen, mint amilyennek beállítottál! - duzzogott.

- Tudom, de ha elkezdem mesélni, hogy meghaltál volna értem, akkor a fiúk mindenre rájöttek volna - mosolygott Kate csillogó szemekkel, és ujjait a férfi ujjai köré fonta.

- Az előbb megint Rick-nek szólítottál - villant huncutul az író szeme.

- Csak egy gyenge pillanatom volt - mondta szenvtelenül Kate, miközben mindketten jóleső érzéssel vették tudomásul, hogy visszatértek a szokásos, szerelmes évődéshez.

- Maguk mindig ezt csinálják? - szólalt meg csodálkozva a mentőorvos.

- Igen - válaszoltak egyszerre. Elnevették magukat. Még mindig furcsa volt, hogy amióta együtt vannak, egyformán reagálnak az ilyen kérdésekre, pedig előtte négy évig ez egyszer sem fordult elő.

A mentő bekanyarodott a kórház udvarára, Castle-t átvette a kórházi személyzet, és sietve tolták volna be a röntgenbe, de a férfi megállította őket.

- Kate! Mikor keressük meg a kincset? Nehogy kihagyjál belőle! Én is ott szeretnék lenni - nézett olyan könyörgő tekintettel a nyomozóra, mint egy kisgyerek.

- Ne félj Castle! Hagyom, hogy te legyél Indiana Jones! - mosolygott rá elnézően Kate. Tudta, milyen örömöt okozna azzal Rick-nek, ha valóban megtalálhatná azt a kincset, és ő boldoggá akarta tenni. A mai nap után nem vágyott semmire sem jobban annál, mint hogy egészségesnek, és boldognak lássa a férfit!

- Bejön vele? - kérdezte türelmetlenül az ápoló Kate-t, és a választ meg sem várva tolta de Castle-t a röntgenhelyiségbe.

- Persze! - meg sem fordult a fejébe, hogy egy pillanatra is magára hagyja a férfit, főleg azután, hogy majdnem örökre elvesztette. Magában mosolygott, amikor az ápoló kérdése után látta átsuhanni a riadalmat Rick arcán. Miközben sietve követte a betegszállítót, az járt a fejében, vajon miért van az, hogy még a férfi gyengeségeit is szereti. Már többször szembesült vele, hogy Castle úgy szorong az orvosi vizsgálatoktól, a kórháztól, mint egy kisgyerek, az injekciótól meg egyenesen retteg, de ő ezeket a tulajdonságait is szereti. Ez is a szerelem? Elfogadni, és megérteni a másik esendőségét és félelmeit?

- Á ...á ... á - hallotta meg Castle nyögdécselését, amikor átfektették a röntgengép fém vizsgálóasztalára.

- Fáj? - kérdezte az ápoló a beteg arcát fürkészve.

- Ne ... nem, csak nagyon hideg - nézett rá panaszos tekintettel az író.

- A mentősök azt mondták, hogy leugrott a tóba a szikláról, és hogy magának és a hölgynek köszönhető, hogy elfogták a gyilkost - pislantott hol az íróra, hol Kate-re hitetlenkedve. Nem értette a helyzetet. A kollégái hősnek írták le a két embert, most meg azon nyafog a férfi, hogy hideg a vizsgálóasztal.

- Higgye el nem önszántamból ugrottam le! Nem vagyok olyan őrült - fészkelődött Castle a kemény fémen, aztán egy pillanatra elgondolkodott a saját válaszán. - Bár ki tudja! Talán egyébként is leugrottam volna, hogy elkápráztassalak - nézett pajkosan Kate-re, de amikor meglátta, hogy a nő arcáról egy szempillantás alatt eltűnik a mosoly, és szűkre húzza a szemét, gyorsan az ápolóra nézett. - A seriff fogta el a gyilkost, mi csak besegítettünk egy kicsit.

Kate megadóan sóhajtott egyet és megcsóválta a fejét. Még mindig meg tudta lepni a férfi, most azzal, hogy szerény volt, pedig ő azt feltételezte, hogy büszkén fogja ecsetelni a történteket azzal a meggyőződéssel, hogy nélkülük soha nem kerítették volna kézre a helyi rendőrök a gyilkost.

- Igaz, hogy Charles Moore ölte meg azt a New York-i férfit? - érdeklődött az ápoló.

- Igen - vágta rá Castle.

- Ő a fő gyanúsított - válaszolt hivatalos hangsúllyal Beckett, hiszen amíg a bíróság bűnösnek nem találja, nem mondhatják rá, hogy gyilkos.

- Tudják, járt nálunk többször is a kórházban. Nem volt valami kedves fickó - elevenítette fel az emlékeit az ápoló. - Hallottam, hogy sokat vadászott a birtokon levő erdőben. Örökké terepmintás nadrágot hordott, és én még nem láttam másban, mint zöld vagy barna pólóban, és ha hűvösebb volt az idő, akkor zöld kötött vadászpulóverben. Egy kicsit mindig rossz érzés kerített hatalmába, ha itt járt, talán emiatt vadász őrülete miatt. Gyűlölöm a fegyvereket - gondolkodott el az ápoló.

Castle és Kate összenéztek. A felismerés csillogott a szemükben. A zöld fonalszál! - jutott eszébe mindkettőjüknek, de mire megszólalhattak volna, az ápoló kiterelte Kate-t a szomszédos helyiségbe, amíg a röntgenképet elkészítette. Amikor visszamehetett, Castle elégedett vigyorral nézett a belépő nőre.

- Ha a zöld fonalak, amik a fatörzseken voltak, Charles zöld vadászpulóveréből származnak, akkor bizonyítani tudják, hogy a tetthelyen járt! Szólni kellene a seriffnek, hogy keressék meg a pulóvert, amiből a fonaldarab hiányozhat - hadarta lelkesen a férfi.

- Castle! A seriff tudja a dolgát, de hogy megnyugodj, szólni fogok neki - hűtötte le Kate, de nem szólt arról, hogy amíg a röntgenkép készült, a seriff hívta, hogy átkutatták Charles házát, megtalálták a pulóvert, és már vizsgálják a technikusok. Meg akarta hagyni Castle-t abban a hitben, hogy nélkülözhetetlen a nyomozásban.

- Mr. Castle, áttolom a szobájába, és kap egy szép kórházi hálóinget - jelent meg az ajtóban az ápoló.

- Az orvos? - nézett rá Kate kérdőn, mire a fiatal férfi csak intett a fejével, hogy a mellettük levő szobában találja. A nő elindult az ajtó felé, amikor meghallotta Castle ijedt hangját.

- Kate! Én akarok beszélni az orvossal! Nehogy eltitkoljatok előlem valamit! Nem hagyhatsz egyedül! - próbálta elérni a férfi, hogy Kate ne menjen el, de nem járt sikerrel, a nő meg sem fordult, csak a kezét felemelve intett. Castle azt nem láthatta, hogy idegesen harapdálja a száját, de a férfi könyörgésére elnézően elmosolyodik. Öklével mérgesen a levegőbe csapott. Ő akart beszélni az orvossal, hogy megtudja, lesz-e életre szóló következménye a törésnek, és nem akarta, hogy Kate előbb tudja a választ, mint ő. Hirtelen tudatosult benne, mit is mondott az ápoló.

- De ... de miért egy szobába visz? Nem a gipszelőbe kellene mennünk? Én ... én ... nem, én nem akarok itt maradni! - ellenkezett nyöszörögve, miközben nagy nehezen átvergődött a röntgenasztalról a kerekes ágyra.

- Én ezt az utasítást kaptam, sajnálom - húzta fel a vállát az ápoló.

- Lehet, hogy összekever egy másik beteggel - sandított rá az író.

- Higgye el, nem keverem össze - morrantott sértődötten a fiatal férfi, és nekifeszülve az ágynak, tolni kezdte.

Castle feladta a harcot, és reménykedve nézett az orvosi szoba ajtajára, hátha felbukkan Kate, és megtud valamit, de az ajtó mozdulatlan maradt. Sóhajtva vetette hátra fejét a puha párnába, és összeszorított szájjal, magában morgolódott tovább.

Kate eddig megpróbálta elbagatellizálni az író sérülését, mert azt akarta, hogy a férfi pozitívan gondolkodjon, bízzon abban, hogy csak egy egyszerű törés történt, ami 6-7 hét alatt meggyógyul, de amióta meglátta az agyon zúzott, dagadt lábat, gyomra összeszorult a félelemtől. Minél előbb beszélni akart az orvossal, hogy a kínzó bizonytalanságtól megszabaduljon. Amikor a szobába lépett, az orvos éppen szedte le a röntgenképeket az átvilágító felületről, és módszeresen rakta őket sorba.

- Elnézést doktor úr! Beszélhetnénk? - szólította meg Kate a gondolataiba merülő ősz hajú, szikár férfit. - Kate Beckett vagyok.

- Á! Beckett nyomozó - nézett fel érdeklődve a férfi, és Kate csodálkozó tekintetét látva hozzátette: - Tudja, ez egy álmos kisváros, ahol még sosem történt gyilkosság, és ahol a hírek fénysebességgel terjednek. Mr. Castle állapota érdekli, ugye?

Kate igyekezett valamit leolvasni az orvos arcáról, de a férfi megkerülte az íróasztalát, így hátat fordított a nőnek.

- Foglaljon helyet - mondta menet közben. Kate nem tudta, hogy azért akarja leültetni férfi, mert hosszú és nehéz beszélgetés vár rájuk Castle sérülése miatt, vagy azért, mert kíváncsi a nyomozás részleteire. Gyorsan leült, és várakozón nézett az orvos meleg, barna szemébe.

- Mr. Castle külső bokacsontja két helyen eltört. Ez tulajdonképpen a szárkapocscsont vége. Ahogy hallottam, egy puskatussal ütöttek rá - mondta egy pillanatnyi szünetet tartva megvárta, hogy Kate egy bólintással reagáljon a hallottakra, és csak utána folytatta. - Az ütéstől a lágy részek zúzódtak, több vérömleny is keletkezett, ezért jelentősen megdagadt a boka és kissé a lábszár is. Sajnos nem tudjuk begipszelni, amíg a duzzanat el nem múlik, addig csak egy rögzítő sínt kap. Szerencsére műtétre nincs szükség. Néhány napig itt kell maradnia a kórházban. Nem kelhet fel, mivel nem lesz teljesen rögzítve a sérült terület. Ha a duzzanat leapadt, egy hétre fekvő gipszet kap, és ha minden rendben lesz, akkor jöhet a járógipsz, amit 5-6 hét után lehet levenni, végül a gyógytorna segít az ízület, az izmok és az inak működésének helyreállításában.

Kate figyelmesen hallgatta az orvos tömör beszámolóját, és szomorúan gondolt arra, mennyi fájdalom, és főleg mennyi kellemetlenség vár Castle-re. De legalább műteni nem kell!

- Nem kell aggódnia! - folytatta megnyugtató hangon az orvos, akinek feltűnt a nő szomorú tekintete. - Ez egy egyszerű törés, csak türelmesnek kell lenni, és nem lesz semmi baj.

- Nem lesz sánta? - kérdezte Kate, és utálta magát, amiért hagyta, hogy Castle félelme átragadjon rá. Őt nem érdekelte volna, ha sántít a férfi, csak ne fájjon neki, de azt is tudta, hogy az író belebetegedne, hogy nem tökéletes.

- Nem, nem lesz sánta - mosolyodott el az orvos.

- Köszönöm  - mondta gyorsan Kate, hogy a zavarát leplezze, és gyorsan felállt. - Megmondaná, hova vitték?

- Az emeletre, a kettes szobába. A következő 1-2 nap hosszú lesz neki, de kérem tudatosítsa benne, hogy minél előbb megszűnik a duzzanat, annál hamarabb elhagyhatja a kórházat - nyújtotta felé kezét az orvos. Kate értetlenül nézett a felé nyújtott kézre, hiszen neki kellene köszönetet mondani, de gondolkodás nélkül kezet fogott a férfival.

- Köszönjük, hogy segítettek a seriffnek - nézett őszinte hálával a szemében Kate-re az orvos. - Tudja, van két gyönyörű unokám, és nem volt egy nyugodt pillanatom, amíg el nem fogták azt az eszelőst.

- Én is köszönöm, hogy meggyógyítja a ... társamat - kezdte mondani komolyan Kate, de hirtelen nem tudta, mit is mondhatna, kije is neki Castle, de aztán megtalálta a megfelelő szót. Castle a társa. Társa a munkában, a hétköznapokban és az ünnepekben, örömben és fájdalomban, napfényben és hóesésben, mozgalmas nappalokon és még mozgalmasabb, érzéki éjszakákon, hangzavarban és csendben, minden lehetetlen helyzetben. Törhet rájuk maffiózó, bérgyilkos, tigris vagy múmia, Castle a társa. Úgy érezte, csak együtt alkotnak egy egészet, mint a jin és jang. Castle-lel teljes a lelke és a teste. Ő a társa az életben.

Megkönnyebbülve indult az emeletre, és közben azon gondolkodott, hogyan adagolja a hírt a férfinak, na és hogyan szerezzen még néhány nap szabadságot Gates-től úgy, hogy ne jöjjön rá a kapcsolatukra. Ahogy közeledett a szobához, a résnyire nyitott ajtón keresztül meghallotta a férfi panaszos hangját, majd a nővér türelmes szavait. Megtorpant, és a nyíláshoz hajolva hallgatta a párbeszédet.

- Mikor mondanak már valamit?

- A doktor úr majd mindenről tájékoztatja - hallatszott egy női hang.

- És mikor jön az orvos?

- Legyen türelmes! A doktor úr először vizitet tart a földszinten, aztán jön ide.

- De én haza akarok menni! Gipszeljék be a lábam, és szerezzenek valami ruhát. Kérem! - könyörgött.

- Szólok a doktor úrnak, hogy van egy nehéz esetünk - sóhajtott nagyot a nővér, és kifelé indult a szobából.

- Mi az, hogy nehéz eset? - szólt utána rémülten az író. - Valami nagy baj van? Örökre sánta maradok?

Mire a nővér kilépett az ajtón, Kate egy kicsit hátrébb húzódott.

- Ön a hozzátartozója? - nézett rá a nővér.

- Igen.

- Próbálja megnyugtatni, mert olyan, mint egy ijedt kisfiú - mosolygott rá a fiatal, szőke nővér, és már sietett is a következő beteghez.

Kate is elmosolyodott, de aztán gondolt egyet, komoly vonásokat erőltetett az arcára, és belépett a szobába.

Castle szenvedő arccal, felpolcolt lábbal feküdt a kétágyas szoba ablak felőli ágyában. Az ajtónyitódásra azonnal oldalra fordította a fejét, és megkönnyebbülve nézett Kate-re. Remélte, hogy a nő elmondja, mit tudott meg az orvostól, és mielőbb elviszi innen. Már nyitotta a száját, hogy rákérdezzen az orvossal folytatott beszélgetésre, de Kate olyan komoly arcot vágott, hogy elakadt a szava. Érezte, hogy valami rossz hírt fog közölni vele a, ezért nem merte feltenni a kérdéseit, helyette becsukta a száját, nyelt egyet, és türelmetlenül várta, hogy Kate megszólaljon. Úgy tűnt, mintha ólomlábakon járna az idő, amíg a nő komótosan az ágyához sétált, és leült a szélére. Amikor a finom, kecses ujjak gyengéden ráfonódtak az övére, Castle szíve vadul dübörögni kezdett, de most nem az érzéki érintéstől, hanem a félelemtől. A nő most fogja elmondani neki, hogy sánta lesz, vagy valami ennél is rosszabbat. Fantáziája meglódult, és néhány másodperc alatt rémképek áradata jelent meg a szeme előtt.

- Rick - kezdte komoly hangon Kate, és szemével összefonódó kezüket pásztázta.

Castle most kezdett igazán megijedni. A nő Rick-nek szólította, és nem néz a szemébe. Ez ebben a helyzetben semmi jót nem jelent. - Az orvos azt mondta, itt kell maradnod a kórházban, mert nem lehet begipszelni a lábadat - az igazat mondta ugyan Kate, de érezte, hogy rettentő nagy gonoszság lenne tovább kínoznia a férfit, ezért éppen rá akart mosolyogni, és meg akarta nyugtatni, amikor Castle elfordítva a fejét, az ablakon kifelé bámulva a szavába vágott.

- Éreztem, hogy nekem lesz igazam, de te sosem hiszel nekem - mondta az ablak felé fordulva sértődött, félelemmel teli hangon. Nem akart Kate-re nézni. Nem akart sajnálatot látni a szemében, és azt sem, hogy a nő lássa félni. Érezte, hogy Kate elengedi a kezét, és megmozdul. Végigfutott rajta a felismerés, hogy a nő itt fogja hagyni. A keserűség szinte marta a szívét. Aztán megérezte az arcán a puha ujjakat, ahogy gyengéden, mégis határozottan arra kényszerítik, hogy megfordítsa a fejét. Kate felé fordult, lesütötte a szemét és várt, de a nő nem szólalt meg. Pislantott néhányat, aztán felemelte a tekintetét, és a világ leggyönyörűbb mosolyával találta szembe magát.

- Nem leszel sánta - nézett egyenesen Castle szemébe a nő, de mivel látta a kétkedést a szemében, gyorsan folytatta. - Nem akarlak elkeseríteni, de most sem neked van igazad - csillant huncutul a szeme.

Castle-nek kellet néhány másodperc, amíg felfogta Kate szavainak az értelmét, és rájött, hogy a nő már megint rászedte.

- Ez nem volt szép - mondta halkan, és visszafordította a fejét.

Kate arcáról eltűnt a mosoly. Nem is értette, hogy lehetett ilyen gonosz a férfival. Annyira megszokta volna az állandó ugratásokat, élcelődéseket, hogy nem érzékelte a határt? Néhány perce még ugyanaz a félelem járta át a lelkét az orvosi szobában, mint amit Castle is érez. Hogyan tehetett ilyet azzal a férfival, akit teljes szívéből szeret? Nem tudta, mit kellene tennie, hogy kiengesztelje az írót, ezért az ösztöneire hallgatott, és átölelte. Szorosan fogta a karjával, mintha attól félne, hogy tovatűnik a kezéből, arcát az arcához simította, és suttogva beszélni kezdett.

- Bocsáss meg! Rossz vicc volt. Nem akartalak bántani, nem is értem, mi ütött belém. Nem lesz semmi baj. Valóban itt kell maradnod, mert amíg meg van dagadva a bokád, nem tudják begipszelni, de néhány nap múlva megkapod a szép hófehér csizmádat, és már mehetünk is haza. A törés nem súlyos, minden maradandó károsodás nélkül meg fog gyógyulni, csak türelmesnek kell lenned.

Castle hallgatott. Máskor egy másodperc alatt megemésztette, hogy Kate ugratja, és soha nem haragudott rá, mert ez hozzátartozott a kettejük különleges kapcsolatához, most mégis megbántottnak érezte magát. Kate pontosan tudta, hogy mit érez, hiszen mindenkinél jobban ismeri, mégis játszott az érzéseivel, kihasználta a félelmét. Behunyta a szemét, és miközben végiggondolta a hallottakat, egyre inkább hatalmába kerítette az a meghatározhatatlan békesség, amit a nő ölelése, érintése okozott.

Kate egyre jobban elbizonytalanodott. Castle nem úgy reagált, mint máskor. Visszaforgatta volna az idő kerekét, ha tudta volna. Nem akarta bántani a férfit. Keresgette az engesztelő szavakat, de nem volt nagy tapasztalata a bocsánatkérésben. Most mégis érezte, hogy olyan hibát követett el, amit egy egyszerű "Bocs, ne haragudj!" mondattal nem lehet jóvátenni. A férfi félelmét használta játékszerül, és ez gonoszság volt. Már nyitotta a száját, amikor Castle megmozdult, és halkan megszólalt.

- Még nem mondtad ki a varázsszót. - Komolyan ejtette ki a szavakat, nem volt benne semmi viccelődés, semmi évődés. A nő felé fordult, aki megemelte a fejét, hogy a férfi szemébe nézhessen. Csak bánatot látott bennük. Teljesen összezavarodott. Semmi sem úgy történt a beszélgetésükben, ahogy szokott. Nem értette a kérést sem.

- Nem mondhatom, hogy "este kárpótollak", mert itt kell maradnod - nézett összehúzott szemmel, értetlenül az íróra.

- Nem is arra gondoltam - húzta fel a szemöldökét egy pillanatra a férfi, mire Kate-t elöntötte a megkönnyebbülés felszabadító érzése. A mozdulat azt jelezte, hogy visszatértek a régi kerékvágásba, főleg, hogy Kate figyelmét nem kerülte el a férfi szemében felvillanó huncut fény, és a szája sarkában visszatartott csintalan mosoly, de fogalma sem volt, hogy mire gondol Castle.

- Megadom magam Rick! Bevallom, nem tudom, hogy mi a varázsszó - sóhajtott, de most egyáltalán nem bánta, hogy alul maradt, mert a férfi arcán megjelent az a kis pimasz mosoly, ami négy éve bosszantotta, de csak azért, mert nem tudott szabadulni tőle.

- De hát már kimondtad - húzódott széles mosolyra diadalittasan Castle szája. - Rick-nek szólítottál!

- Ó! Pedig Richard-ot akartam mondani - húzta fel a vállát Kate, mintha valami jelentéktelen nyelvbotlásról lenne szó, aztán elnevette magát, a férfi fölé hajolt, és puhán érintve az ajkát, megcsókolta. - Még egyszer nem szeretném látni, ahogy egy szikláról leveted magad - suttogta a csókba, és Castle tudta, milyen súlya van ennek a mondatnak. Kate félti, és szereti.

Hallották az ajtó nyílódását, és Kate zavartan felegyenesedett, előrehulló haját a füle mögé tűrte, és felállt. A belépő orvos elnézően elmosolyodott, de nem fűzött kommentárt a látottakhoz, de a mögötte lépkedő nővér száját elhagyta egy halk "Hűha!" felkiáltás.

- Mr. Castle! Hallottam, hogy milyen nagy szerepe volt a gyilkos elfogásában. Tudnia kell, hogy ebben a városkában mindenki nagyon hálás önöknek.

- Annyira, hogy hazaengedjen? - próbálkozott Castle, bár tudta, hogy esélye sincs megszabadulni a kórháztól. 

- Sajnálom, de nem. Beckett nyomozót már tájékoztattam az állapotáról - mondta, miközben megszemlélte a felpolcolt lábat. - Tetetek rá jeget, és egy csodakenőcsöt, az meggyorsítja a gyógyulást, és ha betartja az utasításokat, akkor talán holnap ilyenkor már megkaphatja a gipszet, és elbúcsúzhat tőlünk.

- Be fogja tartani. Kezeskedem érte - szólalt meg váratlanul Kate.

- Nekem ez nem tetszik - nézett rá gyanakodva Castle. Volt egy olyan halvány sejtése, hogy nem fogja szeretni azokat az utasításokat.

- Nem kelhet fel. Ezt nem olyan nehéz betartani. A többiről Helen nővér gondoskodik - intett a mögötte álló fiatal, szőke ápolónőre, akivel Castle néhány perce ellenkezett. 

Castle nyelt egyet, de nem szólt semmit, csak arra gondolt, milyen hosszú is tud lenni egy nap. 

Az orvos és a nővér kimentek, és ők újra kettesben maradtak Kate-tel. A nő visszaült az ágy szélére, és megsimogatta a férfi arcát. Mondani akart valami biztatót, de látta, hogy Castle gondolatai valahol egészen máshol járnak.

- Min töprengsz ilyen elmélyülten?

- Azt hiszem, tudom, hogy hol van a kincs - ragyogott Castle arca a felfedezéstől.

Kate elkerekedett szemmel nézett rá.

- Castle! Egy perce még azon rágódtál, hogy mi lesz, ha sánta leszel, most meg már a kincsen jár az eszed? - tárta szét a karját, de férfi csak vigyorogva bólogatott. - Le kell, hogy hűtselek. Amikor Charles Moore-t elfogták, nem volt nála a könyv, és nem hajlandó elárulni, hogy hova rejtette. Az, amit megfejtettünk a szövegből, nem elég ahhoz, hogy megtudjuk, hova rejtette az örökséget Moore nagypapa - bizonygatta Castle-nek. nem akarta, hogy csalóka reményeket kergessen a férfi, aztán csalódjon. Vissza akarta terelni a realitások talajára, de ahogy a kitartóan vigyorgó szájra, és az izgalomtól csillogó szemekbe nézett, látta, hogy valamit tud az író, ami ilyen magabiztossá teszi. - Ki vele Castle! Mit tudsz?

- Most kíváncsi vagy ugye, és elvárod, hogy megosszam veled a titkaimat! Bezzeg az előbb jólesett velem gonoszkodni - játszotta a sértődöttet, de Kate már ismerte a férfi színész képességeit, és átlátott a szitán, ahogy azt is tudta, hogy majd megeszi a fene, hogy eldicsekedhessen az elméletével. Az előbbi gonoszkodása után viszont úgy érezte, megérdemli a férfi, hogy egy kicsit könyörögjön neki.

- Oké Castle! Kérhetsz valamit cserébe! - mondta magabiztosan, de amikor meglátta az író tekintetében, mennyire meglódult a fantáziája, elbizonytalanodott, és már bánta, hogy olyan lehetőséget adott a kezébe, mintha egy biankó csekket adott volna egy szenvedélyes szerencsejátékosnak.

- Ümm ... van néhány ötletem - merengett el a férfi.

- Castle! Most akkor tudsz valamit, vagy nem? - csattant fel Kate, hogy kirángassa az ábrándozásból.

- Aha! Gondold végig! Dúl a gazdasági válság, de Jack Moore rövid idő alatt meggazdagszik. Senki nem tudja, honnan származik a vagyon - kezdett bele izgatottan, és hogy nyomatékot adjon a szavainak, felemelkedett a párnáról, megtámaszkodott a két könyökén, így közelebb került Kate arcához.

- Arról suttogtak, hogy kapcsolatban áll a maffiával, hogy az alvilági kapcsolatokból származik a vagyon - folytatta Kate.

- A piszkos pénzt azonban nem vihette a bankba, biztos helyre kellett elrejtenie, ezért megvette a birtokot, ...

- ... és olyan végrendeletet írt, hogy sose kerülhessen idegen kézbe a terület. Ebből pedig az következik, ...

- ... hogy a pénznek a birtokon kell lennie - fejezte be a mondatot Castle.

- Rendben. Tegyük fel, hogy a következtetésed helyes. A rejtvény megfejtése nélkül viszont kétlem, hogy valaha is megtaláljuk.

- Emlékszel a szövegre, amit sikerült a lapra írnom, mielőtt Charles betoppant? - nézett kérdőn Castle a nőre, de választ sem várva folytatta. - " Az ezüst tó vezet ..."

- Igen, emlékszem, de ezzel nem megyünk sokra - húzta el a száját Kate, aztán összehúzta a szemöldökét, és felkészülve valami lehetetlen elméletre, kíváncsian méregette a férfit. Látta rajta, hogy képzelete már kiegészítette a hiányzó darabokat, és lélekben felkészült a legelképzelhetetlenebb variációkra. - Hallgatlak - sóhajtotta megadóan.

- Az ezüst tó vezet a barlang titkos bejáratához! - Castle szinte dagadt a büszkeségtől, és várakozón húzta fel a szemöldökét, hogy mit szól a megállapításához a nő.

- Ennyi? - meredt rá néhány másodpercnyi várakozás után a nyomozó. - Átúsztunk a tavon. A saját szemeddel láthattad, hogy nincs ott semmilyen titkos barlang - próbálta a valóság talajára visszarángatni az írót.

- Tévedsz! Van ott egy barlangbejárat, és a saját szememmel láttam - húzta ki magát a férfi elégedetten. Szerette ezeket a helyzeteket, amikor Kate kételkedett az elméletében, sőt csípős megjegyzéseket tett rá, aztán a végén beigazolódott, hogy igaza van. A győzelem mámorában úszott ilyenkor. Persze tudta, hogy ahhoz, hogy a helyes elméletet alkossa meg az agya, egy csomó olyan információra volt szüksége, amit Ryan és Esposito szorgalmasan összegyűjtött, Kate pedig hibátlan logikával rendszerezett, mégis rendkívül jó érzéssel töltötte el, ha a megoldáshoz szükséges apró kis szikra az ő fejéből pattant ki. Ilyenkor hasznosnak érezte magát. Író volt minden porcikájában, aki imád egy párhuzamos univerzumot megalkotni, ahol ő irányíthatja az eseményeket, a karakterek cselekedeteit és érzéseit, amivel sok millió embert elszórakoztat, és megszépíti a napjaikat, de egy gyilkos elfogása egészen más volt. Olyankor úgy érezte, jobbá tette a valós világot.

- Castle! Mit láttál? - rántotta vissza a merengésből a férfit Kate türelmetlen hangja.

- Hát a barlang bejáratát - mondta a világ legtermészetesebb tényeként, de mivel a nő egyre szigorúbban szorította össze az ajkait, gyorsan folytatta - Emlékszel, amikor megláttuk a sziklafalon azt a sötét foltot a vízeséseken belül, és megpróbáltunk egy csomószor lemerülni?

- Csak te próbálkoztál egy csomószor a lehetetlennel - szúrta oda Kate. - én az első alkalommal beláttam, hogy képtelenség csak úgy lejutni addig.

- Amikor leugrottan a sziklaperemről, a lezúduló víz rendkívül mélyre nyomott - komolyodott el Castle, és az emlék hatására félelem suhant át az arcán. Akkor, ott a mélyben megérintette a halál szele, de megpróbálta gyorsan elhessegetni a mulandóság kellemetlen gondolatát. - Amikor végre kikerültem a lefelé zúduló víz sugarából, a sziklafal mellett emelkedtem felfelé, és megláttam a sötét foltot. Kate! Biztos, hogy egy barlang bejárata volt!

A nyomozó nézte a gyermeki izgalommal ragyogó kék szemeket, és azon töprengett, lehetséges-e, hogy olyan mélyen legyen egy barlang, vagy az egész csak Castle oxigénhiányos idegsejtjeinek szüleménye, amikor hirtelen eszébe jutott valami, és ugyanaz az izgalom lett úrrá rajta, mint a férfin.

Castle látta Kate arcán a kétkedést, aztán a változást, amit oly sokszor megcsodált már az évek során: a felismeréstől tágra nyílt szemhéjakat, írisze ragyogását, az elégedett félmosolyt a szája sarkában.

- Emlékszel, mit tudott meg a tóról Ryan? A 40-es években volt egy földrengés, és az egész mészkőtömb lesüllyedt!

- Akkor kerülhetett a víz felszíne alá a barlang! - ugrott egyet a felismerés örömében Castle, de a hirtelen mozdulatért súlyos árat fizetett, mert olyan éles fájdalom hasított a bokájába, hogy eltorzult arccal odakapott, és fájdalmasan felkiáltott.

Kate ijedten ugrott fel az ágyról, és összeszorult szívvel nézett a szenvedő férfira.

- Feküdj le! - fogta meg a vállát. - Meg ne mozdulj! Hozok jeget - mondta, és kiviharzott a szobából. Fél perc múlva már jött is, kezében két zacskó jeget tartva, és egyiket óvatosan a megduzzadt boka egyik felére, másikat a másik oldalára tette. - Ne nyafogj, tudom, hogy hideg, de segíteni fog - mondta közben.

- Nem is ... nyafogtam - kapkodta a levegőt a kellemetlen érzés hatására a férfi.

Kate elmosolyodott, és végignézett a férfin. Szeme végigsiklott a takaró alól kikandikáló felpolcolt, sérült lábon, a sima bőrű hason, a széles mellkason, és az ijedt, kisfiús arcon. Hirtelen valami láthatatlan erő arra kényszerítette, hogy a férfi fölé hajoljon, megsimogassa csupasz mellkasát, és gyengéden megcsókolja az engedelmesen elnyíló puha ajkakat.

- Nem is tudod, milyen szexi vagy Rick - suttogta a csókba, és érezte, hogy Castle elmosolyodik. Apró csókokkal borította be a homlokát, lehunyt szemhéjait, arcát, fülét, aztán eltávolodott a békésen fekvő férfitől.

- Na gyere Indi! Mielőtt megtalálod a kincset, rád adom ezt a csini hálóinget - fogta meg az ágy végében heverő összehajtogatott ruhadarabot. - Éjszaka hűvös lesz, és meztelenül fázni fogsz.

- Nem is vagyok meztelen! - ellenkezett durcásan Castle. Valamiért ki nem állhatta a kórházi hálóinget. - Van rajtam bokszer is, és takaró is.

- Hidd el, én ebben is szexinek talállak - bújtatta a férfi kezét a ruha ujjába ellentmondást nem tűrőn. - Most egy kicsit itt hagylak. Te jó fiú leszel, nem mozogsz, és szót fogadsz a nővérnek.

- De ... de Kate! Nem hagyhatsz itt! Én is ott akarok lenni, amikor megtalálják a barlangot!

- Ne rémüldözz! Csak beszélni akarok a seriffel - nézett megnyugtatón a kék szemekbe - és Gates-szel - tette hozzá elhúzott szájjal. Egyelőre fogalma sem volt, hogyan csikarhatna ki még legalább három nap szabadságot a kapitánytól.

- De ha elmondod a seriffnek, hogy mit láttam, akkor odaküldi a búvárokat, és  én semmit nem láthatok az egészből - állapította meg Castle, és Kate tudta, hogy a férfi képzeletében már le is játszotta a jelenetet, amiről ő lemarad.

- Megoldom Castle. Ott fogsz lenni. Nem engedem, hogy lemaradj a kincsről - csengtek határozottan a nő szavai, és bár szíve szerint hozzátette volna, hogy "ha van egyáltalán kincs", az előbbi gonoszkodása miatt nem tette.

Az író végigmérte Kate-et, és egy pillanatra nem a nőt, hanem az elszánt, kemény Beckett nyomozót látta maga előtt.

- Megígéred?

- Megígérem - mosolyodott el a nő. A két csillogó tekintet összefonódott, aztán Kate lágyan megcsókolta a férfit, és elindult.

Castle hosszan nézte a becsukódó ajtót, aztán felidézte Kate mondatait, mozdulatait, érintését, csókját, és lehangoló helyzete ellenére boldogan mosolyogva tette vissza a párnára a fejét. Hallotta, hogy nyílik az ajtó, ezért reménykedve odanézett abban a hitben, hogy Kate jött valamiért vissza, de amikor meglátta, hogy Helen nővér lép be rajta elszánt tekintettel, kezében egy tálcával, arcára fagyott a mosoly, gyomra görcsbe rándult, és zavarában nyelt egyet.

Kate sietve lépkedett a folyosón, aztán a nővérpult előtt megtorpant. A pult mögött a fiatal szőke nővér egy tálcára pakolgatott, de amikor meglátta a felé közeledő nyomozót, barátságosan felé fordult.

- Éppen Mr. Castle-höz készülök. Sikerült megnyugtatnia egy kicsit? - kérdezte kedvesen, miközben megigazította lófarokba kötött hullámos haját.

- Ha kórházról van szó, akkor nem hiszem, hogy meg lehet nyugtatni. Készüljön fel, nem egy könnyű beteg - mondta őszintén a nyomozó.

- Ne féltsen, volt már sokféle betegem: mindenért morgó, utasításokat be nem tartó, pajzán megjegyzéseket tevő, félős, hallgatag, szégyenlős, meg még ki tudja milyen! - nevetett jóízűen. - Van valami fontos, amit jó, ha tudok? - Szürke szemével őszinte érdeklődéssel nézett Kate-re.

- Igen. Retteg az injekciótól - válaszolt Kate, és közben képek villantak fel előtte: Lanie vizsgálószobája, a saját hálószobája, Margo nővér és a kórház, a tetanusz néhány napja, mind mind olyan pillanatok voltak, amikor vele együtt sikerült legyőznie a férfinak a tűtől való félelmét, no meg Castle hálószobája, amikor ő adta be neki a véralvadásgátlót. - Visszamegyek, és segítek - mondta.

- Ezt jó, hogy tudom, de köszönöm, el fogok bírni vele - legyintett, mintha azt gondolná, ez legyen a legnagyobb probléma! Ezt könnyedén megoldja!

Kate nem szólt, hogy ő nem a nővérnek, hanem Castle-nek akart segíteni, csak gondterhelten bólintott, és tovább indult. A lépcsőlejárónál megállt és visszafordult.

- Vigyázzon rá, kérem - nézett kérlelőn a nővérre.

- Ne féljen, nem lesz semmi baj - mosolygott rá magabiztosan a nő, és felkapva a tálcát elindult Castle szobája felé.

Kate lefelé lépkedett a lépcsőn, és még mindig azon töprengett, ne menjen-e vissza, de aztán megszaporázta a lépteit. Castle felnőtt férfi, ki fog bírni egy kis ápolást, és nem akart anyáskodni sem felette, elvégre egy hősnek nem kell fogni a kezét - mosolyodott el a gondolatra.  Kilépett a napfényes kis térre, ami az itt lakók gondoskodó kezeit dicsérte. Mivel a mentővel jött, most gyalog vágott át a szépen megtervezett parkon. Végighaladt a fák kellemes árnyékot adó lombkoronája alatt a murvával felszórt gyalogúton, amit a birtokhoz hasonlóan itt is színpompás rózsák szegélyeztek. Igyekezett a rá váró feladatra koncentrálni, de mindig gondolatai mindig visszakanyarodtak Castle-höz. Lelkiismeret furdalása volt, hogy egyedül hagyta a férfit. Szinte látta maga előtt, ahogy minden trükköt bevet a férfi a nővérrel szemben, csak hogy megússza a kellemetlenségeket. Nem tévedett sokat.

Castle szorongva próbálta kivenni a nővér kezében imbolygó tálca tartalmát.

- Mindannyian hálásak vagyunk, hogy segítettek a seriffnek kideríteni, ki a gyilkos. Nem is tudja, mit éreztünk, amikor kiderült, hogy gyilkosság történt a város határában! Itt soha nem történt a kocsmai verekedésnél erőszakosabb dolog. Mindenki megkönnyebbült, amikor elfogták Mr. Moore-t. Sosem szerettem, de nem gondoltam, hogy gyilkos - csacsogott kedvesen a nő, de úgy tűnt, Castle-t csak a tálca tartalma érdekli. Amikor a nő rájött, hogy nem tudja magára vonni a beteg figyelmét, taktikát változtatott.  - Elmondom, mi fog történni, hogy ne érje semmi váratlanul - kezdte sokkal komolyabb hangon, és látta, hogy a férfi azonnal ránéz. - Leveszem a jeget a bokájáról, aztán bekenem a zúzódásokat a  lábán, a bordáin és az arcán egy kellemesen hűsítő gyógynövényes krémmel, aztán visszateszem a jeget.  - Tartott egy kis szünetet, és mintegy mellékesen hozzátette: - Ha ezzel megvagyunk, akkor adok a combjába egy véralvadásgátlót - kerülte ki  szándékosan az injekció szót.

Castle figyelmesen hallgatott, aztán bólintott, de egy pillanattal később leesett neki, hogy mit is jelent a nő utolsó mondata.

- Muszáj? Nemrég kaptam egy csomót a hasamba, mert el volt törve a másik bokám - húzta el a száját, amikor meglátta a felé forduló nővér csodálkozó tekintetét, aki éppen a jeget vette le a lábáról.

- És azokat ki adta be? - kérdezte a nővér.

- Kate. Beckett nyomozó - tette hozzá gyorsan.

- Ha magának úgy jobb, most is beadhatja a barátnője - mosolygott rá kedvesen a nővér, - de én is szívesen beadom, ha akarja!

Castle szomorúan sóhajtott. Az átélt események után egy kis tűszúrás igazán nem jelenthetett volna problémát, ha nem félt volna tőle annyira. Tudta, hogy nem menekülhet előle, de Helen nővér felvetése meglepte. Egyrészt nem akart állandóan nyavalyogni Kate-nek az injekció miatt, másrészt sokkal jobban szerette volna, ha Kate finom kezei csípik össze a bőrét, és a lehető legkíméletesebben szúrja meg, minthogy egy idegen tegye meg ugyanazt. A nővér már a bordáit kenegette. Castle megállapította, hogy a kenőcs valóban kellemesen hűsíti a forró, zúzódott szöveteket. Amikor a nő az arcán levő lila foltra simított egy vékony réteget, kérdőn a szemébe nézett.

- Nos, hogy döntött?

- Biztos, hogy nem hagyhatnánk ki? - tett egy utolsó próbát, de Helen nővér csak jelentőségteljesen pislantott, és tovább várt a válaszra. - Értem. Akkor, amíg a kórházban vagyok, addig magát választom - mondta szomorún beletörődve a sorsába.

A nővér meglepődött, de nem akarta firtatni, miért döntött így a férfi. Feltételezte, hogy nem akar nyuszinak látszani a barátnője előtt.

- Akkor lássunk hozzá! - húzta le egy mozdulattal a takarót a férfiról, aki kétségbeesetten kapott utána, de mire észbe kapott, már meztelen combjait nézegette a nő. - Csak nem szégyenlős? Ne féljen, az alsónadrágot nem veszem le! - incselkedett az íróval.

Castle már bánta, hogy nem Kate-t választotta, pedig akkor addig megmenekült volna az injekciótól, amíg a nő vissza nem jön. Kétségbeesett arccal nézte, ahogy a nővér felszívja a hatóanyagot, és a tűt felfelé tartva levegőtleníti egy pöcköléssel.

- Csukja be a szemét, és gondoljon valami szépre - nézett rá a nővér, szürke szemében megértés tükröződött.

Castle pislogott néhányat, aztán engedelmesen behunyta a szemét, és megpróbálta felidézni Kate ajkainak puha érintését, és zöldes-barnás szemének tündöklő ragyogását, de a kép abban a pillanatban szertefoszlott, ahogy a nővér a fertőtlenítővel a bőréhez ért. Szemei egy pillanat alatt kipattantak, és elkapta a nő injekciós tűt tartó kezét.

- Ne ... nem akarom. Majd ... majd Kate beadja - könyörgött.

- Sajnálom, már nincs visszaút - mondta olyan erélyesen az eddig kedvesen mosolygó fiatal nő, hogy Castle meglepődött, és engedett a keze szorításán. Egy másodperc múlva már érezte is a szúrást a combjában.

- Ááááúúú! Maga ... maga ...

- Tudom, tudom, gonosz boszorkány vagyok - nevetett újra a nővér, és gyengéden betakarta a férfit. - Próbáljon meg aludni egy kicsit. Ki kell pihennie azt a sok szörnyűséget, ami ma történt magával - mondta kifelé menet.

- Az biztos - morgott maga elé Castle, és leginkább az előző pillanatokra gondolt.

Kate csodálkozva figyelte, milyen élénk élet folyik a kisvárosban. Amikor először jártak itt Castle-lel, sokkal nyugodtabbnak tűnt az élet, lényegesen kevesebb ember járt az utcákon, parkokban, és az üzletekben. Hamar odaért a rendőrség épületéhez, és megállapította, hogy itt is megélénkült az élet. Egy idős nénike óvón szorította magához riadt tekintetű kis ölebét, és arról panaszkodott az egyik egyenruhás fiatalembernek, hogy a szomszéd foxija kinézte magának az ő kis kedvencét, és állandóan zaklatja, ami tűrhetetlen. Kate elmosolyodott, és megállapította, mekkora türelemre van szüksége a fiatal rendőrnek. Néhány méterre tőlük két munkásruhás férfit próbáltak békíteni, de Beckett nem figyelt, mi is a veszekedés tárgya, inkább sietve a seriff irodájához lépett és bekopogott.

- Üdvözlöm Beckett nyomozó! - állt fel az asztala mögül a férfi, és elégedett mosollyal az arcán előre nyújtotta a kezét, melyet Kate jó szívvel elfogadott. - Hogy van Mr. Castle? - érdeklődött a seriff, miközben az íróasztalával szemben álló székre mutatott.

- Csak egy sima bokatörés és néhány zúzódás. Nagyobb probléma a számára, hogy ott kellett maradnia a kórházban.

- Szeretném megköszönni a segítségüket! Charles Moore az előbb tett teljes beismerő vallomást - mondta a seriff, és az előtte heverő iratokat nézte elgondolkodva. Kate ismerte ezt a tekintetet. Akkor néz így egy nyomozó, ha úgy érzi, valami nem klappol.

- Ha tudok, szívesen segítek ezután is bármiben - próbálta olyan szerényen mondani a szavakat, ahogy csak tudta, mert nem akarta, hogy a férfi tolakodásnak érezze, vagy megsértse az önérzetét, hogy egy városi nyomozónő segítségére szorul, de neki nagyon jól jött volna, ha szükség van a munkájára. Az egész idevezető úton azon töprengett, mit mondhatna Gates-nek, hogy itt maradhasson, és ne derüljön ki a Castle-vel való kapcsolata. Ha a kapitány visszarendeli, Rick-nek meg a kórházban kell maradnia ... Nem akart ebbe a lehetőségbe belegondolni. Most megcsillant a remény, hogy valami gyanús a seriffnek és szükségük van rá a nyomozásban, így talán hivatalos engedélyt kaphat a maradásra.

- Van valami, ami nem hagy nyugodni. Örömmel venném, ha tudna maradni, és az utolsó szálig felgöngyölítenénk ezt az esetet - nézett őszinte örömmel Beckettre. Látszott rajta, hogy nem az a "itt én vagyok az Atyaúristen, és nincs nálam okosabb ember" típusú seriff, amilyeneket a filmekben lehet néha látni, hanem olyan rendőr, akinek az az első, hogy biztonságban tudja a rábízott város lakóit, és ha ehhez segítségre van szüksége, akkor jó szívvel elfogadja azt.

- De van egy kis probléma - húzta grimaszra a száját Kate.

- Á! A főnöke! - kapcsolt gyorsan a férfi. - Gates kapitány, ugye? Talán én megpuhíthatom - villant mosolyogva a szeme. - Igazság szerint éppen most szándékoztam felhívni, hogy elmondjam neki, milyen nagyszerű emberei vannak.

- Khm - köszörülte meg a torkát Kate, miközben hálát adott a sorsnak, hogy még a seriff hálálkodása előtt ideért. - Nos, Mr. Castle nem hivatalos tagja a csapatnak. Megkérhetem, hogy ne említse meg, hogy ő is itt van? - Figyelmesen fürkészte a férfi tekintetét, várta, hogy további magyarázat nélkül is megértse a helyzetet. Amikor meglátta, hogy a seriff szemhéja egy pillanatra megemelkedik, és elnyílik a szája, már tudta, hogy érti a helyzetet.

- Miért? Ki az a Mr. Castle? - kérdezte cinkosan mosolyogva Green seriff ártatlan arccal, és rákacsintott a megkönnyebbült nőre, aztán felvette a telefont.

Kate csodálkozva hallgatta, hogy olyan ügyesen játszik a szavakkal a férfi akár egy diplomata. Érezhető volt, hogy Gates nehezen adja be a derekát, de a seriff addig legyezgette a nő hiúságát azzal, hogy a munkáját és az embereit az egekig magasztalta, míg végül a kapitány beleegyezett, hogy Beckett még 3-4 napig maradjon. A seriff diadalittasan tette le a telefont, aztán felkapta a nyomozati anyagot, és Beckett kezébe nyomta.

- Ezt szeretném, ha elolvasná. Kíváncsi vagyok, mi a véleménye - kocogtatta meg a mappa fedelét. - Szereztem maguknak négy napot. Így kvittek vagyunk, ugye?

- Természetesen - állt fel Kate, és most ő nyújtotta a kezét a seriff felé.

- Azért meg kell mondanom, kemény egy nő a főnöke.

- Az - értett egyet Kate, és közben arra gondolt, valószínűleg vár még rá egy kellemetlen beszélgetés Viktoria Gates-szel. Nem is sejtette, milyen hamar.

Kate elbúcsúzott Green serifftől, és hóna alatt a mappával visszaindult a kórházba. Egyelőre nem akarta elmondani, hogy milyen következtetésre jutottak a végrendelettel és a rejtvénnyel kapcsolatban, ahogy azt sem, hogy mit látott Castle a tó mélyén. Előbb látni akarta, mit sikerült összeszednie a seriff embereinek az üggyel kapcsolatban. Miután átvágott a parkon, meglátott egy kirakatot, ami felkeltette a figyelmét. Húsz perc múlva már a második üzletből lépett ki, egyik kezében egy kis táskát, a másikban egy nagy papírzacskót szorongatva.

Amikor felért a kórház emeletére, már ismerősként üdvözölte a nővérpult számítógépének adatai között keresgélő Helen nővér.

- Minden rendben van vele - mosolygott Kate-re kedvesen, mire a nyomozó megkönnyebbülten bólintott.

Óvatosan nyitotta ki a szoba ajtaját, és megpróbált lábujjhegyen az ágyhoz osonni, ami nem volt éppen egyszerű egy tíz centis tűsarkúban, de nem akarta felébreszteni Castle-t. Letette a csomagokat, megállt az ágy mellett, és szomorkásan mosolyogva figyelte a nyugodtan szuszogó férfit. Rossz érzése támadt. Végigcikázott a fejében egy riasztó gondolat: amióta mellette volt a férfi, mintha vonzaná a bajt, mindig éri valami kisebb-nagyobb sérülés. Lelkiismeret furdalása támadt, néhány órán belül már másodszor. Ha Castle élné a világhírű bestseller író gondtalan életét, akkor nem szurkálta volna meg egy elmebeteg sorozatgyilkos, nem tört volna el a lába egy robbanásban, és nem kellett volna törött lábbal egy szikláról a mélybe vetnie magát. Még a Josh elleni támadáskor szerzett sérüléseit is annak köszönheti, hogy őt ismeri, igaz, akkor nem a rendőri munka miatt érte a baj. Egyedül Pochenko támadását köszönhette magának, és annak a szerencsétlen véletlennek, hogy egy létező bérgyilkos nevét adta a regényében egy hasonló karakternek. Az emlék mosolyt csalt az arcára. Milyen kínosnak érezte, amikor a Castle befeküdt az ágyába, és milyen izgatónak, amikor meglátta a férfi izmos, meztelen hátsóját! Ellenállhatatlan kényszert érzett, hogy megsimogassa a kisimult, ártatlan arcot, mégsem tette. Nem akarta felébreszteni a férfit, szüksége volt a pihenésre. Leült az ágy melletti székre, és figyelmesen tanulmányozni kezdte a seriff mappájának tartalmát. Először átlapozta az iratokat. Úgy döntött, hogy a vallomással kezdi, csak utána olvassa el a halottkém és a technikusok jelentését, végül a bizonyítékok listáját. Más esetben olyan intenzíven koncentrált a vallomás és a jelentések minden szavára, hogy teljesen kizárta a világot, de most képtelen volt rá. Szinte percenként nézett fel a papírokból Castle előtte fekvő alakjára, és minden alkalommal, amikor tekintete megállapodott a férfi arcán, elárasztotta az érzés, hogy mennyire szereti. 

Jó félóra múlva, amikor ki tudja hányadszor ismét felnézett, Castle halvány mosolyával, és gyengéd tekintetével találta szembe magát.

- Tudod, milyen szép vagy, amikor töprengsz valamin? - szólalt meg rekedtes hangon a férfi. - Olyankor megjelenik a két kis ránc a két szemöldököd között, és gyakran beharapod a szádat.

- A leírás alapján ez inkább egy grimasz, semmint egy szép arc. Különben sem szép dolog leskelődni - mosolygott a férfira elpirulva, és lágyan megcsókolta. - Fáj? - kérdezte, mert gyanúsan csendesnek látta.

- Ha azt mondom, hogy igen, akkor injekciót kapok? - nyögte, miközben próbált feljebb húzódzkodni az ágyban.

- Várj! Segítek - ugrott oda Kate, és állított az ágy dőlésszögén, aztán megigazította a párnát. - Kérek egy fájdalomcsillapító tablettát. Le ne merd tagadni, ha fájdalmaid vannak! Nem vagy jó színész, és én úgyis átlátok rajtad! - kacsintott rá, és kilépett az ajtón. Amikor visszatért, egy jókora fehér tabletta és egy pohár volt a kezében. A gyógyszert Castle kezébe adta, a poharat pedig az éjjeliszekrényre tette.

- Hoztam neked néhány dolgot - mondta, felkapta a papírzacskót, és kezdte kirakni a tartalmát a pohár mellé.

Castle-t meghatotta Kate figyelmessége, ahogy figyelte, hogyan sorakoznak egymás mellé a narancslé, az eper, a banán, a nagyszemű, mézédes csemegeszőlő, és néhány muffin. Olyan, mint amikor a gondoskodó feleség látogatóba megy a férjéhez a kórházba - gondolta, miközben a nő kibontotta a narancsleves dobozt, öntött belőle a pohárba, majd a kezébe adta. 

Kate megvárta, amíg Castle nagy nehezen leküszködte a tablettát, aztán a magasba emelte a kis reklámtáskát, amin egy alsónemű bolt logója díszelgett.

- Ó! Csak nem el akarsz bűvölni valami szexis, csipkés csodával? - nyitotta tágra a szemét Castle, és szája pajzán mosolyra húzódott.

- Valami sokkal jobb! - kacérkodott Kate, és kis kárörvendő fény villant a szemében, amikor látta, hogy Castle-nek a lélegzete is eláll. Belenyúlt a táskába, és lassan húzta kifelé a kezében tartott tárgyat, miközben le nem vette szemét az éppen nagyot nyelő férfiról, aztán egy hirtelen mozdulattal kirántotta a ruhadarabot, győzedelmesen meglengette Castle előtt, és jót derült, ahogy a férfi arcára kiülő pajzán vágyat felváltotta a meglepettség és a csalódás.

- Ez most komoly? - háborgott a férfi, amikor meglátta a Kate kezében himbálózó alsónadrágot.

- Talán nem tetszik? Igaz, nem volt akkora választék, mint NewYork-ban, de hidd el, ebben a kék kockásban nagyon fogsz tetszeni nekem - incselkedett a nő, és elmerengve forgatta a bokszeralsót, mintha képzeletben már éppen húzná le a férfiról. - Vettem egy másikat is, - nyúlt újra a táskába - gondoltam, hogy neked ez tetszene jobban - azzal kiterített az ágyra egy fehér bokszert, aminek az egyik szárán a Zöld Lámpás főszereplő figurája, a másikon pedig a gyűrű emblémája zöldellt. - Azt hiszem, ilyened még nincs.

Castle arcáról egy pillanat alatt eltűnt a csalódottság, és gyermeki izgalommal nézte a képeket, majd tekintetét Kate-re emelte.

- Még mindig tudsz meglepetést okozni - fogta meg a nő kezét. - Azért a csipkés melltartó a hozzá való bugyival is tetszett volna - tette hozzá ábrándozva.

- No, melyiket adjam rád? - kérdezte Kate, de mivel a férfi csak meglepetten pislogott, felkapta a fehéret. - Tudom, hogy ezt választanád. Most mi van Castle? Csak nem gondoltad, hogy hagylak abban az alsóban, ami már a tó vizét és az erdő avarját is megjárta?

- Miért? A tó kristálytiszta!

- Te jó ég Castle! Csak nem azt akarod elhitetni velem, hogy szégyenlős vagy? Emlékeztetnélek, hogy láttalak már ruha nélkül! - húzta le a takarót Castle-ről.

- Igen, de az más.

Kate felegyenesedett, és lassan végigmérte a férfit a lábujjától a feje búbjáig, aztán kihívón a szemébe nézett.

- Igazad van Castle. Akkor tényleg más volt valamid - mondta, miközben tekintetét egy pillanatra a férfi ágyékára villantotta.

Castle szájtátva nézett Kate-re. Azt hitte, négy év alatt sikerült megismernie a nőt, de amióta együtt vannak, egy egészen más oldalát is felfedezhette. Elképzelni sem tudta, hogy a kemény, zárkózott nyomozó nyíltan tesz erotikus célzást, ahogy azt sem, hogy ennyire szenvedélyes, érzéki szerető, ízig-vérig igazi nő. Most, hogy nap mint nap szembetalálja magát ezzel az új Kate-tel, még jobban elvarázsolja.

- Oké, oké! Cseréljük le, de ne leskelődj!

- Csak nem gondolod, hogy kihagyok egy ilyen helyzetet! - nevetett Kate a megbántott kisfiúra emlékeztető férfira, aztán felhajtotta a hálóinget és megfogta az alsónadrág derekának két szélét. - Emeld meg egy kicsit azt a szexi kis hátsódat, különben le kell rólad vágnom egy ollóval. 

- És ha bejön valaki? - aggályoskodott a férfi, és próbálta a hálóinget lejjebb késztetni, hogy valamennyit takarjon, de azért engedelmeskedett.

Kate óvatosa megemelte a sérült lábat, és áthúzta rajta az alsót, az újat pedig ügyesen belebújtatta. Castle nyögdécselt egy kicsit, de titkon jólesett neki Kate gondoskodása. 

- Nos? Túlélted, hogy egy gyönyörű szuperhekus vetkőztet, öltöztet? - takargatta be nevetve a nő, amikor megszólalt a telefonja.

Castle látta, hogy amint meglátta a hívó nevét, felöltötte nyomozó-arcát, majd elfordult az ágytól, és komoly hangon szólt a készülékbe.

- Asszonyom! - Kate reménykedett, hogy később kerül sor erre a beszélgetésre, de ha már így alakult, legalább előbb túl lesz rajta.

- Remélem, nem csinál rendszert abból, hogy idegen seriffeknek kelljen szívességet tennem csak azért, mert maga még a szabadsága alatt sem tud meglenni gyilkossági ügy nélkül!

- Nem szándékozom, Asszonyom! - válaszolt röviden. Minél kevesebbet beszél, annál kisebb az esélye, hogy Gates rájön, hogy Castle is itt van.

- Négy napot kap, egy órával sem többet! - csattant a nő hangja olyan hangosan, hogy Beckett szemhéjai önkéntelenül összehúzódtak, és távolabb tartotta fülétől a készüléket.

- Értettem.

- És még valami Beckett nyomozó. Mivel a munkatársaira most több feladat hárul a maga kis magánakciója miatt, a papírmunka magára marad. Ha visszajön, az asztalán fogja várni az iratok rendszerezése és iktatása. A szárnysegédje is segíthet.

Kate alig tudta elfojtani a mosolyát az utolsó mondatra, ezért csak beleegyezően bólintott. Aztán kapcsolt, hogy Gates a válaszára vár, ezért gyorsan biztosította a kapitányt, hogy mindent megértett, és gyorsan letette a készüléket.

- Maradhatsz? - szólalt meg szorongva az író, akiben most tudatosult, hogy Kate-nek lejárt a szabadsága, és ha Gates visszarendeli, akkor ő itt marad egyedül. Mivel a nő háttal állt neki, nem tudott leolvasni semmit az arcáról, válaszai pedig olyan szűkszavúak voltak, hogy abból nem derült ki semmi, ezért türelmetlenül várta a választ.

- Négy nap Castle! Ennyi időnk van, hogy elejétől a végéig segítsünk felgöngyölíteni ezt az ügyet, no és ennyi időnk van, hogy Indiana Jonest játssz - mosolygott a férfira, aztán levett néhány szőlőszemet a fürtről, egyet Castle szájába tett, a másikat bekapta. A férfit meglepte a mozdulat, ezért ösztönösen nyitotta a száját, és ette meg a finomságot. A második szemnél már résen volt, és amikor a nő keze közelített a szájához, megfogta a csuklóját, és lelassította a mozdulatot. Kate megérezte a férfi szándékát, és hagyta, hogy lassan kapja be a szőlőszemet, miközben Rick az ajkával finoman megérintette a kecses ujjakat, aztán belecsókolt a nő tenyerébe.

- Ugye tudod, hogy így nem megyünk semmire - sóhajtott elnézően Kate, de kimondhatatlan boldogság járta át a férfi gyengéd mozdulatára, ezért egy gyors csókot adott a szájára, aztán a szemébe nézett. - Indi! Meg akarod találni azt a kincset, vagy nem? - kérdezte, mire Castle vadul bólogatni kezdett.           

- Beszéltél a seriffel? - kérdezte.

- Igen. Odaadta a nyomozati anyagot, mert valami nem tetszik neki. 

- Elmondtad, hogy mire jutottunk?

- Egyelőre nem, és ahogy kivettem Charles Moore vallomásából, ő sem beszélt róla. Egy kis időt akartam szerezni magunknak, hogy végiggondoljuk ezt az egészet. Nem szeretném, ha odaállítanánk a seriffhez egy elmélettel, és kiderül, hogy se barlang, se kincs.

- Ne már Kate! Azt hittem, most az egyszer hiszel a következtetésemben!

- Elismerem, hogy logikus, ami eddig kiderült, de nem szeretném, ha egy apró hiba miatt nevetség tárgyává válnánk csak azért, mert nem voltunk elég körültekintőek - mondta hivatalos hangon. - Na meg nem akartam, hogy lemaradj róla - tette hozzá engesztelő tekintettel. - Ha jól viselkedsz, talán holnap vagy holnapután megkaphatod a gipszet, és mehetünk a tópartra kincset keresni - simította hátra Castle rakoncátlan, előrehulló haját.

A férfi végighallgatta Kate eszmefuttatását, és hálásan gondolt arra, hogy ugyan nem tud annyira hinni Moore nagypapa elrejtett vagyonának létezésében, mint ő, mégis úgy alakította az eseményeket, hogy ő is ott lehessen a keresésnél.             

- Jó leszek - mondta, aztán tétován harapdálni kezdte a szája szélét.

- Mi az Castle? - nézett a gyanúsan viselkedő íróra a nyomozó.

- Ki kell mennem a mosdóba - nyelt egyet zavarában a férfi.

Kate szigorúan összevonta a szemöldökét, és megrovón nézte a megilletődötten pislogó beteget.

- Nem azt akartad mondani, hogy hozzak valamit, amibe pisilhetsz?

- Inkább két mankó kellene - húzta el a száját félve Castle.

- Szólok a nővérnek - sóhajtott Kate, és elindult az ajtó felé. - Ha meg mersz mozdulni, lemaradsz a kincskeresésről - nézett vissza az ajtóból.

Hamarosan Helen nővér lépett a szobába, kezében egy férfiaknak kifejlesztett műanyag kacsával. Az ágyhoz lépve Castle kezébe nyomta, de amikor a férfi csak zavartan kapkodta a tekintetét az edény és a nővér között, elnevette magát.

- Kimenjek, amíg végez? Vagy beküldjem a barátnőjét, hogy segítsen?

- Ne! - vágta rá gyorsan Castle, de mivel látta a nő arcán, hogy nem tudja eldönteni, hogy melyik kérdésre reagált ilyen intenzíven, hozzátette: - Kimenne?

- Kiabáljon, ha készen van - szólt vissza az ajtóból a nővér.

- Már teljesen készen vagyok - morogta Castle maga elé, és bedugta a kacsát a takaró alá.

Kate csak akkor vette észre, hogy a folyosó néhány méteres szakaszán rója a hosszakat oda-vissza, amikor Helen nővér odalépett hozzá.

- Azt hittem, hogy egy olyan híres ember, mint Mr. Castle, egészen más - mondta mintegy mellékesen, de Kate érezte, hogy a nő beszélgetni szeretne vele a betegről, és finom célozgatása arra szolgál, hogy kielégíthesse a kíváncsiságát.

- Miért? Milyennek képzelte? - kérdezte érdeklődve Kate. Kíváncsi volt rá, mit gondol a kisvárosban élő egyszerű nővér a világhírű, gazdag bestseller íróról.

- Hát, megmondom őszintén, azt hittem, hogy kiállhatatlan, parancsolgató beteg lesz - nézett némi hezitálás után Beckett szemébe. - Úgy látszik a gazdagság és a hírnév nem tesz mindenkit kibírhatatlan, nagyképű, fölényeskedő, magát magasabb rendűnek képzelő emberré.

Kate látta a nő tekintetén, hogy volt már hasonló helyzetben, és nem szerzett jó tapasztalatokat.

- Volt már kiállhatatlan betege, ugye?

- Tudja, sok olyan idős ember kerül ide, aki nehéz eset, de többségüknek értem a keserűségét. Fájdalmaik vannak, kiszolgáltatottá váltak a hátralévő életükre, magányosak, vagy éppen vannak gyerekeik, de azok nem törődnek velük, néha ilyenkor jönnek rá az életük során elkövetett hibáikra, vagy hogy milyen lehetőségeket mulasztottak el. Őket megértem, de volt már itt Mr. Castle-hez hasonló gazdag híresség, akinek csak néhány hét kezelésre volt szüksége a gyógyuláshoz, fiatal volt, előtte szinte az egész élet, bármit megengedhetett magának, mégis, kevés kibírhatatlanabb emberrel találkoztam, mint ő.

- Ne általánosítson - mondta megértően Kate. - Nem a pénz tesz bennünket azzá, akik vagyunk, csak felerősíti az igazi énünket. - Elmosolyodott az emlékre, amikor ezeket a szavakat Castle szájából hallotta. Hát igen. A gyermeki énjét biztosan felerősítette a pénz.

- Igaza lehet, mert Mr. Castle nem fölényes, és nem is követelőző. Képzelje! Amikor benéztem hozzá, hogy nincs-e szüksége valamire, megkérdezte, miért üres a szobában levő másik ágy. Mondtam, hogy a seriff idetelefonált, hogy részesítsük különleges ellátásban, mire teljesen kikelt magból, és a lelkemre kötötte, nehogy miatta valakit kényelmetlen helyzetbe hozzunk, vagy hazaküldjünk. Csak akkor nyugodott meg, amikor elmeséltem, hogy Mr. Lee ma reggel mindenképpen hazamehetett, új beteg pedig rajta kívül nincs. Ha nem tudnám, hogy kicsoda, azt hinném, hogy  csak egy aranyos fickó, aki  olyan, mint egy ijedt kisfiú, aki fél a tűtől és szégyenlős, ha kacsába kell pisilni - nevette el magát a nő, és aznap már sokadszor igazgatta meg meglazuló szőke lófarkát. - Megnézem végzett-e, mert lehet, hogy szólni sem mer - mondta, és belépett a szobába.

Castle azon gondolkodott, nem szeretne úgy megöregedni, hogy mások segítségére szorul, és még a legalapvetőbb testi szükségleteit sem tudja maga elvégezni. Kínosnak érezte a helyzetet. A nővér már percekkel ezelőtt kiment a szobából, mégis csak kínlódott. Úgy érezte, szétreped a hólyagja, agya mégis gátat szabott a megkönnyebbülésnek. Amikor belépett a nővér, kínjában elmosolyodott.

- Nem sikerült? - kérdezte együtt érzőn a nő, amikor meglátta a félig ülő, kezeire támaszkodó féri keserves ábrázatát.

- Még kell egy kis idő - nyögte Castle.

- Megengedem a vizet - lépett a mosdókagylóhoz a nővér, és megnyitotta a csapot. - Ez biztosan segít. Ha nem muszáj, nem akarom megkatéterezni - jegyezte meg, miközben szeme sarkából látta, hogy a férfi megrázkódik a gondolatra.

- Ha hozna két mankót, ki tudnék menni - próbálkozott utoljára Castle, bár érezte, hogy nincs sok esélye. - Ígérem, nem állnék a lábamra.

- Ezt meg sem hallottam. Csukja be a szemét, és koncentráljon a vízcsobogásra!

Castle újra egyedül maradt, és szófogadóan becsukta a szemét. A halk csobogást képzelete vad zubogássá nagyította, és gondolatban újra a tónál járt Kate-tel. Mintha egy filmet nézne, kívülről látta magukat, ahogy a lenyugvó nap aranyló sugarai körbefonják a vízben ölelkező testüket. Az emlék boldogsággal és megnyugvással töltötte el, és ahogy ellazult, érezte teste megkönnyebbülését is.

Kate a nővér mondatain töprengett. Milyen kár, hogy ebben a kiszolgáltatott, elesett helyzetben nem látja egy kívülálló a férfi szellemességét, humorát, kedvességét, huncutságát, érzékenységét, szeretni tudását és szeretetre vágyását, és milyen boldog, hogy ő ezeket a tulajdonságait is élvezheti nap mint nap. A nővér üres kézzel lépett ki az ajtón, és megcsóválta a fejét. 

- Mi lesz most? - kérdezte Kate, és a nővér figyelmét nem kerülte el a szemében tükröződő aggodalom.

- Megoldjuk, csak még egy kis idő kell, amíg ... - mondta, de mire befejezte volna a mondatot, már meg is hallotta, ahogy a beteg bátortalanul a nevén szólítja. - Látja? - nézett "én megmondtam" nézéssel Beckett-re, és visszalépett a szobába. 

- Ügyes fiú - mosolygott Castle-re, aki zavarában még mindig a takaró alatt tartotta a kezét. Felbillentette a paplant, elvette a kacsát, letakarta egy ruhával, aztán rápillantott a törött bokára. - Egész szépen alakul. Ha ilyen ütemben javul, holnap talán be is gipszelik. De ne féljen, legközelebb ez is könnyebben megy - emelte meg egy kicsit a letakart edényt. A mosdókagyló szélén levő dobozból kihúzott egy fertőtlenítős, nedves kéztörlőt, és Castle kezébe adta, aztán miután a férfi alaposan megtörölgette a kezét, a kukába dobta. - Beküldöm a barátnőjét, mert már nagyon izgul magáért - sietett ki a szobából.

Amikor Kate visszajött, leült az ágy szélére, és nyitotta a száját, de Castle megelőzte.

- Ne beszéljünk róla! - mondta anélkül, hogy a nőre nézett volna.

- Én csak azt akartam mondani, - kezdte lassan Kate - hogy elolvashatnád a nyomozati anyagot, és végigmehetnénk az ügyön. 

- Oké - derült fel a férfi arca, és már nyúlt is az aktáért.

- Castle! Milyen szagod van? - fintorgott Kate, ahogy orrát megcsapta a furcsa, WC-tisztítóra emlékeztető illat.

- Fertőtlenítő - húzta el Castle a kezét az orra előtt, és ő is elfintorodott - és nem a legillatosítottabb fajtából.

- Az esti mosdatáshoz hozok valami finom, férfias illatú tusfürdőt - jegyezte meg Kate, miközben az iratok között lapozott. - Ezzel kezd! - nyomott egy három oldalas jelentést Castle kezébe, és ekkor vette észre, hogy a férfi incselkedő mosollyal nézi.

- Szóval ... estére ... - vigyorgott a nőre, aki azonnal kapcsolt.

- Igen Castle. Meg foglak mosdatni. Ha belegondolok, már egész komoly tapasztalatom van benne. Emlékeim szerint voltam már Kate nővér is - meredt a távolba, mintha erősen gondolkodna.

- Szeretem, amikor nővért játszol - nyelt egyet ábrándos tekintettel, vágyakozva a férfi. - Vehetnél fel nővér ruhát is, tudod, olyan kis minit! - húzódott pajzán mosolyra a szája.

- Rendben Castle! Leszek a te kis nővérkéd, - suttogta búgó hangon Kate a férfihoz hajolva, és amikor ajkaik már csak centiméterekre voltak, szinte csak lehelte a szavakat - megmosdatlak, és az injekciót is beadom.

A férfi egy pillanatra mozdulatlanná dermedt. Kavarogtak az érzelmei. Kate meleg lehelete, közelsége, bársonyos hangja elvarázsolta, szavai először szárnyalásra késztették élénk fantáziáját, de a mondat vége okozta rémület egy szemvillanás alatt elsöpörte a feltörekvő vágyait. Kicsit hátrahúzódott.

- Ugye tudod, hogy ez nem vicces? - kérdezte elcsukló hangon.

- Úgy látszik, kihozod belőlem a legrosszabbat - csókolta meg lágyan a férfit, aztán engesztelésképpen megsimogatta.

- Persze, ez is az én hibám! - morgott Castle, de látszott rajta, hogy igazából nem bánja, hogy Kate már megint bolonddá tette. Akárhonnan is nézzük, ennek a csodálatos nőnek a bolondja volt minden szempontból, és szeretett az lenni! - Na, nézzük azt a nyomozást! - sóhajtotta.

Kate visszaült a székre, és az iratokra koncentrálva kezdte összefoglalni, amit a jelentésekből fontosnak vélt.

- Charles Moore-t két héttel ezelőtt kereste fel először Mark Freeman. Akkor annyit árult el a férfinak, hogy a birtokába került egy családi irat, ami a tulajdonosát gazdaggá teheti. Előbb egy jelentős összeget kért a hagyatéki záradékért, amit a nagyapja házának eladásakor talált lomtalanítás közben, aztán rájött, hogy talán többet ér az irat, mint először hitte, úgy hogy a második találkozásukkor már nyíltan megzsarolta Moore-t. 30 százalékot akart az örökségből, bármit is rejtsen a titokzatosan megfogalmazott záradék. Charles látszólag belement az üzletbe, és megkapta a levél másolatát. Megérezhette, hogy valami nagy horderejű dologról lehet szó, ha Jack Moore azt akarta, hogy fiai csak felnőttként szerezhessenek róla tudomást, ráadásul rejtjelezte a hozzáférés útját, és esze ágában sem volt osztozkodni. Amikor újra megjelent Freeman, követni kezdte, de megnehezítette a dolgát, hogy a férfi mindenhova magával vitte a fiát. Kapóra jött neki, hogy kirándulni mentek az erdőbe, mivel gyakran vadászott, és otthon érezte magát, úgy gondolta ott könnyen megszabadulhat Freeman-től, és a holttesttel sem kell sokat vesződnie. Csak a gyerek volt akadékban.

- Egy fa mögül figyelte őket - vette át a szót Castle, aki szinte maga előtt látta a tragikusra forduló eseményeket.

- Igen. Akkor húzódott ki a pulóveréből a zöld szál, amit megtaláltál. Elkapta Robbie-t, és befogta az orrát és a száját, amitől a gyerek elájult, aztán Freemant megfenyegette, hogy megöli a fiát, ha nem engedelmeskedik, és bár a férfi mindent megtett, mégis kivégezte. A hangtompítós pisztolyt megtalálták a Charles házának pincéjében elrejtve. A ballisztikusok most vizsgálják, de szinte biztos, hogy az a gyilkos fegyver.

- Aztán elrejtette a holttestet, és gyereket magára hagyta - fejezte be a történetet Castle elborzadt tekintettel. Kate látta rajta, hogy nem annyira a gyilkosság rázta meg, sokkal inkább az, hogy Moore képes volt egy kisgyereket ájultan magára hagyni az erdőben.

- Igen - mondta letörten a nő. - sokáig bolyongott élten-szomjan, míg végül rátaláltunk.

- De Charles csak félig tudta megfejteni a rejtvényt, és csak arra jött rá, hogy a megoldás a legrégebben épült rönkházban van, amiben mi laktunk. Ezért forgatta fel, tört be többször is, és ezért szerelt be poloskát! - csillant fel az író szeme.

- Valószínűleg igen, de ezt nem volt hajlandó beismerni - húzta el a száját Kate. - Azt mondta, minket azért támadott meg, mert félt, hogy rájövünk, mit tett Freeman-nel. A seriff és az emberei nagyon pontos, figyelemreméltó munkát végeztek, de nem tudják, hogy megfejtettük a rejtvényt, ahogy azt sem, hogy szerinted kincses barlang van a tó vízszintje alatt - húzta fel sokatmondóan a szemöldökét.

- Szerintem? - nyomta meg a szót felháborodottan Castle. - Kate, kérlek ne mondd, hogy egy kicsit sem hiszel benne!

- Na jó. Egy kicsit talán hiszek benne - engedett a nő egy halvány mosollyal a szája sarkában.

- És most mit csinálunk? - ült fel az ágyban izgatottan a férfi. - Már azután, hogy megmosdattál? - tette hozzá ártatlan arccal.

Kate elnevette magát, miközben átsuhant egy gondolat a fejében, hogy van-e olyan dolog, amit nem szeret a Castle-ben. Ami régen mindig meglepte, már azt is szeretni valónak látta. Sosem értette például, hogyan tudnak a gondolatai egy gyilkossági ügyről egy pillanat alatt átváltani a kettejük kapcsolatára. Eleinte zavarba jött ezektől a váratlan fordulatoktól, de ma már mindig jókedvre derítik.

- Először is, te nem csinálsz semmit, csak fekszel anélkül, hogy állandóan mocorognál - nézett végig szigorúan a hol felkönyökölő, hol elfekvő, fészkelődő férfira. - Másodszor, szót fogadsz a nővérnek, és nem nyafogsz. Szegény Helen nővér azt hiszi rólad, hogy egy kedves, aranyos fickó vagy, akivel nem lesz nehéz dolga! - évődött Kate a nővér jelzőit ismételve.

- Nézz rám! Fekszem, szót fogadok és nem nyafogok, és igenis, egy kedves, aranyos fickó vagyok!

- Oké Castle, az vagy! - fogta meg mosolyogva Kate a férfi kezét, aztán komolyabbra fordította a szót. - Visszamegyek a tóhoz, és kicsit körülnézek. Charles-nak valahol ott kellett elrejteni a könyvet mielőtt elfogták. A seriff nem tud a könyvről, Charles pedig mélyen hallgat róla. Talán azt hiszi, ha kiszabadul a börtönből - amit kötve hiszek - megfejtheti a rejtvényt, és övé lehet az örökség.

- De hát nem kell a könyv Kate! Láttam a barlang bejáratát, tuti, hogy ott van a kincs!

- Ez csak elmélet Castle. Ha megtalálom a Karl May könyvet, és pontosan meg tudjuk fejteni a szöveget, akkor szólunk a seriffnek - mondta ellentmondást nem tűrő határozottsággal. - Indulok, mert hamarosan sötétedik, és akkor már nem lesz sok esélyem, hogy bejárjam az egész útvonalat, ahol Charles járt az ugrásod és az elfogása közötti időben.

- Akkor most elmész? - kérdezte meg a nyilvánvalót az író.

Beckett nézte a bánatosan pislogó férfit, és azon töprengett, miért nem tudja eldönteni ilyenkor, hogy mennyi a gesztusokban az anyjától örökölt színészkedés, és mennyi a valódi csalódottság.

- Mire lemegy a nap, ígérem, itt leszek - simította hátra férfi haját, és adott egy csókot a homlokára, és elindult. Már éppen húzta be maga mögött az ajtót, amikor Castle utána szólt.

- Szót fogadok a nővérnek, de nem engedem, hogy megmosdasson! - hallotta a férfi eltökélt hangját, mire boldogan elmosolyodott.

Castle nézte a becsukódó ajtót, aztán sóhajtva letette fejét a párnára. Próbált kényelmesen elhelyezkedni, de úgy érezte, mintha már napok óta feküdne egy helyben, és sehogy sem találta helyét az ágyban. Egy darabig bámult kifelé az ablakon, de az emeleti szobából csak néhány öreg, magasra növő tölgyfa lombkoronáját látta. Unottan állapította meg, hogy a környéken nem létezik más fafajta, legalábbis amerre ő jár, csak tölgyek voltak. Aztán felélénkült, amikor meglátott az ágak között egy éber tekintetű kis mókust, és elvigyorodott, amikor eszébe jutott, mennyire zavarba jött Kate, amikor kiderült, hogy egy mókust vélt támadónak. A kis állat azonban nem sokáig kötötte le a figyelmét. Elgondolkodva nézett körül a puritánul berendezett szobában, de nem talált semmit, ami felkeltette volna az érdeklődését. Aztán megakadt a szeme az ágy melletti széken levő aktákon. Felcsillant a szeme! Amíg Kate az erdőben keresi "Az ezüst tó kincsé"-t, addig ő végigolvassa a nyomozati anyagot, talán talál benne valami használhatót, ami elkerülte a nő figyelmét. Oldalra fordult a szék felé, de abban a pillanatban feljajdult. A csavarodó mozdulatot nehezen viselte a bokája, ráadásul a szék túl messze volt, esélytelen volt, hogy elérje. Egy ideig szemezett a papírokkal, aztán merész elhatározásra jutott. Felült az ágyban, és lassan leemelte sérült lábát a fém lábtartóról, és nyöszörögve a fájdalomtól az ágy szélére vergődött. Vett néhány nagy levegőt, hogy a kínzó, hasogató érzést elnyomja, és elszántan fókuszált a székre. Már teljesen az ágy szélén feküdt, oldalra fordult, és addig nyújtózkodott, amennyire csak bírt, míg végül ujjai vége elérték a szék szélét. - Már csak néhány centi - gondolta elszántan még kijjebb tolta magát az ágy szélére. Először eluralkodott rajta a győzelem mámorító érzése, amikor középső ujja elérte a mappát, de egy pillanattal később végigsöpört rajta a pánik, mert megérezte, hogy súlypontja átbillent az ágy szélén, és le fog esni. Kinyújtott kezét elkapta a székről, és vad hadonászásba kezdett, hogy megakadályozza a zuhanást. Nem attól félt a legjobban, hogy mi történik vele, ha a törött bokájával leesik, hanem attól, hogy mit fog ezért kapni Kate-től!

Éppen a legnagyobb kapálózásban volt, hogy meg tudja tartani az egyensúlyát, amikor nyílt az ajtó, és egy megtermett, szemüveges, középkorú nővér lépett be rajta. A szeme elé táruló jelenet látva mintha rakétából lőtték volna ki, néhány lépéssel az ágy mellett termett, és az utolsó pillanatban egyik kezével elkapta Castle hadonászó kezét, a másikkal megfogta a vállát, hogy az ágyon tartsa a beteget. Castle riadt tekintettel nézett az idegen nőre, aki megmentette a kínos helyzettől.

- Jézusom! - szorította a szívére a kezét a nővér, miközben a másikkal megigazította hatalmas, műanyag keretes szemüvegét, aminek olyan vastag lencséje volt, hogy a nő meleg, barna szemét óriásira nagyította, ami most rosszalló villámokat szórt a férfira. - Úgy látom, jól időzítettem az első randevúnkat! - nevette el magát az első ijedtség után. - Szerencséje, hogy nem lett semmi baj, mert kikapott volna, ha úgy kezdtem volna a műszakomat, hogy megszid a doktor úr, mivel nem vigyáztam magára eléggé! - mosolyodott el az író megszeppent arcát látva.

- Én, én csak ... el akartam érni azokat az iratokat - mentegetőzött Castle, és nyelt egyet, hátha megszabadul a torkában levő gombóctól.

- Ha legközelebb lehetetlen küldetésre akar vállalkozni, akkor előbb nyomja meg a csengőt, és segítek, mielőtt még jobban összetöri magát - csengett barátságosan a nő hangja. - Clara nővér vagyok. Az éjszakát velem fogja tölteni - mondta, de amikor meglátta a férfi döbbent tekintetét a kétértelmű kijelentésen, elnevette magát. - Nem kell ijedeznie, csak én leszek az éjszakás nővér! Különben is, ahogy így elnézem, elég hasznavehetetlen, még a barátnőjének is!

- Hát, nem ez a legjobb formám - sóhajtott az író, és annak örült, hogy legalább egy jó humorú nővért kapott, aki nem torkolta le jobban a hülyesége miatt, mint ahogy megérdemelte. Figyelte, ahogy a nő határozottan, de óvatosan megemeli a lábát, és visszateszi a lábtartóra. Az előbbi akciója miatt hasogató fájdalmat érzett a bokájában, de összeszorította a fogát és szorosan markolta a takarót, hogy ne jajgasson. Azok után, hogy megmentette a nővér, nem akart nyafogni.

- Fáj? - nézett rá a nővér, és hatalmasra nagyított szemeivel éberen fürkészte.

- Magamnak köszönhetem - szűrte ki nehezen a fogai között a férfi.

- Teszek rá jeget, és hozok fájdalomcsillapítót.

Néhány perc múlva Castle már a jeges zacskók közé zárt bokáját szemlélte, miután nehezen, de lenyelte a jókora fehér tablettát.

- Mit gondol, holnap be tudják gipszelni? - kérdezte félve, mert az egyre sötétebbé váló lila foltok semmi jóval nem kecsegtették.

- Ha többet nem képzeli magát Tom Cruise-nak a Mission: Impossible-ban, akkor megvan rá az esély.

- Szereti az akciófilmeket? - húzta fel a szemöldökét csodálkozva Castle, miközben figyelte, ahogy a vérnyomásmérő mandzsettáját a karjára húzza a nővér. Szorosan feltekert kontyával és a nagy dioptriás szemüveggel inkább tudta volna elképzelni a nőt fanatikus szappanopera rajongónak, mint akciófilm kedvelőnek.

- Igen, szeretem, meg a pszicho thrillereket, a krimiket, a vígjátékokat is, de a szappanoperákat ki nem állhatom. De most ne beszéljen! - tette a mutatóujját figyelmeztetően a szája elé, és bekapcsolta a digitális vérnyomásmérőt.

- Na, ennyit arról, hogy mennyire vagyok jó emberismerő! - gondolta a férfi, és miközben a belepumpált levegőtől egyre szorosabbra fonódott karja köré a műszer mandzsettája, gondolatai elkalandoztak. Vajon mennyire ismeri Kate-t? Amióta a nő megnyílt előtte, és leomlott a fal, amit a szíve köré épített, mintha egy egészen más, rejtett oldalát is megmutatná neki, amiről még csak nem is gondolta, hogy létezik. Elcsodálkozott, milyen őszintén tud szeretni a nő, de ami igazán meglepte, az a szenvedélyessége, a finom női kacérság. Emlékképek villantak fel előtte, amikor egy-egy szeretkezés közben még a lélegzete is elállt Kate valamelyik mondatára, mozdulatára, vagy ötletére. Néha úgy érezte, hogy a nőnek sokkal élénkebb a fantáziája, mint neki.

- A vérnyomása rendben van, - csatolta le a mérőt Castle karjáról a nővér - de a pulzusa egy kicsit szapora. Talán az előbb átélt izgalmak okozzák - állapította meg.

Castle zavartan bólogatott, és inkább a takaróját bámulta, nehogy tekintete elárulja a fejében kavargó pajzán gondolatokat, ami a heves szívdobogást okozta.

Clara nővér elindult kifelé, de aztán megtorpant, és visszalépett az íróhoz. Felvette a széken heverő mappát, és az éjjeliszekrényre tette.

- Itt jobb helyen lesz, ha el akarja érni. Nehogy a végén leessen az ágyról! - nevetett a nő. 

- Kérhetek valamit? - szólalt meg bátortalanul Castle, és bár a nő nem válaszolt, csak biztatón nézett rá, folytatta. - Maradhatna ez a  ... szóval ... maradhatna ez kettőnk között?

- Ha a barátnőjére gondol, akkor nyugodt lehet, megőrzöm a titkát.

- Nem is tudja elképzelni, mit kapnék tőle, ha megtudná - sóhajtott nagyot, és hálásan nézett a nővérre.

- Legyen jó fiú, és nem lesz semmi baj - veregette meg a kezét a nővér, aztán egyedül hagyta.

Castle fogta az iratokat, és olvasni kezdte a vallomást, majd a tanúvallomásokat. A zöld fonal laboratóriumi vizsgálatánál tartott, amikor egyre nagyobbakat pislantott. Megfordult a fejében, hogy vajon miféle fájdalomcsillapítót adott neki a nővér, amitől ennyire elálmosodott. Eleinte megdörzsölgette a szemét, hogy éberebb maradjon, de egy idő után szeme csukva maradt, izmai elernyedtek, ujjai már nem tudták megtartani a papírokat, és az iratok zizegve hulltak szanaszét a földre. 

Amikor felébredt, a szobában félhomály uralkodott. Néhány másodpercig élvezte a fájdalommentes mozdulatlanságot, aztán tekintete az ablakra vándorolt. Az udvaron álló tölgyfák lombja az egyik oldalon sötét árnyékba borult, a másik oldalon vöröses fénnyel világították meg a lenyugvó nap sugarai. A furcsa, szinte káprázatos színekről a középkori freskók eltúlzottnak hitt színei jutottak eszébe. Pislogás nélkül gyönyörködött a látványban, aztán hirtelen félelem hasított bele. Megfordult, és felkapta az éjjeliszekrényen heverő telefont. Megdöbbenve nézte a kijelzőn világító hatalmas számokat: 20:19. Mindjárt teljesen sötét lesz, és Kate még nem tért vissza, és nem is hívta. Rossz érzése támadt a gondolatra, hogy a nő kinn bóklászik a sűrű, sötét erdőben, ahol ki tudja milyen vadállatok vagy szörnyek merészkednek elő az éjszaka sötétjében, következő áldozatukra várva! Türelmetlenül hallgatta, ahogy kicseng a telefon, de Kate nem vette fel. A hatodik sikertelen hívás után idegesen tette le a készüléket az éjjeliszekrényre. Most vette csak észre, hogy egy lefedett tálcán ott várja a vacsorája. Hogyan alhattam el ilyen mélyen? - morgott magában, aztán felkapcsolta a feje fölötti neonlámpát. A vakító fénytől hunyorogva nézett a széken gondosan összerakott iratokra, de már esze ágában sem volt megkísérelni, hogy elérje őket. Újra felvette a telefont, és egy darabig idegesen forgatta az ujjai között, aztán Andrew Moore-t hívta.

- Ó Rick! Remélem jobban vagy! - csengett őszinte együttérzéssel az orvos hangja. - Tudok valamiben segíteni?

- Én jól vagyok, de Kate nem veszi fel a telefonját. Nem tudod véletlenül, hogy hol van? - próbálta nyugodt hangon kérdezni. Nem akart addig a rejtvényről, a könyvről és az örökségről beszélni, amíg nem tudnak biztosat, és egyelőre nem akarta elárulni azt sem, hogy Kate visszament az erdőbe egy könyvet keresni.

- Sajnálom Rick, de nem tudom. Láttam, hogy járt a birtokon, mert a nyaraló előtt állt a kocsija, de úgy egy órája elment. Azt hittem, hogy a kórházba megy hozzád.

- Köszönöm Andrew - mondta lehangoltan, és gyorsan elbúcsúzott az orvostól. Gondolkodott. Ha Kate megtalálta volna a könyvet, biztosan hozzá vezetett volna az első útja, hogy megfejtsék a rejtvény teljes szövegét. Valószínűleg nem járt sikerrel. Az út a birtoktól a városig kb. tíz perc, és Kate egy órája elindult. Hova mehetett? Hol lehet? Miért nem veszi fel a telefonját? A kérdések egyre gyötrőbben tolultak fel az agyában, és egyre tehetetlenebbnek érezte magát, ahogy azt is, hogy az aggodalom irányítja a gondolatait. Ha New York-ban lennének, most felhívná Ryan-t és Espo-t, de itt kire számíthat? Percekig győzködte magát, hogy Kate tud vigyázni magára, sőt, fegyvere is van, de ahogy az udvar tölgyeit lassan beborította a sötétség, úgy hatalmasodott el rajta a félelem. Ránézett a telefonra, és elhatározásra jutott. A seriff számát hívta. Amíg a kicsengés monoton búgását hallgatta, arra gondolt, ha Kate-nek nincs semmi baja, ő meg rémületében mozgósítja a kisváros egész rendőrségét, akkor a nő hetekig ezzel fogja szekálni, de ez sem érdekelte. Biztonságban akarta tudni.

- Green seriff - hallotta meg az ismerős hangot.

- Richard Castle vagyok - mutatkozott be, és hirtelen nem is tudta, hogy kezdjen bele a mondanivalójába úgy, hogy ne nézze paranoiás idiótának a férfi.

- Segíthetek? Valami baj van?

- Nem is tudom, de segítenie kell. Beckett nyomozó eltűnt - nyögte ki nehezen, és olyan feszülten várta a seriff reakcióját, hogy azt sem vette észre, hogy kinyílt a szoba ajtaja.

- Khm ...

Castle a torokköszörülést meghallva az ajtó felé fordította a szemét, és elakadt a szava.

- Miből gondolja, hogy eltűnt? - hallotta a seriff gondterhelt hangját, de csak a belépő sudár, gyönyörű alakra tudott figyelni, miközben testét átjárta a megkönnyebbülés. Mivel csak hallgatott, a telefonból kihallatszott a seriff türelmetlen, egyre erősödő, már-már kiabáló hangja, ezért az író önkéntelenül eltartotta a készüléket a fülétől. - Mr. Castle! Mr. Castle! Itt van még? Beckett nyomozó eltűnt?

- I-igen, itt vagyok - nyelt egyet zavarában az író, mivel Kate közelebb lépett hozzá, így meghallotta a seriff kérdését. - Ammm ... ő ...- dadogta, és megbabonázva nézte a nyomozót, ahogy feddő tekintettel kiveszi a kezéből a telefont.

- Elnézést seriff. Nem tűntem el, csak a betegünknek rémálma volt a fájdalomcsillapítótól - nézett szemforgatva Castle-re, miközben beszélt.

- Szólhatok a dokinak, hogy adjon neki valami más gyógyszert - mondta készségesen a férfi, de Beckett megnyugtatta, hogy már minden rendben van, aztán még egyszer elnézést kért, és elbúcsúzott a férfitól.

Kate letette a telefont és a kezében szorongatott utazótáskát, megállt az ágy mellett, és várakozó tekintettel méregette az egyre jobban összehúzódó írót.

- Jól van na! - szólalt meg durcásan Castle, hogy mentse, ami menthető. - Már izgulni sem lehet érted? Én ... én csak féltettelek.

- Mégis mitől? - tárta szét a kezét Kate, és bár úgy tett, mintha bosszantaná a férfi aggódása, a lelke mélyén nagyon jólesett neki, hogy ennyire félti. - Talán azt hitted, hogy vadállatok támadnak meg az erdőben, vagy kimászik a tó szörnye a partra, és én leszek a vacsorája?

- Az is megfordult a fejemben - morogta maga elé Castle. Érezte, milyen nevetségessé vált a túlzott aggódása miatt, de mivel néhány perce még valóságos volt a félelme, elvárta Kate-től, hogy ne nevesse ki. Felpislantott a nőre, és meglepetésére nem gúnyos, hanem kedves, jóleső mosolyt látott az arcán.

- Tudod Castle, ez tulajdonképpen nagyon aranyos - hajolt a férfi fölé, és egy puszit nyomott a homlokára. - Azért ha legközelebb kések egy kicsit, ne riadóztasd se a rendőrséget, se a kommandósokat, se az FBI-t, se a CIA-t! - simított végig az arcán.

- Ha New York-ban lennénk, akkor a fiúkat hívtam volna. Őket lehet, ugye? - nézet kicsit pimaszul Kate-re miután megnyugodott, hogy a nőnek jólesik, hogy félti.

- Castle! - emelte meg fenyegetően a hangját a nő.

- Jó, jó, de akkor vedd fel a telefont, és ne hozd rám a frászt! - duzzogott még egy kicsit, aztán kíváncsian nézett a  nőre. - Megtaláltad a könyvet?

- Nem - rázta meg bosszúsan a fejét Kate, miközben kihúzta a zsebéből a lehalkított telefont. Amikor meglátta a nem fogadott hívások számát, egyből megértette, miért esett pánikba a férfi. - Lehet, hogy holnap teszek még egy próbát.

- Vagy hihetnél nekem. Kate! Láttam, hogy ott van a barlang bejárata! Biztos, hogy ott van az örökség - győzködte lelkesen a nőt, aki még mindig kételkedve nézett rá. - Kérlek! Csak egy kicsit higgy! - pislogott ártatlanul, mire Kate önkéntelenül elmosolyodott, mert a férfi megint olyan volt, mint egy könyörgő kisfiú, akinek lehetetlen ellenállni. Sóhajtott egyet, aztán komoly arccal Castle fölé hajolt úgy, hogy arcuk csak centiméterekre volt egymástól.

- Rendben. Ha begipszelik a lábadat, elmondjuk a seriffnek, hogy mire jutottunk. Ha ő is arra a következtetésre jut, mint mi, és úgy gondolja, hogy megéri a felhajtást, akkor nyert ügyünk van.

- Ne már Kate! A seriffre bízod a döntést?

- Igen, de nem azért, mert nem bízom benned, hanem azért mert mindez velünk történt. Gondold végig Castle! A házunkba többször betörtek, Andrew-t leütötték, lehallgattak, és majdnem megöltek bennünket. Túlságosan személyesen érint bennünket ez az ügy: a támadás, a záradék, a rejtvény. A seriff kívülálló. Sokkal objektívebben látja a dolgokat, mint mi, de ha ő is úgy ítéli meg, hogy érdemes felhajtást csinálni, akkor támogatlak.

- Szóval egyébként nem támogatsz - vonta le szomorúan a következtetést Castle. Csalódott volt. Együtt nyomoztak, együtt fejtették meg a rejtvényt, és majdnem meghaltak, Kate mégis bizonytalan. Megértette, hogy elismert nyomozóként nem akarja nevetségessé tenni magát, ha valami mégsem jól sül el, mégis rosszul esett neki, hogy nem kockáztat érte a nő. Hátravetette a párnára a fejét, és az ablak felé fordulva összeszorította a száját. Elhatározta, hogy nem fog könyörögni Kate-nek, hogy bízzon benne.

- Támogatlak Rick, és bízok benned - mondta engesztelő, meleg hangon Kate, mintha olvasna az író gondolataiban. - Hivatalosan viszont a seriff járhat el, ő rendelhet ide búvárokat. Arra gondoltam, ha  a seriff nem hisz a rejtvényben, akkor más utat keresek. Van egy piszok gazdag barátom, aki mellényzsebből kifizet néhány búvárt. - Kate úgy tett, mintha elgondolkodna, vajon az emlegetett személy valóban állná-e a költségeket, de szeme sarkából Castle arcát fürkészte. - Tudod, ő rendkívüli fantáziával rendelkezik, és gyermeki ártatlansággal hisz olyan dolgokban, amiknek a létezését nem bizonyítja semmi. Hisz a Télapóban és a dupla szivárványban, a földönkívüliekben és az átkokban, életre kelt múmiákban és zombikban, na és persze elveszett kincsekben is.

Castle megfordult, és a nőre nézett, aki már nem tudta elrejteni a szája sarkában bujkáló mosolyt.

- Te most rólam beszélsz? - kérdezte még mindig duzzogva a férfi, mire Kate elmosolyodott. - Tényleg hiszel nekem? - fordult vissza kétkedő tekintettel a nő felé, de nem is várt választ, mert Kate arca mindet elárult. Castle szája csibészes mosolyra húzódott. - Na és, mondd csak, milyen kárpótlást adsz cserébe ezért a barátodnak?

- Arra gondoltam, felajánlom neki, hogy bármit kérhet cserébe - mondta merészen a nő, de amikor meglátta Castle önelégült, kaján vigyorát, gyorsan hozzátette: - Az ajánlat szigorúan egy alkalomra szól.

- Már tudom, hogy mit kérek - csillogott izgatottan a férfi szeme, aztán elkomorult. - Nem, inkább mást kérek! Vagy ... vagy inkább - cikáztak a lehetőségek a fejében, és Kate látta, hogy már filmként peregnek szeme előtt a lehetőségek.

- Castle! Még nem kell döntened! Ha a seriff igazat ad nekünk, akkor ő fogja hívni a rendőrségi búvárokat - hűtötte el az ábrándozó férfit.

- Lehet, hogy már nem is akarom annyira, hogy higgyen nekünk a seriff - állapította meg, aztán szem az utazótáskára tévedt. - Mit hoztál?

- Csak ruhákat, hogy ne alsónadrágban kelljen hazamenned, meg a borotválkozó cuccaidat, törölközőt, és finom, férfias illatú tusfürdőt - húzta fel a szemöldökét jelentőségteljesen. - Készen áll az esti mosdatásra, Mr. Castle?

- Bármire készen állok Kate nővér! - ment bele a játékba azonnal a férfi. - De hol hagyta az egyenruháját? - billentette meg az egyik szemöldökét, és arcán szétterült a jellegzetes huncut mosoly, amit Kate annyira szeretett.

- Álmaidban, Castle!

- Mondtam már, hogy az álmaim teljesülnek! Nézz ránk! - húzta ki magát elégedetten az ágyban az író.

- Éppen azért mondtam - kacsintott rá a nő, és nevetve várta, hogy mikor esik le Castle-nek a lényeg. A férfi értetlenül pislogott néhányat, aztán szemei kitágultak, hitetlenkedve bámult a nőre, aztán nyelt egy nagyot.

- Azt akarod mondani, hogy ... - csillogott reménykedve a szeme.

- Igen Castle - hajolt a férfi fölé Kate, és amikor már csak milliméterekre voltak egymástól az ajkaik, suttogva hozzátette: - ha akarod, egyszer felveszek egy nővérruhát.

Castle szája elnyílt a csodálkozástól, amit Kate puha ajka azonnal birtokba vett. Az érintés hosszú, lassú csóknak indult, de Castle annyira az előző mondat hatása alá került, hogy nem tudta kiverni a fejéből a mélyen kivágott, rövid nővérruhát viselő nő képét, így a csók egyre szenvedélyesebbé vált. Karjaival átölelte Kate karcsú derekát, és magához húzta.

Hirtelen vakító fény árasztotta el a szobát, és úgy rebbentek szét, mint két rajtakapott szerelmes kamasz. Zavartan néztek az ajtóban álló Clara nővérre, aki meglepetésében elfelejtette levenni a kezét a villanykapcsolóról.

- Ó! - kiáltott fel meglepetten. - Rosszkor jöttem?

- Igen! Nem! - vágták rá egyszerre.

- Nem - ismételte meg Kate. - Csak meg szeretném mosdatni - magyarázkodott, de maga is érezte, hogy ez gyenge indok, hiszen semmi összefüggés nincs a csók és a mosdatás között.

- Persze - mosolyodott el a nővér, és Kate megnyugodva látta, hogy a tekintetében nincs sem rosszallás, sem gúny, sem pajzánság, egyszerűen örült, hogy két ember szereti egymást. - A vacsorát is etesse meg vele, mert átaludta a vacsoraidőt. Később még benézek, meg kell mérnem a lázát és a vérnyomását - közölte, és gyorsan kilépett a szobából.

A két rajtakapott szerelmes cinkosan egymásra mosolygott.

- Most egy darabig nem jön vissza - vigyorgott a férfi arra célozva, hogy folytathatnák a csókot, de Kate csak megforgatta a szemét.

- Na, hadd nézzem azt a habtestet! - húzta le a takarót az íróról. - Le azzal a hálóinggel Mr. Castle!

- Egész este arra vártam, hogy ezt mondja nekem Kate nővér! - csillogott izgatottan a férfi szeme.

Kate mosolyogva megingatta a fejét, és miközben segített levenni a kórházi hálóinget, és vizet engedett egy kis mosdótálba, azon gondolkodott, már el sem tudná képzelni az életét ezek nélkül az évődések nélkül. Elzárta a mosdó csapját, és kezében a tál vízzel megfordult. Megállt, és néhány másodpercig elmerengve itta be a szeme az elé táruló látványt. Szerette ezt a férfit. Szerette a csibészes mosolyát, csillogó, élénk tekintetű, kék szemét, szerette, ha mindig gondosan fésült haja a homlokába hullik, szerette ápolt, finom kezét, sima, puha bőrét, erős, izmos testét, de legjobban az elbűvölő szellemességét, humorát, gyermeki ártatlanságát, érzékenységét, gyengédségét, őszinteségét. Szerette benne, hogy szerető fiúként elszakíthatatlan kötelék fűzi az anyjához, és csodálta, hogy milyen nagyszerű apa. Ahogy  felpolcolt törött lábára, lila foltos bordáira és zúzódott arcára nézett, elszorult a torka.

- Miért nézel? Nem tudsz betelni a látvánnyal? - incselkedett a férfi, mire Kate egy szemforgatás közepette sóhajtott egyet, de magában megállapította, hogy az előbbi felsorolása hiányos volt, mert a férfi pimasz incselkedését is szerette.

- Csak azon gondolkodtam, nem kellene-e szakemberre bíznom a mosdatást. Clara nővér biztosan szívesen megtenné helyettem - vágott elgondolkodó arcot. - Azt hiszem, szólok neki - mondta, mint aki meghozta a döntést, letette a székre a vizet, és az ajtó felé lépett.

- Ne! Kate, ne! Ugye most csak ijesztgetni akarsz? - szólt utána rémülten Castle, aki már elképzelte a nő gyengéd érintéseit, ahogy végighúzza a meleg vizes mosdókesztyűt a bőrén. Remélte, hogy Kate csak az előbbi pökhendi megjegyzéséért akarja büntetni azzal, hogy ijesztgetni.

Kate megtorpant, de Castle azt nem láthatta, hogy elégedetten elmosolyodik, mert amikor megfordult, szenvtelen arccal, felhúzott szemöldökkel nézett a férfira.

- Nem hiszem, hogy Clara nővér ijesztő lenne - mondta, és újra  elindult.

- De ... de Kate! Én téged akarlak!

A nő, annak ellenére, hogy háttal állt az ágynak, szinte látta maga előtt Castle könyörgő tekintetét, ijedt arcát.

- Mit mondtál? Nem értettem jól - fordult meg, és igyekezett arcizmain uralkodni, hogy el ne nevesse magát.

- Téged akarlak - mondta szerelmes hangon a férfi. Tudta, hogy Kate csak játszik vele, néha olyan póker arcot tudott felvenni a nő, hogy elbizonytalanodott, hogy csak évődik vele, vagy valóban úgy gondolja a dolgokat, ahogy mondja. Mindenesetre elhatározta, hogy csak a mazochista pillanataiban fog pókerezni a nővel.

- Én is - mosolyodott el Kate. - Azért ne ájulj el túl gyakran magadtól!

- Azért valld be, jólesett, hogy egy szál gatyában végignézhettél rajtam - feszegette a határokat újra.

- Jó, bevallom, nem megvetendő látvány - adta meg magát Kate két oknál fogva. Egyrészt ez volt az igazság, másrészt örömöt akart okozni a férfinak. Bevizezte a mosdókesztyűt a friss, férfias illatú meleg vízzel, kicsit kicsavarta, aztán finoman végighúzta a puha anyagot Castle arcán, aki csukott szemmel élvezte a frissítő meleg vizet, és Kate gyengéd érintésért. Miközben felemelte a férfi karját, hogy végig tudja törölgetni, a nő megállapította, hogy ő ugyanannyira élvezi a mozdulatokat, mint Castle. Ahogy keze elindult a hónaljától az oldalán a bokszer derekáig, észrevette, hogy a férfi összerezzen. Csiklandós - tudatosult benne. Még jól jöhet egyszer, hogy ezt is tudja. Mintha megérezte volna, hogy nézik, elfordította tekintetét a férfi sima bőrű hasáról, és felpillantott. Castle ragyogó szemével, és szerelmesen mosolygó arcával találta szembe magát.

- Nem fáj? - kérdezte, mert keze már a bordák lila foltjain siklott.

- Nem - felelte Castle, miközben azon gondolkodott, kimondja-e amit érez. Aztán döntött. - El tudnám képzelni ezt életem végéig - mondta rekedtes, halk hangon.

Kate meglepődött, és hirtelen nem tudta hogyan reagáljon. Pontosan tudta, hogyan érti a mondatot Castle, de ő még nem akart a jövőről beszélni. Olyan hosszú utat járt be, amíg elfogadta a férfi szerelmét, és megnyitotta előtte lelke kapuját! Élvezte azt, ahova eljutott ebben a csodálatos szerelemben, és nem akarta elrontani az érzést azzal, hogy belegondol a jövőbe. Tudta, hogy a férfi sokkal biztosabb kettejükkel kapcsolatban, nem gyötrik kétségek, optimista és bizakodó, mint mindig. Ő is tudja, hogy ezzel a férfival szeretné leélni az életét, mégis fél a jövőre gondolni, mert nem tudja, nem tartogat-e számára olyan fájdalmat, mint az édesanyja elvesztése. Csak élvezni akarta a mát.

- Életed végéig szeretnél törött lábbal feküdni? - kérdezte úgy téve, mintha nem értette volna a valódi célzást.

- Nem - mondta halkan Castle. Nézte, ahogy Kate zavarában a lába lemosására irányítja minden figyelmét. Nem érzett semmi megbántottságot. Négy évet várt a csodára, ami megtörtént vele. Már nem türelmetlen. Biztosan tudta, hogy Kate szereti, még akkor is, ha soha nem mondta ki. Minden tette, mozdulata, ragyogó tekintet arról tanúskodott, hogy szerelemmel szereti. - De ezt a finom simogatást időtlen időkig el tudnám viselni - mondta, mintha csak a mosdatásról beszélt volna eredetileg.

- Segítek felülni, hogy a hátadat is meg tudjam mosni - szólalt meg szelíden Kate, és hálás volt a férfinak, hogy nem feszegette tovább a témát. Amikor Castle felült, bal kezével átölelte, jobbal pedig végigsimított a hátán. Az ölelés és a simogató mozdulat most egyikükben sem váltott ki érzéki gondolatokat, helyette olyan bensőséges nyugalom, biztonságérzet és szeretet járta át a lelküket, ami többet ért minden szenvedélyes vágynál. Az összetartozás érzése volt ez. Kate egy puha, bolyhos törölközővel végigtörölgette a férfit, aztán segített visszabújni a hálóingbe, végül betakarta. Elégedetten nézett végig a betegen.

- Most már alhatsz. Ha minden jól megy, holnap mozgalmas nap vár ránk.

Nyílt az ajtó, és Clara nővér lépett be rajta kezében egy lázmérőt és a vérnyomásmérőt szorongatva.

- Még egy kicsit ne aludjon Mr. Castle - mondta. - Délután egy kicsit szapora volt a pulzusa, ezért szeretném ellenőrizni, minden rendben van-e - lépett az ágyhoz, és már tette is fel a vérnyomásmérőt a beteg karjára.

- Mennyire volt magas az érték? - kérdezte aggódva Kate, mert sejtette, hogy a férfi valamivel felizgatta magát, vagy valami olyat csinált, amit nem szabadott volna.

- Nem volt túl magas, és lehet, hogy csak én ijesztettem meg - mondta jelentőségteljesen meresztve hatalmas szemeit az íróra, aki csak szótlanul pislogott. - Most minden rendben van - nézett a digitális kijelzőre, aztán tenyerét Castle homlokára tette. - Nem hiszem, hogy lázas, de ez az előírás - mondta, aztán lerázta a lázmérőt, és a megilletődött férfi szájába dugta. - Mindjárt visszajövök a lázmérőért, és hozok jeget a lábára. Már egész szép - mondta a törött bokára pillantva, aztán kiment.

- Az ő kezeibe akartál adni - duzzogott az író, szájában a lázmérővel. - Az akciófilmeket szereti - mondta, mintha ez mindent megmagyarázna, de mivel Kate értetlenül nézett rá, hozzátette: - Nincs benne semmi gyengédség.

- De nem adtalak az ő kezeibe. Különben Clara nővér nagyon kedves asszony, és jobban teszed, ha jóban leszel vele, mert reggel ő fogja beadni a véralvadásgátlót. Castle! El ne harapd a lázmérőt! - szólt rá a nő, amikor meglátta, hogy milyen hatást váltottak ki a szavai.

- Ho ... honnan tudsz te ilyeneket?

- Tudod, nyomozó vagyok, és a nővérek boldogan mesélnek el a híres betegükről minden apró kis sztorit. Kicsit azért rosszulesett, hogy Helen nővért választottad az injekció beadására helyettem - játszotta a sértődöttet Kate, miközben jól szórakozott a férfin, aki hirtelen nem tudta, hogy mitől féljen jobban: attól, hogy Kate megharagudott rá, vagy a holnapi injekciótól.

- Én ... én csak nem akartalak terhelni a nyafogásommal. Tudod, hogy utálom az injekciót - mentegetőzött.

- Oké Castle, nem haragszom. Otthon úgyis én adom be - mosolyodott el kicsit kárörvendőn a nő.

- Tudom, hogy élvezed, ha kínozhatsz - morogta a férfi, de szeme csillogása elárulta, hogy retteg ugyan a tűtől, de már előre élvezi, hogy otthon Kate fogja ápolni, és hagyja, hogy ő legyen a középpontban.

Clara nővér most óvatosan nyitotta ki az ajtót, nehogy megzavarja a két ember szerelmes pillanatait. Bár nem szerette a szappanoperákat, főként a túlzott érzelmességük miatta, most mégis élvezet a nyomozó és az író ellesett gyengéd pillanatát. Talán azért, mert sokkal mélyebb és őszintébb érzelmeket látott a két szempárban ragyogni, mint a sorozatszereplőké. Habár most nem zavart meg intim pillanatot, mint az előbb, szinte látható volt a két embert összekötő elszakíthatatlan kötelék. Áradt belőlük a szerelem és a szeretet egymás felé. Gyorsan kivette a lázmérőt a beteg szájából, és egy pillantással megállapította, hogy a nincs hőemelkedése sem, így sietve jó éjszakát kívánt és távozott, hadd töltsenek még egy kis időt zavartalanul egymással.

- Na, most, hogy szép tiszta vagy, már csak a vacsora van hátra - mondta Kate, és elvette a tálcát az éjjeliszekrényről. - Ne vágj olyan fancsali képet! - dorgálta a férfit, akinek egyáltalán nem volt étvágya. Nagy unszolásokra azért néhány falatot bele tudott könyörögni a nő, de inni egyáltalán nem akart.  

- Castle! Te most szépen alszol, én meg kiveszek egy szobát a hotelben, és még egyszer végiggondolom, nincs-e hiba a következtetésünkben, és hogy hogyan adagoljuk be a seriffnek a dolgokat. Holnap még egyszer teszek egy próbát, hátha megtalálom a könyvet az erdőben vagy a tóparton. Meglátjuk, be tudják-e gipszelni a lábadat, és ha igen, akkor indulhat a kincsvadászat, ha nem, akkor még várunk egy kicsit.

- Nem maradnál itt velem? - vette elő legesdeklőbb tekintetét az író. - Itt ez az üres ágy a szobában, szerintem nyugodtan alhatnál itt is. 

Kate nem kommentálta az ötletet, csak rosszallóan összevonta a szemöldökét.

- A hotelben is közel leszek hozzád. Reggel benézek, addig viselkedj! - adott egy gyors csókot Castle szájára, aztán összepakolta az iratokat.

- Kate! - szólalt meg a férfi komolyan. - Ugye nem hagysz ki semmiből?

- Nem hagylak ki semmiből. Megígérem - válaszolt a nő is komolyan, mire a férfi csak bólintott, és megnyugodva sóhajtott egy nagyot.

Kate még visszapillantott az ajtóból. Lekapcsolta a mennyezeti világítást, és végignézett az éjjeli lámpa fényében vakítóan fehérlő ágyban fekvő férfin. Mázsás súlyként telepedett rá a felismerés: majdnem elvesztette. 

Gyorsan becsukta az ajtót, mielőtt Castle észreveszi a hangulatváltozását. A kórház folyosója kihalt volt, csak a nővérpult mögött ténykedett valamit Clara nővér. Mosolyogva üdvözölték egymást, amikor Kate-nek eszébe jutott valami.

- Vinne be neki egy kacsát? Szerintem azért nem mert inni, nehogy pisilnie kelljen.

- Á, tudom! Szégyenlős, és nehezen megy neki. Már figyelmeztetett Helen - mondta a nővér. - Ne féljen, egy kis vízcsobogás most is segíteni fog neki!

Kate hálásan bólintott, aztán lesietett a lépcsőn, és kilépett a meleg nyári éjszakába. Beült Castle ezüst hibrid Mercedes-ébe, és a hotel felé indult. örült, hogy Castle nem kérdezett rá, miért nem a nyaralóban alszik, mert akkor csak féligazságot válaszolt volna azzal, hogy minél közelebb akar hozzá lenni. Más oka is volt, hogy nem volt kedve visszamenni. Nem félt, hiszen a gyilkos rács mögött, és fegyvere is van, mégis valami nyugtalanította. A betörések, a lehallgató-készülék, a megkötözése és Castle túszul ejtése mind annyira személyesen érintették, hogy nem akart egyedül még egy éjszakát a házban tölteni azzal, hogy akaratlanul is felidézi a kellemetlen emlékeket.  

A kis hotel recepciósának kedves mosolya, segítőkészsége arról tanúskodott, hogy Kate-t megelőzte a híre. A szoba kicsi volt, de ízlésesen berendezett, és amikor a széles, kényelmes franciaágyra nézett, elmosolyodott. Szinte látta maga előtt, milyen huncut arcot vágna Castle, és milyen pajzán megjegyzést tenne, ha látná a nászutasok igényeit is kielégítő ágyat. Gyorsan lezuhanyozott, elfeküdt az ágyon, és újra elolvasta a nyomozati anyagot. Azt tudta, hogy a seriffnek miért van hiányérzete, de azt nem értette, hogy őt mi zavarja. Mindig olyan érzése volt, minta elkerülte volna valami a figyelmét. De mi? Már égtek a szemei, úgy hogy letette az iratokat, lekapcsolta az éjjeli lámpát és betakarózott. Sokáig nyugtalanul forgolódott. - Mi a csudáért nem bírok elaludni? - morgott magában. Hosszú és izgalmakkal teli volt ez a nap, ami rendesen felpörgette az idegrendszerét, mégis inkább arra gyanakodott, hogy Castle megnyugtató jelenléte hiányzik neki. - Te jó ég! Már el sem tudok aludni, ha nincs mellettem? - döbbent meg. Végül elképzelte, ahogy a férfi karja a derekán pihen, aztán Castle félálomban közelebb húzza magához úgy, hogy feneke az ágyékához érjen, és szinte érezte, ahogy a férfi meleg lehelete csiklandozza a tarkóján levő pehelyszerű hajszálakat. Elaludt. Álmában a nap eseményei keveregtek, és ő minden pillanatban szorongott. Hol őt üldözték, hol ő üldözött valakit, miközben állandóan Castle hangját hallotta, ahogy fuldokolva segítségért kiált a zuhatag mögül, de nem látta a férfit. Aztán csak úszott és úszott, de hiába tekintgetett körbe, sehol nem látta a fuldoklót. - Castle! - ordította torkaszakadtából. Felébredt. Megkönnyebbülve sóhajtott fel, hogy csak álmodta az egészet, bár még mindig kapkodta a levegőt, mintha valóban kimerült volna az úszástól, és érezte, ahogy egy izzadságcsepp a nyakáról a mellei közé csörgedezik. Apja óráján foszforeszkálva világítottak a mutatók, és 2 óra 18 percet mutattak. Letörölte csatakos homlokát, és felkelt, hogy megmosakodjon. Néhány perc múlva fáradtan, de felfrissülve lépett ki a fürdőszobából, és az ablakhoz sétált. Résnyire húzta a sötétítő függönyt, hogy kipislantson a hotel előtt elterülő térre. Egyetlen csillag sem látszódott az égen, helyette zivatarfelhők tornyosultak egyre sötétebbre festve az eget. A kandeláberek erős fénnyel világították meg a hotel előtti útszakaszt, de a szemben levő tér fái sötét árnyakat vetettek, és vészjóslóan suhogtak a feltámadt szélben. Kate összehúzta a szemöldökét és megrázta a fejét, mintha így akarná elűzni a rossz érzését. - Jó, hogy meg nem ijedek néhány sötétben susogó fától - korholta magát, és éppen el akart lépni az ablaktól, amikor megakadt valamin a tekintete. Megtorpant, aztán óvatosan közelebb lépett az ablakhoz, és kitágult pupillákkal meredt az utca túloldalára. Nem akart hinni a szemének!

Castle úgy érezte, hogy már a fáradtságtól nem tud aludni. Ha nem lett volna felpolcolva a lába, akkor valószínűleg folyamatosan forgolódott volna, de így csak kínlódva izgett-mozgott az ágyban. Legalább a pisilésen túl volt. Clara nővér megértő volt és segítőkész, de abba nem ment bele, hogy mankókat hozzon, hogy kiugrálhasson a mosdóba. Most, hogy újra egyedül volt, Kate-re terelődtek a gondolatai. Becsukott szemmel idézte fel a meghitt érintéseket, ahogy végigtörölgette a testét. Aztán a nap eseményeit idézte fel, végül a seriff iratainak tényeit rakogatta gondolatban logikai sorrendbe. - Igaza van Kate-nek - gondolta. - Ahhoz, hogy ne nézzen flúgosnak bennünket a seriff, minden apró részletnek a helyén kell lenni. Az egész történetet elölről kezdte felidézni, attól a pillanattól, amikor megbotlott Mark Freeman holttestében. Az emlék hatására önkéntelenül megvakarta a karját és az arcát. Élénk fantáziájának köszönhetően szinte újra érezte a csaláncsípéseket. Ahogy végiggondolta az eseményeket, egyre inkább olyan érzése lett, mintha valami elkerülte volna a figyelmüket. Az is zavarta, hogy tulajdonképpen nem is nyomoztak, csak kívülállóként belecsöppentek egy gyilkossági ügybe. Nem voltak pontos adataik, nem hallgattak ki gyanúsítottakat, tanúkat, és figyelmüket jobban lekötötte a rejtvény megoldása, mint a gyilkos kilétének kiderítése. Ahogy az elmúlt napok egy-egy mozzanata felvillant az emlékezetében, egyre idegesebb lett. Vissza-visszatért néhány emlék, ami nem hagyta nyugodni. Bosszankodott, hogy Kate nem maradt vele, akkor most vagy átgondolná ő is a történteket, vagy kinevetné a megérzése miatt, de így, hogy a nő a hotelba ment, nem tudta mitévő legyen. Kezébe vette a telefont, benyomta a tetején levő gombot, mire a kijelzőn vakítóan megjelent a pontos idő: 2:20. Vacillált. Szerette volna, ha a mai nap izgalmai után jól alszik a nő, és kipiheni magát, ugyanakkor úgy érezte képtelen reggelig várni, hogy megossza vele az aggodalmát. Forgatta a készüléket a kezében, aztán döntött: három kicsengést engedélyez. Ha mélyen alszik a nő, akkor ennyi zenélésre úgysem ébred fel, ha valamiért mégis fenn van, és felveszi a készüléket, akkor viszont megoszthatja vele a kételyeit. Bár sejtette, hogy Kate csak írói agyszüleménynek fogja tartani az elméletét, mégis izgatottan számolta a kicsengést jelző búgásokat, és fohászkodott, hogy legkésőbb a harmadik után vegye fel a telefont a nyomozó.

Kate összehúzott szemhéjakkal próbálta kivenni, hogy ül-e valaki a sáros, horpadt lökhárítójú terepjáróban valaki, de az autó éppen két lámpaoszlop között parkolt, amit a fények már csak gyéren világítottak meg, a vezetőülés pedig teljes sötétségbe burkolózott. Hirtelen beugrott neki, a labor jelentése, miszerint a Freeman holtteste közelében talált szövetszál megegyezett Charles Moore vadászpulóverének anyagával, de a tóparton talált fonaldarab más ruhából származik. Mi a fenét keres itt az éjszaka közepén Jasper? Eszébe jutott milyen gyanakvással figyelte Castle a férfit, és mennyire megijesztette, amikor éjszaka látta elmenni a birtokról. Mivel nem folytattak igazi nyomozást, még csak nem is beszélt a férfival, ezért most elgondolkodott, milyen szerepe lehet Jasper-nek az ügyben. Az utcán nem látott semmilyen mozgást, de az éjszakai csendben halk zörej ütötte meg a fülét. Hátrahőkölt az ablaktól, és hallgatózott. Az alig hallható roszogás a háta mögül jött. Megfordult, és az ajtóra nézett, aminek a gombja szép lassan fordult, aztán elakadt. Kate azonnal rájött, hogy valaki igyekszik kinyitni az ajtaját. Az éjjeliszekrényhez lépett, a fiókból kivette a fegyverét, és óvatosan az ajtó felé lépett. Olyan élesen hasított a síri csendbe a telefon csörgése, mintha egy sziréna visítana, ráadásul a sima bútorlapon hangosan rezegve ugrált. Kate összerezzent, és a lélegzete is elakadt. A pisztolyt még mindig az ajtó felé tartotta, de visszalépett az éjjeliszekrényhez és felkapta a telefont. Mielőtt kinyomta volna, rápillantott a kijelzőre, amiről Castle mosolygott rá. Mérgesen állapította meg, hogy a férfi a lehető legrosszabbra időzítette a hívását, mert az éles hang valószínűleg elriasztotta hívatlan látogatóját, és már éppen ki akarta nyomni a készüléket, amikor végigfutott agyán a gondolat, hogy ilyen későn vagy azért hívja a férfi, mert valami baj van, vagy azért, mert fontos következtetésre jutott az üggyel kapcsolatban. Mire azonban felvette volna, a telefon elhallgatott. Meglepve szorongatta az elsötétülő készüléket, mivel a pizsamáján nem volt zseb. Nem volt ideje azon töprengeni, hogy ha már egyszer az éjszaka közepén felhívta az író, akkor miért nem várta meg, hogy felvegye. Egyik kezében az előre szegezett pisztollyal, másikban a telefonnal az ajtóhoz lépett, elfordította a kulcsot, és egy hirtelen mozdulattal kitárta, de a folyosón nem állt senki. Kidugta a fejét, de csak az elhaló, futó léptek tompa zaja tanúskodott arról, hogy néhány másodperce járt itt valaki. Kate rohanni kezdett. Tudta, hogy a hívatlan látogató jelentős előnyre tett szert, mégis lélekszakadva rohant végig a folyosón, majd le a lépcsőn egészen a hotel előcsarnokáig. Megállt, és körbenézett, de a recepciós pultnál sem látott senkit, ezért kirohant az utcára. Kapkodva vette a levegőt, és szinte érezte, ahogy az adrenalin száguld az ereiben. Ellépett az üveg bejárati ajtó elől, mert a benti világosság miatt kiváló célpontot nyújtott, ha valaki meg akarná támadni. ösztönösen a dzsipre nézett, de az autó magányosan állt az út szélén. Kate türelmesen várt és figyelt minden mozdulatra és zajra, de a park fáinak a  feltámadt szélben hajladozó ágain kívül nem észlelt semmilyen mozgást, és az éjszakai csendet is csak néhány kutya vonyítása törte meg. Biztos volt benne, hogy nem az érzékei tréfálták meg, és valaki tényleg be akart menni a szobájába, de azt is tudta, hogy akárki is volt az, most valószínűleg a park fái, bokrai közül figyeli, és várja, hogy mit tesz. Esélye sem volt elkapni, ezért bosszúsan visszament a hotelba, ahol a mosdóból kilépő recepciós félelemmel vegyes döbbenettel meredt a pizsamás, fegyvert szorongató nőre, és ösztönösen magasra emelte a kezeit.

- Minden rendben! Oké? - próbált meggyőző lenni Kate. - Valaki be akart törni a szobámba. Nem látta ki jött be az épületbe? 

A vékony, szemüveges fiatalember csak megrázta a fejét, aztán nyelt egy nagyot, mintha a torkában levő gombócot akarná lenyelni.

- Én a ... mosdóban voltam - dadogta, aztán mintha eszébe jutott volna, hogy ilyenkor neki kell intézkedni, felvette a fontoskodó ábrázatot, és a telefonért nyúlt. - Értesítem a rendőrséget - közölte most már magabiztos hangon.

- Nem kell - tette a kezét Kate a telefonra, megakadályozva, hogy a férfi felemelje a kagylót. - Nem tört be senkit, és nem is láttam senkit. Kár lenne idecsődíteni a rendőrséget ilyen semmiségért - nézett átható tekintettel a recepciós zavart szemébe.

- Talán igaza van - bólintott. - Tudja, én még csak két hete dolgozom itt, és nem szeretném, ha valamit rosszul csinálnék - aggodalmaskodott.

- Én nem teszek bejelentést, úgy hogy legyen nyugodt, senki nem fogja magát felelősségre vonni - mondta Kate határozottan, és visszasietett a szobájába. 

Az ablakhoz lépett, és alig észrevehetően résnyire húzta a sötétítőfüggönyt, és kinézett az ablakon. Meglepetésére a dzsip mozdulatlanul állt a túloldalon, és semmi mozgást nem látott. Leroskadt az ágyra. Kimerítette az előző nap, aztán a rémálma, most meg az idegességét.

- Castle! Mi az ördögöt akarsz éjjel fél háromkor - szólt a készülékbe tettetett bosszúsággal, mintha legmélyebb álmából ébresztette volna fel a hívás.

- Kate, én ... én nem akartalak felébreszteni, - hallotta Castle izgatott hangját - de azt hiszem. valamit nem vettünk figyelembe.

- Ki vele! Úgysem nyugszol, amíg el nem mondod - sóhajtott megadóan Kate, ahogy hasonló esetben tenné. Egyenlőre nem akarta elmondani, mi történt vele az előző percekben.

- Szóval nem tudtam aludni, ezért végiggondoltam az eseményeket a megérkezésünktől Charles Moore elfogásáig.

- Onnantól, hogy beleestél a csalánba? - vágott közbe Kate mosolyogva.

- Igen, onnantól, hogy megbotlottam a hullában, és beleestem a csalánba - morogta az író. - Arra gondoltam, hogy nem hallgattunk ki senkit, és csak egy dologra koncentráltunk ...

- ... a rejtvény megfejtésére - fejezte be a mondatát Kate. - Castle! Ez nem a mi ügyünk, nem tarthattam kihallgatásokat a nyaralóban!

- Mi van, ha Charles nem volt egyedül? Ha volt társa, vagy van még valaki, aki tud a záradékról?

- Jasper? - kérdezett rá Beckett, miközben felállt, és újra kinézett az ablakon. Döbbenten pislantott néhányat, mint aki nem hisz a szemének, mert a dzsipnek hűlt helye volt. Dühöngött magában, hogy nem figyelte a kocsit, de már késő volt.

- Kate! Kate, itt vagy? - hallotta Castle sürgető hangját, aki valószínűleg reagált valamit Jasper említésére, de Kate-t figyelmét annyira lekötötte a kocsi eltűnése, hogy nem hallotta a férfi reakcióját.

- Igen, itt vagyok. Mit mondtál?

- Azt, hogy a tóparton talált szövetszál nem Charles pulóveréből származik, tehát más valaki leskelődött a parton, és Andrew azt mondta, Jasper minden este kimegy oda, és hogy meg akarja védeni a birtokot a betolakodóktól. Mi van, ha összejátszott Charles-szal, vagy az is lehet, hogy megfigyelte, hogy megszerezze tőle a kincset.

- Castle! Hívjuk inkább örökségnek! Ez a "kincs" kifejezés olyan valószerűtlenné teszi az egészet.

- Jó, akkor az örökséget. Szólni kellene a seriffnek, hogy nézzen utána Jasper-nek. Valami nem stimmel azzal az emberrel - mondta meggyőződéssel a férfi.

- Csak azért, mert a frászt hozta rád, még nem lehet letartóztatni, de abban igazad van, hogy jobban utána kell nézni.

- Hogy mondtad?

- Jobban utána kell nézni, mondjuk a pénzügyeinek, a ...

- Nem azt! Előtte! Jól hallottam, hogy azt mondtad, igazam van? - kérdezte kihívóan Castle.

Kate elmosolyodott. Szinte látta maga előtt a dicséretért sóvárgó arcot.

- Igen Castle, azt mondtam - ismerte el, és hallotta, ahogy a férfi elfojtva felkiált: "Ez az!", és elképzelte, ahogy diadalittasan az öklével a levegőbe csap.  

- Akkor holnap utánajárunk?

- Én utánajárok, te begipszelteted a lábad - lohasztotta le Castle lelkesedését a nő.

- És ha nem gipszelik be? 

- Akkor türelmesen vársz.

- Türelmesen? - háborgott a férfi. - Tudod te, hogy milyen unalmas itt egyedül feküdni? Aludni nem tudok, a fenekem elzsibbadt ettől a testhelyzettől, mozogni nem tudok, mert akkor nem apad le a duzzanat, ráadásul úgy hasogat a bokám, mintha kést forgatnának benne!

- Ne nyafogj Rick! Ha akarod, odamegyek. - Kate úgy tett, mintha megszánta volna a panaszkodó férfit, ami egy részt igaz is volt, másrészt viszont arra gondolt, mi van, ha a látogatója Castle-t veszi célba. Biztos volt abban, hogy információért akart hozzá betörni, talán a nyomozati anyagért, talán, mert azt hiszi, hogy megfejtették a rejtvényt, de mivel nem járt sikerrel, lehet, hogy Castle-nál próbálkozik. A kórházban viszont az író kiszolgáltatott, nem tudja magát megvédeni, ezért a biztonság kedvéért jobb lesz, ha visszamegy hozzá. Feltűnt neki, hogy az író hallgatott. 

- Most mi van Castle? Nem akarod, hogy odamenjek?

- Történt valami, Kate? - kérdezte a férfi gyanakodva.

- Miből gondolod?

- Rick-nek szólítottál.

Kate megcsóválta a fejét, és hangtalanul sóhajtott. Hogyan tud a férfi egy megszólításból arra következtetni, hogy valami történt vele? 

- Csak annyit panaszkodtál, hogy megsajnáltalak - mondta, mivel jobb indok nem jutott eszébe.

- Szóval már csak sajnálatból jössz hozzám?

- Castle! Ne feszítsd túl a húrt! - emelte fel a hangját Kate.

- Mielőtt elindulsz, elárulnád, hogy mit csinálsz most, és mi van rajtad? - váltott incselkedésre a férfi, de Kate-t ez most nem bosszantotta. Az átélt izgalmak után lelke mindennél jobban vágyott egy kis játékos, pajzán évődésre, ami emlékeztette arra, hogy Castle mellett mindig biztonságban érzi magát, ezért azonnal reagált.

- Éppen az ágyban fekszem a takaró felett, és egy rövid, vékony pántos, fekete, csipkés hálóingen kívül semmi sincs rajtam - búgott érzékien a hangja, miközben az ágy szélén ülve végignézett sötétkék pamut pizsamanadrágján, búzakék pólóján, és jólesően hallotta, ahogy Castle nyel egy hatalmasat.

- Amm ... és most ... elkezdesz öltözködni? - nyögte Castle, akinek lelki szemei előtt élénken megjelent a leírt kép. Tudta, hogy Kate hamarosan hozzá indul, és akkor talán a valóságban is gyönyörködhet a nő csodálatos alakjában.

- Nem Castle! Először levetkőzöm, és csak utána kezdek öltözködni - izgatta tovább a férfi fantáziáját.

- És ... és ezt megteszed nálam is, ugye?

Kate a szája elé kapta a kezét, nehogy hangosan felnevessen a férfi sóvárgó hangját hallva.

- Reménykedj Castle! Reménykedj!

Tíz perc múlva Kate már a Mercedes-ben ült, és a kórház felé hajtott. Azon gondolkodott, elmesélje-e a férfinek a történteket. Túl sok volt a történetben a feltételezés, és kevés a tény. Ha elmondja, Castle fantáziája szárnyra kél, és olyan következtetésekre jut, amit nem tudnak bizonyítékokkal alátámasztani, de ha eltitkolja, az benne kelt rossz érzéseket, mert azt már megtanulta az évek során, hogy a titkok sosem tesznek jót egy kapcsolatnak. Amikor kiszállt az autóból, alaposan körbenézett a néptelen utcán. A környék épületei sötétbe burkolóztak, egyedül a kórház néhány ablakából szűrődött ki világosság. Kate kutatva végigfuttatta tekintetét a parkoló autókon, de Jasper dzsipjét nem látta. Kezdte úgy érezni, hogy egy kicsit paranoiás. Lehet, hogy sokkal többet képzelt a betörési kísérletbe, mint ami valójában történt - próbálta elhessegetni a rossz érzést, és belépett az épületbe. Bármennyire is próbálta csendben megközelíteni Castle szobáját, mivel cipője hangosan kopogott a hideg járólapon, Clara nővér azonnal kilépett a pihenőből a hangra.

- Beckett nyomozó! - lepődött meg az éjszaka kellős közepén megjelenő nő látványától. - Csak nincs valami baj?

- Nincs, de lehetne egy nagy kérésem? Itt maradhatnék Mr. Castle szobájában éjszakára? - próbálta kordában tartani arcizmait, hogy a nővér ne olvashasson le róla semmilyen érzelmet. Nem akarta, hogy bármilyen következtetést levonjon a nő a helyzetből.

- Megoldható - tolta feljebb szemén a hatalmas szemüveget a nővér, és Kate látta rajta, hogy majd megőrjíti a kíváncsiság, hogy vajon miért akar a hotel helyett a kórházban éjszakázni a nyomozónő, de nem kérdezett semmit, csak sejtelmesen mosolygott. - A főorvos úr meghagyta, hogy mindent tegyünk meg a mi különleges betegünkért - nézett cinkosan.

Kate bólintott, és elindult az író szobája felé. Magában megállapította, hogy pókerarca cserbenhagyta, mert a nővér már megalkotta a maga verzióját arról, miért akarja Castle-lel tölteni az éjszaka hátralevő részét. Lassan nyitott be a szobába. Az ágy feletti éjjeli lámpa élesen világította meg a férfit, aki abban a pillanatban, hogy megmozdult az ajtó, már fordította is a fejét a belépő felé. Kate meg sem lepődött, amikor Castle csibészes mosolyával találta magát szembe.

- Ugye elhoztad a hálóingedet? - vigyorgott rá kisfiús bájjal.

- Elhoztam, de nem fogok abban aludni - hűtötte le a nő rosszalló tekintettel.

- Illúzióromboló vagy - vágott durcás arcot Castle, aztán elkomolyodott. Jólesett neki a kis érzéki évődés, de amióta telefonon beszélt Beckett-tel volt valami furcsa megérzése. - Mit gondolsz Jasper-ről? - váltott hirtelen témát.

- Beszélek a seriffel, hogy nézzenek kicsit utána, bár még nem tudom, hogy mivel magyarázzam meg a kérést: azzal, hogy kétszer is a frászt hozta rád, vagy azzal, hogy minden szálat el kell varrni.

- Talán inkább az utóbbival - nézte kicsit sértődött arccal Castle a nőt, ahogy táskájából előveszi a pamut pizsamanadrágot és a pólót, majd neki háttal állva vetkőzni kezd. Kate komótos mozdulattal gombolta ki az ingét, és szinte perzselte a hátát az író tekintete.

- Castle! Ne bámulj!

- Most miért Kate? Legalább hadd nézzelek! - könyörgött sóvárogva a férfi. - Csodálatos vagy! - sóhajtotta rekedtes hangon.

Kate elmosolyodott, és megfordult. Lassú, érzéki mozdulattal gombolta ki az ing alsó gombjait, és bújt ki a ruhadarabból, miközben Castle ágya mellé lépett. A férfi szája elnyílt, és pislogás nélkül függesztette csillogó tekintetét a lassan fölé hajoló nőre. Mozdulni sem bírt, amikor Kate édes, puha ajkait megérezte az övén, és a nő mellei éppen csak érintették a mellkasát. Behunyt szemmel élvezte a csókot, aztán keze felfedező útra indult Kate bársonyos bőrű hátán. Végigsimított a lapockáján, aztán a gerincén, végül visszaért a melltartó kapcsáig, amit megpróbált óvatosan kikapcsolni.

- Nem lehet Castle! Egy kórházban vagyunk - suttogta Kate a csókba.

- Úgyis le akartad venni - próbálkozott a férfi, de Kate hátrébb húzódott. - Ha akarod, lekapcsolhatjuk a lámpát.

- Castle! Légy jó fiú! Te is tudod, hogy itt nem lehet, és holnap mozgalmas nap vár ránk - mondta gyengéden a nő, és kezével végigsimított a csalódott arcon. Felállt, és a másik ágyhoz lépett. Gyakorlott mozdulattal kikapcsolta a melltartóját és felvette a búzakék pólót, de úgy fordult, hogy Castle - akinek majdnem kitekeredett a nyaka - élvezhesse egy kicsit a mozdulatait. Lerúgta a papucsot, és megpróbálta minden érzékiség nélkül levetni a farmerét és a bugyiját, és gyorsan felhúzta a pizsamanadrágot.

Castle úgy érezte élete végéig nem tud betelni ezzel a látvánnyal. Megbabonázva nézte, ahogy egy pillanatra megvillantak Kate formás mellei, aztán előbukkantak a nadrágból hosszú, izmos, gyönyörű lábai, és ahogy a póló takarásában, a puha anyagon átsejlik nőiesen kerek csípője és feneke.

Kate megigazította a pólót, majd a haját egy ügyes mozdulattal összekötötte, és megfordult. Elmosolyodott. Jólesett neki, hogy olyan intenzív vágyakat kelt a férfiban, mint ami az arcára volt írva. - Próbálj meg aludni! - lehelt egy gyors csókot Castle homlokára, leoltotta a lámpát, aztán az üres ágyhoz lépett, a párnája alá tette a pisztolyát, és a takaró fölött elnyúlt az ágyon.

- Azért elképzelhetőnek tartod, amit Jasper-ről mondtam? - szólalt meg a sötétben a férfi.

- Igen, elképzelhetőnek tartom, de most aludj!

Néhány percig csendben feküdtek. Kate hiába csukta be a szemét, tudta, hogy képtelen elaludni, mert agya újra és újra lejátszotta a hotelban történt eseményeket, és próbálta logikusan végiggondolni, hogy ki, és miért akart a szobájába bemenni.

- Kate - hallotta meg Castle suttogását. - Fenn vagy még?

A nyomozó egy darabig hallgatott, de érezte, hogy úgysem fog addig nyugodni a férfi, amíg el nem mondhatja, ami a fantáziáját izgatja, ezért megadóan sóhajtott egy nagyot.

- Mit akarsz Castle? Miért nem alszol? Lassan reggel lesz. Azért kár volt pizsamát vennem, hogy hajnalig beszélgessünk!

- Hát, én nem bántam volna, ha nem veszed fel a pizsamát - csendült huncutul a hangja, és Kate a sötét ellenére szinte látta a kaján vigyort a férfi arcán.

- Castle!

- Oké, oké! Arra gondoltam, ha Jasper állandóan a birtokon bóklászott, és figyelte a terepet, talán feltűnt neki Charles kis akciója. Talán egy este meglátta Freeman-nal beszélni, és megijedt, hogy ki akarja játszani a végrendeletet, és el akarja adni a birtok rá eső részét az ingatlanügynöknek, ezért követni kezdte őket. Lehet, hogy a gyilkosságnak is szemtanúja volt. Mivel minden tulajdonosnak kulcsa van a nyaralókhoz, átkutathatta Charles házát, és megtalálhatta a záradékot. Már csak arra kellett várnia, hogy valaki megfejtse a rejtvényt. Most, hogy Charles-t letartóztatták, könnyen csak az övé lehet az elrejtett kincs - akarom mondani, örökség - már csak a rejtvény megfejtését kell megtudnia. Na és ki fejtette meg a rejtvényt? - tette fel az eszmefuttatás után a kérdést, amire azonnal meg is adta a választ. - Mi! Ha meg akarja tudni a kincs helyét, el kell jönnie hozzánk, és ha igazam van, akkor nem a legbékésebb szándékkal fog felkeresni minket - zárta vészjóslóan a gondolatmenetét.

- Castle! Minden mondatod feltételezésekre épül, egyetlen árva tény nélkül. Logikusan hangzik, de csak azért építetted fel ezt a történetet, mert nem bírod megemészteni, hogy egy különc férfi nem ájult el a megnyerő személyiségedtől, amikor idegenként bekopogtál az ajtaján, és mert megijesztett éjszaka a nézésével - próbálta a valóság felé terelni az írót a nyomozó, de közben ott motoszkált benne, hogy volt-e köze a hotel előtt álló dzsipnek és az ajtaját kinyitni akaró személynek. Vajon Jasper akart bemenni hozzá? 

- De ott a fonaldarab, amit a tóparton levő fatörzsön találtunk - próbált tényekkel előhozakodni a férfi. - Ha átkutatnák Jasper ruhatárát, biztos, hogy megtalálnák a pulóvert, amiből a fonal származik!

- Az még csak azt bizonyítaná, hogy egyszer, ki tudja mikor, a fának támaszkodott. 

- De ...

- Nincs semmi de! - váltott szigorú hangnemre a nő. - Verd ki a fejedből Jasper-t, és aludj!

Kate hallotta, ahogy a férfi még vesz egy nagy levegőt, mintha mondani akarna valamit, de mégis inkább hallgatott, aztán mocorog még egy kicsit, végül néhány perc múlva lassan, egyenletesen lélegezve elalszik. Hiába hallgatta csukott szemmel Castle békés szuszogását, sokáig nem jött álom a szemére. Amikor végre elérte az álom, újra a tónál volt, és vég nélkül úszott, álmában maga sem tudta hova, és meddig, és a bizonytalanság szorongással töltötte el. Egyszer csak a távolból meghallotta, hogy valaki a nevén szólítja, de nem látott senkit. Aztán újra hallotta a hangot, most már sokkal sürgetőbben és valóságosabban. Felébredt. A szobában még sötét volt, bár napkeltéig talán csak fél óra lehetett hátra, a derengő fény nem tudott áthatolni a sűrűn lehúzott rolón. Egy pillanatig nem tudta, hogy csak álmodta, vagy valaki valóban a nevét mondta, amikor meghallotta Castle elcsukló hangját.

- Kate! - suttogta kétségbeesetten.

A nőben hirtelen tudatosult, hogy a kórházban vannak, és megijedt, hogy a férfinek valami baja van, ezért felpattant az ágyból. Szeme lassan hozzászokott a sötétséghez. Lépett egyet az író ágya felé, amikor megdermedt. Nem voltak egyedül.

A sötétben kirajzolódott egy vékony férfi alakjának képe, aki Castle ágya mellett állt, és egyik kezét a beteg felé tartotta. Kate nem látta, hogy van-e nála fegyver, de testtartásából úgy ítélte meg, hogy valamit Castle-re szegez.

- Állj! - csattant az ismerős fiatal férfihang. - Ha nem akarja, hogy kidekoráljam barátocskája nyakát, akkor ott marad!

- Mit akar? - kérdezte Kate, miközben lassan hátralépett, hogy közelebb kerüljön a párnája alá rejtett pisztolyhoz.

- Tudom, hogy megfejtették a hagyaték záradékát, és tudják, hova rejtette az az őrült Moore papa a vagyont érő kincset, amiről az örökösök - Charles-on kívül - még csak nem is tudnak. Most pedig szépen elmondják, hol a kincs!

A férfi hangján hallatszott, hogy rendkívül ideges, és Kate úgy érezte, kicsit zavart is, hiszen nem mérte fel az esélyeit. Egy kórházi szobában akarja kicsikarni belőlük a választ, amit ha meg is kapna, nem tudná megszerezni a kincset, mert addigra elfognák. Ha a megölésükkel fenyegetőzik, akkor viszont csak azt érné el, hogy nem mondanak semmit, hiszen halottan értéktelenné válnának a férfinek, ha elárulnák a megfejtést, akkor viszont csak úgy menekülhet el, ha megöli őket, és ez nem jó üzlet.

- Téved. Nem tudtuk megfejteni a rejtvényt - mondta Kate, miközben emlékei között kutatott, hol hallotta a sötétbe burkolózó férfi hangját.

- Nocsak! Milyen egy srófra jár az agya a barátjával! Ő is ezt mondta, de téved, ha azt hiszi, hogy elhiszem - szűrte a foga között gúnyosan a szavakat.

- Most még elmehet. Nem történt semmi, nem bántotta egyikünket sem, és ígérem, nem teszek feljelentést - próbálkozott Castle, és miközben a férfi az íróra fordította a figyelmét, Kate egy kicsit megint hátrált.

- Pofa be, vagy elmetszem a nyakát! - csattant ingerülten a férfi hangja.

Kate mérlegelte a lehetőségeit. A férfi fiatal és zaklatott, valószínűleg soha nem volt még hasonló helyzetben, ezért kiszámíthatatlan. Kést tart Castle torkához, ami borotvaéles lehet, tehát ha rávetné magát, szinte biztos, hogy belevágna az író nyakába. Már éppen nyitotta a száját, hogy valami megnyugtatót mondjon, még mielőtt elveszti az önkontrollt a támadót, amikor a sötétben is látta, hogy a férfi egy hirtelen mozdulattal lerántja Castle-ről a takarót, meglendíti a karját, és lecsap az ágyban fekvő betegre.

- Ááááá - hallatszott Castle fájdalmas kiáltása, ami egy pillanat múlva abba is maradt. Kate-nek fogalma sem volt, hogy mit tett a férfi, de kihasználta, hogy egy másodpercre kikerült a látóteréből, és kikapta a pisztolyát a párna alól, és a támadóra szegezte. Próbált nyugalmat erőltetni magára, de érezte, hogy remeg a keze, és a szíve őrült rohanásba kezdett a mellkasában.

- Fel a kezekkel! - kiáltotta ellentmondást nem tűrő hangon. - Ha bántani meri, kicsinálom! - tette hozzá, hogy érzékeltesse, nem érdeklik a következmények. - Castle! Jól vagy? - araszolt előre, és tágra nyílt pupillákkal próbálta kivenni, hogy mi történt a gyanúsan csendben fekvő férfival.

Castle nem is tudott, és nem is mert mozdulni. Meglepetésként érte, hogy a támadó lerántotta a takarót róla, és mire feleszmélt, már csak a combja felé suhanó kezet látta, és az éles szúró fájdalmat érezte. Kínjában összerándult a teste és felkiáltott, de a férfi a torkához szorította a jókora éles kést, ezért elhallgatott és mozdulatlanná dermedt. Olyan erővel vágott a penge az ádámcsutkája alatt a bőrébe, hogy a legkisebb mozdulattól kiserkent volna a vére még attól is, ha csak nyel egyet. Máskor bármilyen veszélyes helyzetbe kerültek, mindig mondott valami megjegyzést, poént, mert úgy érezte a szó az ő fegyvere, de életében először nem mert megszólalni.

- Nem, nincs jól, - válaszolt Kate kérdésére az író helyett a támadó - de maga nem fog lőni, hanem azt teszi, amit én mondok.

Beckett rettegett, mivel nem volt jellemző, hogy Castle hallgat, és csak azt látta, hogy a fájdalmas ordítás óta mozdulatlanul fekszik, ráadásul feltűnően nyugodttá és fölényessé vált a férfi hangja.

- Csak egy okot mondjon, amiért ne eresszek golyót magába? - sziszegte, miközben a jellegzetes fémes kattanás jelezte, hogy kibiztosította a fegyvert.

- Majd a barátja megmondja - váltott gúnyos hangnembe a férfi, és engedett a kés szorításán.

Castle megkönnyebbülten köszörülte meg a torkát és nyelt egyet, mielőtt megszólalt.

- Valamit beadott - nyögte rekedten.

- Mi?

- Injekciót vágott a combomba, és valamit beadott. Utálom a tűt, ő meg csak úgy belém vágta - hallatszott az író felháborodott, panaszos hangja.

Kate megdöbbent. Castle egyelőre csak azzal volt elfoglalva, hogy túlélt egy váratlan tűszúrást, de a nő már azon gondolkodott, milyen hatóanyagot nyomott ez az őrült az íróba.

- Mit adott be neki?

- Ne izguljon, csak egy kis mérget!

- Mi? Mit nyomott belém? - kapott észbe Castle, és Kate már hallotta a rémületet a hangjában.

- Ne féljen! Ha a kis barátnője eljön velem, és megmutatja, hol van az elrejtett vagyon, odaadom neki az ellenszert, és turbékolhatnak tovább kedvükre. Három órája van. Ha nem vezet el a pénzhez, vagy valakinek elárul, esetleg megpróbálja értesíteni valamelyikük a seriffet, sosem kapja meg az ellenanyagot az írócskája. Arról nem is beszélek, hogy esélye sem lenne az életben maradásra, ha megölne! - nevette el magát magabiztosan. - Most pedig tegye le a pisztolyt! Feltűnés nélkül kimegyünk a kórházból, és maga elvezet a pénzhez - intézte a szavait Kate felé.

- Kate! Ne! - szólalt meg Castle! - Ha elmondod neki, utána meg fog ölni!

Kate tudta, hogy ez is benne van a pakliban, de úgy érezte, most nincs más választása. Ha ez az őrült valóban megmérgezte Castle-t, el kell érnie, hogy odaadja az ellenszert, bármi is az ára. Megpróbálta akaratával elnyomni a teste remegését. Azt hitte, nem félhet annál jobban, mint amikor látta Castle-t leugrani a szikláról. Tévedett. Most egyenesen rettegett. Meglepte, hogy olyan dologgal tudja zsarolni a támadó, amivel szemben tehetetlen. Ha lelőné a férfit, ki tudja mennyi időbe telne kideríteni, mit adott be Rick-nek, és mire megszereznék az ellenszert, talán már késő lenne. Nem volt választása. Mindennél jobban reménykedett abban, hogy Castle elmélete a kincs helyét illetően helyes, mert ha nem kapja meg a támadó amire ilyen őrült módon vágyik, akkor ... Nem akart belegondolni a legrosszabba. Minden másodperc számított, ezért döntött.

- Minden rendben lesz Rick - nézett a sötétben a férfi felé, és elárasztotta a szomorúság, hogy nem láthatja a kék szemeket. - Visszajövök hozzád!

- Olyan romantikus, mint egy lányregény - gúnyolódott az ismeretlen, és hallani lehetett, hogy fölényben érzi magát.

- Most akarj azt a kincset, vagy nem? - csattant sürgetően Kate hangja. Minél előbb indulnak, annál előbb tud segíteni Rick-ken.

- Induljon előre! De figyelmeztetem, semmi meggondolatlanság! Három órája van. Illetve már annyi sem.

Kate letette a pisztolyt, mert a pizsamába úgysem tudta volna elrejteni. Kinyitotta a szobaajtót, és hunyorogva nézett végig az éjszakai fénnyel megvilágított üres folyosón, amikor megérezte, hogy egy kés hegye nyomódik a bőrébe a gerince mellett.

Castle agyában ugyanazok a gondolatok száguldottak, mint Beckett-ében. Nem látott jobb megoldást, mint hogy Kate teljesíti a férfi kívánságát, és valahogy megszerzi az ellenszert. Még nem gondolt bele, miféle méreg keringhet a vérében, sokkal jobban félt amiatt, hogy Kate kiszolgáltatott helyzetbe került miatta egy őrülttel szemben. Kiszáradt szájjal nézte, ahogy a két sötét alak az ajtó felé indul. Szólni akart, kiáltani, de nem jött ki hang a torkán, pedig kétségbeesetten akarta tudatni Kate-tel, hogy szereti. Mintha jeges kéz szorította volna össze a szívét, amikor a nő kilépett az ajtón. Magányos, tehetetlen, őrületes órák vártak rá. Talán élete utolsó órái.

Kate kilépett a folyosóra, miközben érezte a szúró érzést a derekán, és a férfi gyomorforgató, meleg leheletét a tarkóján. Remélte, hogy Clara nővér nincs a nővérpultnál. Castle életébe kerülhet, ha valaki gyanúsnak találja, ahogy pizsamában elhagyja a kórházat egy idegen férfival a nyomában. Megkönnyebbülve látta, hogy a folyosó teljesen üres. Képtelen volt felidézni, mikor és hol hallotta ezt a fiatal férfihangot. Lassan hátrafordult. Tudni akarta, ki játssza velük ezt az őrült, kegyetlen játékot.

- Maga az? - nézett döbbenten az éberen figyelő férfi szemébe, miközben érezte, hogy a kés erősebben nyomódik a derekához.

Castle egyre nehezebben emelte fel szemhéját egy-egy pislogás után. Amikor becsukódott a szoba ajtaja, próbált a nővérhívó gomb után nyúlni, de olyan ólmos fáradtság lett úrrá rajta, hogy képtelen volt felemelni a kezét. Tudta, hogy hiába erőlködik, akaratát lassan legyőzi a méreg. Becsukta a szemét, és az futott át az agyán, hogy fel kellett volna hívnia Alexis-t és az édesanyját, hogy megmondja nekik, mennyire szereti őket, aztán Kate-re gondolt. Beckett okos, erős, leleményes. Feltétel nélkül megbízott benne. Meg fogja találni a megoldást, és visszajön hozzá. A gondolat megnyugtatta és minden addigi félelme elszállt. Már nem tudta kinyitni a szemét, teste elernyedt, légzése és szívdobogása lelassult, és néhány másodperccel később elaludt.

- Nem rám számított, ugye? Siessen! Elég a csodálkozásból! - A fiatal férfi szemében először a káröröm fénye csillant, aztán egy pillanat alatt rideggé és céltudatossá vált a tekintete, és élesen csattant a hangja.

Kate agya zakatolt, miközben lefelé haladtak az elhagyatott lépcsőházban. Hát ezért volt olyan ismerős a hangja! Talán azért nem ismerte fel, mert akkor egészen más hangsúllyal beszélt, mint most. Miért is nem gondolt a pincérfiúra, aki szinte a birtokon nőtt fel az apja vendéglőjében, ismert mindenkit, bejáratos volt a nyaralókba. A Moore család szinte családtagként nézett rá, és mindenki a bizalmába fogadta a kedves mosolyú, udvarias, közvetlen, de nem tolakodó fiút, aki egy idő után többet tudott róluk, mint ők egymásról. Már amikor először találkoztak megállapította, hogy jó megfigyelő, éles eszű fiatalember, de arra nem gondolt, hogy az eszét ellenük fogja fordítani egyszer. Kiértek az utcára, és próbált eltávolodni a férfitől, mert a derekába fúródó kés hegye egyre kellemetlenebbül nyomta, szinte már átlyukasztotta a pólóját.

- A kocsihoz! - lökött Katen váratlanul egy jókorát, amitől az majdnem orra bukott. 

A nyomozó felnézett, és meglepve látta meg Jasper sáros dzsipjét. Azon gondolkodott, vajon a fiú ellopta az autót, hogy Jasper-re terelje a gyanút, vagy szövetkezett vele, és két ellenfélre kell számítania. A kocsi üres volt. Egyedül van - állapította meg Beckett. Már csak azt kell kitalálnia, hogyan szerezze meg a méreg ellenszerét. Szerette volna feltételezni, hogy a férfi blöffölt a méreggel, de nem akart három óra múlva azzal szembesülni, hogy tévedett. Az apja órájára nézett. Úgy tűnt, mintha a másodpercmutató kétszer olyan gyorsan ugrana egyik vonalról a másikra, mint szokott.

- Maga vezet! - lóbálta meg a kulcsot a férfi a nő orra előtt. - Az író élete a kezemben van, ne felejtse el! - mondta, aztán elvette a kést Beckett hátától, és az autó másik oldalára indult.

Kate dühösen szorította kezében a kulcsot, aztán beült az autóba. Nem tehetett mást. Tehetetlennek érezte magát, ráadásul a férfi egyre nyugodtabban és magabiztosabban viselkedett, és ez nehezebbé teszi a helyzetét. Egy ideges, zavart elkövető gyakrabban hibázik.

- Hogy hívják? - kérdezte, miközben indított, mivel sem az apja bemutatkozott, amikor a vendéglő teraszán beszélgettek, de a fiú nem.

- Miért érdekli? Én csak egy pincér fiú vagyok, aki körülugrálja a gazdagokat, kedvesen mosolyog és hajlong, teljesíti minden kívánságukat. Nem mindegy hogy hívnak?

- Nem, nem mindegy. Szeretném megszólítani - nézett oldalra Kate vezetés közben. Hallotta a férfi hangján a keserűséget, és most már az arcán is látta. Az indíték tehát megvan - gondolta Kate. - Gazdagságra vágyik, és megalázónak tartja, hogy kiszolgáljon olyan embereket, akiknek több jutott az életben, mint neki, így hát elveszi tőlük azt, ami szerinte neki jár. Bármi áron.

- Thomas. A nevem Thomas Jackson.

Kikanyarodtak a városból, és már az erdő szegélyezte kacskaringós úton haladtak, amikor Kate úgy érezte, hogy ideje taktikát váltania. Fékezett, és megállt az út szélén.

- Mit csinál? - förmedt rá idegesen Thomas.

- Tudnia kell, hogy meg tudom mutatni, hogy szerintünk hol van a Moore család öröksége, de nem tud hozzáférni.

- Mi az, hogy nem tudok hozzáférni? - lett egyszeriben ideges a férfi hangja.

- Olyan helyen van, ahova nem tud bemenni. Thomas! Akármi is van a leírt helyen, nem tudja megszerezni. Legalábbis ennyi idő alatt nem - mondta komoly, nyugodt hangon Kate.

- Ho-hó! Ezt csak most találta ki - dőlt hátra a férfi elégedetten, mint aki büszke rá, hogy őt nem lehet rászedni, de Beckett látta az elbizonytalanodást a kényszeredett mosolyra húzódó szájból.

- Nem blöffölök. - Kate őszintén, pislogás nélkül nézett a férfi szemébe.

- Miért nem mondta a kórházban?

- Maga Castle torkára nyomta a kést, utána meg nekem szegezte. Mégis, hogyan mondtam volna el? Még annyira sem hitt volna nekem, mint most.

Thomas hallgatott. Összeszorított szájjal gondolkodott, aztán  gyanakvó tekintetét Kate-re szegezte.

- Mondja meg, hol a kincs!

- Hát nem érti? - kiáltott fel mérgesen Beckett. - Az sem biztos, hogy van ott egyáltalán valami! Miért hiszi, hogy valami kincsesládikóról írt az öreg Moore?

- Hol van? - tette fel újra akérdést a férfi, de most hangja rideg volt, arca elszántságot tükrözött.

- Addig nem árulom el, amíg meg nem mutatja, hogy magánál van az ellenszer - alkudozott keményen Kate.

- Megkapja, ha meglesz a kincs.

- Nem, nem! - rázta meg a fejét a nő. - Biztosítékot kell adnia. Vagy az a szándéka, hogy miután elárulom a helyszínt, megöl? Ha Castle és én, így is, úgy is meghalunk, ugyan miért beszélnék?  

- Nem ölöm meg - vágta rá Thomas, de Beckett érezte, hogy elbizonytalanodott. - Két óra múlva megmondom hol az ellenszer. Akkor már nem velem fog foglalkozni, hanem rohanni fog a barátjához, nekem pedig lesz elég időm, hogy lelépjek.

- Szóval nincs magánál az ellenszer? 

Kate úgy érezte, hogy Thomas hazudik. Vagy nála van a szer, vagy egyáltalán nem is létezik. Meghűlt benne a vér. Ha valóban mérget adott Rick-nek, és nincs ellenszer ... Tudta, hogy csak akkor van esélye annak a nagyszerű férfinak az életben maradásra, akit igaz szerelemmel szeretett, ha nem engedi eluralkodni a szívére telepedő félelmet. Hideg fejjel kell gondolkodnia ahhoz, hogy megtörje Thomas-t. Döntött. Elszánt tekintettel fordult előre és nézett ki a szélvédőn, aztán olyan erővel taposott a gázba, hogy a mellette ülő férfi teste tehetetlenül préselődött az ülésbe.

Clara nővér kilépett a nővérek számára kialakított pihenőből. Eseménytelenül és csendesen telt az éjszakai műszakja, de lassan hajnalodott, és hogy nyugodt szívvel adja át betegeit a váltáskor érkező munkatársának, ilyenkor mindig körbejárt az osztályon. Az író szobájához ment először. Elmosolyodott, ahogy a két emberre gondolt. Mivel beleegyezett, hogy a nyomozónő itt töltse az éjszakát, nem tudta, mi vár rá, és nem szeretett volna megzavarni valami intim pillanatot, ezért lassan nyitotta ki az ajtót, és óvatosan bekémlelt, mielőtt belépett volna. Az rolón még nem tudtak áttörni a felkelő nap sugarai, de a hajnali derengésben hamar észrevette, hogy a nő ágya üres. - Talán a mosdóban van, vagy elbóbiskoltam a pihenőben, és nem vettem észre, hogy elment - gondolta. Felkapcsolta az üres ágy feletti éjjeli lámpát. A nő utcai ruhái a széken voltak összehajtogatva, ezért a mosdó felé nézet, de az ajtó alól nem szűrődött ki fény. Összeráncolta szépen ívelt szemöldökét, és benyitott a mosdóba. Néhány másodpercig elgondolkodva nézett körbe, aztán sóhajtott egyet. Sosem értette a nagyvárosi emberek gondolkodását, a hírességekét meg még annyira sem. Odalépett a beteghez, aki mozdulatlanul feküdt az ágyban. Túl sápadtnak látta a gyér lámpafényben, ezért finoman a homlokára tette a kezét. Megállapította, hogy nincs láza, de valami mégsem tetszett neki. Egy kicsit még álldogált az ágy mellett azon töprengve, hogy miért akarhatott itt aludni a nyomozónő, ha néhány óra múlva meg elmegy, amikor tudatosult benne, hogy mi nyugtalanította: az író túl lassan lélegzett. Gyengéden megrázta a férfi vállát, de nem reagált rá, úgyhogy erősebben kezdte rázogatni, miközben a nevén szólongatta, de semmi nem történt. Megijedt. Az írónak fel kellett volna ébredni, a nő meg eltűnt, ráadásul lehet, hogy pizsamában. Zakatoló szívvel tette ujjait a beteg nyakára, és megkönnyebbülten sóhajtott, amikor megérezte a lassú, de jól érezhető lüktetést. Kirohant a nővérpulthoz, és felkapott egy kis lámpát, majd visszarohant, felhúzta a férfi szemhéját, és az éles fénnyel belevilágított a szemébe. A pupilla összehúzódott, bár a nővérnek úgy tűnt, lassabban, mint ahogy normális lett volna. Nem tétovázott, azonnal hívta az ügyeletes orvost. Dr. Miller álmatagon tápászkodott fel az orvosi szoba kanapéjáról. Amikor meghallotta a nővér sürgető hangját, azt hitte, talán kisebb baleset ért valakit az éjszakában, és össze kell varrnia egy sebet, de amikor meglátta a nő gondterhelt arcát, érezte, hogy valami komolyabbról van szó. Álmossága azonnal szertefoszlott, amikor a nővér kiejtette a beteg nevét, és beszámolt a megfigyeléseiről. Elég érthetetlen volt a történet, és látta a nővér tekintetében, hogy nem is tudja, hogy milyen jelentőséget tulajdonítson a körülményeknek, de ez az orvost nem is nagyon érdekelte. Neki a betegre kell vigyázni, ráadásul egy ismert, világhírű íróra. Nem engedheti meg, hogy valami galiba legyen, mert az nem tenne jót sem a kórház hírnevének, sem a saját karrierjének, ezért felkapta a fonendoszkópját, és azonnal rohant a nővér után. Felkapcsolták a villanyt, megpróbálták újra felébreszteni a beteget, de nem jártak sikerrel. Az orvos is megnézte a pupillareflexet, aztán lehúzták Castle-ről a hálóinget, és a fonendoszkóppal figyelmese meghallgatta a szívverését. Dr. Miller kihúzta füléből a műszert, és magában összegezte a tapasztaltakat.

- Mit kapott az este? - kérdezte, de szemét nem vette le a betegről.

- Csak egy fájdalomcsillapítót, de azt korábban is kapott, és nem utalt semmi arra, hogy esetleg rosszul reagálna rá - válaszolt a nővér.

- Ez itt mi? - hajolt közelebb Castle lábához az orvos, és egy apró, vörös foltra mutatott az író combján. - Olyan, mint egy tűszúrás helye.

- Kapott vérhigítót, de annak nem szabadna már meglátszani - mondta hitetlenkedve a nővér, és megigazította a szemüvegét, hogy jobban lásson. - Ez az! - bökött egy alig látható szúrásnyomra a gyulladt, piros folttól kicsit lejjebb. - Biztos, hogy nem mi szúrtuk meg ilyen durván - bizonygatta a nővér határozottan, mint aki kikéri magának még a feltételezést is, hogy ilyen barbár módon végeznék a munkájukat.

- Olyan, mintha benyugtatózták volna - töprengett az orvos. - Mit is mondott? Hol van a nyomozónő? 

- Fogalmam sincs. A ruhája itt van, a pizsamája viszont nincs. Olyan, mintha hajnalok hajnalán lelépett volna - tárta szét értetlenül a nő a kezét.

- Pizsamában? - fordult a nővér felé az orvos. Látszott rajta a nyugtalanság. Ez az egész helyzet érthetetlen és rendkívül különös volt. - Értesítem a seriffet, beszámolok neki a történtekről. Maga vegyen vért, én berendelem Vivient a laborba. Mr. Castle-t tegye monitorra! Tudni akarom, változik-e a vérnyomása, pulzusa, szívritmusa - adta ki határozottan az utasítást a nővérnek, aki bólintott, és már ment is a vérvételhez szükséges felszerelésért.

Néhány perc múlva a szobába visszatért az orvos, és miután Clara nővér végzett a vérvétellel, infúziót kötött az író vénájába. Éppen beállította a sóoldat csepegésének sebességét, amikor üres ágyon elkezdett csörögni egy telefon. Tanácstalanul nyúlt érte, aztán felvette.

- Beckett nyomozó? - hallotta meg a seriff hangját.

- Dr. Miller vagyok. A nyomozó telefonja itt van a kórházban, Mr. Castle szobájában - mondta az orvos. - Baj van, seriff?

- Az biztos, hogy a nyomozó nem önszántából ment el. Most beszéltem a hotel recepciósával. Beckett nyomozó szobájába valaki be akart törni az éjszaka, utána ment a kórházba. 

- Itt van a fegyvere is - szólalt meg az orvos, aki csak most vette észre az ágy végén heverő pisztolyt.

- Akkor baj van - állapította meg a seriff. - Odaküldök egy embert Mr. Castle szobája elé.  

Kate behajtott a birtokra, és megállt az út végén. 

- Ha rá akar szedni ...

- Tudom mi a tét - vágott Thomas szavába, és elindult az ösvényen a tó felé. A férfi egy lépésnyi távolságból követte. Amikor a partra értek Kate megállt. Eltökélt volt. Érezte, hogy egy lapra kell feltennie mindent. Csak akkor van esélye, ha megtöri a férfit, és beláttatja vele, hogy lehetetlent kér.

- Itt van a tónál? - fogta meg a karját a férfi, és erősen megszorította. 

Kate most érzett először kegyetlenséget a férfiban, ráadásul izgatottá és türelmetlenné vált.

- Igen. Most már maga is elárulhatja, hol van az ellenanyag - próbálkozott Beckett.

- Maga is hülyének néz? - kiabált Thomas, miközben hadonászott a kezében levő késsel, és már remegett idegességében.

- Nem tartom hülyének, de most rosszul döntött - nézett meggyőzően egyenesen a férfi szemébe Kate, miközben minden idegszálával azon volt, hogy fenntartsa a nyugodtság látszatát, és legyőzze teste remegését. -  Mondtam, hogy nem tudja megszerezni a kincset, vagy akár mi is az az örökség. 

- Üljön le! - üvöltötte hirtelen a férfi. - Nem hallja?

Kate-et meglepte a parancs, de nem akarta hergelni a férfit, ezért leült a fűbe. Rossz előérzete volt. Thomas taktikát változtatott, és ez semmi jót nem ígért. Egy percig szótlanul figyelte az előtte álló férfit. Látszott rajta, hogy átgondolja a dolgokat, és Kate azt is megfigyelte, hogy a dühe elszállt, és egyre nyugodtabb lett. Egyszer csak fogta magát, és néhány méterre tőle, leült vele szemben.

- Mit akar? - fúrta kutató tekintetét Kate a rideg szemekbe.

- Várunk. Nekem van időm. És magának?

- Téved Thomas. Maga az akinek nincs ideje. - Beckett halálos nyugalmat erőltetett magára. Tisztában volt vele, hogy csak egy módon mentheti meg a férfit, aki több mint négy évvel ezelőtt örökre megváltoztatta az életét, ha el tudja felejteni Kate-t, a szerelmes nőt, és minden idegszálával az elszánt, logikusan érvelő  Beckett nyomozó bőrébe tud bújni. Keményen, és szenvtelenül beszélt, ami megzavarta a fiatal férfit, aki arra számított, hogy a zsarolással simán kikényszeríti a nőből a kincs helyét.

Idegesen hátrasimította fekete haját, és közelebb csúszott a nőhöz, hogy a félhomályban ki tudja venni az arcvonásait. Sejtette, hogy a nyomozó blöfföl, de ha túl sokáig húzza az időt, azzal veszélybe sodorhatja a tervét.

- Ha jól emlékszem, a maga barátja haldoklik a kórházban - szólalt meg, és megpróbált fölényes hangsúlyt megütni.

A "haldoklik" szó szíven ütötte Kate-t. Nyelt egyet és megremegett. Áldotta a sötétséget, ami jótékonyan elrejtette a kínzó félelmet, ami elárasztotta.

- Gondolja végig ezt a helyzetet Thomas! Tegyük fel, hogy minden úgy alakul, ahogy eltervezte, és elmondom, hogy hol van a kincs. Ha életben hagy, nem ér el a reptérig, tehát ez nem jó megoldás magának. Ha megöl, és Castle is meghal, azzal a  poklot szabadítja magára. A társaim olyan erőket mozgatnak meg az elfogására, amilyet el sem tud képzelni, aztán a hátralevő éveit olyan kegyetlen nehézfiúk között töltheti, akik boldogok lesznek, hogy fiatal, friss húst kaptak. Lássa be, én mindenképpen veszítek, ha elmondom a kincs helyét. Akkor meg miért tenném? Nem fog semmilyen ellenanyagot odaadni, és engem is meg akar ölni.

A férfi hallgatott. Kate érezte, hogy elbizonytalanodott.

- Nem fogom megölni magukat - szólalt meg sokára.

- Miért hinném el?

- Ha megmondja, hol a kincs, leírom az ellenszer nevét - kezdett alkudozni a férfi.

- Ugye maga sem gondolja komolyan, hogy ilyen ostoba vagyok? - csengett egyre keményebben Kate hangja. Ahogy megérezte Thomas bizonytalanságát, tudta, hogy eljött az ő ideje. - Nem tudom, mit adott be Castle-nek, nem tudom, mi az ellenszer, nem tudom, hol lehet hozzájutni. Ezek után azt hiszi, ha leír egy nevet, elmondom a kincs helyét és rohanok a patikába kiváltani, aztán reménykedek, hogy maga tényleg igazat mondott?

Thomas kezdte egyre kényelmetlenebbül érezni magát. A hirtelen megfogalmazódott terv tegnap este még tökéletesnek látszott, de egyre inkább úgy érezte, csak egy szánalmas próbálkozás, hogy kitörjön a szánalmas életéből. Az egész rosszul kezdődött. A nyomozó keresztülhúzta a számítását, amikor elment a kórházból a hotelbe. Két órájába telt, mire a nő visszament az íróhoz, de akkor még nem sejtette, hogy ez azt eredményezi, hogy hajnalodik, mire a célegyenesbe ér. Arra sem számított, hogy a nő ilyen ellenállást fog tanúsítani. Azt gondolta, simán elárulja a kincs helyét, hogy megmenthesse a barátját, ehelyett nyugodtan ül vele szemben, és alkudozásra kényszeríti. Egyre inkább úgy érezte, hogy a nőnek igaza van. Fogytán az ideje. A kórházban hamarosan reggeli vizit lesz, és felfedezik, hogy valami gond van az íróval, és hogy eltűnt a nyomozó. Még az a szerencse, hogy akárhogy is alakulnak a dolgok, nem fogja gyilkosság terhelni a lelkét.

Green seriff a csak egy bólintással üdvözölte a kórházi szoba előtt ácsorgó emberét, és sietve lépett be az ajtón. Dr. Miller hátranézett, aztán figyelmét újra a beteg vizsgálatára fordította.

- Maga érti ezt az egészet, seriff? - kérdezte elgondolkodva.

- A kórház térfigyelő kameráinak felvételére várok, abból talán megtudjuk, hogy mikor és kivel ment el Beckett nyomozó. Mi a helyzet a beteggel?

- Egyre biztosabb vagyok benne, hogy valamilyen altatót vagy nyugtatót kapott, ennek megfelelően kezeljük. Ha tévedek ...  Mindenesetre az állapota stabil. Hamarosan itt lesz a főorvos úr, vele is konzultálok majd, és minden pillanatban meglehetnek a laboreredményei, akkor többet tudok mondani.

- Vigyázzon rá! Ismert ember, ennek ellenére megkedveltem - merengett el a seriff.

- Higgye el, nekem sem jönne jól, ha a holnapi újságok arról cikkeznének, milyen tehetetlen egy vidéki kórház orvosa, de elég nehéz így, hogy fogalmam sincs, mi történt vele! Azt is csak feltételezzük, hogy valaki injekciót adott neki - sóhajtotta, aztán valami szöget ütött a fejében. - Nem lehet, hogy a nyomozónő volt? - nézett a seriffre.

- Ha látta volna őket együtt, meg sem fordulna ez a gondolat a fejében - nevette el magát a seriff. - Csak a vak nem látja, hogy megőrülnek egymásért!

- Na-na! A szerelem sok őrültségre ráveszi az embert!

- Bízzon az ítélőképességemben, és vigyázzon rá doki! - intett a seriff, és kilépett az ajtón. Néhány perc múlva megkapta a kamerák felvételét, és a monitor előtt ülve figyelte a kihalt utca képét. Beletekert a felvételbe, és néhány másodperc múlva megtalálta amit keresett. A nyomozónő sziluettje kilépett a kórház bejáratán, közvetlenül mögötte pedig egy férfi alakja volt látható, de nem látszott az arca. Valamit adott a nőnek, aztán beszálltak egy dzsipbe, amit a nő vezetett. Amikor az autó elhajtott az első kandeláber alatt, kimerevítette a képet. A lámpa erős fénye jól megvilágította a rendszámtáblát, amit addig nagyított, amíg olvashatóvá nem váltak a betűk és a számok.

- Én ismerem ezt a dzsipet - szólalt meg a seriff háta mögött a helyettese, Jack Hunter, és összehúzott szemöldökkel próbálta felidézni, kihez tartozik a jármű.

- Gyerünk Jack! Ez most nagyon fontos - fordult hátra várakozó tekintettel Green seriff.

- Jasper Moore-é! - kiáltott fel csillogó tekintettel Hunter.

- Gyerünk! Nézzünk körül a birtokon! Hozz magaddal néhány embert! - pattant fel a seriff sietve, és fejébe nyomta a kalapját.

Beckett a hajnali derengésben nem tudta kivenni a férfi vonásait, de testtartásából arra következtetett, hogy döntő ponthoz érkeztek. Úgy gondolta, ideje a fiú eszére hatnia. Érezte, hogy inkább csak kilátástalanság vezérelte Thomas tetteit, és vágyott a gazdagságra, de nem az a kegyetlen gyilkos típus. Valószínűleg hirtelen elhatározással, gyorsan tervelte ki az akciót, talán csak elvakította a kincs megszerzésének lehetősége, és most kezdi végiggondolni a következményeket. Kate remélte, hogy kiváló emberismerő képessége és ösztönei nem hagyják cserben.

- Gondolja végig Thomas! Ha most a kezembe nyomná az ellenszert, akkor sem mondanám el addig a kincs helyét, amíg meg nem győződnék róla, hogy hatásos, különben nem lenne a kezemben semmi magával szemben.

- Akkor miért jöttünk ide? Itt van a kincs? - kérdezte, de a hangja inkább kétségbeesett volt, mint ideges. - Hát nem érti? Meg fog halni a barátja, ha nem árulja el!

- Nem hiszem, hogy meg fog halni. - Ahogy kimondta a szavakat, Kate behunyta a szemét, és egy pillanatra árfutott az agyán, mennyivel könnyebb lenne, ha hívő lenne, és bízhatna egy felsőbb, hatalmasabb erő segítségében. Ha téved, az Castle életébe kerülhet. Hívő, vagy nem hívő, most mindegy volt: fohászkodott, hogy igaza legyen! - Maga okos fiatalember. Nem kockáztatta meg, hogy ha valami rosszul sül el, akkor gyilkossággal vádolhassák. Még nincs késő, hogy helyrehozza a dolgokat, mielőtt visszafordíthatatlanná válnak az események.

Thomas hallgatott. Már azon töprengett, mi legyen a következő lépése, ha gyorsan el kell tűnnie a színről. Fogalma sem volt, hova mehetne pénz nélkül, ha nem sikerül megszereznie a vagyont.

- Várunk - mondta. - meglátjuk, egy óra múlva is azt hiszi-e, hogy nem fog meghalni az író! - próbált határozott és nyugodt maradni, de magában az eltelő perceket kezdte számolni. Fogalma sem volt róla, hogy Beckett nyomozó ugyanezt teszi.

Mindketten vártak, hogy a másik adja fel előbb. Kate még soha nem érzett ilyen bizonytalanságot és félelmet. Ha téved, és mégis valami halálos méreggel küzd Castle szervezete, akkor már csak alig másfél órája, hogy megtalálják az ellenszert. Nem akart belegondolni abba, hogy Castle élete az ő kezében van, és ő lesz a felelős, ha ...

A felkelő nap sugarai hirtelen utat törtek maguknak az éjszaka sötétjébe, és a tisztást elárasztó világosság mintha azt jelezte volna, itt az idő.

- Miért mondta azt, hogy nem tudom megszerezni a kincset akkor sem, ha tudom a helyét? - szólalt meg a férfi. - Itt van a kincs elásva valahol? Vagy a tó fenekén?

Kate már látta Thomas tekintetét. A feladást látta.

- Nem - válaszolta szűkszavúan.

- Mit akar? Megvárjuk, amíg meghal a barátja? - próbálkozott erőtlenül a férfi.

- Ha megmondja, hogy mit adott be neki, megmondom miért nem tudja megszerezni a kincset - engedett Kate.

Thomas körbenézett. Egy pillanatra külső szemlélőként látta magukat, és egyre nagyobb őrültségnek látta a tettét. Ez lenne ő? Összeeszkábál egy bugyuta zsarolási tervet, elkábít egy férfit, hogy zsarolhasson egy nyomozót egy olyan vagyonért, aminek a létezése nem is biztos? Ennyire elvakította a könnyebb élet reménye, a gazdagság lehetősége? Már nem is értette magát. Mintha tegnap megszállta volna valami démon, aki átvette az irányítást  az akarata felett.

- Altatót adtam neki - mondta ki halkan, aztán a nőre nézett, és hozzátette: - nem halálos adagot.

Kate egy pillanatra becsukta a szemét, és hálát adott annak az Istennek, akiben nem is igazán hitt. Érezte, hogy a szívét szorító jeges szorítás enged, de nem szűnik meg egészen. Tekintetét szinte a férfiébe fúrta, mintha a lelkéig akarna látni, hogy megtudja, igazat mondott-e, amikor éles kiáltás hasított bele az erdő hajnali csendjébe.

Clara nővér felhúzta a rolót. A szobába akadálytalanul beáramló fény aranysárgára festette a falakat és a tárgyakat, a félelmetes és komor sötétséget felváltotta az új nap reménye, mintha újjászületett és élettel telt volna meg minden. Csak az ágyon fekvő férfi feküdt mozdulatlanul, szinte élettelenül, és a szobát betöltötte az életjelenségeket figyelő gépek halk pittyegése.

- Minden rendben lesz - húzódott biztató mosolyra a nővér szája, ahogy az ágy mellett ülő nyomozónőre nézett, aki hálásan pillantott fel. Szüksége volt a megnyugtató szavakra.

Kate már több mint egy órája fogta Rick kezét, és hol a férfi arcát, hogy az ütemesen csepegő infúziót tanulmányozta, mintha minden csepptől azt várná, hogy életre kelti a férfit. Nézte Castle kisimult arcát, egyenletesen emelkedő, süllyedő mellkasát. Minden jel arra mutatott, hogy igaza volt, és Thomas nem hazudott, amikor azt mondta, hogy altatót adott az írónak, de mondhattak bármit az orvosok, nem tudott megnyugodni. Addig nem, amíg Castle magához nem tér. Úgy érezte ólomlábakon jár az idő. Már vagy tizedszer idézte fel a tisztáson történteket: a fák közül előbukkanó seriff képét, ahogy embereivel egy szempillantás alatt körülveszik őket, megbilincselik Thomast, beültetik Jack Hunter kocsijába, és a fogdába hajtanak vele. Szinte látta maga előtt a fiatal férfi kétségbeesett tekintetét, és szavai visszhangoztak az agyában, ahogy azt ismétli "Nem öltem meg! Nem fog meghalni!" Már maga sem tudta, hogy valóban őszinteséget látott Thomas szemében, vagy csak a képzelete és a vágyai játszottak vele, hiszen mindennél jobban vágyott rá, hogy igazak legyenek a szavai. Ő a seriff autójába ült be, aki a kórházig tartó úton beszámolt neki arról, hogyan tudták meg, hogy Jasper Moore dzsipjével jött el a kórházból, amit aztán meg is találtak a birtok szélén. Beszéltek Jasper-rel, aki nem sokkal azelőtt jelentette a dzsip eltűnését, és fogalma sem volt arról, hogy a nyaralójától néhány száz méterre áll a kocsi, ahogy arról sem, hogy ki vitte el. Arra gondoltak, körülnéznek a tónál, hátha valamilyen oknál fogva oda vitte az ismeretlen férfi a nyomozót. Igazuk lett, bár az őket is meglepte, hogy a mindenki által kedves, szimpatikus fiúnak tartott Thomas Jackson a támadó. A seriff elmondta amit Dr. Miller-től megtudott Castle állapotáról, aztán a nőt kitette a kórháznál, ő pedig sietett kihallgatni a gyanúsítottat.

Kate megsimogatta Castle ápolt, meleg kezét, miközben az arcát fürkészte. Más körülmények között szerette nézni, ahogy alszik, és szerette hallgatni a szuszogását, és azt is, ahogy félálomban morgolódik, hogy még nem akar felkelni, és ölelő karjával közelebb húzza magához.

A merengésből az ajtó nyílódása rántotta vissza a valóságba. Felállt a székről és hátrébb húzódott, hogy az orvos megvizsgálhassa a beteget. Kate tudta, hogy Castle nem érez semmit, nem fáj semmije, mégis összeszorult a torka miközben figyelte, ahogy az orvos fonendoszkópját a férfi meztelen mellkasára nyomja. Ha magánál lenne, most biztosan sziszegne, hogy hideg a műszer, és a képzelete előtt megjelenő képtől Kate arcán átsuhant egy halvány mosoly, aminek azonnal nyoma is veszett, mert Castle meg sem rezdült az érintéstől.

- Ő rendben lesz - mondta az orvos Kate felé fordulva barátságos, bizakodó arccal. - Pihenjen egy kicsit! Nehéz éjszakája volt, és nem tudom megmondani, hogy mennyi ideig kell még várnunk, hogy Mr. Castle magához térjen. 

Kate bólintott, bár tudta, hogy képtelen lenne aludni. Miután az orvos kilépett a szobából, odalépett Rick-hez. Nézte a férfit, aztán finoman megsimogatta az arcát, miközben arra gondolt, soha többé nem akar átélni hasonló órákat. Bement a fürdőszobába, hogy egy kicsit felfrissítse magát, csak arra nem számított, amit a tükörben látott. Sápadt volt és nyúzott, szemei körül sötét karikák éktelenkedtek. Rettentő kimerültség lett úrrá rajta, de nyugtalan idegei nem hagyták volna aludni, ezért megmosakodott, hátha emberi külsőt varázsol a friss víz az arcára. Éppen a nyakát törölte szárazra, amikor hallotta, hogy valaki belép a szobába, és a nevén szólítja.

- Beckett nyomozó! Jó hírem van - találta szembe magát Dr. Miller örömtől ragyogó arcával, amikor kilépett a fürdőből. - Telefonált a seriff! Thomas Jackson most árulta el, milyen altatót, és mennyit adott be a betegünknek. Ha igazat mond, akkor hamarosan fel kell ébrednie Mr. Castle-nek!

Kate újra hálát adott az égieknek, hogy meghallgatásra találtak a fohászai, de a megkönnyebbülés még nem hozott teljes megnyugvást a számára.

- Lesz valami utóhatása? - kérdezte aggódva.

- Néhány napig lehet, hogy aluszékony lesz, esetleg fejfájás és hányinger is előfordulhat, de semmi károsodást nem okozhat a szer ilyen dózisban. 

- Ha igazat mondott - mormolta maga elé Kate, mintha nem merne teljes szívvel reménykedni.

- Higgye el, nem lesz semmi baj! Látom nem tud aludni. Küldetek be reggelit, biztosan jól fog esni - mondta barátságosan, és az ajtó felé indult.

- Kérhetek egy kávét? - szólt utána Kate.

- Persze, de ne vigye túlzásba!

Kate elmosolyodott. Sosem gondolt arra, hogy sok kávét fogyaszt, pedig voltak olyan napok, hogy a normál adag kétszeresét is megitta, ha éberen akarta tartani az idegrendszerét, és amióta Castle a kapitányságon volt, néha csak azért ivott, mert ez már kettejük rituáléjává vált, vagy csak ezért, hogy egy kicsit kettesben lehessen a férfival. 

A hangok messziről hallatszottak, mintha a víz alól jönnének, és hiába próbált koncentrálni, nem értette őket. Úgy érezte, mintha a semmiben lebegne és finom szellő simogatná a kezét és az arcát. Kellemes, megnyugtató állapot lett volna, ha a hangok nem akartak volna utat törni az agyáig, mintha kényszeríteni akarnák, hogy mozduljon meg, de nem tudott. Aztán csend lett, és lassan újra elmerült a békés sötétségbe.

Clara nővért felváltotta Helen, aki jókedvűen mosolyogva hozta be a reggelit Kate-nek. Néhány percig azt ecsetelte a lány, hogy már az egész kisvárosban arról suttognak, hogy mi történt az éjszaka, és örül, hogy minden jóra fordult. Kate-t először zavarta a nővér kéretlen élménybeszámolója, ahogy előadta a vegyesboltban  hallottakat, végül mégis örült, hogy egy kicsit kizökkentette a nő az idegőrlő várakozásból. Most jött rá, milyen éhes, és bár a kórházi reggeli nem volt éppen fenségesnek mondható, élvezettel fogyasztotta. Az utolsó falatoknál tartott, amikor Helen nővér ellenőrizte a műszereket és az infúziót, és kiment. Kate megfogta a papír kávéspoharat, és levette a tetejét. Érezni akarta a frissen főtt fekete jellegzetes illatát. Becsukta a szemét, és miközben mélyen beszívta a felfelé szálló forró párát, emlékek sokasága rohanta meg. Különböző helyek, különböző évszakok és napszakok, de egy közös volt mindegyik felidézett képben: Castle kezében a két pohár kávéval, ahogy csibészes mosollyal, huncut tekintettel közeledik felé. Kinyitotta a szemét, és az ágyon fekvő férfira nézett. Hirtelen átvillan az agyán valami, és elmosolyodott. Castle biztosan hinne benne. Egy próbát megér - gondolta, azzal odalépett az ágyhoz, és úgy tartotta a kávét, hogy az illatát megérezze a férfi, de hogy biztos legyen, az ujjaival az orra felé terelte a gőzt, aztán letette a kávét az éjjeliszekrényre, és Rick fölé hajolt. Néhány másodpercig hagyta, hogy a férfi meleg lehelete cirógassa a száját, aztán lassan közelebb hajolt, és puhán, egészen lágyan megcsókolta. Ez a csók más volt mint a többi. Noha Kate mindig úgy érezte, soha nem tud betelni azzal a finom érintéssel, amit olyankor érzett, amikor ajkaik találkoztak, most a férfi nem csókolt vissza, és a varázslat nem jött létre. Kinyitotta a szemét és hátrébb húzódott. Dühös volt magára. Hogyan is hihette, hogy a kávéillat és a csókja felébreszti a férfit? Ilyenekben csak Castle hisz! Ő hisz a csodákban, a mesékben, hogy a csók felébresztheti az alvó Csipkerózsikát! Még jó, hogy nem látott senki - gondolta, és megforgatta a szemét saját hiszékenységén, aztán behunyta, miközben arra gondolt, milyen őrültségekben képes hinni az ember, ha szerelmes.

Újra megtört a békés nyugalom, de most nem hangok, hanem illatok bizsergették az idegrendszerét. Ismerős illatok. Nem tudta mi az, de fontosak a számára. Kate-hez tartoznak. A sötét mélység hirtelen szertefoszlott, ahogy érzékei felismerték a különleges molekulákat: kávé és cseresznye. Aztán egy bizsergető érintés. Csók. Idegsejtjei életre keltek, és megpróbálták a kirakó darabjait összeilleszteni. Álmodik vagy valóság? Még mindig érezte az illatokat. Valóság! Lassan kinyitotta a szemét, és abban a pillanatban elméje minden emlékképet a helyére illesztett.

- Akkor most te vagy a királyfi, én meg Csipkerózsika? - szólalt meg rekedt hangon, és résnyire nyitott szemhéjai között huncut fény csillant bágyadt, kék szemeiben.

Kate megremegett a hang hallatán, mert hirtelen nem tudta, hogy a képzelete játszik vele, vagy valóban Castle hangját hallotta. Reménykedve nyitotta ki a szemét, és amikor meglátta a férfi pajkos tekintetét, elárasztotta a boldog megkönnyebbülés.

- Óh, Castle! - szakadt ki tüdejéből a hangos sóhaj, aztán átölelte, és a fülébe suttogta: - Ne csinálj velem még egyszer ilyet!

- Most sem én akartam - mondta a férfi álmatagon, miközben azon igyekezett, hogy szemeit nyitva tudja tartani.

Kate a két tenyerébe fogta Castle arcát, és az elnehezülő szemhéjak között éppen csak látszó kék szemekbe nézett. Ekkor döbbent rá, hogy egy nap alatt kétszer is majdnem elveszítette a férfit, akit mindennél jobban szeret, és akinek ezt még soha nem mondta el.

Villámként hasított bele a felismerés, hogy ha tragédia történt volna, azzal a tudattal kellene leélnie az életét, hogy nem mondta meg Castle-nek, hogy mit érez iránta. Tudta, hogy eljött az idő. Nyelt egyet, aztán vett egy nagy levegőt.

- Szeretlek - tört fel belőle megkönnyebbülést hozva az egyszavas vallomás. Egy másodpercre csillogó tekintetük összefonódott, aztán Castle szemhéjai lecsukódtak.

Kate elbizonytalanodva törölte le a szeme sarkából útnak induló könnycseppet, miközben fürkészte a férfi arcát, hogy vajon eljutott-e a tudatáig az oly fontos, és olyan nehezen kimondott szó. Felidézte a kék szemekben kigyúló ragyogást, aztán meglátta a Rick szája sarkában bujkáló mosolyt, és már nem voltak kétségei. Mintha négy év szorongása tűnt volna tova egy pillanat alatt. Újra megsimogatta a férfi arcát, mintha nem tudna betelni vele, aztán letörölte a boldogság könnyeit, és elindult az orvosi szoba felé.

Dr. Millernek nem kellett médiumnak lennie ahhoz, hogy kitalálja mi történt, mert a szobába lépő nyomozónő csak úgy ragyogott! Miután Kate megbeszélte az orvossal a további teendőket, felhívta a seriffet. Egyrészt tudni akarta, hogy áll a nyomozás, másrészt be akart számolni neki a rejtvény megfejtéséről és Castle feltételezéséről, miszerint az örökség egy víz alatti barlangban van a tóban. Amint a seriff felvette a telefont, az író állapotáról érdeklődött, és őszinte öröm csendült a hangjában a jó hír hallatán, hogy magához tért a beteg. Megbeszélték, hogy délben bejön a seriff a kórházba.

Kate visszament a kórterembe, de mivel Castle édesdeden aludt, gyorsan lezuhanyozott és felöltözött. Közben Helen nővér levette az érzékelőket Rick mellkasáról és a mutatóujjáról, leszerelte az infúziót és leragasztotta a kanül helyét a férfi karján.

- Valami baj van? - kérdezte Kate, amikor észrevette, hogy a nővér tanácstalanul álldogál az ágy mellett.

- Nem, nincs baj, csak azon töprengtem, hogy addig kellett volna beadnom a vérhigító injekciót, amíg mélyen aludt, akkor nekem nem kellett volna harcolnom, neki pedig nem kellett volna félni. Már mindegy - legyintett lemondóan. - Mondta a doktor úr, hogy délután begipszelik a lábát, és holnap már el is hagyhatja a kórházat - csicseregte vidáman a nővér.

- Igen. Végül minden rendbe jött - mosolygott vissza rá Kate, miközben arra gondolt, mennyivel másképp gondol a Rick-kel való kapcsolatára most, mint amikor ideérkeztek. Úgy érezte, azzal, hogy kimondta az előbb azt a bizonyos szót, új időszámítás kezdődik az életükben.

A délelőtt eseménytelenül telt. Időnként az orvos megnézte Castle-t, Kate pedig szunyókált egy kicsit az üres ágyon. Délben megérkezett a seriff, aki beszámolt arról, hogy Thomas Jackson részletes beismerő vallomást tett, ami azonban újabb kérdéseket vetett fel benne, amire válaszokat keres. Kate figyelte a férfi élénk  tekintetét, ahogy feldolgozza magában az új ismereteket, amiket megosztott vele a nő. A hagyaték záradékának szövegét a seriff is ismerte, sőt azt is tudta, hogy Karl May könyvében, Az ezüst tó kincsében van elrejtve a megoldás, de a rejtjelezett könyvet Charles Moore eltüntette, ezért nem értették Thomas miért feltételezte, hogy Beckett és Castle ismerik az örökség helyét. Kate magyarázata viszont új megvilágításba helyezte a fiú vallomását.

Miután Kate a történet végére ért, a seriff hallgatott egy percig.

- Maga mit gondol? Valóban lehetett egy titkos barlang, ami a földrengéskor lesüllyedt, és a víz felszíne alá került a bejárata? - kérdezte, közben szürke szemével Beckett arcát kutatta.

- Úgy gondolom, igen - mondta Kate, miközben állta a fürkésző tekintetet. Maga sem értette, miért ejtette ki olyan bátran a szavakat, holott egy napja, még egyáltalán nem volt biztos benne. - Talán elkezdtem hinni a kincs létezésében? - töprengett magában, aztán mosolyogva megállapította, hogy nem a kincs létezésében hisz, hanem Castle logikájában és megérzésében.

- Hozatok búvárokat - állt fel a férfi, de amikor Kate szólásra nyitotta a száját, felemelte a mutatóujját. - Szeretném, ha maguk is ott lennének, ezért holnapra szervezem az akciót, hogy Mr. Castle is ott lehessen, elvégre nélküle nem oldódott volna meg a rejtvény - kacsintott a meglepetten toporgó nőre, aztán a fejébe nyomta a kalapját, és kilépett a szobából.

Kate az ebédet is megette, és már legalább egy órája szorongatta a férfi kezét, és ahogy figyelte az egyenletesen emelkedő-süllyedő mellkasát, az az rossz érzése támadt, hogy Castle túl régóta alszik.

- Jobban szeretem, amikor mosolyogsz - hallotta meg a halk, reszelős hangot, és abban a pillanatban hatalmas mosoly terült szét az arcán. Castle még mindig lassan és kicsiket pislantott, de tekintete élénken ragyogott a nőre.

- Azt hittem, már megint Csipkerózsikát játszol - évődött Kate, és mivel hallotta a férfi hangján, hogy kiszáradt a szája, megemelte a fejét, és óvatosan megitatta.

- Hát, a csókos részt szerettem - mosolyodott el Castle, és Kate megnyugodva látta, ahogy egyre inkább visszatér bele az élet.

- Azt én is - húzta fel a szemöldökét kihívóan, aztán állított az ágy dőlésszögén, hogy Rick ülő helyzetbe kerüljön.

- Mi történt? - kérdezte a férfi, és bár tekintete élénken csillogott, még mindig nagyokat pislantott.

- Thomas Jackson, a pincérfiú akarta megszerezni a kincsedet.

- Komolyan? A pincérfiú? - hitetlenkedett. - Ha csak ekkora fordulatot bírnék kihozni a könyveimben egy ilyen sztoriból, akkor a híd alatt kellene laknom, Alexis-t az anyja nevelhetné, anyámnak meg muszáj lenne egy lovagot találni, aki befogadja. No meg ha nem lennék gazdag és sikeres, akkor veled sem találkozhattam volna.

- Castle! Nekem nem számít, hogy gazdag és sikeres vagy! - hőkölt hátra Kate kicsit sértődötten.

- Tudom, de ha nem lennék az, akkor nem ismerném személyesen a polgármestert, és nem akaszkodhattam volna a nyakadba.

- Ez igaz - enyhült meg a nő, aztán elmesélte az egész éjszakát Castle felébredéséig. Zavartan abbahagyta a történetet. Nem tudta, hogy a férfi valóban hallotta-e azt a szót, ezért inkább hallgatott.

Rick megérezte a nő hangulatváltozását, és azt is sejtette, hogy mi idézte elő. Megszorította a kezét, és jelentőségteljesen a szemébe nézett.

- Köszönöm Kate!

A nő zavarában lepillantott, aztán újra a szerelemtől ragyogó kék szemekbe nézett, aztán odahajolt a férfihoz, átölelte és gyengéden megcsókolta. Ez a csók más volt, mint az eddigiek közül bármelyik. Ez a jövő záloga volt, az összetartozás csókja.

- Én is szeretlek - suttogta a férfi, és boldogan ölelte magához Kate-t. 

- Ó! Látom felébredt! - szólalt meg a szobába lépő nővér, aki azonnal meg is torpant az elé táruló megható látványtól.

Kate és Castle most nem rebbentek szét, mint oly sokszor hasonló helyzetben, hanem lassan, egymást megsimítva szakították meg a csókot és az ölelést, és boldogan mosolyogva fordultak a nővér felé.

- Igen, felébredtem - vigyorodott el diadalittasan a férfi, mintha ez az ő érdeme lenne.

- Rendben, akkor mindjárt visszajövök a gyógyszerrel - pislantott Kate felé Helen nővér. - Szólok a doktor úrnak is, hogy kezdődhet a gipszelés.

- Mesélj tovább! - dőlt hátra Rick, mint egy kisfiú, aki türelmetlenül várja az esti meséjét. - Mi lett a kinccsel?

Kate fején most át sem futott olyan gondolat, hogy megviccelje az írót, hogy a a seriff búvárjai már lemerültek, és nem találtak semmit. Nézte az izgalommal és várakozással teli ragyogó tekintetet.

- Csak nem képzeled, hogy nélküled indul a kincskeresés? - kacsintott mosolyogva a férfira. - De előbb még túl kell élned Helen nővért, Indiana Jones!

- Mi? Miért kell túlélnem? Csak nem ... - nyelt egy nagyot rémült arccal Castle, amikor rájött, hogy az injekcióra célzott Kate.

- Castle! Koncentrálj! Kincskeresés! - húzta össze szigorúan a szemöldökét a nő.

- Oké, koncentrálok! Mikor kezdjük? - kérdezte a férfi, és Kate mosolyogva figyelte, milyen izgatottság lesz úrrá rajta. Ez is azok közé a tulajdonságai közé tartozott, ami miatt beleszeretett, hogy ennyire lázba tudta hozni az ismeretlen felfedezése.

- Nyugi Castle, csak holnap jönnek a búvárok! Most begipszelik a lábadat, és holnap reggel mehetünk is vissza a birtokra.

- Ma este is visszamehetnénk - morgolódott Castle, mert sokkal szívesebben töltötte volna az éjszakát a nyaraló franciaágyában Kate-tel, mint a kórházi ágyon, méterekre a nőtől.

- Már eléggé kialudtam magam, miért akarják, hogy még egy éjszakát itt maradjak? - duzzogott.

- Ezt még megbeszéljük az orvossal - ment bele Kate az alkudozásba, mert úgy látta, hogy Castle már teljesen jól van.

- Utálok kórházban lenni, és egy idő óta nem szeretek egyedül feküdni az ágyban.

- Csak nem félsz Castle?

- Tudod, hogy van valami, amitől félek a kórházban - sütötte le a szemét a férfi, mert maga is érezte, milyen gyerekes a tűszúrástól való rettegése.

- Na és az ágyban? Ott mitől félsz? - nevetett évődve Kate.

- Ha egyedül vagyok, akkor attól, hogy elveszíthetlek - nézett olyan komoly szemekkel a nőre, hogy ő is elkomolyodott.

Kate leült az ágy szélére, magához ölelte a férfit, aztán az arcát két tenyerébe fogta és gyengéden megcsókolta.

- Nem veszítesz el - suttogta, és megnyugodva érezte, ahogy a férfi belemosolyog a csókba.

- Úgy látszik, mindig rosszul időzítek! - nevette el magát az ajtóban álló Helen nővér. Ahogy az előbb, most is két mosolygó, boldogságtól ragyogó arc fordult felé. - Beckett nyomozó, segítene nekem? - nézett a nőre, majd jelentőségteljesen a tálca tartalmára.

-Persze - állt fel Kate az ágyról.

Castle kapkodta a tekintetét a két gyanúsan viselkedő nő között.

- Mi ... mire készültök? - dadogta, aztán szeme a tálcára vándorolt, amit a nővér letett az éjjeliszekrényre. - Neeeee! Már megint? A végén túl híg lesz a vérem, elvérzek, és ez a ti lelketeken fog száradni - próbált kétségbeesetten érvelni és fenyegetőzni.

A két nő egymásra nézett, és sóhajtva megcsóválták a fejüket.

- Nem fog elvérezni Mr. Castle, és maga is tudja, hogy ezt muszáj beadnom. Apró vérömlenyek keletkeztek a bokájában, és hosszú ideig feküdt, ezért kialakulhat egy vérrög, ami aztán nagy galibát tud okozni, és ezt meg akarjuk előzni. - Miközben komoly arccal magyarázott a nővér, kitakarta a férfit, aztán kezébe fogta a fecskendőt.

Castle végignézett majdnem csupasz testén, és hirtelen belehasított az érzés, amikor a pincérfiú belevágta az injekciós tűt. Teste megfeszült az emlék hatására, és ösztönösen megpróbálta kezeivel eltakarni a combját.

- El tudja képzelni, hogy mit éreztem, amikor az az eszement fiú a sötétben váratlanul belém döfte a tűt?

A nővér elgondolkodva nézett a beteg rémült tekintetébe, és leengedte a fecskendőt tartó kezét.

- Majd én segítek - szólalt meg Kate, és az ágyhoz lépett. Évekkel ezelőtt látta ezt a valódi rémületet Castle szemében, amit aztán nem egy alkalommal átvészelt az ő segítségével. Azt hitte, közösen sikerült legyőzniük ezt a félelmet, hiszen a férfi az utóbbi időben már egészen jól viselte az injekciót, de "hála" Thomas-nak, újra rettegés tölti el, ha fecskendőt lát.

- Kate én ... én tudom, hogy muszáj - mondta, és mivel szégyellte a gyengeségét, nem nézett a nőre, hanem az alsónadrágja szárán virító Zöld lámpás figurát bámulta. - De ... de te ezt nem tudod, hogy milyen érzés. 

- De tudom. Tudom, milyen nagy úr a félelem. Emlékszel az orvlövészre? - csengett Kate hangja rendkívül komolyan és együtt érzőn. Lágyan megfogta a férfi arcát, és maga felé fordította, kényszerítve, hogy ránézzen. - Segítséggel én is legyőztem a rettegést, te is le fogod győzni. Segítek - fúrta tekintetét pislogás nélkül a kék szemekbe. 

Castle néhány másodpercig megbabonázva merült el a varázslatos, zöldes-barnás árnyalatban csillogó szempárban, aztán bólintott.

- Kimenne, nővér? Majd én beadom - fordult Kate a jelenetet néző, meglepetten ácsorgó nővérre, aki egy szó nélkül átadta a fecskendőt, és kiment a szobából.

- Nem vagyok biztos abban, hogy könnyebb lesz nekem attól, hogy te adod be - nézett olyan bánatos szemekkel Castle maga elé, mint egy árva kölyökkutya.

Kate-nek furcsa érzése támadt. Mintha Castle kínosnak érezné a helyzetet.

- Csak nem szégyelled, hogy félsz?

- Hát, egy férfi legyen bátor és rettenthetetlen, hogy megvédhesse a gyenge nőt. Nem? - húzta el a száját önmagán gúnyolódva. - Persze az sem árt, ha okos és kreatív, de ... Áh! - legyintett lemondóan. - Mindenesetre egy férfi ne féljen.

- Castle! Nem attól leszel bátor és rettenthetetlen, ha nem félsz, hanem attól, hogy annak ellenére, hogy félsz, megteszel dolgokat. Hidd el, te nagyon is bátor vagy! - mondta Kate szelíden, de nagyon komolyan. - Emlékszel? Egyszer mintha megmentetted volna New York-ot!

Az emlék hatására mindketten elmosolyodtak.

- Most pedig leengedem az ágyadat, te szépen becsukod a szemed, és valami olyan dologra gondolsz, amikor legyőzted a félelmed. Mondjuk, amikor leugrottál a szikláról, vagy amikor ki akartad menteni Mr. Smith-t az autóból, mielőtt az felrobban.

- Gondolhatok valami másra is? - kérdezte most már fekve, csukott szemekkel Castle.

- Persze. Igyekszem, hogy ne fájjon - ígérte Kate, és összecsípte a férfi combján a bőrt. - Mehet? - nézett fel Castle arcára, aki összeszorította a szemhéjait, és csendben bólintott.

Kate érezte, ahogy a férfi minden izma megfeszül, aztán ahogy kihúzta a tűt, lassan elernyed. Betakarta, aztán megcsókolta a még mindig mozdulatlanul fekvő írót, aki erre megkönnyebbült mosollyal kinyitotta a szemét.

- Elárulod, mire gondoltál? - kérdezte Kate kíváncsian, de csak néhány centiméterre távolodott el a férfi ajkától. 

- Arra az egy szóra, amit akkor mondtál, amikor felébredtem, és arra, hogy soha nem láttam még úgy ragyogni a szemed, mint akkor. Soha nem felejtem el - suttogta Castle, mire Kate-nek még a lélegzete is elállt.

- Ígérem, hogy sokszor fogod még látni azt a ragyogást a jövőben! - mosolyodott el meghatottan. 

- És a szót is sokszor fogom hallani? - kérdezte kihívóan a férfi.

- Castle! Ne légy telhetetlen!

- Jó, jó. Akkor legalább szólíts néha Rick-nek! Tudod, olyan szexi, ahogy kimondod - vigyorgott huncutan.

Kate kicsit elhúzódott a férfitól, beharapta a száját, és gonosz, kárörvendő mosollyal, elgondolkodva nézett Castle-re. A férfi arcáról eltűnt a csibészes mosoly, ahogy meglátta a nő arckifejezését, és kicsit ijedten várta, mivel fog visszavágni. Kate csak erre várt.  Olyan közel hajolt a férfihoz, hogy arcuk összeért, és Castle érezte a nő meleg leheletét a fülén. 

- Szeretlek, Rick - suttogta Kate.

A szavak hallatán Castle-nek elakadt a lélegzete meglepetésében. Nyelt egyet, aztán behunyta a szemét, és boldogan elmosolyodott.

- Mikor kapom a következő injekciót? - kérdezte incselkedve rekedten hangon.

Kate is meglepődött. Ilyen nagy hatással van a férfire, hogy elég két szó, és szertefoszlik a rettegése? Csak azért megszúratná magát, hogy hallja a szájából, hogy szereti? Ennyire fontos volt neki, hogy ő kimondja?

- Azt akarod, hogy szurkáljalak? - kérdezte évődve.

- Nem. Csak jólesik hallani, hogy szeretsz - mondta Castle, és arcán megjelent a kisfiús, ártatlan, őszinte mosoly, ami Kate-t mint mindig, most is elvarázsolta.

- Akkor is érezned kellene, ha nem mondom.

- Érzem, de jó hallani - húzta közelebb magához Kate-t, és megcsókolta.

- Legközelebb kopogni fogok - nevetett a belépő Helen nővér. - Látom, sikerrel járt - nézett Kate-re.

- Én meg túléltem - büszkélkedett Castle, amin a két nő jót derült.

- Mindjárt jön egy ápoló, elviszi a röntgenre, aztán a gipszelőbe. Ha minden jól megy, hamarosan lesz egy szép, fehér csizmája - tájékoztatta a nővér a beteget, de amikor meglátta Castle elszontyolodott képét, vigasztalón hozzátette: - Ne keseredjen el, nem olyan szörnyű dolog! Egy hét után a fekvőgipsz után kap egy járógipszet, és akkor már nem csak mankókkal tud közlekedni.

- Néhány napja vették le a gipszet a másik lábáról - világosította fel Kate a nővért.

- Ó! Sajnálom. De gondoljon arra, hogy még mindig szerencsésebb, mint James Stewart a "Hátsó ablak"-ban, amikor a film végére mind a két lába gipszbe került a talpától az ágyékáig!

Castle elgondolkodott. Szinte látta  magát, ahogy mindkét lába végig be van gipszelve, és tehetetlenül fekszik az ágyban, Kate pedig mosdatja, eteti. Ez még nem is lenne olyan kibírhatatlan - tűnődött, de aztán rájött, hogy néhány nap után halálra unná magát, Kate elmenne nyomozni, ő meg csak sóvárogna utána, és amikor a nő fáradtan hazaér, még csak boldoggá sem tudná tenni. Nem várhatná finom vacsorával, és a szeretkezések is elég egysíkúakká válnának a tehetetlensége miatt. Ehhez képest nem is olyan rossz a helyzet, hiszen csak az egyik lába lesz gipszben, az is csak térdig.

Gondolataiból az ápoló megjelenése zökkentette ki. Az események felgyorsultak: átvergődés a gurulós ágyra, röntgen, gipszelés. Egy óra múlva már egy kerekesszékben üldögélt, és azt tervezgette, hogy kivel mit fog rajzoltatni a most még hófehér felületre.

- Kate, te mit szeretnél rajzolni?

Néhány évvel ezelőtt a nő csak megforgatta volna a szemeit egy ilyen helyzetben, vagy úgy tett volna, mintha az idegeire menne a férfi gyerekessége, most azonban teljesen természetesnek érezte a kérdést.

- Azt hiszem, kapsz tőlem egy Superman-t, de a mellkasára nem "S" betűt, hanem "C"-t fogok rajzolni.

- Ó! - lepődött meg Castle, de látszott rajta, hogy gyanúsnak találja a választ. Nem tudta eldönteni, hogy Kate csak szekálni akarja, vagy ha nem is tartja Superman-nek, legalább elismeri, hogy hasznos tud lenni egy-egy ügy megoldásánál.

- Ne nézz ilyen hitetlenkedve! Igaz, hogy nem tudsz röpködni, és nincs természetfeletti erőd, de okos vagy, elszánt és bátor. Na jó, néha idióta elképzeléseid vannak, gyerekes és felelőtlen vagy, de ezt most elnézem.

- Kate Beckett! Te most megdicsértél engem? - meredt csodálkozva a nőre.

- Még az is előfordulhat - húzta fel kihívóan a szemöldökét a nő. - Meg azt hallottam valahol, hogy a beteget dicsérni kell, akkor gyorsabban gyógyul, és én szeretném, ha mielőbb egészséges lennél - mosolygott kedvesen, aztán egy kis huncut fény villant a szemében. - Akkor nem kell olyan sokáig hallgatnom a nyafogásodat - tette hozzá gonoszkodva, és élvezettel nézte, ahogy a férfi arcán a kicsit öntelt mosolyt felváltja a bosszankodás.

- Visszakapod még ezt tőlem! Eljön még az én időm! - morogta durcásan.

Évődésüket az orvos zavarta meg, aki alig lépett be az ajtón, Castle máris elkezdte ecsetelni, milyen hálás neki, és mennyire jól van, ezért haza is engedhetné a kórházból. Dr. Miller türelmesen végighallgatta az írót, aztán Kate-hez fordult.

- Mit gondol Beckett nyomozó? Elbír vele otthon, ha most elengedem?

- Afelől ne legyenek kétségei! - mondta magabiztosan a nő anélkül, hogy Castle-re pillantott volna. - Fél kézzel elbánok vele, ha kell!

- Na jó, akkor megírom a zárójelentést, és a magáé. Hozatok két mankót, mert a fekvőgipszre nem léphet rá, pihenjen sokat, bár azt hiszem, néhány napig még úgyis aluszékony lesz az altatótól, és ne felejtse el minden nap azonos időben beadni neki a vérhigítót. Egy hét múlva kaphat járógipszet, ha a new york-i kollégák is úgy látják jónak - mondta komolyan az orvos, és Kate ugyanolyan komolyan bólintott, hogy mindent megértett.

- Mi az, hogy fél kézzel is elbánsz velem? - szegezte a kérdést Castle a nőnek, miután az orvos elment, mire Kate csak mosolyogva felhúzta a szemöldökét. - Igaz. Talán még fél szemmel is elbírsz velem. Tudod te, milyen félelmetes, amikor megvillan a zöld fény a barna szivárványhártyádban?

- Tudom Castle. És te tudod, hogy milyen édes vagy, amikor durcásan engedelmeskedsz nekem?

Castle érezte, hogy szokás szerint ebből a helyzetből már nem jöhet ki jól, ezért inkább elterelte a témát.

- Segítenél felöltözni? Tudod! Vár ránk a kincskeresés! - vigyorodott el izgatottan, mire Kate elégedetten elmosolyodott.

Hamarosan a birtok felé autóztak. A nő egyre gyakrabban nézett a feltűnően csendes férfi felé. Látta, hogy egyre nagyobbakat pislog, és lassan el fogja nyomni az álom, ezért elkezdte mindenféle hétköznapi dologról kérdezgetni, hogy éberen kibírja az utat a nyaralóig. Mire leparkolt a rönkház elé, a férfi már csak egy vékony résen át nézett ki a szemhéjai között, teste elernyedt, és látszott rajta, hogy csak néhány másodperc választja el az alvástól.

- Castle! Rick! Most már el ne aludj, mert akkor az autóban maradsz!  - rázogatta meg finoman a férfi vállát. Megkönnyebbült, amikor betámogatta a hálószobáig, ahol aztán Castle-t elérte az altató hatása. Erőtlenül rogyott az ágyra, eldőlt, és már nagyokat szuszogva aludt is. Kate egy ideig az ágy mellett állva, mosolyogva figyelte az alvó férfit. - Még mindig olyan, mint egy ártatlan kisfiú - állapította meg, aztán lehúzta a cipőt és a zoknit az ép lábáról, és lecibálta róla a nadrágot. Áldotta az eszét, hogy rábeszélte Castle-t, hogy ne inget, hanem pólót vegyen. Az inget biztos nem tudta volna levenni róla. Még egyszer végigsimított tekintetével az alsónadrágban, pólóban jóízűen alvó férfin, aztán gyengéden betakarta.

Olyan hirtelen lépte át az álom és ébrenlét határát, ami szokatlan volt a számára. Máskor lassan vergődött ki az álomvilágból, és percekig szokta élvezni a kellemes mámort, amit az a tudat okoz, hogy éber, de nem kell kinyitni a szemét, és lebeghet ezen a vékony határmezsgyén. Most azonban mintha valami sötét mélységből néhány másodperc alatt a világosságba tört volna fel. Nem emlékezett arra, hogy álmodott volna. Kinyitotta a szemét, de csak a sötétséget érzékelte. Pislogott néhányat, miközben életre keltette idegsejtjeit, hogy fel tudja idézni, hol is van. Emlékezett, hogy eljöttek a kórházból, és Kate állandóan kérdezgette az autóban mindenféle lényegtelen dologról, aztán mintha képszakadást élne át az agya, nem emlékezett semmire, még arra sem, hogyan került az ágyba. Úgy érezte, mintha órák óta ugyan abban a pozícióban feküdne, de lehet, hogy úgy, mint amikor elaludt. Megmozdult, de azonnal meg is állt. Most tudatosult benne, hogy nem a paplan melegíti a hátát, és már érezte Kate ölelő karját is a derekán, a hozzá simuló meleg testet. Elmosolyodott. Fordítva szoktak feküdni: Kate a kis kifli, ő a nagy, és ő szokta átkarolni a nőt. Lassan, óvatosan megfordult, hogy szembe kerüljön vele, de nem akarta felébreszteni. Szeme hozzászokott a sötéthez. Nézte a gyönyörű, szabályos arc sziluettjét, hallgatta elnyújtott lélegzését, miközben a vékony takaró alatt átölelte. Becsukta a szemét, és újra elaludt.

Amit legközelebb érzékelt a külvilágból, az a frissen főtt kávé és a szalonnás rántotta illata volt. Kinyitotta a szemét. A sötétítő függönyök szövésén átsejlő fényből arra következtetett, hogy jócskán elmúlt a napfelkelte. Egyedül feküdt az ágyban, de a nappaliból halk beszédet és zörejeket hallott, aztán a bejárati ajtó zárjának finom kattanását. Végigfutottak fejében az előző napok eseményei, és hirtelen rossz érzése támadt. A véráramba berobbanó adrenalinlöket őrült zakatolásra kényszerítette a szívét, izmai megfeszültek, és felült az ágyban. Átjárta a félelem. Szemeivel a szobát kutatta a mankókért, hogy fel tudjon kelni, és Kate segítségére tudjon sietni, ha megtámadták, amikor lassan nyílt az ajtó. Castle lélegzete elállt, kezét ökölbe szorította a takaró alatt, és az futott át az agyán, hogy nem fogja olcsón adni a bőrét.

Kate - a reggeli finomságokkal megrakott tálcával egyensúlyozva - megállt a hálószoba ajtaja előtt. A tálca nehéz volt, ezért a könyökével nyomta le a kilincset, mire az ajtó lassan engedelmeskedve kinyílt, és ő belépett, de az elé táruló látványtól meglepetten meg is állt. Castle az ágyban ült, és úgy nézett rá, mint aki kísértetet lát. Teste harcra készen megfeszült, arca elszántságot tükrözött, amit először a meglepettség, aztán a megkönnyebbülés váltott fel, végül ernyedten hátrahanyatlott a párnára.

- Hát, a látványom még sosem váltott ki ilyen hatást senkiből - indult meg Kate az ágy felé, és letette a tálcát az éjjeliszekrényre, aztán kérdőn Castle-re nézett, aki hanyatt fekve, csukott szemmel, kezét a szegycsontjára szorítva azon igyekezett, hogy a lecsillapítsa a mellkasából kiugrani készülő szívét. - Mire számítottál? Ki fog belépni az ajtón - kérdezte gyanakodva.

A férfi végre felnézett, de szégyenlősen le is sütötte a szemét, és Kate már tudta a választ.

- Azt hitted, hogy valaki megtámadott?

- Miért? Az elmúlt napokra ez volt a jellemző, nem? - mentegetőzött a férfi. - Többször betörtek a házba, Charles Moore megkötözött, az a Thomas gyerek meg elrabolt az éjszaka közepén, most meg arra ébredtem, hogy kinn sutyorognak, zörögnek, és csukódik a bejárati ajtó. Mégis mire gondolhattam volna?

Kate mosolyogva nézte a magyarázkodásba egyre jobban belelendülő férfit.

- Láttam, hogy már nem alszol olyan mélyen, ezért rendeltem reggelit és kávét, amit az előbb hozott ki egy fiú. Én átvettem, kifizettem, a srác pedig elment. Mivel mondtam neki, hogy alszol, ezért suttogtunk, és megpróbált halkan közlekedni - közölte a tényeket Kate.

- Anya is gyakran mondja, hogy paranoiás vagyok - sóhajtott a férfi. - De csoda ez ilyen előzmények után?

- Tulajdonképpen nagyon hízelgő, hogy törött lábbal is a megmentésemre indultál volna - ült le az ágy szélére.

- Aha, csak nem találtam a mankóimat - duzzogott még mindig az író, de tulajdonképpen magára orrolt, amiért rémtörténetté alakított egy hétköznapi dolgot, és ezért nevetségessé vált Kate előtt, bár nem látta a nőn, hogy kinevetné.

- Tudod Castle, amikor megláttalak, igazán olyan ... hmm ... marconán jóképű voltál - mondta Kate, aztán egy gyengéd csókot adott a szájára, és elégedetten nyugtázta, hogy a férfi elvigyorodik.  - Na, igyekezzünk Chuck Norris, mert másfél óra múlva itt lesznek a búvárok, és kezdődhet a kincskeresés!

Megreggeliztek, aztán Kate segített Castle-nek megmosakodni és felöltözni.

- Olyan deja vu érzésem van. Mintha csináltunk volna már ilyet! - nézett a távolba elmerengve Kate, aztán a férfira pillantott, és elnevették magukat. Képek villantak fel az emlékezetükben az elmúlt hat hét eseményeiről.

- Ugye azért most nem fogsz annyit nyafogni?

- Mi? - háborodott fel a férfi. - Neked csak az jutott eszedbe, hogy nyafogtam?

- Miért? Te mire gondoltál?

- Én arra, amikor finom, érzéki mozdulatokkal mosdattál, vagy amikor segítetted felhúzni a nadrágomat, és közben elkalandozott a kezed, vagy amikor ...

- Castle! Értem - nézett Kate a férfira szigorúan és a kezébe nyomta a mankókat. Castele gyakorlott mozdulatokkal kapta a hóna alá a segédeszközöket, amikor Kate telefonja megszólalt. 

 - A seriff hív! - mondta a nő jelentőségteljesen, aztán felvette a készüléket. - Rendben van - szólalt meg fél percnyi hallgatás után.

- Gyerünk Castle! Indul a kincsvadászat - tárta ki az ajtót, hogy a férfi kibiceghessen.

- Jól hallottam? Azt mondtad "kincs"? - húzta fel a szemöldökét egy pimasz mosoly kíséretében az író, de Kate nem válaszolt, csak egy határozott mozdulattal becsukta az ajtót, és amíg háttal állt, elmosolyodott.

Kétszer annyi ideig tartott az út a tóig, mint rendesen, de Kate türelmesen baktatott az egy lábon sántikáló férfi mögött, aki ugyancsak zihálva vette a levegőt, mire a partra értek. Szinte az egész Moore család ott toporgott, és lázasan próbáltak egymástól megtudni valami új információt. Amikor Andrew Moore meglátta Beckett-et és az írót, nyomban odalépett hozzájuk.

- Kate! De jó hogy jöttök! Te tudod, mi folyik itt? A seriff összecsődített bennünket. Azt mondta, hogy valaki megfejtette a nagyapám hagyatékának a záradékát, és lehet, hogy valami fontos dolog rejtőzik a tóban. 

- Igen, én is így tudom - tért ki a nyomozó a pontosabb válasz elől. Nem akarta elárulni Castle érdemét a hagyaték megfejtésében, mert ha a búvárok nem találnának semmit, akkor mindenki a férfin élcelődne.

Castle csak hallgatott. Figyelmét teljesen lekötötte a búvárok ténykedése, akik éppen beszálltak a gumicsónakba, és elindultak a sziklafal felé. Amikor eltűntek a források lezúduló vízfüggönye mögött, Castle-ben tudatosult, hogy onnan, ahol állnak, nem fognak látni semmit. Kate-re nézett, akit teljesen lefoglalt Andrew magyarázata, hogy ki kicsoda a parton álló rokonok közül. Nem akarta, hogy a rokonság is velük tartson, ezért gondolt egyet, és észrevétlenül elindult oda, ahol Kate kihúzta a vízből a sziklaugrás után. Onnan be lehetett látni a fal és a zuhatag közé.

Kate hallgatta Andrew ismertetőjét, és megpróbált udvarias érdeklődést kényszeríteni az arcára, figyelmét azonban sokkal jobban lekötötték a parton zajló események. A seriff erőteljesen gesztikulálva irányította a csapatot, bár látszott, hogy az utasítások nélkül is mindenki pontosan tisztában van a feladatával. Figyelte, ahogy a búvárokat szállító motorcsónak eltűnik a vízfüggöny mögött, és arra gondolt, milyen csalódott lehet Castle, hogy nem látja, hogyan merülnek alá, majd bukkannak fel a tóból a búvárok. Körbenézett, hogy megvigasztalja a férfit, de meglepetésére sehol sem látta. - Valóban olyan, mint egy gyerek. Egy pillanatra sem lehet szem elől téveszteni - gondolta bosszankodva. - Most hova a csudába tűntél el? - nézett körbe töprengve. - Bármerre is indult, még nem járhat messze a mankókkal, főleg, ha az egyenetlen felszínen elesett, és fel sem tud állni!

Bosszúsága lassan dühbe fordult át, amiért olyan felelőtlen az író, hogy nélküle elindult ki tudja hova. Elnézést kért Andrew-tól, és elindult arra a helyre, ahova szerinte Castle mehetett. Végigment a tisztás szélén, aztán lerövidítette az utat az erdő fái között. Néhány perc múlva megkönnyebbülten sóhajtott, mint az édesanya, aki megtalálta a játszótér homokozójában, elcsellengő gyerekét.

Castle egy kivágott fatörzsön ült, mankói akkurátusan letámasztva, és mozdulatlanná dermedve, feszült figyelemmel nézte a zuhatag és a sziklafal közötti vízfelszínen imbolygó csónakot, amiben már csak egy ember ült. 

Kate-nek nem is nagyon kellett lopóznia, hogy a férfi ne vegye észre, mert ha egy hadsereg robogott volna el mögötte, azt sem hallotta volna meg. Minden idegsejtje a felbukkanó búvárokra várt, na meg persze a kincsre. Kate dühe már elszállt. A puha fűben hangtalanul Castle mögé lépett, és amikor már olyan közel volt, hogy szinte hallotta a lélegzését, kezét a férfi vállára tette.

- Hah! - kapott levegő után ijedten összerándulva az író. - Kate meg akarsz ölni? Majdnem infarktust kaptam - panaszkodott, miközben mély levegőket véve próbálta rendezni dübörgő szívét.

- Mit gondolsz, én mit éreztem, amikor észrevettem, hogy eltűntél mellőlem? - kérdezte megrovón Kate. - Hogy lehetsz ilyen felelőtlen? És ha elesel?

- Csak nem féltettél? - jelent meg Castle arcán a jellegzetes, csintalan mosoly. Kate lemondóan megrázta a fejét, és megforgatta a szemét. Castle jólesően nyugtázta, hogy most ő kerekedett felül, és ki tudta billenteni nyugalmából a nőt. Szerette, amikor Kate bosszankodva összehúzza a szemöldökét, és mindig mosolyra késztette az arckifejezés, amit ilyenkor vágott. Most is elmerengve nézte a nő vonásait, de néhány másodperc múlva észrevette, hogy Kate arcán a bosszankodást felváltja a figyelem, majd csodálkozva elnyílik a szája, és döbbenten a távolba mered. Követte a nő tekintetét, és izgalmában felugrott a fatörzsről. A meggondolatlan mozdulatlannak az lett a következménye, hogy elvesztette az egyensúlyát, és hadonászva próbált függőlegesben maradni. A végén kénytelen volt rálépni a begipszelt lábára, hogy el ne essen, aminek a törött csontok nem nagyon örültek.

- Áááá! - kiáltott fel fájdalmasan, és gyorsan elkapta a mankóit, de a következő pillanatban már lelkendezve mutogatott. - Látott Kate! Biztosan találtak valamit!

A nő először összeszűkült szemmel nézte a csónak mellett felbukkanó két búvárt, akik folyamatosan beszéltek, és mutogattak a szikla felé, aztán Castle-re nézett, akinek gyermeki izgalom csillogott a szemében, és olyan nyugtalan volt, hogy önkéntelenül a tó felé kezdett bicegni.

- Castle, még csak azt látni, hogy beszélnek és valamit mutogatnak - próbálta a realitás felé terelni a férfi gondolatait.

- Mondd, miért nem tudsz csak egyszer, egyetlen egyszer egy kicsit hinni valamiben anélkül, hogy bizonyítékod lenne? - nézett szomorúan Kate-re.

- Mert nem akarok csalódni - válaszolta egyszerűen a nő.

- De ha nem bízol a csodában, sosem fog megtalálni téged. - Castle hangja halk volt és keserűség csendült belőle, de látta, hogy Kate-et szíven ütik a szavai.

- Van olyan csoda, amiben hiszek. Nézz ránk! - mosolyodott el a nő.

- Na igen - duzzogott kicsit Castle. - Négy évembe telt, hogy higgyél benne! 

- Felhívom a seriffet, megkérdezem, találtak-e valamit. Ő kapcsolatban van a búvárokkal - terelte el a szót Kate, és megnyugodva látta, hogy a férfi, még néhány jelentőségteljes pillantást vet rá, aztán figyelmét újra a búvárokra irányítja. A csónakban ülő férfi elvette fülétől az adó-vevőt, és segített a két búvárnak beszállni a csónakba, és elindultak a part felé.

Castle figyelte a jelenetet, aztán hol a telefonáló nőre, hol a csónakra pillantott. Kate fogta a telefont, és feszülten figyelt a serifftól hallottakra.

- Mi van? Kate! Mit találtak? - türelmetlenkedett a férfi, amikor a nő komótosan kinyomta a készüléket, és szenvtelen arccal zsebre tette. - Ne csináld ezt velem, kérlek! - nézett legártatlanabb könyörgő tekintetével Kate-re, aki nem tudott ellenállni a kék szemeknek, és úgy döntött, ideje megkönyörülni ezen a nagy gyereken.

- Találtak valamit - mondta közönyösen.

- Tudtam! - ütött a levegőbe diadalittasan, aztán elkomorult. - Mondd, meddig akarsz még büntetni?

- Ha még egyszer elmászkálsz egyedül az erdőbe, ott hagylak! - szórt szikrát Kate szeme, aztán megenyhülve folytatta. - Találtak egy barlangbejáratot a víz alatt, azt, amit láttál, amikor leugrottál a szikláról. Beúsztak a barlangba. - Kate elhallgatott. Élvezte a férfi izgatottságát, csillogó, várakozással teli tekintetét. Arra gondolt, hogy ha lenne egy kisfiuk, valószínűleg ugyanezzel a tekintettel kémlelné karácsony éjjelén az eget, hogy mikor bukkan fel Télapó a rénszarvasszánnal.

- És? - sürgette Castle a nőt. Majd szétvetette a türelmetlen kíváncsiság.

- A barlang bejárata, és még úgy tíz méternyi szakasz a víz alatt van, aztán egy folyosó szerű szakasz fokozatosan emelkedik, végül a víz szintje felett szárazzá válva egy üreggé szélesedik. - Nézte, ahogy az író szinte issza magába minden szavát, de a várakozás nem hunyt ki a szeméből, ezért nem kínozta tovább, hanem folytatta. - A barlangban van egy láda, de nem tudták kinyitni.

- És?

- És ennyi. A vízen keresztül lehet csak kihozni, de mivel nem tudják, hogy mi van benne, otthagyták.

- Igaz, lehet, hogy papírpénz van benne, és akkor eláznának - révedt a férfi tekintete a távolba, és lelki szemei előtt már látta a pénzkötegekkel teli ládát.

- Örülök, hogy a fantáziád el tudott szakadni az aranypénzektől, és a drágakövekkel kirakott ékszerektől, mert gondolom, ezeket értetted a "kincs" alatt - szúrt oda nevetve Kate.

- Nevess csak! De jegyezd meg: az nevet, aki utoljára nevet! - duzzogott sértődötten Castle.

- Ne menjünk vissza a seriffhez? Hoznak egy olyan ládát, ami légmentesen záródik, azzal visszamennek a búvárok a kincsesládádért. 

Castle gondolkodott. Ha itt maradnak, látni fogja, ahogy a csónakba teszik, ha visszamennek, akkor pedig azt, ahogy kinyitják. Igazság szerint mindkettőt szerette volna, de ez nem ment. Már éppen szólni akart Beckettnek, hogy akkor inkább menjenek vissza, amikor a nő titokzatosan mosolyogva a füléhez emelte a telefont.

- Green seriff? Megtenné, hogy a Moore család tagjait és a búvárokat is átirányítja arra a partszakaszra, ahol mi állunk? Innen be lehet látni a zuhatag mögé, és láthatnák a felszínre hozatalt, mi pedig azt, amikor kinyitják a ládát. 

Castle csak áll, és hálás tekintettel nézte a nőt, aki nem hitt csodákban és kincsekben, mégis megtett mindent azért, hogy ő várhassa, és átélhesse az ismeretlen felfedezésének izgalmát. Kate ragyogó tekintetébe nézett, és tudta, hogy igenis, vannak csodák. Ő megtalálta. Itt állt előtte élete leggyönyörűbb, legtitokzatosabb csodája.

- Miért nézel így? - szegezte rá szemét gyanakodva a nő, ami az erős napsugárzásban zöldes árnyalatúvá vált.

- Semmi, semmi - kapta el a tekintetét zavarában Castle. - Mit mondott a seriff?

- Idejönnek - ült le a hatalmas fatörzsre a férfi mellé Kate, és figyelte a reakcióját. A várt lelkendezés és izgalom helyet valami furcsa, átszellemült boldogság ült ki Castle arcára. - Azt hittem örömtáncot fogsz járni, vagy inkább ugrálni - csendült ki egy kis csalódottság a hangjából.

- Csak elgondolkodtam - rakosgatta a mankóit zavarában a férfi, miközben szemét a tó vizére irányította.

- Min? - fürkészte az arcát Kate kíváncsian, mert szinte érezte a férfi feszültségét.

- Rajtad. Azon, hogy ebben a néhány napban mennyi mindennel megleptél.

- Castle! Azt hitted, hogy négy év alatt megismerhetsz?

- Én balga, azt hittem. Azért azt nem tagadhatod, hogy jól ismerlek, még ha  néha teljesen ámulatba ejtesz.

- Csak néha, Castle? - incselkedett a nő.

- Na jó - adta meg magát az író és elfordítva tekintetét a tóról, a nevető szemekbe nézett. - Mindig elvarázsolsz, de van amikor meglepsz.

- Hidd el még annyi meglepetéssel tudok szolgálni, ami elegendő lenne a következő negyven évre!

Castle-nek felcsillant a szeme. Kate ilyet mondott volna, hogy "következő negyven év"?

Hamarosan meghallották a feléjük közeledő kis csoportot, ahogy az eseményeket taglalva átvágtak a tölgyesen. Kate éppen elkapott néhány szófoszlányt Mary és Jasper beszélgetéséből, amint próbálták kitalálni, hogy ki fejthette meg a hagyaték rejtvényét. A nyomozó úgy érezte, itt az idő, hogy elmondják az örökösöknek, hogy kinek köszönhetik a barlang felfedezését, és a benne talált ládát. Bármit is tartalmaz az a ládikó, az már biztos, hogy létezik. Tekintetével a seriffet kereste, és nagy sokára meg is látta az emberei gyűrűjében, egy kicsit lemaradva a Moore család tagjai mögött. Felállt, és hozzájuk sietett. Négyszemközt akart beszélni a seriffel.

Castle csak azt látta, hogy Kate felpattan, a seriffet szinte kihúzza az emberei közül, aztán elég hosszan magyaráz, a seriff összevont szemöldökkel figyel, aztán mond valamit, végül bólint.

- Miről beszéltél a seriffel? - kérdezte kíváncsian a visszatérő nőtől, mire Kate titokzatosan rámosolygott.

- Csak egy újabb meglepetésre készülök.

- Nekem? - húzta fel a szemöldökét a férfi, de Kate nem válaszolt, hanem beszélgetésbe elegyedett a teljes izgalomban levő Elisabeth-tel.

- Nem fáj? - intett a szemével az író begipszelt lábára Andrew, miközben mellételepedett.

- Lüktet és hasogat! - nyögte Castle fájdalmas arccal. - Ha Kate megtudná, visszavinne a nyaralóba és ágyba dugna, pedig én itt akarok lenni. Jobb, ha nem áruljuk el neki. Jó?

- Mit nem akartok elárulni? - szólalt meg a háta mögött a nyomozó, mire a férfi ijedten összerezzent.

- Semmi, semmi, nem érdekes - próbált ártatlan arcot vágni.

- Ugye nem felejtetted el, hogy nyomozó vagyok, és van fegyverem? - húzta össze a szemöldökét Kate az átlátszó hazugságra. - Fáj a lábad, igaz? - nézett átható tekintettel, pislogás nélkül az íróra.

Andrew elnevette magát. Mintha csak Elisabeth-et és magát látta volna fiatalabb kiadásban. Neki sem lehettek titkai a felesége előtt. Lehet, hogy női megérzés, hatodik érzék, vagy csak ennyire kiismerhető, de élete asszony minden gondolatát ismerte. Ha ennyire hasonlít Kate és Rick kapcsolata az övékére, akkor talán olyan szerencsések lesznek, mint ők, és végigkíséri életüket a kihívásokkal teli, izgalmas, boldogító szerelem.

- Csak egy kicsit - ismerte be Castle, de azért szépített a valóságon.

- Ne félj! Megígértem, hogy nélküled nem lesz kincskeresés. Tartom a szavam.

Castle megkönnyebbülten sóhajtott. Semmi kedve nem lett volna Kate-tel azon vitatkozni, hogy nem lesz baja egy kis üldögéléstől.

Hamarosan megérkeztek a seriff emberei a vízhatlan ládával, és a búvárok újra elindultak a motorcsónakkal a sziklafal elé. A kis csoport elcsendesedett, és egy idő után egy pisszenést sem lehetett hallani, mindenki lélegzetvisszafojtva figyelte, ahogy a búvárok alámerülnek, majd hosszas várakozás után felbukkannak. Látszott a mozdulataikon, hogy a láda nehéz, de senki sem tudta, hogy a légmentesen záródó külső láda, vagy a tartalma olyan súlyos, hogy alig tudták a csónakba behúzni.

A parton szinte kézzel foghatóvá vált a feszültség. Amikor a motorcsónak kifutott a homokos fövenyre, szinte egy emberként indultak meg felé. Kate is elindult, de néhány lépés után tudatosult benne, hogy Castle nem követi. Megállt, és megfordult. Az író mankóira támaszkodva még mindig a kivágott fatörzsnél állt, és kicsit szomorú arccal figyelte az eseményeket.

- Rick! Nem jössz? Nem akarod megnézni, mi a kincs? - lépett vissza a férfihoz.

- Nem is tudom - szólalt meg bizonytalanul. - És ha nincs is benne kincs?

Kate nem látta gyakran ezt a bátortalan, csalódástól félő arckifejezést az író arcán.

- Ha nem hiszünk a csoda létezésében, akkor sosem talál ránk - mosolyodott el bíztatón, miközben a férfi mondatát idézte. - Nem is tudom, hol hallottam, de talán igaz. Gyerünk Rick! Higgy! Lehet, hogy vannak még kincses barlangok - tárta szét a karját, mint aki nem zárja ki a lehetőséget, és elégedetten nyugtázta, hogy a férfi szemébe visszatér a gyermeki kíváncsiság, az izgatott csillogás, és szája mosolyra húzódik.

Mire a partra érte, a ládából semmi nem látszott, csak a seriff erélyes hangját hallották.

- Megkérek mindenkit, hogy lépjen hátrébb. Először is, szeretném elmondani, hogy kinek köszönhetik, hogy megismerhetik Jack Moore eddig rejtett hagyatékát. Az az ember, aki megfejtette a záradékban elrejtett információt, Mr. Richard Castle! - mutatott színpadiasan az egy lábon egyensúlyozó íróra, aki meglepetésében csak nyelt egyet, aztán amikor rájött, hogy ez a nő műve, hálásan elmosolyodva Kate-re nézett. - Neki köszönhetik azt is, hogy Charles Moore nem jutott jogtalanul az önök közös örökségéhez, bármi is legyen az, ezért úgy hiszem, lehetőséget kell neki adni, hogy betekinthessen a ládába, és lássa a tartalmát. - A kis csoport szétnyílt, és elismerő csodálattal néztek Castle-re, aztán valaki tapsolni kezdett, amit a többiek felszabadult éljenzések közepette követtek. Másodszor, - folytatta Green seriff - Mr. Jonathan Gibbs ügyvéd fogja felügyelni a törvényességet a láda kinyitásakor - intett a mellette álló öltönyös férfira, aki idegesen meglazította szorosra kötött nyakkendőjét, és megtörölte a hőségben gyöngyöző homlokát, majd az örökösök felé bólintott. - Készen állnak?

- Igen! Persze! - hangzott mindenfelől a sürgető válasz.

A seriff emberei felnyitották a vízhatlan láda tetejét, és kiemelték Jack Moore barlangba rejtett ládáját. Ha valaki valami hatalmas, cirádás dolgot képzelt maga elé, akkor csalódnia kellett, mert egy közönséges, kisméretű, íves tetejű utazóláda bukkant elő, amit a két rendőr könnyedén kiemelt, és tett le a fűre. A mozdulatot látva Castle kissé csalódottan hunyorgott.

- Az, hogy nincs megtömve aranyrudakkal vagy drágaköves ékszerekkel, nem azt jelenti, hogy nincs benne kincs - súgta a fülébe Kate, mire Castle félve rápillantott.

- Az én felmenőim voltak gondolatolvasók a vidámparkban! Te honnan tudod mindig, hogy mire gondolok? - kérdezte megütközve.

- Vigyázz Castle! Nincsenek előttem titkaid! - kacsintott kajánul Kate a férfira, aztán figyelmüket újra a ládára irányították.

Az egyik rendőr leverte a rozsdás lakatot, és hátrébb lépett.

- Ki nyitja ki? - nézett körbe a seriff.

Minden tekintet a ládára szegeződött, a levegő csak úgy vibrált a visszafojtott izgalomtól. Legszívesebben mindenki odaugrott volna, hogy feltépjék a láda tetejét, de senki nem mozdult.

- Nyissa ki Mr. Castle! - szólalt meg irreálisan nyugodt hangon Jasper Moore. A magas, vékony férfi az íróra nézett furcsa, rideg szemeivel, amitől a hőség ellenére végigfutott Rick hátán a hideg.

- Igen! Igen, nyissa ki ő! - hallatszott most már mindenhonnan.

Castle meghatottan nézte a várakozással teli embereket, aztán Kate-re pillantott, és odalépett a ládához. Sóhajtott egy nagyot, aztán vett egy hatalmas levegőt, és egy mozdulattal kinyitotta a ládát. Pislantott egyet, aztán belenézett.

Kate nem értette miért, de átragadt rá Castle gyermeki izgalma. Látta, ahogy a férfi tekintete egy pillanat alatt magába issza a láda tartalmának minden apró részletét, szeme kitágul a csodálkozástól, aztán boldog mosollyal az arcán ránéz.

Castle nem nyúlt a ládába, bár ehhez rendkívül nagy önuralomra volt szüksége. Átadta a helyet az ügyvédnek, aki sorban kirakta a a ládában levő tárgyakat egy sebtében felállított kempingasztalra. Mivel mindenki odaözönlött az asztal köré, Kate nem látta a tárgyakat, csak hallotta, ahogy az ügyvéd megnevezi és feljegyzi őket. Hangosan és érthetően beszélt, a rokonság Kate, Castle, Green seriff és az emberei pedig lélegzetvisszafojtva hallgatták.

- Egy darab kézírásos papír, a következő szöveggel: " Drága Gyermekeim! Szeretném örökül hagyni nektek a legfontosabb dolgot, ami a birtokomba jutott hosszú, és mozgalmas életem során. Visszatekintve az életemre, öreg fejjel megtanultam, hogy a legnagyobb kincs a család. Azt szeretném, ha az életetek könnyebb lenne, mint az enyém volt, ezt pedig úgy tudom segíteni, ha átadom mindazt a tapasztalatot, amit a sok év alatt megtanultam, összegyűjtöttem. Örökül hagyok rátok három naplót. Tanuljatok a sikereimből, és okuljatok a hibáimból! Fiaim! A kulcsok lehetőséget adnak arra, hogy képességeiteket, tehetségeteket szabadon kibontakoztassátok. Éljetek a lehetőséggel úgy, hogy boldoggá tegyétek mindazokat, akik szeretnek benneteket, és akkor ti is azok lesztek. Szeretettel: Édesapátok!" - fejezte be az ügyvéd, a papírt letette az asztal szélére, majd újra a ládába nyúlt, és folytatta a felsorolást. - Három darab bőr kötésű, kézzel írt napló, sorrendben: Napló-gyerekkor, Napló-család, Napló-üzlet, egy darab kulcs "John" felirattal, egy darab kulcs "James" felirattal, három darab családi fényképalbum. - Az ügyvéd felnézett, jelezve, hogy ennyi volt a láda tartalma. Fontosságának tudatában felöltötte leghivatalosabb  ábrázatát, és figyelmeztetőn maga elé emelte mindkét kezét, mert abban a pillanatban, hogy befelezte a leltározást, mindenki közelebb lépett az asztalhoz, és meg akarta nézni a tárgyakat.

- Kérem Önöket, hogy legyenek türelmesek! Azt javaslom, hogy a ládát a tartalmával együtt szállítsuk be az irodámba, ahol hivatalosan átvehetik.

Az eddig csendben várakozó örökösök hirtelen felélénkültek első döbbenetükből, és ki beletörődve, ki felháborodva vette tudomásul az ügyvéd szavait. Voltak csalódott, morgolódó megjegyzések, végül azonban mindenki belátta, hogy ez lesz a leghelyesebb. Elcsendesedve figyelték, ahogy a ládába visszakerülnek a naplók, fényképalbumok, a két kulcs, és két rendőr lezárja, majd elszállítja Jack Moore kalandos úton előkerült hagyatékát.

A csoport izgatottan zsibongva követte a rendőröket és a ládát az ügyvédi irodába. Kate a csendesen álldogáló írót figyelte.

- Mi jár a fejedben? - kérdezte, mert nem tudta megfejteni a férfi arckifejezését. - Azt hittem, csalódott leszel, amiért nem aranyat és drágaköves ékszereket rejt a kincsesládád.

- Tudod Kate, azt hiszem, ez egy sokkal igazibb kincsesláda, mint ami a filmekben és kalandregényekben szokott lenni. Igazi emberi értékeket rejt. Sajnálom, hogy az ügyvéd halála miatt nem kaphatták meg Jack Moore gyerekei, John és James - mondta szomorkásan.

- Ha ők nem is, de az unokái és a dédunokái megismerhetik a családjuk múltját, és talán napjainkban is hasznos tanulságokkal szolgál nekik a nagyapjuk élete.

- Igen - bólintott Castle, és elmerengő tekintettel nézett a tó mögötti sziklára. Kate látta a tekintetén, hogy valami még izgatja a fantáziáját.

- Biztosan érdekes ember lehetett az a Jack Moore, ha ilyen rejtvény mögé rejtette az élettörténetét tartalmazó naplókat és fényképeket. Ki tudja, milyen titkokat rejtenek azok a naplók? - vetette fel a nő a kérdést, mert arra gondolt, Castle számára izgalmas forrás lenne az öreg Moore élete. Kérdőn nézett a férfira, de az minden érdeklődés nélkül csak egyetértően hümmögött, és még mindig a tavat bámulta.

- Mi az Castle?

- A kulcsok.

- Mi van a kulcsokkal? - kérdezte türelmetlenül a nő, mert látta az író felé forduló tekintetén, hogy már megvan az elmélete, mit nyithatnak a szépen csiszolt, névvel ellátott fémdarabok.

- Téged nem izgat, hogy mit nyitnak? - kérdezte, és szemei ugyanolyan izgatottan csillogtak, mint amikor a záradék rejtélyes szövegét próbálták megfejteni.

- Gondolom, neked már megvan az elméleted - húzta fel a szemöldökét a nő, és már ő is kíváncsi volt, hogy mivel áll elő a férfi.

- A kulcsokra Jack Moore a fiai nevét vésette, és azt írta a levélben, hogy "A kulcsok lehetőséget adnak arra, hogy képességeiteket, tehetségeteket szabadon kibontakoztassátok." Mi kell ahhoz, hogy valaki szabadon kibontakoztathassa a tehetségét? - nézett kérdőn Kate-re.

- Pénz? - vetette fel a nő.

- Igen, pénz - vigyorgott az író elégdetten.

- Ugye nem nyugszol addig, amíg valami kézzelfogható kincset elő nem bányászol ebből az ügyből? - forgatta meg a szemeit a nő. - Castle! Azokat a kulcsokat több, mint fél évszázada tette a ládába az öreg Moore. Azt sem tudjuk, hogy valami íróasztalfióknak, páncélszekrénynek, vagy mi a csudának lehet a kulcsa, de az is előfordulhat, hogy már az sem létezik, amit nyitna.

- De létezik - húzta ki magát büszkén a férfi.

Kate hallgatott, és várta a magyarázatot. Tudta, hogy a férfi már olyan izgatott, hogy jól sem járna, ha el nem mondhatná az elméletét. Nem tévedett, mert Castle vett egy nagy levegőt, és belekezdett.

- Ismerem ezt a fajta kulcsot. Amikor az egyik Derrick Storm regényt írtam, beleástam magam a bankok világába, hogy megtudjam, hol, és hogyan lehet a legbiztonságosabban, legtitkosabban, leghosszabb ideig pénzt vagy értéket tárolni. Akkor ismerkedtem meg az egyik zürichi bank igazgatójával, Joachim Hesse-vel. Az ő bankjuk értékmegőrzőjének van olyan kulcsa, mint amit a láda rejtett.

- Azt akarod mondani, hogy Jack Moore egy svájci bank értékmegőrzőjének a kulcsát rejtette a ládába? - húzta fel hitetlenkedve a szemöldökét a nő.

Castle fülig érő vigyorral bólogatott.

- Gondold végig Kate! - kezdett a férfi lelkesen a magyarázatba. - Ott van Jack Moore, a szegény ifjú, aki a gazdasági válság ideje alatt, amikor dúl a szesztilalom gerjesztette feketekereskedelem, az alvilág számos figurája hatalmas vagyonokra tesz szert, és hirtelen a semmiből vagyont csinál. A családon belül is azt suttogják, hogy törvénytelen úton szerezte a pénz. Ha biztonságba akarta helyezni a feketén szerzett vagyont, akkor erre a legmegfelelőbb hely egy svájci bank értékmegőrzője volt.

Kate elgondolkodva nézett a férfi izgalomtól csillogó kék szemébe. Bármennyire is nehezére esett bevallania, Castle elmélete nagyon is hihetően hangzott.

- Ugye azért nem éled bele magad túlságosan abba, hogy a kulcsok egy aranyrudakkal megrakott széfet nyitnak Svájcban? - mosolygott egy sóhaj kíséretében a férfira.

- Miért ne éljem bele magam? Azért, mert te nem hiszel benne, én még hihetek! Csak nem attól félsz, hogy csalódni fogok, és szomorú leszek? Sajnálnál egy kicsit? - incselkedett a nővel.

- És ha azt mondanám, hogy igen, sajnálnálak?

- Ó! - Castle annyira meglepődött az őszinte válaszon, hogy hirtelen szóhoz sem jutott. Annyira megszokta Kate csípős válaszait, hogy most is arra számított. - Hát, tudod, hogy nem szoktam sokáig búslakodni, ha nem jön be egy elméletem.

- Igen, mert azonnal gyártasz egy másikat!

Castle felkapta a fejét a csúfondáros megjegyzésre, és megadóan Kate-re nézett. Már az előbb valami hasonló megjegyzésre számított, hát most megkapta!

Visszaballagtak a nyaralóba, aztán összepakoltak, és visszaindultak New Yorkba. Beckett-nek még lett volna két napja, Amit Gates kapitány engedélyezett neki, de a nyomozás lezárult, és nem akart visszaélni a felettese bizalmával, hiszen azért kapta a négy napot, hogy segítsen a seriffnek. Hazafelé az autóban még mindig az események hatása alatt állva beszélgettek. Castle gondolatait leginkább a naplók tartalma, és a titokzatos kulcsok kötötték le, miközben Kate jókat nevetett néhány néhány élményükön, mint például amikor Castle belebotlott a hullába és a csalánba esett, vagy amikor a férfi megrémült a különös viselkedésű Jasper-től. Kate jóízű nevetése másfelé terelte Castle gondolatait. Elmerengett az elmúlt napokon, és megállapította, hogy ilyen élménygazdag hosszú hétvégét még nem töltött el soha senkivel.

- Kate! Neked mi volt a legemlékezetesebb ebben a nyaralásban?- fordult komoly arccal a vezetésre koncentráló nő felé.

Kate néhány másodpercig hallgatott. Castle figyelte, ahogy mosolygós vonásai elgondolkodóvá és komollyá válnak.

- Az, amikor láttalak leugrani a szikláról - mondta halkan a nő. Nem tudta elrejteni a hangjából áradó szorongást, ezért gyorsan megköszörülte a torkát. - Azt hittem, meg fogsz halni - mondta ki a legnagyobb félelmét, és oldalra pillantott a férfi csodálkozó szemébe. Már nem is akarta elrejteni az érzéseit, és nem bánta, hogy Castle megtudja, mennyire rettegett abban a néhány percben. Érezte, hogy a kék szempár nem mozdul az arcáról, és kutatva figyeli, de nem nézett a férfira.

- És neked mi volt a legemlékezetesebb? - törte meg a rájuk telepedő csendet a nő, de mivel  a férfi nem válaszolt, kíváncsian oldalra pillantott. Ekkor szembesült azzal, hogy vagy a válaszával, vagy az imént feltett kérdésével sikerült zavarba hoznia az írót. - Várj! Kitalálom! Amikor a búvárok felhozták a barlangból a ládát - mondta elnéző mosollyal, de a férfi komoly maradt. - Na gyerünk Castle! Én is elmondtam! - próbálta nevetve oldani az érezhető feszültséget.

- Hát, az enyém nem olyan megható, mint a tiéd - szólalt meg végre szégyenlősen a férfi. - Az, amikor a holdfényben szeretkeztünk a tóban - mondta ki végre kicsit szégyenkezve, mert úgy érezte, az ő élménye túl felszínes a nőéhez képest.

- Először én is majdnem azt mondtam - mosolygott rá Kate, mire Castle megkönnyebbülten elvigyorodott.

- Azt hiszem, a következő Nikki Heat könyv sztorija már megvan - dőlt hátra elégedetten az író, és arra gondolt, ha hazaérnek az lesz az első dolga, hogy leírja a különös hétvége eseményeit.

Néhány óra múlva jóízűen falatozták a megrendelt szecsuáni csirkét Castle lakásában. Kate úgy döntött, hogy először hazaviszi Castle-t, esznek valamit, aztán bemegy a kapitányságra, és beszámol felettesének a seriff-fel végzett nyomozásról. Ez utóbbi tervnek Castle nem nagyon örült, és folyamatosan morgolódott, amiért Kate nem akarja elbliccelni a következő két napot.

- Most te szépen lefekszel, mert egész délelőtt mászkáltál, aztán ültél az autóban, és ez nem tesz jót a lábadnak. Amíg pihensz, bemegyek a kapitányságra, de ha minden jól megy, akkor néhány óra múlva itthon leszek - mondta határozottan Kate, miközben összeszedte a tányérokat.

Castle éppen ellenkezni akart, amikor megszólalt Kate telefonja.

- Szia Espo - üdvözölte a nyomozót.

- Hívtunk, de biztos nem volt térerő, mert ki sem csengett a telefon, ezért Green serifftől érdeklődtünk, hogy jól vagytok-e, és megoldódott-e az ügy - hallotta Beckett a férfi túlságosan ártatlannak tűnő hangját. Felébredt benne a gyanú, hogy valami hátsó szándéka van a férfinak.

- Igen, jól vagyunk, és megoldottuk az ügyet - válaszolt szűkszavúan.

- Na és hazajöttetek, vagy áztatjátok még egy kicsit magatokat a tóban?

Kate már biztos volt abban, hogy Ryan ott hallgatózik vigyorogva Javi mellett, mert a nyomozó nem tudta elnyomni a hangjából kiérződő kaján vigyort.

- Mondtam, hogy Castle eltörte a bokáját, begipszelt lábbal viszont nem ajánlatos a tóban fürödni - tért ki a válasz elől Kate, miközben azon töprengett, mire készül a két nyomozó, mert hogy készülnek valamire, afelől semmi kétsége  sem volt.

- Szóval akkor hazajöttetek - állapította meg szenvtelenül Espo, és választ sem várva folytatta. - Na és melyikőtökhöz mentetek?

- Fél óra múlva benn leszek az őrsön, és akkor mindent elmesélek - csendült vészjóslóan Beckett hangja, mert már egészen biztos volt abban, hogy arra megy ki a játék, hogy megtudja a két fiú, mit keresett valójában Castle a birtokon.

- Ne indulj el, inkább nyisd ki az ajtót! Itt állunk előtte.

Kate kétségbeesetten pillantott Castle-re, akinek fogalma sem volt, mi váltotta ki a nő heves reakcióját, csak azt látta, hogy amíg Kate Esposito-val beszélt, egyre feszültebb lett, és egyre jobban ráncolta a szemöldökét. Beckett egy másodperc alatt végiggondolta a lehetőségeket, és úgy tippelt, az a legvalószínűbb, hogy két társa az ő lakásának az ajtaja előtt toporog, ezért egy pillanatra behunyta a szemét, és hálát adott az égieknek, hogy elkerülhetik a találkozást. Egyenlőre nem akarta, hogy a fiúk tudomást szerezzenek a Castle-lel való kapcsolatáról, mert akkor már csak egy hajszál választja el őket attól, hogy Gates is megtudja, és akkor Castle be nem teheti többet a lábát az őrsre.

- Nem vagyok otthon - mondta magabiztosan, és szinte maga előtt látta, ahogy a két férfi arcára fagy az önelégült vigyor, amikor rájöttek, hogy tévedtek.

- Mi sem a te ajtód előtt állunk - hahotázott a két nyomozó a telefonba, és Kate hallotta, ahogy sikerük jeléül összeütik a tenyerüket. Sóhajtott egyet, aztán összeszorított szájjal és szikrákat szóró szemekkel az ajtóhoz lépett, és kinyitotta.

Espo és Ryan pajkos tekintettel, arcukon elégedett, huncut vigyorral álltak az ajtó előtt, és kihívón állták Kate bosszús tekintetét. Aztán Javi a válla fölött hátra tartotta a kezét, mire Kevin belenyúlt a zsebébe, előhúzott egy tízdollárost, és társa tenyerébe nyomta.

- Most az egyszer nem bánom, hogy te nyertél - mondta kitartóan Kate-re mosolyogva.

Olyan boldogok voltak, mint két kisfiú, akiknek sikerült valami izgalmas csínytevést végrehajtani. Kate próbálta megőrizni a hidegvérét, de amikor látta a fiúk szokás szerint fogadtak valamiben, nem tudta palástolni a bosszúságát, és villámokat szórt a szeme.

- Mit akartok? Új gyilkosság van? - vetette oda élesen a szavakat. Úgy érezte, jobb, ha nem kérdez rá a fogadás tárgyára, és inkább marad a hivatalos szerepében.

- Csak jöttünk meglátogatni Castle-t, bár látom, már szerzett magának egy szép és szexi ápolónőt - lépett be a hüledező nő mellett szemtelen mosollyal az arcán, Ryan pedig titkon Kate felé pislogva követte.

- Gyertek csak be - sóhajtotta maga elé a nő, és becsukta az ajtót. Még néhány másodpercig dermedten állt az ajtónál, és nézte a nappali tartó két nyomozót. Már csak abban bízott, hogy Castle-nek lesz annyi esze, hogy nem szólja el magát.

- Na, öregem! Neked aztán nincs szerencséd! Az egyik lábadról leveszik a gipszet, a másikra meg rárakják – sajnálkozott Ryan, amikor meglátta az írót a nappali kanapéjára feltett, begipszelt lábával.

- Tesó! Azért te tudod, hogyan hozd ki a legrosszabb helyzetekből is a legjobbat! Lehet, hogy nem is olyan rossz dolog a lábtörés, ha valakinek ilyen ápolónője van - kacsintott Castle-re Espo, miközben fejével alig láthatóan Beckett felé intett.

Castle-nek fogalma sem volt, hogyan reagáljon a megjegyzésekre, ezért zavartan Kate-re nézett, aki alig láthatóan megrázta a fejét, jelezve, hogy a fiúknak egy szót se szóljon kettejükről.

- Ha tudnád, hogy ezzel a bokával még egy szikláról is le kellett ugranom, akkor nem irigyelnél. Beckett meg csak hazahozott - tette hozzá szemlesütve, nehogy tekintete elárulja, hogy hazudik.

- Persze, csak hazahozott - húzta el kételkedve a száját a nyomozó. - Már másfél órája ideértetek.

- Te nyomoztál utánunk? - háborodott fel Kate, aki úgy érezte közbe kell szólnia, még mielőtt Espo mindent kiszed Castle-ből.

- A seriff mondta, hogy mikor indultatok el, és hát nem nehéz kiszámítani az utat New York-ig. Ryan-nel fogadtunk, hogy hova mentek, és én nyertem - húzta ki magát Espo, és lehuppant a fotelba.

- Na jó, elmesélek röviden mindent - ült le Kate is a kanapéra, de különösen figyelt arra, hogy a lehető legtávolabb helyezkedjen el az írótól.

Castle-nek megemelkedtek a szemöldökei. Kate el akar mesélni mindent? De hát ő nem akarta, hogy megtudják a fiúk a kapcsolatukat! Aztán amikor a nő belevágott a történetbe, még jobban csodálkozott. Kate szemét hol Espo, hol Ryan mellkasára szegezve kezdett a történetbe, miszerint egyedül indult egy kicsit kikapcsolódni a tóhoz, aztán a seriff megkérte, hogy segítsen felgöngyölíteni egy gyilkosságot. A hírre persze megjelent Castle - pillantott elhúzva a száját, rosszallóan a férfi felé, aki meglepetésében csak kapkodta a levegőt, és sértődötten összeszorította a száját. - Tudjátok, milyen! Jól se járt volna, ha nem kotnyeleskedhet bele az ügybe!

Castle álmélkodva figyelte Kate-t, ahogy egyre könnyedébben, gátlásoktól felszabadulva formálta át a valóság egyes elemeit a saját történetére. Egyetlen árulkodó jele volt annak, hogy nem a teljes igazságot mondja, a tekintete. Amikor igazat mondott, Espo vagy Ryan szemébe nézett, amikor a saját variációját ecsetelte, akkor a mellkasukra, vagy valami semleges pontra bámult. Castle elkezdett töprengeni, mikor volt olyan helyzet, amikor úgy válaszolt neki Kate, hogy nem nézett a szemébe, de nem tudott sokáig elmerengeni, mert az eddig csendesen álldogáló Ryan közömbös hangon megszólalt.

- Na és hol szállt meg azon a különleges birtokon Castle?

Beckett azonnal kapcsolt, hogy veszélyes vizekre evez, ha most hazudik. Néhány napja ő kérte meg a férfit, hogy járjon utána a tó történetének, és mivel Kevin mindig rendkívül precíz munkát végez, valószínűleg még azt is tudja, hogy csak egy olyan ház van a birtokon, amit vendégeknek adnak ki, abban pedig ő lakott. Mondhatná persze, hogy a kisváros hoteljében szállt meg az író, de amilyen kíváncsiak, képesek és utána érdeklődnek, hogy valóban ott aludt-e.

- Mivel nem volt más lehetőség, a vendégházban kapott helyet - mondta, és reménykedett, hogy a két férfi nem tudja, hogy ő is ott lakott.

- Ühm…- bólogatott Ryan, mint aki mindent ért, de nem szólt. Espo megérezte, hogy társa sejt vagy tud valamit, amit ő nem, ezért kérdőn nézett felé, de Ryan ártatlanul megrázta a fejét. Kate hálásan pillantott rá. Biztos volt benne, hogy Ryan mindennel tisztában van, de nem árulja el még Javi-nak sem, és már azt is látta, hogy Espo nincs tisztában azzal, hogy ő is a vendégház lakója volt.

Kate felszabadulva folytatta az események taglalását, és egyre jobban élvezte, hogy a két férfi szájtátva hallgatja a meseszerű történetet.

- Hogy csináltátok, hogy néhány nap alatt annyi minden történt veletek, mint más emberrel egy év alatt? - álmélkodott Javi, amikor Beckett a történet végére ért.

- Szerintem Castle vonzza a rejtélyeket és a lehetetlen helyzeteket - nézett a hallgatagon ülő férfire mosolyogva, de amikor meglátta a tekintetét, tudta, hogy még ma ki kell engesztelnie.

- Persze, a legkönnyebb mindent rám fogni - vágott durcás arcot az író, de Kate látta, hogy a tekintete inkább számon kérő és sértett.

Beckett felállt, jelezve, hogy itt a mesélés vége, de a két nyomozó nem mozdult.

- Castle! Te tényleg leugrottál egy magas sziklafalról? - kérdezte hitetlenkedve Espo, mire az író lelkesen kezdte mesélni, hogyan tanulta meg a sziklaugrás alapjait főiskolás korában a Sziklás-hegységben. Kate megnyugodott. Látta, hogy Espo már sokkal nagyobb figyelmet szentel a furcsa ügy részleteinek, mint hogy valamit kiderítsen kettejükről. Ryan viszont zsebre tett kézzel csendesen hallgatta barátai beszélgetését, miközben lopva Kate-re mosolygott. Kék szemeiből szeretet és tisztelet áradt, amiből Kate egyértelműen tudta, hogy a férfi nem csak mint a főnökét tiszteli, hanem mint barátot is, ezért tiszteletben tartja az érzéseit, és a döntéseit is.

- Na, igyekezzetek gyorsan kikérdezni a barátotokat, mert indulni szeretnék a kapitányságra, és úgy rémlik, hogy ti is ott dolgoztok - mondta határozottan, miközben megfogta a bőröndjét. Áldotta a szerencséjüket, hogy még csak Castle ruháit pakolták ki, mert mire az övé sorra került volna, meghozták az ebédet, így az ő bőröndje érintetlenül állt a nappali sarkában.

Espo kelletlenül vette tudomásul, hogy indulniuk kell, és nehézkesen tápászkodott fel a kényelmes bőrfotelból.

- Ja, és Espo! Eláruljam mi tartott másfél óráig? - kérdezte kihívóan Kate, mivel már tudta, hogy Espo tudatlanságban fog maradni Castle és az ő kapcsolatát illetően. - Nézz rá! - mutatott az író felpolcolt lábára. - Szerinted mennyi ideig tartott, mire idebaktatott? Ja, és ettünk egy ebédet - tette hozzá mintegy mellékesen, mire Espo csalódottan elhúzta a száját.

Beckett hagyta, hogy a két férfi menjen előre, hogy az ajtóból még visszanézhessen a szomorú tekintettel árválkodó íróra.

- Este kárpótollak - formálta hang nélkül a szájával, és megnyugodva látta, hogy Castle fantáziája rakétasebességgel száguldozik, és a képzeletszülte képek hatására elmosolyodik.

A férfi elgondolkodva dőlt hátra a kanapén. Megegyeztek Beckett-tel, hogy titokban tartják a kapcsolatukat a külvilág előtt, nehogy Gates megsejtsen valamit, és kitegye a kapitányságról, de mindig rossz érzése volt, ha a barátaik előtt titkolóztak. Az elmúlt évben megtanulta, hogy a titkok megmételyezik a kapcsolatokat, és ő nem akarta elveszíteni a barátaikat. Az anyja már az első pillanatban tudomást szerzett kettejükről, és már Alexis is tudta, ami arra engedett következtetni, hogy lehetetlen elrejteniük az érzelmeiket. A fiúk pedig jó megfigyelők, sokáig úgysem tudják félrevezetni őket, Lanie-ről nem is beszélve! Nem értette, Kate miért ragaszkodik ehhez a titkolózáshoz még mindig olyan görcsösen, hogy képes volt hazudni Espo-nak és Ryan-nek. Újra látta maga előtt a nő szemét, ahogy egy semleges pontra nézve hazudik, és újra elgondolkodott, hogy látta-e ezt a nézést, ha vele beszélt. Biztos volt benne, hogy Kate soha nem hazudna neki, ahogy ő se neki, de azt is tudta, hogy mindketten titkoltak már el érzéseket, információkat a másik elől. A kérdés csak az volt a számára, hogy most is hallgatnak-e el dolgokat egymás elől, miután a legfontosabb érzésüket már megosztották egymással? Igen - válaszolta meg a magának feltett kérdést. Legalábbis, ami őt illeti. Egyszerűen nem mer előhozakodni az őt legjobban foglalkoztató kérdéssel, állandóan a megfelelő pillanatra vár, de mintha soha nem akarna eljönni. Talán most, hogy Kate kimondta, hogy szereti, neki is lesz bátorsága megkérdezni, mennyire érzi komolynak kettőjük kapcsolatát, mit képzel a jövőjükről. Sóhajtott egyet, aztán feltápászkodott, és bebicegett a hálószobába. Nem tudott tiszta fejjel gondolkodni, és egyre nehezebben tartotta nyitva a szemeit. Az altató még nem ürült ki teljesen a szervezetéből. Ledőlt az ágyra, és néhány másodperc múlva már mélyen aludt.

Kate egész úton úgy tett, mintha nem tulajdonítana jelentőséget a fiúk kíváncsiságának, de lopva figyelte a két nyomozó reakcióit. Megnyugodva tapasztalta, hogy Espo gondolatai még mindig a tó barlangjába rejtett láda körül forognak, Ryan pedig néha hosszan az ő tekintetét kutatja, de diszkréten hallgat. Azon töprengett, vajon mennyi ideig tarthatják, vagy mennyi ideig akarják fenntartani a látszatot. Arra a következtetésre jutott, hogy sürgősen meg kell beszélnie Castle-lel a jövőt, ha nem is a távolit, de legalább a következő heteket, hónapokat.

Alig léptek ki a kapitányság liftjéből, már hallották is Gates kapitány ellentmondást nem tűrő hangját.

- Beckett nyomozó! Az irodámba!

Espo és Ryan olyan gyorsan iszkoltak az asztalukhoz, ahogy csak tudtak. Nem szerették volna kivívni a kapitány figyelmét, amiért leléptek az őrsről meglátogatni Castle-t. Beletemetkeztek az íróasztalon levő mappákba, és csak a szemük sarkából figyelték, ahogy Beckett nagy levegőt véve, felkészülve a legrosszabbra belép az üveges ajtón.

- Még mindig meg tud lepni Beckett nyomozó - ült le az íróasztala mögé a kapitány. - Az előbb hívott fel Green seriff, és ódákat zengett magáról. Tudja, először bosszantott, hogy maga miatt szívességet kell tennem egy idegen seriffnek, de mivel elismerést szerzett a kapitányságnak, elnézem, hogy meg kellett hosszabbítanom a szabadságát. - Gates elhallgatott, de átható tekintetét nem vette le a rezzenéstelen arccal előtte álló nyomozóról. Elgondolkodva forgatta a szemüvegét, aztán mintha kihallgatást vezetne, megszólalt. - Ha jól tudom, azért nem egyedül az öné a dicsőség.

Kate megpróbálta összes izmát kordában tartani, nehogy felettese észrevegye a riadalmat, amit a szavai kiváltottak benne. Fogalma sem volt róla, honnan tud mindig mindenről a kapitány. Csak arra tudott gondolni, hogy a seriff akaratlanul elszólta magát. Mivel Gates utolsó mondata nem kérdés, hanem kijelentés volt, úgy gondolta jobb, ha hallgat, mintha bármit is reagálna rá, amiből a végén még rosszul jönne ki. 

- Ettől függetlenül a papírmunka természetesen magára vár, - dőlt hátra székében a Vaslady, és lerítt róla, mennyire élvezi a helyzetet - és persze nyugodtan segíthet a szárnysegédje a jelentések elkészítésében, már ha ide tud bicegni a törött lábával - nézett pislogás nélkül Beckett szemébe, aztán feltette a szemüvegét, és az előtte fekvő iratot kezdte tanulmányozni.

Kate döbbenten állt, és csak egy másodperc múlva tudatosult benne, hogy vége az egyoldalú beszélgetésnek, és kilépett az irodából. Leroskadt a székére, és a fekete monitort bámulva próbálta megfejteni Gates szavait. Szinte már félelmetesnek érezte a nő jólértesültségét. Castle jelenlétét a birtokon még csak elkotyoghatta a seriff véletlenül, de azt hogy eltörte a lábát, biztosan nem mondta el. Látta, amikor a kapitány ránézett, hogy egy pillanatra összeszűkült a szeme, mintha azt mondaná, hogy "nem olyan könnyű  ám engem átverni". - Na, szépen nézünk ki! - gondolta, és maga elé húzta az íróasztalán sorakozó dossziék egyikét.

Castel álomtalan, mély alvásból ébredt. Már félhomály uralkodott a szobában, és meglepve vette tudomásul, hogy átaludta az egész délutánt. Éppen megdörzsölte a szemét, amikor hallotta becsapódni a lakás ajtaját. Két nő beszélgetésének hangjai ütötték meg a fülét. Fülelt, és felült az ágyban. Kate talán elhívta Lanie-t, hogy megvizsgáltassa vele? Ez egyáltalán nem volt ínyére, ezért gyorsan felkelt, hogy lássák, nincs semmi baja. Ujjaival hátrasimította a haját, fogta a mankókat, és széles mosolyt varázsolt az arcára.

- Ahogy láthatjátok, nincs semmi bajom - lépett ki határozottan az ajtón, aztán meglepetésében azonnal meg is állt, és a mosoly helyét átvette az értetlen csodálkozás kifejezése. - Anya? Alexis? Hogy kerültük ti ide? - kérdezte nagyot nyelve a két, ledöbbenve rá bámuló nőtől.

Martha önkéntelenül elengedte a kezében tartott táskát, ami hangos puffanással ért földet, és ujjait a szája elé kapva járatta tekintetét a mankók és a begipszelt láb között.

- Apa! - eszmélt fel Alexis az első döbbenetből. - Megint eltörted a lábadat? Mibe keveredtél? 

- Én ... én mindent megmagyarázok, de nem úgy volt, hogy kedden este jöttök?

- Apa! Kedd este van! 

- Richard, elárulnád végre, hogy mi történt? - szólalt meg Martha, miután úgy érezte túl van az első sokkon.

- Leülhetnénk? - kérdezte a bal lábán egyensúlyozva a férfi, aztán választ nem várva a kanapéhoz ugrált, és lehuppant. Az asszony félelemmel telt, a lány izgatott tekintettel helyezkedtek el szemben vele, Castle pedig belekezdett a történetbe onnan kezdve, hogy Kate-tel elindultak a titokzatos birtokra. Olyan élvezettel ecsetelt minden eseményt, hogy a két nő elvarázsolva, szájtátva hallgatta.

Kate becsukta az aktát és kikapcsolta a számítógépét. Elhúzta a száját, amikor a még érintetlen dossziékra pillantott, de úgy gondolta, hogy a papírmunkából mára ennyi elég volt. Alig lézengett pár ember a kapitányságon, Ryan és Espo is hazamentek már, ideje, hogy ő is szedelőzködjön, ha még vacsorát is akar venni útközben, és a Castle-nek szánt meglepetését is meg akarja valósítani. Felvette a blézerét, aztán lehajolt az íróasztala mellett álló kis csomagért, amit telefonon rendelt, és késő délután meg is hozott egy kedvesen mosolygó futár. A hóna alá  fogta a dobozt, és belépett a liftbe. Amíg a mélygarázsig ért, a fülke hátsó falának támaszkodva maga elé képzelte Castle arcát, amikor meglátja a meglepetését, és a gondolatra pajkos mosoly jelent meg a szája sarkában.

Éppen kiszállt a liftből, amikor megcsörrent a telefonja. Egy ismeretlen telefonszám jelent meg a kijelzőn.

- Kate Beckett - mutatkozott be, de szokásától eltérően nem tette hozzá, hogy nyomozó, hiszen egy magánszámról valószínűleg nem egy rendőrt keresnek.

- Üdvözlöm Beckett nyomozó - hallott egy ismerősen csengő, kellemes hangot Kate. - Jonathan Gibbs vagyok, a Moore család hagyatékát felügyelő ügyvéd.

- Á! Ügyvéd úr! - csodálkozott el a nő, mert fogalma sem volt, miért keresheti őt az ügyvéd.

- A segítségüket szeretném kérni - tért gyorsan a mondandójára a férfi barátságos, udvarias hangon. Kate szinte látta maga előtt, ahogy jólfésülten, elegáns öltönyben ül az íróasztala mögött, figyelmét a telefonbeszélgetésre irányítva. - A Moore család tagjai megtekintették a barlangban talált láda tartalmát az irodámban, de senki nem tudja, mit nyithat a két kulcs. Arra gondoltam, talán az Ön emberei a kulcsok típusa alapján ki tudnák nyomozni, hogy egyáltalán milyen fajta zárhoz tartoznak. Tudom, hogy nagyon leterheltek a new york-i rendőrök és technikusok, de az itteni rendőrségnek nincsenek meg a technikai feltételei ahhoz, hogy segíteni tudjanak. Ha szükséges, küldök egy másolatot, vagy fotót róluk.

Kate elmosolyodott. Castle csak ránézett a kulcsokra, és egy régmúlt emlék alapján már tudta azt, amihez egy kisváros rendőrsége kevés, és a metropolisz rendőreink is csodakütyükre van szüksége, hogy több órai vagy napi munkával kiderítsék. Már meg sem lepődik azon, hogy a férfi állandóan képes meglepetést okozni rendkívüli megfigyelőképességével, egyszer analizáló, máskor szintetizáló képességével. Az emlékezőtehetségéről már ne is beszéljünk! Hirtelen végigfutott a gondolat a fején, hogy kettejük kapcsolatára is olyan pontosan és részletekbe menően emlékszik, mint a regényei során gyűjtött információkra? Észbe kapott, hogy az ügyvéd a válaszra vár.

- Azt hiszem Mr. Castle tud Önnek segíteni - mondta gyorsan.

- Tehát őt hívjam fel a kérésemmel? Ő tudja elintézni, hogy a technikusok utánajárjanak? - kérdezte kicsit értetlenül az ügyvéd, mert emlékezett, hogy Castle nem rendőr, ezért nem értette, milyen befolyása lehetne a rendőrségen.

- Nem. Ő tudja a választ.

- Mr. Castle tudja, hogy mit nyitnak a kulcsok? - képedt el az ügyvéd.

- Igen, de majd ő elmondja magának az elméletét, és meg utánajárok, hogy van-e alapja. Éppen hozzá indulok, úgy hogy körülbelül fél óra múlva felhívja önt, és akkor mindent megbeszélhetnek - búcsúzott el a férfitől, és sietve indult a kocsija felé, hogy megörvendeztesse Castle-t a hírrel.

Hamarosan az író ajtaja előtt állt, és a bejárati ajtó kulcsát kereste, amikor bentről hangokat hallott. Gyorsan zsebre tette a kulcsot, és inkább csengetett. Ki tudja, hogy ki a férfi látogatója, jobb ha ne látja, hogy szabad bejárása van a lakásba. A csomagot szorosan a hóna alá dugta, és abban reménykedett, hogy nem kérdeznek rá, mi van benne, míg az útközben vásárolt vacsora dobozait jól láthatóan előretartotta.

- Alexis? - csodálkozott az ajtót nyitó lányra.

- Látom, te sem számítottál rá, hogy hazajövünk. Mondd csak, mit terveztetek Apával? - nevetett Alexis, és pajzán, cinkos fény villant a szemében. Látva Kate zavarát, az apja felé mutatott. - Most tart ott, hogy elvitték a ládát az ügyvédhez.

- Á, akkor éppen a történet végére értem ide - lépett be az ajtón a nő, miközben látta, hogy Martha is otthagyja a férfit, és az üdvözlésére siet. Az asszony kitárta felé a karját, majd bensőségesen megölelte, mintha időtlen idők óta a szívébe zárta volna.

- Ó, Kate kedvesem! Mondd csak, lehet hinni ennek a nagy mesemondó gyereknek? Tényleg ilyen hihetetlen kalandokat éltetek át?

- Hát, nem tudom, mit mesélt nektek - nézett szeretettel a férfira.

- Csak az igazat - emelte a jobb kezét Castle esküre, míg a balt színpadiasan a szívére szorította. - Ha még ki is színezem, teljesen hihetetlenné vált volna. Mit hoztál Kate? - bökött minden átmenet nélkül a rejtegetett csomagra.

- Vacsorát - emelte meg kicsit a nő a kezében levő kínais dobozokat, mintha nem vette volna észre, hogy a férfi a hóna alatt levő dobozra néz.

- És a másikban?

Kate most elátkozta magában Castle kíváncsiságát és megfigyelőképességét. - Miért kell mindent észrevennie? Még a végén nem lesz semmi a meglepetésből! - gondolta. Elsápadt. - Ha Martha vagy Alexis megtudja, hogy mi van a csomagban, neki vége!

- Csak néhány iratot hoztam el a kapitányságról - mondta az asztalon levő orchideára nézve.

Castle összehúzott szemhéjakkal figyelte a nőt. Kate nem nézett a szemébe. Hazudik. Összeszorult a szíve ha arra gondolt, hogy hányszor fordulhatott elő ilyen, csak ő még nem figyelt rá. Valamit titkol előtte. - De mi lehet a dobozban, amit nem akar elárulni? - töprengett.

- Castle! Képzeld, Jonathan Gibbs kíváncsi a kulcsos elméletedre - próbálta elterelni a férfi figyelmét, ami sikerült is. Castle csillogó szemekkel hallgatta Kate beszámolóját a telefonhívásról. - Hívd fel, és mondd el neki az elméletedet!

- És ha tévedtem? - bizonytalanodott el Castle.

- Mondd el nyugodtan, amit gondoltál, hogy egy zürichi bank értékmegőrzőjének a kulcsai, én meg utánanézetek a technikusokkal, mielőtt az egész Moore család elutazik Svájcba. Ha ott derülne ki, hogy tévedtél, az tényleg ciki lenne - nyújtotta a telefont a férfi felé, aki egy másodpercig töprengett, aztán elvigyorodott, és elvette a készüléket.

Amíg Castle telefonált, Martha és Alexis elmondták, milyen csodásan érezték magukat Franciaországban, és hogy hol jártak Párizson kívül, aztán megegyeztek, hogy másnap este majd vetítéses élménybeszámolót tartanak. Az időeltolódás mindkettejüket megviselte, ezért elbúcsúztak, és csomagjaikat maguk után húzva elindultak a szobájukba.

Kate visszafordult Castle felé, de a férfi még mindig élvezettel mesélte az ügyvédnek, hogy miért biztos a feltevésében. Gondolt egyet, letette a még mindig a kezében szorongatott vacsorás dobozokat, és a meglepetés-csomaggal besurrant a hálószobába. Betette a fegyverét, óráját, jelvényét és a nyakláncát az éjjeliszekrény fiókjába, aztán a dobozzal a kezébe bement a fürdőszobába és magára zárta az ajtót.  Megengedte a zuhanyt, néhány perc alatt letusolt, kilépett a víz alól, de nem zárta el a vizet. Azt akarta, hogy Castle azt higgye, még zuhanyozik. Megtörölközött, és kibontotta a jól lezárt dobozt.

Tíz perc múlva elégedetten nézte saját képmását a tükörben, és megállapította, hogy ha ezzel nem tudja ámulatba ejteni a férfit, akkor semmivel. Éppen az ajtóhoz lopózott, amikor meghallotta Castle türelmetlen hangját.

- Kate! Meddig zuhanyozol? Megvacsoráztam, mert nem bírtalak kivárni.

A nő gyorsan elzárta a vizet, mintha most végezne a tusolással.

- Feküdj le! Mindjárt megyek! - kiáltotta, aztán az ajtóra tapasztotta a fülét. Hallotta, ahogy a férfi leteszi a mankókat, aztán fájdalmasan nyögve lefekszik az ágyra.

Kate megfordult, még egyszer végignézett magán a tükörben, és kacéran elmosolyodott. Még egy gombot kigombolt a felsőjén, aztán a doboz aljáról kivette a tálcát a rákészített dolgokkal. Vett egy nagy levegőt, kinyitotta az ajtót, és megállt. Abban a pillanatban, amikor Castle ránézett, már tudta, hogy nyert ügye van.

- Ugye ön az a rossz kis beteg, Mr. Castle, akit ápolnom kell? - búgott érzékien a hangja, és a férfira kacsintott.

Egy perccel korábban Castle kedvetlenül lépett a hálószobába. Az ügyvéddel folytatott beszélgetés elterelte ugyan a figyelmét a Kate-tel kapcsolatos szorongásáról, de mire letette a telefont, a nő eltűnt a fürdőszobában, és ő egyedül maradt a kétségeivel. Morcosan bekapott néhány falatot az édes-savanyú szószos csirkefalatokból, amik bár nagyon ízletesek voltak, nem volt étvágya megenni az egész adagot. Egyáltalán nem így képzelte a hazaérkezés utáni első vacsorájukat. Egyre idegesebben gondolt arra, hogy ki kell derítenie, mit titkol előle a nő. Beszólt Kate-nek a fürdőszobába, aztán eltöprengett a nő válaszán, vajon mennyi időt jelent nála a "mindjárt" kifejezés. Letette a mankókat, és fájdalmas arccal elhelyezkedett az ágyon. Nekitámaszkodott a háttámlának, és amikor hallotta, hogy abbamarad a víz csobogása, önkéntelenül az ajtó felé fordult. Néhány másodperc múlva kitárult az ajtó, és meglátta Kate-t. Meglepetésében elakadt a lélegzete, szeme hatalmasra nyílt, ajkai elváltak egymástól a csodálattól. Amikor meghallotta a nő érzéki hangját, úgy érezte, vége van! Kate rabja lett, és a nő azt tehet vele, amit csak akar. Tekintete fel-alá járt, hogy minél jobban befogadhassa az elé táruló látványt, és beleégesse az idegsejtjeibe, hogy örök emlékül őrizhesse. Nyelt egyet.

- I-Igen - dadogta, és ahogy felocsúdott első meglepetéséből, úgy váltotta fel arcán a csodálatot a huncut, incselkedő mosolygás. - Én vagyok a beteg, engem kell ápolni! - fújta ki a tüdejében rekedt levegőt egy szuszra, aztán hiába szívta be a friss, éltető oxigént, amikor Kate elindult felé, újra elakadt a lélegzete. Megmarkolta a takarót, és tekintetével követte Kate minden mozdulatát. Még most sem akarta elhinni, hogy a nő teljesítette az ígéretét, és éppen felé közeledik a hófehér, testhez simuló nővérruhában. Most lassan indult a férfi tekintete lentről felfelé. A fehér magassarkú cipő kiemelte formás vádliját, izmos, hosszú combjait szinte teljesen szabadon hagyta az irreálisan rövid szoknya, a nő karcsú derekán levő piros övtől pedig még annál is karcsúbbnak látszott, mint amilyen volt. A szűk felsőn feszültek a gombok, mintha csak arra várnának, hogy valaki kigombolja őket. Castle szeme megállt a mély dekoltázson, ami olyan izgató képeket indított el a férfiban, hogy kiszáradt a szája. Pislantott egyet, mintha nem hinne a szemének, aztán tekintete a nő hajába tűzött fehér fityulára vándorolt, aminek a közepén egy vörös kereszt virított, végül megállapodott a pajzán vágyakat tükröző, ragyogó szempáron.

- Szegény kis beteg! - játszotta Kate a sajnálkozó nővérszerepet. - Nem kell félni Ricky! Kate nővér minden szívet meggyógyít, és minden fájdalmat elűz - duruzsolta, miközben előrehajolva letette a tálcát az éjjeliszekrényre. Castle oldalra billent fejjel követte a nő mozdulatát, amitől feljebb csúszott a miniszoknya, és egy pillanatra láthatóvá vált a fehér, csupa csipke bugyi. Ahogy Kate felé fordult, szeme a nő telt melleire vándorolt, miközben érezte, hogy finom ujjak kezdik kigombolni az ingét.

- A-azt hiszem, ... szívrohamot akar okozni nekem, Kate nővér - kapkodta a levegőt, amikor a finom ujjak befurakodtak az ing alá, és végigsimítottak a mellkasán.

- A szívroham nem probléma. A szájon át lélegeztetés a specialitásom - suttogta Kate, miközben lassan Castle-höz hajolt, és szétnyíló, puha ajkakkal megcsókolta a férfit.

Kate élvezte, hogy ennyire el tudta varázsolni az írót, de nem akarta, hogy a vágy magával ragadja, mert ki akarta élvezni az este minden pillanatát, ezért amikor érezte, hogy a férfi nyelve szenvedélyes felfedező útra indul, és két erős kar átöleli a derekát, hátrébb húzódott.

- Csak semmi rosszalkodás Mr. Castle! A beteg fogadjon szót a nővérkének!

- Szót fogadok - vágta rá elhomályosuló tekintettel a férfi, és engedelmesen leengedte a karját.

- Ahhoz, hogy meggyógyítsam, előbb le kell vetkőztetnem - nyitotta szét lassan Kate az inget, és mindkét tenyerével végigsimított az erős mellizmon, aztán éppen csak érintve ujjbegyével a sima bőrt, finom vonalat húzott a férfi hasán, egészen a  derékszíj csatjáig. Lassan csatolta ki az övet, miközben élvezettel figyelte, ahogy Castle hasizma megfeszül, és egész teste megborzong.

A férfi néhány másodpercre behunyta a szemét, amikor Kate kigombolta a nadrágját, és lehúzta sliccén a cipzárt. Amikor felnézett, Kate pajkos tekintetével találta szembe magát.

- Kate nővér, maga még a holtakat is feltámasztaná - hízelgett, miközben engedelmesen bújtatta ki kezét az ingből. Végigsimított a nő arcán, aztán a karján. Úgy érezte, valóban belebetegszik, ha nem érintheti meg, de Kate megfogta a csukóját, lehúzta magáról, és a férfi teste mellé tette.

- A beteg nem mocorog, csak amennyit a nővér enged neki - villant meg pajkosan a nő tekintete. Kétoldalt megfogta a farmer derekát, és mélyen a szemébe nézett. - Emelje meg az izmos kis hátsóját Mr. Castle!

A férfi engedelmesen megemelte a csípőjét, hogy Kate lehúzhassa a nadrágját, miközben lélegzetvisszafojtva követte a nő testének vadító hajladozását. Mire sikerült a begipszelt lábán is áthúzni a ruhadarabot, úgy áradt szét testében a nő iránti vágy, mint a szélcsend után a hurrikán, de mire megérinthette volna, Kate ellépett az ágytól, és levett egy üvegcsét az éjjeliszekrényen levő tálcáról.

- Nyugalom Mr. Castle! Élvezni fogja! - fordult hátra, amikor megérezte a férfi szándékát, aztán illatos masszázsolajat öntött a kezébe.

- De ne-nem bírom ki, hogy ne érintselek meg!

Kate elégedetten látta, hogy Castle légzése felgyorsult, tekintete elhomályosult, és a bokszer már nem tudta elrejteni a férfi vágyát, de a lelke mélyén élvezte, hogy egy kicsit kínozhatja.

- Csak a nővér érintheti meg a beteget - húzta fel figyelmeztetőn a szemöldökét, miközben szemében gonosz kis fény villant. - Nyafogni csak akkor szabad, ha valami fáj! - mondta, és élvezettel kente az olajat először a férfi mellkasára, vállaira, karjára, aztán a hasára, végül a lábára.

Castle úgy érezte, a földi paradicsomban van. Kate minden nőiességét felerősítette a nővérjelmez, tökéletes teste érzékien, de elérhetetlenül hajladozott előtte, ujjai határozottan siklottak a masszázsolajtól síkos bőrén, életre keltve minden apró izomköteget. Földöntúli boldogság járta át minden sejtjét, de nem csak a fizikai érintéstől, hanem attól a tudattól, hogy Kate csak azért titkolózott, mert meglepetést akart okozni neki. Érzékei a végletekig feszültek: szeme nem tudott betelni a nő látványával, és ahogy ujjai gyengéden masszírozták, úgy érezte, mintha bőrének és izmainak minden idegsejtje bizseregne. Amikor a nő fürge ujjai elérték a combját, és annak belső oldalán kezdtek kalandozni, szinte már remegett. Elérte tűrőképessége határát. Felült, és gyengéden magához húzta Kate-t, aki most már nem ellenkezett.

- Valóban belebetegszem, ha nem érinthetlek meg - suttogta a gyengéd, puha csókba. - Nem is tudod, milyen őrjítően szexis vagy ebben a ruhában - zihálta, miközben ajkai már Kate nyakát halmozták el a csókokkal.

- Akkor ne is vegyük le? - fogta Castle arcát két tenyerébe a nő, és kacéran a kék szemekbe nézett.

- Szeretném én levenni - suttogta rekedten a férfi.

- De még nem végeztünk egészen a kezeléssel - Kate gonoszkodva feszegette Castle tűrőképességének határait  - Még a hátad hátravan.

- Azt hiszem már ennél jobban nem lehetek nővérke! Kérem, ne kínozzon tovább! Vagy azt akarja, hogy elpusztítson  a vágyakozás? - nézett homlokát ráncolva, könyörgőn a nőre, miközben keze óvatosan becsúszott a fehér miniszoknya alá.

Kate élvezte a játékot, és azt is, hogy ilyen intenzív reakciókat tud kiváltani a férfiból, de az intim érintéstől idegsejtjei vad táncba kezdtek, és teste minden porcikáján jóleső borzongás futott végig. Már ő is többet akart annál, mint hogy feltüzeli a férfi érzékeit.

- Akkor lássuk, mire képes Mr. Castle! Majd kiderül, hogy tényleg olyan jól van-e - mondta kihívó tekintettel, aztán kacéran beharapta az alsó ajkát.

Castle sóhajtott, és egy pillanatra becsukta a szemét, mintha meg akarna győződni arról, hogy nem álmodik. Mire felnézett volna, megérezte a puha, édes ajkakat az övén. Mintha Kate megérezte volna, mi játszódik le a férfiban, finoman megharapta az ajkát, erre Castle kinyitotta a szemét, és belemosolygott a csókba. Hát mégsem álmodik!

Kate felegyenesedett, és egy lépést hátralépett az ágytól.

- Azt hiszem, felment a láza  - nézett tettetett ijedséggel. - Nagyon felforrósodott a teste Mr. Castle! Talán jót tenne egy hideg zuhany! - játszotta ismét a nővérszerepet, és aggódva a férfi homlokára tette a kezét.

- Valóban lázban ég a testem, de sokkal hatásosabb és kellemesebb módszer is van a lázcsillapításra a hideg zuhanynál - nyelt egy nagyot az író, és tekintetével újra végigsimított a nőn tetőtől talpig. - Ha közelebb jön, megmutatom, de kérem, más betegen ne alkalmazza ezt a módszert!

Kate engedelmesen közelebb lépett.

- Minden új módszerre nyitott vagyok - nézett ártatlanul a férfi csillogó tekintetébe.

Castle lassan hátrasimította a nő haját, megcirógatta az arcát, aztán ujjai lassan lefelé vándoroltak, amíg el nem érték a pattanásig feszülő gombokat.

- Azt hiszem, túl sok ruhát visel ehhez a módszerhez, Kate nővér - mondta anélkül, hogy megszakította volna a szemkontaktust, és kipattintotta a legfelső gombot, majd a következőt, egészen addig, amíg a felső ketté nem nyílt. Ekkor a keze elindult a formás mellek felé, amelyek duzzadtak a vágytól, és már nem tudta tekintetét a barnán izzó szempáron tartani, látni akarta Kate nőiességének egyik legszebb részét. Finoman megsimogatta a szabályos, lágy halmokat, aztán kezével hátrasimítva, letolta a felsőt a nőről. Nézte a tökéletes testet, és nem tudott betelni a látvánnyal, mégis úgy érezte, ez nem elég. Kikapcsolta a falatnyi kis szoknya kapcsát, letolta a nő kerek csípője alá, és hagyta, hogy a földre hulljon. Már csak egy apró csipke választotta el attól, hogy tekintete befogadhassa Kate csodálatos testének látványát, de amikor meg akarta fogni a hófehér csipke szélét, a nő megfogta a kezét.

- Először a nővér vetkőzteti a beteget - mosolygott huncutan a férfire, mire az csak elnyíló ajkakkal, meglepetten nézett Kate-re.

Castle-nek ma este már ki tudja hányadszor akadt el a lélegzete, amikor látta, hogy Kate fölé hajol, megfogja a bokszere két oldalát, és kínzóan lassan lefelé kezdi húzni.

- De ... de most ... én tanítom a ... nővérkét az ... új módszerre - dadogta, és felocsúdva az érzéki meglepetésből, átölelte Kate-t, magához húzta és forrón megcsókolta. Elnyíló ajkaik egyre szenvedélyesebb táncot jártak, miközben a férfi keze leheletfinoman simogatta a nő hátát, aztán megállapodott az apró csipke fehérneműnél. Ujjai lassan utat törtek a finom anyag alá, és a csók megszakítása nélkül letolta, aztán magához szorítva a nő meztelen testét, gyengéden az ágyra fektette.

Már nem volt játék többé az ölelés, az érintés, a csók. Mindegyikük arra vágyott, hogy szerethesse a másikat, és a másik szeresse őt. Megszűnt a világ. Már nem volt híres író és elkötelezett nyomozó,  nem volt Castle és Beckett, sőt Rick és Kate sem, csak két ember volt, egy férfi és egy nő, akik szerelemmel szeretik egymás, bíznak egymásban, és boldoggá akarják tenni a másikat.

A lassú mozdulatok egyre gyorsabbá váltak, akaratuk felett átvette az irányítást a kielégülésre sóvárgó vágy, a gyengédséget felváltotta a szenvedély, és amikor úgy érezték, hogy elemészti testüket a tűz, megadták a másiknak a legnagyobb testi gyönyört.

Kate végigsimított Castle verejtéktől gyöngyöző homlokán, és rámosolygott.

- Ez lenne a legújabb lázcsillapító módszer? - kérdezte, miközben könyökére támaszkodva figyelte a boldogságtól sugárzó férfi arcát.

- Miért? Bevált, nem? - mosolygott rá incselkedve Castle, és mutatóujját végighúzta a nő csupasz vállán. - Teljesen meggyógyultam! Vagy nem így érezted?

- Hát nem is tudom Castle - nézett elmerengve Kate, mintha gondolkodnia kellene, valóban hatásos volt-e a módszer.

- Kate! Ezen neked gondolkodnod kell? - ijedezett a férfi, és tekintetével a nő szemét kutatta. Nyelt egyet. - Neked nem volt olyan jó, mint máskor? - kérdezte alig hallhatóan.

- Tudod Castle, csak azon gondolkodom, hogy mitől volt ennyire jó. Lehet, hogy eddig beteg voltál, és csak most gyógyultál meg, vagy betegen többre vagy képes, mint egészségesen? - nézett ártatlanul a férfire, mintha valóban ezen gondolkodna.

Castle egy darabig hallgatott, és emésztette a hallottakat. Már éppen kezdtek kétségei lenni az eddigi szeretkezéseikkel kapcsolatban, amikor meglátta Kate szája sarkában bujkáló hamiskás mosolyt.

- Kate nővér! Hát szabad ilyen gonosz játékot játszani szegény beteggel? - vágott durcás arcot, amiért a nőnek már megint majdnem sikerült rászednie.

Kate elnevette magát, aztán egy gyengéd csókot adott a sértődötten összeszorított ajkakra.

- Ha tudnád, hogy milyen aranyos vagy, amikor a frászt hozom rád! - simogatta meg Castle arcát, és incselkedve rámosolygott.

- Azt hiszem, ezért a gonoszságért még ki kell, hogy engesztelj!

Kate szeme gyanakodva összeszűkült.

- Na ne! Megint kitaláltál valami őrültséget - csóválta meg rosszallóan a fejét, ahogy a huncutul vigyorgó, vadul bólogató férfira nézett.

- Hidd el Kate, élvezni fogod!

- Castle! Most szeretkeztünk egy őrülten jót, de neked már a következőn jár az eszed?

- Szóval, őrülten jó volt? - csapott le a férfi az elejtett szavakra, aztán hirtelen elkomorult. - De ugye azért ez nem azt jelenti, hogy az eddigiek ... - hallgatott el félve, miközben még a fejét is felemelte a párnáról, hogy jobban hallja a választ.

- Nem Castle, nem azt jelenti - nevette el magát Kate. Nem értette, miért van az, hogy a férfi csak megjátssza a magabiztos, ellenállhatatlan macsót, amikor igazából nagyon is bizonytalan. - Minden eddigi szeretkezésünk fantasztikus volt.

Abban a pillanatban, hogy elhagyták a nő ajkait a szavak, Castle arcára újra kiült a magabiztos mosoly. Kate már egy kicsit sajnálta, hogy kimondta azt, amit érzett, mert tudta, hogy ezzel igencsak nagy lovat adott a férfi alá, ugyanakkor örült is, hogy kimondta, hiszen ez volt az igazság.

- Akkor folytathatnánk azzal, hogy legközelebb ...

- Castlet! Nem! - vágott az újra lelkendező férfi szavába Kate. Összevont szemöldökkel, szigorúan nézett a huncutan csillogó szemekbe. - Csak nem gondolod, hogy mindig te irányíthatsz?

- Mindig? Hiszen most sem én irányítottam! - háborodott fel Castle.

- De a te ötleted volt a nővérjelmez! Most viszont én jövök!

Castle egy pillanatig nézte a pajzánul rámosolygó nőt, és próbálta kitalálni, mire gondolhat, de aztán feladta. Amióta együtt voltak, olyan sokszor okozott már neki meglepetést a nő azzal, hogy meg-megvillantotta egy olyan erotikus oldalát, amire álmában sem gondolt a férfi, hogy érezte, most is valami hasonlóban lesz része. Ezek voltak azok a pillanatok, amikor egyáltalán nem bánta, ha Kate irányított. Sőt!

- Oké! De nagyon ütős legyen! - kacsintott vigyorogva a nőre.

- Ütős? - kérdezte Kate, és kajánul elmosolyodva meglengette a kézfejét, mintha ütögetést gyakorolna.

- Ne ... nem, csak ... csak átvitt értelemben gondoltam - váltott ijedtre Castle tekintete.

- Miért? - cukkolta tovább a nő. - Ha jól emlékszem, az első találkozásunkkor még nem bántad volna, ha elfenekellek!

- Az más volt! Csak szerettelek volna zavarba hozni, és azt hiszem, sikerült is!

- Álmaidban Castle!

- Ne már! Most már igazán bevallhatod, hogy zavarba hoztalak!

- Zavarba? Engem? - próbált meggyőző lenni Kate, de ahogy megjelentek az emlékek a szeme előtt, és újra érezte a a megfékezhetetlen erőt, ami a férfihoz vonzotta, elkapta a tekintetét Castle kutató szeméről. - Tudod mit értél el a szemtelen viselkedéseddel? Csak azt, hogy egy beképzelt seggfejnek tartsalak!

- Most mégis itt fekszel mellettem - szólalt meg szelíden mosolyogva, de szemében a győzelem mámora ragyogott. Amikor meglátta, hogy Kate haragosan összehúzza a szemöldökét, előrehajolt, és megcsókolta. - Most már elárulhatnád, mit találtál ki! - suttogta a csókba.

- Hidd el, ha eljön az ideje, rájössz, hogy mi az! - hajtotta fejét a férfi mellkasára, és karjával átölelte.

Castle mélyen beszívta a nő hajának kellemes illatát, és miközben finoman cirógatta a vállát és a hátát, fantáziája szabadon szárnyalva próbálta kitalálni, mit akarhat Kate. Vadabbnál vadabb ötletek cikáztak az agyában, de gondolatai újra meg újra visszatértek a nővérruhába bújt nő érzéki látványához. Csukott szemmel idézte fel az előző órák eseményeit, amíg az emlékek helyét át nem vették az álmok.

Kopogás, majd újabb kopogás. Castle nehezen ébredezett, és a hangok csak lassan jutottak el a tudatáig. Félálomban, ösztönösen szóltalt meg.

- Szabad! - nyögte bosszúsan, amiért valaki megzavarja a reggeli szunyókálását. 

Alig hagyták el száját a szavak, amikor tudatosult benne, hogy Kate ott fekszik mellette ruhátlanul, ő meg ki tudja kit enged be a szobába. Ijedten nyújtotta ki a kezét, de az ágy üres volt. Csodálkozva nyitotta ki a szemét, hogy meggyőződjön arról, hogy az ágy valóban már csak a nő helyét őrzi, de amikor hallotta, hogy nyílik az ajtó, arra kapta a fejét.

Alexis lépett be mosolyogva, de az elé táruló látvány hatására megtorpant, és a mosolyt felváltotta a meglepetés. 

- Khm ... - köszörülte meg zavarában a torkát a lány. - Bocs Apa! Azt hittem, van rajtad pizsama - húzta el száját bocsánatkérően, és megpróbálta tekintetét apja álmosan pislogó, értetlenül néző szemén tartani. 

Alexis örömmel látta, hogy apja milyen boldog Kate mellett, és természetesen az sem volt titok előtte, hogy az éjszakákat is együtt töltik, mégis új volt neki a helyzet. Amikor az anyja elköltözött tőlük, még túl kicsi volt, igazából nem is volt olyan emléke, amikor a szüleit ölelkezni vagy csókolózni látta volna. Gina megjelenése az életükben nem hozott sok változást a számára. Soha nem alakult ki köztük szorosabb kapcsolat, amiben valószínűleg nagy szerepe volt az apjának, aki próbálta megőrizni a kettőjük rózsaszín mesevilágát, amibe nem fért bele a kívülálló Gina. Eleinte is nagyon kevés intim pillanatnak volt szemtanúja, később pedig már csak a veszekedéseket, civakodásokat látta. Most gondolt csak bele igazán, hogy annak ellenére, hogy tisztában volt az apja nőügyeivel, nem látta intim helyzetben egy nővel sem, vagy olyan helyzetben, ami arra utalhatott volna, hogy szerelmeskedett az éjszaka, sőt eddig csak pizsamában látta az ágyban.

Az író még kicsit lelassulva követte a lánya arcán végbement változásokat, és csak akkor nézett végig magán rémülten, amikor eljutottak tudatáig a lány szavai. Meztelenül feküdt az ágyban, és a nyári meleg miatt egy vékony lepedővel takarózott, de az is éppen csak az ágyékát és a hasát takarta. Nem volt szégyenlős, de Alexis előtt kínosan érezte magát, főleg így, hogy felnőtt nőként pontosan tudhatja a látványból, hogy nem alvással töltötte az éjszakát Kate-tel. Zavarában nyelt egy nagyot.

- Csak ... csak nagyon meleg volt, azért vettem le a pizsamámat - kapta el a tekintetét Alexis-ről, miközben egyik kezével a lábára ráncigálta, másikkal szégyenlősen a mellkasáig húzta a lepedőt, szemét pedig végigjáratta a szobán. Magában áldotta Kate-t, amikor meglátta, hogy ruhái szépen összehajtogatva állnak fotelban, a nővérjelmez pedig valószínűleg a zárt doboz mélyén hever. Még csak az kellett volna, hogy Alexis azt lássa, hogy alsóneműk és nővérruha borítja a hálószobája padlóját! Megborzongott a gondolatra.

- Apa! Már nagy lány vagyok, nem kell zavarban lenned, azért, mert az éjszaka ...

- Nem, nem, nem, nem! Nem akarok erről beszélni! - vágott a lány szavába, még mielőtt igazán kínossá válna a beszélgetésük.

- Miért? Talán rosszalkodtál az éjjel? - villant pajzánul Alexis szeme. 

Castle a döbbenettől csak kapkodta a levegőt. 

- Hova lett az én kicsi lányom, aki elhiszi, hogy egész éjjel aludtam, és a meleg miatt nincs rajtam pizsama? - nézett kétségbeesve Alexis-re.

- Itt vagyok Apa, - ült le az ágy szélére kedvesen mosolyogva a lány - de lassan el kellene fogadnod, hogy felnőttem.

Castle szomorkás mosolyra húzta a száját, aztán egyetértően bólintott.

- Azért mégis inkább felöltözve folytatnám ezt a beszélgetést - mondta zavartan, és szorosabbra húzta magán a lepedőt.

Alexis felállt, aztán a férfi fölé hajolva egy cuppanós puszit adott az arcára.  

- Aranyos vagy, amikor zavarban vagy - indult nevetve az ajtó felé, aztán megtorpant és megfordult. - Majdnem elfelejtettem! Kate azt üzeni, hogy be kellett mennie az őrsre, de siet haza. Lanie be fog jönni hozzád, hogy megnézze, jó beteg vagy-e - mondta, és elindult.

- Kate azt mondta, hogy "haza"? - szólt a lánya után a férfi, és lélegzetvisszafojtva várta a választ.

- Igeeen - hallotta a becsukódó ajtó mögül a távolodó lány kiáltását.

Castle boldogan elmosolyodott. Remélte, hogy Kate lassan az otthonának érzi a lakását, noha eddig nem beszéltek arról, hogy költözzön hozzá a nő, és éljenek együtt, valahogy természetes módon így alakult. Kényelmes volt ez a helyzet így, hogy minden ment magától, és nem kellett megbeszélniük, hogyan éljék a hétköznapokat, bár sejtette, hogy eljön az idő, amikor felvetődik pár kérdés, amit meg kell beszélniük. Nem igazán vágyott rá, mert bármennyire is ismerte Kate-t, a nő mindig tartogatott meglepetéseket a számára. - Örök rejtély ez a nő, és ezért nem fogom megunni soha - gondolta, miközben feltápászkodott. Az ajtó felé pislantva meggyőződött, hogy csukva van, de azért sietve bicegett a fürdőszobába, hogy lezuhanyozzon. Már csak az hiányzott volna, hogy Alexis rákérdezzen, miért fénylik olajosan a bőre! Az elmúlt hetekben kifejlesztett egy elég jó technikát arra, hogy ne ázzon el a gipsz a lábán, most csak a másik lábára kellett alkalmaznia a módszert. A gondolatra, hogy még újabb hat hétig el kell viselnie a gipszet, sóhajtott egyet, aztán megengedte a vizet.

Fél óra múlva egy pólóban és egy bokszeralsóban egyensúlyozott a mankókon a szekrénye előtt. Az egyik polcon külön sorakoztak azok a nadrágjai, amiket átalakítottak a begipszelt bal lábához, de most a jobb volt gipszben, és csak most szembesült azzal, hogy nem tudja felhúzni egyik farmerjét sem. A végén megakadt a szeme egy melegítőalsón. Kihúzta a többi nadrág közül, és töprengve forgatta. Nem emlékezett, hogy lett volna ilyen ruhadarabja. Mindenesetre örömmel látta, hogy a szára alul cipzáras, ezért fogta, és visszaugrált az ágyhoz, hogy leülve felráncigálja magára. Éppen sikerült áthámoznia a puha anyagot a gipszen, amikor megállt a mozdulata. Emlékek villantak be, és már tudta, honnan való a sötétkék melegítőalsó. Több mint négy éve egy késes, őrült sorozatgyilkost sikerült megfékeznie, aki közben megsebesítette, és mivel nem volt mentő, ezért Kate Lanie-hez vitte ellátni a sebeket a combján és a mellén. Elmosolyodott. Milyen zavarban voltak mindketten a helyzettől és egymás közelségétől! Kate vetkőztette, öltöztette, ő meg ott állt egy szál alsónadrágban a nő előtt, rettegve az injekciótól. Az emlék hatására ugyanaz a kellemes borzongás futott rajta végig, mint akkor, amikor először került olyan közel Kate-hez, hogy érezte a leheletét, és a testéből áradó meleget. Biztos volt benne, hogy a nő ugyanazt érezte, mint ő, de ezt akkor egyikük sem akarta bevallani. Mivel a ruhája a késszúrásoktól elszakadt és csupa vér volt, Kate ezt a rendőségi raktárból szerzett melegítőalsót és egy szürke, cipzáras melegítőfelsőt adta rá. Elgondolkodott. Milyen mások voltak akkor! Vagy nem is voltak annyira mások? Éppen úgy megőrült Kate közelségétől, mint most, és még mindig évődnek egymással, de a vágyódás mellé a boldog elégedettség és kielégülés is társul.

Néhány óra múlva bosszúsan hajtotta le a laptop monitorját. Mást sem csinált, mint megírt egy oldalt, aztán kitörölte. Az új Nikki Heat könyve nehezebben készült, mint az előző, és ez rossz érzéssel töltötte el. Volt már írói válságban, és gyáltalán nem vágyott rá, hogy még egyszer átélje azt a kínlódást. De ez most más volt, és ez valamelyest megnyugtatta. Úgy érezte, annyi új impulzus éri Kate mellett, amióta együtt vannak, hogy a valósághoz képest a regénye csak silány utánzat, és ez elégedetlenséggel töltötte el, főleg ha Nikki és Rook érzelmeiről írt. Egyszerűen nem tudta úgy megfogalmazni amit Kate mellett átél, hogy azt egy kívülálló is átérezze. Türelmetlenül az órára nézett, aztán a telefonjáért nyúlt.

- Castle, ha csak azért hívsz, hogy megtudd, mi a tervem, akkor ... - szólt a telefonba néhány csengés után Kate.

- Csak hallani akartam a hangodat - vágott a szavába szelíden a férfi. - Hiányzol.

- Tudom, hogy unatkozol. Hidd el, én sem vágyom arra, ami az előző hetekben volt, de legalább addig bírd ki, amíg járógipszet kapsz.

- Mire nem vágysz? - kérdezte értetlenkedve Castle.

- Arra, hogy unalmadban mindig kitalálsz valamit, amivel hazacsalogatsz.

- De hát én nem is találtam ki semmit! Mindig komoly oka volt, ha hívtalak - csengett sértődötten a férfi hangja, mire Kate sóhajtva megforgatta a szemét.

- Emlékeztetnélek, hogy az elmaradt papírmunka rám vár. Egyedül! Én is jobban örülnék, ha itt lehetnél, és segítenél.

- Én arra gondoltam, hogy te lehetnél itt nálam.

- Castle! - emelte fel a hangját szigorúan Kate. - Na jó! Megígérem, hogy igyekszem, és néhány óra múlva otthon leszek - tette hozzá megenyhülve. Várta a férfi válaszát, de az hallgatott. - Castle?

- Várlak - mondta az író, és letette a készüléket.

Kate néhány másodpercig felhúzott szemöldökkel, csodálkozva meredt a készülékre, aztán megvonta a vállát, és figyelmét az előtte heverő jegyzőkönyvre fordította.

Castle ugyanúgy bámulta a telefont, mint a kapitányságon Kate, csak az ő arcára földöntúli boldogság ült ki. Egyfolytában visszhangzottak a nő szavai a fülében: "néhány óra múlva OTTHON leszek".  Megnyugvással töltötte el a szó, ami oly sokat jelentett, de leginkább szeretetet és biztonságot. Gondolataiból hangos kopogás riasztotta fel. Anyja és Alexis vásárolni mentek, ezért fogta a mankóit, és az ajtóhoz sántikált.

- Á! Lanie - pislogott meglepetten a patológusra. Kiment a fejéből, hogy Alexis reggel mondta, hogy be fog nézni hozzá az orvos. - Jól vagyok! - mondta gyorsan, nehogy Lanie vizsgálgatni akarja.

- Azt majd én eldöntöm, hogy jól vagy-e - nézett rá szigorúan a nő, és a tétován ácsorgó író mellett belépett a szobába. - Mit csináltál?

- Írtam, aztán kitöröltem, és ezt megcsináltam vagy ötször - sóhajtott bánatosan a férfi.

- Szóval nem az ágyban feküdtél, és pihentél? - húzta fel a szemöldökét rosszallóan Lanie.

Castle csak most kapcsolt, hogy miért tette fel a kérdést a nő, ezért megpróbálta menteni a menthetőt.

- De pihentem! Az ágyban írtam - füllentette.

- Aha! Azért van beágyazva a hálószobában, és hever a laptopod a dolgozószoba íróasztalán - intett Lanie fejével a két nyitott ajtó felé, amelyeken keresztül éppen be lehetett látni a szobákba. - Na gyere, feküdj le az ágyra, amiben állítólag eddig is feküdtél! Szeretnélek megvizsgálni - indult határozottan a hálószoba felé.

Castle néhány másodperc múlva kelletlenül indult utána. Ismerte az orvost annyira, hogy tudja, nem fogja megúszni a vizsgálatot, mert amit egyszer elhatározott, azt véghez is viszi.

- De Lanie, nincs semmi bajom! Jól vagyok - próbálkozott erőtlenül. - Eltört a lábam, de ahogy látod, azt már begipszelték.

- Castle! Nem érdekelnek a sirámaid! Kate megkért, hogy tartsalak szemmel, és én megígértem neki, hogy megvizsgállak. Espo mesélte a kalandotokat, te inkább azt meséld el, mit kerestél azon a birtokon, ahol Kate nyaralt? - fordult szembe a zavartan pislogó férfival.

Castle felidézte Kate szavait, amikor meggyőzően füllentett arról Esposito-nak, hogyan keveredett ő a nyomozásba. Megköszörülte a torkát, és szemlesütve kezdett a magyarázatba, de az első mondat után Lanie figyelmeztetően felemelte az ujját.

- Ezt a variációt már hallottam, most az igazat akarom! - nézett sötétbarna szemeivel ellentmondást nem tűrően a tétován álldogáló íróra.

- De ... de hát ez az igazság - próbálta a szemkontaktust tartani a nővel, de önkéntelenül pislogott. Ha lebukik, neki vége!

- Ezzel a szöveggel el tudjátok kábítani Javi-t, de engem nem! - húzta fel a szemöldökét, hogy még nagyobb súlyt adjon a szavainak. - Ülj le, és vedd le a pólódat!

A férfinak egyáltalán nem volt ínyére a vizsgálat, de most a beszélgetés elöli menekülés lehetőségét látta benne, ezért szófogadóan az ágy szélére ült, és lehúzta a pólóját.

- Feküdj le! - parancsolta komoly tekintettel Lanie, amitől Castle-nek egyre rosszabb előérzete lett, de azért engedelmesen elfeküdt az ágyon. - Az arcod elég szépen gyógyul, de a szemeddel valami baj van - fordította maga felé a férfi fejét az orvos, és aggódón felhúzta Castle szemhéját.

- A szememmel? - csodálkozott a férfi, hiszen semmi különöset nem érzett, és a látása is jó volt. - Mi ... mi van vele? - dadogta ijedten.

- Azt hiszem a baj neve "nemmeraszemembenézni tehátfüllentisz" - bujkált gonosz kis mosoly az orvos szája sarkában, amikor meglátta, hogy alig értek el a szavai Castle tudatáig, máris elkapta a tekintetét, és lesütötte a szemét.

- Ha-ha! Nagyon vicces! - morgott a férfi, de nem mert Lanie szemébe nézni.

- Látom, kaptál néhány jobb horgot a bordáidra - szemlélte a nő a zöldesben játszó foltokat a férfi mellkasán.

- Már nem fájnak - igyekezett bizonygatni Castle, hogy felesleges a vizsgálat, de amikor Lanie finoman megtapogatta a zúzódásokat, fájdalmasan felkiáltott. -  Ááááúúú!

- Azt mondtad, nem fájnak - mentegetőzött Lanie, mert nem volt szándékában fájdalmat okozni a betegnek.

- Amíg nem nyomkodják, addig nem is! - nézett megbántott szemekkel a nőre Castle. Most, hogy nem Kate-ről és róla volt szó, bátran a barna szemekbe nézett. - Csak nem kínzáshoz folyamodsz, hogy kihúzz belőlem valamit?

- Mit feltételezel rólam Richard Castle? - háborodott fel a feltételezésen Lanie. - Azt hiszed, finomabb módszerekkel nem tudom kiszedni belőled az igazat? - kérdezte, miközben orvosi táskájából egy tégelyt vett elő, és egy adag kenőcsöt vett ki belőle az ujjával.

- Finomabb? Hiszen már megint kínozni akarsz! - követte a nő mozdulatát ijedten az író.

- Ne nyafogj! Nem fog fájni. Ez a kenőcs segíti felszívódni a vérömlenyt, és fájdalomcsillapító hatása is van - magyarázta, és már kente is a kenőcsöt a fájó bordákra.

Castle egy pillanatra még levegőt sem mert venni, csak várta a fájdalmat, de helyette kellemes, hűsítő érzést okozott a kenőcs.

- Fúúú ... Lanie, ez rettentő büdös! Hogyan bírja ezt ki ... valaki? - fintorgott a mentolos, kámforos, gyógynövényes keverék szagától. Nyelt egyet. Majdnem elárulta magát. Ahogy megérezte a jellegzetes, erős szagot, azonnal az jutott az eszébe, hogy le kell mosnia magáról, különben Kate-nek nem lesz kedve mellé feküdni éjszaka.

- De sok bajod van! Vagy attól félsz, hogy Kate-nek nem fog tetszeni az új illatod? - húzta fel kérdőn a szemöldökét a nő.

- Mi? Dehogy! Hogyan érezné meg ezt a rettentő gyógynövényszagot Beckett? Talán a telefonon keresztül? - játszotta az értetlent. - Anyámra gondoltam. Tudod, nagyon kifinomult a szaglása.

Castle megpróbált ártatlan arcot vágni, de az volt az érzése, hogy Lanie egyre biztosabb a dolgában, mert egyre szélesebbé és magabiztosabbá válik a mosoly az arcán, mintha csak azt mondaná: "Mondhatsz amit akarsz, tudom, amit tudok!". 

- Reggel és este kenesd be Kate-tel - mondta mintegy mellékesen az orvos, miközben a tégely tetejét csavarta vissza.

Castle képzelete meglódult. Egy pillanatra becsukta a szemét, és szinte érezte, ahogy Kate finom ujjai gyengéden simogatják a mellkasát, és finoman siklanak a bordáin.

- Oké - mondta önkéntelenül. Abban a pillanatban tudta, hogy vége van. Elszólta magát. - Majd, majd Alexis bekeni - tette hozzá gyorsan dadogva. 

- Aha. Persze - húzta össze a szemét Lanie, miközben szeme végigsiklott a férfi testén. - Tudod, megértem Kate-t. Nem sok pasi van, aki ennyit teper egy nőért, és ahogy így elnézlek, egészen jó karban vagy - vált pajzánná a mosolya.

- De Lanie! - ült fel Castle, és szégyenlősen kapkodott a pólója után. - És különben is, hányszor mondjam még el, hogy ....

- Tudom, tudom! Nincs köztetek semmi - emelte fel megadóan kezét a nő. - Nézd! Megértem, hogy nem akarjátok világgá kürtölni, de úgy süt rólatok a boldogság, hogy csak a vak nem látja, hogy mi a helyzet. De egyet mondok Castle! - komolyodott el a nő, és szemében fenyegetés villant. - Ha megbántod Kate-t, hazudsz neki, vagy bármilyen módon fájdalmat okozol, az injekciós tűmmel gyűlik meg a bajod!

A férfi maga elé képzelte, ahogy Lani bosszúszomjas tekintettel üldözi egy óriási injekciós tűvel, és megrázkódott.

- Tudod, hogy sosem bántanám - mondta halkan.

- Nem is ajánlom! 

- Lanie - nézett kérőn egyenesen a nő szemébe Castle, de nem kellett folytatnia a mondatot, mert az tudta, hogy mit akar.

- Ne izgulj! Ha Kate meg akarja osztani velem az érzéseit, és beszélni akar rólatok, én boldog leszek, addig viszont tiszteletben tartom az akaratát.

- Köszi Lanie - sóhajtott Castle.

- De ne feledd! Az előbbi ígéretem a tűről még érvényes! 

Az író kényszeredetten elmosolyodott, aztán hirtelen mozdulatlanná dermedt, és látszott rajta, hogy valamire nagyon figyel, aztán felhúzta a pólóját, és rémülten meredt a mellkasán levő vöröslő foltra.

- Lanie ez normális? - nézett ijedten a nőre. - Úgy érzem, mintha lángolna a bőröm.

- Igen. A kenőcs először hűsít, aztán vérbőséget okoz, ami segíti az apró bevérzéseket felszívódni, és a fájdalmat is csökkenti. - Figyelte, ahogy Castle feldolgozza a hallottakat, és elgondolkodva bólint. - Azért, ha máshol akarsz vérbőséget előidézni, - pillantott jelentőségteljesen Castle ágyékára - ne ezzel a kenőccsel akard elérni a kívánt hatást,

- Lanie! - kérte ki az abszurd feltételezést a férfi, miközben elgondolkodott a lehetőségen, vajon milyen hatást váltana ki a kenőcs a legnemesebbnek tartott testrészén. Magában úgy döntött, azért ezt nem akarja kipróbálni. - Csak azon gondolkodtam, mennyi ideig tarthat a hatása! 

- Nem kell azonnal felháborodnod! Tudom, hogy milyen őrültségekre vagy képes, ezért figyelmeztetlek. Az egyik kollégám páciense kipróbálta. Láttam a hatását. Tényleg nem ajánlom. Na, indulok - csukta be a táskáját a nő, és az ajtó felé indult. - Megnyugtatom Kate-t, hogy minden rendben van veled, már ami a fizikai állapotodat illeti. A szellemiekért nem vállalok garanciát - nézett az ajtóból vissza huncut tekintettel a férfira. - Nem is értem, miért küldött engem ide olyan aggódva!

- Ó! Aggódott értem? - húzta fülig érő vigyorra a száját az író.

- Castle! Ne bízd el magad! A fekvőgipsz meg azért "fekvő", mert feküdni ajánlatos benne, úgy hogy jó lesz, ha Kate az ágyban fekve talál, mert különben lesz nemulass! 

- Miért is találna engem Kate bárhogyan? - húzta fel a szemöldökét ártatlanul Castle, mintha semmi köze nem lenne a nyomozóhoz.

- Ne feszítsd túl a húrt! - nézett rá szúrósan Lanie, aztán elbúcsúzott, és magában mosolyogva elindult. Amikor kilépett az ajtón megállt, és a falnak támaszkodva sóhajtott egy nagyot, de közben boldogan elnevette magát. Olyan régóta várta már, hogy ez a két nagyszerű ember egymásra találjon! Már csak abban reménykedett, hogy Kate hamarosan előhozakodik a témával, és nem kell sokáig megjátszania, hogy nem tud semmiről.

Castle visszadőlt az ágyra. Remélte, hogy Lanie magában tudja tartani a kicsikart információt. Aztán gondolatai Kate-re terelődtek. Valóban félti a nő, ha ideugrasztotta Lanie-t annak ellenére, hogy az éjszaka bebizonyította, hogy nagyon is jól van. De vajon mit tervezhet Kate?

Gondolataiból a bejárati ajtó nyílódása, és lánya vidám hangja zökkentette ki, amint éppen azt ecsetelte nagyanyjának, hogy milyen helyes volt az eladó fiú a férfiruha üzletben, akiről kiderült, hogy a Columbiára jár, csak időnként vállal egy kis külön munkát a tanulmányai fedezésére.

- Nem csak jóképű, de még szorgalmas és kedves is! Ez ám az ideális kombináció! - lelkendezett Martha, mire Castle összehúzta a szemöldökét. Nehezen vette tudomásul, hogy a lánya felnőtt, és fiúkkal jár, arra meg még gondolni sem akart, hogy a csókolózáson kívül mit csinálhatnak még, ráadásul az anyja még adja is alá a lovat.

- Anya! - kiabált ki a hálószobából. - Most a tanulás a fontos, nem az, hogy mennyire jóképű egy eladó fiú!

Kinyílt a szoba ajtaja, és a két nő lépett be rajta. Egymásra néztek, és mindketten rosszallóan megcsóválták a fejüket.

- Csak nehogy azt mondd, hogy te nem néztél meg minden szép lányt, amikor fiatal voltál - mosolygott apjára elnézően Alexis.

- Mi az, hogy "amikor fiatal voltam"? Most is fiatal vagyok! - kérte ki magának a férfi.

- Apád? - emelte égnek a tekintetét Martha. - Egyfolytában a lányok után koslatott, persze nem sok sikerrel.

- Mert ott voltak azok a focista, meg jéghokis fiúk, akik csak megjelentek, és már döglöttek utánuk a lányok - morogta a férfi, és hirtelen számos kellemetlen emlék rohanta meg. Húsz éves koráig nem tudta kihasználni szellemi képességeit, humorát, sármját az izompacsirtákkal szemben. Magának is nehéz volt bevallania, hogy milyen gátlásos volt, és egészen az első könyve megjelenéséig azzal küszködött, hogy kivívja a társai figyelmét, és elismerését. 

- Jól vagy? - méregette gyanakodva az anyja.

- Persze. Miért?

- Meglepő, hogy betartod az orvos utasítását, és fekszel. De mi ez a förtelmes szag? - nézett körbe az asszony tanácstalanul.

- Kate rám szabadította Lanie-t, aki bekente a bordáimat valami szörnyűséggel.

- Á! Akkor már tudom, miért vagy az ágyban! Félsz, hogy beárul Katherine-nek! - emelte fel az ujját Martha, aztán látva, hogy fia csak hallgat, és elgondolkodva mered maga elé ahelyett, hogy valami csípős megjegyzéssel visszavágna, elkomolyodott. - Valami baj van?

- Lanie rájött, hogy Kate meg én együtt vagyunk - sóhajtotta.

- Apa - szólalt meg szelíden Alexis. - Lanie szereti Kate-et, sosem szekálná, vagy viccelne az érzéseivel. Feltételezem, hogy megígérte neked, hogy nem beszél addig róla, amíg Beckett meg nem osztja vele a titkát. Tisztelik egymást, és tiszeteletben tartják egymás magánéletét. Bízz benne! Persze meg is védi a legjobb barátját, mint a kölykét az anyatigris, úgyhogy ne húzz vele ujjat!

Castle komolyan bólogatott, miközben azon töprengett, kitől örökölte Alexis a kiváló emberismeretét.  Miért van az, hogy a maga 18 évével sokkal jobban eligazodik az érzelmekben, mint ő?

- Meséljetek! Mit kerestetek egy férfiruha üzletben? - kérdezte, hogy elterelje a kínos témáról a szót.

- Nagy hőségre lehet számítani az előrejelzések szerint, ezért vettünk neked néhány rövidnadrágot, aminek átmegy a szára a gipszen - kapott fel egy papírtáskát a földről a lány, és már húzta is ki belőle az új szerzeményeket. - Azt hiszem, szükséged lenne még néhány darabra - merengett el a tekintete a távolba.

- Aha!  - húzta el a száját Castle. - Azért cseréljük le a ruhatáramat, hogy te láthasd a jóképű eladófiúdat?

- De Apa! Olyan édes! - nyomott egy puszit hízelkedve a férfi arcára. 

- Azért ha lehet, ne az alsónadrágosztályon tárgyaljátok ki, hogy milyen ruhára van szükségem - pislogott elnéző mosollyal a szája sarkában a férfi. Egyre gyakrabban érezte, hogy nem tud ellenállni a lányának.

- Te pihenj, mi meg összeütünk egy finom vacsorát - indult az ajtó felé harcra készen Martha.

- Alexis! Ne hagyd, hogy nagyanyád uralkodót játsszon, mert akkor éhen maradunk! - szólt a két nő után csipkelődve. Martha egy pillanatra megtorpant, aztán megrázta a fejét, mintha elhessegetné a bosszantó megjegyzést, és rendíthetetlenül vonult a konyha felé.

Castle egyedül maradt, és elgondolkodott, milyen csodálatos nőkkel van körülvéve. Türelmetlenül az órájára pillantott. Már hazaérhetne Kate! "Haza". Elmosolyodott a szóra. Figyelmét lassan az ágyon heverő, begipszelt lába kötötte le. Próbálta elterelni figyelmét a viszkető érzésről, de hiába. Kétségbeesett tekintettel bűvölte e gipszet, hátha megszűnik a kellemetlen érzés, amitől az elmúlt hetekben már sokszor szenvedett, és szomorúan vette tudomásul, hogy ez most sem lesz másképp. Finoman, majd egyre erősebben kezdte ütögetni a gipszet, de csak azt érte el, hogy már nemcsak a lába viszketett egyre elviselhetetlenebbül, hanem az ujjpercei is sajogtak. Hallgatózott. A konyhából behallatszott, ahogy a lánya és az anyja vitáznak, hogy melyik fűszert használják a húshoz, edények zörögtek, tányérok csörögtek. Castle néhány másodpercig még várt, aztán felállt, és mankóit a hóna alá kapva a gardrób egyik fiókos szekrényéhez ugrált. Kihúzta a legalsó fiókot, és mélyen benyúlt a ruhák mögé. Egy darabig kotorászott, aztán széles mosoly terült el az arcán, és diadalittasan előhúzott egy hosszú kötőtűt. Visszament a szobába és lábát az ágyra fektetve, kényelmesen elhelyezkedett. A gipsz még elég szoros volt kissé megdagadt lábán, ezért egy ideig próbálkozott, mire utat talált magának a hosszú, tompa végű tű hegye, és végre elérte az idegesítően viszkető területet. Castle behunyta a szemét a megkönnyebbülést érezve, ahogy a hűvös fémdarab jótékonyan siklott a bőrén.

Maga sem tudta, hogy miért nyitotta ki a szemét, és miért nézett az ajtó felé. Talán a hatodik érzéke akarta figyelmeztetni a veszélyre, de már késő volt. Az ajtóban Kate állt mozdulatlanul, kezében egy papírtáskával, és szikrákat szóró, dühös tekintettel, összeszorított szájjal nézte. Castle szája elnyílt meglepetésében, de a torkában érzett gombóctól nem tudott megszólalni. Az első gondolata az volt, hogy Lanie mégis elmondta, hogy kiszedte belőle a titkukat, de aztán látta, hogy a nő szeme a kötőtűt markoló kezére siklik.

- Ez ... ez nem az, aminek látszik - dadogta, de fogalma sem volt, minek látszhatna másnak, mint ami.

- Castle! - mozdult meg a nő, és az ágyhoz lépett. Hangja vészjóslóan csengett. - Olyan vagy, mint egy szófogadatlan ötéves! Már megint a kötőtű? 

- De te nem tudod, milyen rettentően tud viszketni! - morogta, miközben kihúzta a fémet a gipsz alól, el kelletlenül Kate kinyújtott tenyerébe tette.

- Lehet, hogy ezek után meg sem érdemled az ajándékot - révedt a távolba töprengést színlelve Kate, és szeme sarkából figyelte, ahogy izgatottan felcsillan a férfi szeme. Tényleg olyan volt, mint egy kisfiú.

- Ajándékot hoztál? - nézett kíváncsian a zacskóra.

- Azt mondták a rádióban, hogy egy hőhullám söpör végig New York-on, ezért hazafelé jövet beugrottam egy üzletbe, és ezt vettem neked - mosolygott Kate, és a zacskóból kihúzott egy térdnadrágot, és a férfi arcát fürkészve várta a hatást.

Castle először meglepődött, aztán sejtelmesen elmosolyodott.

- Nem tetszik? - hervadt le a mosoly a nő arcáról, de a férfi még mindig nem szólt, csak lehajolt az ágy mellé, és a másik zacskóból kihúzta azt a nadrágot, amit Martha és Alexis vett.

- Ó! - lepődött meg Kate, és szeme hitetlenkedve járt a két tejesen egyforma ruhadarab között. - Látom egy kicsit elkéstem - mondta cseppnyi csalódottsággal a hangjában.

- Nem! Ez csak azt jelenti, hogy mindannyian szerettek, gondoskodni akartok rólam, és ez nagyon jólesik - mosolygott Castle, aztán megfogta Kate kezét, és maga mellé húzta az ágyra. Átölelte, és gyengéden megcsókolta.

- A legszebb ajándékot kaptam tőled, amit csak kaphattam - suttogta két apró, leheletnyi csók között.

- Persze. Egy második nadrágot - bosszankodott még mindig Kate.

Castle egy kicsit hátrahúzódott, hogy belenézehessen a nő szomorúan ragyogó, zöldes árnyalatú szemébe.

- Nem - mondta szerelmesen suttogva a szavakat. - Azt mondtad, "hazafelé" - nyomta meg a szó elejét jelentőségteljesen, és amikor látta, hogy Kate szeme kitágul és felcsillan, lágyan a hajába túrva magához húzta egy hosszú, lassú, édes csókra.

- Vacsora! - kiabált Alexis a konyhából, mire megszakították a csókot, és kibontakoztak egymás ölelő karjából. 

- Castle nem akarlak megbántani, de te is érzed, hogy milyen szagod van? - fintorgott Kate.

- Lanie műve, akit te szabadítottál rám - védekezett ellentámadással a férfi. - Állítólag aggódtál értem.

- Persze, hogy aggódtam, amikor tudom, milyen őrültségekre vagy képes, és az aggódásom nem is volt alaptalan - suhogtatta meg a kezében tartott kötőtűt.

- Hát, ha azt akarod, hogy finom illatos legyek, akkor Kate nővér lemoshatná a kenőcsöt a bordáimról - villant pajzán fény a szemében.

- Kibírom az új illatodat - csóválta meg rosszallóan a fejét Kate. - Anyádék már várnak - intett fejével az étkező felé.

- Kibírod? A csók közben még  egyáltalán nem zavart - morgott maga elé a férfi.

Kate megvárta, amíg Castle a mankókkal elindul az ajtó felé, és mielőtt a férfi kilépett volna, a kötőtűvel rásuhintott a fenekére, éppen akkorát, hogy ne fájjon nagyon, de azért érezhető legyen.

-Áu - rándult össze meglepetten Castle a csípős érzéstől, de a mankók megakadályozták abban, hogy odakapja kezét a sajgó területhez. - Ezt miért kaptam? - fordult hátra megbántott arccal.

- Azért, hogy ne felejtsd el, mit kapsz, ha még egyszer meglátom, hogy benyúlkálsz a gipsz alá.

- Szóval vagy a viszketés, vagy az elfenekelés - morgott a férfi.

- Azt hittem, hogy az elfenekelés a vágyaid között szerepel - incselkedett ártatlan szemekkel a nő, de aztán a férfi fájdalmas arcát látva megsajnálta. - Fáj?

- Tudod te, hogy mennyire csíp egy kötőtű?

- Ne sajnáltasd magad Castle! Megérdemelted - mondta Kate szigorúságot erőltetve a vonásaira, aztán szeme lassan a férfi izmos hátsójára siklott, és jólesően elidőzött rajta. - Na hadd lássam, hol fáj! - mosolyodott el, és Castle mögé lépve lassan megsimogatta a kemény izomkötegeket, amelyekre az előbb rácsapott.

- Legközelebb elég, ha szólsz, hogy meg akarod simogatni a fenekemet, nem kell, hogy előtte megverj - vigyorodott el kajánul Castle, de azonnal meg is bánta a csipkelődő megjegyzést, mert Kate egy bosszús szemforgatás kíséretében elhúzta a kezét, ezzel abbamaradt a kellemes érintés.

- Még jólesne ám egy kis fájdalomcsillapító simogatás - nézett könyörgőn a nőre.

- Vége a gyereknapnak Castle! Martha és Alexis már vár - tárta ki az ajtót a nő, így az író kénytelen-kelletlen kibicegett az étkezőbe.

A vacsora kellemesen telt. Alexis kipirult arccal mesélt az eladó fiúról, és azon gondolkodott, hogy "véletlenül" össze kellene futniuk az egyetemen, aztán Kate mesélte el, hogy sikerült ugyanolyan nadrágot vennie Castle-nek, mint amilyet Martha-ék vettek. Castle figyelte a három nőt, és újra megállapította, milyen szerencsés. Látta, hogy Kate felé pislant. - Csak nem akarja előadni a kötőtűs sztorit? - futott át az agyán, ezért hogy megelőzze a nőt, gyorsan azt kezdte fejtegetni, hogy be kellene vezetni az egyetemeken az erényöv viselését, hogy az apák odahaza nyugodtabban alhassanak. A három nő persze azonnal ellentámadásba lendült, de ezt egyáltalán nem bánta. Inkább az erényöv szükségtelenségéről akarják meggyőzni, mint hogy élcelődjenek a gyerekességén!

Lassan a vacsora végére értek, már csak a kiváló francia vörösbort kortyolgatták, és a beszélgetés is elcsendesedett. Castle lopva Kate-re nézett, aki átszellemült mosollyal az arcán, elgondolkodva forgatta a poharat a kezében.

Egy óra múlva már az ágyban fekve várta, hogy Kate kilépjen a fürdőszobaajtón, és odabújjon hozzá. Eszébe jutott, hogy a nő talán a meglepetésére készül, azért jön ki olyan soká. A gondolat egyre jobban befészkelte magát az agyába, ezért izgatottan, és türelmetlenül várta, mikor nyílik már az ajtó. Néhány perc múlva csalódottan nézett a pizsamában melléhuppanó nőre.

- Mi van? - nézett rá kérdőn Kate, aki azonnal észrevette a hangulatváltozását.

- Azt hittem, most jön a kívánságod - vallotta be Castle.

- A te kívánságod az volt, hogy beöltözzek nővér ruhába. Miből gondolod, hogy az enyém hasonló lesz?

- Miért? Nem? - húzta fel a szemöldökét a férfi, és megint azzal szembesült, mennyire kiismerhetetlen számára Kate, vagy általában a nők.

- Férfiak! Csak valami erotikus kívánságom lehet?

- Nem, csak ...

- Csak nem tudsz másra gondolni - fejezte be a ki nem mondott gondolatot Kate.

- Hát, megfordult a fejemben, hogy valami extrém helyen szeretnél szeretkezni, és letámadsz mondjuk a liftben, de ott - a fekvőgipsszel a lábamon - nem lennék valami sikeres, aztán eszembe jutott, hogy dominát szeretnél játszani, de hát azt meg már több mint négy éve játszol velem.                  

- Na és milyen következtetésre jutottál a végén? - derült jót a férfi fantáziavilágán Kate.

- Hát, ebben az állapotban - nézett begipszelt lábára - csak a bilincs-eper-tejszínhab variáció maradt - húzta fel kérdőn a szemöldökét, várva, hogy Kate megerősítse a tippjét.

- Nem gondolod, hogy ezt a sztorit már lelőttük?

- Igaz - ismerte be letörten Castle, és már végképp nem tudta mire készül Kate. - Legalább segíts egy kicsit! Olyan dolog, amit élveznél?

- Igen, bevallom, szeretném azt az érzést átélni, amit az a dolog szerintem létre tud hozni - mondta rejtélyesen a nő, miközben mosolyogva bevackolta magát a férfi ölelő karjaiba.

- És nekem? Nekem is jó lesz? - kérdezte kicsit félve Castle. Most fordult meg először a fejében, hogy esetleg valami olyan kívánsága van Kate-nek, ami neki nem lesz ínyére.

- Nyugi Castle! - emelte fel a fejét Kate, és a töprengő, kék szemekbe nézett. - Tetszeni fog.

- Akkor jó - fújta ki megkönnyebbülten a levegőt a férfi.

- Ha mindenáron izgalmakra vágysz, azon segíthetek - suttogta érzéki hangon Kate, miközben keze lassan bekúszott Castle pólója alá.

A megélénkülő forgalom zaja megállíthatatlanul lopózott be a szobába, és a napsugarak is megfékezhetetlenül törtek maguknak utat a réseken és a sötétítőfüggöny szövésén, de mindez nem zavarta a két mélyen alvó embert. Beckett az oldalán feküdt, felhúzott lábakkal, míg Castle - fejét a nő felé fordítva -  hason, kiterülve, nyitott szájjal, szinte ájultan aludt. A telefon ébresztője olyan erővel visított bele a viszonylagos csendbe, hogy a pihenő idegsejtek sikoltva éledeztek. Beckett csukott szemmel nyúlt a hang felé, és tapogatva próbálta elcsendesíteni a fülsiketítőn zenélő készüléket, de a mozdulat sutára sikerült, és ahelyett, hogy megfogta volna, lesodorta az éjjeliszekrényről. A telefon nagyot csettenve ért földet, és az ütéstől azonnal darabjaira hullott, de legalább elhallgatott.

- Neee - nyögött egyet Castle, és párnáját a fülére húzta.

Kate sóhajtott egyet, könyökére támaszkodott, résnyire nyitotta a szemét, és megpróbált a földön fekvő alkatrészekre fókuszálni. Lassan előrehajolt, és felszedegette a telefont, a hátlapot és az akkumulátort. Kezében a darabokkal visszahanyatlott a párnára, és becsukta a szemét. Úgy érezte, arra sincs energiája, hogy összerakja a készüléket, hogy meg tudja nézni, ki hívta hajnalok hajnalán. Néhány másodperc múlva erőt vett magán, és kezdte összeszerelni a telefont. Castle megmozdult mellette. Elengedte a fülére szorított párnát, és fájdalmas arccal megszólalt.

- Azt hiszem nincs meg a jobb kezem - morogta csukott szemmel.

Kate összehúzott szemmel végigmérte a hason fekvő férfit, akinek a keze a teste alatt volt, és valószínűleg annyira elzsibbadt, hogy érzéketlenné vált. Odahajolt hozzá, és finoman megpuszilta az arcát.

- Fordulj meg te kis mormota - súgta Castle fülébe, és tolni kezdte a vállát.

A férfi kelletlenül nyögdécselt, aztán hanyatt fordult.

- Add a kezed! - parancsolt rá szelíden Kate, mire Castle nehézkesen felemelte a karját, amit a nő határozottan megfogott, és erőteljesen dörzsölgetni kezdett, hogy megindítsa benn a vérkeringést.

- Áááá! Egy hangyaboly támadta meg a karomat - nyafogott a férfi, ahogy a kellemetlen bizsergéssel visszatért a kezébe az élet.

- Mozgasd meg egy kicsit, akkor hamarabb elmúlik - tanácsolta a nő, de amikor elengedte a férfi karját, az erőtlenül lehanyatlott. - Castle! Ébredj! - szólt a bóbiskoló íróra, és tovább dörzsölte a karját. - Nehogy már ennyire kidőlj egy kis szeretkezéstől! - cukkolta a nő, és elmosolyodott, amikor látta, hogy elérte a kívánt hatást, mert abban a pillanatban kinyíltak Castle szempillái, és sértődötten pislogott a nőre, aztán elhúzta a karját, és a másik kezével nyomkodni kezdte. - Hiába, igencsak kiszámíthatók a férfiak - állapította meg magában Kate.

- Tudod jól, hogy annál sokkal többre is képes vagyok, mint ami az éjjel történt, - duzzogott a férfi - és ha jól emlékszem, nem én voltam az, aki elsőnek aludt el.

- Na jó, belátom, gyönyörű volt az éjjel - mosolygott rá engesztelően Kate. - Csak nem szoktál ennyire mélyen aludni.

- Igaz - bólintott elgondolkodva Castle, miközben magában felidézte az éjszaka történteket. Sokszor úgy érzi, Kate-tel minden éjszaka új élményt jelent, soha nem érzi ugyanazt, és nem tudná megmondani, melyiket élvezi a legjobban. Szereti, ha Kate szenvedélyes vadmacska, de azt is, amikor gyenge nőként hagyja, hogy ő irányítson, és élvez minden gyengéd, óvó mozdulatot. Szereti, ha kacéran játszik vele, és azt is, amikor olyan, mint egy szégyenlős, ártatlan lány. Az előző napokra gondolt. Szerette, amikor az érzéki nővért játszotta, és szerette, amikor néhány órája megint egy új érzést tapasztalt meg vele. Talán még soha nem szeretkeztek ilyen lassan, ilyen gyengéden. Minden leheletnyi csók, finom érintés, simogatás, cirógatás arról szólt, hogy vég nélküli örömöt akarnak okozni a másiknak. Az érzéki vágyak nem gyorsan égő, elemésztő tűzként lobogtak, hanem hosszan izzó parázsként. Nem siettek, és nem sietették egymást. Akarták a másikat, de nem egy pillanatra, hanem örökké. Még a gyönyör is más volt, mint eddig. Miközben testük szorosan összesimulva eggyé vált, elárasztotta őket valami édes, boldog beteljesülés, ami azt súgta, hogy összetartozik a testük, és a lelkük is. Sokáig becézgették egymást ujjaik és ajkaik, ölelő karjuk az súgta: biztonságban vagy, szeretlek. Máskor az érintések hatására újra elárasztotta őket a szenvedély, és testük követelte a mámort másodszor, vagy akár harmadszor is, de most békésen szuszogtak egymás karjaiban, és Castle szavak nélkül is tudta, hogy ugyanazt érzik: a szerelem boldog, biztonságot adó érzését, ami erőt ad ahhoz, hogy együtt legyőzzék a világ minden gonoszságát és fájdalmát. Amikor Kate elaludt a karjaiban, még egy darabig nézte a sejtelmesen derengő éjszakai fényben a gyönyörű, álmában mosolygó arcot, aztán lassan ő is mély, békés, álomba merült. 

Castle a nőre nézett, aki éppen a telefon hátlapját pattintotta vissza, aztán bekapcsolta.

- Tényleg gyönyörű volt? - kérdezte komolyan. Tudni akarta, hogy csak ő érezte másnak ezt az éjszakát, vagy a nő is.

Kate leeresztette a kezében tartott készüléket, és jelentőségteljesen a férfi szemébe nézett.

- Igen. Gyönyörű volt, és különleges - mondta, és hogy szavainak hitelt adjon, két tenyerébe fogta a férfi arcát, magához húzta, és lágyan megcsókolta.

Mindketten összerezzentek, amikor a telefon hirtelen újra csörögni kezdett.

- Szétesett állapotban sokkal szimpatikusabb volt a telefonod - duzzogott a férfi, amikor Kate a füléhez illesztette a készüléket.

- Végre Beckett! - hallotta Espo türelmetlen hangját. - Remélem nem zavartam meg semmit - mondta, és Kate szinte látta maga előtt a férfi huncutul csillogó sötétbarna szemét.

- Espo! - csendült szigorúan Beckett hangja.

- Na, szóval azért hívlak, mert Gates megbeszélést hívott össze tíz órára, amin mindannyiunknak ott kell lenni.

- Új ügyünk van? - húzta össze a szemöldökét a nő.

- Nem tudok hulláról, de valami komoly dolog lehet, mert fél órával ezelőtt benn járt nála két fekete öltönyös, napszemüveges férfi, Gates meg azóta egyfolytában telefonál.

- FBI? - kérdezte Kate, és érezte, ahogy. Castle kíváncsian fülelve felül az ágyban.

- Olyanok voltak mint Will Smith és Tommy Lee Jones a Man in Black-ben, ha ez mond neked valamit. FBI, CIA, nemzetbiztonság, földönkívülieket üldöző sötét zsaruk, szóval akár kik is lehettek, de hogy hatalom van a kezükben, az Gates izgatottságát látva, egészen biztos.

- Oké Espo, sietek - zárta le gyorsan a beszélgetést Beckett, mert érezte, hogy Castle fejét az övéhez támasztva minden szót hallott, és éppen most kap szárnyra a fantáziája. 

- Kate ez óriási! J és K ügynökök a kapitányságon! - ragyogott az izgalomtól Castle szeme. - Mire kell beérnünk?

Kate vett egy nagy levegőt, mert tudta, hogy egy hosszan tartó harc kezdődik a férfival.

- Beérnem, Castle, csak nekem kell beérnem. Te itthon maradsz - mondta szigorúan nézve a férfira, miközben majdnem megszakadt a szíve, amikor látta, hogyan változik a férfi arcán a gyermeki öröm csalódottsággal vegyes kétségbeeséssé.

- Ezt nem teheted Kate!

- A fekvőgipsszel nem mászkálhatsz, ezt te is tudod - magyarázta Kate együtt érzőn, de határozottan, mintha egy kisgyerekkel akarná megértetni, hogy nem teljesülhet a kívánsága. 

- De van mankóm, és vigyázni fogok - próbálkozott a férfi.

- Megígérem, hogy elmesélek mindent - nyomott egy futó csókot Castle szájára, és felkelt az ágyból, jelezve, hogy lezártnak tekinti a témát. 

Negyed óra múlva Kate lezuhanyozva, felöltözve lépett ki a fürdőszobából. Kihúzta az éjjeliszekrény fiókját, és jól beidegzett mozdulatokkal bújtatta át nyakláncát a fején, miközben megsimította a rajta levő gyűrűt, csatolta fel apja óráját, jelvényét, és pisztolytáskáját. Nem nézett Castle-re, bár érezte, hogy a férfi minden mozdulatát követi. Nem akart vitatkozni, és a szomorú szemeket sem akarta látni.

- Megígéred? - hallotta a lemondóan csengő, beletörődő hangot, mire Kate mégis felnézett, egyenesen a kék szemekbe.

- Megígérem. Ha jó fiú leszel, felhívlak, amint megtudom, hogy mit akar Gates - mondta komolyan. - Most pedig le a takaróval! - nézett kihívón a férfira, aki meglepetésében nyelt egyet, amikor Kate egy határozott mozdulattal lehúzta róla a takarót, ami így csak az ágyékát és a lábait fedte. Fogalma sem volt, mire készül a nő.

Kate kihívóan elmosolyodott, belenyúlt a blézere zsebébe, majd lassú, érzéki mozdulattal húzta ki. Castle elnyíló ajkakkal, pislogás nélkül figyelte a mozdulatot, és az suhant át az agyán, hogy talán ez lesz a nő meglepetése. Hát, meglepetés volt! Amikor Kate kinyitotta a tenyerét, és előbukkant belőle a Lanie által adott kenőcs tégelye, Castle olyan képet vágott, hogy a nyomozó hangosan elnevette magát.

- Szeretem, amikor az arcod ennyire árulkodik az érzelmeid változásáról - csipkelődött a nő.

- Csak nem akarod rám kenni ezt a bűzös szörnyűséget? - fintorgott csalódottan az író, bár az jobban bosszantotta, hogy a nőnek megint sikerült rászednie.

Kate nem szólt semmit, csak mosolyogva rásimította az átható illatú kenőcsöt a férfi kék-zöld foltokkal tarkított mellkasára, figyelve, nehogy fájdalmat okozzon.

- Na, ilyen "finom" illattal már nem is akarsz sehova menni - nézett végig elégedetten a nő Castle-n. - Indulnom kell - nézett az órájára, aztán lehajolt a férfihoz, és megcsókolta. - Nem hagylak ki semmiből, megígérem.

Castle duzzogva nézett a nyomozó után, aki az ajtóban megtorpant, és visszafordult.

- Eszedbe ne jusson a kötőtű! - szólt vissza szigorúan összevonva a szemöldökét, aztán kilépett az ajtón. 

Castle hallotta, ahogy Alexis kávéval kínálta Kate-t, aki örömmel köszönte meg a lánynak, aztán mielőtt a bejárati ajtó becsukódott volna, még a nyomozó üdvözölte Martha-t, és megkérte, hogy tartsa szemmel a beteget. - Na szép! - gondolta a férfi. - Nem elég, hogy Beckett szobafogságra ítélt, még őrt is állít mellém! 

Kikászálódott az ágyból, és magában morgolódva öltözködni kezdett, mielőtt még az anyja berontana a szobába őt ápolni, és meglátná meztelenül.

Beckett kilépett a 12-es őrs liftjéből, és sietős léptekkel közeledett az íróasztala felé. Ryan felpillantott, aztán az órájára nézett. Kate figyelmét nem kerülte el a nyomozó aggódó arckifejezése, ami mindig homlokráncolással párosult. 

- Szia Ryan! Espo? - nézett körbe Beckett, és megpróbált közönyös arcot vágni, nehogy izgatottsága még idegesebbé tegye a társát.

- A pihenőben kávézik - jegyezte meg a férfi enyhe rosszallással a hangjában. - Nem tudom minek akarja felpörgetni magát, Gates úgyis megteszi.

- Tudod miről lesz szó?

- Senki sem tud semmit. Csak találgatni tudunk, de az inkább Castle asztala. Igaz is, hogy van a törött lábú jómadár? - kérdezte mintegy mellékesen, de Kate gyanakvóan figyelte a férfi szemében fellobbanó huncut fényt.

- Nyafog. Itt akart lenni, mert azt hiszi, földönkívülieket fogunk üldözni - húzte el a száját Beckett. - Martha vigyáz rá, úgyhogy talán nyugton marad.

- És mindezt onnan tudod, hogy reggel felhívtad telefonon? - mosolygott szolidan a férfi. Beckett először nem szólt a célzásra, tudta, hogy Ryan sokkal diszkrétebb annál, minthogy elárulja, amit sejt, de aztán ő is elmosolyodott.

- Valahogy úgy - tért ki a válasz elől Kate. 

- Á, Beckett! - hallotta meg Espo hangját a háta mögül. Látta, hogy Ryan komoly képpel kezdett pakolgatni az asztalán, és ő is megpróbálta gyorsan rendezni a vonásait. Tudta, hogy Espo előtt óvatosabbnak kell lennie, mert a férfi alig várja, hogy összeboronálja Castle-vel.

- Szia - fordult hátra. - Rajtunk kívül hivatott még valakit Gates? - kérdezte gyorsan, hogy esélye se legyen a férfinak Castle felől érdeklődni.

- Nem, csak minket - mondta ugyanolyan aggódva, mint Ryan.

Beckett összeszorította a száját, és kényszerítette magát, hogy ne kezdjen elméleteket gyártani. Az órájára pillantott, de abban a pillanatban kinyílt a kapitány irodájának ajtaja, Gates kapitány a küszöbön állva végignézett a három nyomozón, és intett a fejével, hogy menjenek. Egy szó nélkül léptek az irodába. Beckett megállt az íróasztal előtt, a két férfi pedig egy lépéssel mögötte. Feszülten figyelték, ahogy a kapitány megkerüli az asztalát, leül, és lassan rájuk emeli a tekintetét.

- Nem is tudom, hogy örüljek, vagy bosszankodjak a munkavégzésük miatt - kezdett bele mondandójába.

Beckett vett egy nagy levegőt, hogy felhívja Gates figyelmét, milyen jó az általuk vezetett nyomozások megoldási aránya, és nem végzik rosszul a munkájukat, de a kapitány felemelt ujja jelezte, hogy nem kíváncsi a véleményére.

- Tudják, nem vagyok az a dicsérgetős fajta. Maguk nyomozók, és én elvárom, hogy a legjobb tudásuk szerint oldjanak meg egy ügyet, és ezt meg is tették. Az eredményeik azt bizonyítják, hogy kiváló csapatot alkotnak, azt is mondhatnám, hogy különlegesen jót - mondta meggyőződéssel. - Mindhármuknak más-más területen vannak kiváló képességeik, ráadásul tűzbe mennének egymásért. Ezért alkotnak olyan jó csapatot. - Vett egy nagy levegőt és nyelt egyet, mint akinek nehezére esik kimondani a következő mondatokat. - Mr. Castle ugyan nem rendőr, és számos irritáló tulajdonsággal rendelkezik, az észbontó következtetései mégis számos alkalommal segítették az ügyek megoldását, és Isten tudja miért, de felpezsdíti a munkájukat és a hangulatukat.

Gates egy pillanatra elhallgatott, mintha maga sem értené, hogyan mondhatott dicsérő szavakat az íróról, a három nyomozó, pedig feszülten figyelte, mire akar kilyukadni ilyen bevezető után a kapitány.

- Szóval az, hogy maguk ilyen jók, másnak sem kerülte el a figyelmét - nézett jelentőségteljesen az embereire, és ahogy meglátta kérdő tekintetüket, védekezőn felemelte a kezét. - Meg ne kérdezzék, ki hívta fel magukra a figyelmet olyan magas körökben, ahol már a titkolózás az úr, mert én sem tudom, de a következő utasítást kaptam. Abban az esetben, ha a rendőrség segítségére lenne szüksége New York-ban az FBI-nak, CIA-nak, a nemzetbiztonságnak, vagy bármilyen, a kormány fennhatósága alá tartozó titkos szervezetnek, az önök csapata lesz az, akit beavatnak az ügybe, és segítenek nekik a nyomozásban. Különleges ügyeket fognak kapni. Ez azonban azzal jár, hogy időnként titkos iratokba nyerhetnek betekintést, szigorúan bizalmas információk birtokába juthatnak. A megbízóknak csak az egész csapat kell, azaz vagy mindegyikük vállalja a titoktartási szerződés aláírását, vagy nem áll az ajánlat. - Gates elhallgatott. Időt akart adni a nyomozóknak, hogy megemésszék a hallottakat. Amikor az első döbbenet eltűnt az arcukról, folytatta. - Az önök titoktartási képessége felől nincsenek kétségeim, de a csapatba beletartozik Mr. Castle is - tette hozzá sóhajtva. - Beszéljék meg! Holnap ilyenkor várom a választ.

- Asszonyom! - szólalt meg Beckett. - Mi lesz az itteni ügyekkel?

- Addig, amíg valamelyik szervezet meg nem keres, hogy szüksége van magukra, minden marad a régiben, végzik az itteni feladatukat. Más kérdés?

- Nincs asszonyom - mondta Beckett, és mivel érezték, hogy a megbeszélésnek vége, kiléptek az irodából.

Kate a pihenő felé tartott, a két fiú a nyomában. Valami csendes helyre volt szükségük, ahol megbeszélhetik az új helyzetet. Alig csukódott be utánuk az ajtó, Espo máris lelkendezve ecsetelte, milyen izgalmas lenne, ha olyan ügyekben nyomozhatnának, amiknek a létezéséről másoknak még csak fogalma sincs, Ryan viszont rávilágított, hogy így még a szeretteik előt is titkolózniuk kellene, ráadásul sokkal veszélyesebb helyzetekbe kerülhetnek, mint eddig, és neki már Jenny-re is gondolnia kell, aki nem szeretne idő előtt özvegy lenni. Beckett figyelte a két férfit, de közben Castle-ön jártak a gondolatai. Az író valószínűleg ugyanolyan lelkes lenne, mint Espo, neki viszont olyan félelmei is vannak, mint Ryan-nek. Most, hogy együtt van a férfival, másképp ítéli meg a veszélyt, mint eddig.

- Fiúk! - szólalt meg erélyesen, elcsendesítve a vitatkozó párost. - Menjünk haza, gondoljuk át, aludjunk rá egyet és döntsön mindegyikünk saját megítélése szerint, holnap reggel pedig megbeszéljük!

 A két férfi bólintott.

- Elmegyek Castle-höz, és beszámolok neki a helyzetről - állt fel Kate, aztán kilépett a pihenőből, és a lift felé indult.

Castle kelletlenül kevergette a müzlit, amit Alexis tett elé reggeli gyanánt. nem az étellel volt baja, hanem a helyzettel. Utálta, hogy néhány napig még biztosan szobafogságra lesz ítélve, és ez a tény most különösen érzékenyen érintette. tekintete szinte másodpercenként siklott a tálka mellé tett telefonra, és időnként felkapta, megforgatta az ujjai között, aztán letette a készüléket.

- Apa! Kate úgyis hívni fog, ha már tud valamit. Tedd le azt a telefont, és egyél - szólt rá Alexis.

- Be kellene mennem - töprengett elgondolkodva a férfi, aztán felcsillant a szeme. - Kérek engedélyt egy orvostól, hogy mankóval járkálhatok a fekvőgipsszel, és akkor Beckett-nek sem lehet ellenvetése!

- Jaj kisfiam! Ha az a célod, hogy megerősítsd Kate-t abban a tudatban, hogy egy nagy, szófogadatlan gyerek vagy, akkor indulj, de ha azt akarod, hogy felelősségteljes férfinak lásson, akkor nyugton maradsz, és felpolcolod a lábad - nézett Martha átható tekintettel a fiára, aki morcos arccal fontolgatta anyja szavait.

- Pedig már olyan szépen kigondoltam, de most teljesen összezavartál! - ütögette kanalával a müzlit, mintha a magvak tehetnének a rosszkedvéről. - Már fél tizenegy van! Miért nem hív? - nézett fel a két nőre szomorúan, amikor megcsörrent a telefon. Castle olyan gyorsan kapta fel, mintha az élete múlna a híváson.

- Beckett? - kérdezte ösztönösen, bár látta a nő mosolygós képét a kijelzőn.

- Nyugi Castle, nincsenek sötét zsaruk! Indulok haza, és mindent elmesélek, addig bírd ki - hallotta Kate határozott hangját.

- De ...

- Nincs semmi "de"! Nem telefontéma! - zárta rövidre a beszélgetést a nő, és kinyomta a készüléket, még mielőtt Castle könyörögni kezdhetett volna egy kis információmorzsáért.

- De Kate! Beckett! - kiabált még a telefonba, aztán csalódottan letette.

Castle úgy érezte, ólomlábakon jár az idő, ráadásul még egy kis fel-alá sétálással sem tudta levezetni az izgatottságát. Amikor úgy gondolta, hogy hamarosan meg kell érkeznie Kate-nek, bebotorkált a hálószobába, és felült az ágyra. Hirtelen felderengett emlékeiben a nő hangja "indulok haza". Elmosolyodott. Szerette hallani, hogy a nő azt mondja "haza". Ez a szó előrevetítette a közös jövő lehetőségét. Hallotta, hogy nyílik az ajtó, és mire Kate a hálószobáig ért, már nyugalmat erőltetve az arcára, jó beteg módjára feküdt az ágyon.

Kate egy pillanatra elmosolyodott a látványon, mert lerítt a férfiról a színjáték, aztán leült az ágy szélére. 

- Castle! Szeretném, ha most nem viccelnéd el a dolgokat! Komoly dologról van szó, ami az egész csapat további életét befolyásolja. Egy érdekes lehetőség, komoly felelősséggel.

A férfi feljebb ült az ágyban, és szó nélkül hallgatta a nőt. Érezte, hogy valami nagyon fontos, talán a jövőjüket is meghatározó döntést kell hozniuk. Kate megfontoltan adta elő a csapatnak felkínált lehetőséget, időt adva a férfinak, hogy átérezze a döntése súlyát.

- Holnap tíz óráig kell döntenünk - fejezte be Kate, és tekintetével kutatta a férfi arcvonásait. Kicsit arra számított, hogy Castle-t magával ragadja a lehetőség, hogy titkokat tudhat meg, rejtélyeket tárhat fel, és győzködni kezdi őt, hogy micsoda nagyszerű lehetőséget kaptak, amit ki kell használni, ehelyett a férfi elgondolkodva hallgatott.

- Mit gondolsz, mennyivel lenne veszélyesebb, mint amit most csinálunk? - szólalt meg sokára. - Anya és Alexis most is éppen eléggé félt, és nem akarom, hogy az értem érzett aggódás határozza meg az életüket. 

- Nem tudom Castle - felelte őszintén a nő. 

- Te mit gondolsz? - fúrta tekintetét Kate sötéten fénylő szemébe, amiből most nem tudott semmit kiolvasni.

- Nézd. Nekem csak az apám van, aki félt és fél, amióta csak rendőr lettem, de elfogadta a döntésemet. Bárhogy döntök, támogatni fog.

- És mi? Mi lesz velünk?

- Mire gondolsz? - tett úgy Kate, mintha nem értené, mire akar kilyukadni a férfi, de zavarában elfordította a fejét, és a padló faerezetét kezdte tanulmányozni. Fontos volt neki Castle, de megszokta, hogy az élete, csakis az övé, és ebben az életben ő hozza meg a döntéseket, ő irányít.

- Szeretlek Kate - mondta szinte suttogva a szavakat a férfi. - Ugye tudod, hogy bárhogy döntök, csak vesztes lehetek?

A nő felnézett. Nem értette, miért gondolja ezt az író.

- Ha igent mondok, és persze a többiek is, akkor lehet, hogy olyan veszélynek teszlek ki, amire gondolni sem akarok. Ha nemet mondok, miközben ti elfogadnátok az ajánlatot, én leszek az, aki megakadályoz abban, hogy azt csináld, ami az életed értelmét jelenti.

Kate-t szíven ütötték a férfi szavai. Amíg ő csak magára gondolt, hogy ez az ő élete, és a döntésnek az ő döntése kell, hogy legyen, addig Castle  Martha-ra, Alexis-re és őrá gondol. Meglepődött és meghatódott. Érezte, hogy túl feszültté és túl komollyá vált a helyzet, ezért gyengéden megsimogatta a férfi arcát.

- Bárhogy döntesz, nem leszel rossz. Tiszteletben tartom a döntésedet, ahogy Esposito-ét és Ryan-ét is, és te is tartsd tiszteletben a miénket. Van még majdnem egy egész napunk.

- Te elárulod nekem, hogy mit döntöttél? 

- Nem Castle. Kérlek, hagyd meg nekem a döntés szabadságát, ahogy én sem foglak befolyásolni.

- Értem - hajtotta le fejét a férfi. Kate nem látta a tekintetét, de hallotta a hangjában bujkáló csalódást.

- Castle - nyúlt a férfi álla alá, és maga felé fordította a fejét, de az nem nézett a szemébe. - Nem az életünkről kell dönteni, és nem is a jövőnkről, csak arról, hogy segítünk-e valamelyik szervezetnek egy-egy különleges ügy feltárásában - próbálta Kate a valóságosnál nem veszélyesebbnek beállítani a dolgot. - Tudod, azt hittem neked az okozza a legnagyobb kérdést, hogy ilyen szupertitkos ügyekben, hogyan tudsz lakatot tenni a szádra - mosolyodott el.

Castle felnézett, és bár a szívére mázsás súlyként telepedett a döntés, nem tudott ellenállni a szelíd huncutsággal ragyogó tekintetnek, és elmosolyodott.

- Vissza kell mennem az őrsre - állt fel Kate. - Estefelé jövök - hajolt vissza a férfihoz, és egy lágy csókot adott az ajkára, aztán belenézett a szomorkás, elgondolkodó tekintetű szemekbe, és elindult.

Castle a nap további részében nem igazán tudott mit kezdeni magával. Mérlegelte a Kate-től hallottakat. Egyik pillanatban még lelkesen szárnyalt a fantáziája, és elképzelte, milyen titokzatos ügyek részesei lehetnének, a másik pillanatban Kate-et látta a karjai között haldokolni. Martha éas Alexis érezték, hogy nincs jó kedve, ahogy azt is, hogy nem akar róla beszélni, ezért nem nyaggatták.

- Ne félj kislányom, - vigasztalta unokáját az asszony - sokáig úgysem tudja magában tartani, hogy mi bántja, figyeld meg még lefekvés előtt megosztja velünk.

- Mit osztok  meg veletek? - lépett ki a dolgozószobából a férfi.

- Azt, hogy mit mondott Kate - nézett rezzenéstelen arccal a szemébe Martha.

- Anya, most ne - bicegett a hűtőszekrényhez Castle, és kinyitva a hatalmas ajtót, szinte elbújt mögé.

- Jó, jó! Ha nem egy jó kis gyomorfekélyt akarsz, tartsd csak magadban - tárta szét az asszony a kezét, és lemondóan Alexis-re nézett. - Akkor mesélj arról, mi lett a kincsesládádban talált tárgyak sorsa!

Castle egy csokifagyis dobozzal a kezében előbújt a hűtőből, és hálásan nézett anyjára, amiért témát váltott. 

- Egyenlőre az ügyvéd őrzi, és ellenőrizteti a kulcsokat, hogy valóban egy svájci értékmegőrzőhöz tartoznak-e - húzta el a száját kedveszegetten, aztán egy jókora adag fagyit kapott be, mintha attól várná, hogy jobb kedvre derüljön. Néhány kanál fagy után letette a kanalat.  - Beszélnem kell veletek - nézett a két nőre komolyan.

Martha és Alexis feszülten itták a szavait, szemük meglepetést és félelmet tükrözött.

- Mit gondoltok? - szegezte nekik a kérdést Castle, miután a lehetőség minden előnyét és hátrányát őszintén ecsetelte. 

- Komolyan azt várod, hogy mi döntsünk helyetted? - látott át a férfin azonnal az anyja.

- Én ... én csak az várom, hogy segítsetek - nézett rájuk esdeklőn Castle.

Az asszony az unokájára nézett, és szinte olvasott a gondolataiban. Tudta, hogy ugyanarra gondolnak.

- Richard! Így is, úgy is féltünk. Most is benn van a pakliban, hogy bármelyik nap történik veled valami ... valami szörnyűség - csuklott el a nő hangja, Alexis pedig zavartan lehajtotta a fejét. - Tudom, hogy Kate kiváló rendőr, aki nem hagyja, hogy belemenj valami őrültségbe, és vigyáz rád. De komolyan gondolod, hogy ha most nemet mondasz, akkor nem tennéd fel nap mint nap a kérdést, "Mi lett volna, ha..." ? Tudom, hogy örökké az járna az eszedben, hogy talán elszalasztottad életed nagy lehetőségét.

Castle figyelte anyja félelemtől csillogó szemét, ami ellentmondott határozott szavainak, és lánya egyetértőn bólintó komoly arcát.

- Apa! Gondold végig, miért tölt el elégedettséggel, hogy részese vagy a nyomozásoknak - szólalt meg Alexis. 

- Ugye tudjátok, hogy nem könnyítettétek meg a dolgomat? - nézett a számára oly fontos két nőre.

- Nem is az volt a szándékunk - mondta már sokkal könnyedebb hangnemben Martha, amivel azonnal oldotta a feszültséget.

Castle sóhajtva bólintott, elővett még két tálkát, mindegyikbe fagyit kanalazott, és halványan elmosolyodva a két nő elé tette. 

Estefelé megérkezett Kate, de egyikük sem hozta elő a Gatestől kapott ajánlatot. Castle inkább a birtokon történt eseményeket elevenítette fel, ezzel oldódott mindkettejükben a feszültség, és jókat derültek néhány felejthetetlen pillanaton. A férfi csak akkor bosszankodott, amikor kiderült, hogy a naplókat és a kulcsot még mindig az ügyvéd őrzi, és várnia kell arra, hogy megtudja, igaza volt-e az értékmegőrzővel.

Castle gyengéden simogatta a mellékucorodó nőt, és elmosolyodott, amikor rájött, hogy amíg ő azt ecsetelte, mi mindent tartalmazhat az a svájci értékmegőrző, azalatt Kate lassan szuszogva, mély álomba merült. Lehunyta a szemét, de csak arra tudott gondolni, hogy reggel döntenie kell. Sokáig feküdt, mire végre felszínes, vad álmokkal tarkított álomba merült.

Csatakosan, izzadtságban úszó testtel ébredt. Úgy érezte, mintha egész éjjel csak forgolódott volna, és fáradtabb, mint amikor elaludt. Oldalra fordult, és kinyújtotta a kezét, de csak az üres ágyat tapogatta. Kipattantak a szemei, és a gondolatra, hogy Kate itthon hagyta, és nélküle döntenek, dübörögve indult útjára ereiben egy hatalmas adrenalinlöket. Felült, és dühös tekintettel sodorta le tenyerével az izzadtságcseppeket a homlokáról, miközben szeme idegesen a telefonját kereste, hogy megnézze, hány óra van.

- Castle! - szólalt meg Kate a fürdőszobaajtóban állva. Éppen a haját törölte szárazra, amikor meglátta a dühösen tekintgető férfit, és nem értette, miért olyan ideges.

- Ah! - rezzent össze Castle, és megkönnyebbülten dőlt az ágy háttámlájának. - Csak ... csak nem tudom, hány óra van, és azt hittem, hogy elkésünk.

- Aha - törölgette tovább Kate a haját, és szúrós szemmel kutatta a férfi árulkodó arcát. - Azt hitted, hogy itt hagytalak, ugye?

- Nem ... én csak ... Na jó. Igen, azt hittem elmentél - vallotta be bűntudatosan a férfi.

- Tudod, hogy mind a négyünknek dönteni kell. Ne félj, magammal viszlek - mosolyodott el Kate, aztán gyorsan felkapott egy farmert és egy inget, mert észrevette, hogy a férfi oldalra hajtott fejjel, vágytól csillogó szemmel méregeti alsóneműbe bujtatott alakját.

Castle nyelt egyet, aztán fejét függőlegesbe fordítva, az ábrándozásból visszatért a rideg valóságba. Nem akart a következő órákra gondolni. Az éjszaka nem hozott megnyugvást, sőt egyre több kérdés merült fel benne a döntést illetően.

- Kate! Te már ...

- Ne, Castle! Ne kérdezd meg! Megbeszéltük, hogy nem befolyásoljuk egymást a döntésünkkel - mondta keményen.

- Értem - csendült szomorúan a férfi hangja. Ennyi együtt töltött idő után úgy érezte, az lenne a normális, ha megbeszélnék a közös életüket is befolyásoló lehetőséget, és közösen hoznák meg a döntést, de Kate meg akarta őrizni az önállóságát. Ez pedig azt jelentette Castle számára, hogy Kate még mindig úgy gondol magukra, hogy "én" és "te", nem pedig úgy, hogy "mi". - Vajon mit kellene tennem, hogy másképp gondoljon kettőnkre? - merengett el, de Kate hangja visszarántotta a valóságba.

- Segítsek lezuhanyozni? - kérdezte incselkedve a nő.

- Ha a döntést megtudom hozni egyedül, akkor le is tudok zuhanyozni - állt fel az ágyról a bal lábán ugrálva Castle, aztán a mankókat a hóna alá kapva bebicegett a fürdőszobába.

Kate döbbenten nézte, ahogy nagy csattanással becsapódik a férfi után az ajtó. Sejtette, hogy mitől sértődött és csalódott Rick, ennek ellenére úgy érezte, szüksége van ennyi szabadságra.

Mire Castle megjelent az étkezőben, már terített asztal, és a közepén gőzölgő szalonnás omlett várta. Kate a férfinak háttal állva készítette elő a kávét, de érezte a friss, férfias tusfürdő kellemes illatát. Mosolyogva fordult meg, és egy kedves megjegyzést akart tenni a finom illatra, hogy oldja a kettejük között kialakult feszültséget, de amikor meglátta a férfit, elakadt a szava.

- Nem borotválkoztál? - csúszott ki száján a kérdés, és csodálkozva állt meg tekintete a borostás arcon.

- Nem volt kedvem. Az én arcom, én döntöm el, mikor vagdosom össze - vetette oda hányavetin Castle egy vállrándítás kíséretében, miközben letámasztotta a mankókat, és anélkül, hogy Kate-re nézett volna leült, és vett egy darabot az omlettből.

Kate úgy érezte, nem érdemes vitatkoznia a férfival. - Túl sértődött és ideges. Valószínűleg még nem tudott dönteni - vonta le a következtetést a nyomozó, ezért egy szó nélkül reggeliztek.

Később az autóban ülve is hallgatagon merültek gondolataikba, és feszültségükön az sem segített, hogy Ryan és Espo ugyanolyan idegesen ücsörgött az asztalánál, mint ők. Ahogy meglátták a liftből kilépő párost, azonnal felugrottak, aztán egy pillanatra összenéztek. Csak a vak nem látta, hogy a nyomozó és az író összeveszett.

Üdvözlésképpen csak bólintottak, aztán Espo feltette a mindkettejüket izgató kérdést.

- Beckett, hogyan csináljuk, hogy ne befolyásoljuk egymást?

- Gyertek - intett fejével a nő a pihenő felé, és a három férfi engedelmesen követte. Amikor becsukódott mögöttük az ajtó, szembefordult velük, aztán zsebéből négy egyforma papírdarabot és négy tollat vett elő. - Egy szót írjatok rá: igen vagy nem, aztán lefordítva tegyétek az asztalra!

Espo és Ryan a pihenő egy-egy sarkába vonult a papírral és a tollal, míg Castle leült az asztalhoz. Kate a kávégéphez lépett, és úgy tett, mintha betűket formálna a keze, de a lap egyik sarkába tett apró kis ponton kívül semmit nem írt. Néhány másodperc múlva komoly, várakozásteljes arccal állták körbe az asztalt. Még Castle is felállt, mintha egy ünnepélyes pillanathoz ez illene. Egymásra néztek, aztán tekintetük megbűvölve tapadt a cédulákra.

Kate óvatosan összekeverte a lapokat, hogy ne lehessen tudni, melyik válasz kitől érkezett, aztán felnézett.

- Lássuk! - próbálta könnyedre formálni a szót, de a helyiségben szinte kézzel fogható volt a feszültség.

Megfogta az egyik papírt, és megfordította. A lap közepén egy határozott tollvonású "igen" felirat volt. Senki nem mozdult, és nem mutatott semmilyen érzelmet. A második lapon egy kisebb betűkkel írt "igen" állt. Kat összeszorított szájjal koncentrált, amikor a harmadik papírt fogta meg, mert a lámpafénynél alig látta, hogy melyik lapon van az alig látható jel.

- Ez is "igen" - mondta ki hangosan, amikor felfordította a cetlit, de egyik férfi sem vette észre a hangjában érezhető megkönnyebbülést. Most már mindkét nyomozó kipirult arccal, izgatottan toporgott, csak Castle állt mozdulatlanul, szemét az utolsó papírra szegezve.

Beckett felvette a papírt, maga felé fordította, és mintha onnan olvasná a választ, felkiáltott: - Ez is igen! Uraim! Gratulálok, és sok sikert kívánok az új munkánkhoz! - mondta felszabadultan, miközben két tenyerével összehúzta a papírokat, összegyűrte, és a szemetesbe dobta őket. Espo fülig érő vigyorral nyugtázta a szavazás eredményét, míg Ryan visszafogottabban örült.

- Mi az Castle, te nem is örülsz? Jönnek a titkok, rejtélyek, FBI, CIA, UFO-k, zombik, meg amit akarsz! - csapott tenyerével az író hátára. aki erre megfeszült, aztán kényszeredetten elnevette magát, de szemét nem vette le Kate-ről. Érezte, hogy valami nincs rendben, mert a nő karba tett kézzel, mosolyogva figyelte örvendező társait, de az ő tekintetét feltűnően kerülte.

Ryan a telefonját felemelve jelezte, hogy megy Jenny-t értesíteni a fejleményekről, aztán Espo is hablatyolt valamit arról, hogy egy ügy jelentéséhez szüksége van Lanie jelentésére, és kislisszant a pihenőből.

- Látod, nem is volt olyan nehéz a döntés - törte meg a kínos csendet Kate. - A nagy kérdés megoldódott - mosolygott a férfira, de Castle nem mosolygott vissza.

Gates kapitány türelmetlen hangja oldotta meg a feszültséget, aki erélyesen kiáltotta Beckett nevét. Kereken tíz óra volt.

Castle egyedül maradt a pihenőben. Nem tudta, hogy örüljön, vagy bosszankodjon. Egyik oldalon még mindig bántotta, hogy Kate nem hagyta, hogy megbeszéljék a dolgot, másrészt örült, hogy mindannyian a kihívást jelentő, nagyobb horderejű ügyekre adták a voksukat. - A voksok! - hőkölt hátra a gondolatra, ami hirtelen az agyába villant. Felállt, a szemeteshez bicegett, és addig turkált a szalvéták és a kávézacc között, amíg meg nem találta a négy összegyűrt cédulát. Az asztalon kisimította őket, és értetlenül forgatta az egyik, majdnem teljesen üres papírt, amin csak hosszas vizsgálódás után vette észre a kis pöttyöt. Visszalépett a szemeteshez, kiborította, hátha tévedett, de nem volt több ugyanolyan papír a kukában. Visszapergette képzeletében, ahogy Kate megfordítja a lapokat, kivéve az utolsót. Ebben a pillanatban lépett be az ajtón a nő, és azonnal felfedezte az asztalon sorakozó cédulákat.

- Megmagyarázom Castle - előzte meg a férfi kérdését, és egyenesen a kék szemekbe nézett, amelyek egyszerre tükröztek haragot, értetlenséget és megbántottságot. - Ne haragudj. Tudom, hogy nem volt tisztességes.

- Miért, Kate?

- Nem akartam, hogy a döntésed után lelkiismeret furdalásod legyen.

- És ha nemet írtam volna?

- Akkor én is azt mondtam volna.

Castle elgondolkodott. Ha Kate miatta nem írt választ a papírra, az azt jelenti, hogy nem akar olyat, amit ő nem szeretne. A gondolat megnyugtatta, és kezdte egészen más fényben látni az elmúlt órák eseményeit. Elmosolyodott. Talán mégis úgy gondolkodik Kate, hogy "mi"!

- És ha Espo vagy Ryan is nemet írt volna?

- Akkor az én szavazatomnak már úgysem lett volna semmi jelentősége - hajolt közelebb a végre felszabadultan mosolygó férfihoz, és megcsókolta.

- Khmm ... - köszörülte meg a torkát a belépő Ryan, és szemérmesen oldalra nézett. - Csak szólok, hogy Gates kapitány mindannyiunknak szabadnapot adott mára. Szóval hazamehetünk - nézett fel félve, aztán elmosolyodott, amikor tekintete találkozott a két nevető szempárral.

- Tudod Kate, akármit is akartál elérni a kis tisztességtelen játékoddal, - mondta nagyot sóhajtva Castle, miközben hazafelé tartottak a forgalmas new york-i forgalomban - minden úgy lesz, ahogy te akartad.

Beckett kérdőn nézett oldalra, aztán visszakapta tekintetét az útra, mert egy taxi cikázva váltott sávot, és majdnem súrolta a kocsijukat.

- Én azért szavaztam igennel, mert tudtam, hogy neked ez milyen nagy lehetőség a karrieredben, ahogy azt is, hogy bármit is írsz a papírra, a szíved mélyén kívánod a kihívásokat. Mivel én miattad szavaztam így, tulajdonképpen a te kívánságod teljesült, és minden úgy lesz, ahogy te akartad.

- Castle! - háborodott fel a nő. - Ez a következtetés olyan messze áll a valóságtól, hogy az már szinte fáj. Először is, a fiúk is szavazhattak volna nemmel, másodszor, valld be, hogy téged úgy vonzanak a rejtélyes ügyek,  mint a ...

- Jó, jó, vonzanak, - ismerte be gyorsan a férfi, aztán elkomolyodva, halkan hozzátette: - de az is vonz, hogy hosszú, boldog jövőt érjünk meg együtt.

Kate-nek egy pillanatra a szívverése is megállt. Mindenre számított, csak erre a mondatra nem.

- Engem is Rick - suttogta hosszú hallgatás után a szavakat.

Castle pislantott egyet, mintha azon gondolkodna, valóban hallotta-e a szavakat, vagy csak a képzelete játszik vele, aztán Kate felé fordult, és az egész testében szétáradó boldogsággal nézte a rezzenéstelen arccal vezető nőt.

Amikor Beléptek a lakásba, mintha úgy folytatódott volna az életük, mint a nagy kérdés megválaszolása előtt. Évődtek, aztán szerelmes csókot váltottak, Castle nyafogott, a nő pedig ellentmondást nem tűrve a nappali ágyára parancsolta, miután megfenyegette Lanie injekciós tűjével. Délután Kate közölte, hogy el kell mennie egy kis időre, de hamarosan jön.

Castle gyanakodva méregette a titkolózó nőt, de hiába próbálkozott, nem tudott belőle kiszedni semmit. Amíg Kate távol volt, hazajött Martha és Alexis is, és figyelmesen hallgatták Castle beszámolóját az őrsön történtekről.

- Csak azt tudnám, hogy miért adod elő mindezt ilyen fancsali ábrázattal, amikor úgyis tudom, hogy ez volt minden vágyad - emelte égnek a szemét az asszony, éppen akkor, amikor Beckett belépett az ajtón, és még hallotta a mondatot.

- Végre - nézett rá rosszallón Castle. - Még most sem árulod el, hol voltál.

- Csak előkészítettem a kívánságomat - mosolygott rá felhúzott szemöldökkel kihívón Kate.

- Mi ... Mi a kívánságod? - nyelt meglepetésében az író, aki az előző nap eseményei miatt meg is feledkezett arról, hogy Kate valamire készül.

- Csak várj Castle, és figyelj!

- De ... de Kate! Mire várjak, és mire figyeljek?

A három nő elnevette magát.

- Mi az kisfiam? Író létedre nincs egy ötleted se? - cukkolta a fiát Martha, amikor csengettek.

Kate az ajtóhoz lépett, és szélesre tárta. Castle meglepetten bámulta az ajtóban álló két férfit.

- Martha, Alexis, szeretném bemutatni az urakat. Dr. Andrew Moore-t, kedves barátomat és pártfogómat, valamint Mr. Jonathan Gibbs ügyvéd urat. Az urak Castle-höz jöttek - nézett a tátott szájjal bámuló író felé, akinek fogalma sem volt, mi köze van Andrew-nak és az ügyvédnek Kate kívánságához.

Miután mindenki üdvözölt mindenkit, az orvos a lényegre tért.

- Rick! Azért jöttünk hozzád, hogy a családom nevében köszönetet mondjak azért, hogy lehetőé tetted nekünk, hogy megismerjük néhai nagyapánk hagyatékát. szeretnénk, ha hálánk jeléül elfogadnád emlékül a három napló másolatát. Ha elolvasod, megérted, hogy a benne levő gondolatok valóban gazdagabbá tesznek bennünket.

Castle csillogó tekintettel, meghatottan hallgatta az idős férfi szavait, és ereklyeként fogta meg az átadott naplókat. Kinyitotta a száját, hogy mondjon valamit, de összeszorult a torka, és elakadt a szava az idős férfi őszinte, hálás szavaitól.

- Mr. Castle - vette át a szót az ügyvéd. - Azt a megbízást kaptam az ügyben érintett összes örököstől, hogy köszönetük jeléül átadjam önnek ezt a DVD-t, és ezt a csomagot. Kérik, hogy a csomagot csak a DVD megtekintése után bontsa ki - lépett a férfi Castle-höz, és a kezébe adta a lemezt, és egy kicsi ékszertartóhoz hasonló bársonnyal bevont dobozt.

- Köszönöm, - nyögte ki Castle, miközben Andrew tekintetét kereste, aztán elképedve nézte az ölében sorakozó tárgyakat-de ez nem csak az én érdemem - nézett Kate-re.

- Ugyan Rick! Mi köszönjük - mosolygott rá az orvos, aztán odahajolt a férfi füléhez, és belesúgta: - A legnagyobb kincset már megtalálta. Nagyon vigyázzon rá! - Aztán távolabb húzódott, és az elkerekedett szemű íróra kacsintott.

Az ügyvéd és Andrew elbúcsúztak, és sietve távoztak.

- Nem nézed meg, mi van a DVD-n? - kérdezte Kate mintegy mellékesen.

- Te tudod, hogy mi van rajta, igaz? - esett le a férfinak, de a kíváncsiság már olyan erővel lett úrrá rajta, hogy az sem érdekelte, hogy Kate mit tudhat, kapkodva betette a lemezt a lejátszóba, és elindította a készüléket.

Homlokát ráncolva nézte az ismerős és ismeretlen embereket a képernyőn, a Moore család tagjai, akik egytől egyig köszönetüket fejezik ki, aztán egy ismerős város képeit, amiben csak néhány másodperc után ismerte fel Zürich utcáit, aztán az ismerős bank impozáns épületét. A film következő képei egy értékmegőrzőt mutattak, de a képek alá kiírták, hogy a felvétel biztonsági okokból nem az eredeti helyszínen játszódnak. Egy idegen férfi felmutatja a kamerának a James feliratú kulcsot, és belepróbálja az érzékmegőrző egyik fiókjába. A kulcs elfordult, és a fiók kinyílt. A kamera közelebb lebegett, hogy bele lehessen látni a fém dobozba, amiben szorosan egymás mellett csillogó aranyrudak sorakoztak. A műveletet megismételték a másik kulccsal is, ugyanilyen eredménnyel. Az operatőr az örökösök felé fordult, akik örömmámorban úszva, egymást ölelgették. Volt aki euforikus boldogságban ugrált, és olyan is, aki kezét a szája elé téve hitetlenkedve bámulta a kis aranytömböket. A felvétel végén megjelent egy hatalmas "Köszönjük!" felirat, aztán a képernyő elsötétült.

Kate figyelte, ahogy Castle a képsorok hatása alatt állva még mindig a fekete képernyőt nézi, aztán lassan elégedett mosoly terül szét az arcán, végül felugrik, és egy lábon ugrálva boldogan felkiált.

- Igazam volt! Kate! Igazam volt! Megvan a kincs!

- Igen Castle, megvan a kincs - nevetett rá Kate, miközben a férfi átölelte, és nem törődve begipszelt lábával, megforgatta a levegőben.

- És a dobozka? - húzta fel kérdőn a szemöldökét a nő, amikor Castle egy kicsit lecsillapodott.

A férfi egy pillanatra mozdulatlanná vált, elkomolyodott, aztán lassan leült, és óvatosan a kezébe vette a sötétkék bársonydobozt. Egy darabig csak forgatta az ujjai között, de kis idő múlva gyermeki izgalom csillant a szemében, és felpattintotta a doboz fedelét. Nyelt egyet, aztán a lélegzete is elállt. Hófehér selyemágyban egy aranyrúd feküdt. Ahogy a lámpa fénye megcsillant a fénylő felületen, meglátta a belevésett feliratot is. A "Köszönjük, R. C."felirat után egy mosolygó arcocskát gravíroztak. Castle nézte a hihetetlen ajándékot, aztán nagy nehezen megszólalt.

- Én még soha, senkitől nem kaptam ilyet - csuklott el a hangja a meghatottságtól. - Kate, te tudtad?

- Igen tudtam, hogy mire készülnek - ismerte be a nő.

- De ez nem az én érdemem. Ketten csináltuk!

- Gondolj csak bele Castle! Rajtad kívül ki tételezett volna fel olyan őrültséget, hogy egy elsüllyedt barlang kincsesládát rejt? - csipkelődött a nő. - Még Mark Freeman holttestét sem találták volna meg, ha te nem botlasz bele!

Már mind a négyen nevettek. Miután Martha és Alexis megcsodálták a naplókat és az aranyrudat, újra megnézték a videót, és órákon át beszélgettek a történtekről. Amikor Castle és Kate kettesben maradt, egy ideig csendben ültek a hálószoba franciaágyán egymást ölelve, cirógatva.

- Kate - szólalt meg halkan Castle a homlokát ráncolva, miközben beszívta a nő finom cseresznyeillatát. - Nem értem, mi volt a kívánságod.

- Szerettem volna látni az arcodat, amikor átéled azt az elmondhatatlan örömöt, amit az okozott, hogy elismerik a képességeidet, és az, hogy ezzel a képességgel boldoggá tudtál tenni embereket. Az volt a kívánságom, hogy lássalak örömmámorban úszni, két lépéssel a föld felett járni, felhőtlenül boldog lenni - nézett fel a férfi könnytől csillogó, égkék szemébe.

- Boldog vagyok - csuklott el Castle hangja. - Te teszel boldoggá azzal, hogy ... - suttogta, de Kate egy puha, gyengéd csókkal elhallgattatta.

- Köszönöm - lehelte a férfi két csók között.

- Mindig - mosolyodott el Kate.

- Azzal teszel boldoggá, - folytatta a férfi, miközben ajkai a nő nyakára vándoroltak - hogy ...

- Castle! Túl sokat beszélsz! - sóhajtotta érzékien Beckett, és magukra húzta a takarót...

/VÉGE/