Kate bekapcsolta a szirénát, és
szlalomozott a kocsisorok között, hogy legalább esélye legyen beszélni
Castle-lel, mielőtt vállalkozik az ugrásra, bár nem sok reményt fűzött ahhoz,
hogy le tudná beszélni róla. Az üzenete egyértelmű volt. Pontosan tudta, mire
megy ki a játék. Egész úton azt mérlegelte, hogy képes lenne-e megváltoztatni a
döntését, vagy megalázkodva könyörögni úgy, hogy szinte biztosan tudta, Castle
a riporternek tett nyilatkozata után már nem teheti meg, hogy nem ugrik. Fél
óra múlva már tudta, hogy nem kell döntenie. A megkülönböztető jelzésnek és a
jelvényének köszönhetően viszonylag hamar a helyszínre ért, és a kordonon is
átengedték, miután nagy nehezen utat tudott törni a bámészkodók tömegén, de a
szervezők közölték, hogy éppen Richard Castle ugrása következik, és az írót már
a hídpillér tetejére emelte egy speciális daru. Ekkor hallotta meg a mentő szirénáját.
A hang irányába fordult, és néhány pillanat múlva már meg is látta, ahogy utat
tör magának a tömegben a jármű, és őrült tempóban viszi betegét a legközelebbi
kórházba.
- Mi történt? - kérdezte egy
szakállas, torzonborz hajú szervezőtől.
- Zak Gordon, a gitáros, rossz
szögben csapódott a vízbe. Nem volt eszméleténél, amikor felhúzták, de az orvos
azt mondta, néhány hét, és rendbe jön. Mi megteszünk minden óvintézkedést, de
az ugrón is sokminden múlik - húzta fel a vállát. - Na, meg a szerencsén - tette
hozzá.
Kate felnézett a magasba, és
minden porcikáját átjárta a félelem. Még sosem érzékelte ilyen óriásinak a
Brooklyn hidat. Szabad szemmel csak apró pontok voltak az ugráshoz épített
kiszögellésen az emberek, és ki sem tudta venni, melyikük az író. A rettegés és
az izgalom keveredett benne, amitől elszorult a torka, gyomra görcsösen
összehúzódott, szája kiszáradt, szíve pedig kétszer gyorsabban vert a
normálisnál. Tudta, hogy nincs lehetősége leállítani az ugrást, és bármit is
mondana, az lenne a válasz, hogy minden engedélyük megvan, és Castle is aláírt
minden nyilatkozatot, így hát nem tehetett mást, minthogy reménykedett.
Mennyivel könnyebb lenne, ha hívő lenne, - gondolta - akkor bízhatna az imádság
erejében.
- Nézheti az egyik közvetítő
kocsiból, ha jobban szeretné látni - érintette meg a vállát az egyik szervező,
miközben fejével az egyik hatalmas, műholdas antennákkal felszerelt autóra
mutatott.
Néhány másodperc múlva már hat
monitoron, különböző kameraállásokból láthatta a 84 méter magas hídpillér
tetejére épített szerkezetet, és a rajta álló néhány embert, ahogy éppen
beszíjazzák Castle-t egy speciális hevederbe, a többi távoli képet mutatott a
hídról, a fodrozódó vizet mutatta mélyben, vagy a tömeget pásztázta. Az ugrás
helyszínén levő kamera ráközelített Castle arcára. Kate-nek elszorult a szíve.
Szerette ezt a férfit, és azért mondott le a szerelméről, hogy megvédje, de
lehet, hogy éppen ezzel a fájdalmas döntéssel hajszolta életveszélybe. Nem
tudott gondolkodni, mert minden figyelmét lekötötték a látott képek. Láthatóan
nagyon fújt a magasban a szél, mert Castle mindig gondosan oldalra, vagy kissé
hátra fésült haja úgy állt előre, mintha bezselézték volna, és mindenki erősen
kapaszkodott a korlátba. Egy fiatal férfi még egyszer ellenőrizte a hevedert,
aztán biztatón megveregette az író vállát, mondott még valamit neki, aztán
kilépett a kamera látószögéből. Castle kissé kényszeredetten mosolyogva a
kamerába nézett, aztán összeszorította a száját, és eltökélt tekintettel a
peremhez lépett. Az egyik kamera a korlátba kapaszkodó kezet mutatta. Látni
lehetett, hogy olyan erősen kulcsolódnak az ujjak a fémre, hogy az ízületek
fehéren dudorodva feszülnek meg. A kamera újra az erősen koncentráló,
bátorságot gyűjtő arcon állapodott meg, aminek minden rezdülését ismerte Kate,
ezért amikor meglátta, hogy Castle szeme kissé összehúzódik, kihagyott egy
ütemet a szíve. A következő pillanatban látta, ahogy a férfi elrugaszkodik a
peremtől, és kitárt karokkal a mélybe veti magát. A rendező másik nézőpontra
váltott. Kate az előbb észre sem vette, hogy Castle fejére is szereltek egy
apró kamerát, ami azt mutatta, ahogy szabadesésben száguld a víz felé. Hallotta
a férfi felszabadult, adrenalin fűtötte kiáltását, amiben nem érzett félelmet,
csak izgalmat. A másik monitor képére pillantott, ami távolabbról mutatta a
zuhanó testet. Ahogy a víz felé közeledett, a gumikötél megnyúlt, lassan
csökkentette a sebességet, de ennek ellenére Kate úgy látta, hogy Castle őrült
erővel csapódik az öböl szürke hullámai közé. Lélegzetvétel nélkül, rettegve
nézte, ahogy a férfi néhány másodpercre elmerül a vízben, aztán a kötél eléri
megnyúlásának végső határát, kezd összehúzódni, végül magával emeli a férfi
testét a felszínre. Amikor Castle újra a víz fölé ért, a kamera ráközelített.
Kate látta a csurom vizes férfit, amint levegő után kapkod, aztán
kinyitja a szemét, és büszkén elmosolyodik.
Beckett pár pillanatra behunyta a
szemét, és hosszú idő után vett egy nagy levegőt, és zsebre tette a kezét, hogy
ne vegyék észre a remegését. Mintha egy mázsás súly gördült volna le a
mellkasáról! Megkönnyebbült és dühös volt egyszerre. Ha együtt lenne Castle-lel,
minden haragját rázúdítaná a felelőtlensége miatt, de így vajon mennyi joga van
beleszólni a tetteibe? Ha nem is élnek együtt, úgy gondolta a közös múltjuk
feljogosítja arra, hogy elmondja a véleményét neki. Nézte, ahogy felhúzzák
Castle-t a hídra, és lecsatolják róla a hevedert, miközben egy riporter azonnal
rázúdította a kérdéseit. Annak ellenére, hogy az író mosolyogva ecsetelte,
milyen semmivel össze nem hasonlítható érzés volt a szabadesés, és mennyire
félelmetes volt, ahogy közeledett a vízhez, miközben tudta, hogy bele fog
csapódni, Kate figyelmét nem kerülte el, hogy az erős szélben egész testében
reszket a vizes ruhákban, és az sem, hogy miután válaszolt a kérdésekre, és
elindult, minden tépésnél eltorzult az arca a fájdalomtól.
Beckett megköszönte, hogy a
közvetítő kocsiban lehetett, és néhány perc múlva már karba font kézzel várta,
hogy Castle-t lehozzák a híd pillérjéről. Hiába szeretett volna a közelébe
menni, a riporterek hada megrohanta az írót, és hiába tartotta a magasba a
jelvényét, rá sem hederítettek. Akkor tudott utat törni, amikor a riporterek
széledni kezdtek, de hiába tekintgetett körbe, sehol nem látta a férfit. Már
éppen meg akarta kérdezni az egyik operatőrt, amikor észrevette a vízfoltokat a
földön, amelyek Castle vizes ruhájából származhattak. Tekintete a nyomokat
követte, amelyek egészen az egyik várakozó mentőig vezettek, aminek éppen akkor
csukódott be az ajtaja. Kate futni kezdett, bár az autónak nem járt a motorja.
Vett néhány mély lélegzetet, aztán határozottan megkopogtatta a mentő hátsó
ajtaját.
- Nem jöhet be, hölgyem - szólt
ki a résnyire nyitott ajtón a mentőorvos. - Beteget látunk el.
Beckett hirtelen nem tudta, hogy
azt mondja, hogy ő egy hozzátartozó, vagy felmutassa a jelvényét, hogy rendőr.
- Mr. Castle a társam - mondta
átmeneti megoldás gyanánt, de a biztonság kedvéért megvillantotta a
derékszíjára csatolt jelvényt.
- Rendben - mondta meglepve az
orvos, és kitárta az ajtót.
Egy szempillantás alatt befogadta
agya a szeme elé táruló látványt. Castle a betegszállító ágyon ült, és egy
ápoló éppen a vizes ruháktól segített neki megszabadulni. Az író nagy nyögések
közepette emelte magasba a kezét, a férfi pedig a pólót húzta le róla.
- Kate? - fordult meglepve felé
az író.
Beckett csak állt szótlanul. Mit
is mondhatott volna egy orvos és egy ápoló előtt? Ráadásul a félelem szülte
harag, ami eddig majd szétvetette, a férfi látványától egy pillanat alatt
megszelídült. Másodpercekig csak nézte a meztelen felsőtestű, még mindig
reszkető férfit, és a düh mellett csak végtelen megkönnyebbülést érzett, amiért
nem lett nagyobb baja.
- Gates rettentő dühös, amiért
egy ilyen őrültséggel veszélybe sodortad magad - mondta keményen, bár szíve
szerint odarohant volna, hogy szorosan magához ölelje, és aztán leteremtette
volna, amiért az életével játszott, és rettegést keltett benne.
- Ó! Tehát van valaki, aki
aggódik értem? - jelent meg egy pimasz vigyor a férfi arcán, de a tekintete
fürkészőn fúródott a nőébe.
- Fél, ha valami bajod esik,
akkor nem lesz pontos a Tyson elleni vádemelés - sütötte le a szemét Kate.
- Á! Értem - húzta el a száját
Castle letörten, aztán elgondolkodva összehúzta a szemét, és éllel a hangjában
folytatta. - Azért jöttél, hogy ezt elmondd? Vagy csak azért, mert Gates
ideküldött?
- Féltettelek - nyögte ki nehezen
a nő, és szemét a férfiére emelte. - Hogyan vállalkozhattál erre?
- Csak emlékeztetni szeretnélek,
milyen veszélyes az élet - mondta megenyhülve Castle, és már tudta, hogy elérte
a célját, és jó úton jár, hogy meggyőzze Kate-t az igazáról.
- De ...
- Bocsásson meg hölgyem, de erre
most nincs idő - vágott közbe az orvos, aztán szigorúan Castle-re nézett. -
Vesse le a nadrágját! Szerzett néhány sérülést, ezért meg szeretném vizsgálni,
és a vizes ruháktól is mielőbb meg kell szabadulnia, mert a végén még összeszed
egy tüdőgyulladást. Marad? - fordult Beckett felé, aki azonnal bólintott, és
belépett a mentőbe. Látta, hogy Castle egy pillanatig ellenkezni akart, mert
vett egy nagy levegőt, és felemelte a kezét, de aztán örömmel vette tudomásul,
hogy a férfi mégsem szólt, hanem láthatóan beletörődött a helyzetbe.
- Remélem, nem szégyenlős a társa
előtt! - kapcsolt az orvos, amikor rájött, hogy nem egy barátnőt vagy feleséget
invitált a mentőbe.
- Én nem félek semmitől,
ahogy láthatta - nyomta meg a személyes névmást jelentőségteljesen Castle,
aztán halványan elmosolyodott. - Egy kis vetkőzéstől főleg nem! - tette hozzá,
de amikor le akarta húzni a nadrágot, eltűnt az arcáról a mosoly. - Áááúúú! -
kapott fájdalmasan felkiáltva a combjához.
- Van egy kígyómarás okozta seb a
combján - világosította fel a meglepett orvost Kate.
Amikor végre lekerült az íróról a
nadrág, a mentős letekerte az átázott kötést, és rosszallóan megcsóválta a
fejét.
- Ugye tisztában van azzal, hogy
az East River koszos vize nem használ egy nehezen gyógyuló sérülésnek? -
kérdezte, és anélkül, hogy választ várt volna, fertőtlenítőt és kötszert vett
elő a gyógyszerkészletből. - Nem lehetett valami élvezetes, amikor
visszarántotta a kötél, és megfeszült a sérült izom - jegyezte meg.
- Á, csak egy pillanatig hittem,
hogy kiszakad a combom a helyéről - legyintett Castle flegmán, miközben
elismerte, hogy mennyire szenvedett.
- Van valami panasza? Fáj
valamije? - kérdezte az orvos, miután ellátta a sebet, mire Castle
bizonytalanul megrázta a fejét.
Kate, karba tett kézzel, csendben
figyelte az orvos ténykedését, és Castle minden apró reakcióját. Megpróbált nem
azon töprengeni, milyen vonzó a bokszer-alsóban üldögélő férfi, hanem arra
figyelni, nincs-e fájdalma, amit megpróbál eltitkolni az orvos elől. Néhány
apró arcrándulás, és egy-egy túl óvatosan megtett mozdulat felkeltette a
gyanúját, és most elérkezettnek látta az időt, hogy az észrevételének hangot
adjon, ezért megelőzve a válasszal az írót, megszólalt.
- Fáj a háta.
- De ... nem ... de hát, honnan
... - dadogta Castle.
- Higgyen nekem! - pillantott
magabiztosan Kate az orvosra. - Ismerem minden rezdülését. Biztos, hogy fáj a
háta.
- De nem is! - próbálkozott
rosszul füllentve az író, mivel az járt az eszében, ha kiderül, hogy
összeszedett egy kisebb sérülést, és ez az anyja és Alexis tudomására jut,
akkor szobafogságra, vagy ami még rosszabb, ágyfogságra fogják kényszeríteni.
Akkor pedig a következő programját el kell halasztania, pedig ő nem akar várni.
Debby mindent megszervezett, és ő részt akar venni a két nap múlva induló
túrán. - Csak egy kis húzódás lehet, vagy túlságosan szoros volt a heveder -
próbálta menteni a helyzetet.
- Azt majd én eldöntöm - vette át
az irányítást az orvos. - Forduljon meg!
Alaposan végigtapogatta Castle
hátát, amit az sziszegve, és időnként meg-megrándulva tűrt, aztán mosolyogva
Beckett felé fordult.
- Jó szeme van! Velem elhitette
volna, hogy nem fáj semmije, pedig ez a két izom eléggé meghúzódott, - húzta
végig Castle gerince mellett és a lapockája fölött az ujját - és néhány helyen
a heveder is zúzódásokat okozott - mutatott a halványlila bőrelszíneződésekre.
- De egyik sem komoly sérülés -
fordult meg Castle duzzogva. Nem akarta, hogy ügyet csináljanak egy kis
hátfájásból.
- Ez igaz, de nagyon sokáig fog
fájni, ha nem kezelik. Adok egy kenőcsöt. Ezzel kenje be neki minden reggel és
este! - nyújtott egy jókora tubust a nő felé az orvos, mintha az lenne a világ
legtermészetesebb dolga, hogy ő kenje be a sérült hátát.
Kate elvette a tubust, de
zavarában éppen csak rápillantott az íróra. Meg mert volna esküdni, hogy a
férfi szemében huncut fényt látott felvillanni, és mintha a szája sarkában is
megjelent volna egy alig észrevehető, elégedett mosoly.
- Jó lenne, ha valaki
hazakísérné, mert egy ilyen extrém ugrás nagyon megterheli a szervezetet -
hallotta meg az orvos hangját, miközben látta, hogy az ápoló segíti felvenni
Castle-nek a száraz ruhákat.
- Majd én hazaviszem - mondta
olyan hangsúllyal Kate, mintha ez teljesen magától értetődő lenne. Maga is
meglepődött, hogy megfeledkezett arról, hogy Castle talán mást szeretne, hiszen
már nem tartoztak össze, de a férfi nem ellenkezett, csak meglepődve
rápillantott, miközben nehézkesen beledugta a kezét egy bolyhos belsejű
melegítőfelsőbe.
Miközben Castle lakása felé
haladtak, Kate egy darabig úgy tett, mintha minden figyelmét lekötné a kezdődő
forgalmi dugó kikerülése, de hiába nézett mereven előre, érezte, hogy a férfi
tekintete hosszan elidőz rajta.
- Nem a kapitányságra megyünk? -
szólalt meg Castle.
- Megígértem az orvosnak, hogy
hazaviszlek.
- Gates olyan lesz, mint egy
tűzokádó sárkány, ha nem teljesíted a parancsát.
Kate érezte, hogy a férfi
provokálja, és azt akarja kihúzni belőle, hogy a kapitány parancsára, vagy
magától ment a hídhoz.
- Nem Gates miatt vagyok itt -
mondta néhány másodpercnyi hallgatás után.
- Akkor miért? - kérdezte kissé
Kate felé fordulva Castle.
A nő nyelt egyet, és
változatlanul az utat figyelte. Egy darabig nem válaszolt, de mivel érezte,
hogy Castle nem veszi le róla a tekintetét, tudta, hogy addig fogja nyaggatni,
amíg ki nem böki az igazat.
- Féltettelek - mondta halkan.
- Mitől? Minden biztonsági
előírást betartottak a szervezők.
Kate úgy érezte, szétveti a
feszültség, amiért beszélnie kell arról, amiről nem akar. Dühösen a kormányra
vágott.
- Az életeddel játszottál!
Felelőtlenül vállalkoztál egy olyan ugrásra, aminek sokkal nagyobb volt a
kockázata, mint egy sima bungee jumping-nak! Hogy mitől féltettelek? Azt
hiszem, saját magadtól! - emelte fel egyre jobban a hangját. - Miért csináltad?
Azért, hogy bosszants, vagy hogy bosszút állj? Vagy egyszerűen meg akarod
mutatni, milyen őrültségekre vagy képes, ha nem vagyok veled?
- Hm ... ki tudja? - húzta fel a
vállát Castle, miközben pimaszul elmosolyodott. - Tudod, hogy mindig
szerettelek bosszantani - mondta könnyedén.
- Azért csináltad, hogy
bosszants?
- Nem tudom, miért vagy úgy oda -
játszotta az értetlent a férfi, és szándékosan nem válaszolt a kérdésre. - Az
élet csupa veszély. Nem élhetek úgy, hogy mindig azon aggódjak, hogy mikor csap
belém egy villám, esik a fejemre egy épületdarab, üt el egy autó, vagy hogy
mikor jut eszébe egy gyilkosnak, hogy éppen engem pécézzen ki magának! Ha
mindig ezekre gondolnék, nem tudnám élvezni az életet.
- De te kerested a veszélyt!
- Mintha valaki azt mondta volna
egyszer nekem, hogy "Csalánba nem üt a ménkű!", tehát úgysem ér semmi
baj - húzta fel kihívóan a szemöldökét a férfi.
Kate beharapta a száját, és egy
percig nem szólt. Érezte, hogy lehetetlen normális párbeszédet folytatni
Castle-lel, mert az folyamatosan elbagatellizálja a kis akcióját, és nem fogja
elárulni az ugrás igazi okát. Ő pedig nem fogja elárulni, hogy sejti, mire megy
ki a játék.
- Ezt direkt csinálod, ugye? -
kérdezte nagy sokára, és először az út során, a férfira nézett.
- Nem tudom, miről beszélsz -
vágott ártatlan arcot Castle. Élvezte, hogy ki tudta hozni Kate-t a
béketűrésből. Az első célját már elérte: dühöt váltott ki a nőből.
A telefon csengése mentette meg
Beckett-et attól, hogy fel ne robbanjon mérgében. Gates kapitány hívta.
- Kihangosítom Uram, mert
vezetek.
- Láttam, hogy Mr. Castle túlélte
azt az őrültséget. Csak érteném, miért vonzotta magát ez a gyerekesen
hetvenkedő, sikert és népszerűséget hajszoló, feltűnésre vágyó firkász! -
hallatszott a rosszallás a kapitány hangjából. Kate ösztönösen felháborodott,
és minden porcikájával szerette volna megvédeni a férfit, de amikor észrevette
Castle sértődött és dühös tekintetét, elmosolyodott. Legalább látja, hogy egy
kívülálló ezt a következtetést is levonhatja a nagy "hőstettéről".
Castle már nyitotta a száját,
hogy kikérje magának a jelzőket, de Kate felemelt kézzel jelezte, hogy meg ne
szólaljon, amire esélye sem volt, mert a kapitány megállás nélkül folytatta.
- Ha jól láttam, épségben
kihúzták. Mikor tudja behozni?
- Összeszedett néhány kisebb
sérülést, ezért az orvos ma nem engedi. Talán holnap reggel.
- Rendben, de haladnunk kell az
üggyel. Elküldetem Mr. Castle-hez azokat a tanúvallomásokat, amelyek az
elrablásának a körülményeihez kapcsolódnak, maga pedig menjen el hozzá, és
vesse össze őket Mr. Castle tapasztalataival! Nem szeretném, ha az esetleges
eltérések a tárgyalóteremben derülnének ki! És mondja meg neki, hogy
szerencséje van, amiért ma megúszta a találkozást velem!
Kate a férfira pillantott, aki
összehúzott szemöldökkel, bosszúsan hallgatta a kapitány utolsó mondatát, és
hirtelen nem tudta, hogy örüljön, vagy megrémüljön, amiért Gates parancsára
együtt kell tölteniük a nap hátralevő részét. Mindennél jobban vágyott a férfi
közelségére, és éppen ez az érzés rémítette meg. Ráadásul még mindig benne élt
a tehetetlen düh, amit az ugrás váltott ki belőle.
- Tetszik, vagy sem, parancsot
kaptál, hogy velem legyél - húzta pimasz mosolyra a száját a férfi, miután Kate
kinyomta a telefont.
- Te csak ne örülj annyira! -
szűkült össze Kate szemöldöke, és fensőbbséges magabiztosságot öltött magára.
Hirtelen egy ismerős, jóleső érzés járta át. Mintha visszamentek volna az
időben, amikor még úgy bosszantották egymást, hogy azt mindketten élvezték.
Castle elégedetten sóhajtott.
Lehet, hogy jobban alakulnak a dolgok, mint gondolta? Életében először hálás
volt Viktoria Gates-nek. Talán az ugrás okozta adrenalintól, vagy attól, hogy
Kate itt van vele, megint optimistán látta a helyzetét, és ez jókedvre derítette.
Nem akart az elmúlt hetek félelmeire és keserűségeire gondolni, csak arra, hogy
a terve sikerülni fog. Sikerülnie kell, különben mindennek vége, és nem lesz
több esélye.
Annak ellenére, hogy hasogatott a
lába és a háta, mosolyogva lépett be a lakása ajtaján Kate kíséretében, mert
arra nem számított, hogy anyja karba tett kézzel, szikrázó szemekkel várja a
nappaliban.
- Richard Castle! Mi az ördögöt
műveltél? - kérdezte dühösen. - Hogy gondoltad, hogy belemész ebbe a
marhaságba?
- De Anya! Mit kell ebből ekkora
ügyet csinálni? Különben sem lett semmi bajom.
- Ekkora ügyet? Leugrottál a
Brooklyn hídról, egyenesen az East River-be - háborgott az asszony. - Arra nem
gondoltál, hogy mit fog érezni az, aki szeret?
Castle egy pillanatnyi habozás
után szólalt csak meg.
- De igen. Éppen azért ugrottam
le - mondta halkan, és faképnél hagyva megdöbbent anyját, a hálószoba felé
indult.
Martha elgondolkodva nézett
először sántító fia után, aztán a zavarában egy helyben tipródó Kate-re, és
kezdte sejteni, hogy az ugrásnak valami köze lehet a szakításukhoz. Megadóan
sóhajtott, aztán aggódó tekintettel Kate-hez fordult.
- Tényleg nem lett semmi baja?
- A kígyóméreg után az East River
vize nem tett jót a lábának, a heveder zúzódásokat okozott az oldalán, és
néhány izom meghúzódott a hátán - sorolta Kate. - Adott az orvos egy kenőcsöt,
amivel rendszeresen be kell kenni a hátát - tette hozzá, és tétova mozdulattal
kihúzta a tubust a blézere zsebéből.
Martha felsóhajtott.
- A tiéd!- intett fejével a
hálószoba felé. - Én már megkaptam tőle a mai bosszúság adagomat. Várnak a
próbán - pillantott az órájára, miközben felkapta a táskáját. - Csak azért
jöttem haza, hogy lássam, jól van-e Richard, mert a telefonját kikapcsolta.
Kate rég érezte magát ilyen
kínosan. Martha elment, Castle a hálószobába menekült anyja feddő szavai elől,
ő meg ott állt egyedül a nappaliban, és nem tudta, hogyan kezelje a helyzetet.
Castle az imént még úgy csipkelődött vele, mint régen, de most meg újra olyan
komoly lett, mint a szakításukkor. Érezte, hogy az anyjának adott választ neki
szánta. Visszhangzott a fülében a párbeszéd: - Arra nem gondoltál, hogy
mit fog érezni az, aki szeret?
- De igen. Éppen azért
ugrottam le.
Mit mondhatna ezek után a
férfinak? Még mindig tétován ácsorgott, amikor fájdalmas nyögés ütötte meg a
fülét. Nem gondolkodott tovább, ösztönösen mozdultak az izmai, és rohant a
hálószobába.
Castle a gardróbban állt
előrehajolva, mozdulatlanná dermedve, pólóban és bokszeralsóban, és egy
nadrágot szorongatott a kezében.
- Csak nadrágot akartam cserélni,
de túl hirtelen hajoltam le - nyögte fájdalmas arccal magyarázkodva, és lassan
kiegyenesedett.
Kate elvette a kezéből a
melegítőalsót, és halványan elmosolyodott. Az elmúlt években kerültek már
hasonló helyzetbe, és az emlék kellemes érzéseket keltett benne, és feloldotta
a feszültségét.
- Lépj bele! - mondta, és
lehajolva Castle lábához tartotta a nadrág szárát. Olyan közel került a
férfihoz, hogy érezte az illatát, aztán amikor megérezte a vállára kulcsolódó
erős ujjakat, amelyek kapaszkodót kerestek benne, minden idegsejtje bizseregni
kezdett. Castle örült, hogy anélkül érinthette meg Kate-t, hogy feltűnő lett
volna, mennyire vágyik rá. Olyan lassan lépett bele a nadrágba, amilyen lassan
csak tudott, hogy addig is, kapaszkodást színlelve, a nő vállán tarthassa a
kezét. Lenézett a fényes, hullámos hajzuhatagra, és egy pillanatra becsukta a
szemét, és mély lélegzetet véve beszívta az illatát.
- Feküdj le! Bekenem a hátad -
egyenesedett fel Kate, miközben Castle megigazította a nadrág derekát.
A férfi mindennél jobban vágyott
arra, hogy az apró kezek végigsimítsák a kenőcsöt a bőrén, és ő érezze a
gyengéd, bensőséges érintést, de ki akarta puhatolózni, vajon Kate mennyire
szeretné, ezért a nő szemébe nézve ellenkezni kezdett.
- Köszönöm, hogy hazahoztál, de
majd Anya vagy Alexis bekeni. Gates kapitány csak a tanúvallomások
egyeztetésével bízott meg, nem azzal, hogy ápoljál - vetette oda éllel.
Kate először egy apró kis szúrást
érzett a szíve táján a szavak hallatán, aztán gyanakodva nézett a kék szemekbe.
Néhány perce még könnyedén, szinte pimaszkodva beszélt vele a férfi az autóban,
most meg elutasító. Vagy maga sem tudja, mit kezdjen a helyzettel, és a
pillanatnyi érzései szerint hullámzik a kedélyállapota, vagy van valami célja a
szurkálódásnak. Néhány másodpercig nézte a furcsán csillogó szemeket, aztán
amikor a férfi pislantott, már biztos volt abban, hogy a szája mást mondott,
mint amire vágyik. Magában elmosolyodott.
- Alaxis nincs itthon, anyukád
pedig elment, és egy darabig egyikőjük sem jön haza - mondta szelíden.
- De majd később hazajönnek -
próbálkozott még meggyőződés nélkül a férfi, de magában már örült, hogy Kate
nem hagyta rá azonnal a dolgot. Talán ő is arra vágyik, amire én? - tette fel
reménykedve a kérdést magában.
- Nem Gates miatt vagyok itt -
mondta Kate halkan, de nagyon komolyan.
- Akkor miért?
- Hát ... - Kate elmosolyodott,
és ezzel akaratlanul is oldotta a feszültséget. - Elsősorban azért, hogy
bekenjem a hátadat - csengtek melegen a szavai.
Castle a rászegeződő zöldes árnyalatú
szemekbe nézett, és meglepetésére ugyanazt a ragyogást látta bennük, amit oly
sok kettesben töltött, meghitt pillanatban. Hirtelen zavarban lett. A kérdések
cikázni kezdtek elszabadult képzeletében, de mindegyik úgy kezdődött: mi lesz,
ha ... Mi lesz, ha nem tudnak uralkodni a vágyaikon? Mi lesz, ha megtörténik
az, amit mindennél jobban szeretne, de utána Kate újra elhagyja? Mi lesz, ha
nem vált ki semmi érzelmet a nőből az intim helyzet? Mi lesz, ha közeledik
Kate-hez, de ő elzárkózik? Végül úgy döntött, lesz, ami lesz, a szívére fog
hallgatni.
- Ugye nem félsz egy kis
hátkenegetéstől? - nevette el magát a nő a tétován álldogáló férfin, mire
Castle kényszeredetten elmosolyodott, és arra gondolt, szerencse, hogy Kate nem
is sejti, mennyire fél.
- Dehogy - próbált
magabiztosságot csempészni a hangjába.
Kate egészen közel lépett hozzá,
megfogta a pólója két szélét, és lassan húzni kezdte felfelé.
- Emeld a kezed! - mondta
szelíden utasítva a férfit, mire az engedelmesen feltartotta a kezeit. A
mozdulatra megfeszültek a hátizmai, de most nem érezte a fájdalmat. Olyan közel
kerültek egymáshoz, hogy minden idegszálát az kötötte le, hogy magába igya Kate
illatát, érezze testének melegét, és minden rezdülését. Minden sejtje
vágyakozva követelte az érintést, hogy magához ölelhesse, hogy testük minden
négyzetcentimétere összeérjen, hogy ajkaival érinthesse a puha, bársonyos bőrt,
a duzzadt, piros ajkakat, hogy eggyé válva elmerülhessen benne.
Amikor lekerült róla a póló, Kate
hátrébb lépett. A mámorító pillanat elillant. Castle kinyitotta a szemét, és
meglátta Kate tekintetében a bizonytalanságot. Talán ugyanazt érezte, mint én,
de a szíve még mindig harcol az eszével? - gondolta, miközben az ágyhoz
bicegett, és hasra feküdt rajta.
Kate-nek hirtelen eszébe jutott
valami.
- Nem kellett volna
lezuhanyoznod, és megszabadulnod az East River mocskos vizétől? - kérdezte.
Castle pislogott néhányat, aztán
bosszúsan feltápászkodott.
- Szólhattál volna előbb is!
Mondjuk, mielőtt átöltöztem - morogta, aztán eszébe jutott, ahogy a nő segített
felvenni a nadrágját, és huncutul elvigyorodott. - Vagy valami elvonta a
figyelmedet?
- Ugyan, mi? - vágott vissza
szemrebbenés nélkül a nő, aztán úgy tett, mintha csak most tudatosulna benne,
hogy mire célzott a férfi, és álmélkodva hozzátette: - Csak nem hiszed, hogy az
alsónadrágod látványa vonta el a figyelmemet?
- Nem is a nadrág, hanem aki
benne van - húzta ki magát Castle, miközben huncutan csillogó szemekkel Kate-re
mosolygott. Nem akarta azt mondani, hogy "ami benne van", mert
nem akart túllőni a célon. Megelégedett azzal, hogy oldódott a helyzet okozta,
jól érezhető feszültség.
Kate egy pillanatra megforgatta a
szemét, miközben arra gondolt, itt a férfi egy újabb hangulatváltozása, amiért
most rendkívül hálás volt, mert a pajzán kis évődés a múltat idézte, és ettől
elmúlt a kínos érzése. Leült az ágy szélére, és sóvárogva nézett a
fürdőszoba felé. El akarta hessegetni minduntalan feltörő érzéki gondolatait,
de újra meg újra maga előtt látta a vetkőző, majd a zuhanyozó férfi látványát.
Nyelt egyet, és elkapta tekintetét a fürdőszoba ajtóról, amikor felidézte
azokat a pillanatokat, amelyeket együtt töltöttek a csobogó víz alatt. Az
előbbi oldott érzése egy pillanat alatt a múlté lett. Idegesen felállt, hogy
kimeneküljön a szobából, ami oly sok gyönyörű érzés otthona volt, de tekintete
megakadt a falon levő képen, ami igazából nem is kép volt. Közelebb lépett, és
finoman végighúzta ujjait a felragasztott csigaházakon és kagylóhéjakon. Újra
átjárta az a jó érzés, mint amit akkor érzett, amikor először meglátta a
keretbe foglalt hamptons-i emlékeket, amik a számára idegesítő oroszlán
fotójának helyét foglalták el a hálószobájuk falán. Sóhajtott egyet. Castle
most már nyugodtan visszateheti Lioness-t az eredeti helyére - gondolta
keserűen.
Castle olyan gyorsan zuhanyozott
le, mint még soha. Azzal sem törődött, hogy átáztatta a combján levő kötést.
Attól félt, hogy mire végez, Kate meggondolja magát, és Gates parancsa ellenére
elmegy, vagy ha el nem is megy, de a hálószobából a konyhába vagy a nappaliba
menekül. Érezte, hogy ha túl gyors tempóban akarja visszaszerezni, elriasztja.
Fenn kell tartania a nő vágyódását, de tudta, hogy az érzelmeinél mindig
erősebb az esze, ezért azt kell elérnie, hogy az eszével döntsön. Az intim
helyzet viszont megerősítheti az iránta érzett szerelmét, és ezt a lehetőséget
nem akarta elszalasztani. Belekezdett egy tervbe, aminek minden körülmények
között sikerülnie kell, tehát minden körülmények között végrehajtja.
Csak halkan nyögdécselt, miközben
megtörölközött és felhúzta a bokszeralsót, nehogy kihallatszanak a fájdalmat
jelző hangok. Fogta a melegítőalsót, aztán néhány pillanatnyi vacillálás után
letette. Jobb lesz csak egy szál alsóban - gondolta, de amikor az ajtóhoz ért,
meggondolta magát. Ha Kate rájön, hogy manipulálni akarja, az ellenkező hatást
fogja kiváltani, mint amit szeretne. Visszalépett a nadrágért, aztán a kezében
a ruhadarabbal, kilépett az ajtón. Kate zavartan fordult felé, látszott rajta,
hogy valamin eltöprengett az előző percekben, de Castle észrevette, hogy lopva
végigméri.
- Segítenél? - emelte fel a
melegítőt ártatlanul, és hogy a hatást növelje, fájdalmas arcot vágott.
- Most komolyan, Castle? - látott
át a szitán azonnal Kate. - Még hányszor adjam rád? Egyébként, szerintem nem
kell felvenned, úgyis ágyban a helyed - biggyesztette le közömbösen a száját. A
férfi átlátszó kis játéka azonnal feledtette vele az előbbi, keserű érzést.
- Hát jó - sóhajtott színpadiasan
a férfi. - De csak azért nem veszem fel, hogy lásd, milyen szófogadó beteg
vagyok - mondta, és újra az ágyra feküdt, így nem láthatta, ahogy a nő
mosolyogva az égnek emeli a tekintetét.
Kate leült az ágy szélére, és az
ujjára nyomott egy adag kenőcsöt, aztán néhány másodpercig elidőzött tekintete
a széles, izmos háton. Hányszor simított már végig a sima, meleg bőrön!
Hányszor érezte az izmok játékát az ujjai alatt, aztán azt is, ahogy az összes
megfeszül, amikor a karjaiban eléri a férfi a gyönyört! Keserűen gondolt arra,
hogy mindez már csak emlék. Hangtalanul sóhajtott egyet, aztán óvatosan az
orvos által mutatott felületre kente a kenőcsöt.
- Nem fáj? - kérdezte, miközben
lassú, gyengéd mozdulatokkal körözött kezével a férfi hátán.
- Ha ilyen finoman csinálod,
akkor nem - válaszolt Castle, miközben arra gondolt, hogy nem fájdalmat, hanem
egészen más érzéseket vált ki belőle az érintés. Amikor érezte, hogy a mozdulatok
lassulnak, és bizonytalanabbá válnak, hirtelen elhatározással megfordult. - Itt
fáj egy kicsit - mutatott a bordáin éktelenkedő zúzódásra, amit a heveder
okozott.
Kate engedelmesen simította a
kenőcsöt a lilás foltra, de alig végzett, a férfi már a vállára mutatott, aztán
a hasára. Gyengéden érintette a bőrt, bár sem a vállon, sem a hason nem látott
sérülésre utaló jelet. Eszébe jutott, mennyire szerette simogatni a férfi
köldöke körüli bársonyosan puha területet. Az emlékre felgyorsult a szívverése,
érezte, hogy kiszáradt a torka és kipirult az arca. Nyelt egyet, és el akarta
húzni a kezét, de ujjai nem engedelmeskedtek az agyának, és tovább folytatták a
finom, érzéki körözést a köldök körül. Amikor végre erőt vett magán, hogy
abbahagyja a simogatást, aminek már semmi köze sem volt a kenőcs elkenéséhez,
Castle gyengéden, de határozottan megfogta a kezét, lassan a szájához emelte,
és olyan lágyan csókolta meg, hogy Kate inkább csak a lehelet simogatását
érezte, mint az ajkakét.
- Köszönöm - suttogta a férfi, és
elhomályosuló tekintetét a nőébe fúrta.
Kate másodpercekig úgy érezte,
nem tud szabadulni a kék szemek fogságából, aztán zavartan pislantott, és
elkapta a tekintetét. Amikor újra felnézett, már nemcsak az őszinte vágyakkal
teli szemeket látta, hanem az elnyíló, érzéki ajkakat is.
- Mindig - suttogta ösztönösen a
választ, pedig legkevésbé akarta éppen ezt a szót kimondani, de a férfi
testének érintése, szerelmes tekintete és mézédes csókokat idéző szája
elvarázsolta. Lassan közelebb hajolt, és behunyta a szemét.
Castle érezte, hogy Kate enged a
vágyainak, ezért kezét becsúsztatta a gyönyörű hajzuhatag alá, végigsimított a
kecses nyakon, és gyengéden maga felé húzta.
A csengő fülsértő hangja, majd az
azt követő erőteljes kopogás úgy hasított a csendbe, mint egy robbanás, ami egy
szempillantás alatt zúzta szilánkjaira a pillanat varázsát.
Kate teste megfeszült, aztán
elhúzódott, Castle pedig engedelmesen engedte el a nő nyakát.
- Majd én kinyitom - szólalt meg
rekedt hangon Beckett, és szinte felugrott az ágyról.
Castle megbabonázva nézett utána,
aztán amikor becsukódott az ajtó, a mennyezetre szegezte a tekintetét, és vett
egy nagy levegőt. A beszűrődő hangokból kivette, hogy Gates kapitány futárja
érkezett meg a tanúvallomások anyagával. Még mindig az előző pillanatok
érzéseit próbálta feldolgozni, de leginkább elnyomni. Egyrészt majd' megszakadt
a szíve, amiért nem érezhette a nő édes ajkát az övén, másrészt úgy érezte, az
Univerzum küldte Gates emberét. Kate még túl bizonytalan. A csók után már nem tudott
volna megálljt parancsolni magának, és ha megtörtént volna az, amire őrülten
vágyott, talán elriasztotta volna Kate-t. Ismerte a nőt. Tudta, hogy kudarcnak
élte volna meg, hogy hagyta, hogy az érzelmei vezéreljék, ezért bekeményített
volna, és már csak azért sem engedett volna a döntéséből, és nem közelebb,
hanem távolabb kerültek volna egymástól. Szomorú szívvel vette tudomásul, hogy
még nem jött el az idő. Felkelt, nehézkesen belebújt a melegítőnadrágba, magára
cibált egy pólót, és Kate után ment.
A nő az ebédlőasztalnál állt, és
előrehajolva rakta ki a mappákba rendezett iratokat.
- Ilyen sok vallomás van? -
lepődött meg Castle az asztalt lassan teljesen beborító papírkötegek láttán.
- Mindenkit felkutattunk, aki élt
és mozgott, és bármi kapcsolata lehetett az elrablásoddal - mondta Kate, és
hálás volt, amiért Castle nem említette a hálószobában történteket. Ha az ügyre
koncentrálnak, talán kevésbé lesz dühös magára, amiért hagyta, hogy a férfi
jelenléte elvegye a józan ítélőképességét.
Castle csak nézte a töméntelen
vallomást, és arra gondolt, nem lehet eléggé hálás Kate-nek, a fiúknak, Jordan
Shawnak, a kapitánynak, és az összes névtelen rendőrnek és ügynöknek, akik éjt
nappallá téve dolgoztak, hogy megmentsék az életét. Na és az indián házaspárnak
sem, jutott eszébe a két bennszülött, akik nem riadtak vissza, hogy egy
haldokló idegent vigyenek a kunyhójukba. Miközben figyelte Beckett-et, ahogy
időrendbe rakja a mappákat, gondolatai Tyson-ra terelődtek. Elszorult a torka.
Már nem a férfi gonoszsága töltötte el félelemmel, hanem az, hogy milyen
kegyetlenséget volt képes kiváltani belőle. Sosem hitte, hogy
lelkiismeret-furdalás nélkül szét tudja lőni valakinek a térdeit. Na, ez nem
igaz. Lelkiismeret-furdalása volt. Képek villantak fel arról az éjszakáról, és
hirtelen eszébe jutott valami.
- Mit gondolsz, mit üzent Tyson a
kulccsal? - kérdezte töprengve.
- Az FBI ügynökei már keresik,
hogy mit nyit.
- És lehet jelentősége a csokinak
és a csomagolópapíron levő szövegnek? - ráncolta össze a szemöldökét.
Kate felegyenesedett, és
elgondolkodva beharapta a száját.
- Hm ... Tyson-t ismerve,
valószínűleg minden apróságnak jelentősége van.
A következő órákban sorba mentek
az eseményeken és a tanúvallomásokon. Az unalmasnak ígérkező feladat felkavaró
volt mindkettejük számára, hiszen olyan pillanatokat kellett felidézniük,
amelyekben félelmet és aggódást éltek át. A munkát csak egy-egy kávé, és a
házhoz hozatott kínai vacsora elfogyasztása törte meg, bár akkor is Tyson-ról
beszélgettek. Már késő este volt, amikor Kate-nek feltűnt, hogy Castle egyre
többet mocorog a széken.
- Miért nem szóltál, hogy fáj a
hátad? - kérdezte megrovó tekintettel.
- Szeretnék mielőbb végezni ezzel
- biccentett az iratok felé Castle.
- Mára elég lesz ennyi - állt fel
Kate. - Gyere! Bekenem a hátad, aztán pihenj, mert Gates holnap már a
kapitányságon vár.
- És reggel? - pislogott
kétségbeesést tettetve a férfi, miközben lassan felállt és kinyújtózkodott. -
Reggel ki fogja bekenni?
- Szerintem itthon lesz Martha,
de ha nem, akkor majd megkérem Perlmutter-t - vonta meg a vállát Kate, és újra
élvezte a könnyed évődést.
- Mi? Perlmutter karmai közé
löknél? - vágott sértődött arcot a férfi.
- Csak nem gondoltad, hogy a
kapitányságon a hátadat fogom kenegetni? Mégis, hol tenném ezt? Talán Gates irodájában?
Castle élénk fantáziájában
azonnal megjelent a kép, ahogy ő Gates kanapéján ül meztelen felsőtesttel, Kate
érzéki mozdulatokkal keni el hátán a gyógyító kenőcsöt, Gates pedig belép az
ajtón, és az elé táruló látványtól csak kapkodja a levegőt, miközben gyilkos
sugarakat lövell feléjük a szeme.
- Az nem jó ötlet, azt
hiszem - vágott savanyú arcot, miközben a futott át a fején, hogy kimondja-e,
hogy Kate érte jöhetne reggel, és akkor megoldódna a gondja, de mégsem szólalt
meg. - Majd megoldom - mondta dacosan, miközben óvatos mozdulatokkal
megszabadult a pólójától, és a hálószoba felé indult.
- Jó lesz itt is - szólt utána
feltűnően gyorsan Kate, és a kanapéra mutatott. Nem akart a hálószobába menni.
Túl sok felkavaró, gyönyörű emlék kötődött a szobához és a franciaágyhoz, hogy
a néhány órával ezelőtti pillanatokról ne is beszéljünk, és Kate nem akarta
kockáztatni, hogy a hely és a férfi érintése megint elvarázsolja, és magával
ragadja.
Castle csalódottan ült le a
kanapéra, Kate pedig megkönnyebbülve, hogy itt nem kerülhet túl érzéki
helyzetbe a férfival, óvatos mozdulatokkal kente a gyógyító krémet a
meghúzódott izmokra.
Mindketten hallgattak. Két
összetartozó ember csendje volt ez, mert annak ellenére, hogy ez a pillanat
sokkal inkább volt törődéssel és szeretettel teli, mint érzéki, ugyanúgy
élvezték most a meghittséget, mint a hálószobában az érzékiséget.
- Kész vagy - törte meg a csendet
Kate szeretetteli hangja. Még simított egyet a férfi hátán a gerince mentén a
derekától a nyakáig, amitől Castle megborzongott. Mindketten tudták, hogy a
mozdulatnak már semmi köze sem volt a kenőcshöz.
- Teljesen - suttogta
kétértelműen a férfi, amikor nyílt az ajtó, és Martha viharzott be rajta.
- Ó! - torpant meg az asszony,
amikor meglátta félmeztelen fiát, és a mögötte zavartan ácsorgó Kate-t. -
Megzavartam valamit?
- Nem - vágták rá egyszerre, de
míg Kate hangja csak egyszerű kijelentés volt, Castle-é bánatos sajnálkozás.
- Éppen indulni akartam - fordult
Beckett Martha felé. - Reggel be kellene kenni Rick hátát. Megtennéd?
Az asszony meglepetten pislogott,
miközben a nyomozó válla fölött, lopva a fiára pillantott, aki könyörgő
tekintettel rázta a fejét, hogy mondjon nemet.
- Tudod Katherine, rettentő
fáradt vagyok, és ha Richard korán akar elindulni valahová, biztosan nem lesz
erőm, hogy harcoljak vele. Tudod, milyen! Ha én akarom ápolni, mindig
ellenkezik - csóválta meg rosszallóan a fejét.
- Persze - bólintott Kate
kényszeredett mosollyal. - Majd megoldom.
Miután a nő összepakolta az
iratokat, és elbúcsúzott, Martha fáradtan huppant le fia mellé a kanapéra.
- Mi ez az egész Richard? -
nézett a férfira átható tekintettel.
- Nem tudom, miről beszélsz Anya
- adta az értetlent Castle.
- Jaj, kérlek! Leugrottál a
Brooklyn hídról, és Kate, aki állítólag szakított veled, itt kenegeti a hátadat
édes kettesben. A mai kis akciód már kikészítette az idegeimet, úgyhogy ne
akard, hogy felesleges köröket fussak.
Castle ismerte ezeket a
pillanatokat. Nem tudta, hogy az anyai ösztönök, vagy a női megérzések a
ludasak-e abban, hogy anyja azonnal megérzi, ha bántja valami, vagy ha készül
valamire, netán valóban jedi képességekkel rendelkezik nő, de a lelke mélyéig
látott. Annak ellenére, hogy mindig kínosan kezdődtek ezek a beszélgetések,
vagy más megvilágításba helyezték az adott helyzetet, vagy tett az anyja egy
olyan megjegyzést, ami segített neki a döntésben. Ennek ellenére nehéz volt
belekezdeni a magyarázatba.
- Vissza akarom őt kapni, Anya -
mondta halkan, a kezét tördelve, és félve az asszony szemébe nézett. Arra
számított, hogy anyja nagyot sóhajtva, rosszallóan megcsóválja a fejét, és
tudatosítani akarja benne, hogy olyan szekér után fut, ami nem veszi fel, de
Martha hallgatott, átható tekintete szinte a lelkéig hatolt, és végtelen
szeretet sugárzott.
- Bármi történik, nem tudsz
lemondani róla, ugye? - mosolyodott el, mire a férfi lassan bólintott. - Akkor
kisfiam, ez az igaz szerelem. És van már terved? - kérdezte, de alig tette fel
a kérdést, máris döbbenet ült ki az arcára, és védekezően felemelte a kezeit. -
Csak azt ne mondd, hogy az az őrült ugrás is a terved része volt!
Nem kellett, hogy Rick
válaszoljon, mert Martha a férfi kényszeredett mosolyából már tudta a választ.
- De hát miért, Richard? Azt
hiszed, ha játszod a vakmerő nagymenőt, azzal visszahódíthatod? - kérdezte
megütközve.
- Nem - rázta meg a fejét a férfi
olyan komoly arccal, hogy Martha megijedt. Érezte, hogy valami sokkal nagyobb
őrültség fordult meg a fia fejében. - Be akarom neki bizonyítani,
hogy nem akkor vagyok a legnagyobb veszélyben, ha vele élek, hanem akkor, ha
nélküle.
Martha másodpercekig emésztette a
hallottakat, aztán amikor rájött, hogy mi a terve Rick-nek, egy pillanatra
behunyta a szemét, mintha abban reménykedne, hogyha kinyitja, felébred ebből a
rémálomból. Megingatta a fejét, miközben közelebb hajolt fiához, és a szorosan
összefont ujjakra tette a kezét.
- Richard! Ez életed legvadabb
ötlete. Azzal akartad meggyőzni Katherine-t, hogy életveszélybe sodortad magad?
- sóhajtott egy nagyot. - Na és, sikerrel jártál?
- Még nem, de nem is számítottam
rá.
- Csak ... csak nem azt akarod
mondani, hogy több ilyen hülyeséget is tervezel? - döbbent meg az asszony, és
érezte, ahogy a félelem vasmarokként szorítja össze a szívét.
Rick egy darabig nem szólt.
Tudta, hogy felelőtlenség az anyjával és Alexis-szel szemben, amit csinál, de
azt is, hogy minden biztonsági óvintézkedést be fog tartani, amivel
csökkentheti a veszélyt.
- Nem lesz semmi baj - mondta
meggyőződés nélkül, és kényszeredett mosolyra húzta a száját. - De kérlek,
Alexis-nek ne szólj!
- Azt hiszed, hogy nem tudja meg,
amikor még a tévé is közvetítette, ahogy leveted magad a hídról?
- De azt nem kell tudnia, hogy
van még néhány hasonló tervem - kérlelte összetört anyját a férfi.
- Nem tudlak lebeszélni, ugye? -
kérdezte Martha megtörten, mire Castle megrázta a fejét. - Megéri, Richard?
- Igen Anya, megéri - mondta
magabiztosan.
Az asszonytudta, hogy ezt a
csatát nem nyerheti meg, és ha meg is nyerné, csak azt érné el, hogy
boldogtalan lenne a fia.
- Mi a terved? - kérdezte
rettegve a választól.
- Inkább ne beszéljünk róla -
tért ki a válasz elől Castle, de amikor meglátta a nő kék szemében tükröződő
félelmet, hozzátette: - nem olyan veszélyes, mint gondolod, és mások is
megtették már.
- No és túlélték?
- Azt hiszem - válaszolt
bizonytalanul a férfi, mivel most gondolt először arra, hogy utána sem nézett,
mik az esélyei egy sérülésre, vagy a túlélésre.
- Csak azt ne kérd, hogy
asszisztáljak a tervedhez! - sóhajtotta, aztán felállt, és lehajtott fejjel a
szobájához vezető lépcső felé indult.
Castle lelkiismerete háborgott,
amiért a Kate iránti érzéseit mindennél előbbre helyezte, de úgy érezte, nem
tehet mást. Azt is tudta, hogy az anyja megérti, hogy a szerelem erősebb a
szeretetnél, ahogy abban is biztos volt, anyja szereti annyira, hogy megbocsássa
ezt neki. Aztán arra gondolt, hogy ebben a beszélgetésben is volt anyjának egy
megállapítása, ami mélyen érintette. Igen, igaz szerelemmel szerette Kate-t, és
bármi történik, már nem tud lemondani róla. Akkor, amikor még nem lettek
egymáséi, még el tudta volna engedni, de amióta megízlelte azt a boldogságot,
amit csak Kate mellett érzett, már képtelen volt rá.
Lefeküdt, bár nem érezte álmosnak
magát, de egy napja van, hogy kiheverje a hátizom húzódást, aztán vár rá a
következő kaland. Nem vágyott az alvásra, mert kavarogtak benne a nap
eseményei, de idegrendszere és teste sóvárgott a pihenés után, így alighogy
becsukta a szemét, hosszú, mély álomba zuhant.
Kate hol rémálmoktól gyötört,
fárasztó álomból ébredt, hol forgolódva vergődött az ágyban, és nem tudott újra
elaludni. Amikor az első napsugarak áttörtek a sötétítőfüggöny sűrűre szőtt
szálain, felkelt, és lezuhanyozott. Korán volt, de úgy érezte, jobb, ha felkel,
minthogy még egy rémálmot kelljen átélnie. A kapitányság szinte kongott az ürességtől,
és az ügyeletes tisztektől eltekintve alig lézengett benn valaki. A fehér
táblához ment, és leült az asztal szélére. Szeme elidőzött a Tyson utolsó
üzenetéről készült fotókon. Nézte a kulcsot, a csokoládét, és a
csomagolópapírt. Castle-nek talán igaza van, és a a feliratoknak, vagy magának
a csokinak üzenet értékű jelentése van. Gondolatai önkéntelenül a férfira
terelődtek. Hiába próbált Tyson üzenetére koncentrálni, egyre gyakrabban
jelentek meg előtte az előző este képei. Hirtelen gondolt egyet, felpattant, és
sietve a lifthez indult.
Fél óra múlva már két
vaníliás-csokis fánkkal, és két kávéval a kezében, Castle lakása előtt állt.
Ránézett az órájára, aztán a csengőre. Túl korán volt ahhoz, hogy felverje a
kellemetlen hanggal Martha-t, ezért elővette a lakáskulcsot, amit már rég
vissza akart adni Castle-nek, és kinyitotta az ajtót. Belépett a nappaliba, és
hallgatózott. A lakásban csend honolt, és semmi jelét nem látta annak, hogy
valaki már felébredt volna. Halkan a hálószobához lépkedett, de ott megtorpant.
Úgy érezte, mintha egy álomból ébredne! Csak most eszmélt rá, milyen helyzetbe
hozza magát, ha belép az ajtón. Nyelt egyet. Szakított Castle-lel,
tulajdonképpen szerelemből elhagyta, most meg itt áll hajnalok hajnalán egy
kávét és fánkot tartalmazó tálcával a kezében, és arra készül, hogy belépjen a
hálószobájába. Mi a fenét csinálsz, Kate Beckett? - tette fel magában a
kérdést. Esze azt súgta, hogy forduljon meg, és olyan gyorsan szedje a
sátorfáját, amilyen gyorsan csak tudja, mert ebből a helyzetről Castle többet
fog gondolni, mint amennyit jelent. Nem akarta becsapni, sem hiú reményekben
ringatni, hogy lehet köztük valami. Ő csak mielőbb be akarja vinni a
kapitányságra, hogy Gates utasításának megfelelően készítsék elő a vádemelést,
és csak azért jött érte kávéval és fánkkal, hogy ne nyafogjon a férfi, amiért
hajnalban becitálja az őrsre. Legalább is ezt a magyarázatot próbálta elhitetni
magával, de a lelke mélyén mindennél jobban vágyott az alvó férfi látványára.
Töprengve harapta be az ajkát, aztán úgy döntött, hogy kompromisszumot köt
magával.
Vett egy nagy levegőt, és lassan
lenyomta a kilincset. Lassan, hangtalanul nyitotta ki az ajtót. Amikor meglátta
a férfit, összeszorult a szíve. Castle az oldalán fekve, félig a takaró fölött,
felé fordulva aludt. Hangtalanul, hosszan elnyújtva lélegzett, lábával magához
kulcsolta a takarót, kezével pedig szorosan magához ölelte, mintha csak valakit
tartana a karjaiban. Nem tudta megmondani, miért szereti nézni az alvó férfit,
de amióta először látta a békésen szuszogva belemerülni az álmok világába,
azóta nem tudott betelni a látvánnyal. A nyugodt, kisimult arc hirtelen
megrándult, a férfi szemhéjai megrezdültek, légzése kapkodóvá vált. Kate tudta,
hogy ilyenkor rosszat álmodik. Castle nyugtalanul mocorogni kezdett, és a
takarót szorongatva a másik oldalára fordult, amitől felcsúszott combján a
rövid pizsamanadrág, így láthatóvá vált a kígyómarás sebét fedő kötés. Kate
összeráncolt szemmel próbálta megállapítani a szoba félhomályában, hogy valóban
egy sárgás, rózsaszínes folt van a fehér gézen, vagy csak a hajnali fények
vetnek rá különös árnyékot. Ösztönösen közelebb lépett, de a férfi nyugtalanul
újra fordult egyet, ezért megtorpant. Hirtelen újult erővel tört rá a félelem,
hogy egy egész érzelmi lavinát fog elindítani, ha Castle elébred, és a
hálószobában találja, amint szerelmes szemekkel nézi, ahogy alszik, ezért olyan
halkan és óvatosan lépdelt az ajtó felé, mint egy settenkedő macska.
Megkönnyebbülten sóhajtott fel, amikor behúzta maga mögött az ajtót. Megrázta a
fejét, mintha el akarná űzni fejéből az előbb látott képeket, hogy ne fájjon
annyira az emlékük, aztán a bejárati ajtó felé indult. Ha kimegy, és becsenget,
mintha csak most érkezett volna, senki nem tudja meg, hogy kileste a férfit.
Már a kilincsen volt a keze, amikor a lépcső tetejéről felhangzó hangra
összerezzent.
- Katherine! - kiáltott fel
meglepve Martha.
- Én ... én csak ... - fogott a
magyarázatba dadogva Kate, de zavarában semmi épkézláb magyarázat nem jutott
eszébe, mit is keres Castle lakásában, kezében a kávékkal és fánkokkal,
ráadásul kifelé menet.
Martha kiváló színésznő volt,
akinek nagy tapasztalata volt abban, hogy kiolvassa egy tekintetből, az
arcizmok játékából, a testtartásból a ki nem mondott szavakat. Csak néhány
másodpercre volt szüksége ahhoz, hogy felmérje a helyzetet. Bár egy pillanatiga
azt hitte, azért akarja lopva elhagyni a lakást a nő, mert az éjszakát a fiával
töltötte, de amikor meglátta a kezében levő tálcát, már tudta, hogy nem erről
van szó.
- Richard-ért jöttél, ugye? -
kérdezte, megmentve ezzel Kate-t a kínos magyarázkodástól, miközben
megigazította a szivárvány minden színében pompázó köntösét, és lefelé indult a
lépcsőn.
- Igen - mosolyodott el hálásan a
nyomozó, bár még mindig feszengett. Magyarázattal tartozott. Tudta, annak
ellenére, hogy Martha sosem avatkozott az életükbe, és nem akarta irányítani a
fiát a vele való kapcsolatban, sőt befogadta a családba, és elfogadta a nem
mindennapi munkáját is, bizonyára fáj neki, hogy elhagyta Rick-et. - Martha, én
nem ... Rick és én nem ... szóval, kérlek, ne értsd félre a helyzetet! - mondta
ki nehezen, még mielőtt az asszony félreértené az ittlétét.
Az asszony elgondolkodva figyelte
Kate-t. Noha nehezen fogadta el, hogy Richard rendőrt játszott, és néha veszélyes
helyzetekbe keveredett mellette, szerette és tisztelte ezt a kemény, és mégis
oly érzékeny fiatal nőt. Eleinte csak szerette, mert látta, milyen boldoggá
teszi a fiát, de már becsülte is, mer azzal, hogy féltésből elhagyta Rick-et,
olyan szerelemről, csak és erőről tett tanúbizonyságot, amiről azt hitte, csak
a regényekben létezik. De bármilyen nemes tett is volt az, hogy megvédje a
férfit a veszélytől, volt egy nagy hibája: boldogtalanságra ítélte Richard-ot.
Sőt! Ha az extrém ugrásra gondolt, megborzongott, mert Katherine éppen az
ellenkezőjét érte el, mint amit szeretett volna: veszélybe sodorta a fiát.
- Nem értem félre - szólalt meg
komolyan, aztán néhány másodpercnyi hallgatás után kérdőn felhúzta a
szemöldökét. - És te? Hogy vagy?
Kate a belülről harapdálta a
száját zavarában. Mit is felelhetne erre a hétköznapinak tűnő kérdésre? Martha
pontosan tudja, hogy szenved, hogy élete legnehezebb döntésének fájdalmas
következményeivel küzd, miközben majd' belehal a szerelembe.
- Ahhoz képest, mint amit átéltem,
amikor Rick leugrott a hídról, már sokkal jobban - mosolyodott el szomorkásan,
és megkönnyebbült, hogy az ugrásra terelve a szót, nem kellett az éréseiről
beszélni.
- Mindig tudtam, hogy
őrültségekre képes, no de ez! - tárta szét színpadiasan a karját Martha,
miközben a mennyezetre emelte a tekintetét, és megcsóválta a fejét, de közben
fürkészve végigmérte Kate-t, és azon töprengett, van-e joga megosztani vele a
fia tervét. Nem tudta ugyan, hogy mire készül, csak azt, hogy veszélyes. Talán,
ha elmondaná Kate-nek ... Nem! Elárulná a bizalmát, és ezt Richard soha nem
bocsátaná meg neki. - Te tudod, miért csinálta? - kérdezte mintegy mellékesen,
miközben leült a kanapéra, és intett Kate-nek, hogy ő is üljön le.
- Csak sejtem - szöszmötölt a
tálcával a nyomozó, és örült, hogy nem kell Martha szemébe nézni. Remélte, hogy
megelégszik ennyi válasszal, és nem kell kifejtenie, mire is gondol.
Az asszony elrévedő tekintettel a
hálószoba felé pillantott, és összekulcsolva az ujjait, előrehajolt a kanapén.
- Tudod - kezdte lassan - Richard
már gyerekkorában sem volt átlagos kisfiú. Nem ismert lehetetlent, és ha
valamit nagyon szeretett volna, mindenféle lehetetlen dolgot képes volt
véghezvinni, hogy elérje a célját. Ha leszidtam, mindig azt válaszolta, hogy
ezt a tulajdonságát tőlem örökölte - húzta szomorú mosolyra a száját.
- Martha, én nem akartam őt
bántani, csak ... - kezdte Kate, de az asszony felemelve a kezét belefojtotta a
szót.
- Tudom. Valamit azonban
figyelembe kell venned. Richard nemcsak elszánt, hanem rendkívül érzékeny is,
ráadásul élénk fantáziával áldotta meg a sors. Olyan meglepő reakciókra képes,
amelyekre még te sem számítasz.
Kate hallgatott egy ideig, és
próbálta megfejteni az aggódást tükröző kék szemek üzenetét. Érezte, hogy az
asszony céloz valamire, ami újabb félelmet ültetett a szívébe.
- Menj! Ébreszd fel, különben
kihűl a kávé - jelent meg egy biztató, de szomorú mosoly Martha arcán, miközben
felállt, és a hálószoba felé biccentett.
Kate-nek nem volt ideje azon
töprengeni, hogy jó ötlet-e még egyszer bemennie a hálószobába, mert ebben a
pillanatban nyílt az ajtó, és nagyot ásítva, a szemét dörzsölve lépett ki rajta
Castle.
- Jól érzem, hogy valaki ... -
akadt el a szava, amikor végre képes volt kinyitni a szemét, és meglátta a
nappaliban álldogáló két nőt - főzött egy kávét - fejezte be a mondatot,
miközben tekintete ide-oda cikázott az anyja és Kate között, aztán gyanakodva
megállapodott az anyján. Hirtelen gyorsabb ütemre váltott a szíve a tudatra,
hogy lehet, a terve már nem titok többé, de Martha alig észrevehetően megrázta
a fejét, Castle pedig hálás tekintettel bólintott. Tudta, milyen nehéz lehetett
az anyjának eltitkolni, hogy megint veszélybe akarja sodorni magát, és ennek
ellenére nem árulta el őt.
- Beckett! Még hajnalok hajnala
van - ásított újra, miközben azon töprengett, mióta lehet itt a nő.
- Tudom, de hoztam kávét és
fánkot - mosolyodott el Kate, és megnyugodva vette tudomásul, hogy már nem fog
kínos helyzetbe kerülni, mert a férfi azt hiszi, hogy Martha engedte be. Nem is
sejtette, mekkorát téved.
- Ennyire vár Gates, hogy
ideküldött? - kérdezte látszólag közömbösen, miközben elvette a felé nyújtott
kávét. A mozdulat közben összeértek az ujjaik, de egyikük sem kapta el a kezét.
- Csak szeretnék mielőbb túl
lenni ezen az ügyön - vált keménnyé Kate hangja.
- Richard jól vagy? Be tudsz
menni az őrsre? - szólalt meg aggódva Martha.
Castle szeme felcsillant. Új
lehetőséget nyitott neki a kérdés.
- Be kell kenni a hátamat, ugye
Kate? - fordult kihívón a nő felé. - Ez az orvos utasítása - tette hozzá
magabiztosan.
- Az orvos, Dr. Parish, arra is
utasított, hogy a combodon levő, frissen felnyitott sebre vigyázz. Az East
Riverben való fürdőzés nem volt benn az orvosi utasításban - vágott vissza
Kate.
- De nem lett tőle semmi bajom -
húzta fel a vállát flegmán a férfi. - Különben is, az ugrás után
lefertőtlenítették.
- Csakhogy mostanra a véres
váladék eláztatta a kötést, ami nem túl jó jel - mondta mérgesen a nő.
Castle meglepődve nézett le a
lábára, de a térdig érő pizsamanadrág takarta a combján levő kötést.
Összehúzott szemmel, gyanakodva nézett fel Kate-re.
- Honnan tudod, hogy milyen a
kötés? - kérdezte oldalra billentett fejjel, és kutató tekintettel figyelte
Kate minden rezdülését.
Kate egy pillanatra megdermedt,
aztán magabiztosnak tettetett hanggal, pókerarcát magára ölve szólalt meg.
- Hát, láttam! - vonta meg a
vállát.
Castle újra a lábára nézett, de a
kötést annyira takarta a pizsama, hogy járás közben sem csúszhatott fel
annyira, hogy kilátszódjon.
Martha figyelte a jelenetet. Ő
még felvillanni sem látta a kötést, viszont emlékezett, milyen osonva próbálta
elhagyni a lakást Kate, és nem kerülte el a figyelmét, hogy hirtelen eltűnt a a
nő magabiztossága, és zavarában beharapta a száját.
- De hát ... hogyan? - húzta
össze a szemöldökét Castle értetlenül, aztán mintha valami eszébe ötlene,
huncut fény villant a szemében.
Martha úgy érezte, ideje
közbelépnie.
- Jaj, Kisfiam! Nem mindegy az? -
legyintett, és elszántan Castle felé indult. - Hadd lássuk! Tényleg átázott az
a kötés?
Kate alig észrevehetően nyelt
egyet, és nem tudott elég hálás lenni Martha-nak, amiért újra megmentette egy
kínos beismeréstől. Csodálkozva pillantott az asszonyra, amiért védi, mintha
nem is haragudna rá, amiért elhagyta a fiát. Vagy talán átérzi a helyzetét, és
megérti? - futott át a fején a gondolat, de nem volt ideje sokat merengeni a
dolgon, mert Castle néhány lépést hátrálva védekezőn maga elé emelte a kezét,
de Martha karba tett kézzel megállt előtte, és kitartóan várakozott.
- Húzd fel a nadrágod szárát! -
intette fejével, és olyan szúrós szemekkel nézett a fiára, mint a szigorú szülő
a szófogadatlan gyerekére. Ami illett is a helyzethez, főleg, hogy Rick mindig
szófogadatlan volt, Martha viszont soha nem volt szigorú szülő. - Én húzzam
fel? - vonta fel kérdőn a szemöldökét.
- Nincs semmi bajom - morgott a
férfi, de engedelmeskedett. Mikor meglátta fehér kötésen csúfoskodó foltot,
döbbenten felnézett. - Nem is éreztem - értetlenkedett.
- Orvoshoz kellene menned -
mondta Martha.
- De Gates kapitány már tegnap
dél óta vár.
- Richard! Gates kapitány várhat,
ez viszont nem - pirított rá az asszony.
Kate, maga sem tudta miért,
közelebb lépett, és megnyugtató, meleg hangon szólalt meg.
- Majd én átkötözöm, - nézett
Martha-ra komolyan - később pedig megnézetem Dr. Parish-sal. Most a hátát is be
kell kenni.
- Végre egy komoly ember -
sóhajtott megkönnyebbülten az asszony, de amikor hálás tekintettel Kate-re
nézett, a nyomozó meg mert volna esküdni rá, hogy egy cinkos mosolyt látott
megjelenni az asszony szája sarkában.
- Na, gyerünk Castle! Indul a
betegápolás - nézett kihívóan Kate a durcás képet vágó férfira, miközben
megkönnyebbülten gondolt arra, hogy Martha segítségével milyen kedvező
fordulatot vett a kínosan induló helyzet.
- Ennek már sosem lesz vége? - morogta
bosszankodást színlelve Castle, miközben a hálószoba felé indult. - Még a
fánkot sem ehettem meg!
- Mindkettő a tiéd lehet, ha jó
fiú leszel - ígérte Kate.
Martha elgondolkodva nézett a
két, szívének oly kedves ember után, miközben olyan érzése volt, mintha egy
színjátékba csöppent volna, ahol a szerelmespár mindkét tagja játssza a saját
kis szerepét. Sóhajtott egyet, és visszament a szobájába. Úgy gondolta, most
jobb, ha kettesben hagyja őket.
- Nem gondoltam, hogy értem jössz
- mondta Castle, miközben leült az ágy szélére, és nézte, ahogy Kate otthonosan
mozogva a fürdőszobában, előveszi a gyógyszeres szekrényből a kötszereket és a
sebfertőtlenítőt.
A nő nem reagált a megjegyzésre,
hiszen maga sem értette, miért is jött el a férfihoz, ahelyett, hogy megvárta
volna, amíg az megjelenik az őrsön.
- Feküdj le! - mondta, amikor
visszalépett a szobába.
Castle engedelmesen feltette
lábait az ágyra, és a magasra vetett párnáknak támaszkodva figyelte, ahogy Kate
előre hajolva, óvatos mozdulattal levágja a gézt. Szerette, amikor annyira
koncentrált valamire a nő, hogy az orra fölött megjelent két kis ránc, és olyan
volt a tekintete, mintha nem is ezen a világon lenne, most mégis jobban örült
volna, ha beszélgetnek.
- Nem értem, miért gyógyul ilyen
nehezen - szólalt meg, hogy magára vonja Kate figyelmét.
A nő rosszallóan felpillantott.
- A kígyó nemcsak mérget
fecskendezett beléd, de a baktériumoktól hemzsegő nyála is a sebbe került,
ráadásul megmártottad az East River-ben, és az orvos utasításait sem tartottad be.
Mégis, mit vártál?
- Igaz - sóhajtott megadóan a
férfi, aztán előbbre hajolt, hogy jobban lássa a sebet. Meglepődött.
Elgondolkodva nézte a gyulladt, enyhén váladékozó sebet, és észre sem vette,
hogy Kate gyanakodva fürkészi az arcát.
- Mi az? - kérdezte a nő.
Castle zavarában megvonta a
vállát.
- Csak ... csak arra gondoltam,
mit fogok ezért kapni Lanie-től - mondta, miközben azon töprengett, hogyan
fogja bírnia lába a holnapi programját, ha addig nem javul.
- Hm ... hát, azt nem teszed
zsebre! - mosolyodott el Kate a férfi ijedt arckifejezésén, aztán figyelmét
újra a sérülés ellátásának szentelte. - Ez fájni fog egy kicsit - kente
óvatosan a fertőtlenítőt a sebre.
- Áááááúúúú! Egy kicsit? -
méltatlankodott fájdalmas arccal Castle.
Kate szíve mindig összeszorult,
ha fájdalmat kellett okoznia a férfinak, de bosszantotta, hogy nem elég a baja,
még egy lapáttal rátesz, ezért villámló szemekkel pillantott fel.
- Ha nem ugrálnál le hidakról,
akkor nem szakadt volna fel újra!
- Először is, nem hidakról, csak egy
hídról ugrottam le, másodszor, ... másodszor - akadt el, mert nem jutott eszébe
semmi más, amivel kötözködhetne a nővel.
Kate megforgatta a szemét, és kis
mosoly bujkált a szája sarkában. Egyre jobban élvezte a kapcsolatukban újra
megjelenő apró kis évődéseket.
- Ez kész - simított végig
gyengéden a körbetekert gézen. - Ülj fel!
- Csak nem egy kis hátmasszázsban
akar részesíteni Beckett nyomozó? - csillant meg huncutul a férfi szeme. Szíve
szerint Kate nővérnek szólította volna a nőt, de úgy érezte, ezzel egyelőre még
várnia kell.
- Castle! - emelte meg
figyelmeztetőn a hangját Kate, aztán gyorsan témát váltott. - Időben be akarok
érni a kapitányságra, mert sok munka vár ránk. Gates-nek igaza van, minden apró
bizonyítéknak megdönthetetlennek kell lennie, hogy Tyson-ra a legmagasabb
büntetés kiszabását kérhesse az ügyész. Neked pedig Lanie-hez is el kell menned
- figyelmeztette a férfit.
Castle az utolsó mondatra
kelletlenül elhúzta a száját, aztán felült, és óvatos mozdulattal lehúzta a
pólóját. Titkon reménykedett benne, hogy Kate a segítségére siet, és olyan
közel kerülnek egymáshoz, hogy érezze az illatát, de a nő nem mozdult. Még
mindig tartja magát a döntéséhez, és fél közel kerülni hozzám - állapította meg
az író, bár remélte, hogy nem csal az az érzése, hogy a nő egyre
bizonytalanabb.
Hallgattak. Mindketten élvezték
az érintést, és a meghitt pillanatot. Castle behunyt szemmel raktározta el
magában az érzést, ahogy a finom ujjak gyengéden siklanak a bőrén, Kate pedig
elnyomva magában a fájdalmat, hogy talán soha többé nem érintheti meg így a
férfit, még egyszer élvezni akarta, hogy egymáshoz érnek.
Percek teltek el, a kenőcsöt rég
magába szívta a bőr, amikor Kate tenyere és ujjai még mindig járták gyengéd
táncukat Castle hátán, körbe-körbe, megállás nélkül. Hirtelen feleszmélt, és
elkapta a kezét.
- Felöltözhetsz. Indulnunk kell -
szólalt meg rekedt hangon, összeszedte a kötszereket és a kenőcsöt, és sietve a
helyére rakta őket.
Mire Castle felöltözött, Kate már
a kávét kortyolgatva, olyan nyugodtan ült a konyhában, mintha semmi különös nem
történt volna az előző percekben.
- A tiédet megmelegítettem -
nyújtotta a kávéspoharat a férfinak.
- Köszönöm - nézett átható
tekintettel rá Castle, miközben azon töprengett, vajon mekkora erőfeszítésébe
kerül a nőnek, hogy elrejtse az érzéseit. - A kávét, és a többit is - tette
hozzá, fejével a hálószoba felé intve. Lelke mélyén reménykedett a kettejük
számára oly sokatmondó szóban, mégsem érte csalódásként, hogy Kate nem mondta
ki.
- Nincs mit. Különben is, Gates levenné
a fejem, ha nem viszlek be használható állapotban az őrsre - ütötte el a
feszültté váló helyzetet Kate, de hogy az arcára kiülő érzelmeket ne lássa meg
a férfi, gyorsan felállt, és az ajtó felé indult.
Castle tudta, hogy a komolyan
kimondott "köszönöm"-mel kényes vizekre evezett, ezért inkább újra
felvette a könnyed évődés fonalát.
- Mi az, hogy
"beviszel", és hogy "használható állapotban"? - duzzogott
sértődöttem, miközben felkapta a két fánkot, és Kate után sietett. - Magamtól
megyek be, és a különleges képzelőerőmnek, és bűnténymegoldó logikámnak
köszönhetően, minden alkalommal használható ötleteket adtam a szívtelen
Vaslady csapatának, hogy a szellemességemet kihasználva göngyölítsék fel a ...
- Castle! - intette le egy szúrós
tekintettel Beckett az öndicsőítő szóvirágokat.
- Rendben. Tudom, hogy nem így
értette - adta meg magát a férfi. - De lásd be, hogy még sosem voltam
használhatatlan - tette hozzá durcásan.
Kate egy pillanatra
megfeledkezett a szakításról, és kaján mosoly jelent meg az arcán az emlékre,
amikor a legénybúcsúja után elaludt a férfi, és a szeretkezésükből nem lett
semmi. Már nyitotta a száját, hogy egy csípős megjegyzést tegyen, amikor észbe
kapott. Nyelt egyet.
- Azért a zombis, földönkívülis
és CIA-s elméleteidnek nem sok hasznát vettük.
- Az, hogy eddig nem jöttek be,
nem jelenti azt, hogy használhatatlanok - vonta meg a vállát a férfi, mintha
teljesen meg lenne győződve az igazáról.
Kate szomorúan elmosolyodott.
Miközben beültek az autóba, azon töprengett, miért olyan nehéz lemondania
ezekről a bosszantó, gyerekes párbeszédekről?
A kapitányság egészen más képet
mutatott, mint hajnalban. Életre keltek a számítógépek és a telefonvonalak,
egyenruhás járőrök és civil ruhás nyomozók beszédétől zsongott a helyiség.
Beckett reménykedett, hogy sikerült megelőzniük Gates kapitányt, és nem lesz
egész nap olyan morózus a nő, ha érkezésekor látja, hogy már Castle is itt van
és dolgoznak, de alig léptek ki a liftből, a reményei szertefoszlottak. Amikor
meglátta a Vaslady-t, arra gondolt, hogy a nő sötétszürke nadrágkösztümjének,
sötétlila blúzának és fekete keretes szemüvegének komor színei, mennyire
tükrözik az arcára kiülő rosszkedvet. Gates éppen Ryan-nek és Espo-nak
magyarázott valamit az íróasztalra támaszkodva. Ryan felettese közelségétől
szorongva, hátrahúzódott a székében, és komoly tekintettel bólogatott, míg
Espo, nyíltan a nő szemébe nézve, állta a tekintetét. Amikor Ryan észrevette a
feléjük közeledő nyomozót és az írót, láthatóan megkönnyebbült. Gates követte a
férfi tekintetét, és megfordult.
- Végre itt vannak! A vádemelési
eljárást lerövidítették a sajtó nyomására, mivel a közvélemény mielőbbi
ítéletet vár az utóbbi évek legveszélyesebb sorozatgyilkosának ügyében. Kevés
az időnk - hadarta egy levegővétellel a lényeget, miközben levette a
szemüvegét, aztán szigorú tekintettel tetőtől talpig végigmérte az írót, aki
feszengve állt egyik lábáról a másikra.
- Mr. Castle! - ejtette ki olyan
hangsúllyal a nevet Gates, hogy az semmi jót nem sejtetett. - Azt hittem, ez az
ügy önnek is éppen olyan fontos, mint nekünk, de a tegnapi akciója után
megállapítottam, hogy tévedtem - sisteregtek megvetően a szavai. - Nem az
alárendeltem, így nem adhatom parancsba, hogy ne csináljon hülyeségeket, és ne
veszélyeztesse a vádemelési eljárás sikerességét azzal, hogy játszadozik az
életével, de ha a Tyson-ügy lezárulásáig még egyszer olyan őrült ötlete támad,
hogy hidakról ugrándozik le, akkor örökre kitiltatom New York összes
rendőrőrséről.
Castle zavarában nyelt egyet, és
alig észrevehetően bólintott, de nem tudta meghazudtolni magát, és ahelyett,
hogy bűnbánó arccal hallgatott volna, megszólalt.
- Ígérem, többé nem fogok
hidakról leugrani - mondta olyan ártatlan arccal, mint egy kisfiú, aki bármit
megígér, csakhogy elkerülje a büntetést, huncutul csillogó szemén azonban
látszik, hogy hamarosan más csintalanságot fog elkövetni.
- Nem érdekelnek az ígéretei -
vetette oda Gates szárazon, és Beckett felé fordult.
- Örülök, hogy sikerült épségben
begyűjtenie - intett fejével az író felé, aki a szavak hallatán sértődött
grimaszt vágott. - Az asztalán vannak az iratok. Még ma kérem a jelentést, ha
valahol hibát találnak! - adta ki a parancsot, aztán az órájára
pillantott. - Kilencre a polgármesternél kell lennem - mondta csak úgy
magának, aztán villámokat szóró szemekkel Castle-re nézett. - Ne örüljön, nem
maga lesz a megbeszélés tárgya!
Gates elviharzott, Beckett pedig
a szája sarkában kicsit kárörvendő mosollyal, a duzzogó íróra pillantott, aki
sértődötten morgott maga elé.
- Mi vagyok én, talán egy kabóca,
amit lepkehálóval begyűjtenek?
Kate megforgatta a szemét, aztán
elkomolyodott, és az íróasztalához sietett, a férfi pedig követte.
Espo kajánul mosolyogva, Ryan
pedig együtt érzőn figyelte a jelenetet.
- Castle! - szólt az író után
csipkelődve Javi. - Milyen érzés, ha megcincálják az egódat?
A férfi megfordult, de ahelyett,
hogy dühös vagy megbántott arcot vágott volna, büszkén kihúzta magát.
- Tudjátok, lehet, hogy Gates
szerint hülyeség volt az ugrás, de ti nem éreztétek még soha azt a szabadság
érzést, amit a zuhanás okoz, és azt az izgalmat sem, amit a felszabaduló
adrenalin hoz létre - mondta fölényesen, aztán a két nyomozó bosszús ábrázatát
látva elégedetten a székéhez vonult, mire a fiúk leverten egymásra néztek, de
aztán Ryan-nek felcsillant a szeme.
- De nekünk nem fáj a hátunk! -
kiáltott az író után hetvenkedve, mire Castle fölényes mosollyal az arcán
visszafordult.
- Azt sajnálhatjátok! Nem is
tudjátok, milyen jó érzés egy kis hátkenegetés!
Beckett elpirult és nyelt egyet
megjegyzésre, aztán gyorsan az asztalán tornyosuló iratokba temetkezett, de még
így is látta, hogy Ryan és Espo gyanakodva méregetik, és azon töprengenek,
vajon hogyan kell érteni az író szavait. Tudta, hogy Gates-nek igaza van, nem
hibázhatnak, ezért a következő órákban megpróbálta kizárni a Castle-lel
kapcsolatos érzéseit, és az ügyre koncentrálni, de nem volt egyszerű dolga így,
hogy a férfi ott ült tőle egy méterre. Egész nap megpróbált csak a nyomozásról
beszélni, és ha kávéztak vagy ettek, akkor is kínosan vigyázott arra, hogy ne
maradjon kettesben az íróval. Egészen jól viselte a férfi közelségét estig, de
akkor egyre többször érezte meg, hogy Castle elmerengve őt nézi. Végül nem
bírta, hogy ne vegyen róla tudomást, ezért letette a kezében tartott mappát, és
a szemébe nézett.
- Menj le Lanie-hez, és nézesd
meg a lábad! - mondta meleg hangon, hogy szép szóval érje el a célját. Egy
kicsit egyedül akart maradni, hogy ne érezze folyamatosan Castle jelenlétét.
Azon gondolkodott, vajon mennyi időnek kell eltelnie ahhoz, hogy ne fájjon
ennyire a férfi hiánya, és mikor fog megszűnni a szívét szorító érzés.
Castle egy másodpercig vacillált,
aztán szótlanul felállt, és elindult a lift felé. Miközben a nyomozati anyagot
olvasta, újra kavargott benne az összes érzés, amit a konténerben, a sivatagban
és a raktárban átélt, de mindet elnyomta annak a pillanatnak a fájó emléke,
amikor a kápolnában Kate nemet mondott a közös jövőjükre. Amikor felnézett az
iratokból, megállapította, hogy egy dolog nem változott azóta: Kate szeméből
hiányzott az életteli, boldog ragyogás, és a helyét elfoglalta a fájdalom.
Biztosan tudta, hogy a nő ugyanolyan szerelemmel szereti, mint az elrablása
előtt, ezért nem adta fel a tervét. A terv megvalósításához viszont szüksége
volt Lanie segítségére, ezért nem ellenkezett Kate-tel. Amíg a lift megtette a
néhány emeletnyi utat, elméleteket gyártott arról, hogyan láthatta meg Kate az
átvérzett kötést a lábán, de mindig oda lyukadt ki, hogy a nőnek benn kellett
járni a hálószobában, amíg ő aludt, mert csak akkor csúszhatott fel a
pizsamanadrágja annyira, hogy kilátszódjon a kötés. Egyrészt elégedettséggel
töltötte el a gondolat, hogy Kate érzései olyan erősek, hogy képes volt titkon
kilesni őt, másrészt mérhetetlenül sajnálta, mert az, hogy nem ébresztette fel,
azt jelezte, hogy mennyire fél az érzéseitől. Neki is fájt ez a helyzet, amiben
voltak, de ő már döntött, biztos volt a céljaiban, míg Kate még mindig
őrlődött, mert a döntése helyességét állandóan kétségbe vonta a szíve.
- Jobb, ha nem is kerülsz a
szemem elé a tegnapi akciód után! - öntötte rá dühét Lanie, amikor belépett a
vizsgálóba, és hogy a szavainak nyomatékot adjon, a nő hátat fordított
Castle-nek, és úgy tett, mintha nem venne róla tudomást.
- A segítségedre van szükségem -
mondta komolyan Castle, elengedve füle mellett a haragos szavakat.
Lanie magában elszámolt tízig,
hogy ne vágjon a férfi fejéhez olyat, amit később megbán, és csak azután
fordult meg.
- Nem gondolod, hogy ez egy
szemtelen kérés azok után, hogy a frászt hoztad ránk, és az orvosi utasításaimat
is semmibe vetted?
- Lanie! Ha fontos neked Kate,
akkor segítened kell - nézett olyan meggyőzően a nő szemébe, hogy az végül
megadóan sóhajtott.
- De ha fájdalmat okozol neki,
akkor én magam hajítalak le a Brooklyn hídról! - villant fenyegetőn a szeme.
- Tudod, hogy sosem tennék ilyet.
- Előbb tudnom kell, mire
készülsz!
A nő karba tett keze, felhúzott
szemöldöke és kissé hátravetett feje arról tanúskodott, hogy az elhatározása
rendíthetetlen, és mindenképpen ki akarja húzni a férfiból a tervét.
Castle zavarában beharapta az
alsó ajkát. Az anyját sem avatta be a terve részleteibe, pedig abban biztos
volt, hogy nem árulná el Kate-nek, de Lanie-nek még inkább nem mondhatta el.
Végül megrázta a fejét.
- Nem mondhatom el - szólalt meg
letörten, és lehajtott fejjel az ajtó felé indult, de alig tett meg pár lépést,
a nő utána szólt.
- Miben segítsek?
Castle csak magában mosolyodott
el azon, mennyire kiszámíthatók az emberek. A boldogságuk volt a tét, ezért
komoly arccal, és hálás tekintettel fordult vissza. Látta Lanie-n, hogy
egyelőre csak mérlegeli a lehetőséget, de Castle-nek ez elég volt.
- Holnap el kell mennem valahova,
és a sebet kellene jobb állapotba hozni, hogy bírja a terhelést.
- Ennyi? Lássam el a sérülésed? -
billentette oldalra gyanakodva fejét a nő, mire a férfi bólintott. - Na és
milyen terhelést kell bírnia? Most egy függőhídról ugrassz le a szakadékba? -
kérdezte éllel.
- Nem, nem tervezek semmi
ilyesmit. Bízz bennem - vette elő Castle legmegnyerőbb, búgó hangját, de Lanie
csak rosszalló tekintettel sóhajtott.
- Abból még soha nem sült ki
semmi jó, ha én egy férfiban bíztam!
- Lehet, de én más vagyok -
ráncolta össze homlokát az író, mintha rosszul esne neki, hogy erre fel kellett
hívnia a nő figyelmét.
- Tudom, és éppen ezért félek.
Nem tudom, mire készülsz, de azt hiszem, talán jobb is. A sebet ellátom, ez
orvosi kötelességem, de csodát ne várj.
- Kösz, Lanie! - könnyebbült meg
Castle, hogy nem faggatja tovább a nő.
- Csak ne örvendezz! Már most
bánom.
- Mit is? - vigyorodott el
pimaszul a férfi, de amikor meglátta Lanie haragosan összehúzott szemét,
lehervadt arcáról a mosoly.
- Le a nadrággal! - dörrent
szigorúan a nő hangja, de szája sarkában gonosz kis mosolyjelent meg. - Akkor
legyen nagy a szád, ha a kezeim közé kerülsz!
Castle nyelt egyet, engedelmesen
lerúgta a cipőjét, lehúzta a nadrágját és felült a vizsgálóágyra.
- Mégis, mit kell kibírnia? -
kérdezte a sebet vizsgálva Lanie.
- Egy túrát - válaszolt hosszas
töprengés után a férfi.
- Túrázni akarsz ezzel a lábbal?
- nézett rá olyan tekintettel a nő, mintha elment volna a józan esze.
- Nem gyalogolok sokat - húzta
fel a vállát a férfi, hogy elhitesse a nővel, hogy semmiség, amire készül,
aztán mintegy mellékesen megkérdezte: - Tudsz olyan kötést tenni rá, ami bírja
a vizet?
Lanie döbbenten felegyenesedett,
és védekezőn maga elé tartotta a kezét.
- Ezt most fejezd be! Megteszem,
amit tudok, de már nem akarom tudni, milyen őrültségre készülsz. Lebeszélni nem
tudlak, úgyhogy jobb, ha nem is tudok róla semmit, mert ha valami bajod lesz, az
én lelkemen fog száradni - mondta, aztán egy pillanatra behunyta a szemét, és
vett egy mély lélegzetet. - Kitisztítom a sebet és összevarrom, aztán teszek rá
egy sima kötést.
- Csak azért kérdeztem, mert
minden zuhanyozásnál elázik a géz - pislogott ártatlan szemekkel a férfi, de
éppen ebből a pislogásból tudta Lanie, hogy füllent, és egészen más okból
szeretne vízálló kötést.
- Adok pár nagyméretű vízálló
sebtapaszt, de ne várj tőlük sokat. Csak egy rövid zuhanyozást bírnak ki.
Castle mosolyogva bólintott,
miközben arra gondolt, egy összevarrt seb leragasztva a speciális tapasszal,
elég lesz ahhoz, hogy ne legyen nagyobb baj. Elmerengett a másnap rá váró
kalandon.
- Feküdj le! - rántotta vissza a
valóságba Lanie utasító, szigorú hangja, mire riadtan kapta fel a fejét. Igazán
azonban akkor ijedt meg, amikor meglátta az orvos kezében a felfelé tartott
injekciós tűt.
- De ... - próbált ellenkezni, de
elég volt, hogy Lanie szeme egy pillanatra összeszűküljön, és elakadt a szava.
Engedelmesen lefeküdt, összeszorította a száját, becsukta a szemét, és
megmarkolta az ágy szélét.
Miután egyedül maradt, Kate
megkönnyebbülten összpontosított az FBI-tól kapott kihallgatási jegyzőkönyvére.
Egyelőre mindent rendben talált, és el kellett ismernie, hogy az ügynökök profi
munkát végeztek, aminek meg volt az a haszna is, hogy már csaknem végzett a
jelentéssel. Így, hogy már nem feszélyezte Castle jelenléte, gyorsan haladt,
aminek örülnie kellett volna, mégis alig ment el fél órája a férfi, egyre
nyugtalanabb lett, és percenként nézett a liftajtó felé. Szokatlan volt, hogy a
férfi minden ellenkezés nélkül engedelmeskedett a kérésének, és tapasztalatból
tudta, hogy ez két esetben szokott előfordulni. Ha nagyon komoly konfliktus
volt kettejük között, vagy ha valami olyat tervezett a férfi, amit el akart
titkolni előle. Most ez utóbbira tippelt, és tegnapi események után ez egyre
jobban nyugtalanította. Vagy tíz perc telt még el, mire végre meglátta az
ismerős alakot a szétnyíló liftajtók mögül előbukkanni. Aggódó tekintettel mérte
végig, amikor meghallotta Espo hangját.
- Öregem, veled meg mi történt?
Olyan megviselt vagy, mint akin keresztülhajtott egy lánctalpas!
- Semmi, - vetette oda Castle
durcásan - csak Beckett Lanie karmai közé lökött.
- Waw! Akkor már mindent értek -
bólogatott megértően Espo, aztán elmerengve hozzátette: - Lanie, és az ő
karmai!
Beckett jelentőségteljesen a
férfira nézett, de az szemtelenül rámosolygott.
- Na jó! - állt fel a nő. - Mára
ennyi elég volt. Elég jól állunk, majd holnap folytatjuk - indult a jelentéssel
a kezében Gates irodája felé, de Castle halk megjegyzése megállásra késztette.
- Akkor rám nem is lesz szükség.
Kate megfordult, és meglepve
nézett a férfira, és önkéntelenül ellenkezni kezdett.
- De! Szükségem van rád ... a ...
tanúvallomásokhoz - tette gyorsan a mondat végéhez zavartan, és majd' felrobban
mérgében, amiért akaratlanul elárulta az érzéseit.
A szavak hallatán Castle szeme
megcsillant, de nem akarta még jobban feszélyezni a nőt, ezért mintha nem
érezte volna a mondat valódi tartalmát, közömbösen felhúzta a vállát.
- A tanúvallomásokon már
végigmentünk a múltkor. Holnap programom lesz, ne keress. Nem leszek a városban
- mondta, és lassú léptekkel a lift felé indult.
Kate összeszorított szájjal,
rosszat sejtve követte a tekintetével, miközben Espo és Ryan csodálkozva
pillantottak egyik barátjukról a másikra.
Castle éppen hazaért, amikor
Debby hívta. A nő pontosan tájékoztatta mindenről: hol találja a
repülőjegyeket, mikor indul a Montana állambeli Libby-be a repülőgépe, hol
parkol a kölcsönzött autó, és hogy ki lesz a túravezetője.
- Nem mondta le senki a
programot? - kérdezte az író.
- Eddig nem, de ezeknél a
hírességeknél soha nem lehet tudni - mondta éllel a nő.
- Na de Debby! - színlelt
felháborodást Castle, noha pontosan tudta, hogy a titkárnő nem rá érti a
szavakat.
- Persze, vannak olyan
hírességek, mint például az írók, akik megbízhatóak - ment bele a nő a játékba,
ezért hízelegve ejtette ki a szavakat.
- Milyen igaz - bólintott
öntelten az író.
- De csak azért, mert nekik van
egy lelkiismeretes, rámenős titkárnőjük, aki nem hagyja, hogy a munkaadója
elkanászkodjon - tette hozzá Debby évődve.
- És ez is milyen igaz - ismerte
el sóhajtva Castle, miközben jólesően elmosolyodott. A nő mindig is a szíve
csücske volt, és nemcsak azért, mert mindent el tudott intézni, hanem azért is,
mert nem olyan száraz kóró természetű, mint sok titkárnő, volt humora, szerette
a finom évődéseket, de soha nem lépte át a határt, annak ellenére, hogy ezer
éve ismerték egymást, jóval idősebb volt nála, és tegeződtek. Most, hogy jobban
belegondolt, kicsit az anyjára emlékeztette. - Kösz Debby! Majd hozok
valami emléket hálám jeléül, hogy ezt is elintézted.
- Csak gyere haza épségben! Nekem
annyi éppen elég lesz - csendült rosszallás a nő hangjában, aztán gyorsan
hivatalos hangnemre váltott. - A biztosító fel akarja mondani az
életbiztosítási szerződést. A balesetbiztosítási részt akarják kiegészíteni, és
természetesen emelni szeretnék a díjat, mert szerintük túl nagy kockázatot
vállalnak azzal, ha a jelenlegi összeg mellett olyan veszélyes dolgokat
csinálsz, mint a bungee jumping a Brooklyn hídon.
- Megoldod?
- Persze, de sokig nem tudom
hitegetni őket, mert minden őrültségedet közvetíti a tévé. Mondd Richard,
meddig akarod ezt csinálni? - kérdezte aggódva a nő, aki tisztában volt azzal,
hogy a következő két napban mit tervez a férfi.
- Addig, amíg el nem érem a célom
- válaszolt komolyan Castle. Hallotta, ahogy Debby sóhajt, és szinte látta maga
előtt, ahogy megrázza a fejét.
Kate szemére nem jött álom.
Nyitott szemmel feküdt az ágyban, és mereven bámulta a sötétítő függöny résén
betolakodó fénysugarat. Amióta meghozta a döntését, még egy éjszaka sem aludt
két óránál többet egyhuzamban, és ha el tudott aludni, nyugtalan álmok
gyötörték. Most különösen éber volt, ezért megpróbált úgy gondolkodni, mintha
egy bűntényt derítene fel. Végigpergette az utóbbi napok eseményeit, és számba
vette Castle minden mondatát, reakcióját, gesztusát, és megpróbált logikus
következtetést levonni belőlük, hogy kitalálja, mi a férfi terve. Bárhonnan is
közelítette meg Castle különös viselkedését, mindig ugyanarra a következtetésre
jutott, ami megrémítette. Ha jó a gondolatmenete, akkor a férfi addig fogja
magát veszélybe sodorni, amíg ő meg nem változtatja a döntését. Már nem látta a
kék szemekben a bánatot és a keserűséget, helyettük megjelent bennük az
elszántság. Mondta ugyan a férfi, hogy nem akkor van veszélyben, ha mellette
van, mégsem hitte, hogy elkezdi veszélyeztetni az életét csak azért, hogy ezt
bebizonyítsa. Titkon reménykedett, hogy téved, és csak az író régi énje tért
vissza. Becsukta a szemét. Fáradt volt, és már nem akart tovább őrlődni, ezért
úgy döntött, hogy megvárja a holnapot. Ha Castle megint valami hülyeséget
csinál, akkor már biztos, hogy jó a következtetése. Még soha nem reménykedett
abban, hogy téved, de most rémülten gondolt arra, hogy ha igaza van, akkor a
férfi azért utazik el valahova, hogy kockára tegye az életét.
A nyugtalan éjszaka után fáradtan
és ingerülten lépett be a kapitányságra. Espo és Ryan már messziről látták,
hogy jobb, ha rá sem kérdeznek Castle-re, mert akkor a nő minden feszültségét
rájuk zúdítja, de Javi nem bírta sokáig, és egy idő után lassan mellé
somfordált, és várt, hogy Beckett felnézzen az iratokból.
- Mi az? - kérdezte a nő ingerülten.
- Lenyomozzuk a telefonját? -
kérdezte halkan Espo, miközben körbepillantott, nincs-e fültanújuk.
Beckett szeme résnyire szűkült,
de a férfi nem tágított. Néhány másodpercig figyelte Kate-t, akinek nyúzott
arca és karikás szemei jelezték, hogy ez az éjszaka is kínszenvedés volt a
számára, aztán pár másodpercnyi vacillálás után megszólalt.
- Ha akarod, kiderítjük, hova
ment.
- Nem! - csattant a nő hangja
erélyesen. - Castle oda megy, ahova akar, és olyan hülyeséget csinál, amilyet
csak akar.
Egyikük sem vette észre, hogy a
kapitány irodájának ajtaja kinyílt, és Jordan Shaw ügynök lépett ki rajta,
nyomában Gates-szel, így a két nő tanúja volt az utolsó mondatoknak. A kapitány
már nyitotta a száját, de Jordan megelőzte.
- Mr. Castle szabad ember, és a
következő másfél napban nem hiszem, hogy a segítségünkre tud lenni, de holnap
délutánra kerítsék elő - mondta hivatalos hangnemben, de kutató tekintetével
Beckett minden rezdülését felmérte. - Adjunk neki egy kis szabadidőt, hogy
élhesse a saját életét - tette hozzá jelentőségteljesen Kate-re nézve. -
Mostanában úgysem volt rá sok alkalma, legalább megtudjuk, mit kezd vele.
Gates elgondolkodva ráncolta a
szemöldökét, mert érezte, hogy valami olyanra céloz az ügynök, amire őneki
nincs rálátása. Kate mérlegelte Jordan szavait, aztán zavarában az előtte levő
papírokra nézett, Espo pedig kelletlenül visszament az íróasztalához.
A délelőtt nagy részében sikerült
Kate-nek a munkára koncentrálni, bár néha feltört benne a vágy, hogy ráállítsa
a fiúkat Castle telefonjának bemérésére, hogy megtudja, merre jár. A vádemelési
eljárás előkészítése jó ütemben haladt, és ez elégedettséggel töltötte el, de a
nyugtalansága nem szűnt meg. Akárhányszor megcsörrent a telefonja, szorongva
kapta fel, és azért imádkozott, nehogy arról hírt, hogy a férfit valami baj
érte. Mire eljött a késő délután, egyre gyakrabban kapta magát azon, hogy csak
bámulja az iratokat vagy a monitort, és azon morfondírozik, hogy fel kellene
hívnia Martha-t vagy Alaxis-t, hogy megtudja tőlük, mi az a titokzatos úti cél,
amit neki nem árult el Castle. Egy ideig elhessegette a gondolatot, de amikor
Gates kapitány és Shaw ügynök egy megbeszélésre elmentek, a fiúk pedig
kávéztak, engedett a kísértésnek, és Martha-t hívta.
Még csak a harmadik kicsengést
hallotta, amikor Ryan rohant ki telefonnal a kezében a pihenőből, egyenesen a
falra szerelt tévékészülékhez, Espo pedig gondterhelten követte. Kate döbbenten
figyelte a Ryan-t, aki összevont szemöldökkel és összeráncolt homlokkal, aggódó
tekintettel nyomta meg a távirányítót.
- Igen, már nézzük - mondta a
telefonba, aztán letette a készüléket, és gyorsan váltogatni kezdte a
csatornákat. - Jenny hívott, hogy Castle van az egyik csatornán, és hogy
feltétlenül nézzük meg - mondta anélkül, hogy szemét levette volna a tévé
képernyőjéről.
Kate lélegzetvisszafojtva várta,
hogy Ryan megtalálja az említett csatornát, miközben érezte, hogy a félelemmel
vegyes düh, mint egy jegyes kéz szorítja össze a szívét. Ebben a pillanatban
Ryan ujja megállt a távirányítón, és kikerekedett szemekkel, egy emberként
nézték, ahogy Castle kalandvágytól csillogó kék szeme és ravaszkás mosolya
betölti a képernyőt. A férfi hátrasimította előrehulló, csurom vizes haját,
tenyerét végighúzta vízcseppek borította arcán, így láthatóvá vált a kézfején
éktelenkedő horzsolás.
- Milyen érzés volt megélni
egy ilyen különleges túrát, Mr. Castle? - tartotta az író felé mikrofonját a
fiatal riporter.
- Izgalmas. Amikor a Veszélyes
vizeken című filmet néztem, nem gondoltam, hogy egyszer én is végigevezhetek azokon
a zubogókon és vízeséseken, amelyeken a filmben Meryl Streep és Kevin Bacon.
Örülök, hogy rendeztek egy olyan túrát, ami felidézi a filmbeli jeleneteket
ezen a gyönyörű tájon.
- A nemes cél vezérelte, vagy
a kalandvágy, hogy benevezzen erre a korántsem veszélytelen vadvízi evezésre?
- Meryl Streep és Kevin Bacon
különleges módját találták az adománygyűjtésre - komolyodott el az író,
miközben a kamera hol a vadul zubogó Kootenai folyó zuhatagait mutatta, hol a
parton álló híres színészpárra közelített. - A túrát a Veszélyes vizeken
forgatási helyszínein szervezték meg, a részvételi díjat pedig az
indiánrezervátumokban működő kórházak számára ajánlották fel.
- Úgy hallottam, önt nemrég
indiánok mentették meg. Azért vállalta a veszélyt és a tetemes nevezési díjat,
hogy így mondjon köszönetet?
- Igen, ez a cél is vezérelt,
de bizonyítani is szerettem volna.
- Magának, vagy valaki másnak?
- húzta fel érdeklődve szemöldökét a riporter.
Castle nyelt egyet, aztán
komoly tekintettel a kamera felé pillantott.
- Valakinek, aki fontos nekem.
- Láthattuk, hogy majdnem
tragédia történt a legveszélyesebb, Ördögkatlannak nevezett szakaszon, amikor
felborult a csónakjuk. Meg is sérült.
- Erre gondol? - bökött
mutatóujjával a fejére egy könnyed mosoly kíséretében, és úgy fordult, hogy
láthatóvá váljék a homloka szélén éktelenkedő seb, amiből patakzott a vér, és
az arca jobb oldalán csörgedezett le a nyakáig. - Ez nem komoly sérülés, de
tény, hogy járhattam volna rosszabbul is.
- Nem félt azokban a
pillanatokban?
- Hát, az igazság az, hogy nem
a félelemmel voltam elfoglalva, hanem azzal, hogy a sodrás neki ne vágjon egy
sziklának, és hogy levegőhöz jussak - mosolygott huncutul, mintha nem is egy
életveszélyes helyzetről beszélne.
- Köszönöm az interjút -
mosolygott a riporter, aztán szembe fordult a kamerával. - Ethan Longdom
riportját látták a Montana állambeli Kootenai folyón rendezett vadvízi
evezésről, ahol a Veszélyes vizeken című film legizgalmasabb jelenetét élhették
át a valóságban a kalandor szellemű résztvevők, akik adományaikkal az indián
kórházakat támogatták. Esti összefoglalónkban a két szervezővel, Meryl
Streep-pel és Kevin Bacon-nel készített interjút láthatják.
Ryan pislogott néhányat,
lehalkította a készüléket, és félve Beckett-re nézett, aki még mindig
mozdulatlanná dermedve, elnyílt ajkakkal, döbbenten meredt a képernyőre.
Szinte tapintható volt a robbanni
kívánó érzelmek feszültsége, ezért a két nyomozó másodpercekig szótlanul nézte
Kate-t, míg végül Ryan szólalt meg halkan.
- Legalább nincs nagyobb baja -
nézett kissé lehajtott fejjel bátortalanul, mintha felkészülne, hogy a nő
Castle miatti dühe rajta fog csattanni, de Kate nem szólt semmit, csak hirtelen
felállt, felkapta a blézerét, átcsapta a vállán, és határozott léptekkel a
lépcsőház felé sietett. Amikor eltűnt a szemük elől, a két férfi egymásra
nézett.
- Lehet, hogy azt a hülye
raftingot túlélte Castle, de ha most lenne Beckett közelében ... hát haver, azt
hiszem, annyi lenne neki! - mondta meggyőződéssel Espo.
- Szerinted leveszi a fejét?
- Abban biztos lehetsz!
Castle-nek az a szerencséje, hogy Montanában van, és mire hazaér, talán
csillapodik Beckett haragja - bólintott határozottan Javi, de Ryan
elgondolkodva csóválta a fejét.
- Szakítottak.
- Hogy pontosak legyünk, Beckett
szakított, de azóta is szenved. Nézd meg Castle-t! Először összezuhant, most
meg játssza a régi önmagát. Mintha arra tette volna fel az életét, hogy Beckett
agyára menjen, és addig játsszon az idegeivel, amíg meg nem gondolja magát.
Csak azzal nem számol, hogy Beckett-nek fegyvere van.
Ryan meglepetten hátrahőkölt a
megjegyzésre.
- Csak nem gondolod, hogy ...
- Dehogy, tesó - dőlt hátra
magabiztosan Espo. - De ha sikerül Castle-nek elszakítania a cérnát, akkor nem
lennék a helyében - vágott egy grimaszt a gondolatra, aztán elvigyorodott. -
Kíváncsi leszek, mi lesz a következő húzása.
A látóhatár felé közelítő nap már
csak gyengén lövellte sugarait a városra, ezért a nappali meleg már jócskán
enyhült. Kate megborzongott, bár érezte, hogy ennek nem a langyos szél az oka.
Amikor kiért az utcára, mélyet lélegzett a szabad levegőből, ami a
szennyezőanyagoktól, kipufogógázoktól oly jellegzetessé tették New York
illatát, és bár egyáltalán nem volt friss, most mégis üdítően hatott. Kate úgy
érezte, megfullad, ha az épületben kell maradnia, és még a lift szűk, zárt
terét sem tudta volna elviselni, ezért hagyta el rohanva a kapitányságot a
lépcsőházon keresztül. Dühös volt és keserű. Miért játszik vele ilyen kegyetlen
játékot Castle? Ő szereti, meg akarja óvni az életét, erre a férfi belemegy
minden őrültségbe, mint egy dacos kisfiú. Már biztos volt abban, hogy nem
kalandvágyból, hencegésből vagy a dicsőség utáni vágy miatt ugrott le a
Brooklyn hídról, és raftingolt egy vad, hegyi folyón, hanem hogy neki
visszavágjon. Mikor érti már meg, hogy felelősséggel kell élni az életét, hogy
tartozik ezzel azoknak, akik szeretik, akik számítanak rá, akiknek fontos?
Idegesen a füle mögé tűrte a
haját, miközben hagyta, hogy a járókelők sokasága magával sodorja. Nem
érdekelte merre megy, egyszerűen csak ki akart szabadulni az őrsről.
Lehajtott fejjel, gondolataiba merülve tette mechanikusan egyik lábát a másik
után, amikor nekiütközött egy babakocsinak. Mentegetőzve emelte fel a kezét, és
nyitotta a száját bocsánatkérésre, de a hang a torkán akadt. Nem tudta, honnan
ismerős neki a nő, de látta a tekintetén, hogy ő is megismerte. A babakocsiban
ülő egy éves forma szőke kisfiúra nézett, aki ráemelte hatalmas kék szemeit, és
pislogás nélkül fúrta tekintetét az övébe. Kate-be villámként hasított a felismerés.
Olyan csodálkozva nézett a fiatal, szép arcú, barátságosan mosolygó nőre,
mintha szellemet látna. Nem hitte, hogy valaha az életben még láthatja azt a
kisfiút, akit Castle megmentett egy gyerekrabló testvérpár karmaiból. Egy
pillanat alatt átfutott fején a szívszorító emlék, ahogy elvette a fájdalomtól
a földön fetrengő írótól a bebugyolált babát, és az ránézett.
- Nyomozó! Örülök, hogy
találkoztunk! - szólalt meg közvetlen hangnemben.
- Én is - nyögte ki nehezen, és
zavartan viszonozta a mosolyt, de mintha valami láthatatlan erő kényszerítené,
újra a fiúcskára nézett. A hatalmasra nyitott kék szemek követték minden
mozdulását, a pici cseresznyeajkak mosolyra húzódtak, így láthatóvá váltak az
apró, hófehér fogacskák.
- Tudja, amióta visszakaptuk a mi
kicsikénket, nincs olyan nap, hogy ne gondoltam volna hálával magukra -
hallotta a fiatal nő őszinte szavait, miközben még mindig ugyanúgy fogva
tartották az ártatlanul ragyogó kék szemek, mint amikor a karjaiban tartotta az
akkor még csak négy hónapos babát.
- Csak a munkánkat végeztük -
mondta szerényen Kate, bár számára ez sokkal több volt, mint munka. A hivatása,
az élete értelme volt, hogy igazságot szolgáltasson.
- A társa meggyógyult? -
érdeklődött a nő. - Hallottuk, hogy megsérült, amikor megmentette a
kisbabánkat.
Beckett arca megrándult az
emlékre. Hirtelen maga előtt látta, ahogy Castle felhúzott térdekkel a földön
fekszik, és kezét az ágyékát szorítja, és újra érezte a rémületet, amikor
meglátta az ujjai közül szivárgó vért.
- Igen, meggyógyult - nyögte ki
nehezen, miközben nagy nehezen levette tekintetét a gyerekről, aztán a nőre
nézett. - Gyönyörű kisfiú - mosolyodott el.
- Szerintem is - nevetett a
fiúcskára a nő, mire az gyöngyöző kacagásban tört ki. - Mondja meg a társának
is, hogy a föld legboldogabb nőjévé tettek azzal, hogy megmentették David-et,
és így az anyukája lehetek - csuklott el a hangja, és könnyek szöktek a
szemébe. gyorsan pislogott néhányat, aztán mintha szégyellné, hogy
elérzékenyült, bólintott, és sietős léptekkel folytatta az útját.
Kate másodpercekig nézett utánuk,
aztán nyelt egyet, gondterhelten hátrasimította a haját, és a közeli parkba
sietett. Leült egy padra, és behunyta a szemét. Úgy érezte, túl sok ez egy
napra. Mintha a sors kegyetlen játékot játszana vele, és szándékosan
kínozná. A kisfiú felkavarta azokat az érzéseket, amiket lelke legmélyebb
zugába száműzött. Akkor azon vívódott, hogy felelősséggel hozhat-e világra egy
kisgyermeket, miközben nap, mint nap kockára teszi az életét, most pedig azon,
hogy kockára teheti-e a szerelme életét azzal, hogy maga mellé láncolja. Sok
mindennek kellett történnie, hogy a gyerekvállalással kapcsolatos félelmei
legyőzze, és úgy döntsön, enged a legerősebb vágyának, és szeretne anya lenni.
Mintha megismétlődtek volna az akkori vívódásai, és újra átélné azt a különös
helyzetet, hogy döntött egy sorsdöntő kérdésben, de azóta olyan dolgok
történnek, amelyek elbizonytalanítják. A különbség az volt, hogy akkor a
véletlenek furcsa játéka irányította az eseményeket, most viszont Castle gerjeszti
azokat. Ahogy eszébe jutott a vérző homlokú, lehorzsolt kezű, csuromvizes férfi
önelégült mosolya, és pimaszul csillogó szeme, újra elöntötte a düh. De
ha most azt gondolja Castle, hogy rohan hozzá, és a karjaiba omlik, és
esdekelve könyörög, hogy ne hívja ki maga ellen a sorsot többé, és ne sodorja
többé magát veszélybe, akkor téved! - gondolta bosszúsan. - Nem fogok bedőlni a
gyerekes érzelmi zsarolásának!
Kinyitotta a szemét. A park
hatalmas fái egyre félelmetesebben susogtak, a virágágyak rózsáinak lehulló
szirmai pedig az utak kavicsszemcséi között kavarogtak a feltámadó szélben. A
Nap a látóhatár alá bukott, és a lassan eltűnő színek helyét elfoglalta a
szürkeség. Kate fázósan húzta szorosabbra a blézerét, és az égen tornyosuló,
egyre sötétebb felhőkre nézett. Még csak az hiányzik, hogy itt érje egy zivatar
- gondolta, és felállt. Miközben megszaporázta lépteit, hogy minél előbb
visszaérjen a kapitányságra, egyre többször pillantott gondterhelten az égre,
és egyre növekvő szorongással gondolt arra, hogy Castle valószínűleg
repülőgéppel jön haza Montanából. A két órás időeltolódás miatt ott még csak
késő délután volt, ezért feltételezte, hogy nem akar ott éjszakázni a férfi. -
Most meg azért izgulhatok, hogy ne viharban repüljön - sóhajtott mérgesen,
amikor belépett az épületbe.
A repülőgép megrázkódott, ahogy
belekerült a légörvénybe. Néhányan felsikoltottak, mások ijedten néztek körbe,
mintha egy megnyugtató szóra várnának. Castle kényszeredett mosollyal a száján,
a hozzá legközelebb ülő, idős nőre nézett, miközben megmarkolta a kényelmes bőr
ülés karfáját. Feltételezte, hogy egy nő, ráadásul ha ilyen szép kort ért meg,
mint utastársa, valószínűleg jobban megijed a repülőgép rázkódásától és furcsa,
csikorgó hangjaitól, mint egy feleannyi idős férfi, de tévedett. A nyolcvan év
felettinek látszó, elegáns ruhát viselő, hófehér hajú nő arcát ugyan mély
ráncok barázdálták, és szemhéjai mélyen ráereszkedtek a szemére, de élénk
tekintete fiatalosan csillogott. Barna foltok tarkította, ráncos kezében
könyvet tartott, és olyan elmélyült figyelemmel olvasta, hogy meg sem rezzent a
gép félelmet keltő imbolygására. Amikor megérezte, hogy rászegeződik egy
tekintet, érdeklődve felnézett.
- Nem fél? - kérdezte Castle
feszengve.
- Tudja fiam, ennyi idősen már
nincs mitől félnem - mosolyodott el barátságosan. - Persze már sajnálom, hogy
nem néztem meg az időjárás jelentést, mert akkor biztosan nem ültem volna fel
erre a gépre. Nem jó, ha kihívja maga ellen a sorsot az ember! Buta, aki
magának keresi a bajt - mondta bölcsen mosolyogva, aztán beletörődve a sorsába,
felhúzta a vállát. - De hát nem voltam elég előrelátó, úgyhogy a sors kezében
vagyok. Eddigi életem során kegyes volt hozzám, remélem, hogy a landolásig még
kitart a szerencsém - mondta, aztán újra beletemetkezett az olvasni valójába.
Castle hátradőlt az ülésben, és
igyekezett nem gondolni gombóccá zsugorodott gyomrára. Talán az idős nőnek van
igaza, és nem szabadna kísértenie a sorsot azzal, hogy szándékosan veszélybe
sodorja az életét. Mi van, ha eddig tartott a szerencséje, és megúszott ugyan
egy bizonytalan kimenetelű ugrást és egy őrült száguldást egy megvadult folyón,
ahol még a csónakjuk is felborult, de a sors megelégelte a játékát, és most úgy
dönt, hogy móresre tanítja? Mintha ez lett volna a végszó, hatalmas csattanást
hallottak, a gép nagyot zökkent, és sötétség borult az utastérre.
Beckett az ablakra nézett. A
viharossá erősödő szél vadul csapta az üvegnek a hatalmasra duzzadt
esőcseppeket, amelyek patakként folytak le a párkányra. Behallatszott a szél
süvítése, és a zúgást még félelmetesebbé tette egy-egy morajló dörgés. A
felvillanó villámok fényében látta, ahogy hajladoznak a fák, ágaik pedig
nyújtózkodva próbálnak ellenállni az őket letépni készülő erőnek. - Még jó,
hogy nem a parkban ért a vihar - gondolta, és ahogy megfogalmazódott benne a
mondat, egy emlékkép ötlött fel benne. Az este, amikor bőrig ázva ült a szakadó
esőben a játszótér hintáján, és meghozta élete legfontosabb döntését.
Elhessegette a gondolatot. Nem akart arra az időszakra gondolni, ami azzal az
estével kezdődött. Túl fájdalmas volt az elvesztett boldogságon merengeni,
ezért fogta az utolsó két mappát, amit még át akart nézni, és hazaindul.
Szeretet volna már bérelni egy lakást, mert nem érezte otthonának ifjúkora régi
szobáját, de a Tyson-ügy miatt erre egy perc ideje sem maradt. Remélte, hogy
apja finoman érdeklődik a napja iránt, aztán diszkréten a szobájába húzódik,
mert nem volt kedve beszélgetni, de nem volt szerencséje.
- Szia Apa! - húzta fáradt
mosolyra a száját, amikor meglátta a nappaliban teázó férfit, aki úgy nézett
fel a kezében tartott újságból, mintha csak rá várt volna.
Jim Beckett szelíden
rámosolygott, és Kate abban a pillanatban tudta, hogy tévedett: a legnagyobb
szerencse, hogy beszélgethet az apjával.
- Fáradtnak látszol - csendült
melegen a férfi hangja.
Kate lehuppant a kanapéra, és
töltött a neki odakészített csészébe a kannában gőzölgő teából. Kortyolt
néhányat az italból, amit soha senki mással nem fogyasztott, csak az apjával,
aztán a férfi várakozó tekintetébe nézett.
- Nem vagyok fáradt, csak ...
csak furcsa dolgok történtek ma - adott ködös magyarázatot látható
nyúzottságára.
A férfi kissé előbbre hajolt, és
türelmesen várt. Soha nem sürgette Kate-t. és nem akart belőle semmit
kikényszeríteni, amit nem akart megosztani vele a lánya. Most sem tette, de
mindennél jobban szerette volna, ha Kate megosztja vele a kételyeit, mert látta
rajta, hogy a feszültség és a szerelem tudatos megtagadása mennyire megviseli.
- Azt hiszem, Castle egy ostoba,
gyerekes, ugyanakkor kegyetlen játékba kezdett - szólalt meg hosszas hallgatás
után Kate.
- Az ugrásra és a vadvízi
evezésre gondolsz?
- Te tudsz róluk? - húzta össze
meglepve a szemöldökét a nő, mire a férfi szerényen elmosolyodott. - Úgy érzem,
ellenem irányul ez az egész, miattam sodorja veszélyes helyzetekbe magát, pedig
éppen ettől akartam megóvni.
- Mit akarsz tenni?
- Nem tudom - hajtotta le a fejét
Kate. - Döntöttem kettőnkről, de ő ezt nem akarja tudomásul venni.
- Beszélsz vele?
- Azt hiszem, igen. Nem hagyhatom,
hogy ilyen hülyeségeket csináljon - mondta, aztán belekortyolt a teába, majd
felállt, és jó éjszakát kívánt az apjának. Miközben a szobája felé lépkedett,
magán érezte a férfi szomorú tekintetét.
Egy óra múlva letette az
éjjeliszekrényre a két aktát, és lekapcsolta a villanyt. Képtelen volt figyelni
a jelentésekre, így semmi értelme nem volt, hogy tovább kínozza magát velük.
Pár percig mozdulatlanul feküdt a sötétben, miközben képek villantak fel a
mögötte álló napból: Castle huncut mosolya a tévéképernyőn, a mozdulat, ahogy
hátrasimítja víztől összetapadt hajszálait, a homlokáról lecsorgó vér, a
szavai, hogy egy számára fontos embernek akar megfelelni, a tekintete, ahogy a
kamerába néz, mintha egyenesen az ő szemébe nézett volna, aztán a megmentett kisfiú
tágra nyílt kék szeme, végül a vihar előhozta emlék képei, amikor először
lettek egymáséi. A zivatar felidézése újra nyugtalansággal töltötte el.
Felkapcsolta a kis éjjeli lámpát, feljebb húzódzkodott az ágyban, és az ölébe
tette a laptopját. Úgy érezte, képtelen addig elaludni, amíg meg nem nézi a
híreket, hogy épségben leszálltak-e a zivatarban a Montanából induló
repülőgépek.
Sorban nyitotta meg a
híroldalakat, de nem talált semmi tragikus balesetre, vagy kényszerleszállásra
utaló cikket. Dühösen hajtotta le a laptopot. Magára haragudott, amiért már ott
is rémeket lát, ahol nincs, és akkor is félti a férfit, amikor csak
feltételezi, hogy baj érheti. Sokáig feküdt álmatlanul, miközben arra az
elhatározásra jutott, hogy másnap még lesz egy nyugodt délelőttje, hiszen
Jordan azt az utasítást adta, hogy délutánra kerítse elő a férfit, így ráér
akkor elmenni hozzá. Elhatározta, hogy késő délután megy el Castle-hoz, hogy
minél kevesebb kínos órát kelljen együtt eltölteniük, és majd akkor mondja el
neki a véleményét a gyerekes próbálkozásáról, hogy végre elfogadja a döntését.
Néhány kilométerrel távolabb,
ugyanebben a pillanatban húzta magára a takarót Castle, miközben
megállapította, hogy milyen nagyszerű asszony az anyja. Leszidta ugyan, és
figyelmeztette, hogy nemcsak maga iránt tartozik felelősséggel, és legközelebb
gondoljon Alexis-re is, de amikor elszállt az aggodalom szülte dühe, megfogta a
kezét, és együtt érző, fájdalmas tekintettel megkérdezte, hogy még mindig olyan
erősek-e az érzései Kate iránt, mint régen, és még mindig biztos-e abban, hogy
nem lehet boldog nélküle. Gondolkodás nélkül vágta rá az igent, Martha pedig
szomorkás mosollyal tudomásul vette, hogy el kell fogadnia, hogy a fia ilyen
őrült módon harcol Kate-ért, mert különben esélye sem lesz a boldogságra.
Castle minden porcikája fájt a
fizikai megerőltetéstől, teste halálosan fáradt volt, mégsem bírt elaludni,
mert a nap élményei izgalomban tartották az idegrendszerét. Nagyot nyelve
idézte fel a pillanatot, amikor felborult a csónak, és több kilométeren
keresztül küzdött az örvénylő, vadul rohanó folyó hullámaival, fuldokolva
kapkodta a levegőt, miközben igyekezett elkerülni az életveszélyes sziklákat.
Amikor végre szelídült a folyó, és viszonylag épségben partot ért, úgy érezte
magát, mint aki újjászületett. Még az ágyban fekve is érezte, hogy felgyorsul a
szívverése, amikor a repülőútra gondolt. Sokat repült, főleg, amikor a könyvét
népszerűsítő körúton vett részt, néha viharba is került már, de még sosem
csapott villám a gépébe. Még szerencse, hogy a mérnökök már megoldották, hogy
ne tehesse tönkre egy elektromos kisülés a repülőgép elektronikáját, így az
ijedtségen kívül nem történt semmi bajuk. Ennek ellenére a fülében csengtek az
idős nő szavai. Talán tényleg buta dolog kihívni maga ellen a sorsot. Néhány
percig még nyugtalanul forgolódott, aztán döntött. Egyelőre elhalasztja a
másnapra megszervezett programját. Kitapogatta a sötétben a telefonját, és
Debby-t hívta. Elmosolyodott, amikor meghallotta, milyen megkönnyebbült sóhaj
hagyja el a titkárnő ajkát, és milyen szolgálatkészen ígéri meg, hogy lemondja
a másnapi programot. Már csak azt kell megtudnia, milyen hatással volt a mai
kalandja Kate-re. Ha nem járt sikerrel, még mindig folytathatja a tervét,
egészen addig, amíg el nem űzi a nő kételkedését és félelmét. Elmosolyodott.
Félelmet hozok létre benne, hogy elűzzek egy nagyobb félelmet - gondolta.
Kora reggel volt, de
kialvatlanságán már segített az otthon elfogyasztott jó erős kávé, ezért Kate
magabiztos mozdulatokkal lépett ki a kapitányság liftjéből, de alig tett pár
lépést, a szeme elé táruló látványtól megtorpant. Mindenre számított, csak arra
nem hogy Castle-t a székében ülve, rá várva találja. A férfi fekete
farmerjában, frissen vasalt bordó ingében, barna zakójában, simára borotvált
arcával és gondosan fésült hajával olyan volt, mint máskor, éppen csak a
homlokán levő fehér ragtapasz, és kézfejét borító kötés árulkodott az előző
napi kalandjáról.
- Szia - üdvözölte Kate-t szelíd
mosollyal, mintha mi sem történt volna. - Gondoltam, ideje megnéznem, hogy
álltok - mondta fesztelenül.
Kate-ben attól a pillanattól
kezdve nőtt a feszültség, hogy megpillantotta a férfi jellegzetes alakját, de
most, hogy látta, milyen színjátékot ad elő Castle, úgy érezte, menten
felrobban.
- Gyere a pihenőbe! - sisteregtek
szavai a dühtől, és faképnél hagyva a férfit, a viszonylag zárt helyiség felé
indult. Maga sem értette, miért nem tudja megőrizni a higgadtságát. Talán
azért, mert a szépen felépített terve, hogy délután fog beszélni a férfival, és
addig pontosan megfogalmazza magában, hogy mit fog neki mondani, egy pillanat
alatt semmivé vált. Bizonytalanná vált, és ez feldühítette.
Castle szeme egy pillanatra
összeszűkült, amikor meglátta Kate reakcióját. A nő gyönyörű szeme villámokat
szórt, orrlyukai kitágultak, ajkait összeszorította, hangja a vihar előtti
csendet sejtette. Nem erre számított, de egyáltalán nem bánta, hogy ekkora
haragot gerjesztett a nőben, ezért halványan elmosolyodott, és követte a
pihenőbe. Becsukta az ajtót, és megvárta, amíg Kate megfordul, és szembe néz
vele.
- Valami baj van? - kérdezte
ártatlan arccal, de tekintete kihívóan csillogott.
Kate a kávéfőző pultjának
támaszkodott, és úgy kapaszkodott a szélébe, mintha az összes haragját oda
akarná összpontosítani, nehogy az izmai olyan mozdulatokat tegyenek, amiket
később megbánna. Ha nem Kate Beckett, a komoly, fegyelmezett nyomozó lenne, aki
mindig uralni tudja az érzelmeit a külvilág előtt, akkor valószínűleg
nekitámadt volna Castle-nek, és mindkét öklével ütötte volna a mellkasát, és
ordítva kérte volna számon, hogy miket csinált, de itt a kapitányságon, nem
bújhatott ki a bőréből.
- Mi ez az egész, Castle? -
kérdezte rezzenéstelen arccal, de izmai pattanásig feszültek.
- Nem tudom, miről beszélsz -
játszotta az értetlent a férfi.
- Ne csináld ezt, kérlek! -
emelte fel a hangját dühösen Kate, és már úgy szorította a pultot, hogy
belefehéredtek az ujjai.
- De hát nem csinálok semmit -
tárta szét a karját Castle. Érezte, hogy mindjárt túlfeszíti a húrt, de ez volt
a szándéka. Arra számított, ha Kate-t elvakítja a düh, akaratlanul is kimondja
a valódi érzelmeit. Tudni akarta, elég volt-e ennyi veszélyt vállalnia a célja
eléréséhez. - Itt vagyok, és arra várok, hogy végre elengedd a pultot, mielőtt
pozdorjává morzsolják az ujjaid, hogy főzhessek egy jó erős kávét.
Kate gyűlölte, ha a testbeszéde
elárulta, ráadásul érezte, hogy az író játszadozik vele, ezért ideje volt
taktikát váltani. Ellökte magát a pulttól.
- Parancsolj - mondta gúnyosan,
miközben a kávéfőző gépre mutatott, és átadta a helyét. - Bár ne tudom, miért
van szükséged a koffeinre. Azt hittem egy hegyi folyó jéghideg vize elég a
felfrissüléshez - jegyezte meg száját lebiggyesztve, miközben megkönnyebbülve
állapította meg, hogy a nyugodt hangnem hallatán Castle egy pillanatra
meglepődött.
- Ja, a tegnapi evezésre
gondolsz? Az csak egy jótékony túra volt - mondta megrándítva a vállát, úgy
téve, mintha az életveszélyes kaland semmiség lett volna. - Tudod, az indián
rezervátumban működő kórháznak ajánlották fel az evezés díjaiból befolyt
összeget - pillantott hátra, miközben a bekészítette a kávét a gépbe.
- Aha - bólintott Kate, aztán a
férfi mellé lépett, hogy a szemébe nézhessen. Újra a pultnak támasztotta a
csípőjét, de most karba fonta a kezét, nehogy a férfi megint észrevegye a benne
tomboló, visszafojtott dühöt. - És a Brooklyn hídról ugrálók kinek gyűjtötték
az adományokat? - kérdezte gúnyosan.
Castle lassan a nő felé fordult.
Alig fél méterre álltak egymástól, és Kate már sajnálta, hogy ilyen közel
merészkedett a férfihoz. A kék szemek kutató tekintete mintha a legtitkosabb
gondolatait akarták volna kifürkészni, orrát kellemesen csiklandozta a
borotválkozás utáni arcvíz jellegzetes illata, a keskeny, érzéki ajkak
elnyíltak, és szinte érezte, ahogy vibrál a levegő a férfi körül. Castle is
megérezte a közelség keltette vonzást, de nem engedhette meg, hogy a vágyai
irányítsák. Most nem. Ha most közeledne Kate-hez, biztosan vereséget szenvedne
végül, ezért kicsit hátrébb húzódott, elfordult a nőtől, és úgy tett, mintha
minden figyelmét a kávéscsészék előkészítése kötné le.
- Hm ... látod, erre nem
gondoltak a szervezők, pedig biztosan szép összeg folyt volna be ott is -
válaszolt úgy, mintha nem érezte volna a gúnyt a nő szavaiban. - Az indiánokat
mindenképpen segítettem volna. Nem az adomány miatt eveztem végig a Kootenai
folyónak azon a vad szakaszán ... pontosabban nem is eveztem végig, mert egy
szakaszon csónak nélkül sodródtam - húzta el a száját az emlékre.
- Akkor miért Castle? - lökte el
magát újra a pulttól Kate, mert érezte, hogy a feszültség újra növekszik benne.
- Hogy miért? - fordult meg
hirtelen a férfi, és egyenesen a karba font kézzel mögötte álló nőre nézett.
Kate nyelt egyet, mert Castle
szeméből eltűnt a tettetett jókedv, a pimasz, megjátszott értetlenkedés. Szemét
kissé összehúzta, tekintete mintha azt kérdezte volna, hogy "Komolyan
kérdezed?" "Valóban nem tudod, hogy miért?"
Kate pontosan tudta a választ, de
nem akarta, hogy a férfi ezt megtudja, ezért kérdések özönét zúdította rá. Csak
arra nem számított, hogy minél többet kérdez, annál jobban feldühíti saját
magát.
- Igen Castle! Miért? Miért
vágsz bele szinte naponta valami őrültségbe? Miért kockáztatod az életedet,
vagy legalábbis a testi épségedet? Még több sérülést akarzs összeszedni? Hogy
lehetsz ilyen felelőtlen? Nem gondolsz azokra, akiknek fontos vagy? Újra
játszani akarod a nagymenőt? Azt hiszed, így jobban ragadnak rád a cicababák?
Vagy bizonyítani akarsz valamit? De kinek? Talán nekem? - szinte kiabálta
az utolsó szavakat, és a dühtől remegett a szája széle.
Castle halálos nyugalommal nézte
a nőt, aztán szomorkásan elmosolyodott.
- Tényleg nem érted, Kate? -
kérdezte halkan, olyan sok keserűséggel a hangjában, hogy az szíven ütötte a
nőt, és a dühe egy pillanat alatt mérhetetlen fájdalommá változott.
Castle várt. Maga sem tudta,
miben reménykedett. Talán abban, hogy Kate bevallja, hogy megértette a
jelzését, és legalább mérlegeli a döntését, de a nő úgy tett, mintha nem értené
a célját. Másodpercekig csak néztek egymásra némán, aztán Castle arca
alig észrevehetően megrándult. Tudomásul vette, hogy nem járt sikerrel. A
kudarc keserűséggel töltötte el, de büszkébb volt annál, mint hogy könyörögjön.
- Különben mindkettőt élveztem -
szólalt meg dacosan. - Az ugrás és az rafting is majdnem olyan izgalmas volt,
mint a nyomozás veled. Igaz, nem volt bennük szellemi kihívás, de azt pótolta
az adrenalin. És különben is! Miért érdekel, hogy mit csinálok a szabadidőmben?
Vagy még mindig dönteni szeretnél az életemről? Hát nem, Kate! - mondta
komolyan, de a hangjában a dac mellett megjelent az elszántság.
Castle még egyszer a tágra nyílt,
zöldesbarna árnyalatú szemekbe nézett, aztán az ajtó felé indult. A férfi
keménysége, és a cinikus hangnem megijesztette Kate-t. A tény, hogy már
semmilyen befolyással nincs a férfire, új félelmet szült benne. Nyelt egyet,
vett egy mély lélegzetet, és amikor már az író keze a kilincsen volt,
megszólalt.
- Tudom, hogy miért csinálod ezt.
Castle néhány másodpercre
mozdulatlanná dermedt, aztán lassan megfordult. Komoly és hitetlen volt a
tekintete, ugyanakkor tele volt várakozással.
Kate óvatosan formálta a
szavakat, nem akarta, hogy bármi félreérthetőt mondjon.
- Tudom, hogy azért találtad ki
ezt az őrültséget, hogy megváltoztassam a döntésem, de nem fogom, mert helyesen
döntöttem. Tudom, hogy be akarod bizonyítani, milyen veszélyes az élet akkor
is, ha nem vagy velem. De ez nem igaz, Rick! Te teszed veszélyessé.
- Lehet, hogy igazad van, de te
döntöttél úgy, hogy az életem csak az enyém legyen. Nem én akartam így, de ha
már egyedül vagyok, akkor úgy élek, ahogy én akarok, és akkor csinálok
őrültséget, amikor akarok, és olyan sokáig, amíg én akarom - csengtek
ellentmondást nem tűrőn a férfi szavai. Az utolsó mondat után nyelt egyet,
aztán összeszorított szájjal, elszánt tekintettel alig észrevehetően bólintott,
mintha tudatosítani akarná, hogy ezen semmi nem változtathat, aztán megfordult,
és kilépett az ajtón.
Kate döbbenten követte a
tekintetével a férfit, aztán erőtlenül lerogyott egy székre, még azt sem vette
észre, hogy a gőz hangos sistergése és a pihenőt betöltő jellegzetes illat
jelezte, hogy lefőtt a kávé.
Castle lehajtott fejjel, sietve
indult volna a lift felé, de az időközben megérkező Espo utánaszólt.
- Hé Castle! Minden rendben?
Amikor az író megfordult, és a
nyomozó meglátta az arcát és a tekintetét, már tudta, hogy kár volt feltennie a
kérdést.
- Nem. Semmi sincs rendben -
rázta meg a fejét Castle, és faképnél hagyta a homlokát ráncoló férfit, aztán
beszállt a liftbe, és fejét a falnak támasztva gondolkodott. Mire kilépett a
felvonóból, már tudta, mit fog tenni. Kihúzta a farzsebéből a telefont, és
Debby-t hívta.
- Lemondtam a mai programot,
ahogy kérted - közölte a nő, miután üdvözölte.
- Vissza tudnád csinálni?
A vonal másik végén néhány
másodpercig csend honolt. Castle keserű félmosolyra húzta a száját. Szinte
látta maga előtt a nő csalódott arcát, és aggódó tekintetét.
- Tudom, mit gondolsz - mondta. -
De nem kell féltened. Tudod, a sors kegyeltje vagyok - próbált könnyedséget
erőltetni a hangjába, de a repülőút óta nehezére esett játszadozni ezekkel a
szavakkal.
- Igen Richard, tudom, de azt se
felejtsd el, hogy a szerencse forgandó.
- De azért meg tudod újra
szervezni, amit lemondtál, ugye? Jó lenne, ha még ma mehetnék.
- Igen - sóhajtott lemondóan a
titkárnő. - Természetesen meg tudom szervezni. Tíz órára legyél a reptéren!
Kate percekig ült magába roskadva
a pihenőben, és a előző percek mondatai, gesztusai zakatoltak az agyában.
Mázsás súlyként nehezedett rá az emlék, amikor azt mondta Castle-nek, hogy
bármit tesz, nem fog változtatni a döntésén. A férfi felé ezt az arcát kellett
mutatnia, de valójában egyre bizonytalanabb lett. Eleinte csak apróságok
ingatták meg a döntés helyességébe vetett hitét: a barátai rosszalló tekintete,
Lanie megjegyzései, na és persze Jordan Shaw eszmefuttatása a félelemről és a
boldogságról. Később látta az ügynök boldog férjét, emlékezett a ragyogó szemű
kislányára, és szembesült a ténnyel, hogy van, aki túl tud lépni a félelmein,
és boldoggá tudja tenni a szeretteit. Aztán jöttek a Castle-lel való felkavaró
találkozások, majd a két őrült tette. A sors különös játéka volt, hogy éppen ma
futott össze a megmentett kisfiúval és az édesanyjával, akik arra az időre
emlékeztették, amikor a közös jövőjüket tervezgették Castle-lel, családdal,
gyerekkel. Az elmúlt néhány nap eseményei azonban még egy dologra
rávilágítottak: Castle makacs és kitartó, és addig fogja játszani az eszement
játékát, amíg célhoz nem ér. Most tudatosult benne igazán, hogy ha valami baj
éri a férfit, végső soron ő lesz érte a felelős. Újra dühös lett rá.
Hogyan hozhatja ilyen helyzetbe, hogy csak két rossz közül választhat: vagy
mellette lesz veszélyben, vagy saját maga csinál valami őrültséget! Sóhajtott,
és lassan bevallotta magának, hogy el sem tudta képzelni, hogy valaki annyira
szeresse, hogy az életét is kockára tegye, csak azért, hogy nem veszítse el a
szerelmét. Nyugodt körülmények között szerette volna végiggondolni ezt az
egészet, de Gates erélyes hangja tudatosította benne, mert ennek nem most lesz
itt az ideje.
Amikor kilépett a pihenőből, a
kapitány az irodája ajtajában állt, és a fejével intett, hogy menjen. A szeme
sarkából látta, hogy Jordan Shaw a fiúkkal beszélget az eligazító előtt. Espo
komoly arccal mondott valamit, Ryan pedig összeráncolta a homlokát, és aggódó
tekintettel bólintott. Amikor észrevették, jelentőségteljes pillantásokat
váltottak, aztán gyorsan leültek az asztalukhoz. Beckett biztos volt abban,
hogy róla beszélgettek. Még akkor is a hátán érezte Jordan átható tekintetét,
amikor belépett Gates irodájába.
Jordan Shaw pontosan tudta,
min megy keresztül a nyomozó. Évekkel ezelőtt neki is meg kellett
küzdenie a kétségekkel és a lelkiismeret-furdalással, de ő már tudta, hogy
megéri a boldogságot választani, és azt is, hogy együtt lehet élni az állandó
veszéllyel. Tudta, hogy nincs joga befolyásolni a nyomozót a döntésében, de
nőként úgy érezte, meg kell mutatnia neki, hogy miről mond le, ezért elővette a
telefont, és a legközelebbi virágboltot hívta. Reggel, miután egy leheletnyi
puszit lehelt alvó kislánya arcára, és gyengéden megcsókolta éppen csak
ébredező férjét, tekintete másodpercekig elidőzött a szál vörös rózsán, amit a
férfitől kapott előző este. Szíve szerint magával vitte volna, hogy a virág
egész nap emlékeztesse a férje szerelmére, de persze nem tette, elvégre ő a
rettenthetetlen, kemény Shaw ügynök, az FBI egyik legjobbja, nem holmi
romantikus, egy szál vörös rózsától elérzékenyülő kamaszlány. Úgy gondolta,
Beckett nyomozónak nem kell tudnia, hogy otthon hagyta a virágot.
Beckett azt hitte, soha nem
szabadul a kapitánytól, aki olyan részletes beszámolót kért tőle, mint még
soha. Eleinte nehezen szedte össze a gondolatait, végül viszont már örült, hogy
legalább addig nem kell Castle-n gondolkodnia, amíg muszáj az ügyről beszélnie.
A kapitánynak igaza volt, amikor felhívta a figyelmét, hogy ne csak a
vádemelési eljárással foglalkozzanak, hiszen ott van Tyson üzenete, a
csokoládéba rejtett kulcs. Jó lenne kiszedni a férfiból, mi volt a szándéka
vele. A kórház jelezte, hogy a sorozatgyilkos túl van a műtéteken, és estefelé
már újra ki lehet hallgatni. Az FBI már próbálkozott, de nekik nem volt
hajlandó megszólalni, utána pedig a műtőbe vitték, most viszont már nincs az
altatók és fájdalomcsillapítók hatása alatt, és talán neki megnyílik.
Beckett megbeszélte a fiúkkal a
további feladatokat, aztán az eligazító felé vette az irányt, ahol az FBI
csapata dolgozott, hátha Jordan-ék jutottak valamire a kulccsal. Amikor
belépett a helyiségbe, azonnal meglátta az íróasztal mögött ülő, iratokba temetkező
nőt, de tekintete tovább siklott az asztal sarkán virító vörös rózsán. Megállt
a nővel szemben, mire az érdeklődve felnézett rá, de Kate tekintete akaratlanul
is újra a rózsára vándorolt, és elmerengve hallgatott.
- Valami baj van? - kérdezte az
ügynök.
- Ne-nem - nyögte zavarában Kate,
miközben megpróbálta elszakítani szemét a szerelmet jelképező virágról.
- Á, a rózsa? - kérdezte Jordan,
mintha most értette volna meg, mi zavarja a nyomozót. - Tudom, hogy szokatlan
egy FBI ügynök asztalán, de a férjem szerelmére és a kislányom szeretetére
emlékeztet. Minden héten kapok egy szálat - nézett ő is a rózsára, aztán minden
átmenet nélkül témát váltott. - A technikusoknak végre sikerült
megállapítaniuk, hogy a Tyson által küldött kulcs gyártását már legalább tíz
éve beszüntették. Eredetileg raktárak, gyárak acélajtajának speciális zárjaihoz
készült. Hát, ezzel nem megyünk sokra, de több a semminél. Az embereim már
keresik, hol vannak a városban elhagyatott, bezárt raktárépületek és üzemek, de
valahogy szűkítenünk kellene a kört.
- Estefelé bemegyek Tyson-hoz a
kórházba. Talán megtudok valamit - mondta Kate, bár maga sem hitte, hogy a
gyilkos elárulja, hogy mi volt a terve. Mielőtt elindult volna, újra a rózsára
pillantott. Hirtelen eszébe jutott egy emlék, amikor vörös rózsák borították
szinte az egész lakást, és Castle ezerféleképpen akarta bebizonyítani, hogy
mennyire fontos neki. Elhessegette az emléket, mielőtt teljesen a hatalmába
kerítené, és a fehér táblához sietett. Megpróbált Tyson agyafúrt elméjével gondolkodni.
Minél tovább nézte a csokoládéról és a csomagolásáról készült képeket, annál
biztosabb volt abban, hogy jelentőséggel bírnak. Hirtelen azon kezdett
töprengeni, milyen lenne, ha Castle itt lenne mellette. Szinte látta maga
előtt, ahogy a férfi félig az asztalon ülve, kezét zsebre téve, elgondolkodó
tekintettel nézi a táblán levő fotókat, aztán felcsillan a szeme, vesz egy nagy
levegőt, és előadja az elméletét. Ha felhívná, hogy mit állapítottak meg a
kulcsról, talán most is előállna egy ötlettel, ami a segítségükre lehetne, de
elképzelhetetlennek tartotta, hogy a reggeli vitájuk után beszéljen vele. Ryan
olyan csendben közelített felé, hogy inkább csak megérezte a jelenlétét.
- Khm - köszörülte meg a torkát a
férfi, aztán amikor Beckett kérdőn ránézett, zavartan belekezdett. - Shaw
ügynök délelőtt megbízott, hogy hívjam fel Castle-t a kulcs miatt, hátha eszébe
jut valami eszement ötlet, de egész nap nem érem el. A telefonja azonnal
hangpostára kapcsol, de nem hív vissza.
- És? - húzta fel értetlenül a
szemöldökét Beckett, mert fogalma sem volt arról, hogy mire akar kilyukadni a
nyomozó.
- Gondoltam, felhívhatnád Ms.
Rodgers-t, talán ő segítene megtalálni - mondta ki félve.
- Ugyan, Ryan! Rossz pénz nem
vész el! Előbb, utóbb előkerül. Talán csak valami kellemes tevékenységgel
oldja a tegnapi túra okozta feszültséget - bagatellizálta el a dolgot Kate.
Hangja gúnyosan csengett, de Ryan kihallotta belőle az idegességet és a
féltékenységet is, ezért nem erőltette tovább a dolgot, inkább témát váltott.
- Megtaláltuk az üzletet, ahol
Tyson azt a raktárkapuhoz hasonlító felvonó szerkezetet vette, amit a Lincoln
alagútnál találtunk. A laborosok megállapították, hogy Tyson ott ölte meg Helga
Ormond-ot. De most jön az érdekesség! Minden alkatrészből kettőt vásárolt!
Beckett egy pillanatig döbbenten
meredt a férfira, aztán elismerően bólintott.
- Ez azt jelenti, hogy ... -
kezdte Ryan.
- ... hogy még egy gyilkosságra
készült - fejezte be a mondatot Kate, és már indult is Jordan-hez.
Shaw ügynök azonnal felmérte az
információ jelentőségét, és egy rendkívüli megbeszélést hívott össze. Minden
emberét mozgósította, mert mindannyiuk meggyőződése volt, hogy egy elhagyatott
gyárépületben vagy raktárban már felszerelte a gyilkos a felhúzható kaput, és
az is lehet, hogy már az áldozatot is kiválasztotta a kegyetlen gyilkossághoz.
Ha ugyanúgy jár el, mint Helgánál, akkor lehet, hogy valahol egy üzem rejtett
zugában megkötözve fekszik egy nő, akit még megmenthetnek, ha időben
megtalálják, bár azt is számításba kell venniük, hogy már csak egy
felakasztott, megfojtott holttestet találnak. Espo és Ryan azt a feladatot
kapták, hogy derítsék ki, hogy a bejelentett eltűntet között van-e harminc év
körüli, hosszú szőke hajú nő.
- Beckett nyomozó! Induljon a
kórházba! Talán Tyson elejt egy apró megjegyzést, ami hasznunkra lehet.
- De a szabályzat tiltja, hogy
kihallgassam, hiszen érintett vagyok az ügyben - mondta Kate.
- Tudom, de ez az ügy felülír
néhány szabályt - húzta ravasz mosolyra a száját Jordan. - Nem kihallgatja,
csupán beszélget vele - villant jelentőségteljesen a szeme. - Tyson senkivel
nem hajlandó beszélni, amióta elfogták, de maga egészen más a számára, mint egy
idegen FBI ügynök. Be akarja bizonyítani magának, hogy annak ellenére, hogy
elfogták, mégis ő az okosabb. Dicsekedni akar, olyankor pedig óvatlanabb az
ember, és olyan is elhagyja a száját, amit titokban akarna tartani.
A késődélutáni csúcsforgalomban
csak lassan tudott araszolni a kocsisorok között a kórház felé, ami most
különösen idegesítette. Hol Ryan aggódó tekintetét látta maga előtt, amiért nem
tudta utolérni Castle-t, hol Jerry Tyson érzéketlen tekintetű szeme és gúnyos
mosolyra húzódó szája jelent meg a képzeletében. Fogalma sem volt, milyen
beszélgetés vár rá, ezért úgy döntött, az ösztöneire fog hallgatni, és
megfogadta, hogy nem engedi, hogy Tyson az érzéseire hasson, vagy kibillentse a
nyugalmából.
Végre kikerült a forgalmi
dugóból, és tíz perc múlva bekanyarodott a kórház parkolójába. Sietve lépett be
az ajtón, és mivel a sürgősségi ambulancián találta magát, megtorpant, és
körülnézett. Nem tudta, hogy a hatalmas épületnek ebből a szárnyából, hogyan
juthat el a szigorúan őrzött, elítélteknek fenntartott rendőrségi szárnyig.
Tekintete egy szabad nővért keresett, akitől útbaigazítást kérhetne, de az ambulancia
a Vészhelyzet egyik epizódjára emlékeztette, amikor egy tömegbaleset sérültjei
megtöltötték még a várótermet is, és az orvosok és nővérek azt sem tudták,
melyik beteghez rohanjanak. No, nem volt annyira vészes a helyzet, mint a
sorozatban, de rengeteg beteg és hozzátartozó várt ellátásra. Vérző fejű
férfitól a törött kezű kisgyerekig, a sántító bácsikától a begipszelt lábú,
hippi ruhás fiatal lányig, mindenféle beteget látott. Szeme végigsiklott a
várakozó embereken, amikor egy ismerős alakot pillantott meg. Kikerekedett
szemmel nézte a magába roskadt, magányos alakot, aztán abban a reményben, hogy
talán rosszul lát, pislantott egyet.
A félelem egy pillanat alatt
áradt szét a testében, és villámként cikázó gondolatai egymás után jelenítették
meg a lehetséges okokat, hogy miért ülhet Martha a kórház sürgősségijén.
A nő megérezte a rászegeződő tekintetet, és felé fordult. Ahogy meglátta a
közeledő nyomozót, mély szomorúságot és aggodalmat tükröző arcvonásai azonnal
ellágyultak.
- Ó Katherine! - sóhajtotta
megkönnyebbülten, de továbbra is idegesen morzsolgatta a gombóccá gyűrt
zsebkendőt.
- Beteg vagy? - kérdezte
udvariasan Kate, bár szíve szerint Castle-re kérdezett volna rá.
Az asszony összeszorította
remegő ajkait és megrázta a fejét, miközben gyorsan pislantott néhányat, hogy
összegyűlő könnyeit eloszlassa.
Kate lehajolt, és gyengéden
megfogta a karját.
- Castle? - ejtette ki remegő
hangon a nevet, mire Martha bólintott.
- Most vitték a röntgenbe -
mondta, de amikor meglátta Kate szemében a rémületet, gyorsan folytatta. -
Ne ijedj meg, nincs komoly baja. A bokája rándult meg, és megnézik, nincs-e
szalagszakadása.
Kate egy pillanatra behunyta a
szemét, és hagyta, hogy a félelemtől visszatartott levegő egy sóhajtással
kiáramoljon a tüdejéből, aztán leült Martha mellé. Ahogy végigtekintett az
összetörten ülő nőn, akiből csak úgy áradt a feszültség, hirtelen tudatosult
benne, hogy most kell csak igazán megijednie, mert ha Castle megint valami
eszement dologban vett részt, az azt jelent, hogy a reggeli vitájuk ellenére a
férfi nem adja fel a tervét.
- Mi történt? - tette fel félve a
kérdést.
Martha szótlanul a táskájába
nyúlt, és elővette a telefonját. Kate rácsodálkozott a legújabb iPhone-ra, mert
még sosem látott az asszonynál ilyen modern készüléket.
- Tegnap este kaptam Richard-tól
ezt a masinát, engesztelésül a montanai kalandja miatt - ingatta meg
rosszallóan fejét a nő. - Nem gondoltam, hogy ezt a videót fogom rajta először
megnézni - nyomogatta meglepően gyorsan az érintőképernyőt, aztán Kate kezébe adta
a készüléket. - Persze nem Richard-tól tudok a létezéséről. Az egyik
színitanodás fiatal kérdezte, tudom-e, hogy néhány órája kering a Youtube-n és
valamelyik közösségi portálon egy videó, amin Richard szerepel. Azt hittem,
szörnyet halok, amikor megláttam - sóhajtott egy nagyot az asszony.
Kate pattanásig feszült
idegekkel, pislogás nélkül meredt a telefon fekete kijelzőjére, és várta, hogy
betöltődjön a videó. A képernyő hirtelen kivilágosodott, és egy kis repülőgép
belsejét látta meg. Az ambulancia emberektől nyüzsgő zaján keresztül is
hallotta a gép motorjának zúgó hangját. A kamera körbefordult, és két jó erőben
levő, kezeslábast és bukósisakot viselő, fiatal férfi integetett mosolyogva a
leendő nézőknek. Kate pár pillanat után fedezte fel a combjukon és vállukon
levő hevedereket, amelyek a hátukon levő ejtőernyőhöz csatlakoztak. Pislogott
néhányat, mintha azzal siettetni tudná a felvételt, amikor a kamera a repülőgép
másik vége felé fordult, és meglátta Castle-t. A férfi fehér V-nyakú pólóban és
farmerban, kissé meggörnyedve állt, mivel a kis gép belső tere túl alacsony
volt ahhoz, hogy a majd' 190 centiméteres férfi ki tudjon egyenesedni. Jobb
kezével egy bőr kallantyúba kapaszkodott, de teste még így is ingadozott a
repülő mozgása miatt.
- Helló! Richard Castle vagyok. A
társaimmal, Jake-kel és Nigel-lel, egy különleges ugrásra készülünk. Velünk
tartotok? - kérdezte túlkiabálva a repülő motorjának hangját, miközben bal
kezével integetett, és sármos mosolyát felöltve a kamerába mosolygott.
Kate elképedve futtatta végig
tekintetét rajta, és nem értette, milyen ugrásról beszél, amikor nincs rajta
ejtőernyő. Érzékelte, hogy Castle könnyed mosolya nem teljesen őszinte, és
tekintetében sem látta a gyermeki izgalmat, mint ahogy azt más esetben várta volna.
Inkább volt feszült a férfi, mint izgatott, de Kate ezzel most törődött, mert
lélegzetvisszafojtva figyelte, ahogy az egyik ejtőernyős férfi megigazítja a
sisakjára szerelt kamerát, és bólint, hogy minden rendben.
- Indulás! - kiáltott a
kamera felé Jake és Nigel. Nevettek, és szemük izgatottan ragyogott az
adrenalintól. A következő pillanatban Castle felé fordultak, és mondtak neki
valamit, amit Kate nem értett, de a szavakra az író nyelt egyet, és mosolya
kényszeredetté vált.
Ami ezután történt, az olyan
hihetetlen volt, hogy Kate kitágult pupillákkal, lélegzetvisszafojtva nézte a
képkockákat, és nem akart hinni a szemének. Castle elengedte a fogantyút, és a
fém oldalfal kiugrásaiba kapaszkodva a gép ajtajához lépkedett. Arcáról eltűnt
a mosoly. Komoly volt és elszánt. Nigel megfogta az ajtót, és egy erőteljes
mozdulattal elhúzta. A szél süvítve tört be a nyíláson, lökött egyet az erősen
kapaszkodó írón, haját összekócolta, és látszott rajta, hogy alig kap levegőt.
Csak néhány pillanat kellett, hogy kiegyenlítődjön a légnyomás, és már csak a
sebesség okozta széllel kelljen megküzdenie Castle-nek. Ekkor az ajtónyílás
közepéhez lépett, még egyszer a kamera felé fordult, aztán a két férfira nézett
és mindhárman bólintottak. A következő pillanatban Castle elrugaszkodott, és
kiugrott a gépből. A kamera még mutatta, ahogy a férfi széttárt karokkal és
lábakkal szabadesésben zuhan, aztán visszafordult a gép belseje felé, és
Nigel-re irányult, aki néhány másodperc eltelte után követte Castle-t. A kép
egy vágással átváltott a Jake sisakján levő kamera képére. Érezni lehetett,
hogy ő is kiugrott a gépből, és a szabadesés közben próbál úgy fordulni, hogy a
föld felé száguldó Naigel-t, és az alatta zuhanó Castle-t is látni lehessen. Ha
Kate nem tudta volna, hogy a férfi túlélte ezt az egészet, akkor ebben a
pillanatban biztosan átélt volna egy kisebb szívrohamot. Figyelte, ahogy Nigel
időnként a testéhez szorítja a karjait és összezárja a lábát, ezzel gyorsítva a
zuhanást, így egyre közelebb kerül az ejtőernyő nélküli íróhoz. Kate úgy
érezte, túl gyorsan zuhannak, és már túlságosan közel van már a felszín ahhoz,
hogy az ejtőernyő lefékezze a sebességüket, amikor Nigel végre magához
szorította a kezeit, összezárta a lábát, és testhelyzetét úgy irányította, hogy
torpedóként siklott Castle fölé, aztán hátulról szorosan átölelte karjával,
lábait pedig a férfi lábai köré kulcsolta, aztán kioldotta az ejtőernyőjét. A
kép himbálózni kezdett, ahogy a filmező Jake-et is lefékezte a saját
ejtőernyője, aztán már mindkét ejtőernyő lassan imbolyogva közeledett a felszín
felé. Látszott, hogy Nigel és Castle előbb érnek földet, és úgy tűnt, túl
gyorsan, és meredeken érkeznek le. A két férfi lába egy emberként ért a
talajra, és nem is lett volna semmi baj, ha egy váratlan széllökés meg nem
billenti az ejtőernyőt. Nigel egyik kezével elengedte Rick-et, aki a
mozdulattól elvesztette az egyensúlyát, és tehetetlenül esett a földre. A kép
rázkódni kezdett, és csak a füves terepet mutatta, aztán a kijelző egy
pillanatra elsötétült, majd egy sokkal távolabbi kameraállásból látta a két
összezsugorodó ejtőernyőt, és a két fiatal férfit, ahogy a földön fekvő
Castle-hez rohannak. Kate arra gondolt, hogy Jake földet érését látta az utolsó
néhány másodpercben, valaki várta őket lenn, aki folytatta a filmezést. Mire a
kamerás ember odaért az ugrókhoz, Castle már fájdalmas arccal ült a fűben, Jake
és Nigel pedig aggódva szemlélték a bokáját, de amikor észrevették a
filmfelvevőt, mindhárman a egyenesen a lencsébe néztek, és mosolyogtak.
- Izgalmas volt, ugye? - kérdezte
diadalittas hangsúllyal, és huncutul kacsintott.
A felvétel véget ért, de Kate még
másodpercekig meredt a fekete kijelzőre. Tudta, hogy sokkal nagyobb a baj, mint
hitte. Mire számíthat még? Kapkodva vette a levegőt, és most érezte meg, hogy a
szíve majd' kiugrik a helyéből. Lassan Martha felé nyújtotta a telefont, és
szemét az asszonyra emelte.
- Tudom, mit érzel - szólalt meg
együtt érzőn a nő, és egy pillanatra megfogta Kate karját. - Az egyik
ejtőernyős fiú hozta be a kórházba, az, amelyik elkapta a levegőben.
- Castle tudja, hogy itt vagy?
- Igen, de csak pár pillanatra
találkoztunk, mert éppen akkor vitték a vizsgálóba, onnan meg a
röntgenre.
- Értem - nyögte Kate, és
összeroskadva hátradőlt a széken.
Egy ideig mindketten hallgattak.
Kate a látottakkal volt elfoglalva, Martha pedig hagyta, hogy a nő túl
legyen az első sokkon.
- Katherine ... - szólalt meg
halkan az asszony. - Ugye tudod, hogy Richard miért csinálja ezt az egészet?
- Igen - suttogta maga elé a szót
Kate, akinek még mindig az előbb látott felvétel pörgött a szemei előtt.
- Még sosem érzett olyat, mint
irántad. Nem fogja abbahagyni - mondta végtelen szomorúsággal Martha.
Kate éppen szóra nyitotta a
száját, amikor nyílt a vizsgáló ajtaja, és felvételről ismerős Nigel lépett ki
rajta megkönnyebbülten mosolyogva.
- Nincs nagy baj, csak rándulás.
Fel kell polcolni, jegelni és fáslival rögzíteni - intézte Martha-hoz a
szavait, miközben mögötte Castle bicegett ki a jobb kezében tartott
könyökmankóra támaszkodva, lábán a járást segítő, levehető, szivacsos bélésű
rögzítő csizmában. Amikor meglátta Kate-t, megtorpant. Megbabonázva nézte a
székről felpattanó nőt, aki feszülő izmokkal állt vele szemben, tekintetéből
áradt a tehetetlen düh és a fájdalom. Másodpercekig néztek nyíltan egymás
szemébe, aztán amikor Castle nyitotta a száját, hogy valami könnyed megjegyzést
tegyen a sérülésére, Kate váratlanul megpördült, és szinte rohant a folyosó
közepén levő lift felé, de mielőtt belépett volna a szerkezetbe, még
visszanézett a férfira.
Castle lassan az anyjára nézett,
aki kicsit oldalra billentett fejjel, "én megmondtam"
tekintettel nézett vissza rá.
- Azt hiszem, túllőttem a célon -
állapította meg halkan a férfi.
Kate megpróbálta kiűzni agyából a
Castle-lel kapcsolatos gondolatait. Elfojtotta a benne tomboló dühöt, és azzal
csillapította a félelmét, hogy a férfinak nem esett nagyobb baja, a múlton meg
kár idegeskedni. Fontos beszélgetés várt rá, ezért hideg fejjel kell
gondolkodnia, de ez rettentő nehéz azok után, hogy látta a videót, ráadásul
Martha megjegyzése is állandóan a fülében zakatolt: - Még sosem érzett
olyat, mint irántad. Nem fogja abbahagyni.
Az első emeleten kiszállt a
liftből, és kiderítette, hogyan juthat a szigorúan őrzött rendőrségi részlegbe.
Néhány perc múlva beengedték a zárt folyosóra, és miután sokadszorra is
igazolta magát, a Tyson szobája előtt álló őr a kórterem ajtajára mutatott.
Kate nyelt egyet, felöltötte pókerarcát, és belépett a szobába. Tyson könyékig
bekötözött kezekkel, bokától combközépig sínbe tett, felpolcolt lábakkal feküdt
magatehetetlenül az ágyon, testét csak egy vékony takaró fedte. Első
pillanatban úgy tűnt, mintha aludna, de Kate alig lépett néhányat, a férfi
szeme kinyílt, és érdeklődve fordította fejét az ajtó felé.
- Á! Beckett nyomozó! - csillant
meg éberen a szeme, és elégedett mosoly suhant át az arcán. - Nocsak, nocsak!
Hát elküldték, hogy kiszedjen belőlem valamit?
- Csak a saját szememmel akartam
látni, hogy soha többé nem tud ártani senkinek - nézett végig a tehetetlen
férfin lekezelően Kate.
- Azt hiszi, az, hogy nem fogok
tudni járni, megakadályoz abban, hogy élvezzem az életet?
- Ha azt élvezi, hogy nyomorékon
ül egy cellában, akkor teljesül az álma.
- C-c-c-c! - ingatta meg gúnyosan
mosolyogva a fejét a férfi. - Nem hinném, hogy csak ennyire tart! Lehet, hogy
nem személyesen fogom átélni, ahogy egy zsineg szorítása szépen lassan kioltja
egy gyönyörű szőke nő életét, de a tudat, hogy megtettem, és maguk nem tehetnek
ellene semmit, legalább olyan öröm, mintha magam húznám meg a kötelet.
Beckett szíve nagyot dobbant, de
egy arcizma sem rándult. Most már teljesen biztos volt abban, hogy a férfi
fogva tart valahol egy nőt, valószínűleg ugyanúgy egy felhúzható kapuhoz
kötözte a nyakánál fogva, mint annak idején őt és Castle-t, és később Helga Ormond-ot
is. A szavaiból arra következtetett, hogy még nem húzta meg a kötelet, tehát ha
napokig nem találják meg a nőt, akkor a gyengeségtől összeesik, és a hurok a
nyakára szorul.
- Már megtanulhatta volna, hogy
nem minden terve sikerül - nézett farkasszemet Kate a gyilkossal. - Nézzen
Castle-re és rám! - ejtette ki felsőbbrendű magabiztossággal a szavakat, de
Tyson arcáról nem tűnt el a kissé gúnyos, elégedett mosoly. Másodpercekig
kutatta rideg tekintetével a nő vonásait, aztán megingatta a fejét.
- Hát még most sem érti, hogy én
győztem? - szólalt meg szinte suttogva, de ettől még félelmetesebbnek hatottak
a szavai. - Lehet, hogy elfogtak, és magatehetetlenné tettek, de én irányítok.
Miattam fog kudarcba fulladni a nyomozásuk, és hal meg valaki. Én vagyok az,
aki irányítja az életüket, az érzelmeiket. Gondoljon bele nyomozó! Milyen
életet élt, és milyen jövőt tervezett addig, amíg én meg nem jelentem a
színen? - Tartott néhány másodperc szünetet, hogy a nőnek legyen ideje
magában megfogalmazni a választ, aztán folytatta. - És most? - húzta fel
a szemöldökét. - Ugyanúgy retteg, mint azok a nők, akiket megfojtottam.
Ugyanúgy fuldoklik, mint ők, csak ez a kín magánál nem másodpercekig, hanem
évekig fog tartani. Én vagyok az, aki elültette a félelmet a szívében, és ez a
félelem fogja elvenni az életét. Lehet, hogy nem a szó szoros értelmében, mert
dobog a szíve és lélegzik, de a lelkét meg fogja fojtani a félelem.
Kate mozdulatlanná dermedve nézte
a férfit, akinek minden szava egy késszúrás volt a szívébe. Végtelenül nagy
erőfeszítésébe került, hogy az arca rezzenéstelen maradjon, és ne adja meg
Tyson-nak azt az örömöt, hogy meglássa rajta, hogy elismeri, igaza van.
- Csak képzelődik -
préselte ki a szavakat.
A férfi széles mosolyra húzta a
száját.
- Nyomozó! - ejtette ki feddő
gúnnyal a szót. - Csak nem hiszi, hogy nem tudom, mi történt magukkal?
Szakított az íróval, ő meg mindent megpróbál, hogy visszaszerezze magát,
sikertelenül. Hol van az az élet, amit terveztek? Miért nem tartották meg az
esküvőt, miután megmenekültek? Na és hol van a jegygyűrűje? - kérdezte, és
tekintete a nő nyakára, majd mellkasára vándorolt. - Tudom, hogy nincs a
nyakláncon.
- Azt hiszem, jobb lenne, ha a
saját életével foglalkozna, és nem az enyémmel - mondta Kate indulatosabban, mint
szerette volna, aztán lenézően folytatta. - Nem győzött, és soha nem győzhet. A
gonosz, előbb vagy utóbb, de elnyeri méltó büntetését. Erre maga a legjobb
példa - mondta meggyőződéssel a férfi szemébe nézve, aztán megfordult, és
kilépett a szobából.
Ahogy becsukódott Kate mögött az
ajtó, mintha minden ereje elhagyta volna, remegő lábakkal vetette hátát a
falnak, és előrehajolva vett pár mély lélegzetet.
- Minden rendben, nyomozó? -
lépett oda aggódva az egyenruhás őr.
- Igen, minden rendben -
erőltetett egy kényszeredett félmosolyt az arcára, miközben arra gondolt, nem,
semmi sincs rendben. Ellökte magát a faltól, és a lépcsőház felé indult. Nem
akart a zsúfolt lifttel menni, nem akart emberek között lenni. Levegőre és
magányra vágyott, olyan helyre, ahol senki sem látja, de azt is tudta, hogy
azonnal értesítenie kell Gates-t vagy Shaw ügynököt Tyson célozgatásáról, ezért
gyorsan telefonált, és hadarva osztotta meg a kapitánnyal az új információt.
Mire letette a készüléket, már a kórház parkolójában járt. Beült az autójába,
hátradőlt az ülésen, és behunyta a szemét. Újra meg újra hallotta Tyson
szavait, látta győzelemittas, gúnyos tekintetét. Tudta, hogy a férfinak igaza
van. Ha nem lett volna Tyson, akkor most Castle felesége lenne, esténként a
karjaiba simulna, és a gyengéd szeretkezésekkor reménykednének, hogy élet fogan
meg a méhében. Nem is gondolna arra, hogy a munkájával együtt járó veszély
romba döntheti a boldogságukat. De most már Tyson az életük, az emlékeik része
lett, és az is igaz, hogy megfojtja a lelkét a félelem, amit a gyilkos
beleültetett. Egy ideig hagyta, hogy a csukott szemhéjai alól kicsorgó
könnycseppek legördüljenek az arcán, aztán egy hirtelen mozdulattal letörölte
őket, és kinyitotta a szemét. Tekintete már nem a vereség keserűségét, hanem
elszánt dühöt sugárzott. Arra tette fel az életét, hogy megszabadítsa a világot
a gonosztevőktől. Nem hagyhatja, hogy egy szociopata sorozatgyilkos legyőzze!
Ha hagyná, akkor minden, amiben hitt, semmivé válna! Keze önkéntelenül a
nyakában függő lánchoz vándorolt, és kihúzta az inge alól. Csak az édesanyja
gyűrűje volt a láncra fűzve. Meg forgatta ujjai között az ékszert, és úgy
nézett rá, mint valami varázserővel rendelkező tárgyra, ami minden nehéz
helyzetben erőt ad, és visszaadja a hitét. Az édesanyja sem félt szembeszállni
a gonosszal, bármi legyen is a következménye. Ő sem félhet.
Vett egy nagy levegőt, aztán a
láncot visszabujtatta az inge alá, elfordította a slusszkulcsot, és elszánt
tekintettel tövig nyomta a gázpedált. Nem volt vesztegetni való ideje. Le
akarta győzni Tyson-t.
Castle a nappali kanapéján ült
ölében a laptopjával, és mereven bámulta a képernyőn sorakozó szavakat, mintha
azon töprengene, hogyan oldja meg a Nikki Heat és Jameson Rook közötti
jelenetet, de ez csak az álcája volt, hogy végre egyedül hagyja az anyja.
Kate-t látta maga előtt, ahogy feláll a kórházi székről, teste megfeszül,
tekintete rászegeződik, aztán szinte elrohan a lifthez, de onnan még visszanéz.
Már vagy századszor idézte fel a jelenetet, és próbálta megfejteni a nő
tekintetét. Mindenesetre az, hogy nem szólt hozzá egy szót sem, semmi jóról nem
tanúskodott. Lecsukta a laptopot, és sóhajtva nézett felpolcolt bokájára, ami a
jég ellenére is fájdalmasan lüktetett, mihelyt megmozdította. Kezdett
kételkedni abban, hogy a terve sikerrel jár, és meggyőzheti Kate-t az igazáról
azzal, ha állandó veszélynek teszi ki magát, de nem tudta, mi mást tehetne.
Annyira belemerült a gondolataiba, hogy nem is hallotta, hogy nyílik a bejárati
ajtó. Arra riadt, hogy valaki mellé lép. Megugrott ijedtében, és egyik kezével
a mellkasához, a másikkal a lábához kapott, amibe a hirtelen mozdulattól olyan
éles fájdalom hasított, mintha kést döftek volna bele.
- A-Alexis! Te ... hogy kerülsz
ide? - nyögte fájdalmas arccal meglepve. - Vennem kell neked néhány kopogós
sarkú cipőt, mert így a szívbajt hozod rám - próbált könnyed beszélgetést
kezdeni, de csak rá kellett néznie a lány arcára, már tudta, hogy mindenre
számíthat, csak könnyed beszélgetésre nem. Alexis egy szót sem szólt, némán leült
a férfival szemben, és egyenesen apja szemére szegezve a tekintetét,
várt.
Castle nyelt egyet. A lány nem
dühösnek látszott, hanem végtelenül szomorúnak és csalódottnak. Amióta leugrott
a Brooklyn hídról, csak telefonon beszéltek, és Castle hagyta, hogy Alexis a
bungee jumping és a vadvízi evezés után is kiadja a dühét, és mindkét
alkalommal sikerült megnyugtatnia, hogy nem volt olyan veszélyes a kalandja,
mint amilyennek látszott. Érezte, hogy most valódi magyarázattal tartozik a
lányának, és nem hitegetheti azzal, hogy csak új dolgokat akar kipróbálni.
Biztos volt abban, hogy látta a videót, különben nem ülne vele szemben,
magyarázatra várva.
- Tudom, hogy túllőttem a célon -
kezdte bűnbánó arccal, és várta, hogy Alexis reagáljon a szavaira, de a lány
hallgatott és várt, ezért lassan folytatta. - Tudom, hogy felelőtlennek
tartasz, és azt hiszed, nem gondoltam rád, amikor az ejtőernyős ugrásra
vállalkoztam.
Alexis felhúzta a szemöldökét, és
rosszallóan villant a tekintete.
- Vagyis az ejtőernyő nélküli ugrásra
- javította, és bocsánatkérő mosolyra húzta a száját, de a lány most sem
reagált a szokásos módon, ezért vett egy nagy levegőt, és komolyan folytatta. -
Igen, igazad van. Tisztességtelen dolog volt veled és nagyanyáddal szemben,
hogy veszélybe sodortam magam, de meg kellett tennem - nézett megértésért
esedező tekintettel a rászegeződő, átható kék szemekbe.
- Kate miatt? - szólalt meg végre
Alexis.
Castle nézte lánya komoly,
megbántottságot tükröző arcát, és lassan bólintott. Érezte, hogy az igazat kell
mondania, mert már azzal is megbántotta Alexis-t, hogy eltitkolta előle a
tervét, és a kalandjai okának valódi magyarázatát.
- Tudod, hogy Kate miért
szakított velem. Az is lehet, hogy vele értesz egyet, vagy neked is kevesebb
lenne a félelmed, ha nem lennék a közelében - kezdett a magyarázatba
megfontoltan. - Eleinte dühös voltam, csalódott és keserű, de mindenekelőtt
boldogtalan voltam. Próbáltam megérteni a döntését, de lassan rájöttem, hogy
képtelen vagyok elfogadni. Nem tudok úgy élni, hogy meg sem próbálom
visszaszerezni azt a nőt, akit teljes szívemből szeretek, és aki teljes
szívéből szeret.
Az utolsó szavaknál elcsuklott a
hangja. Most gondolt először arra, hogy talán már soha nem tudja visszaszerezni
Kate-t.
Néhány másodpercnyi hallgatás
után Alexis előbbre hajolt, és értetlenséget tükröző, összehúzott szemekkel
megszólalt.
- És úgy akartad visszaszerezni
Kate-t, hogy megmutatod neki, egyedül is képes vagy hülyeségeket csinálni?
Castle sóhajtott, és szomorkásan
elmosolyodott azon, hogy milyen könnyen átlátott a szándékán Alexis, és amiatt
is, hogy a hangsúlyból már érezte a lány bocsánatát.
- Okos vagy - mondta meleg
hangon.
- Jaj, Apa! - csóválta meg a
fejét Alexis. - Arra akartad kényszeríteni Kate-t, hogy azért jöjjön vissza,
hogy te ne ugrálj ki repülőkből, meg ne evezz vad hegyi folyókon? Arra nem
gondoltál, hogy ő mit érezhet? Szerelemből hozott egy fájdalmas döntést. A
kínok kínját élhette át, erre te még ráteszel egy lapáttal, csak hogy még több
fájdalmat és félelmet érezzen?
Castle döbbenten pislogott.
- Én ... én nem akartam fájdalmat
okozni neki, én csak ... csak vissza akartam kapni - suttogta fájdalmas arccal.
Alexis felállta fotelből, és a
kanapéra ült a férfi mellé, aki azonnal magához ölelte.
- Féltelek Apa. Örülhetnék, hogy
nem képzeled magad többé rendőrnek, és nem kerülsz bűnözők közelébe, de nem a
boldogságod árán - simított végig a férfi karján. - Talán csak várnod kellett
volna egy kicsit, hogy Kate megküzdhessen a félelmeivel. Miért kell mindig a
bonyolultabb utat választanod? - hajtotta apja vállára a fejét.
- Tényleg nagyon okos vagy! -
mosolyodott el a férfi boldogan, és szeme újra izgatottan csillogott. Tudta,
mit kell tennie. Egy puszit nyomott Alexis fejére, és úgy ölelte, mint régen,
amikor még el sem tudta képzelni, hogy eltelhetnek úgy napok, hogy nem
szoríthatja magához a lányát. Néhány másodpercig élvezte a pillanatot, aztán
lassan kibontakozott az ölelésből.
- Segítenél feltenni a rögzítőt a
bokámra? - rándult meg az arca a fájdalomtól, ahogy leemelte fájós lábát a
párnáról.
Alexis hátrahőkölt, és úgy nézett
rá, mint akit letaglóztak.
- Csak nem akarsz elmenni
valahova? - ráncolta dühösen a homlokát, de csak az apja csillogó szemére
kellett néznie, hogy tudja a választ.
- Nem lesz semmi baj. Ha rajta
van a rögzítő, nem fáj annyira - tért ki Castle a válasz elől, miközben
próbálta megnyugtatni Alexis-t, és kínos mosolyra húzta a száját, hogy elfedje
az arcára kiülő fájdalmat.
- Hozzá mész?
A férfi elkomolyodott, és szembe
fordult a lánnyal.
- Muszáj elmennem. Helyre kell
hoznom, amit elrontottam - nézett megértést kérve a szomorú kék szemekbe.
Alexis egy ideig nem szólt, csak
elgondolkodva nézte apja tekintetét. A férfi nyitott könyv volt a számára.
- Szeretném, ha egyszer engem is
ilyen szerelemmel szeretne valaki - mondta, és halvány mosoly suhant át az
arcán. Felvette az ágy mellé állított bokarögzítőt, és apja sérült lábára
csatolta, majd megpaskolta a combját, és huncut tekintettel ránézett. - Kate
Beckett nem az a fajta nő, aki szereti, ha körülugrálják, úgyhogy ne ugrálj túl
sokat.
Castle megkönnyebbülten érezte,
hogy a kettejük között kialakult feszültség végleg köddé vált.
- De hát szoktam én olyat? -
kérdezte tettetett sértődöttséggel, miközben a mankó segítségével függőlegesbe
tornázta magát, és az ajtó felé bicegett.
- Kapcsold vissza a telefonodat,
mert a nagy izgalomban megfeledkeztél róla! - kiáltott utána Alexis, miközben
elnézően mosolyogva megcsóválta a fejét, és hozzátette: - Én a helyedben nem
mennék üres kézzel.
A férfi egy pillanatra
megtorpant, és beharapta a száját a figyelmeztetésre. Talán tényleg kellene
valami apróságot vinnem - futott át a fején.
Háromnegyed óra múlva már egy
taxi hátsó ülésén ülve hallgatta le a telefonja üzenetrögzítőjén hagyott
számtalan üzenetet. Alexis vagy tucatszor hívta, és persze az Anyja is, meg
Gina, egy jótékonysági est miatt, de ami felkeltette a figyelmét, az Ryan még
délelőtt küldött üzenete volt, miszerint a Tyson által küldött, csokoládéba
rejtett kulcs egy régi raktár vagy üzem fém ajtajához tartozik. Ahogy hallgatta
a szavakat, egyre jobban eluralkodott rajta egy rossz érzés. A telefonra
pillantott, ami már csak egy üzenetet jelzett. Gates kapitány hangját hallotta
meg.
- Mr. Castle! Ha abbahagyta az
ugrálásokat, és még él, valami értelmesebbre is fordíthatná az energiáit! A
kulcs, valóban üzenet. Valaki meg fog halni a mögött az ajtó mögött, amit nyit,
ha nem tudunk időben rájönni, hol van az az ajtó. - A Vaslady egy pillanatra
elhallgatott. - Soha nem gondoltam, hogy egyszer ilyet mondok, de most
szeretném, ha előjönne valami őrült ötlettel, és talán Beckett nyomozó
gondolatai is elszakadnának a Tyson-nal folytatott beszélgetéstől, ha
felbosszantaná a lehetetlen elméleteivel.
Castle nyelt egyet. Tehát ezért
volt Kate a kórházban. Belegondolt, mit érezhetett a nő, amikor bement életük
megkeserítőjéhez, és rájött, hogy valakit még mindig fogva tart a férfi, és még
mindig folytatódik a Tyson-nal folytatott játszma! Dühös volt magára, és
lelkiismeret-furdalása volt. Az ejtőernyő nélküli ugrás előtt rendkívül ideges volt,
ezért kikapcsolta a telefont. Csak magának vallotta be, hogy ez elmúlt napok
eseményei után egy porcikája sem kívánta a kalandot, nem találta izgalmasnak,
csak szimplán félelmetesnek, és egyedül Kate miatt vállalkozott rá. Így viszont
nem segített a nyomozásban, pedig közösen gondolkodva talán megmenthették volna
egy ember életét. A mellette levő ülésen heverő szál vörös rózsára, és a doboz
csokoládéra pillantott, aztán az órájára nézett. Tíz óra múlt. Vajon hazament
már a nő? Rövid töprengés után Ryan-t hívta.
- Megkaptam az üzenetet - szólt a
készülékbe, amikor meghallotta a nyomozó hangját. - Megtaláltátok a kulcshoz
tartozó ajtót? - kérdezte lélegzetvisszafojtva.
- Még nem. Minden üzemet
végigjártunk azon a környéken, ahol elfogtátok Tyson-t de semmi. Beckett
szerint a csoki csomagolópapírja rejtheti a választ, de azzal sem mentünk
semmire - mondta Ryan letörten.
- Még az őrsön vagytok?
- Nem. Gates tíz órakor
hazaküldött bennünket pihenni. Az FBI-osok folytatják a keresést.
Castle hallgatott. Azon járt az
esze, jó ötlet-e pont most felkeresnie Kate-et. A nő valószínűleg kimerült az
egész napos munkától, zaklatott a Tyson-nal való találkozástól, és csalódott az
eredménytelenségtől, abba pedig már nem is akart belegondolni, hogy milyen
hatással volt rá az ejtőernyő nélküli ugrásáról készült videó.
Ryan egy ideig várta az író
reakcióját, aztán megtörve a kínos csendet, halkan megszólalt.
- Valami történt a kórházban
Beckett-el. Csak árnyéka önmagának - mondta, aztán hirtelen témát váltott. -
Holnap bejössz?
- Igen, azt hiszem, bemegyek -
válaszolta bizonytalanul Castle, miközben arra gondolt, hogy a Kate-tel való
találkozáson múlik, hogy be tudja-e tartani az ígéretét.
Tíz perc múlva, amikor
megérkezett Beckett lakásához, már nem tudott másra gondolni, mint hogy mit
mondjon a nőnek. A taxi már rég elment, de ő még mindig ott állt az utcán,
kezében a szál rózsával és a doboz csokoládéval. Nagy sóhajtással vett egy mély
lélegzetet a hűvös éjszakai levegőből, és mintha az égiekhez fohászkodna
segítségért, felnézett az égre. New York vakító fényei elnyomták a csillagok
távoli tündöklését, az ég komor feketeségként borult a városra. Egy pillanatra
eszébe jutott a Monument Valley holdfényes ege, ahol milliárdnyi csillag
ragyogása töltötte el reménnyel, hogy túléli a sivatagot, és boldogan fog élni
Kate-tel, míg meg nem halnak. Most még a csillagok sem segítenek - gondolta
keserűen. Amikor elindult, még arra gondolt, elmondja Kate-nek, hogy nem csinál
több őrültséget, bocsánatot kér tőle, és mint ahogy ár máskor is előfordult,
néhány másodperc múlva a nő megbocsájtón elmosolyodik, de már egészen másként
látta a dolgokat. Hogy is várhatná el ezt a reakciót a mai nap után egy
halálosan fáradt, meggyötört lelkű nőtől? Ránézett a rózsára és a csokoládéra.
Ha nem is beszél Kate-tel, ezeket azért szerette volna nekiadni.
Beckett egész nap keményen
tartotta magát a kapitányságon, bár érezte, hogy nem sok hasznát veszi a
csapat, és néha arra lett figyelmes, hogy Gates, vagy a fiúk, aggódó
tekintettel méregetik. Amikor megmutatta Martha a videót, dühös volt, amiért
rosszul ítélte meg Castle reakcióját a szakításra, és rémült volt a
tehetetlenség miatt, hogy nem tudja megakadályozni a férfit az őrült ötlete
véghezvitelében. Akkor azt hitte, ennél rosszabbul már nem érezheti magát, de
nagyot tévedett. Tyson szembesítette a vereséggel, amit vele szemben szenvedett
el. Mintha egy világ omlott volna össze benne, mintha minden, amiben hitt, egy
pillanat alatt tűnt volna tova. Egyetlen dologba tudott kapaszkodni: a
megoldandó ügybe. Ha a háborút el is veszítette, legalább egy csatát nyerjen a
gyilkossal szemben, ezért ki akart minden gondolatot űzni az agyából, ami
Castle-lel vagy a szerelmükkel kapcsolatos, hogy minden figyelmét Tyson utolsó
áldozatának megmentésére fordíthassa. Dühös volt Gates-re, amiért hazaküldte,
és csalódott, amiért minden erőfeszítésük hiábavalónak bizonyult. Mintha tűt
kerestek volna a szénakazalban!
Lezuhanyozott, belebújt a kedvenc
éjszakai pólójába és rövidnadrágjába, főzött egy kávét, és a gőzölgő feketével
a kezében, a nappali kanapéjára kucorodott. Kortyolt egyet a kávéból, miközben
szétteregette a kulcsról és a csokoládéról készült fotókat az asztalon,
melléjük pedig New York térképét tette, amelyen apró piros pöttyök sokasága
jelezte azokat a raktárakat és gyárakat, ahol évtizedekkel ezelőtt a kulcsot
használhatták.
Nézte a képeket, de gondolatai
mintha önálló életre keltek volna, állandóan Rick-hez kanyarodtak, miközben
fülében csengtek Tyson szavai. Hátradőlt a kanapén, és becsukta a szemét, és
elárasztották azok a kínzó gondolatok, amelyeket egész nap elfojtott, és a
tudatalattijába száműzött. Hát mégis hagyja, hogy egy gyilkos irányítsa a
tetteit, hogy a félelem szép lassan megfojtsa? Hagyja, hogy minden, amiben az
édesanyja és ő is hitt, semmivé váljon? Képek peregtek a szeme előtt: Tyson
gúnyos mosolya, a vörös rózsa Jordan asztalán, Martha szavai a kórházban,
Castle tekintete a kápolnában, aztán a liftben elhangzott szavai, amik azóta a
fülében csengtek, amióta a férfi kimondta: Nem szeretsz eléggé Kate. A
szerelmed nem elég erős, hogy legyőzze a félelmet.
Percekig hagyta, hogy csukott
szemhéjai alól kicsorduljanak a könnyek. Hirtelen újra maga előtt látta a
gyilkos gúnnyal vegyes, diadalittas mosolyát, de a kép egyre halványult, és
átvette a helyét Castle végtelen szerelmet tükröző kék szeme, szelíd mosolya,
amiben most is ott bujkált a huncutság, aztán ajkai elnyíltak, ragyogó
tekintete elhomályosult, mint azon a viharos éjszakán, amikor elfogadta a férfi
szerelmét.
Kinyitotta a szemét, és egy
határozott, elszánt mozdulattal letörölte arcáról a könnyeket.
- Nem! Nem hagyom, hogy a
félelem, és egy elmebeteg gyilkos legyőzzön! Túl sok a vesztenivalóm! Egy
csodálatos ember a szerelmét adta nekem. Nem hagyhatom elveszni! -
suttogta maga elé a szavakat olyan erővel, mintha ordítva szakadnának ki a
lelkéből.
Megkönnyebbülten sóhajtott egyet,
és elmosolyodott. Ekkor hallotta meg a folyosóról beszűrődő lassú, ütemes,
tompa kopogást. Érzékei abban a pillanatban életre keltek, idegrendszere
éberré vált, és feszülten figyelt. A közeledő kopogás hangjai megszűntek,
mintha valaki éppen az ő ajtaja előtt állt volna meg, aztán pár pillanat múlva
újra meghallotta a jellegzetes, de most távolodó hangot. Felkelt, elővette a
fegyverét, és halk léptekkel a bejárati ajtóhoz osont. Kiakasztotta a
biztonsági láncot, óvatosan elfordította a zárat, és a fegyverét előre tartva,
egy hirtelen mozdulattal kitárta az ajtót.
Senki nem állt vele szemben,
ezért leeresztette a fegyvert, és óvatosan kidugta a fejét, de a folyosó
belátható szakaszán senki nem volt. Már éppen arra gondolt, talán csak az
érzékei játszottak vele csalóka játékot, amikor meglátta a küszöb elé tett
doboz csokoládét, és a rajta heverő vörös rózsát. Nagyot dobbant a szíve.
Miközben lehajolt és felvette az ajándékokat, tekintete újra végigpásztázta a
folyosót, de mivel az derékszögben elfordult, feszült figyelemmel fülelt, jár-e
valaki azon a részen, amit az ajtajában állva nem láthatott. Ekkor hallotta meg
a felfelé közeledő lift hangját. Titokzatos látogatója tehát még a felvonóra
vár - állapította meg egy pillanat alatt. Egyik kezében a pisztollyal, másikban
a rózsával és a csokoládéval indult a lift felé. Olyan izgalom uralkodott el
rajta, amit nem tudott uralni. Minden idegszálával azt kívánta, hogy Castle
legyen az, aki eljött az ajtajáig, aztán mégsem csengetett be, de felvillantak
előtte olyan rémképek is, hogy mi lesz, ha kiderül, hogy mondjuk Josh a titkos
látogatója. A férfi joggal hiheti, hogy próbálkozhat az újrakezdéssel, hiszen a
külvilág számára ő egy egyedülálló nő, és csak nagyon kevesen tudják, hogy
ennek ellenére a szíve nem szabad. Ruganyos izmai hangtalanul szökellve
reptették előre, de egy pillanat alatt a földbe gyökerezett a lába, amikor
befordult a folyosó végén, és meglátta a lift előtt álló alakot, aki mankóra
támaszkodva, lehajtott fejjel, komoly arccal, elmerengő tekintettel várakozott.
- Rick - suttogta a férfi
keresztnevét olyan tekintettel, mintha álmot látna.
Castle felnézett. Meglepte Kate
megjelenése, de az még inkább, hogy a keresztnevén szólította, amit általában
csak valami nagyon komoly, sorsfordító helyzetben tett. Lelke mélyén örült,
hogy a sors arra kényszeríti, hogy beszéljen a nővel, holott ő szeretett volna
megfelelőbb alkalmat keresni a bocsánatkérésre. Nem akarta, hogy feleslegesen
szenvedjen az ő őrült ötlete miatt. Bicegve Kate felé fordult. Itta magába a
csodás látványt, és minden idegsejtje azon igyekezett, hogy örökre magába
égesse a formás, izmos lábak, a kerek csípő, a karcsú derék, a gömbölyű mellek,
a kecses nyak, a gyönyörű arc, az érzéki száj, a szabályos orr, a hatalmas,
ragyogó szemek és a hullámosan leomló, dús hajzuhatag látványát. Ha egy vékony
pántos, csipkés, áttetsző hálóingben állt volna előtte a nő, akkor sem lehetett
volna érzékibb, mint a testre feszülő kicsi sortban, ami kiemelte hosszú
combjait, és az egyszerű pólóban, ami éppen csak sejtetni engedte a nőies
alakot. Fájdalom nyilallt a szívébe a tudatra, hogy talán soha többé nem
simíthat végig a bársonyos bőrön, nem érezheti meg meleg tenyere alatt a
vágytól megduzzadó mellbimbókat, nem érintheti ajka a duzzadt, piros ajkakat,
de talán még a furcsán csillogó, zöldes szemekbe sem nézhet olyan tekintettel,
mint régen.
- Nem akartalak zavarni - szólalt
meg rekedtes hangon, aztán zavarában megköszörülte a torkát. - Én csak ...
Ebben a pillanatban kinyílt a
megérkező lift ajtaja, és egy elegáns ruhába öltözött, idős pár lépett ki
belőle, akikről lerítt, hogy egy színházi előadásról vagy koncertről tértek
haza. Udvariasan köszöntek az írónak, aztán ahogy meglátták a mezítlábas, lenge
öltözetű Beckett-et, a nő nem titkolt megbotránkozással mérte végig, míg
mögötte lépkedő férje szája huncut mosolyra húzódott, és csokornyakkendőjét
kezdte igazgatni, mintha hirtelen túl melege támadt volna.
- Jó éjszakát, Ms. Beckett! -
vetette oda a nő a szavakat, olyan rosszalló hangsúllyal, ami egyértelműen
jelezte, mennyire megbotránkoztatja, ha valaki ilyen ruhában járkál a folyosón,
amikor pedig meglátta Kate kezében a pisztolyt, rémülten szorította magához
aprócska ridiküljét, és érezhetően igyekezett minél távolabbra húzódni
Kate-től, miközben apró, táskás szemeivel kutatón fürkészte, mintha azt akarná
kitalálni, nem ment-e el a nyomozó józan esze.
- Mrs. Nilsen - nézett nyíltan,
minden szégyenérzet nélkül a nő szemébe Beckett, amitől az zavarba jött, és
megszaporázta a lépteit, és hátraszólt egyre kajánabbul vigyorgó férjének, akit
láthatóan egyáltalán nem zavart a pisztoly.
- Igyekezz, John!
A férfi kelletlenül lépkedett
felesége után, de mielőtt belépett a lakásukba, még végigmérte a nyomozót. Az
ajtó hangos csattanással csukódott be mögöttük, és a hirtelen beállt csendben a
nyomozó és az író zavartan néztek egymásra.
- Bejössz? - szólalt meg előbb
eszmélve Kate, és miközben igyekezett, hogy ne remegjen a hangja, fejével a
lakása felé intett. Úgy érezte, mintha a sors vezette volna éppen akkor a
férfit az ajtajához, amikor új döntést hozott, ami mindkettejük életét
megváltoztathatja. Nem akarta elszalasztani a lehetőséget, hogy beszéljen
Castle-lel, mert attól félt, később nem lesz rá képes. Mástól is félt. Mi lesz,
ha a férfi nem akar bemenni, ha nem kíváncsi a magyarázatára, ha elege van
abból, hogy mindig időre van szüksége ahhoz, hogy fontos döntést hozzon, de
legfőképpen attól, hogy Castle azt mondja, nem akarja bizonytalanságban élni az
életét, és attól rettegni, hogy mikor hagyja el újra. Nézte a rendkívül komoly
arcot, és összeszorult gyomorral várta a választ.
A férfi szája alig észrevehetően
megrándult, nyelt egyet, aztán bólintott és bizonytalanul elindult a nő felé.
Kate maga elé engedte, és amikor már Castle nem láthatta, egy pillanatra
megkönnyebbülten becsukta a szemét, és hangtalanul kiengedte a tüdejében eddig
benntartott levegőt.
Castle tétován megállt a nappali
közepén, és Kate felé fordult, aki ugyanolyan zavartan állt az ajtó mellett.
Másodpercekig csak néztek egymás szemébe, fájdalommal teli, meggyötört
tekintetük fogva tartotta a másikét.
- Nem akartam még több fájdalmat
okozni - szólalt meg halk, de határozott, komoly hangon Castle. - Bocsánatot
szeretnék kérni, amiért nem tartottam tiszteletben a döntésedet. Tudom, miért
hoztad ezt a számodra is fájó döntést, és ennek ellenére azt akartam, hogy még
jobban félj. Amit tettem, az érzelmi zsarolás, de ilyet nem tehet azzal az
ember, akit szeret. Nem akarom, hogy kényszerből gyere vissza hozzám, nem
akarom, hogy félj, többé már nem akarok olyat rád kényszeríteni, amit nem saját
akaratodból teszel. - Egy pillanatra elhallgatott. - Bármi történik, szeretni
foglak, Kate - tette hozzá elcsukló hangon, aztán lehajtotta a fejét, és az
ajtó felé indult.
Kate lélegzetvisszafojtva
hallgatta a férfi vallomását. Megkövülten állt, a torka elszorult. A kínzó
tudat, hogy annak a férfinak okozott fájdalmat, aki ennyire szereti, szinte
megbénította. Hirtelen úgy érezte, az elmúlt hetek minden feszültsége,
fájdalma, keserűsége és lelkiismeret-furdalása nehezedik rá mázsás súlyként.
Nyitotta a száját, de úgy érezte, egy hang sem jön ki rajta, és olyan
gyengeséget érzett, hogy erőtlen ujjai nem tudták tovább tartani a bennük levő
tárgyakat. A pisztoly hangos csattanással ért földet, a doboz csokoládé halk
koppanással követte, a rózsa pedig szinte hangtalanul hullott rá.
Castle megtorpant, és a nő felé
fordult. Nem látta, csak érezte, hogy reszket. Ösztönösen közelebb lépett.
Olyan közel álltak egymáshoz, hogy érezték a köztük vibráló levegőt. Tekintetük
olyan erővel fonódott össze, mintha soha nem akarnák elengedni a másikat. Kate
tudta, hogy eljött az idő. Ha most nem lesz elég bátorsága elfogadni a férfi
szerelmét félelmek nélkül, akkor örökre elveszíti.
- Bocsáss meg - suttogta Kate.
Azt hitte, Castle érti a szavait, és tudja, hogy ez sokkal több, mint egy
"nagyon sajnálom", de a férfi tekintete nem változott a szavakra,
ugyanolyan szomorú komolysággal néztek rá a kék szemek, mint eddig. Látta, hogy
a férfi szája megrándult, és egy halvány, szomorkás mosoly suhant át rajta, de
csak akkor eszmélt, hogy Castle azt hiszi, a döntése miatt kér bocsánatot, és
beletörődik a helyzetbe, amikor elfordította a fejét, és indulni akart. -
Szeretlek Rick! - szólalt gyorsan meg, mire Castle mozdulata megállt, és újra
rápillantott.
- Tudom - mondta komolyan, és
Kate mintha a remény szikráját vélte volna felfedezni a komoly tekintetbe, ami
egy pillanat alatt ki is hunyt.
Beckett nézte a leengedett
vállal, tétován álló férfit, akinek egész testtartása, megtört vonásai szöges
ellentétben álltak a tekintetével. Mintha az esze tudomásul akarná venni, hogy
mindennek vége, és kényszeríteni akarná lázadó érzéseit a reménytelen helyzet
elfogadására, de a szíve még meggyötörten kapaszkodna egy nem létező, csalóka
reménysugárba. A férfi felé lépett, és alig érintve a bőrét, finoman
végigsimított az arcán, aztán ahogy a nyakához ért, ujjait behajlítva,
visszafelé is megcirógatta.
Castle néhány másodperc alatt
olyan érzelmi hullámhegyeket és hullámvölgyeket ér meg, mint még soha. Kate
szavai újra meg újra felcsillantották benne a reményt, és mindannyiszor
figyelmeztetnie kellett magát, hogy semmi sem változott, hiszen eddig is tudta,
hogy Kate nem akarattal okozott neki fájdalmat, hiszen ő maga is legalább
annyira szenved, mint ő, és azt is tudta, hogy szereti, és a döntése
szerelemből fakadt. Mégis, mintha valami megváltozott volna. Vagy csak megint
áltatja magát? Aztán rájött: a nő tekintete az, ami egészen más, mint eddig.
Mégsem mert hinni a csodában. Nem akart újra csalódni, nem akart többi hiú
reményeket kergetni, de amikor az apró, finom ujjak gyengéden hozzáértek az
arcához, már az sem érdekelte, ha a mennyországból újra a pokolba zuhan, csak remélni
és bízni akart. Dübörgő szívvel, elszorult torokkal várta a nő szavait, mint a
felmentésre váró, ártatlan elítélt a döntéshozatalnál.
- Eléggé szeretlek, Rick -
szólalt meg Kate, és a férfi liftben tett megjegyzésére utalva, magabiztosan
megnyomta az első szót, miközben egyenesen a férfi szemében nézett. - A
szerelmem legyőzte a félelmemet - hagyta el megkönnyebbült sóhajként a mondat a
száját. Két kezébe fogta a férfi arcát, hogy fogva tartsa a tekintetét, és
remélte, hogy az megérti a szavak valódi jelentését.
Castle nyelt egyet, és Kate
érezte, ahogy a férfi teste váratlanul megfeszül.
- Mi történt? - kérdezte. Szeme a
nő vonásait kutatta, tekintetéből tartózkodás, és a csalódástól való félelem
áradt.
- Beszéltem Tyson-nal. Ő ültette
a félelmet a szívembe, de erősebb vagyok nála. Miattad, és veled vagyok
erősebb. Miattad, a szerelmed miatt, és veled, mert csak veled tudom legyőzni a
Tyson-félék gonoszságát - mondta halkan, őszinte meggyőződéssel, aztán
hüvelykujját finoman végighúzta a férfi elnyíló alsó ajkán. - Bocsáss meg -
suttogta.
Castle úgy fúrta tekintetét a
derengő lámpafényben aranybarnás árnyalatúvá váló, csillogó, tágra nyílt
szemekbe, mintha Kate lelkének legmélyebb zugába akarna látni, aztán ujjait a
nő csuklójára fonta. Arcáról gyengéden a szájához vonta, és gyengéden
megcsókolta a puha tenyeret, miközben behunyta a szemét, és élvezte az
érintést. Keze lassan a végigsiklott Kate karján, amíg el nem ért az érzékeny
bőrű nyakhoz, aztán hátra a tarkójához. Finoman beletúrt a lágyan leomló,
selymes hajba, és gyengéden, mégis határozottan olyan közel húzta magához a
nőt, hogy érezze száján a leheletét, a mellkasához nyomódó kerek melleket, és
ahogy a nő megborzong az érintésére.
- Soha többé nem félek a jövőtől,
ha velem vagy - suttogta Kate, mire Castle elmosolyodott.
- Túl sokat beszélsz, Beckett -
csillant huncutul a szeme, ahogy kimondta a mondatot. Amikor megérezte, hogy a
feszültség enged a nőben, és elmosolyodik a mondatra, amit ő szokott mondani,
ajkát puhán a nőéhez érintette, és lágyan megcsókolta. Kate ajka engedelmesen
elnyílt, és először csak hagyta, hogy a férfi csókolja, nyelve érzékien
simogassa, aztán amikor betelt az érzéssel, csókjai vándorútra indultak a férfi
száján, arcán, nyakán, mintha nem tudna betelni az érintés okozta gyönyörrel.
Hallotta, hogy a mankó a földre hullik, aztán a következő pillanatban megérezte
derekán a meleg, simogató kezet, és Castle, szorosan ölelő karjaiba
zárta. Szívük vad vágtába kezdett, tüdejük zihálva vette a levegőt,
minden idegsejtjük feszültséggel telt meg, áhítozva arra, hogy magukba szívják
az érintés keltette gyönyört. Ujjaik és ajkuk, úgy siklott a másik forró
testén, mintha először fedeznék fel a csodát. A csókok éppoly édesek, a
simogatások ugyanolyan bizsergetőek voltak, mint amikor először adták magukat a
másiknak.
Castle keze lassan bekúszott Kate
pólója alá, és miközben útra kelt a vágytól duzzadt mellek felé, megérezte,
ahogy a nő keze a hátáról és a derekáról egyre lejjebb siklik, majd előre
indul, és lágyan végigsimít lüktető férfiasságán. Belenyögött a csókba, aztán
kissé elhúzódva Kate-től, elhomályosuló tekintettel, kutatón a nőre nézett.
Tekintetük egy pillanatra összefonódott, és Castle nem bírt betelni a boldogító
érzéssel, mert nem látott sem félelmet, sem bizonytalanságot a ragyogó
tekintetben, csak amire vágyott: hitet, szerelmet és vágyat. Ujjait Kate
ujjaira fonta, bicegve lépett egyet, és gyengéd, de határozott erővel a
hálószoba felé vezette a nőt. Mintha az első szeretkezésük előtti pillanatot
élte volna át újra, csak akkor Kate tette meg az első lépést, és ő követte.
A nő hirtelen megtorpant,
összekulcsolt kezük megfeszült, és megállásra kényszerítette a férfit.
Castle-ben úgy áradt szét a félelem, mint a villámcsapás. Döbbent tekintettel,
lélegzetvisszafojtva nézett Kate-re, aki visszalépett, lehajolt, és felvette a
földön fekvő mankót, aztán gondoskodó, meleg mosollyal az arcán, a férfi felé
nyújtotta.
Castle megkönnyebbülten engedte
ki a néhány pillanatig benntartott levegőt, és miközben a mankóra támaszkodva
vezette Kate-t a hálószobába, az futott át a fején, vajon hányszor fog
még összeszorulni a szíve a félelemtől attól rettegve, hogy a nő meggondolja
magát. Néhány lépés után megérezte a hátán végigsimító kezet, amitől a vágy
újult erővel ragadta magával, és már nem érdekelte semmi más, mint hogy újra
érezze a mindent elsöprő testi-lelki gyönyört Kate-tel. Megállt az ágy mellett,
és magához akarta ölelni a gyönyörű, karcsú alakot, de Kate gyengéden a
mellkasára tette mindkét tenyerét, és finom nyomással jelezte, hogy üljön az
ágyra. Térdei engedelmesen hajoltak be, de miközben leült, karjával átölelte a
nő nyakát, és gyengéden húzta magával, aztán hanyatt feküdt, és maga fölé
volta. Lassú, lágy érintésekkel csókolták egymást, és míg Kate ujjai a férfi
fülét simogatta, az beletúrt a gyönyörű, leomló hajzuhatagba, és a nő tarkóját
cirógatta. Olyan lassan fedezték fel egymás ízét, illatát, érzékeny pontjait,
mint az első szeretkezésükkor, de most pontosan tudták, hogyan érintsék a
másikat, hogy a legnagyobb örömöt okozzák neki, és nem feszélyezte egyiküket
sem az elfogadás utáni sóvárgás, a megfelelni akarás.
Kate feltérdelt, és lassú
mozdulatokkal gombolta ki a férfi ingét, miközben minden gomb átbújtatásánál
megsimogatta a széles, erős mellkas sima bőrét.
Castle fátyolos tekintettel
csodálta a fölé magasodó nő szépségét, és minden mozdulatánál megborzongott.
Amikor Kate kioldotta a derékszíját, és kigombolta a farmerját, nyelt egyet, és
alig érintve a nő bársonyos bőrét, keze becsúszott a pólója alá. Miközben megérezte,
hogy az apró ujjak lehúzzák a nadrágja cipzárját, és kiszabadítják férfias
vágyának legfőbb bizonyítékát a farmer szorításából, felemelkedett,
végigsimított a szabályos, telt melleken, és boldog megnyugvással érezte, ahogy
a mellbimbók megkeményednek a tenyere alatt.
Lassan vetkőztették egymást, mert
minden ruhadarab levételét simogatások és csókok kísérték, ami minden
idegsejtjüket lázba hozta. Miközben az ing ujját húzta le Kate, körmét
végighúzta a férfi alkarján a könyökhajlattól a tenyeréig, a nadrág levételénél
pedig a combja érzékeny belső oldalán, aztán az ujjait követték az ajkai.
Aztán Castle fogta meg a lenge póló két szélét, és miközben felfelé húzta, keze
a nő oldalán simított végig. Előrehajolt, és csókjaival először a feszes has sima
bőrét borította be, aztán felfelé indult a mellek domború halmán át,
egészen a nő nyakának legérzékenyebb pontjáig.
Kate a férfi mellé feküdt, és
élvezte, ahogy bőre a meleg, széles mellkashoz simul, ajkuk édes csókban forr
össze, és az erős férfikéz cirógatja a hátát, de amikor érezte, hogy a simítás
végén Castle ujjai becsúsznak szűk kis pamut sortja alá, és lassan, de
határozottan letolják róla, majd felfedezik nőiességének legérzékenyebb
pontját, belenyögött a csókba. Miközben letolta a bokszeralsót, érezte, ahogy
az erős farizmok megfeszülnek a tenyere alatt. Keze előrevándorolt Rick vágytól
duzzadó férfiasságára, és amikor meghallotta a zihálva lélegző férfi torkából
felszakadó nyögést, már semmire sem vágyott jobban, mint hogy magába
fogadja.
Lassan, és végtelenül gyengéden
szeretkeztek. Sokáig feszültek egymás karjában azon a keskeny mezsgyén, ami a
gyönyör robbanásszerű kitörését megelőzi, amikor minden idegsejtjük remegve
várja a beteljesülést. Ismerték egymás minden rezdülését, ezért amikor érezték,
hogy testük nem bírja tovább a sóvárgást, akaratuk átadta a helyet az ősi,
ösztönök vezérelte mozdulatoknak, hogy ugyanabban a pillanatban éljék át a
gyönyör semmivel össze nem hasonlítható érzését.
Hajnalodott. Kate nyitott
szemmel, Castle ölébe kucorodva gondolkodott. Hátán érezte, ahogy a férfi
mellkasa ütemesen emelkedik és süllyed, derekán nyugvó karja néha megrezzen egy
álomkép hatására, meleg lehelete pedig csiklandozza a tarkóját. A férfi
mocorgása jelezte, hogy ébredezik, ezért Kate megfordult az ölelő karokban.
- Szia - szólalt meg rekedtes, de
meleg hangon a férfi. Szája szeretetteli mosolyra húzódott, és Kate az alig
résnyire nyitott szemhéjakon keresztül is látta a csillogást a
tekintetében.
Castle néhány másodpercig várta,
hogy szeme alkalmazkodjon a fényhez, és a félhomályban élesedjenek a nő
gyönyörű vonásai. Amikor meglátta Kate elgondolkodó tekintetét, a könyökére
támaszkodott, és elkomolyodva, várakozón nézett a szemébe.
- Nem akarom, hogy mindig attól
félj, hogy ez még egyszer megtörténhet - szólalt meg halkan a nő.
Castle nyelt egyet. Arra a
pillanatra gondolt, amikor a szoba felé vezette a nőt, és mivel az megállt, egy
másodpercig azt hitte, Kate meggondolta magát. Akkor még félt, hogy mi lesz, ha
mindig az motoszkál benne egy veszélyes ügy után, hogy Kate féltésből lemond a
szerelmükről, de már egészen másképp látta a dolgokat.
- Nem félek - nézett a nő szemébe
magabiztosan, miközben egy kósza, előrehulló tincset kisimított az arcából.
Érezte, hogy Kate mennyire feszült. Ő viszont nem akart többet a történtekről
beszélni, nem akart a fájdalmas emlékeken és a miérteken töprengeni. Egy dolog
volt fontos, aminek legfőbb bizonyítéka volt a csodálatos éjszaka, amit egymás
karjaiban töltöttek, hogy Kate megvívta legnagyobb csatáját a félelmeivel,
és győzelmet aratott. Közelebb húzta magához a karcsú testet, karjaival óvón
átölelte, mintha éreztetni akarná, hogy soha, semmi nem szakíthatja el őket
egymástól, és percekig szorította magához.
- Köszönöm - hallotta meg Kate
halk, hálás hangját. Elmosolyodott.
- Mindig - válaszolta, és egy
csókot lehelt a nő homlokára. A szavak, amelyek az összetartozásukat jelezték,
boldog békével töltötték el. Finom, lassú mozdulatokkal simogatta Kate hátát,
és megnyugodva érezte, hogy a nő izmai ellazulnak, és már éppen megnyugodott,
hogy sikerült minden kétséget eloszlatni benne, amikor meglepetésére egy idő
után Kate kissé elhúzódott, és még mindig kétségek között őrlődve nézett rá.
Castle arra gondolt, ha a szavai és az ölelés nem győzte meg a nőt arról, hogy soha
nem fog kételkedni a szerelmében, akkor más taktikához folyamodik. Oldani
akarta a feszültségét, ezért komoly, elgondolkodó hangon szólalt meg, de
szemében huncut fények csillantak.
- Bár ... most, hogy jobban
belegondolok - merengett el színpadiasan - talán még egyszer is
bizonyíthatnád, hogy komolyan gondolod - jelent meg szája sarkában egy kis
pajzán mosoly, tekintetében a vágy szikrája villant, miközben kezével
erőteljesen magához húzta, hogy a nő öle az ágyékának nyomódjon.
Kate hirtelen úgy érezte, mintha
visszaröpültek volna az időben oda, amikor még nem voltak kételyek a szívében.
Nem tudta, hogy csinálja a férfi, hogy a legkomolyabb, legkínosabb, vagy éppen
kétségekkel teli pillanatban tudja oldani a feszültségét a kisfiús sármjával,
de végtelenül hálás volt ezért a tulajdonságáért. Elnézően elmosolyodott, és
tettetett rosszallással megforgatta a szemét.
- Férfiak! - ingatta meg fejét
egy sóhaj kíséretében, aztán abbahagyva a játékot, őszinte, boldog mosoly ült
ki az arcára, karjait a férfi nyaka köré fonta, és gyengéden megcsókolta. - Ez
elég lesz? - kérdezte kihívóan.
- Hm ... mondjuk ... előlegnek -
húzta el durcásan a száját a férfi. - De este nem menekül a bizonyítás elől,
Beckett nyomozó! Csak azért várok, mert az én ágyam kényelmesebb - fészkelődött
a keskeny, egyszemélyes ágyon. - Bár, ennek is megvan az előnye - húzta magához
Kate-t, és belecsókolt a nyakába, aztán hanyatt fekve cirógatta a vállát.
- Valami megváltozott - szólalt
meg percek múlva Castle, és tűnődve nézett körbe a szoba berendezési tárgyain.
Amikor először járt itt, kíváncsian szemlélt meg mindent, és emlékezett,
mennyire bosszantotta Beckett-et, hogy minden kis mütyürt megfogdozott, és
addig nem nyugodott, amíg a nő el nem mesélte a tárgyakhoz tartozó történetet,
amik alapján elképzelte a lázadó, makacs, tinédzser Kate-t, aztán az életvidám,
egyetemista fiatalt, aki minden buliban benne volt. Nem szólt, de feltűnt neki,
hogy akkor nem volt egyetlen tárgy sem, ami az édesanyjával lett volna
kapcsolatos.
Kate kissé megemelte a fejét,
aztán amikor rájött, hogy a szoba berendezéséről beszél a férfi, elmosolyodott.
- Csak lecseréltem néhány
posztert.
- Hát, némelyik ma már elég ciki
lenne! Sőt, a maga korában is az volt - csipkelődött a férfi kajánul
mosolyogva, aztán hirtelen elkomolyodott. - Kitettél egy képet - mondta halkan,
és a kis fiókos szekrény közepén álló fényképre meredt. Már látta ezt a fotót.
Kate az éjjeliszekrénye mélyén tartotta, de soha nem vette elő a jelenlétében,
sőt a létezéséről is csak véletlenül szerzett tudomást. Most viszont ott állt
egy egyszerű képkeretben, és az üveglap alól Johanna és Jim Beckett mosolygott
rájuk szeretettel.
- Már a szemükbe tudok nézni -
emelte fel kissé a fejét Kate, és szomorú mosollyal nézett a szülei boldog
pillanatát megörökítő fotóra. - Megtettem, amit ígértem, elfogtam a gyilkosát.
Ezt is neked köszönhetem - tette hozzá hálásan, és fejét visszahajtotta a férfi
mellkasára.
Kate a férfihoz simult, fejét a
mellkasán nyugtatta, és hallgatta az ütemes szívdobogást. A halk, monoton hang,
a ringató mozgás, ahogy a Castle mellkasa emelkedett és süllyedt minden
lélegzetvételnél, a biztonság, amit az ölelő karok jelentettek, és a
megnyugvás, hogy a férfi megbocsátott neki, lassan álomba ringatta. Az elmúlt
hetek idegőrlő gyötrődése, és rémálmokkal teli éjszakái után minden sejtje
élvezte a mély, álomtalan alvást.
Castle sokáig feküdt
mozdulatlanul, de nem jött álom a szemére. Egy darabig élvezte, hogy Kate
ugyanúgy simul hozzá, mint az elrablása előtti boldog éjszakákon, amikor az
esküvőjükre készülődtek. Nem akart mocorogni, nehogy felébressze a nőt, de egy
idő után rettentő kényelmetlennek találta a keskeny ágyat, és úgy érezte, ha
még egy percig így kell maradnia, kitörik a dereka. Lassan oldalra csúszott, és
levette Kate kezét a hasáról. A nő mocorogni kezdett, aztán a másik oldalára
fordult, de nem ébredt fel. Castle halkan nyögve feltápászkodott, és az ágy
szélén ülve, fájdalmas arccal tapogatta elmerevedett derekát. A sötétítőfüggöny
résein betörő fénysugarakra nézett, és arra gondolt, ha már nem tud aludni, főz
egy kávét, és meglepi valami finom reggelivel Kate-t. Felvette a földön heverő
bokarögzítőt, dagadt bokájára csatolta, aztán magára ráncigálta a
bokszeralsóját, óvatosan felállt, és a mankóra támaszkodva kibicegett a szobából.
Mielőtt behúzta volna maga után az ajtót, még egyszer végignézett Kate-n,
akinek tökéletes, nőies alakja átsejlett a vékony takarón. Boldog mosollyal az
arcán sóhajtott, halkan becsukta az ajtót, és megfordult.
- Jézusom! - kapott rémülten a
mellkasához, amikor egy férfi alakját látta meg a nappali közepén, aki éppen
felvette a földön heverő rózsát és a doboz csokoládét, de igazán akkor ijedt
meg, amikor a váratlan látogató felegyenesedett, és Jim Beckett csodálkozó,
kérdő tekintetével találta magát szembe. - Jim! - húzta kényszeredett mosolyra
a száját, és kétségbeesett tekintettel gondolkodott, hogyan vágja ki magát a
kínos helyzetből. Noha bokszerban volt, ösztönösen a férfiassága elé tette a
kezét, és nemcsak azért nem állt egyik lábáról a másikra, mert megrándult
bokája nem engedte, hanem mert egy pillanatra kővé dermedt zavarában.
- Rick? - billentette kissé
oldalra a fejét meglepetten a férfi, és úgy nézett rá, mint aki nem akar hinni
a szemének, mire Castle feleszmélt, és védekezőn felemelte a kezét.
- Ez ... ez nem az, aminek
látszik - dadogta kétségbeesetten, miközben úgy érezte magát, mint egy kamasz
fiú, akit tiltott szerelmeskedésen kapott a lány apja.
Jim Beckett maga volt a
megtestesült nyugalom, amitől Castle csak még jobban zavarba jött, és amikor a
férfi a szavaira összehúzta a szemöldökét, és kutatón végigmérte, nyelt egy
hatalmasat.
- Igazából azt remélem, hogy ez az,
aminek látszik! - mondta Jim jelentőségteljesen megnyomva a mutatószót,
miközben Castle szája kínos mosolyra rándult, és remélte, hogy nem téved,
amikor az idős férfi arcán egy megkönnyebbült mosolyt látott átsuhanni.
- A-azt hiszem, fel kellene
öltöznöm - bökött hüvelykujjával Kate ajtaja felé az író.
- Már megyek, csak az iroda
kulcsiért jöttem - mondta olyan természetességgel Jim, mintha az lenne a világ
legtermészetesebb dolga, hogy hajnalban hazaérkezve a lakásába, az alsónadrágos
Rick-kel találja szembe magát, aki éppen a lánya szobájából botorkál elő. - Azt
hiszem, ezeket Katie ejtette le - mondta meleg hangon, és a döbbent Castle
kezébe nyomta a rózsát és a csokit. Az író elnyíló szájjal bámult az idős férfi
után, aki a komód fiókjából elővette a kulcsokat, felemelt kézzel intett, és
olyan észrevétlenül, ahogy jött, már ki is lépett a lakásból.
Castle hátát a falnak vetve
engedte ki tüdejéből a másodpercek óta benntartott levegőt. Próbálta
lecsillapítani még mindig zakatoló szívét, miközben megállapította, hogy már
nincs szüksége kávéra, hogy idegrendszerét felpörgesse. Vett egy nagy levegőt,
és visszament a szobába. A rózsát és a csokoládét az éjjeliszekrényre tette, és
óvatosan bebújt Kate mellé az ágyba. A nő hozzábújt, és álomittas hangon
megszólalt.
- Kivel beszélgettél?
- Apáddal - rázkódott meg a friss
emlékre Castle. - Kimentem, és szembe találtam magam vele. Tudod, milyen kínos
volt? - kérdezte szenvedő arccal.
Kate csukott szemmel
elmosolyodott, és megcirógatta a férfi mellkasát.
- Miért? Nem csináltunk semmi
rosszat - mondta ártatlanul, és nem kellett kinyitnia a szemét ahhoz, hogy
tudja, egy pajzán mosoly jelent meg a férfi arcán.
- Igaz! Csupa, csupa nagyon jó
dolgot csináltunk - adott igazat a nőnek Castle, miközben kissé előrehajolt, és
egy gyengéd csókot lehelt a csukott szemhéjakra. Kezét a tarkója alá téve
nézett maga elé, amikor tekintete hirtelen újra a fiókos szekrényen álló képre
tévedt. Töprengve nézte Johanna Beckett ismerős mosolyát.
- Tudod, jólesett, amikor azt
mondtad, édesanyád szeretett volna engem - szólalt meg, és a meghatottságtól
nyelt egyet.
- Apa is örülni fog nekünk -
mosolyodott el a gondolatra Kate. Annak ellenére, hogy Jim Beckett nem szólt az
életébe, és nem kritizálta a döntését, látta a szomorúságot a tekintetében. -
Igaz is! Eddig nem féltél attól, hogy Apa benyit, és meglát az egyetlen
kislánya ágyában meztelenül? - kérdezte incselkedve, mire Castle flegmán
megvonta a vállát.
- Tudtam, hogy Európában van,
ezért úgy gondoltam, ez nem történhet meg - mondta fölényes magabiztossággal,
aztán lelombozódva hozzátette: - Tévedtem.
- Valóban ott volt, de honnan
tudsz te ilyeneket? - méregette gyanakodva a férfit Kate. - Csak nem fogadtál
egy magánnyomozót?
- Nem volt rá szükség, hiszen
tudhatnád, hogy New York legzseniálisabb krimiírója, és egyben rendőrségi
tanácsadója karjaiban fekszel - húzta ki magát öntelten Castle, amivel régi kis
évődéseiket idézte, aztán amikor meglátta Kate összehúzott szemöldökét és
várakozó tekintetét, lehervadt arcáról az öntelt mosoly, és megadóan sóhajtott.
- Jó, bevallom, anyámtól tudom. A napokban fültanúja voltam, hogy azt ecsetelte
az egyik barátnőjének, milyen nehéz egyedülálló anyának lenni, aztán hallottam,
hogy Jim-et emlegeti. Azt mondta, egy egyedülálló apának még nehezebb
lehet, és talán jót tesz neki az európai konferencia, mert eltereli a figyelmét
a szomorú gondolatokról, és legalább egy hétig nem kell minden nap a saját
szemével látnia, milyen boldogtalan a gyereke.
Ahogy felidézte a pillanatot,
hirtelen eszébe ötlött valami, és megdöbbenve ráncolta a homlokát. - De honnan
tudta ezt az anyám?
- Néha beszélnek telefonon -
jegyezte meg Kate. - Úgy vettem észre, egész jól kijönnek, amióta együtt
izgultak értünk.
- És miért nem tudok én erről? -
duzzogott Castle sértődött arccal, mint egy kisfiú, akivel nem osztották meg a
többiek a titkukat.
- Talán csak nem akarta minden
titkát az orrodra kötni Martha.
- De hát eddig minden pasiról
beszámolt, aki legyeskedett körülötte!
- Lehet, hogy az apám nem
legyeskedik körülötte, egyszerűen csak jó olyannal megosztani a félelmeit, aki
hasonló cipőben jár, mint ő - vélekedett Kate, miközben mosolyogva figyelte
Castle durcás arcát. - Csak nem vagy féltékeny? - nevette el magát.
- Én? - tiltakozott hevesen a
férfi, miközben fantáziája vadnál vadabb képzelgésbe kezdett Jim és Martha
kapcsolatának lehetséges kimenetele felől. - Ha az hozza őket össze őket, hogy
együtt izgulnak értünk, akkor az elmúlt hetek történéseit szemlélve,
elkezdhetünk félni.
Kate a könyökére támaszkodott, és
átható, kérdő tekintettel Castle szemébe nézett.
- Félni? Te nem örülnél, ha
összejönnének? Talán nem tartod elég jó partinak az apámat?
Castle mentegetőzve emelte maga
elé a kezét, és lassan magyarázkodni kezdett.
- Dehogy! - nevette el magát
feszengve, mire Kate összehúzta a szemöldökét. - De gondolj bele! -
próbálta megindokolni az ellenérzéseit. - Ha összejönnének, akkor most itt
lennének kettesben a szomszéd szobában! - rázkódott meg a gondolatra.
- Mi meg a te lakásodban lennénk,
a hálószobádban, nem pedig itt - emlékeztette a nyilvánvalóra Kate a férfit.
- Igen, de akkor az apósom lenne
a mostohaapám, és ...
- A gyerekeinknek így is, úgy is
a nagyapja lenne, Martha pedig a nagyanyja - vágott a szavába Kate huncutul.
- Hm ... igaz - adta meg magát
elgondolkodva Castle, aztán felcsillant a szeme, és pajkos mosoly jelent meg az
arcán. - Nocsak, Beckett nyomozó! Gyerekeink? - nyomta meg a többes számot
jelző szóvéget. - Csak nem hisz egy időutazó szavainak? - Húzta fel csibészesen
a szemöldökét.
Kate nézte az oly ismerős
arckifejezést, ami most mégis más volt, mint régen. Egy pillanat múlva már
tudta, hogy miért. A huncutul csillogó kék szemekben látta, ahogy a férfi
élénk képzelete maga elé vetíti boldog, közös jövőjüket.
- Csak ne rohanj annyira előre,
Castle! - rótta meg a férfit, de nem tudta elrejteni szeme boldog ragyogását. -
Különben is, csak te hiszel az időutazós elméletben.
- Azért ismerd el, hogy elég
különös ügy volt!
- Elismerem, nem botluk gyakran
egy olyan fazonba, aki azt hiszi magáról, hogy a jövőből érkezett.
Castle tekintetén látszott, hogy
egyáltalán nem figyel Kate szavaira, csak szárnyaló képzelete képeire.
- Azért arra kíváncsi vagyok,
hogyan lesz belőled szenátor - mondta elmerengve, aztán pajkosan elvigyorodott.
- De azt tudom, mit kell csinálnunk, hogy három gyerekünk legyen!
Kivette kezét a feje alól,
először oldalra fordult, aztán megpróbált a keskeny ágyon a nő fölé helyezkedni,
de amikor rá akart hajolni a hívogató, életteli, piros ajkakra, Kate
határozottan a megtámasztotta két tenyerével a férfi mellkasát, és megálljt
parancsolt.
- Castle! Nem most fogunk
hozzálátni a gyerekcsináláshoz! Be kell mennem a kapitányságra. Minden perc
számít, hogy időben találhassuk meg azt a nőt, akit Tyson elrabolt -
komolyodott el a tudatra, hogy az ő leleményességükön múlik egy ember élete, de
amint megpillantotta a férfi csalódott arcát, átkarolta a nyakát, és gyengéden
megcsókolta. - De ha gyereket akarsz, meg kell komolyodnod - vonta össze
tettetett szigorral a szemöldökét.
Castle egy pillanat alatt
felvette a kisfiús, ijedt ábrázatát. Miközben hosszú, vészterhes és feszült
hetek után újra megérezte a boldogság mámorító érzését, megnyugvással töltötte
el, hogy ugyanúgy évődik vele a nő, mint régen.
- Lehetetlent kívánsz tőlem? -
pislogott színlelt kétségbeeséssel. - Azt hittem, ilyennek szeretsz -
biggyesztette le a száját csalódottat játszva.
- Nem gondolod, hogy az utóbbi
napokban túlzásokba estél? - jelent meg Kate mosolyában az átélt félelmek
árnya. Szerető mozdulattal simított végig a férfi arcán, aki azonnal megérezte
a komolyságot a meleg, aggódó hangban.
- De hát ...
- Leugrottál a Brooklyn hídról
egyenesen az East Riverbe, eveztél egy Ördögkatlan nevű szakaszán egy vad,
hegyi folyónak, aztán ejtőernyő nélkül ugrottál ki egy repülőgépből. Ennél egy
kicsit több komolyságot várok a leendő gyerekeim apjától - húzta fel a
szemöldökét Kate kihívóan, folytatva az évődést, de a felidézett emlékek
hatására Castle arca hirtelen komollyá vált, és feljebb nyomva magát, kissé
eltávolodott a nőtől.
- Tudod, hogy miért csináltam -
mondta szomorkásan. Egy pillanatig újra megérezte a feszültséget, ezért
folytatta. - Bár ... bevallom, a bungee jumpin-ot még élveztem, főleg azért,
mert amikor a meghúzódott hátamat kenegetted, újra élvezhettem az érintésedet.
Az evezés izgalmas volt, de amikor felborult a csónak, és másodpercekig nem
kaptam levegőt, csak arra tudtam gondolni, hogy az ötletem visszafelé sül el,
és soha többé nem foglak látni, ha megfulladok. Az ejtőernyő nélküli ugrást
pedig először lemondtam ...
Kate először majdnem a férfi orra
alá dörgölte, hogy mindezt csak azért tette, hogy fájdalmat okozzon neki, de
amikor az utolsó mondatnál meglátta az elgondolkodó tekintetet, kíváncsivá
vált.
- Lemondtad?
- Igen. Tudod, történt valami a
repülőn, amikor Montanából hazafelé jöttem. Volt ott egy idős hölgy ... szóval
mondott valamit a sorsról, aztán villám csapott a gépbe, és egy percig azt hittem,
hogy lezuhanunk.
- Aha - mosolyodott el Kate. -
Szóval úgy érezted, az Univerzum bosszút áll a hülyeségeid miatt, és beijedtél.
Castle pár másodpercig
hallgatott, és elgondolkodva nézett Kate-re, aki megérezte a férfi
hangulatváltozását, és elkomolyodva, várakozón fúrta tekintetét a kék szemekbe.
- Tudom, hogy számodra ez
nevetségesen hangzik, de én akkor valóban féltem, de nem attól, hogy meghalok,
hanem attól, hogy akkor soha többé nem láthatlak, hogy minden, amit elképzeltem
kettőnkről, a jövőnkről, az semmivé foszlik, elenyészik.
- Miért ugrottál mégis?
Castle nagyot sóhajtott, és
bosszúsan elhúzta a száját.
- Mert olyan makacs vagy, mint
egy ... - kezdte bosszúsan, ahogy felrémlett előtte a pihenőbeli
beszélgetésük, aztán lemondóan sóhajtott. - Mindegy ... Szóval mert makacs
vagy, és másnap a pihenőben közölted, hogy nem fogod megváltoztatni a döntésed,
én meg dühös lettem, és egy óra múlva már egy gyorstalpaló ejtőernyős
tanfolyamon találtam magam. - Egy pillanatra elhallgatott, aztán elcsukló hangon
hozzátette: - Az volt az utolsó reményem, hogy visszaszerezzelek.
Másodpercekig szótlanul nézték
egymást, aztán Castle közelebb hajolt, mellkasa Kate melléhez ért, és lassan
megcsókolta a nő elnyíló ajkait.
- Mégis hozzákezdhetnénk ahhoz a
kisbabához - suttogta a csókba vágyakozón, miközben csípőjét finoman a nő
ölének tolva éreztette vele a testében szétáradó vágyat. Kate engedelmesen
tárta szét combjait, és remegve várta, hogy a férfi elmerüljön benne, és eggyé
válva jussanak el a gyönyörig, de agya gátat szabott vágyainak.
- Indulnom kell - nyögte,
miközben körmét Castle hátába mélyesztette.
- Ott az FBI - suttogta a férfi
két csók között, aztán ajkai leheletnyi érintésekkel kényeztették Kate
nyakának érzékeny bőrét.
- Akkor is ... mennem ... kell -
zihálta a nő, és beleharapott a férfi fülébe. A szenvedély megállíthatatlanul
ostromolta józan, kötelességtudó gondolatait, és Kate kétségbeesve vette
tudomásul, hogy a hetek óta tartó sóvárgást nem elégítette ki a csodálatos
éjszakai együttlétük, és esze egyre inkább vesztésre áll a vágyaival szemben. -
Mennyire vagy gyors? - kérdezte, hogy lelkiismeret-furdalását elnyomja.
Castle felemelte a fejét, ködös
tekintetében pajzán fény csillant, és huncutul elmosolyodott.
- Csak figyelj! - húzta fel egy
pillanatra a szemöldökét.
A konyhát betöltötte a frissen
főtt kávé illata. Kate csalódottan dőlt hátra a széken, és szorosabbra húzta
magán a köntöst, miután letette a telefont. Ryan tájékoztatta, hogy az éjszaka
számos raktárt vizsgáltak át, de semmi gyanúsat nem találtak. Az FBI nagyobb
erőket mozgósít, így a keresésben nem kell részt venniük.
- Látod, nem is kellett volna
annyira gyorsnak lennem - húzta el a száját Castle a hír hallatán, de Kate
gondolatai már Tyson üzenetén jártak.
- Kell, hogy legyen jelentése
annak a csokoládénak, amibe a kulcsot rejtette, de már mindent ellenőriztünk, a
gyártót, a forgalmazót, és semmit nem találtunk.
- Hm ... Mi lehet még érdekes egy
csokoládén? - fogta a kezébe Castle a doboz csokit, amit Kate-nek hozott, és
elgondolkodva forgatni kezdte. - Kóstoljuk meg, hátha a mennyi íz új
gondolatokat ébreszt bennünk!
- Azt hittem tejszínhab-párti
vagy - mosolyodott el Kate a fdobozt gyermeki izgalommal bontogató írón.
- Azért ha keserű az élet, nem
vetek meg egy kis édes élvezetet.
- Szóval, akkor most keserű az
élet? - csapott le a mondatra kihívón a nő.
Castle bosszús grimaszra
húzta a száját, aztán megadóan sóhajtott.
- Na jó! Most édes az életem, de
a keserű emlékeknek is jót tesz a csoki - próbálta kivágni magát. - Arról nem
is beszélve, hogy mi mindenre használhattuk volna az imént ... persze csak ha
nem siettettél volna - pillantott rosszallóan Kate-re, aztán újra a dobozra
irányította a figyelmét.
Kate a szájához emelte a forrón
gőzölgő kávéval teli poharat, óvatosan belekortyolt, miközben álmodozó
tekintettel nézett az asztal közepén álló vázában éledező vörös rózsára.
Emlékek sora rohanta meg: Jordan Shaw szavai, amiket még a phoenix-i kórházban
mondott, az ügynök szerelmes tekintetű férje, boldog mosolyú kislánya, és a szál
vörös rózsa az eligazító asztalán. Nekik sikerült összeegyeztetni a nő munkáját
a családdal.
- Sikerülni fog, ugye Castle? -
kérdezte megerősítést várva a férfitől, de az éppen a csokoládés doboz
eltéphetetlennek tűnő celofánjával vívott csatát.
- Persze! Nem fog ki rajtam egy
ilyen kis vékony műanyag fólia - próbálkozott a körmével felszabni a
csomagolást összeszorított szájjal, minden figyelmét a doboznak szentelve.
Kate nyelt egyet, és hallgatott.
Miért is szólna, hogy ő az életükre gondolt, nem egy csokis doboz felbontására,
amikor biztosan tudta, mit válaszolna a férfi?! Castle hisz kettejükben, sőt,
feltétel nélkül hisz a szerelmükben. Itt az ideje, hogy végre benne se legye
egy szemernyi kétség sem!
- Castle! Van rajta egy
aranyszínű csík! Azt húzd meg - bökött a celofánt nyitó vékony sávra.
- Ó! Tényleg! - lepődött meg
Castle a megoldáson, és egy mozdulattal megszabadította a csokit a fóliától.
Ahogy megfordította a dobozt, tekintete megakadt a vonalkódon. - Ennek
utánanéztetek? - nézett fel várakozón, és a vonalkák sorára bökött.
Kate letette a poharat, közelebb
hajolt, és összevont szemöldökkel nézte a férfi ujja alatt sorakozó, különböző
vastagságú vonalakat.
- Miért? Mit jelenthet egy
vonalkód? - pillantott döbbenten Castle-re.
- Lehet, hogy egy titkos kód -
csillant fel a férfi szeme, és tekintetén látszott, hogy meglódult a
fantáziája. - Mondjuk ... minden számnak van egy betű megfelelője, és a
vonalkód egy szót vagy mondatot ad ki.
Beckett egy pillanati
elkerekedett szemmel nézett az izgatott íróra, aztán felpattant, és a szobába
indult, hogy felöltözzön, és rohanjon a kapitányságra, de néhány lépés után
megtorpant, és megfordult, így éppen szemtanúja lett, ahogy Castle fájdalmas
grimasszal az arcán próbál lábra állni, és igyekszik követni.
- Castle! Te maradsz! - bökött a
férfi mellkasára a mutatóujjával, így állítva meg a mozdulatot. - A bokádra rá
sem szabadna állni. Lefekszel, felpolcolod, és jegeled! - csengett
ellentmondást nem tűrőn a hangja.
- Ugye te sem gondolod komolyan,
hogy itt maradok? - háborodott fel a férfi, de mielőtt Kate újra
megszólalhatott volna, kétségbeesett tekintettel folytatta. - Bármelyik
pillanatban visszajöhet az irodából az apád!
Kate elmosolyodott. Azt hitte,
Castle azért ellenkezik, mert mindenáron a kapitányságra akar jönni. Egészen
elfeledkezett az Európából hazatérő apjáról. Közönyösen megrántotta a vállát.
- És? Szerintem jól meglennétek.
Apa beavatna a baseball rejtelmeibe, te pedig megismertetnéd vele a krimiírás
csínját-bínját.
- Vagy jól kibeszélnénk téged, és
sok-sok érdekes dolgot tudnék meg rólad - vágott vissza vigyorogva Castle.
Kate egy pillanatra összevonta a
szemöldökét, és szikrákat szóró szemekkel végiggondolta egy ilyen beszélgetés
lehetséges kimenetelét, aztán dühösen megadta magát.
- Rendben. Hazaviszlek, és jó fiú
módjára betartod az orvos utasításait. Mi meg a fiúkkal utánanézünk a
vonalkódos elméletednek.
- De ... de Kate! Én ...
Kate szigorú tekintete és
figyelmeztetően felemelt mutatóujja megállított a könyörgést.
- Aki repülőgépből ugrál ki, az
most gyógyulásra és szobafogságra van ítélve! - mondta kicsit gonoszkodva,
miközben újra összeszűkült a gyomra az emlékre, amikor meglátta a férfit
ejtőernyő nélkül kiugrani a gépből. - Mindenről beszámolok - tette hozzá kissé
megenyhülve, amikor szomorú, ártatlanul pislogó férfira nézett.
Castle duzzogva tudomásul vette,
hogy most kimarad a nyomozásból, és a mankóra támaszkodva követte Kate-et.
Az FBI kódfejtői már órák óta
próbáltak értelmet adni a vonalkód számsorának - eredménytelenül. Beckett egyre
elkeseredettebben nézte a fehér táblán sorakozó, felnagyított képeket, amelyek
a kulcsot rejtő csokoládé papírjáról készültek, és egyre kevésbé volt biztos
abban, hogy jó úton járnak. Minden gyárat végigjártak, ahol ezt a fajta csokit
készítették, leellenőrizték a forgalmazókat, a csomagolóüzemeket, az Eva nevű
dolgozókat a csokigyárban, de semmit nem találtak, most pedig úgy nézett ki,
hogy a vonalkód is zsákutca. Már az is idegesítette, hogy Castle eleinte csak
félóránként telefonált, aztán a hívások száma tíz, majd öt percesre sűrűsödött,
hiába ígérte meg neki minden alkalommal, hogy azonnal szól, ha találnak
valamit. Tehetetlenségében megdörzsölte a homlokát. Egyre feszültebb lett, és
úgy érezte, képtelen egy helyben ülni, ezért még egy pillantást vetett a
kinagyított vonalkódra, aztán felállt, és New York kivetített térképéhez
lépett. Piros körök jelezték azokat az elhagyatott üzemeket és raktárakat, ahol
a kulcsot használhatták, és már átvizsgálták őket, zöldek pedig azokat,
amelyeket még nem. Iszonyúan sok zöld kör virított a térképen. Beckett
elkeseredetten gondolt arra, kizárt, hogy mindet át tudják vizsgálni néhány nap
alatt. Ha nem tudják megfejteni Tyson üzenetét, akkor biztosan nem fogják
életben találni az elrabolt nőt. Már csak abban reménykedett, hogy nincs is
semmiféle áldozat, és Tyson csak pszichológiai hadviselést folytat ellenük
azzal, hogy egy nem létező nőt keresnek egy nem létező helyen, de ösztönei mást
súgtak. Emlékezett 3XK rideg tekintetére és ravasz, gúnyos, lekicsinylő
mosolyára, amelyek mind, mind azt súgták, hogy még úgy is képes gyilkolni, hogy
nincs is a tetthelyen, hanem kórházban fekszik magatehetetlenül.
Ryan lépett mellé. Gyors
lélegzete elárulta, hogy rohant, tehát valami fontos dologra bukkant.
- Beckett! Megvan a lehetséges
áldozatok listája - nyújtotta Kate felé a kezében tartott iratokat, és
összeráncolt homlokkal, várakozón nézett a nyomozóra.
- Három? - forgatta a lapokat a
nő, miközben a hozzájuk csatolt fényképeken mosolygó harminc körüli, szőke nők
vonásait kutatta, gyorsan végigfutott a személyleírásokon és az eltűnések
leírásán, aztán az Karen Baker képére bökött. - Ő lesz az!
- Igen, szerintünk is, csak
kíváncsi voltam, egyformán látjuk-e a helyzetet - suhant át egy elégedett
mosoly Ryan arcán. - Jól szituált, egyedül élő, magas beosztású, értelmiségi
nő, mint az eddigi áldozatai. Ráadásul az eltűnés időpontja is beleillik az
időintervallumba.
- És a monogramja megegyezik az
enyémmel - tette hozzá elgondolkodva Beckett.
- Igen - bólintott Ryan
szomorkásan. Az egyezést ők is felfedezték Espo-val, de nem akarta azonnal
felhívni rá Beckett figyelmét.
- Ezek szerint őt kell
megtalálnunk - lépett közelebb a térképhez Kate. Ajkát beharapva cikázott a
tekintete a zöld filccel bekarikázott raktárak és üzemek során, aztán hirtelen
a fehér tábla felé fordult, és elgondolkodva levette a vonalkódról készült
képet. Felcsillant a szeme! Megszűnt számára a külvilág, még Javi megjelenését
sem vette észre, mert figyelmét teljesen lekötötte a lehetőség, hogy megtalálta
a megoldást.
Castle a nappali kanapéján ült,
sérült lába egy párnán pihent, bokáját két jeges zacskó fogta körül. Miután
Kate elküldte neki a vonalkód képét, egy füzettel és tollal a kezében a
megfejtésen töprengett. Szerette volna előbb megoldani a rejtvényt, mint az FBI
kódfejtői, főleg azért, hogy Kate-nek bebizonyítsa, milyen nélkülözhetetlen
lenne a jelenléte az őrsön, miközben ő a lakásába száműzte. Most, hogy
visszakapta a nőt, nehezen viselte, hogy máris nélkülöznie kel a jelenlétét.
Sejtette, hogy beszélni fognak még az elmúlt napokról, és hosszú időnek kell
ahhoz eltelni, hogy feledésbe merüljenek a fájdalmas emlékek, de most nem akart
ezzel foglalkozni. Dühösen gondolt Jerry Tyson-ra. Most is miatta nem lehet
Kate mellett. Még úgy is képes irányítani az életüket, hogy magatehetetlenül
fekszik a kórházban. Aztán arra gondolt, ha megfejtik a rejtvényt, és sikerül
élve kiszabadítaniuk az elrabolt nőt, akkor végképp legyőzik. Felvette a
telefonját, hogy újra érdeklődjön Kate-nél a nyomozás állása felől, bár tudta,
hogy már az idegeire megy a nőnek, de hirtelen meggondolta, és inkább
megnyitotta a térképalkalmazást a készüléken. Nézte a kis villogó pontot, ami a
saját helyzetét jelezte, és arra gondolt, milyen hétköznapi dologgá vált a
földrajzi helymeghatározás, ami a vitorlás hajók korában amilyen fontos,
ugyanolyan nehéz is volt. Hirtelen nyelt egyet, és a térképről a vonalkódra
nézett. Lehet ... lehetséges, hogy ez a titok nyitja? - futott át a fején egy
gondolat, miközben érezte, hogy a megfejtés izgalma annyi adrenalint
szabadított fel a testében, mint amikor leugrott a Brooklyn híról. Biztosra
akart menni, mielőtt Beckett-et felhívná az ötletével, ezért megfelezte a
vonalkód számait, és remegő kézzel kezdte bepötyögni őket a telefonja GPS
koordináta keresőjébe.
Kate zakatoló szívvel nyúlt a
telefonért, hogy Castle-t hívja, amikor a liftajtó nyílt, és az izgatott,
mosolygó arcú író sietett felé bicegve, mankóra támaszkodva.
- Castle! Éppen hívni akartalak!
- Megfejtette az FBI a számokat?
- kérdezte a férfi, és Kate-nek kétsége sem volt a felől, hogy mennyire
csalódott lett.
- Nem, de valami eszembe jutott.
- Nekem is! - élénkült meg
Castle. Egészen közel hajolt Kate-hez, és csillogó szemekkel nézett a nőre - A
számok jelenthetnek egy helyet is ...
- ... kettévehetjük őket, és
akkor egy ...
- ... GPS koordinátát kapunk -
folytatták egymás gondolatát, miközben arcuk egyre közelebb került egymáshoz.
Elmosolyodtak, tekintetük összefonódott, és másodpercekig élvezték az oly
ismerős pillanatot, de míg máskor zavartan pislantottak és eltávolodtak
egymástól, most Castle közelebb lépett, Kate pedig hagyta, hogy a férfi egy
futó csókot leheljen az ajkára.
Ryan figyelte, ahogy percekkel
ezelőtt Beckett a vonalkóddal a kezében New York térképéhez lép, aztán
szélsebesen jegyzetelni kezd, végül kikerekedett, csillogó szemekkel újra a
térképre néz. Ismerte ezt a tekintetet. Amikor Espo megjelent, és fejcsóválva
már messziről jelezte, hogy az FBI még mindig nem jutott semmire a számokkal,
jelentőségteljesen biccentett Beckett felé, hogy szerinte ő megtalálta a
megoldást. Javi megállt Ryan mellett, és zsebre tett kézzel figyelte, ahogy
Beckett izgatottan felkapja a telefonját. A következő pillanatban azonban, már
mindkét férfi megrökönyödve feledkezett rá a sántítva beviharzó Castle-re,
aztán tanácstalanul egymásra pillantottak. Már semmin nem lepődtek meg, ha
Beckett-ről és Castle-ről volt szó. Azt már az első szavak után leszűrték, hogy
a feszültségnek nyoma sincs a két ember között. Sőt! Amikor egymás gondolatát
fűzték tovább, miközben olyan közel került az arcuk, hogy érezhették egymás
leheletét, tekintetük pedig ragyogva merült el a másik szemében, mindkét
nyomozó elmosolyodott.
- Khm ... khm ... - köszörülte
meg a torkát Ryan, és zavarában elkapta a tekintetét, amikor Castle megcsókolta
Beckett-et, Eapo viszont minden gátlás nélkül nézte mosolyogva a két boldog
embert.
- GPS koordináták? - bólintott
elismerően. - Szóval megtaláltátok a megoldást ... és ha jól látom, egymást is
- villant kajánul a tekintete, mire Kate kissé zavartan, Castle pedig büszkén
elmosolyodott, de mindkettejükről sugárzott a boldogság.
A pillanatnyi idillt egy
erélyesen csattanó hang törte meg, ami úgy hasított a levegőbe, hogy Castle
összerezzent, Ryan és Espo pedig, mint akiknek sürgős dolga akadt, sietve az
asztaluk felé vették az irányt.
Gates kapitány az irodája
ajtajában állt csípőre tett kézzel, és szúrós tekintetével szinte felnyársalta
az írót.
- Mr. Castle! - lépett közelebb a
férfihoz. - Kapitányságom nem a maga kis játszótere, ahonnan, ha úgy tartja
kedve leléphet, és bármikor visszajöhet csak azért, hogy az enyelgésével
elvonja az embereim figyelmét a munkától. Amikor szükség lenne magára, akkor
mindenféle őrültségekkel borzolja a kedélyeket, amikor nem, akkor pedig itt
csetlik-botlik a mankójával, amit a felelőtlenségének köszönhet. Ráadásul
megegyeztünk, hogy a magánéletüket nem itt élik - korholta a férfit, aki
zavarában először lehajtotta a fejét, és csak félve pillantott ide-oda, mintha
abban reménykedne, hogy valaki megmenti a kapitány kirohanásától, aztán miután
Kat-re pillantott, mintha elfújták volna a zavarát, felszegte a fejét, és
kihívóan egyenesen a Vaslady szemébe nézett.
- Nem csináltam semmi rosszat -
mondta pimasz mosollyal a szája sarkában, aztán Kate-re pillantva, és szemtelenül
hozzátette: - Nagyon is jó volt! Én ezt nem is hívnám enyelgésnek, csak egy
boldog, szerelmes leheletnyi csóknak, amiről magának is lehetne elképzelése, ha
...
Ryan és Espo, az íróasztalukon
magasodó iratkupacok mögül, szájtátva figyelték a vészterhes szócsatát, míg
Kate egyre rémültebben látta, milyen irányt vesz a párbeszéd. Amikor úgy
érezte, hogy Castle elveti a sulykot, gyorsan közbevágott.
- Castle megfejtette Tyson
üzenetét - lépett közelebb a kapitányhoz, hogy magára vonja a figyelmét, és
megvédje az írót.
Gates összeszűkült szeme és
összeszorított szája jelezte a benne tomboló, visszafojtott indulatot. Néhány
másodpercig farkasszemet nézett Beckett-el, aztán elnyomott egy sóhajtást, és
anélkül, hogy a győzelemittasan vigyorgó íróra nézett volna, az irodája felé
intett.
- Jöjjenek!
Castle még be sem húzta maga után
az ajtót, már nem tudta megállni, hogy meg ne szólaljon.
- Tulajdonképpen Beckett is
megfejtette a ... - kezdte, de Gates kapitány olyan szemekkel nézet rá, hogy
érezte, túllőtt a célon, és jobb lesz, ha elhallgat, és hagyja, hogy Kate
számoljon be a feltételezésükről.
- Ezek szerint a csokis papír
vonalkódja éppen egy két éve bezárt raktárépületet jelöl? Elég őrülten hangzik
ahhoz, hogy igaz legyen - biggyesztette le elgondolkodva a száját a Vaslady a
beszámoló után. - Még szerencse, hogy tudnak Tyson fejével gondolkodni!
Az utolsó megjegyzésre Kate
meghökkent, Castle pedig felháborodottan szólásra nyitotta a száját, de aztán
meggondolta magát, és hallgatott. Mindketten azon tűnődtek, hogy büszkék
legyenek, vagy megijedjenek saját maguktól, amiért képesek kitalálni egy
sorozatgyilkos logikáját.
- Értesítem az FBI-t, maguk pedig
készülődjenek, csatlakoznak az akcióhoz! - nyúlt Gates a telefon után, de
miközben a füléhez emelte a kagylót, a két távozó ember után szólt. - Úgy
értem, Beckett nyomozó, Ryan és Esposito nyomozók! Maga, Mr. Castle, szépen
hazamegy! Nem szeretném itt látni, amíg meg nem gyógyul! - mondta szigorúan,
aztán Kate-re nézett, és ellágyult a tekintete. - Beckett nyomozó! Örülök a
döntésének, még ha nem is értem, mi vonzza benne - biccentett Castle felé, mire
a férfi sértődötten ráncolta a homlokát, és védelemért Kate-re pillantott, aki
azonban csak jólesően elmosolyodott, és kitárta előtte az iroda ajtaját.
- Nem akarok hazamenni -
duzzogott az író megbántott kisfiú módjára, de Kate rá sem hederített, hanem
egyenesen a fiúk asztalához sietett. Váltott velük pár mondatot, aztán felkapta
farmerdzsekijét a szék támlájáról, és a lift felé indult.
- Gyere Castle! - intett a fejével.
A férfi olyan gyorsan bicegett a
mankóval utána, ahogy csak bírt, miközben arcára elégedett mosoly ül ki.
Élvezte, amikor az elméletük beigazolódik, és pontot tehetnek egy ügy végére.
Most a szokásosnál is jobban várta a katarzis-élményt, amikor kiszabadítják az
elrabolt és fogvatartott nőt, mert az azt jelentené, hogy végleg legyőzték
Tyson-t és, szellemileg fölé kerekedtek! Persze megvolt az esélye, hogy a férfi
már az elfogása előtt megölte a nőt, mégis, szinte biztos volt abban, hogy még
él. Tyson játszott velük. Valószínűleg azt tervezte, hogy hagyja nyomozni a
csapatot, és csak akkor végzett volna a nővel, amikor már célegyenesben vannak,
hogy még keserűbb legyen a csalódásuk. Közbejött azonban, hogy elfogták, tehát
nem tudta befejezni a tervét. Látni akarta Kate-et, amikor magába issza az
elrabolt nő tekintetét, hogy amikor kilátástalannak látja egy ügy megoldását,
reményt merítsen belőle.
- Nincs itt a mellényem - jutott
eszébe, mikor levegőt kapkodva végre utolérte Kate-t a liftnél.
- Nem baj, nem lesz rá szükséged
- mondta jelentőségteljesen Kate, és anélkül, hogy ránézett volna, belépett a
felvonóba.
- De ... de ... ezt ... ezt nem
teheted velem! Nem hagyhatsz ki belőle! - dadogta döbbent kétségbeeséssel
Castle, amikor rájött, hogy a nő haza akarja vinni, és hitetlenkedve nézte Kate
szenvtelen arcát. - Ez a büntetés, amiért izgalmas kalandokban vettem részt?
- Izgalmas kalandok?
- Na jó, némelyik egy kicsit
izgalmasabb volt egy átlagos kalandnál, de el kell ismerned, elértem velük a
célomat - próbált magyarázkodni, miközben csibészes mosoly jelent meg az arcán.
- Castle! Én őszinte voltam
veled, de te érzelmi zsarolással próbálkoztál! - háborodott fel Kate, főleg
mivel érezte, hogy nehezen tud ellenállni a sármos mosolynak, ami fölöttébb
bosszantotta. - Megérdemelsz érte egy kis büntetést.
- De hát mit tehettem volna, ha a
szép szó nem használt? - tárta szét a karját ártatlanul a férfi.
- Az sem használt, hogy félelmet
ültettél a szívembe - mondta Kate halkan, a lift falának támaszkodott, lehajtotta
a fejét, és úgy tűnt, mintha a padló szürke mintázatát tanulmányozná, pedig a
Tyson-nal folytatott beszélgetés képeit vetítette maga elé.
Castle egy darabig mereven bámult
a nőre, mint aki nem akar hinni a fülének, aztán nyelt egyet. Most jött rá, hogy
nem is tudja pontosan, mi késztette Kate-t a döntése megváltoztatására, csak
arra emlékezett, hogy a szeretkezésük előtt a Tyson-nal folytatott beszélgetést
emlegette.
- Azt akarod mondani, hogy hiába
csináltam mindent? - csengett kissé csalódottan a hangja.
- Tyson azt mondta, mindenképpen
ő győz, mert engem is ugyanúgy megfojt, mint a többi áldozatát, csak
engem nem egy zsineggel, hanem a félelemmel, amit belém ültetett.
- Szóval ... akkor nem miattam
...
- De igen Castle, miattad
változtattam meg a döntésem, de nem az idióta ötleted miatt, hanem mert
rájöttem, hogy egy olyan csodálatos érzés, mint amit egymás iránt érzünk,
valóban képes legyőzni a félelmet.
Castle egyszerre érezte magát
csalódottnak és megkönnyebbültnek. Nem vehet részt az akcióban, de Kate
mégiscsak az ő szerelme miatt győzedelmeskedett a saját félelmei felett. Pár
másodpercig hallgattak, aztán Kate a férfi felé fordult, és engesztelő
tekintettel nézett rá.
- Szeretlek, Castle - szólalt meg
meleg hangon, miközben lágyan végigsimított a férfi arcán.
- Én is szeretlek - suttogta
megbabonázva az író, és közelebb hajolva meg akarta csókolni, amikor a lift
megállt, és az ajtaja kinyílt. Castle még fel sem ocsúdott, amikor Kate már
kilépett a mélygarázs betonjára, és feszengve üdvözölte a liftre várakozó
kollégáit, akiknek kaján vigyort festett az arcára az elkapott intim pillanat.
- Kate, kérlek! - loholt a nő
után Castle. - Ugye most csak kínozni akarsz? Kérlek ... kérlek, hadd menjek
veled! Nem lesz semmi veszélyes, csak egy nőt akarunk kiszabadítani! - lihegte,
mivel a nő olyan tempóba ment a kocsija felé, hogy csak nagy nehézségek árán
tudta követni.
Kate hirtelen megfordult, és
szigorú arcot vágva csípőre tette a kezét.
- Mit parancsolt Gates? Menj
haza, és gyógyulj! Tudsz menni? Nem! Van golyóálló mellényed? Nincs! - tette
fel a kérdéseket, és azonnal meg is válaszolt rájuk. Miközben nézte az esdeklő
tekintetű férfit, alig tudta visszafojtani a mosolyát.
Castle még nyitotta a száját,
aztán végül mégsem ellenkezett, csak sóhajtott egyet, és duzzogva beszállt Kate
kocsijába. El kellett ismernie, hogy a nőnek igaza van abban, hogy az előírás
szerint nem vehet részt akcióban, akin nincs golyóálló mellény, Gates is
ráparancsolt, és olyan ütemben nem tud haladni, mint a többiek, mégis tudta, hogy
nem ezek miatt hajthatatlan Beckett, hanem azért, mert büntetni akarja, amiért
veszélyes kalandokban vett részt. Miközben hallgatagon ült az anyósülésen, és
figyelte, ahogy Kate kikanyarodik a metropolisz nyüzsgő utcájára, arra gondolt,
fordított helyzetben ő is ugyanígy cselekedne. Most tudatosult benne igazán,
mit élhetett át a nő, amikor látta a kis akcióit. Hirtelen végigfutott
tekintete a mellettük elsuhanó házsorokon, és agya vadul próbálta felidézni New
York térképét. Ha Beckett haza akarta volna vinni, akkor két sarokkal ezelőtt
le kellett volna kanyarodniuk!
- Kate! Le kellett volna ... -
fordult a nő felé, de alig kezdett a mondatba, elakadt a szava, mert meglátta a
Kate szája sarkában bujkáló hamiskás mosolyt, és az elégedett, pajkos tekintetet.
- A-akkor most ... ?
- Igen, részt vehetsz az akcióban
- pillantott rá ragyogó szemekkel Kate most már nyíltan mosolyogva - de meg
kell ígérned, hogy kivételesen szót fogadsz, és nem árulkodsz Gates-nek.
- Meg-megígérem - bólogatott
hevesen Castle ártatlan szemekkel, aztán duzzogva hozzátette: - Azért ez nem
volt szép.
- Tudod, milyen aranyos vagy,
amikor duzzogsz? És különben is, csak azt kínozzák, akit szeretnek, ugye? -
húzta fel sokatmondón a szemöldökét.
A férfi nagyot sóhajtott, és
bólintott.
- Igaz - mondta, mivel ő is
szerelemből kínozta a nőt.
- A csomagtartóban van egy
tartalék mellény. Igaz, nincs ráírva, hogy "író", de a célnak
megfelel. Bármilyen veszélytelennek tűnik is ez az akció, ne felejtsd el, hogy
az egészet Tyson tervelte ki! Nem szeretném, ha belefutnánk valami váratlan
csapdába - mondta most már komolyan Beckett, miközben bekanyarodott egy
elhagyatott raktárépület udvarára.
A valaha szebb napokat megélt
épület udvarán összetöredezett a beton, a repedésekben megtelepedő dudva jelezte
egyedül az élővilág jelenlétét. A málló vakolat, a rozsdás vasajtók és az
ablakok kitört üvege arról tanúskodott, hogy az épület évek óta állhat
gazdátlanul, és a múltban életteli terület mára az egyészet martalékává vált.
Mire Beckett és Castle felvették a golyóálló mellényt, megjelent a fiúk
kocsija, és két FBI-os fekete, elsötétített ablakú Chevy is.
- Shaw ügynök? - nézett meglepve
Castle az első autóból kiszálló nőre.
- Miért csodálkozol?
- Azt hittem, ez mér nem elég
komoly ügy egy ilyen szintű FBI ügynöknek - mondta halkan Castle.
- Örülök, hogy újra együtt
dolgoznak! - lépett hozzájuk Jordan. Alig észrevehetően elmosolyodott, és egy
pillanatra jelentőségteljesen felhúzta a szemöldökét, jelezve, hogy nem csak a
munkára gondol. - Ha valóban igazuk van, és jól érzelmezték Tyson üzenetét,
akkor minden elismerésem a maguké - mondta komolyan, aztán alaposan végigmérte
a mankóval egy lábon egyensúlyozó Castle-t. - Magának otthon lenne a helye, de
azt hiszem megérdemli, hogy részese legyen az akciónak.
- Gates kapitány nem így
vélekedik - morogta a bajsza alatt a férfi.
Jordan Shaw egy pillanatra
elgondolkodott, aztán Beckett-hez fordult.
- Ha kordában tudja tartani, és
nem lesz vele gond, - biccentett a fejével Castle felé - akkor Gates kapitányt
rám bízhatja.
Beckett cinkosan a nőre
mosolygott, és bólintott, Castle pedig elégedetten elvigyorodott.
Miután egy rövid megbeszélést
tartottak, a csapat ketté vált. Az épület alaprajza szerint a hatalmas
épületnek egy északi és egy déli bejárata van, amelyek olyan méretűek, hogy egy
kamion is kényelmesen bejárhatott rajtuk, ezen kívül a nyugati és a keleti
falon két kisebb ajtó található. Tudták, hogy belül mintegy negyven kisebb
raktár helyezkedik el egymással szemben, amelyeket egy széles folyosó választ
el. Úgy döntöttek, hogy két oldalról, az egymással szemben álló két kis ajtón
próbálnak behatolni az épületbe. Az FBI emberei Shaw ügynökkel a keleti fal
felé indultak.
- Biztos, hogy tudsz jönni? -
nézett az író szemébe aggódva Kate, mire a férfi magabiztosan bólintott. -
Mögöttünk jössz, és nem maradhatsz le!
- Értettem, Beckett nyomozó! -
szalutált pimaszul, színlelt komolysággal a férfi.
- Máris bánom, hogy belementem
ebbe - emelte égnek a szemét sóhajtva a nő.
- Ugyan Beckett! Mi baja lehetne?
- szólalt meg Espo. - Tyson szétlőtt kezekkel és térdekkel fekszik a kórházban,
nem hiszem, hogy ártani tudna.
Kate haragosan pillantott a
nyomozóra. Espo, aki más esetben mindig mellé állt, most Castle védelmére kelt,
ami eddig csak olyankor fordult elő, ha valami férfidologról volt szó.
- Hát, Tyson okozott már egy-két
kellemetlen meglepetést - csendült figyelmeztetően Ryan hangja, amitől egy
pillanatra mindannyian megborzongtak.
- Tesó, ne fesd az ördögöt a
falra! - rázkódott meg Espo, és miközben megcsóválta a fejét, rosszallóan
nézett rá, de Ryan állta a tekintetét, és kék szeméből nem tűnt el az
aggodalom.
- Induljunk! - törte meg a rossz
előérzetet hozó pillanatot Beckett, és előretartott fegyverrel a raktár nyugati
falán levő ajtó felé indult.
Espo vetett még egy haragos
pillantást Ryan felé, aztán mindketten követték a nőt, Castle pedig csendesen
igyekezett lépést tartani velük. Úgy érezte, mintha a Ryan keltette rossz érzés
sötét árnyékként telepedne rá.
A két csapat a fal mellett osonva
haladt az épület két ellentétes sarkán levő ajtókhoz, és egyszerre léptek be a
hatalmas épületbe. A mennyezet alatti keskeny, poros ablakok tompává szűrték a
kinti szikrázó napfényt, amitől sejtelmes félhomály borította a hatalmas
folyosót, amelynek két oldalán sorakoztak a felhúzható kapukkal lezárt
raktárhelyiségek, mint valami óriási konténerek. Látszott, hogy a hatalmas
csarnokot utólag rendezték be, mert a raktársorok különálló lapostetővel
rendelkeztek, ami nem ért fel a csarnok fém tetőszerkezetéig. Vagy húsz
felhúzható kapu számoltak meg mindkét oldalon, amelyek mindegyike egy-egy
bérelhető raktárrészhez tartozott. Beckett előreszegezett fegyverrel nézett
végig az üresen tátongó széles úton, amin a csarnok fénykorában targoncák
sokasága rakhatta az árut a kisebb teherautókról le és fel. Hirtelen szöget
ütött a fejében, hogy egy porszem sincs az úton, mintha valaki módszeresen
feltakarította volna az egyébként mindent belepő finom, szürke port, hogy
eltüntesse a nyomait. Miután bejárták az egész terepet, és egy teremtett lelket
sem találtak, Beckett elővette a Tyson által küldött kulcsot. Végignézett a
folyosó két oldalán sorakozó felhúzható kapuk során, aztán a hozzá
legközelebbihez lépett, és belepróbálta a zárba. A kulcs nem fordult el, de
látszott, hogy ilyen típusú zárhoz gyártották.
- Biztos, hogy valamelyik kaput
nyitja - nézett Jordan Shaw-ra meggyőződéssel, aki egyetértően bólintott.
- Akkor induljunk onnan, és
menjünk sorban! - mutatott a raktársor egyik végére.
- Kíváncsi vagyok, milyen cégek
bérelhették ezeket a raktárakat - járatta végig tekintetét a szürke fémkapuk
során Castle, de gondolatai hirtelen egészen másfelé kanyarodtak.
Kate a férfira pillantott, és
amikor tekintetük találkozott, pontosan tudták, mit érez a másik. Óhatatlanul
egy másik raktár, és egy másik kapu képe villant fel előttük. A hely a sivatag
közepén, ahol majdnem meghaltak, és majdnem tanúi lehettek a másik halálának.
Az emlék még élénken élt bennük, idegsejtjeik őrizték a félelmet, de a
megmenekülés megkönnyebbülését is. Kate látta, hogy a férfi nyel egyet, és egy
pillanatra szomorkás mosolyra húzza a száját, aztán összeszorított fogakkal
indul Jordan-ék után.
Castle kissé távolabbról, a
háttérben maradva figyelte, ahogy az ügynökök, Espo és Ryan felsorakoznak az
első kapu két oldalán, pisztolyukat előre tartva fedezik Beckett-et, és
felkészülnek egy esetleges támadásra, miközben a nő a zárba dugja a kulcsot.
Kate finom mozdulatokkal próbálta fordulásra bírni a kis fémdarabot, de a zár
nem engedett. A társaira nézett, és fejével intett, hogy nem a megfelelő
ajtóval próbálkoztak. A feszültség engedett, mindenki leengedte a fegyverét,
míg a következő felhúzható raktárkapuhoz lépkedtek, és újra felvették az előbbi
pozíciójukat.
Castle ajtóról ajtóra követte
őket néhány méterrel lemaradva. Érezte, ahogy egyre több adrenalin száguld az
ereiben, amitől szíve egyre izgatottabban zakatolt a mellkasában, és már a
bokájába hasogató fájdalmat sem érezte. Ahogy fogytak a kapuk, egyre közelebb
kerültek ahhoz, amelyiket nyitja Tyson kulcsa. Már a hetedik zárat próbálta
megszelídíteni Beckett, de most sem járt sikerrel. Castle sóhajtva engedte ki
tüdejéből a másodpercek óta benntartott levegőt, és mintha az égiektől várna
segítséget, egy pillanatra felnézett a hatalmas épület mennyezete felé.
Mozdulatlanná dermedve pislantott egyet. Hirtelen nem tudta eldönteni, hogy
csak a szeme káprázott, vagy valamin tényleg megcsillant a gyér fény a
magasban. Hunyorogva próbált fókuszálni a furcsa csillogásra, és pár pillanat
múlva már látta, hogy a következő ajtóhoz tartozó raktár lapos tetejétől az
épület fém tetőszerkezetéig húzódó fémszálon játszik a napsugár. Miközben
Beckett-ék csalódottan vették tudomásul, hogy ezt a kaput sem nyitja a kulcs,
és újra készenlétbe helyezkedtek a következőnél, Castle néhány métert hátrált,
hogy lássa, hova vezet az erős acélnak tűnő fémszál. Ahogy szeme hozzászokott a
fényviszonyokhoz, már látta, hogy az acélsodronyt átvetették az egyik fém
áthidalón, és a hatalmas, vízszintes vas másik oldalán, lefelé folytatja útját.
Onnan, ahol állt, nem láthatta, hol van az acélszál vége, de a feszességéből
arra következtetett, hogy valamihez hozzákötötték. Képek villantak fel előtte a
sivatagi raktár feszülő acélsodronyáról. Ajka elnyílt döbbenetében, egy
másodpercre elakadt a lélegzete, aztán nyelt egyet, és a kis csapatra nézett.
Jordan-ék és a fiúk ugyanúgy álltak előreszegezett fegyvereikkel a
felhúzható kapu két oldalán, mint az előzőeknél, izmaik ugrásra készen
megfeszültek, tekintetük megfeszített figyelemről tanúskodott, Beckett
pedig éppen megfordította ujjai között a kulcsot, és a zárba dugta.
- Neee! Beckett, neee! - kiabált
torkaszakadtából Castle, és kezét előrenyújtva lépett a megrökönyödve ránéző
csapat felé. A férfi óriásit sóhajtott, amikor Kate, anélkül, hogy megpróbálta
volna elfordítani a kulcsot, kihúzta a zárból, és kérdő tekintettel felé
fordult.
- Mi az? - kérdezte összevont
szemöldökkel.
- Csapda! Azt hiszem, ez lesz az,
de Tyson csapdát állított - nyögte, miközben felmutatott a tető felé.
Egy szempillantás alatt mindenki
mellésereglett, és árgus szemekkel nézték a feszülő, felfelé haladó, majd a
tetőszerkezeten átvetett, visszakanyarodó acélszálat.
Kate szeme egy pillanatra
összeszűkült, és a felismerés döbbenete csillant benne.
- Ellensúly van a végén - szólalt
meg halkan, mint akinek elszorul a torka. Castle-re nézett, aki fájdalmas
tekintettel bólintott.
Jordan Shaw egy pillanat alatt
kapcsolt, és utasítást adott az embereinek, hogy keressenek valami feljárót,
ami a raktárhelyiségek lapostetőjére vezet, és derítsék ki, valóban ellensúly
van-e az acélsodrony végén. Beckett csak a fejével intett Espo-nak és Ryan-nek,
mire a két férfi szó nélkül csatlakozott az FBI ügynökökhöz.
- Tyson-ra vallana, ha ugyanazzal
a módszerrel akarná megölni a nőt, ahogy magukat is akarta a sivatagban -
mondta Jordan az előtte álló két, fájdalmas tekintetű embernek. Pontosan tudta,
milyen mély sebeket tép fel az emlék felidézésével, de azt is, hogy két
rendkívüli emberrel van dolga.
Beckett Castle-re pillantott,
aztán Jordan felé fordult.
- Ha ellensúly van a dót végén,
akkor valószínűleg a zárt kapu az, ami az egész szerkezetet tartja, és abban a
pillanatban, hogy kinyitjuk a zárat, a kaput felrántja a hozzákötött dróton
függő súly - mondta komoly, már-már rideg hangon, miközben képzeletében
megjelent a sivatagi raktár kapujának felvonószerkezete. Tudta, hogy Castle
ugyanúgy vetíti maga elé az emlékképeket, mert a szeme sarkából látta, hogy a
férfi önkéntelenül a nyakához nyúl, és meghúzkodja az inggallérját, mintha túl
szoros lenne.
Shaw ügynök bólintott. Egyikük
sem akarta hangosan továbbfűzni Becket gondolatát, és nem akart töprengeni a
lehetőségeken, csak magukban állapították meg, hogy ha nagy erővel rántja a
magasba a nő testét a nyakára tett kötél, nincs esélyük, hogy megmentsék, mert
eltörik a nyakcsigolyája, ha vékony fém huzalt tett Tyson a nő nyakára, akkor
elég az is, ha rászorul a nyakára, elvágja a nyaki verőeret, és elvérzik,
mielőtt ők tudnának rajta segíteni rajta.
- Valahogy be kellene néznünk,
hogy megtudjuk, mi van odabenn - bicegett a kapu mellé Castle, és figyelmesen
vizsgálni kezdte, hátha talál egy kis rést valahol, amikor a magasból
meghallották Espo hangját.
- Megtaláltuk!
A férfi a raktársor tetején állt,
közvetlenül Beckett-ék felett, és előrehajolva kiabált feléjük, majd megjelent
mellette Ryan alakja is.
- Egy több mázsás vasdarab van az
acélsodrony végén. Úgy négy métert tud zuhanni, ha a feszítőerő megszűnik.
- Le lehet venni? - kérdezte
Jordan, de közben rohanó léptek dobogását hallotta, ezért oldalra pillantott. A
szürke nadrágos, fehér inges, golyóálló mellénnyel felszerelt emberei futottak
feléjük.
- Mi nem tudjuk levenni - lihegte
az először megérkező John. - Túl nehéz.
- És ha elvágnánk az
acélsodronyt? - kérdezte Beckett, de az ügynök megrázta a fejét.
- Olyan erővel zuhanna le, hogy
valószínűleg beszakítaná a raktár mennyezetét.
- Tehát először mindenképpen
tudnunk kell, mi van a helyiségben - állapította meg Jordan, és már emelte is a
füléhez a telefont, hogy segítséget hívjon.
- Lehet, hogy éppen mi ölnénk meg
a nőt, ráadásul az is lezuhanna, aki elvágja az acélsodronyt - gondolkodott
hangosan Castle. Csak ritkán fordult elő, hogy a férfi magyarázza azt, ami
egyértelmű, ezért Kate csodálkozva ránézett. Az író az FBI ügynökök felé
biccentett a fejével, és elmosolyodott. Az apró közjáték, mellyel Castle
jelezte, mennyire tartja az FBI-t, oldotta Kate feszültségét, és a nő megint
arra gondolt, mennyire szereti a férfinak azt a tulajdonságát, hogy egy
pillanat alatt hangulatot tud váltani. Beckett egy másodpercig nézte a férfi
szája szegletében bujkáló pimasz mosolyt, és arra gondolt, milyen sok dologért
szereti. Hogyan is képzelte, hogy le tudná élni nélküle az életét!
- Csak egy kis rés kellene, hogy
belássunk - próbált benézni a kulcslyukon Castle. A mozdulatról Kate-nek eszébe
ötlött valami.
- Espo! - kiáltott fel, mire a
raktár tetejének szélén megjelent a nyomozó alakja. - Nézzétek meg, hogy ahol
átvezették a mennyezeten az acélsodronyt, be lehetne-e vezetni egy száloptikás
kamerát!
- Ryan éppen azt nézi - mondta,
aztán várakozóan hátranézett, majd elégedetten visszafordult. - Igen, azt
mondja, befér.
- A technikusaink már úton vannak
- lépett hozzájuk Jordan, aztán Castle-re nézett, felhúzta a szemöldökét, és
elmosolyodott. - Az első találkozásunkkor csak egy kíváncsi, neveletlen
ötévesnek tartottam, aztán beláttam, hogy Beckett nyomozóval kivételes párost
alkotnak. A kíváncsisága most is nagyon hasznos volt - mondta elismerően.
Castle büszkén Kate-re nézett,
hogy bezsebelje az ő elismerését is, de abban a pillanatban vakító fény
árasztotta el a csarnokot, így már senki sem figyelt rá. Az északi kapu motorja
hangos duruzsolásba kezdett, a kapu emelkedni kezdett, és néhány perc múlva egy
sereg technikus lepte el az épületet.
Castle csodálattal figyelte az
összehangolt munkát, melynek eredményeként hamarosan egy monitor szürke
képernyőjét bámulták, és feszülten várták, hogy a raktár mennyezetén
átjuttatott kamera képe felfedje, mit rejt a titokzatos helyiség. A kép
hirtelen villogni kezdett, de csak a vak sötétet látták, illetve egy halvány
foltban a homályos szürkeséget, valószínűleg azt a kis területét a helyiségnek,
ahova betolakodott egy kis fény a mennyezeten fúrt lyukon. Castle türelmetlenül
izgett-mozgott, és éppen nyitotta a száját, hogy éllel megjegyezze, miszerint
fény is kellene, hogy lássanak valamit, amikor a technikusok bekapcsolták az
optikai kábelre szerelt miniatűr, mégis rendkívül erős fényt kibocsátó lámpát.
Lélegzetvisszafojtva figyelték, ahogy a kamera a lámpával együtt fordul, és
feltárul a raktár belseje. Az első, ami a képernyőn keresztül a szemük elé
tárult, az egy távoli sarokban elhelyezett üres ágy volt, aztán a kamerához
közelebb egy asztal néhány edénnyel és tányérral, és egy kétajtós szekrény. A
raktár túl nagy volt ahhoz, hogy a lámpa fénye elérjen a legtávolabbi pontba,
és éles képet közvetítsen, ezért Jordan utasította a technikusokat, hogy
lassan, négyzetméterről négyzetméterre pásztázzák végig a helyiséget. A kamera
lassan fordult. Először egy asztalt láttak meg a távolabbi fal mellett, aztán
egy ágyat, végül egészen messze, a félhomályban egy furcsa alakot véltek
felfedezni.
- Ott - mutatott a képernyőre
izgatottan Castle. - Van ott valaki.
Az egyértelmű dolog felfedezésére
senki nem reagált. Mindannyian összeszűkült gyomorral, feszült figyelemmel
nézték a képet, és fegyelmezetten várták, hogy a technikusok javítsanak a kép
minőségén. A fényt a távoli sarok felé fordították, és szemük elé tárult a
raktár titka. A fal mellé állított széken egy hosszú szőke hajú nő ült,
élettelenül előrebukó fejjel, kezét hátra, lábait pedig a székhez kötözték. A
közvetlen közelében egy furcsa, átlátszó tartály állt, amiből vékony cső
kanyarodott a nő feje felé. A kamera a nőre zoomolt, amitől homályosabbá vált a
kép, de azt ki tudták venni, hogy a nyakáról egy vékony zsineg indul a
mennyezet felé.
Castle nagyot nyelt, és egy
pillanatra behunyta a szemét. Hirtelen zihálva kapkodott levegő után, mert
élénk képzelőereje olyan valóságosan vetítette elé a képeket és az érzést,
amikor ugyanilyen tehetetlenül várta a halált, hogy szinte érezte, ahogy teste
feladja a küzdelmet, nyakába mélyen belevág a zsineg, megfeszül, és lassan
öntudatlanságba dönti. Az érzést megtörte egy másik: egy kéz érintette meg a
karját finom, gyengéd mozdulattal.
Felnézett, és Kate aggódó, mégis
bátorító tekintetével találta magát szembe. Halvány mosoly suhant át az arcán,
és egy apró bólintással jelezte, hogy jól van.
A következő pillanatban Beckett
Shaw ügynök felé fordult.
- A kapun nem mehetünk be.
Biztos, hogy a tetőn levő ellensúly hozzá van kötve, a nő nyakán levő zsineg
pedig a szerkezethez.
Az ügynök egyetértően bólintott.
- Kivágatom a hátsó falat -
mondta, és az emberei felé indult.
- Már legalább öt napja ott van
benn, megkötözve, étlen-szomjan - nézett szomorú tekintettel elmerengve Ryan a
raktár felé. A kimondatlan kérdés ott lebegett köztük, mint egy sötét árnyék:
vajon túlélhette ezt a nő?
Castle, mintha nem akarna
beletörődni, hogy esetleg már halott a nő, újra a kamera által közvetített
képet kezdte vizsgálni, hátha talál valami jelet, ami bizonyítaná, hogy még él.
Pislogás nélkül járt a szeme a homályos kép legapróbb részletein, aztán
tekintete megakadt a tartályon.
- Szerintetek is van valami annak
a tartálynak az alján? - bökött a képernyőre, és reményteljes, kérdő tekintettel
fordult Kate és a fiúk felé, akik egy emberként léptek közelebb a monitorhoz.
- Igen, valami van az alján -
próbálta élesíteni összehúzott szemekkel Espo.
- Tyson valószínűleg felkészült
arra, hogy életben tartsa az áldozatát akkor is, ha nem tud valamiért idejönni
... - gondolkodott hangosan Kate.
- ... akkor pedig legalább vizet
kellett neki biztosítania - fejezte be a mondatot Castle.
- Erre pedig megfelel egy tartály
a rátett csővel, ami szívószálként működik ...
- ... így anélkül ihat a nő, hogy
meg kellene mozdulnia, hiszen akkor belevágna a zsineg a nyakába.
Ahogy folytatták egymás
gondolatát, az író és a nyomozó egyre közelebb hajolt egymáshoz, tekintetük
összefonódott, és a remény kellemes érzése töltötte el őket. Összemosolyogtak.
- Bírom, amikor ezt csináljátok -
húzta kaján mosolyra a száját Javi, miközben jóízűen Castle hátára csapott, aki
erre megrándult, és fájdalmas tekintettel, bosszankodva pillantott a férfira.
Nem is annyira a hátba csapás fájdalma miatt, inkább amiért megtörte a pillanat
varázsát, ami oly szép emlékeket idézett benne, és az összetartozásukat
jelezte.
Beckett szeme rosszallóan villant
Espo-ra, de a nyomozó szemtelenül mosolyogva állta a pillantását
- Nézzük meg, mennyire jutottak a
fal kibontásával! - intett a fejével Ryan, mire mindannyian elindultak, csak
Kate nem mozdult, hanem elgondolkodva nézte a raktár zárt kapuját.
- Mi az? - torpant meg Castle.
Jól ismerte ezt a tekintetet. Tudta, hogy Kate érzi, valami nincs rendben,
valami zavarja, de még nem tudja, hogy mi. A nő pár másodpercig hallgatott,
aztán szemében különös csillogás jelent meg, és az író felé fordult.
- Ha a zár nyitásával működésbe
jön a szerkezet, és az megrántja az áldozat nyakán a zsineget, akkor hogyan
ment be a raktárba Tyson anélkül, hogy megölte volna a foglyát?
Castle-nek kikerekedtek a szemei.
- Kell lenni másik bejáratnak -
vonta le a következtetést izgatottan, miközben agya lázasan kutatott megoldás
után. - Talán a szomszédos raktárak valamelyikéből - csillant fel a szeme.
Néhány perc múlva már azt
tárgyalták Jordan Shaw-val, hogy mennyi lehet az esélye annak, hogy Tyson még
egy csapdát állított a szomszédos raktárhoz. Végül úgy döntöttek, maradnak az
eredeti tervnél, annál is inkább, mert a vastag acéllemez szerkezetű falat már
elkezdték vágni az FBI emberei. Figyelték, ahogy a lángvágás során az oxigén-és
gázkeverék az acélt megolvasztja, majd elégeti és kifújja a vágási résből, és
egy keskeny rés alakul ki a falon. Érezték az égő fém jellegzetes szagát,
amihez az olvadó műanyag szúró szaga társult.
- Belül hő- vagy hangszigetelő
anyaggal borították a falat, az ilyen büdös - magyarázta az egyik munkás
Castle-nek, aki szenvedő arccal fogta be az orrát, és igyekezett minél
kisebbeket lélegezni.
- Inkább hangszigetelő lehet -
nézett Jordan Kate-re, aki egyetértően bólintott.
- Hiába járt volna erre valaki,
nem hallotta volna meg a nő kiabálását. Úgy látszik, Tyson minden óvintézkedést
megtett, hogy a terve sikerüljön.
Jordan elmosolyodott, és meleg
tekintettel egyenesen Beckett szemébe nézett.
- Mégsem sikerült a terve -
mondta jelentőségteljesen.
Kate elmosolyodott, és a befogott
orrú íróra pillantott, akinek újra gyermeki izgalom csillogott a szemében,
aztán Jordan-ra nézett. Pontosan tudta, hogy az ügynök mondata dicséret, és
célzás is egyben, hogy milyen jó párost alkotnak Castle-lel.
- Csak legyen életben - intett
fejével a raktár felé. Úgy érezte, egy világ omlana össze benne, ha mégsem
tudnák megmenteni a foglyul tartott nőt.
- Készen vagyunk! - hasított a
feszült csendbe a technikus hangja, aki feltolta az arcát védő sisakot, és
elzárta a lángot tápláló oxigént.
Shaw ügynök bólintott.
- Mehet! - adta ki az utasítást.
Miután belökték a körbevágott
fémet, ami hatalmas robajjal ért földet a helyiség belsejében, Jordan
Beckett-re nézett, és intett, hogy indulhat, övé az elsőség. Kate értékelte a
nő gesztusát, és átadja neki a lehetőséget, hogy ő találhasson a fogvatartott
nőre, most mégis szokatlan feszültséget és félelmet érzett. Ha Karen Baker nem
élte túl Tyson elmebeteg játékát, akkor a gyilkos megint csatát nyer ellenük.
Fegyverét előreszegezte, zseblámpáját a sötétség felé fordította, és átlépett a
falba vágott hosszúkás lyukon. Hallotta, hogy az ügynök és a fiúk követik, de
azt nem láthatta, hogy az utána igyekvő írót, egy fenyegető szemvillanás
kíséretében, határozott mozdulattal utasította Jordan a csapat mögé. Miután
körbejáratta a zseblámpa fényét, és semmi veszélyt nem érzékelt, a megkötözött
nőhöz rohant. Az előrebukó testet a falnak támasztotta, miközben Ryan
megtalálta a villanykapcsolót, és a helyiséget elárasztotta a fény.
Kate első pillantása a nő nyakára
fonódó zsinegre esett. Ugyanolyan, rendkívül erős anyag volt, mint amilyet az ő
nyakukra is tett a sivatagi raktárban, de reményre adott okot, hogy nem vágott
mélyen a szép ívű nyakba. Tekintete egy pillanatra elidőzött a szép, de
meggyötört, sápadt arcon, és megállapította, hogy valóban Karen Baker az
áldozat. Vett egy mély lélegzetet, és a nő mellkasára tapasztotta a fülét.
Hirtelen nem tudta eldönteni, mit is hall. A feszültség keltette adrenalin
olyan erős összehúzódásokra késztették a szívét, hogy a dobhártyájában lüktető
vér dobolását érzékelte először, de pár másodperc múlva meghallott egy
gyengébb, lassabb, de ütemesen dobbanó hangot.
- Él! - kiáltott fel
megkönnyebbülten. Csak amikor felegyenesedett, érzékelte, hogy mennyien
rohannak a nő segítségére. Javi elvágta a zsineget, két ügynök pedig a Karen
kezét és lábát fogva tartó köteleket, aztán óvatosan lefektették, amíg a
mentősök meg nem jelentek. Miközben az orvos vizsgálta, mindannyian
mozdulatlanul álltak, és reménykedve várták a biztató diagnózist.
- Rendbe fog jönni - nézett fel a
középkorú, komoly tekintetű férfi, és kihúzta füléből a fonendoszkópot.
Hallani lehetett a halk
sóhajokat, aztán mindenki folytatta a helyszín felderítését.
Kate nézte, ahogy az eszméletlen,
magatehetetlen testet a hordágyra teszik, amikor megérezte az égett fém és
műanyag szagán áthatoló férfias arcszesz jellegzetes illatát. Érezte,
ahogy Castle-t mögé lép, aztán megérezte a gyengéd érintést a karján. Nem
mozdult, csak elmosolyodott. Hagyta, hogy Castle közelebb lépjen hozzá, és
hátulról átölelje. Tudta, hogy ugyanaz az elégedett, békés nyugalom
árasztja el a férfit is, mint őt, amit a gonoszságon aratott győzelem keltett.
- Erősek vagyunk, Kate! Együtt
... csak együtt vagyunk elég erősek - suttogta Castle, aztán amikor megérezte,
hogy Kate egyetértőn bólint, elengedte. - Azt hiszem, nagy bajban lennénk, ha
most látott volna bennünket a Vaslady - mosolygott huncutan a nőre.
- Beckett! - kiáltott feléjük
Ryan, mire mindketten felé fordultak. - Nem találtunk semmilyen másik ajtót,
ami a szomszédos raktárakból nyílna.
Kate meglepetten körbenézett, de
nem volt sok ideje töprengeni, mert Jordan szólította magához.
Castle bosszúsan vette tudomásul,
hogy nem igazolódott be az elképzelésük, de mivel nem tudott más megoldást
elképzelni arra, hogyan juthatott be Tyson a raktárba, ezért felfedező útra
indult. Perceken keresztül nézelődött kíváncsian, de valóban nem volt semmi
nyoma egy ajtónak. Hirtelen furcsa érzése támadt, a kétajtós szekrényhez
lépett, és kitárta.
- Nézzük csak! Hátha Tyson is
ismeri Narnia-t - mormogta maga elé, miközben óvatosan oldalra húzta a néhány,
vállfán lógó ruhát. Amikor meglátta a fából készült hátlapon az érdekes fém
zárat, tátva maradt a szája meglepetésében. Megfogta a furcsa szerkezetet, és
megpróbálta elfordítani. Hiába erőlködött fogcsikorgatva, a kiálló fogantyú nem
mozdult. Közelebb hajolt, hogy jobban szemügyre vehesse az érdekes zárat. Még
soha életében nem látott ilyen bonyolult, láthatóan házilag készített
szerkezetet, ami tele volt kisebb-nagyobb kiálló fémlapokkal, rugókkal és
benyomható gombokkal. Mivel nem jött rá a működési elvére, bosszúsan húzkodni
kezdte a karokat és nyomkodni a gombokat. Egyszer csak halk kattanást hallott,
mire felcsillant a szeme. Lassan nyomni kezdte a szekrény hátlapját, de az nem
mozdult. Csalódottan húzta el a száját, és megnyomott egy másik gombot. Elakadt
a lélegzete és kikerekedtek a szemei, amikor a fa lap, a zárral együtt megmozdult,
és lassan résnyire nyílt. Egészen behajolt a szekrénybe, és kíváncsian tolta
beljebb a titkos ajtót, hogy egészen kinyissa, amikor érezte, hogy az
félúton elakad, ezért egy erőteljes mozdulattal meglökte.
A dörrenés olyan erővel töltötte
be a szinte üres raktárt, mintha kézigránát robbant volna. A helyiségben
ténykedő nyomozókat, ügynököket, technikusokat, helyszínelőket és mentősöket
váratlanul érte a jellegzetes hang. Volt, aki megdermedt, mások ösztönösen a
földre vetették magukat, Beckett-ék és az FBI ügynökei azonban, fegyverüket egy
másodperc alatt előreszegezve, kutató tekintettel fordultak körbe a támadót
keresve. Miközben egymást fedezve lépkedtek előbbre, Kate érezte, hogy az
adrenalintól dübörgő szíve majd' szétveti a mellkasát, és valami megmagyarázhatatlan
félelem szorítja össze a torkát. Sosem félt egyetlen akció során sem, ezért egy
pillanatig nem értette, mi történt vele.
- Castle - suttogta maga elé a
nevet, amikor bevillant, hogy percek óta nem látta az írót. Alig halt el a
hangja, már meg is látta a raktár legtávolabbi sarkában, egy fal mellett álló
szekrény előtt a fekvő alakot. Előretartott fegyverrel rohanni kezdett felé,
miközben reménykedett, hogy a férfi csak ijedtségében vetette magát a földre,
de hiába meresztette a szemét, hogy észrevegye a legkisebb mocorgást, a test
mozdulatlan maradt. Hallotta a mögötte dobogó lábak hangját, szeme sarkából
érzékelte, hogy az ügynökök a szekrény felé rohannak, de ő őt semmi más nem
érdekelte, csak a földön fekvő férfi. Térdre vetette magát, miközben rettegve
siklott végig tekintete golyó ütötte nyom, vagy vér után kutatva Castle testén,
de semmilyen sérülést nem látott. Megkönnyebbülten sóhajtott, amikor észrevette
a golyóálló mellénybe fúródott lövedéket a mellkas bal oldalán, a szív környékén,
aztán egyik kezét a férfi feje alá tette, a másikkal kisimította a homlokába
hulló hajszálakat, aztán megsimogatta az arcát.
- Castle! Castle! - szólongatta
egyre kétségbeesettebben, és mivel a férfi nem reagált a hangjára, ujját a
nyaki verőérre szorította. Annyira figyelt, hogy megérezze remegő ujjaival az
apró, lüktető nyomást, hogy még levegőt sem vett. Egy pillanatra behunyta a
szemét, és hálát adott még azoknak az erőknek is, amelyeknek a létezésében sem
hitt, amikor megérezte az egyenletes, erőteljes pulzust.
- Itt az orvos! - hallotta meg
Javi megnyugtató hangját közvetlenül mögötte, aztán megérezte, hogy a férfi
ujjai a karjára fonódnak, és gyengéden, mégis határozottan húzzák el Castle
mellől. Már éppen engedelmeskedni akart, hogy helyet adjon az odasiető két
orvosnak, amikor az író szemhéjai megrebbentek.
- Castle! - suttogta gyengéden,
és újra megsimogatta a férfi arcát, mire az lassan kinyitotta a szemét. Kate
nézte, ahogy a pupillák egy szempillantás alatt húzódtak össze az erős fénytől,
aztán a ködös tekintet lassan kitisztult, és megcsillant bennük a felismerés.
- Kate - lehelte alig hallhatóan
Castle, és bágyadtan elmosolyodott, de amikor megmozdult, a mellkasába hasító
fájdalomtól eltorzult az arca. - Nem Narniába vezet a szekrényben levő ajtó -
nyögte gyermeki csalódottsággal a hangjában, mire Kate elnéző mosollyal, és
tettetett rosszallással a szemében, megcsóválta a fejét, aztán segített
neki felülni.
- Rosszul gondolja, Castle! -
lépett hozzájuk Jordan Shaw, miközben visszadugta fegyverét a tokjába. - Ha
Narnia egy másik világ, akkor a szekrényben levő ajtó odavezetett, és magának
majdnem sikerült odajutnia!
- És ott is lettek volna faunok
meg beszélő hódok? Ja, és a Fehér Boszorkányt már legyőzte Aslan serege? -
játszotta a gyereket tovább az író, de amikor meglátta Kate tekintetét,
elhallgatott.
- Nem vicces - mondta halkan a
nő, és arra gondolt, éppen csak legyőzte a félelmét, és máris életveszélybe
került mellette a férfi. Talán mégsem kellett volna megváltoztatnia a döntését?
- töprengett, miközben segített levenni a mellényt.
- Ha a kíváncsisága nem lenne
olyan nagy, és nem nyúlkálna mindenhez, amiről azt sem tudja, hogy mi, akkor
nem lett volna semmi baj - feddte meg az írót Jordan.
Kate elgondolkodva pillantott a
nőre, és arra gondolt, milyen igaza van. Castle nem azért került veszélyes
helyzetbe, hogy részt vett az akcióban, hanem a saját kíváncsisága miatt.
- De hát nem lett semmi baj! -
nézett a fölé magasodó nőre ártatlan arccal az író.
- De csak azért, mert nem
engedtelek ide mellény nélkül - húzta fel a szemöldökét figyelmeztetően
Beckett, de magában megmosolyogta a mellkasát dörzsölgető, megbánó arcot vágó
férfit, aki gyorsan megpróbált témát váltani.
- Mi történt egyáltalán? -
kérdezte, miközben hagyta, hogy a két mentős segítsen neki felállni, ami
szédüléssel, és nagyobb fájdalommal járt, mint amire számított, de csak halkan
nyögdécselt, nehogy a két nő még jobban leszidja.
- A gomb, amit megnyomott,
élesített egy puskát, ami az ajtóra volt irányítva, és akkor sült el, amikor az
ajtó nyílása elért egy bizonyos szöget - adott magyarázatot a történtekre
Jordan. - Gondolom, ezzel akarta elérni, hogy ha véletlenül kiszabadulna a
kötelékeiből Karen, és megpróbálna a titkos ajtón megszökni, halálos lövés
érje. Tyson persze úgy alakította ki a zárat, hogy ha ő megy ki az ajtón, ne
lépjen működésbe a szerkezet. No, de most vigyék! - szólt a két orvosnak. -
Vizsgálják meg alaposan, és adjanak neki valami kíváncsiság elleni szert!
Castle durcás grimaszra húzta a
száját, de nem szólt, csak a szívére tapasztott kézzel elindult a két orvos
kíséretében az épület mellett álló mentőhöz.
Beckett a fiúkkal, és az FBI
embereivel átvizsgálta a szomszédos raktárt, és miközben megszemlélték, hogyan
is működött Tyson csapdája, azon töprengett, vajon most már elmondhatják-e,
hogy tényleg vége van. Amikor Kate kilépett az épületből, Castle egy jeges
zacskót szorítva a mellkasára, éppen az egyik mentősnek magyarázott valamit.
- Jó, hogy jön, nyomozó! -
lélegzett fel az orvos. - Mr. Castle nem akar bejönni velünk a kórházba -
panaszkodott felháborodottan.
Kate feltételezte, hogy a férfi
percek óta próbálja meggyőzni az írót, eredménytelenül, és benne szövetségest
remél, de nem értette, miért akarják bevinni Castle-t a kórházba, hiszen a
golyó okozta zúzódáson kívül nem látszik rajta sérülés.
- Valami baj van? - kérdezte
aggódva.
- Amikor hanyatt esett, beütötte
a fejét. Van egy jókora púp a fején, és nem vallja be, de szerintem szédül -
pillantott rosszallóan az író felé. - Jó lenne készíteni egy CT-t, hogy
kiderüljön, nincs-e koponyaűri vérzés.
Castle durcás arcot vágva
dörzsölte meg szabad kezével a tarkóját, miközben a másikkal úgy szorította a
jeget a mellkasára, mintha attól függne az élete.
Kate a férfihoz lépett.
Tekintetéből kiolvasható volt az aggódás és a harag is, de amikor végigsimított
Castle fején, és a sűrű hajszálak között megérezte a jókora púpot, már csak
aggódást érzett.
- Szédülsz? - kérdezte, miközben
gyengéden a férfi álla alá nyúlt, és felemelve a fejét arra kényszerítette,
hogy a szemébe nézzen.
Castle nyelt egyet, és pislogva
próbált szabadulni Kate átható tekintettétől, de képtelen volt füllenteni a
neki, ezért inkább kitért a válasz elől.
- Jól vagyok, és nem akarok
kórházba menni - nézett esdekelve a rászegeződő zöldes-barna szemekbe.
- Szédülsz? - ismételte meg a
kérdést Kate, és tekintete fenyegetően villant.
- Csak ... csak egy kicsit -
vallotta be, de könyörgő tekintettel azonnal hozzátette: - de nem lesz semmi
baj.
Kate egy pillanatig habozott,
aztán mintha meggyőzte volna a férfi, beleegyezően bólintott.
- Rendben. Ha jól vagy, akkor
gyere, megmutatom, milyen csapdát állított Tyson, amibe belesétáltál! - indult
határozott léptekkel vissza a raktár felé.
Castle bocsánatkérő, de
győzelemittas mosollyal pillantott a döbbent orvosra, ledobta a jeget, felkapta
a mankóját, és Beckett után sietett. Alig tett meg pár lépést, forogni kezdett
vele a világ, ráadásul a szédüléshez hányinger is társult. Kapaszkodót keresve
lépett néhányat, kezét az épület falának támasztva előrehajolt, becsukta a
szemét, és mélyeket lélegezve megpróbálta megnyugtatni háborgó gyomrát.
Kate tudta, hogy gonosz dolog
volt, amit tett, hiszen az első pillanatban látta a férfi tekintetén, hogy
nincs jól, de nem volt türelme könyörögni neki, vagy meggyőzni, hogy jobb lesz
bemenni a kórházba. Úgy érezte, ha a saját bőrén tapasztalja a rosszullétet,
akkor legközelebb óvatosabb és szófogadóbb lesz. Amikor meglátta a szenvedő,
sápadt arcot és a hideg verítéktől gyöngyöző homlokot, már bánta a döntését.
Castle mögé lépett, és gyengéden végigsimított a hátán, aztán keze megállt a
férfi derekán.
- Gyere, segítek! - mondta halk,
szeretetteli hangon, amelyben már nem volt harag, csak féltés.
Castle teleszívta a tüdejét
levegővel, lassan kifújta, aztán letörölte a verejtékcseppeket a homlokáról,
ellökte magát a faltól, és kényszeredett mosollyal az arcán a nőre nézett.
- Lehet, hogy mégsem vagyok olyan
jól.
A mentőorvos fejcsóválva nézett a
nyomozóba kapaszkodó íróra, aki bizonytalan léptekkel közeledett felé.
- Hányinger? - kérdezte együtt
érzőn, amikor meglátta a fal fehér arcot, mire Castle nagyot nyelve bólintott.
- Enyhe agyrázkódása lehet, de ki kell zárnunk a veszélyesebb sérülés
lehetőségét - mondta, miközben elvette Castle-től a mankót, és segített neki
beszállni a mentőbe.
- Várjanak egy percet! - szólt az
orvosnak Kate, és elviharzott.
Miközben Jordan Shaw-t kereste az
immár két raktárban nyüzsgő rendőrök és ügynökök között, azon töprengett,
volt-e már olyan alkalom, hogy Castle-t előbbre helyezte a munkájánál. Ahogy teltek
a percek, egyre többször idézte fel az előző percek eseményeit, és egyre inkább
tudatosult benne, hogy majdnem elvesztette a férfit. Karen Baker-t
kiszabadították, Jordan és a fiúk mindent feltérképeznek, a helyszínelők pedig
minden nyomot rögzítenek, ezért nem hitte, hogy fontos lenne maradnia, viszont
van valaki, akinek szüksége van rá.
Castle kissé riadt tekintettel
feküdt a mentőben, és csendesen tűrte, hogy az orvos bekösse a bal karja
vénájába az infúziót. Nem nézett a tűre, inkább a fehér, fém mennyezetre
szegezte a tekintetét. Félt. Persze a bőrébe fúródó tűtől is kirázta a hideg,
de sokkal jobban rettegett attól, hogy a történtek miatt Kate
elbizonytalanodik, és megint elveszti. Dühösen összeszorította a száját, és ha
tehette volna, falba verte volna a fejét, amiért óvatlan volt. Ha nem lett
volna rajta a golyóálló mellény, vagy ha magasabbra lett volna állítva a puska,
és a nyakát vagy a fejét találja el a lövedék, akkor már nem élne. Nem csoda,
ha Beckett fél, hogy baj éri, amikor vele van! De vajon megígérheti-e Kate-nek
tiszta lelkiismerettel, hogy soha többet nem sodorja magát veszélybe?
- Eljön velünk a nyomozó? -
rántotta ki a kínzó gondolatokból az orvos türelmetlen kérdése.
- Nem tudom ... nem hiszem -
válaszolt szomorúan. Nem az bántotta, hogy Kate nem hagy ott csapot, papot
miatta, hiszen a hivatását végzi, amiért mindig is tisztelte, hanem az, hogy
egyelőre nem lesz alkalma megtudni, hogyan reagál Kate a történtekre, és nem
hagyja-e el újra.
- Akkor mire kell várnunk? -
nézett ki az autó nyitott hátsó ajtaján az orvos türelmetlenül, mire Castle
megpróbált felemelkedni, hátha megpillantja Kate sudár alakját.
- Ne-nem tudom - nyögte ki
nehezen a szavakat az író, mert a mozdulattól úgy érezte, hogy beszakad a
mellkasa.
- Nem várunk tovább - döntött az
orvos. Becsukta az ajtót, aztán előre szólt a sofőrnek: - Induljunk!
Alig indultak el, a sofőr a
visszapillantó tükörre meredve lassított, aztán megállt.
- A nyomozónő integet, hogy
álljunk meg – fordult hátra, és tanácstalanul pislogott az orvosra, aki Castle
felderülő arcát látva elmosolyodott.
- A barátnője? – kérdezte
barátságosan.
- A menyasszonyom – mondta ki
szomorúan a máskor oly kedves szót az író, aztán amikor észrevette, hogy az
orvos szeme meglepetten összeszűkül a hangsúly miatt, folytatta: - Az esküvőnk
előtti éjszakán elrabolt az az őrült sorozatgyilkos, aki a most kiszabadított
nőt is fogva tartotta.
- Elmaradt az esküvőjük? -
kerekedett ki a férfi szeme. - És mikorra tervezik újra? - kérdezte kíváncsian,
de választ nem kapott, mert abban a pillanatban kinyílt a mentőautó hátsó
ajtaja, és Beckett nézett az orvosra megrovó tekintettel.
- Mondtam, hogy várjon meg! -
lépett be a mentőbe.
- Azt mondta, várjunk egy percet
- javította ki az orvos, miközben intett a sofőrnek, hogy indulhat. - Nem
tudtuk, hogy el akar jönni.
Kate bosszankodva ráncolta a
homlokát, és fújta ki a levegőt, de már nem foglakozott a magyarázkodással,
hanem megfogta Castle kezét, és átható tekintettel a szemébe nézett.
- Hogy vagy?
- Már nem szédülök ... annyira -
húzta kényszerű mosolyra a száját a férfi, de mivel Kate nem szólt, csak a
további válaszra várva kérdőn felhúzta a szemöldökét, nyelt egyet, és megadta
magát a nő akaratának. - Nincs hányingerem ... csak ... csak egy kicsit
kavarog a gyomrom - mondta kisebbítve a valóságban érzett kellemetlen érzést,
miközben kerülte Kate tekintetét, és inkább úgy tett, mintha az infúziós
palackot tanulmányozná. Nem akart kórházba menni, ott maradni pedig végképp
nem!
Kate pár pillanatig aggódva nézte
az arcot, aminek minden rezdülése nyitott könyv volt a számra, így pontosan
tudta, hogy füllent a férfi, és szépíti a dolgokat, aztán szeretettel
végigsimított az arcán.
Castle a gyengéd érintésre
behunyta a szemét, de a megnyugtató érzés nem tudta kiűzni fejéből az orvos
kérdését. Bár az, hogy Kate otthagyta a tetthelyet azért, hogy elkísérje a
kórházba, melegséggel töltötte el, mégis nyugtalanította a kérdés, vajon a mai
nap után nem fog-e Kate újra attól félni, hogy baj érheti, ha együtt maradnak. És
mikorra tervezik újra? - zakatolt a fejében a kérdés, amitől egyre jobban
szorongott. Lesz egyáltalán esküvőjük?
- Rosszul van? - tört át a kínzó
gondolatokon az orvos hangja, mire felnézett.
- Ne-nem.
- Csak mert olyan kétségbeesett
arcot vágott.
- Csak elgondolkodtam valamin -
mondta halkan az orvosnak, de közben Kate szemébe nézett.
Az út további részét csendesen
tették meg. Castle örült, hogy az orvos nem hozta elő újra az esküvőt,
bár Kate reakcióiból valószínűleg választ kapott volna a lelkét mardosó
kérdésekre, szerette volna, ha négyszemközt beszélik meg ezt a sorsukat
befolyásoló kérdést.
Mialatt Castle-n elvégezték a
CT-vizsgálatot, Beckett a folyosó műanyag székén ülve a falnak vetette a fejét,
és azon töprengett, hányszor kell még kétségek között várakoznia egy kórházi
folyosón ülve, és rettegni, hogy nem lett-e komoly baja Rick-nek. Jordan szavai
jutottak eszébe. Egyre jobban hitt abban, hogy Castle-re a legnagyobb veszélyt
nem ő, és nem egy-egy nyomozás jelenti, hanem a saját kíváncsisága.
A vizsgálóból kilépő orvos arca
nyugodt volt, Kate mégis összeszorult gyomorral állt fel, és lépet felé.
- Mr. Castle hozzátartozója? -
kérdezte az idősödő, fáradt tekintetű férfi, és miután Kate bólintott,
folytatta. - A CT nem mutat sérülést, de enyhe agyrázkódása van, ezért kap még
egy infúziót, ami segít a sérült idegpályáknak regenerálódni. Egy napra benn
tartom megfigyelésre. Gondolom, elég sokat mászkálhatott a mankóval, mert elég
dagadt a bokája - nézett kérdőn Kate-re, aki megkönnyebbülten elmosolyodott.
- Igen, de már vigyázok rá.
Hirtelen kinyílt a vizsgáló
ajtaja, és egy ijedt tekintetű, fiatal nővér dugta ki a fejét rajta.
- Doktor úr! A beteg haza akar
menni - csendült kétségbeesetten a hangja, mintha attól félne, hogy az idős
férfi megrója, amiért enged a beteg akaratának.
Az orvos bosszúsan
megcsóválta a fejét, sóhajtott, aztán türelmet erőltetve magára, barátságos
hangon kezdte kioktatni a nővért.
- Isabel! Mondtam, hogy ne
engedje, hogy a szép szavak és egy ártatlan tekintet engedékennyé tegye. Legyen
határozott, és értesse meg a beteggel, igaz, hogy a saját felelősségére
hazamehet, de nem ez lenne élete legjobb döntése!
Beckett nézte a riadtan pislogó
fiatal lányt, a naiv tekintetet, és elmosolyodott. Egy ilyen lányt egy pillanat
alatt levesz a lábáról Castle a sármos mosolyával, kisfiús tekintetével és
néhány szóvirággal.
- Majd én beszélek vele -
mentette meg Kate a nővért a kellemetlen helyzetből, amiért egy hálás mosoly
volt a jutalma.
Castle a vizsgálóágy mellett
állt, egy lábon egyensúlyozva előrehajolt, és egyik kezével az ágy támlájába
kapaszkodva próbálta elérni a földön heverő mankóját.
- Castle! - szólalt meg vészjósló
hangon Kate, és összehúzott szemekkel, szigorú tekintettel nézte az éppen
nagyot nyögő férfit, aki a hangra egy pillanatra megdermedt, aztán
kiegyenesedett, és megfordult.
- Nincs semmi bajom - mosolygott
tettetett magabiztossággal Kate-re, aki szótlanul nézett vele farkasszemet.
Castle nyelt egyet, és a mosoly lassan lehervadt az arcáról, de még nem adta
fel a próbálkozást. - Már jól vagyok, csak ezt az izét kell kiszedetni a
kezemből - pillantott a karjában elhelyezett branülre grimaszolva - aztán
mehetek haza.
Kate sóhajtott egyet, és karba
fonta a kezét, de még mindig nem szólt.
- Kérlek! Mondd, hogy
hazamehetek! - fogta a férfi könyörgőre, de mivel kiolvasta Kate szeméből a
nemleges választ, beletörődve a sorsába, sóhajtott egyet. - Jó, egy napot
maradok - mondta duzzogva, aztán morogva hozzátette: - de csak azért, hogy
lásd, nem vagyok felelőtlen.
A Kate arcán megjelenő, alig észrevehető
mosolyt csak abból lehetett érzékelni, hogy ellágyultak a vonásai. Amióta
belépett a vizsgálóba, most szólalt meg először.
- Felelőtlen? - kérdezte színlelt
értetlenséggel. - Mikor voltál te felelőtlen?
- Na, jó! Elismerem, hogy nem
kellett volna babrálnom a zárral, de hát ki gondolta, hogy Tyson telerakja
csapdával a helyet - adta meg magát a férfi, és beleült a kerekes székbe, hogy
a szobájába tolhassák.
Isabel szájtátva figyelte a két
embert, aztán csodálattal fordult Beckett felé.
- Hogy csinálta? Én könyörögtem,
fenyegettem, mindenféle rémséget felvázoltam, hogy milyen következménye lesz,
ha nem marad itt, mégsem tudtam rá hatni, maga meg egy szó kimondása nélkül
rávette, hogy engedelmeskedjen.
Beckett sejtelmesen
elmosolyodott, Castle pedig durcásan elhúzta a száját, aztán megpróbálta
megvédeni magát, miközben a nővér a szobája felé tolta.
- Nehogy azt higgye, hogy csak
úgy engedelmeskedem! Felnőtt férfi vagyok, és ...
A két nő összemosolygott Castle
mögött, és amíg a férfi azt taglalta, hogy az ő felelősségteljes döntése volt,
hogy a kórházban tölt egy napot, Beckett a nővér felé fordult, és hang nélkül
formálta a szót: férfiak. Isabel cinkosan elnevette magát, és ösztönösen a
szája elé kapta a kezét, hogy elfojtsa a kacagása hangját, de elkésett, mert
Castle gyanakodva hátranézett.
- Ti most kinevettek engem?
- Csak egy kicsit, Castle -
villant huncut fény Kate tekintetében.
Néhány perc múlva Isabel betolta
a beteget a szobába, a kórházi hálóinget az ágyra készítette, aztán magukra
hagyta őket. Castle óvatosan felállt a kerekes székből, és kissé bizonytalanul
az ágy szélére ült. Remélte, hogy Kate nem vette észre, hogy még mindig szédül
egy kicsit, de legalább a hányinger nem kínozta.
- Szóval, nélküled fogom tölteni
az éjszakát - mondta bánatos arccal, és azt várta, hogy Kate mosolyogva tesz
egy csipkelődő megjegyzést a mondatra, de a nő elkomolyodott, megállt vele
szemben, végigsimított az arcán, majd az álla alá nyúlt és gyengéden megemelte
a fejét, hogy ránézzen.
- Meghalhattál volna. Az a
legkevesebb, hogy egy éjszakát ki kell bírnom nélküled - mondta halkan.
Castle nézte a neonfénytől
zöldben játszó gyönyörű szemeket, amelyek magabiztosan szegeződtek rá. Érezte,
hogy ez a magabiztosság annak szól, hogy biztos a döntésében, csak az nem tudta,
hogy melyikben. A félelem jeges kézként szorította össze a szívét a tudatra,
hogy Kate újra elűzi maga mellől azért, nehogy még egyszer életveszélybe
kerüljön. Vett egy nagy levegőt, és komolyan a nőre nézett.
- Tudom, hogy mit gondolsz arról,
ami a raktárban történt - kezdte rekedt hangon, összeszorult torokkal. - Igen,
veled voltam egy akcióban, és veszélybe került az életem, de nem miattad Kate!
Meggondolatlan voltam, kíváncsi és felelőtlen. Elismerem minden hibámat, és ha
akarod, soha többet nem megyek akció közelébe sem, vagy megváltozom, csak
kérlek, ne mondd, hogy újra elhagysz - csuklott el a hangja az utolsó
szavaknál, és lélegzetvisszafojtva várta a választ.
Kate nézte a könnytől
elhomályosuló szemeket, az őszinte, gyermeki ártatlanságú, könyörgő tekintetet,
aztán finoman végigsimítva a kissé borostás bőrön, két tenyerébe fogta a férfi
arcát.
- Nem akarom, hogy megváltozz -
mondta komolyan. - Így szeretlek, amilyen vagy. Ha nem ilyen lennél, soha nem
szerettem volna beléd - mosolyodott el, és anélkül, hogy megszakította volna a
szemkontaktust, lassan közelebb hajolt. Amikor látta, hogy a férfi vágyakozva
behunyja a szemét, gyengéden megcsókolta. Ajkuk puhán találkozott, de az
érzésben most kevesebb volt az érzékiség, és több a szerelem.
Kate kissé hátrébb húzódott, és
megvárta míg Castle újra a szemébe néz.
- De mielőtt legközelebb a frászt
hozod rám, jusson eszedbe, hogy rendkívül gazdag a fantáziám, ha a büntetések
kitalálásáról van szó - mondta.
Castle nyelt egyet. Tudta, hogy
ez a mondat más körülmények között talán évődve vagy pajkosan hangzott volna
el, de most számára ez volt a világ legkomolyabb mondata. Kissé hitetlenkedve,
mint aki nem mer hinni a fülének, nézett a nőre.
- Akkor ... ez ... ez most azt
jelenti, hogy ...?
- Igen, Castle! Azt jelenti, hogy
nem menekülsz a karmaim közül - mosolygott most már huncut tekintettel Kate,
ami azonnal oldotta a férfi feszültségét.
- Mindig is a karmai közé akartam
kerülni, Beckett nyomozó - mosolygott vissza régi, csibészes mosolyával Castle,
miközben érezte, hogy a boldogság, mint valami simogató hullám, árad szét
benne.
- Gyere, levetkőztetlek! - kezdte
kigombolni a férfi ingét Kate, és ahogy ujjai hozzáértek a sima bőrhöz, érezte,
ahogy Castle megfeszül. - Fáj? - kérdezte, miközben széthúzta az inget, és
aggódva nézte a golyó okozta zúzódást a szegycsont bal oldalán.
- Nem, csak olyan sokáig vágytam
hiába az érintésedre, hogy most nem tudok betelni vele.
Kate még a vallomás ellenére sem
tudta elvonni tekintetét a sérülésről, hiába jutott el tudatáig a szavak
jelentése, mintha valami láthatatlan erő fogva tartotta volna. Miközben az apró
bevérzésektől kékes-vöröses foltot nézte, ujjával finoman megérintette a sérült
bőrt.
- Ha nincs rajtad a mellény, pont
a szívedbe fúródott volna - szólalt meg halkan.
- De volt rajtam mellény, mert te
addig nem engedtél oda, amíg fel nem vettem - fogta meg a nő kezét Castle,
aztán a szájához vonta, és leheletnyi csókot nyomott a tenyérbe. - Te vigyázol
rám, hogy ne csináljak annyi hülyeséget - mondta komolyan, aztán elmosolyodott
és színpadiasan sóhajtott egy nagyot. - Már három nő akar rávenni, hogy
felnőttként viselkedjek.
Kate megint elcsodálkozott,
hogyan tudja a férfi egy pillanat alatt oldani a feszültségét.
- Na, gyere Ricky fiú, bújj ki az
ingből! - mondta szerető, anyáskodó hangsúllyal, aztán amikor Castle már csak
egy nadrágban támaszkodott az ágy szélének, kihívóan elmosolyodott, és
kioldotta a férfi derékszíját. - Akkor lássuk, hogy kisfiú vagy, vagy férfi!
- Ha engedted volna, hogy
hazamenjek, már ma este bebizonyítottam volna, hogy igazi férfi vagyok ... de
... de ezt miért is kell bizonygatnom? - kérdezte kissé sértetten, miközben
elakadt a lélegzete, amikor Kate lehúzta sliccén a cipzárt.
- Nem kell bizonyítanod, de valld
be, hogy a tested és a gondolkodásmódod nincs szinkronban egymással. Az egyik
férfivá érett, a másik kisfiú maradt.
- De éppen ezért szeretsz, igaz?
- húzta pimasz, kissé öntelt mosolyra a száját a férfi, mire Kate az égnek
emelte a szemét, és tettetett bosszankodással megingatta a fejét. Amikor
azonban lehajolt, hogy lecibálja az íróról a farmert, és előrehulló dús haja
eltakarta az arcát, jólesően elmosolyodott. Már nem tudott volna élni ezek
nélkül az apró csipkelődések nélkül, mégis, hirtelen úgy érezte, az elmúlt órák
eseményei után jólesett ugyan a szokásos könnyedség, mégis sokkal nagyobb
jelentőséggel bír, hogy akár el is veszíthette volna a férfit, ezért amikor
Castle lefeküdt, és ő gondoskodó mozdulattal betakarta, komoly, elgondolkodó
tekintettel nézet rá. Leült az ágy szélére, aztán finoman végigsimított a férfi
arcán.
- Igen Castle, szeretem benned
ezt a kettősséget - mondta halkan. - Tudom, hogy tudsz komoly,
felelősségteljes, elszánt, bátor, sőt vakmerő is lenni, főleg, ha a
szeretteidről van szó, ugyanakkor játékos, kíváncsi, ártatlan, sérülékeny lelkű
kisfiú is.
Nézte, ahogy Castle arcvonásai
megváltoznak, és megjelenik tekintetében az önfeledt boldogság. Lassan közelebb
hajolt. Lehelete már cirógatta a férfi bőrét, ajka már majdnem megérintette a
keskeny, vágyakozva elnyíló ajkakat, amikor suttogva megszólalt.
- De a felelőtlen, ellenkező,
pimasz kamaszt ki nem állhatom benned!
Kate érezte, hogy a férfi
lélegzete elakad a közelségétől, szavai azonban csak késve értek el a tudatáig,
így mielőtt ellenkezhetett volna, gyengéden megcsókolta.
Az érintés puha volt és édes.
Castle becsukta a szemét, és miközben minden idegsejtje megborzongott, mélyen
magába szívta Kate illatát, és arra gondolt, életük talán legkomolyabb csókját
éli át ebben a néhány másodpercben. Oly sok vívódás és újabb veszély után is
mellette marad Kate, mert olyannak szereti, amilyen, és nem akarja
megváltoztatni. Igaz, soha nem is akarta.
Kate lassan eltávolodott, és újra
végigsimított a férfi arcán.
- Semmi ellenkezés? - kérdezte
mosolyogva.
- Most mondtad, hogy azt ki nem
állhatod - húzta fel a vállát Castle, és pontosan tudta, mit vár Kate, ezért
arcára öltötte kisfiúsan sármos mosolyát.
Tekintetük összefonódott, és
hirtelen mindketten úgy érezték, mintha ugyanott folytatódna az életük, mint
Tyson felbukkanása előtt. Vagy már soha nem lehet minden olyan, mint régen? -
jelent meg a kétkedés mindegyikükben egy pillanattal később.
A belépő Isabel nővér zavartan
torpant meg az ajtóban, aztán megköszörülte a torkát, mire Kate felállt, az ágy
végéhez lépett, és onnan figyelte, ahogy szakszerű mozdulatokkal beköti az
infúziót a Castle karjában levő branülbe.
- Ez segít, hogy ne szédüljön -
pillantott fel félénken a betegre. - A jeget tegye a mellkasára, ha fáj! -
mondta, aztán Kate-re nézett. - Pihennie kell - csendült jelentőségteljesen a
hangja, mire a nyomozó elmosolyodott.
- Nekem is mennem kell. Később
még bejövök - fordult a szomorkás beteg felé, és biztatóan megfogta a kezét.
- Az infúzióban van egy kis
nyugtató, ezért Mr. Castle néhány óráig biztosan aludni fog, de ne féljen,
vigyázni fogok rá - mondta magabiztosabban a fiatal nővér.
Mire Kate az ajtóból
visszanézett, az író már hosszan pislantva, bágyadtan mosolygott rá.
Castle nem tudta, mennyi idő telt
el, de a szobában már sötét volt, csak az ajtó feletti lámpa sejtelmes fénye
derengett a szobában. A branül helyén már csak egy ragtapasz volt a karján, és
mellkasáról is levette valaki a jeget. Körbenézett, aztán csalódottan csukta be
a szemét. Titkon abban reménykedett, hogy amikor felébred, Kate-t az ágy mellett
találja. Persze lehet, hogy volt itt, csak ő még aludt, de az is lehet, hogy
elhúzódott a papírmunka, és csak később jön - töprengett. Vágyott a
közelségére. Kate előtt úgy tett, mintha nem történt volna semmi komoly a
raktárban, de nagyon is mélyen érintette, hogy akár meg is halhatott volna. A
halál közelsége emlékeztette, milyen fontos, hogy minden pillanatot
kihasználjon, amit Kate-el tölthet, ezért szerette volna maga mellett tudni.
Nyílt az ajtó. A hangra nagyot
dobbanó szívvel nyitotta ki a szemét, de csak Isabel nővér surrant be halkan.
- Á! - kapta a kezét
ijedten a szívéhez a nő, aztán megkönnyebbülten felsóhajtott. - Azt hittem, még
alszik - magyarázkodott, amikor Castle felé fordult. - Hozok vacsorát - indult
az ajtó felé.
- Nővér! - szólt utána a férfi,
mire a nővér megtorpant. - Volt itt Beckett nyomozó?
- Igen, ott üldögélt az ágya
mellett, aztán telefonhívást kapott, és el kellett mennie. Volt itt az
édesanyja és a lánya is - mondta, aztán sietve kilépett az ajtón.
Castle nagyot sóhajtott, mire a
mellkasába hasító fájdalom tudatta, hogy jobb lesz, ha beéri kisebb
levegővételekkel. Fájdalmas arccal dörzsölgette meg a golyó okozta zúzódást,
miközben arra gondolt, hogy talán jobb is, hogy átaludta a napot, legalább
megúszta az anyjával és az Alexis-szel való találkozást, és elodázhatja a
magyarázkodást. A nővér hamarosan meghozta a vacsoráját, de nem volt étvágya.
Már nem kavargott a gyomra, mégsem kívánt enni. Gondolatai újra meg újra
visszakanyarodtak a megmentett nőhöz és Tyson-hoz. Ha nem rabolta volna el a
legbetegebb lelkű ember, akivel valaha személyesen találkozott, akkor most
otthon vacsorázna Kate-tel, megnéznének egy jó filmet, miközben élveznék a
provans-i nap érlelte szőlőből készített vörösbor aromás ízét, aztán az ágyban
Kate hozzákucorodna, és ő boldogan húzná közelebb, hogy minden sejtjével
érezhesse. Ahogy elképzelte a pillanatot, fantáziája életre kelt, és szinte
érezte a friss tusfürdő illatát, Kate testének melegét, simogató leheletét, a
selymes hajzuhatagot, ahogy csiklandozza egy tincs az arcát. Látta maga előtt,
ahogy a finom, apró ujjak végigsiklanak a mellkasán, és az összetartozásukat
jelképező karikagyűrűn megcsillan a fény. Hirtelen olyan düh uralkodott el
rajta, amit már régen érzett. Ha nincs Tyson, Kate a felesége lenne, és nem
kellett volna szenvednie, félnie, ahogy neki sem kellett volna életveszélybe
sodornia magát csak azért, hogy segítsen neki legyőzni a félelmét, és
visszaszerezze. Hirtelen eszébe jutott, hogy amikor a bokáját röntgenezték az
ejtőernyő nélküli ugrás után, nem tudta, hogy Kate Tyson-t ment kihallgatni,
csak később szembesült azzal, hogy a gyilkost is abban a kórházban őrizték.
Azaz itt! Nyelt egyet. A harag úgy áradt szét a testében, mint a sivatagban a
csörgőkígyó mérge. Lassan felkelt. Néhány másodpercig állt az ágy mellett, hogy
megbizonyosodjon róla, hogy nem szédül, aztán megkereste a ruháit, és
felöltözött. A mankóra támaszkodva az ajtóhoz bicegett, és óvatosan kikémlelt
rajta. A folyosón a késői óra ellenére is hozzátartozók várakoztak,
betegeket toltak az ápolók, és műtősruhába öltözött, nyúzott arcú, fáradt
tekintetű orvosok siettek a pihenőszoba felé. Magabiztosan lépett ki az ajtón,
és indult a lift felé. Már csak azt kellett kitalálnia, melyik emeleten őrzik
Tyson-t. Még nem tudta, hogyan éri el, hogy beengedje a gyilkoshoz az őr, de
úgy gondolta, addig majd kitalál valamit, vagy improvizál.
Minden emeleten megállította a
liftet, de egészen a hatodikig nem látott semmi figyelemre méltót, ott azonban
azonnal feltűnt neki, hogy a folyosót kettészelte egy vastag, zárt acélajtó,
rajta a "Belépés csak rendőrségi engedéllyel!" felirat.
Már másodpercek óta állt az ajtó
előtt, és azon gondolkodott, hogyan érhetné el, hogy engedély nélkül
beengedjék, amikor a folyosó egyik székén egy ottfelejtett magazinra lett
figyelmes. Az újság nem volt éppen friss, de talán éppen ez lesz a szerencséje!
Izgatottan pörgette ujjai között a lapokat, aztán hirtelen megállt, és
elégedetten elvigyorodott. A kétoldalas cikk tetején hangzatos cím virított: "Sorozatgyilkos
az író markában!", a hasábokat megszakító alcímek pedig arra utaltak, hogy
a cikk Tyson elfogásáról szólnak. Az egyik oldalon saját képét látta viszont,
amelyen karba tett kézzel, fölényesen mosolygott az olvasóra, a másikon pedig
Kate-et, amint fegyverét két kézzel előre tartva, szigorú tekintettel néz a
távolba. Kihajtotta a magazint a cikknél, és magabiztosságot sugárzó arccal az
ajtó melletti csengő felé nyúlt. Abban a pillanatban azonban egy dühös hang
csattant mögötte, amitől összerezzent, és úgy kapta el a csengőről a kezét,
mintha az megégette volna az ujját.
Abban a
pillanatban azonban egy dühös hang csattant mögötte, amitől összerezzent, és
úgy kapta el a csengőről a kezét, mintha az megégette volna az ujját.
- Mr. Castle! -
hallotta meg a jól ismert hangot, ami gyakorta ejtette ki a nevét ezzel a
jellegzetes, kissé hitetlenkedő, ugyanakkor fenyegető hangsúllyal. - Mit keres
maga itt?
Miközben megfordult,
ártatlan műmosolyt erőltetett magára, és már nyitotta a száját, hogy eljátssza
Victoria Gates kapitánynak, csak tévedésből keveredett erre a folyosóra, amikor
elakadt a szava, mert a Vaslady mögött Kate állt földbe gyökerezett lábbal.
- Én ... szóval
... én csak ... - kezdte dadogva, de Gates villámokat szóró szemmel felemelte a
kezét, jelezve, hogy nem kíváncsi mindenféle mondvacsinált kifogásra.
- Beckett
nyomozó! - fordult a nő számon kérő tekintettel beosztottja felé. - Nem azt
mondta, hogy Mr. Castle-t benn fogták a kórházban megfigyelésre?
Kate, akiben
meglepetésében bennakadt a szó, amikor meglátta a férfit a lezárt folyosórész
előtt, vett egy nagy levegőt.
- De igen, Uram!
Négy emelettel lejjebb kellene aludnia a karjába kötött infúzióval, és jéggel a
mellkasán - tette hozzá sóhajtva.
Gates hol a
nyomozóra, hol az íróra pillantott, aztán rosszallóan megcsóválta a fejét.
- Jól
meggondolta? Biztos, hogy hozzá akar menni? Rosszabb, mint egy szófogadatlan
gyerek! - fordult Beckett felé, aki látta a nő szája sarkában bujkáló mosolyt,
és Castle ijedt, kissé sértett ábrázatát is.
- Igen, biztos,
Uram! A felesége szeretnék lenni - mondta magabiztosan ejtve ki a szavakat,
miközben szerelmes tekintettel, mosolyogva Castle szemébe nézett.
- Akkor tanulja
meg fegyelmezni! - váltott újra keményre a kapitány hangja, aztán végigmérte a
zavartan toporgó írót. - Az, hogy nem engedelmeskedik a nyomozónak, a kettejük
dolga, de ha a kapitányságomon akar maradni, nem tűröm el, hogy megszegje az
utasításaimat. Annak ellenére részt vett az akcióban, hogy hazaküldtem -
szűkült össze haragosan a szeme. - Szerencséje, hogy Shaw ügynök meggyőzött,
hogy ha maga nincs, az a szerencsétlen nő a raktárban már halott lenne -
tette hozzá megenyhülve. - Most pedig ne akarjon magyarázkodni! Pontosan
tudom, miért jött - nyomta meg a csengőt, aztán aktatáskájából elővette az
engedélyt és az azonosításhoz szükséges iratait.
Az ajtó kinyílt,
két fegyveres őr ellenőrizte Gates kapitány és Beckett papírjait, és a két nő,
magára hagyva a csalódottan álló Castle-t, belépett az őrzött folyosóra.
Az író
lehajtotta a fejét, és tehetetlen dühében fújtatott egyet, és vágott egy
grimaszt, amikor az ajtó újra kinyílt, és az egyik egyenruhás őr dugta ki rajta
a fejét.
- Gates kapitány
utasítása, hogy maradjon itt - mondta, és már el is tűnt az ajtó mögött.
Castle
meglepetten pislogott, aztán nyelt egyet. Egy darabig tétován ácsorgott, végül
leült egy műanyag székre, egy másikra pedig feltette fájós lábát. Nem tudott
másra gondolni, mint hogy a kapitány folytatni akarja a leszúrását, és a
kiokítását a fegyelemről és az engedelmességről, mert mi másért kellene itt
várnia. Mindenesetre úgy gondolta, jobb, ha nem vívja ki újból a haragját,
ezért engedelmesen várt.
- Látom, még
mindig meg tudja lepni - mondta mintegy mellékesen a kapitány, miközben
aktatáskájából néhány iratot vett elő a rendőrség számára fenntartott kis
irodában, mire Kate bólintott. Érezte, hogy a kapitány Castle-ről akar
beszélni, ahogy azt is, milyen nehezen áll neki a mondandójának, ezért
hallgatott, és türelmesen várt. - Nem lesz egyszerű vigyázni rá - folytatta
Gates Kate szemébe nézve - de az égiek is segítenek. Tudja! Rossz pénz nem vész
el! - mosolyodott el egy pillanatra, aztán elkomolyodva folytatta. -
Különleges ember, és maguk különleges párost alkotnak. Igaz, hogy Mr. Castle az
idegeimre megy, de el kell ismernem a különleges képességeit. Szeretném, ha
tudná, hogy ha segítségre van szüksége, hogy megvédje, rám mindig számíthat.
Kate döbbenten
hallgatta a Vaslady utolsó szavait. Meglepetésében elnyílt a szája, és még
pislogni is elfelejtett. Mindenre számított, csak arra nem, hogy egyszer ilyet
halljon a kapitány szájából.
- Köszönöm -
nyögte zavarában, de úgy tűnt, a nő már nem figyel rá, mert az iratokkal a
kezében Tyson szobája felé indult.
A sorozatgyilkos
ugyanolyan magatehetetlenül feküdt az ágyban, mint amikor legutóbb látta, de
Kate most először látott csalódást és dühöt az arcán, miközben Gates kapitány
felvázolta a raktárban történteket, és tájékoztatta a férfit az újabb vádakról.
- Szóval életben
maradt az a szuka - szűrte gyűlölettel a szavakat a fogai között.
- Igen, Mr.
Castle-nek köszönhetően megmenekült Karen Baker, sőt, a rejtekajtó mögé
készített csapdájába sem sétált bele senki - vetette oda lekicsinylően a
kapitány szemrebbenés nélkül, noha tudta, éppen Castle volt az, aki belesétált
a csapdába, de nem akart azzal örömöt okozni egy gyilkosnak, hogy elárulja,
majdnem sikerült megölnie az írót.
Kate figyelte,
ahogy a szavak hallatán Jerry Tyson ajka remegni kezd, de szeme gyanakvóan
szűkült vékony vonallá.
- Hazudik! -
mondta gúnyosan. - Az író ki nem hagyná, hogy eljöjjön hozzám, és diadalittasan
a szemembe vágja, hogy legyőzött. Ha jól sejtem, ő sétált bele a csapdámba.
Sajnos nem halt meg, különben a nyomozó szeme ki lenne sírva - nézett ridegen
Beckett-re, aztán átható tekintettel végigmérte. - Elég megviseltnek látszik -
állapította meg. - Talán megnyomorítottam élete szerelmét? - húzta hideg,
gúnyos mosolyra a száját.
- Elég legyen! -
sisteregtek Gates kapitány szavai. - Gondoskodom róla, hogy soha, senkinek ne
tudjon többé ártani - mondta, aztán egy másodperc múlva fölényes
magabiztossággal közelebb hajolt a férfihoz, és szinte suttogta a szavakat. -
Nagyon nagyot téved!
Kate először a
kívülálló nyugalmával, megvetően figyelte Tyson minden rezdülését, miközben az
hallgatta az ellene felhozott újabb vádakat, de amikor Castle halálán, vagy
megnyomorításán kezdett gúnyolódni, összeszűkült a gyomra, és úgy érezte, ha
még egy mondatot mond a férfi, nem tud uralkodni a feszültségén. Ha Gates nem
állította volna le Tyson elmélkedését, lehet, hogy nekiesett volna a férfinak.
Néhány másodpercig szégyenkezve gondolt arra, hogy ez az elvetemült
sorozatgyilkos még mindig képes arra, hogy kihozza a béketűrésből, de nem
értette, miért. Aztán arra gondolt, az egyetlen dolog, amikor nem tud uralkodni
az érzelmein, ha bántják, vagy bántani akarják a szeretteit. Tyson pedig azt az
embert akarta bántani, akit őszinte, igaz szerelemmel szeretett.
Összeszorította a száját, hogy ne mondjon semmit, nehogy a férfi
belekapaszkodjon a szavaiba, és újra megtépázza az önuralmát. Hálás volt
Gates-nek, amiért néhány mondattal megsemmisítette Tyson-t, de nem állhatta
meg, hogy mielőtt kilépett a szobából, vissza ne nézzen a gyilkosra.
Tíz perc
telhetett el, amikor Castle türelmetlenül újra az órájára nézett, már vagy
huszadszor, amióta a két nő bement az elzárt területre. Idegesen babrált a
bokarögzítő csatjával, aztán a mankóra támaszkodva felállt. Úgy érezte,
képtelen még egy percig ülve maradni. Tett néhány lépést a zárt ajtó felé,
hátha meghallja a bentről kiszűrődő hangokat, miközben újra az órájára
pillantott. Ijedtében hátrahőkölt, és a szívéhez kapott, mert az ajtó
váratlanul olyan erővel vágódott ki, hogy majdnem orrba csapta.
- Az a mocsok
... Szívem szerint megfojtogattam volna, hogy legalább egy kis ideig érezze,
mit éltek át az áldozatai - száguldott ki az ajtón dühöngve Victoria Gates.
Castle elhűlve
nézte a kapitányt, aztán kérdőn az ideges tekintetű, láthatóan feszült
Beckett-re nézett. Fogalma sem volt, mi váltott ki akkora dühkitörést a
Vaslady-ből, amilyet még ő sem tudott előidézni, de nem volt ideje töprengeni,
mert a nő hirtelen elhatározással megállt előtte, és feldúlt arccal, haragtól
izzó barna szemeivel ránézett.
- Be akart menni
hozzá? - tette fel a költői kérdést. - Hát most bemehet! Sőt! - fordult
Kate felé. - Beckett nyomozó, megparancsolom, hogy kísérje Jerry Tyson-hoz Mr.
Castle-t, és vigyázzon rá, ne csináljon semmi meggondolatlanságot, amivel
veszélyeztetné a vádemelést.
Castle tátott
szájjal nézett a kapitány után, aki újra csengetett a lezárt folyosó ajtaján,
és kapitányi jelvényét az egyenruhás őr orra elé tartva utasította azt, hogy
engedje őket a fogvatartotthoz.
- Beckett!
Éreztessék meg vele a vereség keserű ízét - intett fejével Gates Tyson szobája
felé, aztán otthagyta a két döbbenten ácsorgó embert, és a lifthez sietett.
- Mi ez az
egész? - kérdezte Castle, miközben figyelte, ahogy a kapitány alakja eltűnik a
felvonó összezáródó ajtaja mögött.
- Tyson azon
gúnyolódott, hogy biztos azért nem vagy velünk, mert belesétáltál a csapdájába,
és vagy meghaltál, vagy megnyomorított - adott magyarázatot Kate a kapitány
viselkedésére. Tudta, hogy csak azért engedi az írót a gyilkos közelébe, hogy
megalázza, és szembesítse a képzelgése hamisságával.
- Hát,
tulajdonképpen belesétáltam - nyelt egyet zavartan Castle, és kínos mosolyra
húzta a száját.
- De ezt
Tyson-nak nem kell tudnia - mosolyodott el cinkosan Kate. - Elég, ha látja,
hogy életben vagy, és nem sérültél meg - mondta, miközben közelebb lépett az
íróhoz, és az ingén begombolt még egy gombot, hogy ne látszódjon ki a zúzódás,
aztán nem tudta megállni, hogy finoman végig ne simítson a széles mellkason. -
Készen vagy? - kérdezte, mire Castle nyelt egyet, és elszánt tekintettel
bólintott.
- Készen vagy? - kérdezte,
mire Castle nyelt egyet, és elszánt tekintettel bólintott.
Beckett-tel ellentétben, ő
nem találkozott a gyilkossal, amióta szétlőtte a kezeit és a térdeit. Az emlék
rossz érzést keltett benne, mert arra emlékeztette, hogy van egy olyan énje,
amiről ő maga sem tudott, és amivel nem szívesen szembesült. Nem gondolta, hogy
tud kegyetlen lenni. Hiába talált mentséget és magyarázatot a tettére, a keserű
érzés már örökre megmarad benne.
Az őr készségesen nyitotta
ki a kórterem ajtaját, de Beckett, mutatóujját Castle mellkasának érintve,
megállásra késztette a férfit, és egyedül lépett be a szobába.
- Nocsak, Beckett nyomozó!
- emelte fel érdeklődve a fejét Tyson, és szinte lerítt róla az öröm: most,
hogy egyedül lehet a nővel, újra kínozhatja a lelkét. - Csak nem hiányzott egy
kis beszélgetés velem?
Szeme izgatottan
megcsillant a lehetőségre, hogy lecsaphat az áldozatára, de a következő
pillanatban megérezte a nő magabiztosságát, és tekintetében megjelent a
gyanakvás.
- Hoztam magának egy
látogatót - szegte fel a fejét Kate, és megvetően nézett a férfira, mintha
kegyet gyakorolna azzal, hogy egyáltalán szóba áll vele.
Tyson az ajtó felé
fordult, és amikor meglátta a mankóra támaszkodó, de egyébként egészségesnek
látszó írót, megrándult az arca.
- Hm ... Hát
túlélte? Azért remélem, örökre sánta marad - csengett keserűség a
rosszindulatú megjegyzésben.
Castle feszültsége egy
pillanat alatt elpárolgott. Lételeme volt csípős megjegyzésekre tett
visszavágás, és mintha csak erre várt volna, lazán megvonta a vállát.
- Sok mindent volt
lehetőségem túlélni ... hála magának - jegyezte meg éllel. - Bár Beckett
nyomozót szerintem az ejtőernyő nélküli tandemugrással idegesítettem a
legjobban. Na, az tényleg veszélyes volt, de egy megrándult bokával megúsztam -
emelte meg kissé a rögzítőbe burkolt lábát. - Néhány hét, és jobb lesz, mint új
korán - legyintett, mintha egy semmiségről beszélne, aztán tettetett aggódással
végigmérte Tyson-t, aki magatehetetlenül, bekötözött kezekkel és lábakkal
feküdt az ágyban. - Maga viszont elég ramatyul néz ki. Ki tette ezt magával? -
húzta össze a szemöldökét színlelt sajnálkozással.
Tyson annyira meglepődött,
hogy néhány másodpercig nem tudott reagálni. Miután szembesült vele, hogy
Castle sértetlen, azt hitte, az író mélyenszántó gondolatokkal fogja bombázni a
jó és rossz küzdelméről, ehelyett az író könnyed, gúnyos játékot játszott
vele.
- Hiába játssza a győztest
- szólalt meg szokásához híven halkan, amitől máskor még félelmetesebbnek
hatottak a szavai. - Tönkretettem az életüket, és a félelem, amit elültettem
magukban, meg fogja nyomorítani a jövőjüket, és lassan megfojtja a lelküket,
mint egy nyakukra fonódó zsineg. Fuldokolni fognak, végül feladják a küzdelmet,
életük végén pedig az én arcomat fogják látni, és arra gondolnak, hogy
veszítettek.
Castle elkomolyodott.
Tekintete nyíltan fúródott Tyson hideg, gyűlölettel teli szemébe.
- Téved - szólat meg
végtelen nyugalommal és meggyőződéssel. Néhány másodpercig farkasszemet nézett
Tyson-nal, aztán Beckett-hez lépett, átkarolta a derekát, és a nőre mosolygott.
Amikor beléptek a szobába,
Kate még féltette az írót. Tudta, milyen lelki terrort képes alkalmazni ellene
Tyson, és azt is, hogy Rick nagyon is érzékenyen tud rá reagálni. Nem is tudta,
miért lepődött meg azon, hogy Castle a komoly, mély gondolatok helyett,
könnyedén poénkodva aratott megsemmisítő győzelmet a gyilkos felett. Amikor a
férfi hozzá lépett és átkarolta, a rászegeződő kék szemekben a szerelem
mellett meglátott valami mást is: a hitet. Hitet kettejükben, a szerelmükben.
Hirtelen mintha könnyűvé vált volna a lelke, és eltűnt volna minden félelem,
ami eddig nyomasztotta. Visszamosolygott a férfira.
- Gyere Castle! - szólalt
meg meleg hangon. - Ez már a múlt. Nincs itt többé semmi dolgunk - mondta
felszabadultan, miközben arra gondolt, furcsa fintora a sorsnak, hogy ebben a
kórházi szobában már másodszor játszódik le olyan beszélgetés, amiről biztosan
tudja, hogy meghatározzák az életét. Az első megváltoztatta a döntését, és
elfogadta a közös életet Castle-lel, a mostani pedig megszabadította a
félelemtől, és már feltétel nélkül tud hinni a szerelmük erejében.
Castle mosolyogva
bólintott, aztán az ajtó felé indultak, de Kate hirtelen megtorpant, és
visszanézett Jerry Tyson-ra, aki gyűlölettől izzó tekintettel, összeszorított
szájjal nézett utánuk, és dühében annyira ökölbe szorította az öklét, hogy
kifehéredtek az ízületek az ujjain.
- Egy dolgot nem vett
számításba - nézett nyugodtan a férfi szemébe. - Vincit omnia veritas - idézte
az édesanyja sírfeliratát, ami a hitvallásává vált.
Castle nézte, ahogy Kate
tekintetében megjelenik a győzelem mámorító, ugyanakkor megnyugtató érzése,
aztán amikor látta, hogy Tyson nagy levegőt vesz, hogy valamivel visszavágjon,
megszólalt.
- És azt sem vette
számításba, hogy nemcsak az igazság győz le mindent, hanem a szerelem is.
Tudja! Omnia vincit amor! - húzta pimasz mosolyra a száját, aztán
kioktatón hozzátette: - Ezt a két latin mondást érdemes lenne megtanulnia!
Amikor kiléptek az ajtón,
Kate hallotta, ahogy Castle tüdejéből felszabadult sóhajként árad ki a levegő.
Tudta, hogy a férfi ugyanúgy megkönnyebbült, ahogy ő.
- Tényleg nincs itt
keresnivalónk - mosolygott Kate-re, aki azonban szembe fordult vele, és
szigorúan ráncolta a homlokát. Itt volt az ideje, hogy leszúrja Castle-t a kis
magánakciójáért.
- Neked nincs itt
keresnivalód. A másodikon kellene feküdnöd a szobádban, nem pedig egy szigorúan
őrzött terület körül kóborolnod - feddte meg a férfit. - Tudom, hogy Tyson-nal
akartál beszélni, de hogyan akartál bejutni hozzá?
- Gondoltam, megmutatom az
őrnek a képünket az újságban, és ha látja, hogy én fogtam el 3XK-t, akkor
beenged - húzta fel a vállát öntelten.
Kate egy szája sarkában
bujkáló mosoly kíséretében megforgatta a szemét, mint régen, aztán a lift felé
biccentett a fejével.
- Gyere, visszaviszlek a
szobába!
- De már semmi bajom! Fel
is öltöztem! Nem akarhatod, hogy a kórházba töltsem az éjszakát - pislogott
esdekelve a nőre, de Kate szigorú tekintetén látta, hogy hajthatatlan.
Amikor kiléptek a második
emelet folyosójára, a kétségbeesett tekintetű, könnyeit törölgető Isabel nővérrel
találták szembe magukat.
- Mr. Castle! Már fél
órája magát keresem - csuklott el a hangja. - Tudja, hogy mit kaptam volna Dr.
Markus-tól, ha elvesztem életem első betegét? - kérdezte feddő hangsúllyal, de
érzékeltetve, milyen szörnyűséghez vezetett volna Castle eltűnése.
- Én vagyok az első
betege? - lepődött meg a férfi.
- Igen. Ez az első
munkanapom, és a doktor úr rám bízta magát - magyarázta a lány.
- Hát, ezt jól kifogta! -
nézett rá együtt érzőn Kate, mire Castle felháborodva pillantott rá. - De ha
ezzel a feladattal megbirkózik, akkor már nem lesz legyőzhetetlen problémája a
pályafutása során.
- De ... de Kate! Nem
vagyok én olyan nehéz eset! - méltatlankodott a férfi, miközben bebicegett a
szobájába. - Most is szófogadó beteg vagyok - ült le az ágy szélére.
- Persze, miután
megszöktél! - húzta össze rosszallóan a szemöldökét a nő, de a következő
pillanatban pajkos mosoly suhant át az arcán. - Most pedig vetkőzz, Castle!
- Mindig nagy öröm a
számomra ez a parancs, Beckett nyomozó - ment bele a játékba a férfi bókolva,
aztán a nővérre pillantva hozzátette: - De a felettébb érzéki látványt, csak
önnek tartogatom!
Isabel nővér pislantott
néhányat, mire eljutottak tudatáig a beteg szavai. Fülig vörösödött, és sietve
az ajtó felé indult.
- Megkérdezem a doktor
urat, kaphat-e éjszakára egy nyugtató injekciót - morogta maga elé.
- Ne, ne, ne ... nem kell
- kiáltott ijedten a nővér után Castle, de Kate megnyugtatón a két tenyerébe
fogta az arcát, és gyengéden megcsókolta.
- Csak fogadj szót, és
bírd ki reggelig, hogy nem csinálsz semmi hülyeséget!
- Rendben - sóhajtott a
férfi.
Kate gyengéd mozdulatokkal
segített neki levetkőzni, és mire a nővér néhány jeges zacskóval felszerelkezve
visszatért, már az ágyban feküdt.
- Ezeket a lábára hoztam -
lóbálta meg a jeget a lány, és még mindig megbántottan nézett a betegre. - Túl
sokat mászkált, biztosan bedagadt - mondta rosszallóan.
- Ígérem, többet nem
szököm meg - vette elő elbűvölő mosolyát Castle, de amikor a nővér felhajtotta
a takarót, és a két jéghideg zacskót duzzadt bokájára tette, ráfagyott arcára a
mosoly. - Áh .. áh ... ááááá ... ez ...
- Igen, ez hideg - nézett
rá meglepően határozottan a lány. - De örülhet, az injekciót egyelőre megúszta
- húzta ki magát kissé fenyegetően, és elismerésre éhezve Kate-re pillantott,
aki egy biztató mosollyal jutalmazta a keménységét, amivel kordában tudja
tartani a beteget.
Castle még duzzogott egy
kicsit, miután a nővér kettesben hagyta őket, aztán hirtelen elkomolyodott.
- Nem így képzeltem a
találkozást Tyson-nal - szólalt meg elgondolkodva. - Kemény akartam lenni, és
rideg, talán gúnyos és lekezelő. Szembesíteni akartam azzal, hogy a gonoszsága
nem győzhet le bennünket, és ...
Kate a mutatóujját a férfi
szájára tette, mire az elhallgatott, és kérdőn nézett rá.
- Tudja, Castle! Tyson
tudja, hogy legyőztük - mondta halkan, mégis meggyőzően. Leült az ágy szélére,
és meleg tekintettel nézett a szomorkás kék szemekbe, miközben ujjai gyengéden
a férfi kezére fonódtak. Amikor Castle elmosolyodott, suttogva ejtette ki a
szót: - Köszönöm.
- Mit? - kérdezte
értetlenül, kissé zavarta a férfi.
- Azt, hogy hiszel
bennünk.
Castle nézte a halvány
lámpafényben aranybarnán ragyogó szemeket, és megértette, hogy most győzte le
Jerry Tyson-t, mert a nő tekintetében ugyanazt a megingathatatlan hitet látta,
mint amit ő is érzett.
- Mindig - mondta halkan,
és a szót most Kate utolsó mondatára is értette. Kisimított egy előrehulló
tincset a nő arcából, hüvelykujjával elsimította a gyönyörű szemekből lecsorgó
könnycseppet, aztán a selymes hajba túrva lassan közelebb húzta magához, és
gyengéden megcsókolta.
Kate úgy érezte,
ólomlábakon jár az idő. Soha nem vágyott még annyira, hogy végezzen a
papírmunkával, mint most, de az előtte tornyosuló irathalom nem biztatta semmi
jóval, ráadásul képtelen volt koncentrálni. Az órájára pillantott. Castle-t már
délben hazavitte Alexis a kórházból, most pedig már este hét múlt. Önkéntelenül
az ujján levő gyémántköves jegygyűrűt forgatta, miközben azon töprengett, mi
lehet az oka, hogy a férfi egész délután csak egyszer hívta. Hasonló helyzetben
türelmetlenül szokott telefonálgatni, hogy mikor ér már haza, ezért
lehetetlennek tartotta, hogy most nyugodtan várakozzon. A gyűrűre pillantott,
és elmosolyodott. Sejtette, miért nem telefonál Castle.
Egy óra múlva úgy döntött, hogy
Jerry Tyson nem érdemel meg annyit, hogy akár csak egy percet is pazaroljon rá
a pihenőidejéből, ezért kikapcsolta a számítógépét, becsukta az előtte heverő
aktát, és Ryan asztalához vitte a többi irathoz. A nyomozó nemrég nagy
elnézéskérések között hazasietett, mert Jenny telefonált, hogy a kislányuk
belázasodott. Kate tekintete megállt az asztalra kitett fényképen, amelyen
Sarah Grace nevetett boldogan a kamerába. Arcocskáján megjelent egy apró kis
gödör, ahogy piros szájacskája széles mosolyra húzódott, és a göndörödő,
aranyszínű hajacskáján áttörő fény, mintha glóriát font volna a feje köré,
amitől olyan volt, mint egy angyalka. Kate úgy érezte, hogy a hatalmas kék
szemek egyenesen a rá néznek, és az ártatlan tekintet fogva tartotta. A megmentett
kisfiú jutott róla eszébe. Az ő tekintetétől ugyanígy nem tudott szabadulni. Az
emlék eszébe juttatta, milyen megpróbáltatásokon mentek keresztül abban az
időben: amíg a gyerekvállalással kapcsolatos félelmeivel küzdött, a sors
majdnem elvette tőlük a lehetőséget, hogy közös gyerekük legyen. Miközben
felvillant előtte egy emlékkép, ahogy Castle a kíntól eltorzult arccal a földön
fekszik, kezét az ágyékára szorítja, és ujjai közül vér szivárog, keze
önkéntelenül a hasán levő késszúrás okozta heg fölé vándorolt.
- Gyönyörű, ugye? - rántotta ki a
merengésből Espo hangja, aki elgémberedett tagjait nyújtóztatta éppen, és
sejtelmesen mosolyogva figyelte Kate elrévedő tekintetét. - Mondtam Ryan-nek,
hogy nincs jó helyen az asztalán az a kép, mert valahányszor ránézek, rabul
ejtenek azok a kék szemek, aztán a végén még megjön a kedvem a
gyerekcsináláshoz - rázkódott meg látványosan.
Kate elmosolyodott a férfi
színészi teljesítményén, mert a mozdulat szöges ellentétben állt ellágyuló,
szeretetteli tekintetével.
- Van egy másik képe is a
fiókjában, azt nem engedtem kitenni neki, mert ha meglátja Lanie, még kedvet
kapna a családosdihoz - intett fejével a fiók felé, jelezve, hogy Kate nézzen
bele, de mivel a nő csak rosszallóan összevonta a szemöldökét, Javi megkerülte
az asztalt, előkapta a fényképet, és mint valami tárgyi bizonyítékot, Kate elé
rakta, miközben sokatmondóan rákoppint a mutatóujjával.
- Most ezt nézd meg! - húzta el a
száját, és látványosan megrázkódott, mintha kirázta volna a hideg a látványtól.
- Olyanok, mintha egy magazinnak a család szépségét reklámozó számából vágták
volna ki.
Kate csak távolról hallotta Espo
csipkelődő megjegyzését, mert a képen látható három emberből áradó szeretet és
boldogság teljesen elvonta a figyelmét. Kevin és Jenny úgy fogták óvó
karjaikban a picit, hogy egyik kezük a babán, a másik pedig életük társának
kezén nyugodott. A mozdulat bensőségességről és féltő szeretetről tanúskodott,
ami melegséggel töltötte el Kate-et. Szerette és tisztelte Ryan-t, tudta, hogy
jó férj és kiváló apa, és ismerte annyira, hogy tudja, a képben nincs semmi
mesterkéltség, minden tekintet és mosoly őszinte és valódi rajta. Hirtelen
meglódult a képzelete, és a képen magukat látta Rick-el, ahogy ugyanilyen
földöntúli boldogsággal az arcukon, egy huncut tekintetű, csibészes mosolyú
kisfiút tartanak a karjaik között.
Hirtelen visszatette a képet a
fiókba, amikor megérezte magán Espo kutató tekintetét.
- Hát, ha ezt meglátja Lanie,
akkor neked annyi! - próbálta ijesztgetni a férfit, hogy zavarát leplezze.
- Te mondod? Neked már így is
annyi! Ráadásul Castle-ről van szó, aki odavan a gyerekekért, miközben maga is
gyerek! - vágott vissza Espo, aztán néhány másodpercre elhallgatott, majd
szeretetteli hangon, sejtelmesen mosolyogva folytatta. - Már el tudod képzelni
ezt, ugye? - intett fejével a fiókban lapuló kép felé.
Kate szeme egy pillanatra
összeszűkült, jelezve, hogy még csak ne is számítson válaszra a férfi, de
miközben ellépett az asztaltól és elfordult, hagyta, hogy meglássa a szája
sarkában megjelenő mosolyt.
Espo karba font kézzel,
elégedetten nézett a lift felé siető nő után, akit úgy szeretett, mintha húga
lett volna, és akiért tűzbe ment volna. Tudta, milyen boldoggá tette az író, és
azt is érzékelte, mennyire megváltoztatta ez a kapcsolat. A kemény nyomozóból
előbújt az igazi, szerelmes, érzékeny, érzéki nő. Vajon készen áll egy újabb
változásra? Egy pillanatig bujkált benne a kisördög, hogy Beckett után szóljon,
és megkérdezze, felkészült-e arra, ha a gyerekük Castle-re fog hasonlítani, de
aztán hallgatott. Túl komoly dolog ez ahhoz, hogy most poénkodjon rajta. Ráér
akkor megszekálni a nőt, de főként az írót, ha már megszületett az a gyerek.
Castle figyelmesen járatta végig
tekintetét a lakáson, aztán elégedetten fújtatott egyet.
- Remélem nem fogok a pokol tüzén
égni, amiért hagytam magam meggyőzni, hogy menjek ki Hamptons-ba - hallotta meg
anyja magában dohogó hangját a lépcső felől.
- Ugyan, Anya! Nem lesz semmi
baj! Kate hamarosan megjön és vigyáz rám - fordult az asszony felé megnyerő, magabiztos
mosollyal.
- Igen, de Alexis abban a hitben
ment vissza a kollégiumba, hogy egy percre sem hagylak magadra.
- A gyerekeknek nem kell mindent
tudni a felnőttek dolgairól - kacsintott cinkosan Rick a nőre, de az nem
viszonozta mosollyal az ötletet, helyette megfogta a fia kezét, és komoly,
elcsukló hangon szólalt meg.
- Majdnem meghaltál,
agyrázkódásod volt, most engedtek ki a kórházból, én pedig magadra hagylak,
legalábbis addig, amíg Katherine haza nem ér. Mégis, hogyan lehetnék nyugodt?
Castle nézte a rászegeződő,
beszédes kék szemeket. Most tudatosult benne, hogy anyja hetek óta egyik
félelmet és aggódást a másik után élte át, nem csoda hát, ha csak addig
nyugodt, amíg a közelében lehet, most azonban nem volt ideje a
megnyugtatására.
- De már jól vagyok, és ígérem,
hogy vigyázni fogok magamra abban a néhány percben, amíg egyedül leszek -
ígérte meg szeretetteli hangon Castle, de amint meglátta anyja szemében a
beletörődést, türelmetlenül az órájára pillantott. Nem szerette volna, ha az
asszony jelenléte tönkretenné a Kate-nek szánt meglepetését. - Az orvosok is
megmondták, hogy minden rendben van, csak pihennem kell - tette hozzá, hogy
mielőbb meggyőzze.
- Jó, jó, már indulok, nem kell
siettetned - indult nagyot sóhajtva az ajtó felé Martha. - Egyébként éppen
erről van szó: nem hiszem, hogy betartod az orvos utasítását - mondta, és
mielőtt kilépett volna a lakásból, sejtelmesen mosolyogva visszafordult. -
Ahogy elnézem a lakást, nem hiszem, hogy pihenni fogsz - kacsintott cinkosan,
aztán meg sem várta, hogy a fia zavarában dadogjon valamit a megjegyzésre,
becsukta az ajtót.
Castle becsukta a szólásra
nyitott száját, aztán vágott egy bosszús grimaszt. Nem értette, miért jön még
mindig zavarba, ha anyja nyíltan a szeretkezésre célozgat. Megkönnyebbülten
sóhajtott, hogy végre minden készen áll Kate fogadására, de a biztonság
kedvéért még egyszer végiggondolt mindent: a vacsora csak a felszolgálásra vár,
a bor behűtve, az asztal csodaszépen megterítve, csak a gyertyákat kell
meggyújtania, a vörös rózsák árasztják buja illatukat, a franciaágy hívogatóan
megvetve, a fürdőszobában mámorító illóolaj illata száll, a kádban pedig a
frissítő pezsgőfürdő várja, hogy buborékaival simogathassa a nő tökéletes
bőrét, és mindenhol apró gyertyalángok ontják meleg fényüket.
Először nem értette, miért várja
Kate-t olyan izgatottan, mintha a nő először töltené itt az éjszakát, aztán
eszébe jutott a felszabadult érzés, amit akkor érzett, amikor kijöttek
Tyson-tól, és már tudta, miért érzi olyan fontosnak ezt az estét. Nincs bennük
többé legyőzhetetlen félelem, Kate is feltétel nélkül hinni tud a szerelmük
erejében, ez pedig azt jelenti, hogy új időszámítás kezdődik az életükben. Ő
pedig azt szeretné, ha csodálatos lenne ez a kezdet.
Az órájára pillantott, és
meggyújtotta a gyertyákat. Amikor fellobbant a második láng, meghallotta a
kulcs jellegzetes hangját, ahogy elfordul a zárban. Elmosolyodott, és
megfordult. Látni akarta, ahogy a gyönyörű, telt ajkak elnyílnak és mosolyra
húzódnak, a hatalmas szemek még tágabbra nyílnak a csodálkozástól, és
megjelenik bennük az a különleges ragyogás, ami mindig elvarázsolja. Nem
csalódott.
Kate, noha szinte teljesen biztos
volt abban, hogy Castle valami ilyesmire készül azért nem hívogatja egész
délután, mégis őszinte csodálattal itta magába a látványt. Nem a testet-lelket
gyönyörködtető látvány és illatok kápráztatták el, hanem a tudat, hogy a férfi
az ő kedvéért készült annyit, neki akar örömöt okozni.
- Castle! Ez csodálatos - járatta
végig tekintetét a rózsacsokrokon és a gyertyafényes vacsorához terített
asztalon, aztán a férfihoz lépett, átkarolta a nyakát, és gyengéden
megcsókolta. - Győzelmi vacsora? - kérdezte két érintés között.
- Nem. Csak egy vacsora a nőnek,
aki hinni tud bennünk - suttogta Castle szerelmesen, miközben mosolyogva a
gyanúsan csillogó szemekbe nézett, és alig érintve ujjaival a finom bőrt,
végigsimított az arcán. - Gyere! Ez az este csak a miénk - fogta kézen a nőt,
és a terített asztalhoz vezette.
- Martha és Alexis? - kérdezte
Kate félve, mire Castle büszkén elmosolyodott.
- Alexis-t meggyőztem arról, hogy
Anya vigyáz rám, így visszament a kollégiumba, Anyát meg arról, hogy Te
vigyázol rám, és Hamptons-ba száműztem - mondta, miközben a mankóval a sütőhöz
bicegett.
- Nem, nem! - fogta meg a karját
Kate. - Ezek szerint mostantól rám vagy bízva. Ülj le! Te előkészítetted az
estét, most rajtam a sor! - húzta fel incselkedve a szemöldökét, aztán
kinyitotta a sütőt, és tálalta a mennyei illatú vacsorát.
Nem sokat beszélgetek. Egyikük
sem akarta elrontani az estét azzal, hogy az elmúlt hetek fájdalmas eseményeit
előhozza. Egyszerűen csak élvezték a másik közelségét, mosolyát, csillogó
tekintetét, a fűszerek zamatát, a bor édeskés-kesernyés ízét.
- Hagyd! - szólt Castle a nőre,
amikor az el akarta rakni a maradékot és a tányérokat. - Tudom, hogy fáradt
vagy, ezért vár rád valami kellemesen frissítő - vezette kézen fogva a
fürdőszoba felé. Kitárta az ajtót, és maga elé engedte Kate-t, aki újra elámult
a kedves gesztuson, és hatalmasat lélegezve itta magába a mámorító illatot,
miközben szeme nem bírt betelni a gyertyák fényében sötétvörössé váló
rózsaszirmok látványától, amik beborították a kád szélét.
- Csak nem gondolod, hogy egyedül
fogom élvezni ezt a mennyországot? - fordult a férfi felé.
Castle nézte, ahogy Kate incselkedve
beharapja élettelin duzzadó alsó ajkát, aranybarnán ragyogó szemében pedig,
mintha a vágy tüze égne bennük, érzéki táncot lejtenek a gyertyák imbolygó
lángjai. Érezte, hogy a szíve egy ütemmel gyorsabbra vált, de amikor a nő finom
ujjai elkezdték kigombolni az ingét, a lélegzete is elakadt.
Lassan, gyengéd érintések
kíséretében simították le egymásról a ruhát, miközben egy-egy csókot leheltek a
másik ajkára, nyakára, vállára, aztán egymáshoz simulva, egymást ölelve
élvezték a meleg, pezsgő víz bizsergetését. Nem szóltak egy szót sem, csak
átadták magukat a megnyugtató, biztonságot adó édes érzésnek. Kate a széles
mellkashoz döntötte a hátát, fejét a férfi vállgödrébe hajtotta, miközben
megcirógatta az ölelő kezeket. Behunyta a szemét, hogy minden idegszálával
magába fogadhassa az édes érzést, ahogy a puha ajkak apró csókokkal árasztják
el a nyakát, aztán amikor a finom ujjak lassan felfelé siklottak a hasán, és
gyengéden birtokba vették érzékeny melleit megborzongott. Az érzéki érintés egy
szemvillanás alatt söpörte el a békés, meghitt pillanatot, és szökőárként áradt
szét testükben a vágy. Kate megfordult a férfi karjai között, és lágyan
megcsókolta.
- Gyere! - suttogta, a csókba,
aztán lassan felállt.
Castle ködös tekintettel, elnyílt
szájjal, ámulva nézte a csodát. Mintha Vénusz emelkedett volna ki a tenger
habjaiból. A tökéletes, nőies alak kecsesen hajladozva lépett ki a kádból, ő
pedig vágyakozva kapaszkodott a felé nyújtott, segítő kézbe. Az adrenalin, és a
boldogság mámora nem hagyta, hogy az agya olyan kicsinységekkel foglalkozzon,
mint egy fájó boka. Érzékei nem tudtak betelni a nő látványával, aztán amikor a
karcsú test eltűnt a rácsavart törülköző takarásában, nagyot nyelt. Kate
közelebb lépett hozzá, vágytól izzó tekintettel a szemébe nézett, és gyengéd
mozdulatokkal felitatta a mellkasáról, majd a hasáról a vízcseppeket, de amikor
a bensőséges mozdulat a combja felé vette az irányt, érezte, hogy képtelen
tovább várni. Látta, hogy Kate tekintete egy pillanatra végigsiklik a testén,
miközben a törölközőt a derekára csavarta, aztán mintha csak véletlenül tenné,
végigsimított férfias vágyának legfőbb bizonyítékán. Magához akarta húzni, de
Kate pajkosan mosolyogva megfogta a karját, és a vállára tette.
- Gyere Bice-bóca! Azt ígértem,
hogy vigyázni fogok rád. A beteget pedig ágyba kell dugni - húzta fel egy
pillanatra kacéran a szemöldökét.
- Milyen igaz, Kate nővér -
bólogatott komolyságot színlelve Castle, miközben szemében vággyal teli, huncut
fények gyúltak.
Kate a férfi mellkasán nyugtatta
a fejét, és boldog mosollyal az arcán hallgatta a még mindig szapora
szívdobogást. Amíg Castle ápolt, finom keze puhán siklott a hátán le a
derekáig, aztán éppen csak az ujjbegyével érintve a bőrét, a gerince mentén
vissza, egészen a nyakáig, ő a férfi bársonyos bőrű hasát simogatta. Nem látta,
mégis tudta, hogy az a jellegzetes, elégedett, boldog mosoly ül a férfi arcán,
amit annyira szeretett. Behunyta a szemét, és miközben élvezte a gyengéd
simogatást, felidézte az előző percek édes pillanatait: ahogy ajkuk és ujjaik
felfedező útra indulnak, és bebarangolják testük legbizsergőbb, legérzékenyebb
pontjait, ahogy először lassan, gyengéden, aztán szenvedélytől izzón elmerülnek
egymásban, végül ahogy a végletekig árad szét testükben a gyönyör, és felszakad
tüdejükből a beteljesülés sóhaja. Úgy érezte, hazaérkezett.
Sokáig feküdtek egymás karjában
csendesen. Kate-nek úgy tűnt, túl sokáig. Szokatlan volt, hogy Castle ilyen
hallgatag, ezért felemelte a fejét, és kutatón siklott végig tekintete a férfi
töprengő, komoly arcán.
- Van még egy meglepetésem -
emelte rá kék szemét Castle.
Kate nem tudta eltitkolni az
érzéseit, és az arcára kiült a kétségbeesés. Az elmúlt hetek megpróbáltatásai
után semmi másra nem vágyott jobban, mint nyugalomra. Te jó ég! Mi a csudát
talált ki már megint? Csak nem bele akarja rángatni egy közös bungee
jumping-ba, vagy valami hasonlóba? Castle komolysága is megijesztette.
Töprengő, kissé bizonytalan tekintete elárulta, hogy vacillál, hogy
előhozakodjon-e a dologgal, ami egyáltalán nem nyugtatta meg Kate-t.
- Castle! Ha valami ... -
próbálta figyelmeztető hangsúllyal megelőzni, hogy egy őrült ötletet adjon elő
a férfi, de meglepetésére Castle a mutatóujját a szájára tette, aztán a
könyökére támaszkodva feljebb tornázta magát az ágyban.
- Kérlek, bízz bennem! - nézett
rendkívül komolyan, szinte könyörgő tekintettel rá, aztán az éjjeli szekrény
felé hajolt, a fiókból kihúzott egy keskeny, hosszú borítékot, és felé
nyújtotta.
Kate el sem tudta képzelni, mire
számítson, de kíváncsisága legyőzte a rossz érzését, és egyre biztosabb volt
benne, hogy valami jelentős, fontos dologról van szó. Ujjaival érezte,
hogy a borítékban két papír rejtőzik, de mielőtt kihúzta volna őket, újra
Castle pillantott. A férfi még mindig rendkívül komoly volt, de látszott, hogy
szorongva várja, hogyan fog reagálni.
Kate vett egy nagy levegőt, és
kihúzta kezét a borítékból, aztán elkerekedett szemekkel nézte az ujjai között
tartott két repülőjegyet. Nem lepődött volna meg, ha a jegy egy trópusi
szigetre, Tahitira, Bora Borára, a Seyscelle-szigetekre vagy Hawaii-ra szólt
volna, mert el tudta képzelni, hogy a férfi szeretne minél messzebb lenni New
York-tól, Tyson-tól, a kapitányságtól, és mindentől, ami az utóbbi hetek
szenvedéseire és félelmeire emlékeztetik, de a városnév, amit a jegyeken látott
megdöbbentette.
- Phoenix-be akarsz utazni? -
nézett Castle-re értetlenül.
- Tulajdonképpen nem. Phoenix
csak egy megálló, mert onnan már egy kisgéppel kell tovább mennünk - terelte el
a válaszról a szót Castle, aztán nyelt egyet, és megértésre vágyó tekintettel,
nagy nehezen, halkan kimondta: - Szeretnék elmenni veled a Monument
Valley-hez.
Beckett másodpercekig csak nézte
a szomorkásan elmosolyodó, mégis rendkívül komoly arcot, és nem értette, mi
vezérli a férfit, hogy éppen arra a helyre akarjon menni, ami annyi szenvedést
okozott neki.
- Miért, Castle? - kérdezte
féltőn. Nem akarta, hogy újra felidézze azt a félelmet, és azt a testi-lelki
kínt, amit ott átélt. Nem akarta hagyni, hogy ugyanúgy a múlt rabságában éljen,
mint ő tette az édesanyja meggyilkolása miatt. Felült az ágyban, hogy lássa a
férfi minden rezdülését.
-Tudod ... - kezdett hozzá
nehezen Castle, és azonnal el is hallgatott. Pontosan akarta kifejezni magát,
hogy Kate értse az érzéseit és a vágyait. - Több oka is van, amiért szeretném,
ha együtt elmennénk oda. - Egy pillanatra újra elhallgatott, mintha mérlegelné,
hogy milyen sorrendben kezdjen az indokokhoz, aztán folytatta. - Amikor
kinyitottam a konténer ajtaját, és megláttam, hol vagyok, gyerekkorom
vadnyugati hősei elevenedtek meg, és tulajdonképpen egy John Wayne plakát
emléke segített abban, hogy jó irányba induljak - igaz, a csörgőkígyót nem
kalkuláltam bele - tette hozzá, miközben elhúzta a száját. - Egyszer arra
kértél, meséljek arról, hogy milyen gyerek voltam. Tudom, hogy láttad azt a
tájat, de akkor éppen engem akarnál megmenteni, ezért ellenséget láttál minden
sziklában és a perzselő napban is. Egészen másként néznél arra a tájra most, és
el tudnád képzelni, mit jelentett a kiskamasz Ricky Rodgers-nek a Monument
Valley: szabadságot, hősöket, akik a gyengékért és az igazságért harcolnak, és
mindig győznek. Amikor megláttam a naplementét, úgy éreztem magam, mint
gyerekkoromban, amikor egy westernfilm végén, a lemenő nap vörös fényében
ellovagolt az igazságot szolgáltató seriff, és én a katarzis okozta
megkönnyebbüléssel éltem át a jó diadalát a rossz felett. Az a táj azt
sugallta, itt csak a jó győzhet.
Kate halványan elmosolyodott.
Látta a férfi szemében tükröződő gyermeki hitet, hogy hősök márpedig vannak, és
mindig győznek. Nem kérdezett rá, milyen ok van még az utazásra, türelmesen
várt, hogy a férfi noszogatás nélkül folytassa.
- Meg szeretném látogatni azt az
indián házaspárt is, akik megmentették az életemet. Tudom, hogy nem várnak
tőlem semmit, egyszerűen csak azt akarom, hogy tudják, milyen hálás vagyok
nekik.
Kate hallotta, hogy az utolsó
szavaknál Rick hangja elcsuklik, és látta, hogy a szeme kezd furcsán
csillogni, és gyorsan pislog néhányat, de érezte, hogy az indokoknak még nincs
vége.
- Van még valami, amiért oda
szeretnék menni - szólalt meg halkan a férfi, és miközben vett egy nagy
levegőt, gyengéden megfogta Kate kezét, és a hüvelykujjával cirógatni kezdte a
kézfejét. - Tudom, hogy nem hiszel a csodákban, a megérzésekben, és semmi
olyanban, amire nincs magyarázat, de szeretném, ha elhinnéd, hogy életem
legnagyobb csodája ott történt velem. Azt, hogy életben maradtam, a Monument
Valley csillagainak köszönhetem - mondta elhaló hangon maga elé meredve, aztán
felemelte a fejét, Kate-re nézett, és elmosolyodott. - Soha, sehol nem láttam
még annyi csillagot. Misztikussá teszik az Univerzumot, és rádöbbentenek,
milyen kicsik vagyunk a világmindenségben, mégis, az ember úgy érzi, mintha az
a hatalmas erő, ami az egész mindenséget irányítja, vigyázna ránk. Sokáig
elszánt voltam és kitartó, hittem a találékonyságomban és a szerencsémben, és
erőt adott a tudat, hogy vártok rám, de aztán eljött az idő, amikor kimerültem,
halálosan fáradt lettem, sajgott mindenem. Közel kerültem ahhoz, hogy
elveszítsem a reményt. Ekkor mart meg a csörgőkígyó. - Ahogy kimondta az utolsó
mondatott, Kate érezte, hogy az emlékre megborzong a férfi, és a hangja
reszelőssé válik. - Feladtam a küzdelmet, Kate. Igen, bevallom, úgy éreztem,
nincs több erőm harcolni a szomjúsággal, a nappali hőséggel és az éjszakai
hideggel, a fájdalommal és a félelemmel. Ekkor néztem fel a csillagokra. Az
égen végigszáguldott egy hullócsillag, és eszembe jutott egy hamptons-i
éjszaka, amikor a karjaimban tartottalak, és együtt néztük, ahogy a meteorraj a
Föld légkörébe ér és felizzik. Hirtelen úgy éreztem, hogy a hullócsillag
egy égi jel, hogy nem adhatom fel, küzdenem kell, mert te vársz rám.
Kate érezte, hogy elszorul a
torka, és könnyek tolulnak a szemébe. Még soha nem érezte át ennyire Castle
szenvedését.
- Szeretném, ha megnéznéd velem
azt a csillagos égboltot, ami megmentette az életemet - mondta megkönnyebbült,
bársonyosan meleg hangon Castle, és olyan szeretettel nézett rá, hogy Kate úgy
érezte, a férfi szerelme a lelkéig ér.
- Talán még hullócsillagot is
látnánk - mosolyodott el. Kihúzta kezét Castle cirógató ujjai közül, és alig
érintve a markáns arcot, simogatva húzta rajta végig az ujjait.
- Akkor kívánhatnál valamit -
csillantak fel a kék szemek kíváncsian, és várakozón kutatták a nő arcát, mire
az színlelt szigorúsággal összehúzta a szemöldökét.
- Elő ne vedd azt az ártatlan,
kisfiús tekintetedet! - figyelmeztette Kate. - Úgysem árulom el, mit kívánnék.
A kettejük kis játéka egy
pillanatra feledtette, hogy élete legnehezebb perceiről beszélt az imént a
férfi, de aztán Kate újra elkomolyodott.
- Láttam azokat a csillagokat. Az
első éjszakán, amit a sivatagi kisvárosban töltöttem, képtelen voltam aludni,
és kimentem a motel előtti parkba. Történt ott velem valami. Amíg a csillagokat
csodáltam, mintha egy jeges fuvallat érintett volna meg, pedig egy levél sem
rebbent. Mintha valami jel lett volna, ami arra akart volna
figyelmeztetni, hogy veszélyben az életed. Akkor szégyelltem, hogy hagyom, hogy
az érzékeim csalóka játékot játsszanak velem, de ki tudja, talán tényleg van
hatodik érzék.
- Akkor ... eljössz velem? -
kérdezte félénken a férfi.
- Igen, Castle, elmegyek -
mosolyodott el a nő, lassan közelebb hajolt, és amikor már olyan közel volt
szája a férfi elnyíló, csókra éhező ajkaihoz, hogy érezte a tüdejéből kiáradó
bizsergető, meleg levegőt, suttogva hozzátette: - Szeretném látni a csodádat!
A helikopter rotorja felkavarta
az apró, vörös kőzetszemcséket, billegve felemelkedett a levegőbe, majd kissé
előredőlve visszaindult a reptérre. A pilóta még rosszallóan megingatta a
fejét, ahogy lenézett a két, egymás kezét fogó emberre. Felismerte az írót és a
nyomozót az újságok címlapjáról, és mivel a környéken napokig beszédtéma volt a
történetük, tudta, hogy min mentek keresztül. Azt megértette, hogy nappal
bejárták a Monument Valley legjellegzetesebb sziklaformáit, hiszen a látvány
ámulatba ejtő volt, azt is tudta, hogy azért vitették magukat az indián
házaspárhoz, mert ők mentették meg az író életét, de el nem tudta képzelni,
miért akarják az éjszaka egy részét a sivatagban tölteni. A szemet kápráztató
naplemente varázslatos, de az éjszaka veszélyes, és erre fel is hívta a
figyelmüket, de az utasai hajthatatlanok voltak, ezért megegyeztek, hogy egy
óra múlva visszajön értük. Megcsóválta a fejét, aztán nagyot sóhajtott, ahogy a
megható jelenetre gondolt, amikor a naptól cserzett arcú, egyszerű indián
asszony, és szigorú tekintetű férje percekig ölelték a könnyeivel küszködő
írót.
Amikor elhalt a helikopter
hangja, Castle egy nagyobb szikladarabhoz vezette Kate-t. Nem szóltak egy szót
sem. Nem kellettek szavak ahhoz, hogy tudják, mit érez a másik. A kőnek
támaszkodva, egymás kezét fogva itták magukba az eléjük táruló mesés táj
látványát. A Nap óriás tűzgömbje elérte a látóhatárt, és az alacsonyan beeső
fényektől úgy látszott, mintha a kiemelkedések, az apró szikladaraboktól a
hatalmas, hegynyi kőtömbökig, izzanának a felszínen. A Föld meglepően gyorsan
fordult el fényes csillagától, ami lassan a horizont alá bukott, és rózsaszín
fényt kölcsönzött az addig kékben pompázó égboltnak. Elnyíló szájjal nézték a
fények játékát, egészen addig, amíg a sötétkék égen át nem vette a hatalmat a
milliárdnyi csillag.
Castle átölelte Kate vállát, és
magához szorította.
- Most már érted, ugye? - szólalt
meg halkan.
- Igen, Castle, már hiszek a
csodádban - bújt a férfihez még közelebb, de amikor meg akarta csókolni, Castle
váratlanul kibontakozott az ölelésből.
Kate hirtelen megérezte, hogy a
férfi valamire készül. Amikor Castle letérdelt vele szemben, és a kezében
meglátta a két kis arany karikagyűrűt, amelyek ragyogva tükrözték vissza vagy
ezernyi csillag fényét, összeszorult a szíve. Úgy érezte, nem a férfinak kell
feltennie a nagy kérdést, hiszen ő mindvégig kitartott az elhatározása és az
érzései mellett, ezért gondolt egyet, és mielőtt Castle megszólalt volna,
letérdelt vele szemben, és megfogta a gyűrűket tartó kezét. A férfinak elnyílt
a szája meglepetésében, aztán ajka boldog mosolyra húzódott. Tekintetük
összefonódott, szemükben az apró fényfoltok szerelmesen izzottak. Kate szólalt
meg először.
- Richard Edgar Alexander Rodgers
Castle! Itt, az Univerzum minden csillaga és hatalma előtt, feleségül megyek
hozzád.
- Katherine Houghton Beckett!
Itt, az Univerzum minden csillaga és hatalma előtt, feleségül veszlek.
Kate kivette az egyik gyűrűt, és
lassan a férfi ujjára húzta.
- Ígérem, hogy szeretni foglak
egészsé... - kezdte a hagyományos eskü szövegét, de Castle a szájára tette a
mutatóujját, belefojtva ezzel a szót.
- Csak ennyit ígérj, nem kell
más! - mosolygott ragyogó szemekkel a nőre, aztán kezébe vette Kate kecse
kezét, és felhúzta rá a gyűrűt. - Ígérem, hogy szeretni foglak...
Ha folytatni akarta volna a
mondatot, akkor sem tudta volna, mert Kate átölelte, és puhán érintve az ajkát
a férfiéhez, gyengéden megcsókolta. Talán ugyanolyan volt ez a csók, mint sok
száz előző, de ők különlegesnek érezték. Mintha ez a csók lett volna az
összetartozásukat igazoló pecsét. Percekig nézték egymás boldogan ragyogó,
szerelmes tekintetét a csillagos égbolt alatt térdelve, egymást ölelve.
- Köszönöm - suttogta Castle, de
mivel Kate kérdőn felhúzta a szemöldökét, hozzátette: - Hogy hiszel a
csodámban.
Kate boldogan elmosolyodott, és
őszinte szívvel mondta ki az oly kedves szót:
- Mindig!
/VÉGE/