- Mitől félsz Richard? - kérdezte
a nő meleg hangon. Nézte, ahogy a fia arca először meglepetté, aztán
elgondolkodóvá válik.
- Ennyire látszik? - kérdezte
szomorúan a férfi, hiszen Alexis is átlátott rajta. - Nem tudom Anya. Másfél
hete még meg voltam győződve róla, hogy Kate-tel összeházasodunk, aztán
gyerekeink lesznek, és boldogan élünk, míg meg nem halunk. Még sosem éreztem
ilyet: vágytam a gyerekre. Tudom, itt van Alexis, de az más. Ő véletlenül
csöppent az életembe, anélkül, hogy felkészültem volna rá, és egy új világot
nyitott meg előttem. Boldoggá tett az apaság.
- Tudom kisfiam - mosolyodott el
Martha, és megfogta a férfi kezét.
- Most készülni akartam rá. Újra
át akartam élni azt az érzést. Úgy éreztem, semmi nem tenne boldogabbá, mint
egy közös gyerek azzal a nővel, akit szerelemmel szeretek. - Pár másodpercre
elhallgatott. Nyelt egyet, aztán nagyot pislantott. Nem akarta, hogy könnyek
gyűljenek a szemébe. - Aztán elfogadtam Kate döntését.
- Valld be, hogy nem adtad fel az
álmaidat!
- Csak szeretném, ha a mi
döntésünk lenne, nem pedig a sors kényszerítené ránk! Szeretném megtartani a
lehetőséget, ha Kate meggondolná magát! - mondta halkan.
Martha nézte a fájdalmas
tekintetű férfit, és majd' megszakadt érte a szíve, de azt is látta, hogy a
legnagyobb félelmét még nem mondta ki.
- Richard! Kate szeret téged, és
nem fog elhagyni - szorította meg gyengéden a fia meleg, puha kezét, és olyan
hittel nézett a férfira, hogy az szomorkásan elmosolyodott. Anyja már megint a
lelke mélyére látott.
- Anya! Kate nő, akiben lehet,
hogy egyszer előtörnek az anyai ösztönök, és mindent megtenne azért, hogy
gyereke lehessen, és lehet, hogy én nem tudom megadni neki. Tudom, hogy nem
hagyna el, de nem lenne boldog mellettem - mondta ki végre a legnagyobb
félelmét, azt, hogy nem tudja boldoggá tenni a nőt, akit szeret.
- Beszéltetek róla?
Castle megrázta a fejét. Amióta a
gyerek témán összevesztek, és Kate eltűnt egy hétre, még csak ki sem merte
ejteni azt a szót, hogy "gyerek".
- Az orvosok bizakodók. Gondolj
erre! Mikor várható a vizsgálat?
- Nem tudom, talán néhány nap
múlva - mondta bizonytalanul, miközben elkapta tekintetét az anyjáról, mert
eszébe jutottak az orvos szavai, hogy mi is vár rá.
- Azt hiszem megjött Katherine -
áll fel az asszony, mivel meghallotta a bejárati ajtó csapódását.
- Bezzeg most nem lopakodik - morgott halkan a bajsza alatt a férfi, mire Martha csodálkozó arccal visszanézett, aztán mosolyogva kilépett a szobából.
- Bezzeg most nem lopakodik - morgott halkan a bajsza alatt a férfi, mire Martha csodálkozó arccal visszanézett, aztán mosolyogva kilépett a szobából.
Kate az étkezőben pakolta le
éppen az elviteles dobozokba csomagolt kínait. Kedvesen az asszonyra
mosolygott, aki viszonozta azt.
- Hogy van? - kérdezte Kate,
miután üdvözölte az asszonyt.
- Fizikailag úgy látom jól.
Kate kíváncsian nézett Martha-ra,
aki sejtelmesen felhúzta a szemöldökét, és sokatmondó tekintettel nézett
vissza rá. Tudta, hogy az asszony diszkrétebb annál, minthogy folytassa a
mondatot, de így is a tudomására juttatta, hogy valami bántja Rick-et. Kate
bólintott, mire Martha jólesően elmosolyodott. Szavak nélkül is értették
egymást.
- Mondd csak! Neked tetszik ilyen
szőrösen? - terelte másra a szót az asszony, és hitetlenkedve nézett a nőre,
amikor az mosolyogva bólintott. - Menj csak, majd én megterítek - intett a hálószoba
felé, és egy halk sóhaj hagyta el a száját, amikor Kate belépett az ajtón. Nem
volt biztos abban, hogy Rick beszélni fog a lánynak a félelmeiről és a
kételyeiről, de Kate közelsége már boldoggá teszi, és most nagy szüksége van
erre az érzésre. Tudta, hogy Richard-nak Kate az igazi, de azt is, hogy egy
kapcsolat sosem problémamentes, és nem szerencsés, ha ezeket a problémákat
elhallgatják, és magukban őrlődnek.
- Szia! - mosolygott a férfira
Kate, és gyengéden megcsókolta. - Fáj? - pillantott lejjebb.
- Csak egy kicsit. A jég és a
fájdalomcsillapító csodákra képes - mosolygott Castle, és átölelve a nő nyakát,
közelebb húzta magához, és lágyan érintette ajkát az érzéki cseresznyeajkakhoz.
Hosszan és lassan csókolóztak, de amikor Kate érezte, hogy az érintés egyre
érzékibbé válik, elhúzódott. Érezt Castle simogató kezét a tarkóján, ahogy
finoman beletúr a hajába, és látta a szemében megcsillanni a vágyat. Ujjaival
játszott még egy kicsit a férfi fülével és a halántékán felborzolta a
hajszálakat, aztán az arcára adott egy puszit.
- Ennél többet egyelőre ne akarj!
- suttogta.
- De álmodozni azért szabad! -
húzta fel huncutan a szemöldökét Rick, mire Kate összevonta a szemöldökét.
- Szerintem most jobb, ha nem
engeded szabadjára a fantáziád - figyelmeztette a nő és kibontakozott az ölelésből.
- Csak nem feküdtél egész nap? - kérdezte csodálkozva, miközben összeszedte a
paplanról az iratokat.
- Képzeld, jó fiú voltam, és
talán valami haszna is volt ennek a sok fekvésnek. Nézd! - vette le az éjjeli
szekrényről a jegyzetét. - Úgy gondolom, ennek a három orvosnak és ennek a
nővérnek kellene utána nézni - bökött a papíron levő nevekre. - Ja, és neki is.
Ő az összekötő a kórház és a szervbank között, ami a csontvelőt szerezte.
- Oké Castle, utána nézetek.
Ennyi iratot átnéztél egyedül? - csodálkozott Kate, hangjában elismerés
csendült.
Gyorsan olvasok - terült el büszke mosoly a
férfi arcán. Jólesett neki a dicséret, és örült, hogy az ügyről beszélgetnek,
és nem terelődik a szó kettejükre és a jövőre. A félelmeit megosztotta az
anyjával, amitől megkönnyebbült. Most csak élvezni akarta Kate közelségét, és
az együtt töltött időt. - Ti mit találtatok? - kérdezte kíváncsian, és már
látta is, ahogy a nő arca megváltozik, szeme izgatottan kezd csillogni, szája
sarkában megjelenik egy alig látható elégedett mosoly.
- Négy adakozó szülőt hallgattunk
ki, akiknek új csontvelőt kapott a gyereke, és mindannyian bevallották, hogy
amikor beteg lett a gyerekük, kaptak egy névtelen levelet, hogy ha szeretnék
felgyorsítani a folyamatot, akkor költözzenek erre a környékre, a gyereküket
kezeltessék ebben a kórházban, és írjanak egy közjegyzővel hitelesített
dokumentumot, miszerint százezer dollárral támogatják a templom alapítványát,
amennyiben meggyógyul a gyerekük.
- Ó! Tudjuk, kitől jött a levél?
- Még nem, de a szakértők már
vizsgálják őket. Remélem találnak valami használhatót. Holnap még nyolc szülőt
hallgatunk ki, talán valamelyikükkel személyes kapcsolatba léptek a
szervkereskedők - sóhajtott Beckett, és reménykedett, hogy megint rábukkannak
egy új információra.
- Holnap én is bemegyek - közölte Castle, és elszántan nézett a nyomozóra.
- Holnap én is bemegyek - közölte Castle, és elszántan nézett a nyomozóra.
- Arról ne is álmodj! - ingatta
meg a fejét Kate megrökönyödve az ötleten.
- Miért? Már egészen jól tudok
menni, és ha ülök, nem is fáj nagyon. Itthon meg ... - azt akarta mondani, hogy
egyedül van és magányos, de eszébe jutott az anyja. - Nem, nem! Nem maradhatok
itthon! Anyámra akarsz bízni? Azt nem élném túl! - nézett könyörgőn a nőre.
Kate sóhajtott egyet.
- Ma is túlélted.
- De csak azért, mert az előbb
jött haza. De egész nap?
- Na jó - enyhült meg a nő, mert
nem akarta kínos helyzetbe hozni Rick-et. - Ha minden rendben van a sebbel,
nincs megduzzadva, és tényleg csak egy kicsit fáj, akkor esetleg, hangsúlyozom,
esetleg bejöhetsz - nézett ellentmondást nem tűrőn a férfi izgatottan csillogó
szemébe.
- Oké, oké, de biztos rendben
van!
- Azt majd én eldöntöm -
mosolyodott el Kate, de tekintetében gonosz kis fény villant, és elindult a
fürdőszobában levő gyógyszeres szekrény felé.
Castle könyökére támaszkodva,
megbabonázva nézett a nő után. Még mindig elcsodálkozott, hogyan lehet ekkora
hatással rá a nő. Sötét gondolatai szép lassan visszakerültek agya
legrejtettebb zugába, és elárasztotta valami megnyugtató boldogság, amihez nem
kellett több, mint hogy Kate a közelében legyen, rámosolyogjon, megsimogassa,
megcsókolja, incselkedjen vele, vagy éppen ... Eddig jutott a gondolatban,
amikor rájött, mire is készül a nő. Homlokára csapott, és bosszús arccal
hátravetette magát a párnára, de aztán elmosolyodott. Már nem is érezte olyan
kínosnak, ami rá vár.
- Le a takaróval és a nadrággal
Mr. Castle! Hadd lássa Kate nővér azt a sérülést! - szólalt meg tettetett
szigorral a hangjában, huncutul mosolyogva a nő, amikor kezében a
fertőtlenítővel és a kórházi kenőccsel kilépett a fürdőszobából. Tudta, hogy
valami bántja a férfit, amit az anyjával már megosztott, de valójában rájuk
tartozik. Ez egyértelmű volt Martha diszkrét megjegyzéséből, mint ahogy azt is,
hogy könnyebben szóra bírja, ha előbb egy kis pajkos humorral oldja Rick
feszültségét. Elégedetten látta, hogy a déli szemérmességnek és zavarnak nyoma
sincs a férfi arcán, mosolya inkább izgalommal teli várakozásról tanúskodott,
bár az, hogy nem vágott vissza valami pajzán megjegyzéssel, hanem csak
engedelmesen kitakarózott, azt mutatta, hogy a szorongása nem múlt el teljesen.
- Be tudom kenni egyedül is -
visszakozott hirtelen Castle. Amikor jobban belegondolt, mi is vár rá,
meggondolta magát.
- Csak nem hiszed, hogy megbízom
benned? - vonta össze a szemöldökét a nő, aztán egészen közel hajolt hozzá, és
érzéki hangon a fülébe súgta: - Olyan élményben lesz részed, mint életedben
eddig csak egyszer!
- Mire készülsz Kate? -
kérdezte kikerekedett szemmel Castle, aztán nyelt egyet, miközben szíve vad
kalimpálásba, fantáziája pedig őrült száguldásba kezdett. Keresgélt az emlékei
között, mire is gondolhat Kate, és egy másodperc alatt számos pajzánabbnál
pajzánabb kép jelent meg a szeme előtt, amelyeknek egy közös tulajdonsága volt:
egyszer történt meg. Kate felegyenesedett, és ahogy Rick meglátta a tekintetét,
azonnal kapcsolt.
- Á! Ez nem volt vicces -
duzzogott, amikor rájött, hogy Kate a déli kötéscserére gondol, de hogy
leplezze, mennyire be tudta csapni a nő, engedelmesen letolta az alsónadrágját.
Kate levette a jeges zacskót,
óvatosan lefertőtlenítette majd bekente a sebet, és megnyugodva látta, hogy már
nem váladékozik, szépen gyógyul, és valóban sokat apadt a duzzanat is.
- Hm ... egész szép - állapította
meg.
- Úgy látszik, találkoznia
kellett egy tűsarokkal ahhoz, hogy ezt a jelzőt használd rá - vigyorodott el
Castle, miközben felhúzta a nadrágot. - Akkor mehetek holnap a kapitányságra,
ugye?
Kate égnek emelte a szemét és
sóhajtott egyet.
- Ha reggel is jól érzed magad,
és én is úgy látom, hogy minden rendben van, akkor igen - egyezett bele. -
Gyere vacsorázzunk, mert teljesen elhűl az étel.
Elnéző mosollyal figyelte, ahogy
Rick óvatosan felkel, kicsit meggörnyedve lassan lépked az étkező felé, és
megpróbál úgy tenni, mintha semmi baja nem lenne. - Még nem sejti, hogy mi
lesz, ha a fiúk ebben a pózban látják meg a kapitányságon - gondolta.
A vacsoránál Martha fürkésző
tekintettel méregette a két embert. Örült ugyan, hogy Richard sokkal jobb
kedvű, mint amikor kiöntötte neki a lelkét, de szomorú is volt, mert biztos
volt abban, hogy Kate-tel nem osztotta meg a félelmeit.
- Holnap itthon maradok, és
vigyázok rád - nézett szeretettel a férfira.
- Ne ... nem kell Anya! Sokkal
jobban vagyok, bemegyek az őrsre.
- De ... de hát ... - kapkodta a
levegőt a nő felháborodásában, aztán segélykérőn Kate-re pillantott. -
Magyarázd meg neki, hogy ez őrültség, és még nem szabad! Rád hallgat.
- Sajnálom Martha! Feltételesen
már megengedtem neki, mert szépen gyógyul - nézett bocsánatkérőn az asszonyra
Kate, aztán cinkos mosollyal hozzátette: - A saját szememmel győződtem meg
róla.
- Reméltem is! - kacsintott
Martha, és a két nő elnevette magát.
- De Kate! Anya! - háborodott fel
Castle, és zavarában azt sem tudta, hova nézzen.
Percekkel később az ágyban fekve
a férfi még mindig azon töprengett, vajon a két nő hányszor tárgyalta ki őt a
háta mögött. Durcás arccal nézett fel a szobába lépő nőre, aki segített
eltüntetni a vacsora romjait az anyjának, és még morgolódott volna egy sort, de
Kate vetkőzni kezdett, és a gyönyörű női test látványa azonnal elterelte a
gondolatait. Tágra nyílt szemekkel figyelte, ahogy a nő kigombolja az ingét és
kibújik belőle, aztán a farmer gombját bujtatja át a lyukon, lehúzza a cipzárt,
letolja a nadrágot és kilép belőle. Szája résnyire nyílt, ahogy figyelte a
ruháit hajtogató nőt, és tekintete végigsimított a fekete csipkés bugyiban és
melltartóban álló tökéletes testen. A mozdulatokban nem volt semmi érzéki, Kate
még csak észre sem vette, hogy milyen vággyal teli tekintettel nézi a férfi,
Castle mégis érezte, hogy szája kiszárad, szíve egyre gyorsabb ütemben löki
ereibe a vért, ami egyre jobban feszíti az ágyékát.
- A ... azt hiszem jobb lenne, ha a fürdőszobában vetkőznél - szólalt meg rekedt hangon.
- A ... azt hiszem jobb lenne, ha a fürdőszobában vetkőznél - szólalt meg rekedt hangon.
Kate meglepve fordult a
kényszeredetten mosolygó férfi felé, aztán meglátta, ahogy kezeit egymásra téve
nyomja a paplant a combjai között. Komolyságot erőltetve az arcára, gyorsan
bement a fürdőszobába, ahol engedve az érzéseinek, széles mosoly terült szét az
arcán. Néha az volt az érzése, hogy a férfi kezdeti lángolása már a múlté, és
nem tudja olyan könnyen lázba hozni, mint az első időben, de úgy látszik
tévedett. Gyorsan lezuhanyozott, aztán elgondolkodva válogatott a hálóruhái
között, végül egy rövidnadrágot és egy kinyúlt pólót vett fel. Elégedetten
szemlélte meg magát a tükörben, mert úgy látta, hogy ez az összeállítás
mindennek mondható csak szexisnek nem. Nem akart olyan vágyakat kelteni
Rick-ben, amitől a testét most óvni kell.
Megnyugodva lépett a szobába, de
pár lépés után megtorpant, mert Castle szemében ugyan azt a vágyat látta
csillogni, mint amit a vetkőzése váltott ki belőle.
- Mi az? Mit nézel Castle? -
kérdezte bosszankodva, miközben végignézett magán.
- Gyönyörű vagy - csillogtak
szerelmesen a kék szemek.
- Azt akarod mondani, hogy ebben
a szerelésben is vágyakat ébresztek benned? - ráncolta össze a homlokát
hitetlenkedve Kate, és sóhajtva a mennyezetre pillantott.
- Ühm - bólogatott hevesen
Castle, miközben egyre szélesebb mosoly ült ki az arcára. Tetőtől talpig
végigmérte a nőt. A szűk sort kiemelte hosszú, kecses lábait, és izgatóan
simult nőiesen kerek, feszes fenekére, a póló kinyúlt nyaka oldalra csúszva
engedni láttatta formás vállát, és a bő anyag éppen csak sejtetni engedte a
kerek mellek formás alakját. - Nagyon szexi vagy - nyelt egyet a férfi, mire
Kate gyorsan bebújt a takaró alá, tisztes távolságban az írótól.
- Jobb lenne, ha most nem engednéd szabadjára a fantáziád! - figyelmeztette a férfit, mert eszébe jutottak az orvos szavai.
- Jobb lenne, ha most nem engednéd szabadjára a fantáziád! - figyelmeztette a férfit, mert eszébe jutottak az orvos szavai.
- Jó, jó, nem engedem szabadjára
... annyira - mondta durcásan Castle, és hogy magához ölelhesse a nőt, oldalra
fordult és közelebb akart csúszni hozzá, de a hirtelen mozdulatot nem vette jó
néven gyógyulóban levő ágyéka. - Áááááúúúúú ... ah ... ah ...ah - kiáltott fel
fájdalmasan, levegő után kapkodva.
- Az orvos mondta, hogy ne
akarjalak gyönyörökben részesíteni, mert úgysem tudlak - fordult Kate a férfi
felé, és közelebb bújt hozzá. - Legyél türelmes - mondta szeretettel teli
hangon, és fejét Castle vállára téve átölelte.
- Van más választásom? -
kesergett Rick szenvedő arccal.
Percekig feküdtek csendben. Ahogy
enyhült a fájdalom, úgy törtek felszínre Castle félelemmel teli gondolatai.
Érezte Kate hozzá simuló gyönyörű testét, ujjainak finom játékát a mellkasán,
hajának selymes cirógatását az arcán és az elmaradhatatlan bódító
cseresznyeillatot. Nem akarta elveszíteni ezt az érzést soha.
- Mi lesz velünk Kate? - törtek
ki sóhajként a szavak belőle.
Érezte, hogy Kate simogató ujjai
megállnak a mellkasán. Néhány másodpercnyi csend után a nő a könyökére támaszkodva
megemelkedett, és most barnás árnyalatban játszó szemét Castle-re szegezte.
Meleg tekintete magabiztosságot és szerelmet sugárzott, míg a férfié
kétségeket és szorongást.
- Emlékszem, egyszer azt mondtad
a kapcsolatunkról, lehet hogy tönkre megy, de lehet, hogy továbbra is
csodálatos lesz, hogy nincsenek válaszok, és együtt kell élnünk a kérdésekkel,
és megtalálni a magunk útját. Nem tudom, mit hoz a jövő, de egy dologban biztos
vagyok - simított végig gyengéden a borostás arcon. - Szeretlek Rick, és ezen
semmi nem változtathat.
- Köszönöm - mosolyodott el
halványan a férfi, aztán Kate kérdő tekintetét látva hozzátette: - Hogy
kimondtad, és hogy Rick-nek szólítottál.
Castle tudta, hogy Kate nem
dobálózik csak úgy ezekkel a szavakkal. Nagyon ritkán mondja ki, hogy
"szeretlek", de akkor mindig különös jelentősége van, ahogy annak is,
ha a keresztnevén szólítja. Várakozón nézett a nőre, de mintha Kate játszani
akarna vele, másodpercekig hallgatott, és csak azután szólalt meg.
- Mindig - mosolygott szerelmesen
a férfira, aztán egy gyengéd csókot lehelt a szájára.
- Mit jelent az, hogy "ezen
semmi sem változtathat"? - kérdezte még mindig bizonytalankodva Castle.
- Azt, hogy semmi rajtunk kívül
álló dolog nem befolyásolhatja az érzéseimet, esetleg te, ha rosszalkodnál -
villant kihívón tekintete az utolsó szavaknál. Amikor látta, hogy Castle arcáról
eltűnik a kételyekkel teli szomorúság, incselkedve folytatta. - De ugye tudod,
hogy nincs választásod? Még mindig van fegyverem és bilincsem! - húzta fel a
szemöldökét kihívón.
- Persze - bólintott a férfi, és
bizakodva elmosolyodott.
Kate visszatette fejét a
mellkasára, és újra szorosan hozzábújt. Castle megértette, hogy felesleges a
jövő sötét lehetőségein emésztenie magát, inkább élveznie kell minden
pillanatot, amit Kate-tel tölthet. Becsukta a szemét, mélyen beszívta a nő
finom illatát, élvezte a simogatását és a bőréből áradó meleget. Félelmei
elcsitultak, és békés nyugalom árasztotta el. Egyre lassabban lélegzett, míg
végül átlépte az álomvilág határát, és mély, pihentető álomba merült.
Kate nyitott szemmel,
mozdulatlanul simult a férfi erős mellkasához, és hallgatta lassuló
szívdobogását és légzését. Az egyenletes szuszogásból tudta, hogy Rick elaludt,
de neki nem jött álom a szemére. Már akkor végiggondolta, hogy mi bánthatja
férfit, amikor Martha jelentőségteljes nézésével a tudtára adta, hogy fiának
csak a teste van jobban. Egyszerűen beleképzelte magát Castle helyébe, és
néhány perc múlva biztosan tudta, mi bántja. Akkor csak mosolygott, most
azonban egyre gyakrabban kanyarodtak vissza a gondolatai a közös jövőjükhöz.
Miközben Rick-et sikerült megnyugtatnia, ő egyre nyugtalanabb lett. Ennek pedig
egyetlen oka volt: a gyerek. Hirtelen maga előtt látta a megmentett fiúcska
hatalmas kék szemeit, ahogy ránéz. Valami történt vele abban a pillanatban.
Sóhajtott egy nagyot, miközben önkéntelenül simogatni kezdte a férfi mellkasát.
Becsukta a szemét, de ahelyett, hogy az álom magával ragadta volna, képek
sokaságát kezdte vetíteni az agya: az édesanyja mosolyát, amikor kislányként
bebújt mellé az ágyba, amikor az iskola előtt várta, és ő odaszaladt és
átölelte, vagy amikor átadta neki a karácsonyi ajándékot. A képek sokasága
cikázott a szeme előtt, mind különböző életkorú, helyszínű emlék volt. Egyetlen
közös volt bennük: az anyja mosolya, amit mindig a tekintetéből áradó szeretet
kísért. Soha senkire nem mosolygott úgy, mint őrá. Kate most döbbent rá, hogy
az édesanyjának ez a mosolya csak az övé volt, csak neki szólt. Egy anya
semmivel össze nem hasonlítható mosolya volt a gyermeke felé. Biztosan tudta,
hogy az anyja boldog volt ezekben a pillanatokban. Lehet, hogy ő ezt a
boldogságot dobja el magától a munkája miatt? - fogalmazódott meg benne egy
gondolat, miközben észrevette, hogy könnyei sötéten terjeszkedő foltot hagytak
Castle pólóján. Tenyerével letörölte a könnycseppeket az arcáról, aztán óvatosan
kibontakozott az ölelő karból, a könyökére támaszkodott, és a békésen alvó
férfi vonásait fürkészte. Új képek bukkantak elő emlékezete mélyéről: számos
jelenet, amikor Castle és Alexis megölelik egymást és mérhetetlen szeretettel
egymásra néznek, aztán Rick és Martha összefonódó tekintete, aminek gyakorta
tanúja volt, amióta itt lakik. Persze - ahogy Castle mondta - a mérlegnek van
másik serpenyője is. Sosem felejti el az édesanyja aggódó arcát, amikor
megvette a motorját, vagy Castle-ét, amikor elrabolták Alexis-t, vagy
Martha-ét, amikor először sérült meg a fia komolyabban. Most vallotta be
magának először, hogy vágyik egy gyerekre, az anyaságra, arra a lelki kapocsra
és szeretetre, ami csak szülő és gyereke között lehet, de azt is tudta, hogy
emellett a munka mellett felelőtlenség lenne egy gyermeket a világra hozni.
Ahogy már oly sokszor, most is a szív harcolt az ésszel, és most is az ész állt
nyerésre. A másik oldalára fordult, összegömbölyödött és hangtalanul
sírt.
Amikor felébredt, ugyanabban a pózban
feküdt, mint amikor álomba sírta magát. Hamar tudatosult benne, hogy nem hallja
Castle szuszogását. Az üres ágyra, majd a fürdőszobaajtóra pillantott, de onnan
sem hallott semmi zajt. Megdörzsölte a szemét, és az órájára nézett.
- Te jó ég! - ugrott ki az
ágyból, amikor szembesült azzal, hogy csak fél órája van, hogy elkészüljön, és
el ne késsen. Ami azonban sokkal jobban aggasztotta, hogy hol a csudában lehet
Castle, és miért nem ébresztette fel. Kinyitotta a fürdőszoba ajtaját, és mivel
megbizonyosodott róla, hogy a férfi nincs benn, mérgesen becsapta. Amikor
megfordult, szinte földbe gyökerezett a lába. Castle éppen akkor lépett a
hálószobába az arcán széles mosollyal, felöltözve, kezében egy tálcát
egyensúlyozva, amin a frissen főtt vaníliás latte gőzölgött.
- Jó reggelt - mosolygott, aztán
a nő döbbent arcát látva észbe kapott, és elvigyorodott. - Csak nem azt hitted,
hogy megszöktem?
- Megfordult a fejemben - morgott
maga elé Kate, de már lépett is férfihoz, és egy gyors csók után lekapta a
poharat a tálcáról, és belekortyolt az élénkítő finomságba, amire most nagyon
nagy szüksége volt.
- De ... de - dadogott Castle -
meg sem nézted, mit rajzoltam rá! - kesergett durcás arccal. - Különben egy
smile volt, ha érdekel.
- Legközelebb megnézem, ígérem -
simított végig a férfi haján Kate, és egy engesztelő csókot adott a szájára. -
Felkelthettél volna, mindjárt indulnom kell.
- Indulnunk - javította ki
Castle.
- Biztos, hogy jól vagy? - mérte
végig kétkedve Kate a férfit, mert nem szerette volna, ha eltitkolná előle a
fájdalmait csak azért, hogy részt vehessen a nyomozásban.
- Már alig érzem. Hidd el, ennek
a testrészemnek az épségét nem kockáztatnám semmiért sem!
- Remélem is! - enyhült meg a nő.
- Amíg lezuhanyozok és felöltözök, te készülj a kezelésre!
- Már bekentem. Szépen gyógyul.
- Ó! Tehát már bekented? -
kérdezte tettetett sértődöttséggel Kate.
- Hát ... úgy gondoltam, neked
nem nagy élvezet ... de ha tévedtem - vigyorodott el kajánul Castle - akkor
este megengedem, hogy kezelésbe vedd!
Kate sóhajtott, és megforgatta a
szemét, de a szája szegletében megjelent egy huncut mosoly. Ha ilyen kis pajzán
megjegyzéseket tesz Rick, akkor ismét a régi, és ez megnyugvással töltötte el
Kate-t.
- Mondd csak! Borotválkozni nem
akarsz? - vonta össze a szemöldökét, és rosszalló tekintettel mustrálta a férfi
arcát.
- Miért? - simított végig Castle
az arcát fedő három napos szőrzeten. - Azt mondtad, hogy neked bejön a borosta.
- A borosta igen, de ez már
inkább szakáll. Még egy kicsit nő és olyan leszel, mint a nagyapám - húzta
grimaszra a száját Kate, és mielőtt a férfi megkérdezhette volna, hogy ezt hogy
is értse, becsukta a fürdőszoba ajtaját.
Castle a tükörhöz ment,
belenézett, és azon töprengett, hogy Kate nagyapjának volt-e szakálla, és rá
emlékezteti, vagy szőrösen olyan öregnek néz ki, mint a nagyapja. Mivel a nő
hangsúlyából semmi jóra nem számított, úgy döntött, jobb lesz, ha
megborotválkozik. Mire megitta a saját kávéját, és visszaért a konyhából, Kate
már a blézerét vette fel. - Mégiscsak nagyon lassan vánszorgok -
állapította meg magában, és elindult a fürdő felé
- Castle! Indulnunk kell - nézett
szigorúan a férfira.
- Én csak ... - mutatott hüvelyk
ujjával a fürdőszoba felé.
- Csak nem gondolod, hogy most
kezdesz borotválkozni? Ha most nem jössz, akkor itthon maradsz - jelentette ki
határozottan Kate, aztán elgondolkodva hozzátette: - Talán jobb is lenne.
- Mi? Nem akarod, hogy veled
legyek? - játszotta a sértődöttet Castle, bár pontosan tudta, hogyan érti a
szavakat a nő.
Kate sóhajtott egy nagyot.
- Szeretném, ha velem lennél, de
egészségesen. Nyugodtabb lennék, ha ilyen állapotban itthon feküdnél - mondta
szeretettel.
- Akkor szőrösen megyek - döntött
Castle, és kicsiket lépkedve elindult, miközben Kate jól láthatóan végigmérte.
- Gyorsabban még nem tudok - nyögte a férfi, és most gondolt bele először, hogy
mi vár rá az őrsön, ha Espo és Ryan meglátják az újfajta járását.
- Oké, te döntöttél így - tárta
ki előtte Kate az ajtót, aztán visszalépett, és a táskájába csúsztatta a
kórházi kenőcsöt, és a fájdalomcsillapítót.
Fél óra autózás és néhány száz
méter gyaloglás után a liftben állva Castle már nem is tartotta olyan jó
ötletnek, hogy elkísérte Kate-t a kapitányságra. Amikor reggel felkelt,
megkönnyebbülten állapította meg, hogy az orvosnak igaza volt, csak feszítő
érzést érzett, és a járás is elég jól ment, inkább a csak a fájdalomtól való
félelem miatt lépkedett óvatosan és görnyedten, mintsem magától a fájdalomtól.
Amikor elindultak otthonról, megpróbált normálisan járni. Érezte, hogy a nő
lassított a szokásos tempóján, és ő szerette volna tartani vele a lépést, de ez
csak komoly nehézségek árán sikerült. Ennek az lett az eredménye, hogy most
uralkodnia kellett magán, hogy Kate észre ne vegye, hogy minden lépés
kínszenvedés. Várta, hogy kinyíljon az liftajtó. Vett egy nagy levegőt,
megpróbált uralkodni arcizmain, és a lehető legtermészetesebben kilépni a felvonóból.
A kapitányságot a szokásos
reggeli nyüzsgés jellemezte, de amikor Beckett és Castle kilépett a liftből,
mintha mindenki abbahagyta volna a dolgát, és szinte minden szempár az író felé
fordult. Volt, aki egy elismerő mosolyt küldött felé, volt aki csodálkozva
nézett rá, vagy éppen együttérzőn, de Castle mindegyikük tekintetében látta a
sajnálattal vegyes huncutságot, hogy legszívesebben tennének valami poénos
megjegyzést a sérülése helyére. Amikor azonban meglátta, hogy a nők - huncut
mosollyal a szájuk sarkában - nyíltan az ágyékára pillantanak és mosolyogva
összesúgnak, olyan zavarba jött, hogy már nem érdekelte a fájdalom sem, lépteit
szaporázva sietett Beckett után, és gyorsan leült a székébe. Lopva körbenézett,
és megnyugodva látta, hogy mindenki visszatért a munkájához, már senki nem
foglalkozik vele. Ryan és Espo üresen álló íróasztalára pillantott. Tudta, hogy
a fiúkkal lesz még egy menete a sérülése miatt, de legalább azt nem látták,
ahogy kínos mosollyal az arcán elvánszorgott a székéig. Ülve biztonságban
érezte magát, de ez csak addig tartott, amíg össze nem rezzent Espo hangjára,
aki Ryan-nel ekkor lépett észrevétlenül a háta mögé.
- Hé Castle! Rád aztán senki sem
mondhatja, hogy töketlen fickó vagy! - veregette meg hátulról az író vállát
nevetve.
- Kösz - húzta el a száját
Castle, és körbesandított, hallotta-e valaki a megjegyzést.
- Nem kellene még feküdnöd, és
vigyázni a ... tudod - szólalt meg részvéttel Ryan, és egy pillanatra Castle ölére
nézett - hogy tudják termelni a ... a kis fickóidat?
- Kösz, hogy aggódtok, de jól
vagyok - nézett fel a két férfira határozottan, de a hangjából kicsendülő
bosszúság jelezte, hogy örülne, ha mellőznék a témát.
Beckett eddig elfojtott mosollyal
figyelte a jelenetet, és mivel úgy érezte, hogy a fiúk is megkapták a
lehetőséget a kis élcelődésre, ideje közbelépni, és megmentenie Castle-t a
további csipkelődéstől.
- Úgy emlékszem van egy ügyünk -
emelte hűvös tekintetét a nyomozókra.
- Már várnak ránk a
csontvelő-transzplantáción átesett gyerekek szülei - intett fejével Ryan a
kihallgató szobák felé.
- Rendben - bólintott
Beckett. - Kezdhetitek a kihallgatásokat, bár azt hiszem, a lényeget már
tudjuk. Próbáljátok meg minél többet kideríteni a rejtélyes levélíróról, hátha
valakinek személyes kapcsolata is volt vele, vagy feltűnt valami szokatlan.
Castle és én ...
- Beckett nyomozó! - hallotta meg
Gates kapitány hangját, aki az ajtóban állva épp csak intett a fejével, hogy
várja a nyomozót az irodájában. - Maga is jöjjön, Mr. Castle!
Ryan és Esposito összevont szemöldökkel
figyelte, ahogy Beckett összeszorított szájjal, elszánt tekintettel indult az
iroda felé, Castle pedig ijedt arccal, óvatosan felemelkedve a székből próbálta
követni.
- Fáj neki, - állapította meg az
író mozgását figyelve Espo - de tökös gyereknek akar látszani.
- Aha, pedig Beckett nem amiatt
zúgott bele. Jobb lenne, ha vigyázna! Én már tudom, min kell keresztülmenni, ha
nem akar összejönni a gyerek - merengett el kellemetlen tapasztalatain Ryan.
- Gondolod, hogy gyereket
akarnak? - hőkölt hátra meglepetten Javi.
- Nem tudom, de eljön az idő,
amikor a nők mindent megtennének egy gyerekért, és Beckett is mintha más
lenne az utóbbi időben - nézett a nyomozó a barátjára, de az csak
hitetlenkedve megrázta a fejét. Beckett a munkájának élt, nem tudta elképzelni,
hogy gyereket akarna.
Castle behúzta maga után az
ajtót, és lassan szembe fordult a kapitánnyal.
- Örülök, hogy jobban van -
nézett rá szigorúan a nő. Bár szavai és tekintete szöges ellentétben voltak
egymással, a férfi fellélegzett a szavakra, de csak addig, amíg a nő nem
folytatta. - Mit keres a kapitányságon?
- Én ... én már jól vagyok, és
úgy gondoltam, hogy ...
- Tudja maga, hogy mit kapnék, ha
engedném, hogy egy civil megsérüljön egy akcióban? - vágott a férfi szavába
emelt hangon. - Nem bánom ha elméleteket gyárt, ha azok előbbre viszik a
nyomozást, de akciónak még csak a közelébe se mehet. Értette? - szórtak
villámokat Gates szemei.
Beckett lehajtott fejjel,
lesütött szemmel állt. Tudta, hogy a nőnek igaza van.
- Az én hibám volt - szólalt meg,
és felnézett a kapitány szemébe.
- Ezt magával már tisztáztam -
fordult felé a nő - csak szeretném tudatosítani Mr. Castle-ben, hogy eltiltom
az akcióktól.
- De ... - próbált ellenkezni
azonnal a férfi, de Gates figyelmeztetően felemelte a mutatóujját.
- Csak nem azt akarja mondani,
hogy már futni is tud? Majd ha egészséges lesz, visszatérünk a témára. Addig
jobban örülnék, ha otthon gyógyulna, mert az egész őrs a maga ... khm ...
sérülésével foglalkozik. Bár most, hogy megcsodálták, talán már nem lesz
annyira érdekes a téma - tette hozzá elgondolkodva.
- Asszonyom! Castle megfejtette
Parker ügynök naplóját, és az adatokból kiszűrte a gyanúsítható orvosok és
nővérek nevét, ezért úgy gondolom ... - kezdte az érveket felsorolni Kate az
író mellett, hátha nem száműzi haza a kapitány, de a nő leintette.
- Nem kell, hogy megvédje! -
csattant a hangja erélyesen. - Akkor figyelt volna rá, amikor otthagyta a
helyszínen!
Beckett összeszorította a száját,
és elhallgatott. Azon töprengett, vajon hányszor fogja még a hibáját a fejéhez
vágni a kapitány. Úgyis lelkiismeret furdalása volt, a nő csak rátett egy
lapáttal.
- Szeretnék maradni - szólalt meg
halkan a férfi, aztán esengő tekintettel a kapitányra nézett. - Otthon az anyám
akar ápolni - mondta olyan hangsúllyal, mintha ez lenne a legkomolyabb érve.
Beckett nem akart hinni a
szemének, de mintha egy együttérző mosoly suhant volna át a Vaslady arcán, de
egy pillanat múlva újra összeráncolt homlokkal nézett az íróra.
- Hm. Megérdemelné, hogy
hazaküldjem, de nem vagyok olyan szívtelen, mint amilyennek hisznek. -
Elhallgatott. Mérlegelte kicsit a helyzetet, miközben tetőtől talpig
végigmértre a férfit, aztán Beckett felé fordult. - Nyomozó! A firkász nem
vehet részt akcióban addig, amíg én engedélyt nem adok rá! Szemmel tartja, és
megpróbál jobban vigyázni rá! Ez parancs. Értette?
- Igen Asszonyom! - bólintott
Kate felszabadultan, és amikor Gates megfordult, hogy leüljön, hang nélkül
felsóhajtott.
- Üljenek le! Hallani akarom,
mire jutottak!
Miután Beckett beszámolt a
fejleményekről, a kapitány elgondolkodva nézett rájuk.
- Rengeteg a tanú és az átnézni
való anyag. Beszélek Sorenson ügynökkel, hogy több segítséget kérünk az
FBI-tól. Például idedughatná a képét, és segíthetne a kihallgatásokban.
Beckett alig észrevehetően
Castle-re pillantott, és azonnal látta, ahogy vékony vonallá keskenyedik a
férfi szája a gondolattól, hogy az ügynök egész nap itt lenne az őrsön.
- A kihallgatásokat nem szeretném
kívülállóra bízni, inkább az adatok elemzésében kellene több segítség - nézett
farkasszemet a nővel Kate.
Gates összeszűkült szemmel nézett
rá, aztán a feszülten ülő, maga elé meredő íróra. Érezte, hogy valami személyes
dolog van a háttérben, amiért Beckett nem akarja az ügynök személyes
jelenlétét, de nem firtatta a dolgot. A legjobb nyomozója volt ez a fiatal,
kemény tekintetű nő, úgy gondolta, ennyit engedhet neki.
- Rendben. Átnézetem a
gyanúsítható orvosok és nővérek pénzügyi helyzetét, kapcsolatait és a
híváslistáikat. Délre az asztalára tetetem - mondta, miközben feltette a
szemüvegét, jelezve, hogy a megbeszélésnek vége.
Viktória Gates nem engedhette
meg, hogy érzelgősnek lássák, sőt azt sem, hogy egyáltalán kimutassa az
érzelmeit, ezért csak magában mosolyogva figyelte a két távozó embert: a
nyomozót, aki végtelen szeretettel és féltéssel pillantott a férfi felé, és az
írót, aki minden színészi képességét latba vetve próbált úgy felállni a
kanapéról, mintha semmi baja sem lenne, miközben diadalittasan a nőre nézett.
- Huh, ez meleg volt! - tört ki
egy megkönnyebbült sóhaj Castle tüdejéből, amikor becsukódott mögötte az iroda
ajtaja. - Azt hittem, hogy hazaküld.
- Tudod Castle, tulajdonképpen
igaza van - mondta komolyan a nő, és leült a fehér tábla elé.
- Na jó. Ha mindenképpen hibásnak
érzed magad, és az ellenkezőjéről nem tudlak meggyőzni, akkor kiengesztelhetsz
valamivel - mosolygott huncutul Kate-re, és megnyugodva látta, hogy egy
másodpercnyi vacillálás után a nő belemegy a játékba és sóhajtva a mennyezetre
néz, miközben halványan elmosolyodik. Nem akarta, hogy Kate a történteken
őrlődjön. - Mondjuk kezdhetnénk azzal, hogy te hozol nekem kávét, amivel
megkímélnél kb. húsz lépéstől - ült le fájdalmas arccal a nő mellé.
Kate halványan elmosolyodott, és
szó nélkül elindult a pihenő felé. Amíg arra várt, hogy lefőjön a kávé, az
üvegablakon keresztül Castle-t figyelte. Sokszor tapasztalta már, hogy
különleges képessége van a férfinak ahhoz, hogy egy kis csipkelődéssel,
évődéssel vagy humorral oldjon fel elkeserítő vagy félelmet okozó helyzeteket,
amivel sokkal jobban meg tudta nyugtatni, mint bármi mással. Most is ezt tette,
és a nő hálás volt érte.
- Azon gondolkodtam, miért pont
ezeket a családokat választotta ki a levélíró, hogy segít nekik csontvelőt
szerezni - nézet elgondolkodva a táblán levő adatokat Castle, amikor Kate a
kezébe adta a pohár kávét. Ujjuk összeért a mozdulatnál, és a férfi mosolyogva
ránézett. - Egészen furcsa ez a jelenet, de tetszik!
- Csak azt ne hidd, hogy
rendszert csinálunk belőle! - villant fenyegetőn a szeme, de a szája sarkában
megbújó mosoly másról tanúskodott. A táblára nézett. - Hozzá kellett
férnie más kórházak adatbázisához is, hogy tudja, kik a beteg gyerekek, milyen
csontvelőre van szükségük, és milyen a családjuk anyagi helyzete - gondolkodott
hangosan. Körbe kellene néznünk jobban a kórházban. Gyere Castle, megyünk! -
pattant fel.
- Máris? Pedig olyan jól ültem -
morgott a férfi, és önkéntelenül fájó ágyékára tapasztotta a tenyerét, miközben
felállt. - Jó, jó, ne mondd, hogy te megmondtad! - nézett a szemöldökét ráncoló
nőre.
A kórház igazgatója most sem
örült a látogatásuknak különösebben, arcáról lerítt, hogy rettentő fáradt.
Beckett elővette minden kedvességét, amivel sikerült elérnie, hogy a férfitól
megkapja a szükséges információkat azokról, akik a kórházi adatbázishoz
férhetnek. Felírta a neveket a jegyzettömbjébe, megköszönte az orvos
segítségét, és már az ajtónál járt, amikor a férfi utánuk szólt.
- Nyomozó! Tudja, hogy a társának
nagy fájdalmai vannak? Megnézethetem egy kollégával, ha gondolja.
Mire Beckett megfordult, Castle
már feltartott kézzel, ijedt ábrázattal ellenkezett.
- Ne, ne, ne! Jól vagyok!
- Köszönöm. Tudom mi baja van,
megoldom - mosolygott az orvosra, miközben kitárta az ajtót, és megvárta, amíg
a férfi kicsoszog. Meglepetésére a férfi nem a kijárat felé indult. - Castle!
Hova mész? - szólt utána mérgesen.
- Csak meg akarom nézni Sean-t és
Patrikot - nézett hátra ártatlan arccal az író, mintha ez lenne a világ
legtermészetesebb dolga.
Beckett megállapította, hogy még
mindig meg tudja lepni a férfi. Látszott, hogy fájdalmai vannak, mégis azon jár
az esze, hogy két beteg kisfiút meglátogasson. Néhány perc múlva már karba tett
kézzel támaszkodott az ajtófélfának, és nézte a két boldogságban úszó
gyerekarcot, ahogy a gyermeki lelkű férfival beszélgetnek, majd megmutatják
neki a kedvenc videojátékukon a legújabb eredményüket. Olyan érzelmeket váltott
ki belőle a jelenet, amit ezelőtt soha nem érzett. Egy idő után az órájára
nézett, sóhajtott egyet, aztán megköszörülte a torkát. Castle hátranézett.
- Sajnálom fiúk, mennem kell -
mondta szomorkásan.
- Holnapután hazamehetünk. Ugye
otthon is meglátogatsz bennünket? - kérdezte őszinte várakozással a kisebb fiú.
- Hát persze! Különben hogyan
tudnám meg, hogy elérted-e a tizedik szintet? - kacsintott rá Castle, mire a
gyerek szeme felragyogott.
Csendben ültek az autóban.
Mindketten az előző percek hatása alatt álltak, igaz más-más okból.
- Hazaviszlek - szólalt meg Kate.
- Nem! - csattant Castle hangja
olyan határozottan, hogy a nő meglepődve ránézett. - Jól vagyok.
- Nem Castle, nem vagy jól -
mondta kedvesen Kate.
- Oké, nem vagyok jól, de
segíteni akarok.
Beckett oldalra pillantott. Látta
a fájdalomtól feszülten ülő férfi eltökélt tekintetét, de nem akart vitát,
ezért a zsebébe nyúlt a fájdalomcsillapítóért.
- A kesztyűtartóban van egy kis
üveg ásványvíz. Ebből vegyél be egyet! - nyújtotta Castle felé a gyógyszert,
aki egy másodpercig vacillált, aztán elvette.
- Csak azért, hogy megnyugodj -
morogta, miután lenyelte a tablettát.
Félóra múlva Beckett kilépett a
kapitányság liftjéből, és elnyomott egy mosolyt, amikor meglátta, hogy Castle
kidugja fejét a liftből és félve körbenéz mielőtt kilépne a szerkezetből, aztán
megkönnyebbült sóhajjal elindul utána. Már nem szegeződtek rájuk érdeklődő
szempárok, és nem súgtak össze a hátuk mögött, mindenki a saját feladatával
volt elfoglalva.
- Látom dolgozott az FBI -
jegyezte meg a férfi, amikor meglátta a nyomozó asztalán magasodó irathalmot.
Beckett átlapozta a dossziékat.
Precíz összegzéseket kapott Sorenson-éktól. Munkájának azt a részét, amikor
emberek vagy cégek adatait, pénzügyi helyzetét, híváslistáit kellett
végigbogarászni valami szokatlan információért, nem szerette kimondottan, de
tudta, hogy enélkül nem tudnak előbbre lépni. Már az is nagy segítség volt,
hogy most legalább nem a fiúknak kellett összegyűjteni ezeket az
adatokat.
Castle figyelte, ahogy a nő két
csoportba rakja az iratokat, aztán füléhez emeli a telefont és tárcsáz.
- Szia Will. Igen, megkaptam,
kösz. Újabb embereknek kellene utánanézni - azzal sorolni kezdte a kórház
igazgatójától kapott neveket. - Sürgős - tette hozzá, aztán a választ meghallva
elmosolyodott. Amikor letette a készüléket és felnézett, Castle féltékeny
tekintetével találta szembe magát. Már ismerte ezt a nézést, ahogy a résnyire
szűkült szemek és az összeszorított száj is árulkodó volt.
- Mi az? - kérdezte rosszallóan.
- Nem szeretem, ha vele beszélsz
- morrantotta a férfi.
- Csak munkáról beszéltünk.
- De mosolyogtál.
- Ezt most hagyd abba! - emelte
meg a hangját Kate. Néha bosszantotta a férfi féltékenysége, néha legyezgette a
hiúságát. Most éppen bosszantotta.
- Jó, jó! Már féltékeny sem
lehetek egy kicsit? - duzzogott kisfiús arccal a férfi, aminek Kate sosem
tudott ellenállni.
- Ez a tiéd - nyomott egy
iratköteget a férfi kezébe, és gonoszkodva rámosolygott. - Ez majd eltereli a
gondolataidat.
Castle-nek nem volt ideje
reagálni, mert a kihallgató szoba felől Espo és Ryan sietett feléjük.
- Végeztünk a kihallgatásokkal -
közölte Ryan, és izgatottan csillogó szemén látszott, hogy valamit találtak. Vett
egy nagy levegőt, hogy belefogjon, de tekintete Castle-re vándorolt, és a
gondolata elakadt. - Azt hittem, Beckett kirak otthon, hogy megborotválkozhass.
- Amint látod, nem rakott ki -
sugárzott Castle arca önelégülten.
- Ugyan Beckett! Csak nem azt akarod
mondani, hogy neked tetszik így? - vágott egy grimaszt Espo, miközben
megütközve a nőre arcát fürkészte.
Castle sértődötten végigsimított
háromnapos arcszőrzetén, amire a borosta már, a szakáll kifejezés pedig még nem
illett, és kihívón a nyomozóra nézett.
- Fogózkodj meg! Tetszik neki!
- A borosta tetszik, Castle -
mosolygott elnézően a férfira Kate, jelezve, hogy ez már nem az, mint ami lázba
hozza, aztán komoly arccal Ryan felé fordult, hogy fiúk befejezzék a csipkelődést.
- Mit találtatok?
Ryan a táblához lépett, és két
nevet bekarikázott, majd ujját a neveken tartva, elégedetten megfordult.
- Ők kapták az első leveleket.
Abban még előleget kértek a műtét előtt. A pénzt egy parkba kellett vinniük, és
egy papírzacskóban egy meghatározott kukába kellett dobniuk. Mr. Newman azonban
kételkedett az üzletben, ezért a barátjával figyeltette a kukát. Arra gondolt,
ha felültették, és mégsem lesz csontvelő a lányának, akkor tudja, hol keresse a
csalókat. Egy nő jött a pénzért, de sapka és napszemüveg volt rajta, ezért a
megfigyelő az arcát nem látta jól. A kórházig követte, de ott nyoma veszett.
Harminc körüli, középmagas, barna hajú nő volt, részletesebb személyleírást nem
tudott adni.
- Az első két eset után módszert
változtattak - vette át a szót Espo. - Nem kértek előleget, az egész összeget a
műtét után kellett fizetni a kórházi alapítványnak.
- Mindenki fizetett? - kérdezte
csodálkozva Beckett, hiszen ha megkapta a gyerek a csontvelőt, ugyan minek
fizetne ki egy vagyont a szülő.
- Két esetben fordult meg a
szülők fejében, hogy nem fizetnek, de ők kaptak még egy levelet, amiben
megfenyegetik őket, hogy a gyerekük az egyik kórházi vizsgálat során
"véletlenül" rossz gyógyszert kap, így inkább fizettek.
- Nem tűnik logikusnak -
gondolkodott el Beckett. - Ha a gyerek megkapta a csontvelőt, bárhova
elköltözhettek volna anélkül, hogy fizetnének. Mennyi az esélye, hogy az ország
másik felében levő kórházba is elér a zsarolók keze? Nem értem, miért fizettek
mégis.
- Én értem - szólalt meg halkan
Castle, és mind a három szempár kíváncsian szegeződött rá. - Ezek az emberek
megjárták a poklot. A gyerekük reménytelenül harcolt egy betegséggel szemben
hónapokig, esetleg évekig, ők pedig tehetetlenül nézték a szenvedésüket, és
minden nap csodáért imádkoztak. Aztán megkapták a levelet, valószínűleg az
utolsó pillanatban. Már minden lehetőségbe úgy kapaszkodtak, mint a fuldokló az
utolsó szalmaszálba. A lehetetlenben is hinni akartak. Ideköltöztek, a gyereket
áthozták ebbe a kórházba, és csodák csodájára lett megfelelő csontvelő, amire
eddig hiába vártak. Úgy érezték, megtörtén a csoda. Hálásak voltak, tehát
fizettek anélkül, hogy érdekelte volna őket, ki áll az egész mögött. Akik
először nem fizettek, a fenyegetésre megijedtek. Nem akartak félelemben élni,
nem akarták kockáztatni a gyerekük életét, amiért éveken keresztül rettegtek.
Na és azt sem tudhatták, milyen messzire ér el a szervkereskedők keze.
A három nyomozó hallgatta, ahogy
az író eléjük tárta a halálos betegséggel küzdő gyerekek szüleinek érzéseit, és
mindannyiukban ugyanaz fogalmazódott meg: Castle-nek van gyereke, ezért át
tudja érezni a szülők helyzetét, és más szemmel nézi az ügyet.
Kate bólintott. Eszébe jutott
Alexis elrablása, Castle fájdalma, rettegése, irreálisnak tűnő viselkedése és
döntései. Ha a gyereke életéről van szó, akkor egy szülő nem azt méregeti, hogy
mi a reális, csak egy cél vezeti, hogy bármi áron megmentse a gyerekét.
- Oké. Nézzük, mit tudunk! -
fordult a tábla felé. - Kapcsolatot kell találnunk a kórház és az alapítvány
között.
- Mi kell ahhoz, hogy ez a
rendszer működjön? - töprengett hangosan Castle.
- Először is tudni kell, kinek
van nagyon gyorsan szüksége csontvelőre - mondta Ryan. - Ehhez bele kell látnia
több kórház adatbázisába.
- Tudniuk kell, hogy a kiszemelt
beteg gyerek szülei elég gazdagok-e - fűzte tovább a gondolatot Javi.
Ryan elkezdte lapozni az egyik
dossziét, aztán néhány másodperc után csillogó tekintettel felnézett.
- Mindegyik gyereket eredetileg
new york-i magánklinikákon kezeltek. Akinek van elég pénze a magánklinikára, az
...
- ... meg tudja fizetni az
illegálisan szerzett csontvelőt - fejezte be Espo a mondatot.
Beckett alig észrevehetően
elmosolyodott. Úgy egészítette ki egymást a két nyomozó, ahogy ők szokták
Castle-lel.
- Mi az fiúk? Ezt tőlünk
tanultátok? - tűnt fel a hasonlóság az írónak is. - Egész jól csináljátok -
vigyorgott az elégedetten mosolygó nyomozókra.
- A kérdés az, hogyan szereznek
megfelelő csontvelőt - folytatta a gondolatot Kate, mire mindhárom férfi arca
elkomorult. Ugyanarra gondoltak, de egyikük sem akarta kimondani. Beckett vett
egy nagy levegőt, és belevágott. - Aki a magánkórházak adatait ismerte, ismerte
ezét a kórházét is. A kartonok alapján tudta, hogy kik azok a gyerekek, akik
megfelelnének donornak, hiszen kisebb betegségek miatt estek már át
vizsgálatokon a kórházban. Egy 15-16 éves gyerek viszonylag könnyen elrabolható
és fogva tartható.
- Kell egy nővér vagy orvos, aki
leveszi tőlük a csontvelőt - folytatta Castle - és bejuttatja a kórházba. De
nem sétálhatnak be csak úgy a kórházba, hogy hoztam egy kis csontvelőt!
- Kell valaki, aki manipulálja a
szervbankok adatait, hogy úgy tűnjön, hivatalos úton került oda a csontvelő -
fejezte be a férfi gondolatát Kate. - Visszajutottunk az adminisztrátorainkhoz
- bökött a fehér táblán szereplő három névre. - Az FBI most néz utánuk -
mondta, és abban a pillanatban megcsörrent a telefonja. Amikor meglátta a
kijelzőn a Will Sorenson nevet, mintha belebújt volna a kisördög. Hatalmas
mosollyal az arcán szólt bele a készülékbe, miközben lopva Castle-re pillantott.
- Szia Will! Éppen rád gondoltam.
Castle teste megfeszült a
székben, szeme összeszűkült. Látta, ahogy Kate felé pillant, amiből azonnal
érezte, hogy a nő játszik vele, és féltékennyé akarja tenni, ennek ellenére nem
tudott uralkodni az érzésein. Fogalma sem volt, miért uralkodik el rajta a
zöldszemű szörny valahányszor feltűnik a színen az ügynök, annak ellenére, hogy
feltétel nélkül megbízik Kate-ben. Sorenson-ban azonban nem bízott. Figyelte,
ahogy Kate kedvesen mosolyogva, nevetgélve köszöni meg a férfi gyorsaságát, aki
erre valószínűleg tett valami pajzán megjegyzést, mert a nő fülig vörösödött.
Castle szinte hallotta, ahogy a férfi érzéki hangon valami olyasmit búg a nő
fülébe, hogy "az ágyban nem szeretted, ha gyors voltam", amitől
fizikai rosszullétet érzett. De miért csinálja vele ezt Kate? Miért akarja
féltékennyé tenni? Amikor a nyomozó újra felé pillantott, hirtelen rájött: Kate
meg akarja leckéztetni Vivien nővér miatt! Sóhajtott egyet. Nem ismert Kate-nél
gyönyörűbb és vonzóbb nőt, és tudta, hogy soha nem lenne képes megcsalni. Maga
sem tudta, hogy miért bámulta meg annyira a nővért. Magányos volt, sértődött és
kiszolgáltatott, ráadásul egész életében úgy irányították a nők, ahogy csak
akarták. Érezte, hogy ezek nem jó kifogások, akkor viszont megérdemli, hogy
Kate bosszantsa.
- Will átküldte e-mailben a
kórházi adminisztrátorok anyagát - mondta a nő, direkt a keresztnevén említve
az ügynököt.
- Ott tartottunk, hogy a
csontvelő bekerült a kórházba - terelte vissza az eredeti gondolatmenethez a
szót Castle, mintha nem is tulajdonított volna jelentőséget az előbbi
telefonbeszélgetésnek. - A szülők kifizetik a pénzt az alapítványnak, ahonnan
az elkövetők kimentik a pénz nagy részét.
- Kell valaki, aki visszajuttatja
a pénzt a gyerekrablókhoz - folytatta a férfi gondolatmenetét Beckett. - Tehát
kapcsolatot kell keresnünk a kórházi adminisztrátorok, az orvosok, nővérek, és
a templomi alapítvány pénzügyeivel foglalkozók között. Addig nem akarom
behozatni az alapítvány elnökét és könyvelőjét, amíg ki nem derítjük,
melyiküknek van személyes kapcsolata a kórházban dolgozók közül valakivel. Ha
rájönnek, hogy szaglászunk utánuk, akkor menekülni fognak, és ki tudja, hogy
mit csinálnak a gyerekekkel.
- Beckett! Ugye tudod, hogy amit
most felvázoltunk, az csak egy elmélet - figyelmeztette Espo a nőt, mert olyan
érzése volt, mint amikor Castle kitalál egy hihető vagy hihetetlen történetet
az éppen folyó ügyükre, amiben minden logikusan hangzik, csak éppen nincsenek
mögötte tények.
- Tudom, - nézett rá komolyan a
nő, mert pontosan tudta, hogy mire gondol Espo - de tény, hogy gyerekeket
raboltak el, akik mindannyian megfordultak a kórházban, tény, hogy a leukémiás
gyerekek szüleinek felajánlották a transzplantáció lehetőségét, tény, hogy az
alapítványból ezeket a pénzeket kimentették. Ha elméleteket kell gyártani
ahhoz, hogy megtaláljuk a gyerekeket, akkor elméleteket gyártok - mondta
keményen. - Ha zsákutcába kerülünk, jöhet az újabb elmélet. Most pedig
keressünk kapcsolatot a gyanúsítottaink között - nyomott egy vastag dossziét
Javi kezébe.
A három férfi kikerekedett
szemmel, a csodálkozástól elnyílt szájjal nézte Kate Beckett nyomozót. Az
édesanyja ügyén kívül még sosem látták ennyire elszántnak.
Már órák óta ülték körbe az
asztalt, amikor Espo elkeseredetten hátradőlt a székében.
- A pénzügyeikben semmi. Ha
valamelyikük profitált is az üzletből, hát az biztos, hogy nem bízta bankokra
azt a pénzt.
- A híváslistákban sincs semmi
gyanús. Nem hívták egymást - sóhajtott Ryan.
Beckett beharapta a száját és
idegesen rágta, miközben szeme száguldott a kezében levő iraton. Nem akarta
tudomásul venni, hogy nem találnak semmit.
- Azt hiszem, találtam valamit -
szólalt meg Castle, mire három szempár szegeződött rá várakozásteljes
kíváncsisággal. Órák óta toporogtak egy helyben, ezért bármilyen apróságnak
örülni tudtak volna. - Ian Carpenter, a kórház gazdasági vezető helyettese és
Patricia Mars nővér ugyanabba a gimnáziumban jártak, sőt ugyanabban az évben
érettségiztek - nézett az író hol az egyik, hol a másik ember adataira. - Talán
még osztálytársak, esetleg szeretők is voltak - tette hozzá, és pillantott fel
az iratokból, és örömmel nyugtázta a három nyomozó arcán megjelenő
izgatottságot.
- Fiúk! Ti induljatok,
ellenőrizzétek le őket! Tudni szeretném, hogy a kórházon kívül is találkoznak-e
egymással, de vigyázzatok, ne fogjanak gyanút - adta ki az utasítást Beckett,
mire a két férfi egymásra nézett, bólintott és sietve elindult. Néhány lépés
után azonban Javi visszanézett.
- Te meg addig elvihetnéd Castle-t egy borbélyhoz, nehogy halálra rémüljenek tőle a gyerekek, ha megtaláljuk őket - mutatott kajánul vigyorogva az íróra.
- Te meg addig elvihetnéd Castle-t egy borbélyhoz, nehogy halálra rémüljenek tőle a gyerekek, ha megtaláljuk őket - mutatott kajánul vigyorogva az íróra.
- Tudom, hogy csak félsz, hogy
így Lanie-nek is bejövök - vágott vissza a nyomozó után kiáltva Castle
önelégült mosollyal az arcán.
- Mi? - lépett vissza Espo dühtől
fortyogva, de Ryan elkapta a karját.
- Ne csináld haver! - próbálta
nyugtatni a barátját. - Nem látod, hogy csak cukkolni akar? - súgta oda, mire
Espo megfordult, és haragos tekintettel beszállt a liftbe, de mielőtt az ajtó
becsukódott volna, még küldött egy gyilkos pillantást az író felé.
- Láttad, milyen féltékeny lett?
- nézett Castle a fejét csóváló nőre. - Már tuti, hogy együtt vannak! -
lelkendezett.
- Amihez nekünk semmi közünk
addig, amíg ők nem akarják megosztani velünk.
Castle még ellenkezett volna egy
kicsit, de nyílt az ajtó, és Gates lépett be rajta.
- Beckett nyomozó, most
telefonált Anthony Benton nyomozó a 22-esektől, hogy gyilkosság történt a
körzetében, de lehet, hogy a maga csapatára fog tartozni. - A kapitány egy
pillanatnyi szünetet tartott, miközben élvezettel figyelte a két ember
meglepett ábrázatát. Szinte látta, hogyan száguldanak a gondolataik, hogy
értelmezni tudják a bejelentését. - Megölték a templomi alapítvány könyvelőjét
- adta meg a ki nem mondott kérdésekre a választ. - Mivel hivatalosan még
hozzájuk tartozik az ügy, az ő helyszínelőik végzik a munkát, de megegyeztünk,
hogy a túlterheltségükre hivatkozva a boncolást nálunk végzik. Már úton
van a hulla, a jelentéseket pedig megkapják Benton nyomozótól. Ha elintézik a
papírokat, akkor az FBI hivatalosan elveszi tőlük az ügyet, és maguk kapják
meg. Addig működjenek együtt a 22-esekkel!
- Mi történt? - találta meg a
hangját az első döbbenet után Beckett.
- A templom melletti parkban
találtak rá. Tarkón lőtték - mondta szűkszavúan a kapitány, de mielőtt kilépett
volna a szobából, visszafordult. - Én kihasználnám ezt a kis holtidőt, és ennék
valamit. Hosszú napjuk lesz. A maga helyében - nézett átható tekintettel
Beckett-re - fegyverrel kényszeríteném, hogy borotválkozzon meg - mondta, aztán
olyan szemekkel mérte végig Castle-t, hogy az hátrahőkölt, és nyelt egyet.
- Mi baja van mindenkinek a
borostámmal? - húzta össze sértődötten a szemöldökét.
- Az, hogy már nem borosta -
simított végig kezével a szúrós szőrszálakat Kate, Egy pillanatra
elmosolyodott, de aztán el is komolyodott. - Az egyik gyanúsítottunkból áldozat
lett.
- Nézd a jó oldalát! Szűkült a
gyanúsítottak köre.
Kate tudta, hogy Gates-nek igaza
van, ezek után fel fognak gyorsulni az események és még több feladatuk lesz,
addig azonban van egy kis szusszanásnyi idejük.
- Gyere Castle! Együnk valamit! -
állt fel Kate. Felkapta a blézerét, és indult volna, amikor észrevette, hogy a
férfi mozdulatlanul ül, és kényszeredetten rámosolyog.
- Nem rendelhetnénk inkább valamit?
- kérdezte zavartan feszengve.
Kate gyanakodva mérte végig.
- Nem tudsz felállni? - kérdezte
megdöbbenve, és aggódó tekintettel pillantott a férfi ágyékára.
Castle megszeppenve kapta maga
elé a kezét. Már egy ideje érezte, hogy valami nincs rendben, de hiába próbálta
változtatni helyzetét a széken, a fájdalom egyre határozottabbá vált. Órákon
keresztül ültek az iratokat tanulmányozva. Egy darabig lekötötte figyelmét a
munka, később azonban már olyan erős fájdalmat okozott a legkisebb helyzetváltoztatás
is, hogy inkább mozdulatlan maradt, és azon igyekezett, nehogy észrevegyék a
fiúk, hogy bajban van, mert akkor megkezdődne a szekálása. Most azonban már
tudta, hogy nincs menekülés, mert Kate átlát rajta, ráadásul nem ülhet itt
időtlen időkig.
- De, de fel tudok! Miért ne
tudnék? - ellenkezett mégis színpadiasan, mire Kate sóhajtva visszalépett,
csípőre tette a kezét, és olyan tekintettel nézett rá, mint amikor egy védekező
gyanúsítottra húzza rá egy pillanat múlva a vizes lepedőt. - Csak ... csak kényelmesebb
lenne, ha itt ennénk - próbálkozott Castle reményvesztetten.
Kate nem szólt, csak felhúzott
szemöldökkel várt, hogy a férfi véget vessen a színjátéknak, és megadja magát.
- Jó - fújta ki a kínjában
benntartott levegőt a férfi, és megadóan felemelte a kezét. - Bevallom, hogy
fáj ... egy kicsit, de ... de csak, ha mozgok - igyekezett szépíteni a
helyzetet kétségbeesett arccal.
- Órák óta nem mozogsz - jegyezte
meg a nő. - Mégis, milyen mozgásról beszélsz?
- Hát ... gondolom, ha mozognék,
biztos fájna - magyarázkodott Castle, de tudta, hogy ebből a helyzetből nem fog
győztesen kikerülni. Már csak azt szerette volna elérni, hogy Kate ne legyen
tanúja a szenvedésének, mert akkor haza fogja vinni, pedig az ügy most vett
komoly fordulatot. Egy fájdalomcsillapító biztosan segítene, de az Beckett
autójában maradt.
- Castle, - nézett rá szigorúan,
de szeretettel a nő - tudod, hogy semmit nem utálok jobban, mint amikor ...
- Nagyon fáj, ha megmozdulok -
nyögte ki szemlesütve a férfi, aztán fájdalmas arccal felpillantott. - Ha
idehoznád a gyógyszert a kocsidból, az nagyon, nagyon sokat segítene. Kérlek,
ne kezdd el, hogy hol kellene lennem és mit kellene csinálnom - tette hozzá
komolyan.
Beckett-ben kavarogtak az
ellentétes érzelmek. Egyrészt sajnálta a férfit, másrészt dühös volt rá. Nem
értette, miért nem félti a saját egészségét jobban, de megértette, hogy
segíteni akar a nyomozásban. Ez az ügy más volt, mint egy sima gyilkosság, ahol
a halotton már nem segíthetnek, csak a bűnöst juttathatják rács mögé. Itt még
esélyük van a gyerekek életét megmenteni, és minden ötlet, észrevétel különös
jelentőséggel bír, hiszen lehet, hogy mindeközben vészesen fogy az idejük.
Érezte, hogy a férfit megérintette ez az eset, mert teljesen másként
viselkedett, mint eddig. Nem poénkodott, nem gyártott nevetséges elméleteket.
Szokatlanul komoly volt, és Kate tudta, hogy miért. Castle apa volt, akinek
rabolták már el a lányát. Nézte a szomorú, fájdalommal teli esdeklő tekintetű szemeket.
Sóhajtott. Sosem tudott ellenállni ennek a tekintetnek. Megoldást kell
találnia, hogy Castle részt vehessen a nyomozásban, de az egészségét se
veszélyeztesse. Először is ki kell derítenie, miért van fájdalma, aztán meg
kell szabadítania tőle.
- Azt tudod ugye, hogy ezért még
számolunk? - kérdezte, miközben már tudta, mit fog tenni.
- Csak hozz fájdalomcsillapítót,
és jól leszek!
- Rendben - állt fel Kate, és a
lift felé indult.
Castle először meglepődött, aztán
átjárta a győzelem mámorító érzése, de néhány pillanat múlva meglátta a
becsukódó liftajtó mögött Kate kicsit gonoszkodó mosolyát, és rosszat sejtve
elkomorult. Feszülten várta, hogy a nő visszaérjen. Biztos volt benne, hogy
forral ellene valamit, csak azt nem tudta, mit. A sokadik liftajtó nyitódás
után végre meglátta a nyomozót, aki két ételhordós dobozzal és két üveg
ásványvízzel a kezében, mosolyogva lépkedett felé.
- Először vedd be a gyógyszert! -
nyomta a férfi kezébe a fájdalomcsillapítót és az ásványvizet, aztán lepakolta
az ételt és az evőeszközöket. - A változatosság kedvéért egy kis olasz kaját
hoztam - mondta, és jóízűen falatozni kezdett.
Castle gyanakodva méregette a
nőt. Nem úgy viselkedett, ahogy várta: nem vitatkozott vele, nem akarta
meggyőzni, hogy otthon lenne a helye az ágyban, nem akarta orvoshoz cipelni.
Vihar előtti csendet érzett.
- Hat már a gyógyszer? - kérdezte
ártatlanul érdeklődve Kate, miután elpakolta az ennivaló maradványait.
- Azt hiszem, igen - nyögte a
férfi, de ahogy megpróbált felállni, arcán fájdalmas grimasz jelent meg.
Kate figyelte, ahogy Castle
nehézkesen függőlegesbe tornázta magát, és elnyomott egy mosolyt, amikor látta,
hogy a férfi sandán körbenéz, hogy volt-e tanúja a mutatványának.
- Gyere, lemegyünk a boncterembe,
hátha tud mondani valami használhatót Lanie. Tudsz jönni? - kérdezte
közömbösen, nehogy a férfi gyanút fogjon és meghiúsuljon a terve.
- Persze - nézett elszánt
tekintettel a lift felé Castle, mintha fel akarná mérni a távolságot, hogy hány
lépést kell leküzdenie.
Amikor a lift elindult lefelé,
Castle feltette a kérdést, ami már régóta izgatta.
- Nem is akarsz rábeszélni, hogy
menjek orvoshoz, vagy feküdjek le otthon?
- Miért? Hallgatnál rám? Mondj
egyetlen esetet, amikor szót fogadtál nekem! - tettetett haraggal nézett a
gyanakvó kék szemekbe, és jólesően megállapította, hogy sokkal jobb színész,
mint a férfi, mert Castle arcáról azonnal eltűnt a kétely.
- Igaz - bólintott megadóan.
Kate kitárta a boncterem ajtaját,
és türelmesen megvárta, amíg a férfi lassan haladva belép a fertőtlenítő szagú
helyiségbe, ahol Lanie és Dr. Perlmutter csendesen beszélgetve orvosi
műszereket rakosgattak egy tálcára.
- Á, Castle! Hallottam ám, milyen
nagyszerűen viselkedtél! - lelkendezett Lanie széles mosollyal, aztán
együttérzéssel hozzátette: - Meg azt is, hogy milyen kényes helyen sérültél
meg.
- Kellett magának rendőrt
játszani? - morgott szenvtelenül Perlmutter. - Így jár, aki olyanba üti az
orrát, amihez nem ért. Csak azt nem tudom, el tudja-e hitetni ezek után Beckett
nyomozóval, hogy tökös legény.
Castle Lanie szavaira
elmosolyodott, Perlmutterére pedig összeszorította a száját. Számíthatott volna
rá, hogy a férfi tesz néhány szurkáló megjegyzést, de annyira el volt foglalva,
hogy egyáltalán eljusson a kórbonctanig, hogy készületlenül érte a csípős megjegyzés.
Zavarában inkább az ügyre akarta terelni a szót, ezért körbenézett.
- De ... de hát ...de hát hol a
hulla? - kérdezte értetlenül az író, mert mindegyik boncasztal üresen, tisztára
súrolva csillogott. Tekintete visszatért Lanie arcára, aki cinkosan Kate-re
mosolygott.
- A hulla még nem ért ide, de
Kate azt mondta van egy kis problémád - mondta Lanie kedvesen, és várta, hogy
az írónak leessen, miért is hozta ide a nyomozó.
Castle ide-oda kapkodta a szemét
a három ember között, aztán néhány másodperc múlva a homlokához kapott, és
megütközve Kate-re nézett, aki elszántan állta a tekintetét.
- Csak nem gondolod, hogy ...
hogy megengedem vizsgálni? Hogy Lanie? A boncteremben? - háborgott
hitetlenkedve a férfi. - Megvesztél Beckett?
- Csillapodjon le! Nem kell ebből
ekkora ügyet csinálni - szólalt meg Perlmutter lekezelően. - Bemegy a
vizsgálóba, letolja a gatyáját, én meg megnézem, mi okozza a fájdalmat azon a
testrészen, amit a legnemesebbnek hisz. - Az orvos végigmérte a kővé dermedten
álló, zavarában még pislogni is elfelejtő férfit, aztán gúnyosan hozzátette: -
Csak nem gondolta, hogy én, mint egy igazi férfi, hagyom, hogy a finom lelkű
Dr. Parish-t olyan komoly megrázkódtatás érje, hogy magát kelljen kezelnie? Még
lelki beteg lenne szegény! Ő komoly tudományos munkát végez az emberi
testekkel, nem holmi írókat vizsgálgat - mutatott végig lekicsinylően
Castle-ön. - Na, jöjjön! - tárta ki a vizsgáló ajtaját.
Castle néhány másodpercig nem
mozdult, csak résnyire szűkült szemhéjai mögül farkasszemet nézett Beckett-tel.
- Ezt nem felejtem el - mondta
csalódottan, és elindult a vizsgáló szoba felé.
Kate nézte, ahogy
becsukódik az ajtó a két férfi mögött, és sóhajtva Lanie-re nézett.
- Lehet, hogy mégsem volt jó
ötlet. Láttad, milyen szemekkel nézett rám?
- Ugyan Kislány! Most csorbát
szenvedett az ego-ja, de be fogja látni, hogy jót akartál, és nem volt más
választásod.
- De meg sem próbáltam hazavinni,
vagy a kórházban keresni egy orvost, aki megnézné. Sosem bocsájtja meg, hogy
Perlmutter karmai közé adtam - keseredett el egyre jobban Kate. Minél többször
felidézte a kék szemekből áradó megbántottságot és csalódást, annál inkább
átkozta magát az ötletért.
Lanie nézte idegesen járkáló
barátnőjét, ahogy egyfolytában a vizsgáló ajtajára pislant, aztán odalépett hozzá,
megfogta a vállát, és a szemébe nézett.
- Meg fogja érteni, hogy
szeretetből és féltésből tetted, úgyhogy duzzog majd egy kicsit, és ahogy
ismerem, kiköveteli magának a kárpótlást - mosolygott biztatón Kate-re.
Beckett újra az ajtóra nézett. Ha
tudta volna, hogy mi játszódik le pontosan a túloldalon, akkor biztos lett
volna abban, amit most csak sejtett: egy szimpla kárpótlás ezért nem lesz elég.
- Nem engedem, hogy megvizsgáljon
- jelentette ki Castle morogva, amikor becsukódott mögötte a vizsgáló ajtaja.
Dühös volt, és becsapottnak érezte magát, amikor rájött, hogy Kate azért
citálta le a kórbonctanra, hogy megvizsgáltassa, ugyanakkor tudta, hogy a nőnek
igaza van, mert a teste a fájdalommal jelezte, hogy valami nincs rendben.
Néhány másodperc alatt döntött. Nem akart veszekedni, ezért látszólag belement,
hogy Perlmutter megvizsgálja, miközben arra gondolt, hogy majd később alkalmat
talál arra, hogy a saját orvosával megnézesse magát. Erről Kate-nek persze nem
kell tudni.
- Micsoda? Akkor miért lopja az
időmet? Megmondhatta volna odakinn is! - fordult felé haragosan az orvos.
- Nem. Nem mondhattam. Beckett
nem nyugszik meg, amíg meg nem nézet egy orvossal. Ezért Dr. Perlmutter, maga
most végigjáratja rajtam a szemét tetőtől talpig, megállapítja, hogy semmi
komoly bajom nincs, és ezt megmondja Beckett nyomozónak - vette elő
legbehízelgőbb mosolyát az író. - Azért egy kis fájdalomcsillapítót adhat -
tette hozzá fájdalmasan elhúzva a száját.
Az orvos úgy nézett rá, mint egy
anyagyilkosra.
- Jól hallottam? Arra akar
rávenni, hogy szegjem meg az orvosi eskümet, és hazudjak?
- Nem kell hazudnia! Azt mondja,
hogy megnézett, nem azt, hogy megvizsgált! - magyarázta Castle. Gondolta, hogy
nem lesz egyszerű rávenni Perlmuttert, hogy legyen a szövetségese Kate-tel
szemben, hiszen egyébként sem volt a szíve csücske a férfinak. Az orvos
megbotránkozó tekintetét látva már egyre kevésbé hitte, hogy meg tudja győzni.
- Maga teljesen hülyének néz?
- Nem, nem, csak segíthetne ... -
emelte fel védekezőn a kezét Rick, de a férfi felháborodva a szavába vágott.
- Miben? Félrevezetni azokat,
akik féltik magát? - emelte meg a hangját. - Tudja mit gondolok? Azt, hogy
megérdemelte, amit kapott! - csapott a vizsgálóágyra, miközben farkasszemet
nézett az íróval.
Castle érezte, hogy vereséget
szenvedett. Szenvedő arccal az ágynak támaszkodott, és mindkét kezét fájó
testrészére tette, mintha így akarná megóvni az orvos rosszindulatától.
- Azért ezt nem mondhatja
komolyan - szólalt meg néhány másodpercnyi hallgatás után. Bármennyire is
szurkálják egymást a szavaikkal, tudta, hogy nincs annyi rosszindulat a
kórboncnokban, hogy egy ilyen sérülést kívánjon neki.
Perlmutter nézte a magába roskadt
írót, és meglepve állapította meg, hogy már-már szinte sajnálja. Eleinte ki nem
állhatta a dilettáns megjegyzéseit, az okoskodását és a tenyérbemászó, vigyorgó
képét, egy idő után viszont szinte várta, hogy szellemi párbajt vívhassanak
egymás csipkedésével. Élvezte ezeket a kihívásokkal teli szócsatákat.
Elpárolgott a mérge, de nem akarta meghazudtolni magát.
- Magának fájnak a tökei, én meg
orvos vagyok, aki segíthet ezen. Mi a fene baja van ezzel a helyzettel? -
szólalt meg nyersen. - Vagy megengedi, hogy megvizsgáljam, vagy kimegyünk, és
Dr. Parish és Beckett nyomozó gondjaira bízom - húzta ki magát elszántan, és
hangjából áradt a győzelem okozta elégedettség. - Sakk-matt - tette hozzá, és
kissé gúnyos mosolyra húzta a száját.
- Ezt ... ezt nem teheti -
ingatta meg reményvesztetten a fejét Rick.
- Nem? - lépett az ajtó felé Perlmutter néhányat, miközben önelégülten hátrasandított. Amikor győzelemittas tekintete találkozott az író kétségbeesett nézésével, már tudta, hogy azon kevés pillanatok egyikét éli át, amikor Castle fölé kerekedhet. Lassan lépett még néhányat.
- Nem? - lépett az ajtó felé Perlmutter néhányat, miközben önelégülten hátrasandított. Amikor győzelemittas tekintete találkozott az író kétségbeesett nézésével, már tudta, hogy azon kevés pillanatok egyikét éli át, amikor Castle fölé kerekedhet. Lassan lépett még néhányat.
- Várjon! - szólt utána az író
megadóan. - Meg ... megvizsgálhat - sóhajtott beletörődve a helyzetbe.
Perlmutter megfordult,
féloldalasan kaján vigyorra húzta a száját.
- Gondoltam, hogy beijed ettől a
két amazontól - mondta, aztán felöltötte szokásos morcos ábrázatát, és sürgetve
rámorrantott az íróra. - Na, feküdjön fel arra az ágyra, és tolja már le a
nadrágját!
Castle néhány másodpercig még
végiggondolta a lehetőségeit, de mivel egyik variáció sem kecsegtetett semmi
jóval, nyelt egy nagyot, és felkászálódott az ágyra. Olyan lassan csatolta ki
az övét a nadrágján, hogy Perlmutter türelmetlenül rászólt.
- Mit szöszmötöl már annyit?
- Maga egyáltalán nem érzi, hogy
milyen kínos ez a helyzet? - méltatlankodott Castle.
- Nekem nem kínos - húzta fel a
vállát az orvos, és felvéve szokásos unott arcát, közönyösen az íróra nézett.
Castle magában azon tűnődött,
vajon mivel vívta ki az Univerzum haragját, hogy így bünteti. Nem elég, hogy
minden mozdulat kínszenvedést okoz, Kate egy hihető indokkal idecsalta, és
Perlmutter karmai közé lökte. Ráadásul Lanie-vel valószínűleg éppen kitárgyalják.
Ha ki nem is nevetik, de megmosolyogják, az biztos. Már bánta, hogy nem ment
inkább haza. Orvost mindenképpen hívott volna, mert egyre jobban aggasztotta az
egyre intenzívebb fájdalom.
- Gyerünk Mr. Castle! - szólt rá
egy fokkal barátságosabban az orvos, amikor meglátta, hogy betege lehúzta ugyan
farmerje sliccén a cipzárt, de a mozdulata megállt, és menekülni készül a
vizsgálat elől. - Megígérem, hogy öt percre elfelejtem, hogy ki nem állhatom
magát.
Rick sértődötten ráncolta a
homlokát, aztán behunyta a szemét, összeszorította a száját, és a bokszerrel
együtt letolta a nadrágját.
- Kate! Pislants! - szólt
szigorúan a barátnőjére Lanie. - Attól, hogy mereven bámulod az ajtót, nem fog
előbb kinyílni.
- Tudom - nyomott el egy sóhajt a
nő, és aggódó arccal próbálta elszakítani tekintetét az ajtóról. - Nincsenek
benn túl régóta?
Az orvos éppen nyitotta a száját,
hogy megnyugtassa Kate-t, amikor meghallották Castle fájdalmas kiáltását.
- Ne, ne, ne! Azt nem engedem!
Ááááúúúú!
Beckett önkéntelenül lépett kettőt
a vizsgáló felé, aztán megtorpant, és segélykérő tekintettel Lanie-re nézett.
- Nyugi Kislány! Dr. Perlmutter
tudja, mit csinál - fogta meg barátnője kezét sajnálkozva az orvos. - Lehet,
hogy Castle csak hisztizik - próbálta vigasztalni, de szavai rosszul sültek el,
mert Kate kihúzta a kezét Lanie-ből, és megrökönyödve fordult felé.
- Hisztizik? Tudod te, hogy mit
élt át? - kérdezte, miközben szeme villámokat szórt. - Elismerem, szokott
nyafogni, ha valami baja van, hiszen férfi, de ez most más - védte Rick-et, és
nem törődve Lanie-vel, az ajtóhoz lépett. Megfogta a kilincset, de mielőtt
lenyomta volna, meggondolta magát. Így is haragszik rá a férfi, hiszen
becsapta, és féltésből ugyan, de kellemetlen helyzetbe hozta. Mit fog szólni,
ha még az ajtót is rájuk töri? Nem akarta még kínosabbá tenni a vizsgálatot
mint amilyen, ezért elengedte a kilincset, de közelebb hajolt az ajtóhoz, hátha
kihallatszik valami a benn történtekből. Hallotta Dr. Perlmutter morgolódását,
de nem értette, mit mond. Annyira koncentrált a kiszűrődő hangokra, hogy csak
akkor vette észre, hogy Lanie csatlakozott hozzá, amikor a nő már az ajtóra
tapasztotta a fülét.
Beckett hirtelen elszégyellte
magát, amiért hallgatózik. Felegyenesedett, és ellépett az ajtótól, de mivel
szerette volna tudni, hogy mi történik a vizsgálóban, ezért Lanie-nek nem
szólt.
- Na? - nézett kérdő tekintettel
az orvosra, amikor már nem bírt tovább várni, leolvasni meg nem tudott semmit
az arcáról.
- Perlmutter magyaráz meg
morgolódik, Castle meg nyögdécsel - suttogta Lanie. - Várj! Elhallgattak -
mondta, és még a tenyerét is az ajtóra támasztotta, hogy jobban halljon, de
Beckett azonnal kapcsolt, mi lehet a csend oka, ezért erőteljesen megmarkolta
Lanie karját, és elhúzta az ajtótól. A nő értetlenül bámult rá és odakapott
megszorított karjához, de engedelmesen lépett néhányat, amikor kivágódott a
vizsgáló ajtaja, kilépett rajta a morcos arcú kórboncnok. Lanie önkéntelenül a
szívéhez kapott, és cinkosan Kate-re pillantott. Még csak az kellett volna,
hogy a két férfi rajtakapja a hallgatózáson!
- Mit csinált vele? - szegezte a
kérdést az orvosnak Kate, miközben még a fülében csengtek Rick félelemmel teli
szavai, fájdalmas kiáltása. - Injekciót adott neki? - kérdezte olyan
hangsúllyal, mintha főbenjáró bűn lenne, ha egy orvos injekciót ad a betegnek.
- Nem, dehogy! - hőkölt hátra
döbbenten Perlmutter.
Kate nem törődve tovább az
orvossal, belépett a vizsgálóba. Castle az ágy mellett állt és az ingét tűrte
be a nadrágjába, arcán még látszott az imént átélt vizsgálat minden szenvedése.
- Mi történt? - kérdezte félve.
- Semmi - bökte oda sértetten a
férfi anélkül, hogy felnézett volna. Hallotta a Kate hangjából kicsendülő
aggodalmat, mégis rosszul esett neki, amiért becsapta. Ahelyett, hogy
megbeszélték volna, hogy melyik orvoshoz menjenek, vagy kell-e orvos
egyáltalán, a nő döntött helyette, és egyelőre ezt nem tudta megemészteni.
Miért nem veszi felnőtt számba a nő? Miért kezeli úgy, mint egy gyereket?
Kate érezte, hogy most jobb, ha
hallgat. Nézte a fájdalmát legyőzni próbáló férfit, ahogy összeszorított
szájjal, megbántottságot tükröző tekintettel elindul kifelé. Nagyot sóhajtva
követte, miközben azon gondolkodott, a kiengeszteléshez kevés lesz egy
szerelmes mosoly, a gyengéd simogatás és néhány szenvedélyes csók.
- Beckett nyomozó, azt hiszem,
ezek után tartozik egy szívességgel - közölte flegmán Perlmutter, amikor
belépett a boncterembe.
Kate zavartan bólintott. Már azon
is csodálkozott, hogy a férfi nem utasította el, amikor megkérte a vizsgálatra,
igaz, legalább öt érvet sorolt fel, hogy miért rossz az ötlet. Köztük volt az
is, hogy ki nem állhatja az írót. Végül közölte, hogy csak a nyomozó kedvéért
hajlandó Castle-t megvizsgálni. Talán jobb lett volna, ha elutasítja, akkor nem
kellene magyarázkodnia Castle-nek, miért is döntött így. Kérdőn az orvosra
nézett, mert abban biztos volt, hogy Rick-től nem fog megtudni semmit.
- Még mielőtt megvádol, hogy kárt
tettem a kotnyeles írójában, közlöm, hogy nem szurkáltam meg, és akarattal nem
okoztam neki fájdalmat - szegte fel dacosan a fejét Perlmutter. - Nem tehetek
róla, hogy szégyenlős, és nem akarta, hogy tapintással vizsgáljam meg a ...
- Nem vagyok szégyenlős! - vágott
közbe komoran Castle.
- Elismerem, hogy fáj egy ilyen
tapintásos vizsgálat, de van, amit nem lehet szemmel érzékelni, és muszáj
megfogni - magyarázta Perlmutter Kate-nek, miközben haragos tekintettel az író
felé pillantott. - A jajgatásért nem haragszom, azt férfiként megértem. Na de a
többi cirkuszhoz nem vagyok szokva!
- Persze, mert a többi páciensed
hulla - nyögte két lépés között Castle.
A két férfi tekintete
összevillant, de mire az orvos egy nagy levegővétel után megszólalhatott volna,
Kate közbeszólt, hogy ne mérgesedjen el az amúgy sem baráti viszony.
- Mi a további teendő? Mi okozza
a fájdalmat?
- Nekem már elmondta - vágott
most a közbe sietve Rick abban a reményben, hogy ha csak ő tudja, mit mondott
Perlmutter, akkor azt árul el belőle Kate-nek, amit ő akar, de nem volt
szerencséje, mert az orvos fontosságának teljes tudatában kihúzta magát, és
magyarázni kezdett Beckett-nek.
- Nincs nagyobb baj. Vigye haza,
tegyen rá jeget, és útközben vegyen néhány fecskét a bokszeralsó helyett. A
bokszer varrását nehezen viselte az egyébként szépen gyógyuló seb, és a
varratok egy kicsit begyulladtak. A duzzanat sem apadt le teljesen, és a kettő
együtt nagyon tud fájni. Jég, nem túl szűk fecske, kevesebb mászkálás -
foglalta össze az orvos, miközben sanda mosoly jelent meg a szája sarkában,
amikor meglátta az író dühös ábrázatát, amiért minden információt megosztott
Kate-tel.
- Menjünk! Már mindent tudsz -
vetette oda Beckett-nek, aki érezte, hogy a férfi szavaiból süt a megbántottság
és a harag.
- Köszönöm Dr. Perlmutter. Jövök
magának eggyel - bólintott Kate az orvos felé, aztán Lanie sajnálkozó szemébe
nézett, és követte a sértetten távozó írót.
- Ja, és borotválja meg, mert
ilyen szőrösen még nehezebb elviselni a vigyorgását - kiabált utánuk
Perlmutter, amivel egy pillanatra mosolyt csalt a nő arcára.
Castle belépett a liftbe, de nem
a szokásos helyére, hanem a hátsó fal széléhez állt, lábát keresztbe téve
csökkentette a feszítő fájdalmat, fejét hátravetve a mennyezetet bámulta.
- Hazavigyelek? - kérdezte Kate
halkan, miközben elfoglalta szokásos helyét, viszonylag távol a férfitól, de
nem nézett rá. Szíve szerint nem kérdezte, hanem kijelentette volna, hogy haza
viszi, de nem akarta még feszültebbé tenni a hangulatot.
- Úgyis mindig az van, amit te
akarsz - szólalt meg sokára Rick. Tekintetét még mindig nem vette le a lift
tetejéről, de Kate-nek elég volt a hangját hallania ahhoz, hogy tudja, mit tükröznek
a kék szemek.
- Én csak féltelek - fordult
Castle felé a nő, és szinte szuggerálta a tekintetével, hogy a férfi ránézzen.
Türelmesen várt, és végül sikerrel járt: Rick sóhajtott egyet, aztán lassan
lepillantott a padlóra, majd néhány másodpercnyi töprengés után a zöld szemekbe
nézett, amikből kiolvashatta a szeretetet, az aggódást és a bocsánatkérést
egyaránt.
- Ez akkor sem volt szép -
szólalt meg a férfi, és Kate megkönnyebbülten vette észre, hogy a szemében és
hangjában a haragot felváltotta a szomorúság, amitől még mindig összeszorult a
szíve, de tudta, hogy innen már csak egy lépés a megbocsátás.
- Tudom. Ne haragudj! Úgy
éreztem, nincs más választásom, mivel eltitkoltad, hogy mennyire fáj, csak
azért, hogy segíthess a nyomozásban, és azt gondoltam, magadtól úgysem nem
akarsz hazamenni pihenni. De én nem akarom, hogy fájjon, és azt sem, hogy
hosszútávon következményei legyenek annak, hogy nem tartod be az orvos
utasításait - magyarázkodott Kate.
A lift kattanva megállt és az
ajtók kinyílódtak, de egyikük sem mozdult. Tekintetük összefonódott, és
beszédesebb volt bármilyen szónál. Mindketten meglepődtek. Kate azon, hogy
milyen könnyedén mondta ki az érzelmeit, ami egyáltalán nem volt jellemző rá,
Castle pedig azon, hogy a nő azért aggódik érte, mert attól fél, hogy nem lehet
gyereke.
- Megkérdezhetted volna, hogy mit
akarok - szólalt meg halkan a férfi.
- Igen, de tudtam, hogy mit
akarsz, és az nem lett volna jó döntés - csengett szelíden a hangja. - Alexis
elrablása miatt mélyen érint ez az ügy, amit megértek, de az egészséged nem
láthatja a kárát. Ha otthon fekszel, akkor is tudsz segíteni - simított végig a
lassan bajusszá és szakállá fejlődő borostán, és az sem érdekelte, hogy közben
egy liftre váró kolléga szemtanúja lett a bensőséges, gyengéd mozdulatnak és a
szerelmes pillantásnak.
Egy másodpercre még összefonódott
a tekintetük, aztán a sürgető torokköszörülésre zavartan átadták helyüket a
türelmetlen rendőrnek, és kiléptek a felvonóból. Beckett az asztalához sietett,
és mire kiválogatott néhány dossziét az irathalomból, Castle is utolérte.
- Ha van kedved, otthon átnézhetnéd
Danie atya gyilkosságának a jegyzőkönyveit, hátha valami elkerülte a
figyelmünket - mondta lágy hangon, kedvesen Kate, miközben hóna alá csapta a
papírokat, és a zsebébe nyúlt a slusszkulcsért. - Úgy érzem, kicsit
megfeledkeztünk az eredeti feladatunkról, hogy kiderítsük ki ölte meg a papot -
húzta el a száját elgondolkodva.
Castle figyelte a nő minden
mozdulatát. Határozott volt és gondoskodó. A kezében szorongatott kocsikulcs
arról árulkodott, hogy természetesen már döntött arról, hogy hazaviszi a
férfit, de igyekezett, hogy ne zárja ki a nyomozásból, és ne érezze
haszontalannak magát. Rick nem ellenkezett, bár más körülmények között élvezte
volna a szócsatát, most még túlságosan lekötötte figyelmét a lassan csillapodó
fájdalom és a sértettség, ráadásul belátta, hogy a gyógyulás érdekében valóban
jobb, ha hazamegy. Érezte Kate feszültségét, tudta, hogy minden figyelmessége
annak szól, hogy kiengesztelje. Tulajdonképpen szórakoztatta ez a helyzet,
ezért morcos arcot vágott, hogy a nő még egy kicsit igyekezzen jóvátenni az
ellene elkövetett merényletet, de magában már rég megbocsájtott.
Csendesen ültek az autóban.
Castle lehajtott fejjel, komoran ült az anyósülésen, kezeivel óvta fájdalomtól
lüktető ágyékát az autó rázkódásától. Megszenvedte Dr. Perlmutter vizsgálatát.
Először fenntartásai voltak az orvossal szemben, elsősorban azért, mert
hullákkal dolgozik, no meg azért, mert a kórboncnok minden találkozásukkor
kimutatta az ellenszenvét iránta. Noha Castle sokszor úgy érezte, hogy ez csak
egy játék kettejük között, azért Lanie után Perlmutter lett volna az utolsó
orvos, akinek a kezei közé akart volna kerülni egy ilyen sérüléssel. Kicsit
meglepte, hogy abban a pillanatban, amint letolta a nadrágját, az orvos nyers
stílusát és csipkelődő megjegyzéseit mintha elfújták volna, és már-már
barátságos volt vele egészen a vizsgálat végéig. Akkor minden visszatért a régi
kerékvágásba. Csak ne akarta volna megtapogatni a duzzadt, fájó heréit!
Megrázkódott az elmék hatására.
Beckett próbált óvatosan vezetni
az őrült new york-i forgalomban, miközben néha lopva oldalra pillantott a
szótlan férfira. Csodálkozva összeráncolta a szemöldökét, amikor látta, hogy
Castle megborzong, mert az autóban egyáltalán nem volt hideg. Már nyitotta a
száját, hogy rákérdezzen, fázik-e, amikor Rick váratlanul megszólalt.
- Perlmutter? Miért pont
Perlmutter-rel vizsgáltattál meg? - fordult szenvedő tekintettel Kate felé.
- Közel volt, és gondoltam, neki
nem mersz ellent mondani - magyarázta döntése okát a nő, és szeme most meleg
barnán ragyogott a férfira.
- El tudod képzelni, hogy milyen
kínos volt?
- Ha Lanie vizsgált volna meg, az
kínos lett volna, de Dr. Perlmutter férfi, miért lenne kínos? - húzta fel
csodálkozva a szemöldökét Kate. - Nem te vagy túlságosan szégyenlős? -
mosolyodott el.
- Nem vagyok szégyenlős, de az,
hogy egy ismerős férfi tapogasson, az olyan ... olyan ... - pislogott nagyokat
zavarában.
- Jézusom Castle, de hát ő orvos!
- Nem. Ő Dr. Perlmutter. Ő egy
külön kategória. Ráadásul egy kezemen meg tudom számolni, hányszor kezelt élő
embert - duzzogott az író, aztán hirtelen egy riasztó gondolat futott át a
fején. - Lehet, hogy előttem egy hullát fogdosott - vágott egy grimaszt.
Beckett mosolyogva megcsóválta a
fejét, de nem szólt, mivel tudta, úgysem tudná eloszlatni a férfi viszolygását.
Néhány perc múlva leparkolt egy férfiruha üzlet előtt, ahonnan Rick ruháinak
nagy része származott. Itt jól ismerték az írót, tudták a méretét is, ha
elbizonytalanodna.
- Most komolyan, te alsógatyát
akarsz nekem venni? - háborodott fel Castle, amikor rájött, miért álltak meg.
- Igen. Be fogom tartatni veled
az orvos utasításait. Néhány napig nincs bokszer - kacsintott kacéran a
férfira, és miközben jót derült magában a szóhoz sem jutó, ellenkezni készülő
férfin, kiszállt az autóból.
Tíz perc múlva a vásárolt
holmikat a hátsó ülésre hajította, és együttérzéssel nézett a mozdulatlanul
ülő, száját szorosan összefogó, mereven előre néző férfira.
- Nem nézed meg, mit vettem? -
kérdezte kedvesen, miközben elfordítva a kulcsot gyújtást adott.
- Nem - morrantotta. Esze ágában
sem volt olyan alsónadrágokat nézegetni, amiket fel sem akart venni. Hat éves
korában volt rajta utoljára fecske, amikor iskolába került, és az első öltözői
élménye az volt, hogy néhány nagyobb fiú kinevette és kis pisisnek csúfolta a
kedvenc rajzfilmfigurájával díszített alsónadrágja miatt. Anyja nem tudta, hogy
miért követelte ki aznap délután magának az első bokszerét, és azt sem, hogy
este percekig sírt a megalázó helyzet miatt a sötétben, fejét a párnájába
fúrva.
- Nyugodtan visszamehetsz a
kapitányságra, nem kell ápolónő. Felnőtt férfi vagyok, tudok vigyázni magamra -
mondta még mindig morcosan, amikor látta, hogy a lakásba lépve Kate azonnal a
hálószobába megy, és lefekvéshez készíti elő az ágyat, aztán jeges zacskót vesz
elő a fagyasztóból.
Kate tudta, hogy türelmesnek kell
lennie, és éreztetnie kell Rick-kel, hogy tudja, csúnya dolog volt becsapnia,
noha csak féltésből tette, ezért odalépett hozzá, karjait a nyaka köré fonta, és
orrával megcirógatta a férfi orrát, aztán lágyan megcsókolta. Castle
mozdulatlanul, karjait lógatva állt, nem ölelte át a nőt, jelezve, hogy
ennyivel még nem lehet kiengesztelni. Élvezte a puha ajkakat az övéhez érni, de
nem csókolt vissza.
- Tapasztaltam már, hogy felnőtt
férfi vagy - nézett a nő a kék szemekbe.
Castle figyelte a csillogó
fényeket a nő zöldes szivárványhártyáján, mintha pajkos táncot járva akarnák
rabul ejteni. Érezte, hogy Kate egész testével hozzásimul, telt mellei a
mellkasának nyomódnak, miközben finoman borzolja a tarkóján levő hajszálakat,
és érezte, hogy vége van. Játszhatja a megbántottat, a becsapottat, sértettet,
Kate könnyedén kiharcolja a megbocsátást.
- Megvárom, amíg lefekszel -
húzódott hátrébb Kate, mielőtt olyan vágyakat ébresztene a férfiban, aminek még
nincs itt az ideje. - Lásd be, nem arról vagy híres, hogy betartod utasításokat
- mondta gyengéden - és én biztosra akarok menni.
Castle látta az eltökéltséget a
nő tekintetében, ezért szó nélkül vetkőzni kezdett.
- Pizsamát veszek. Azokat nem
veszem fel - mutatott az új alsónadrágokat rejtő zacskóra.
- Jó. Amíg itthon vagy, nem is
kell, de barátkozz a gondolattal, hogy ha el akarsz menni valahova, akkor a
farmer alá fecskét kell venned. Különben nem értem, miért ódzkodsz tőle! -
húzta fel értetlenkedő tekintettel a vállát, aztán ártatlan arccal füllentve
hozzátette: - Szerintem fecskében éppen olyan szexi leszel, mint bokszerban.
- Persze - morgott a férfi,
miközben kilépett a nadrágjából, és a bokszerét készült lehúzni. Kate felé
pillantott, és akkor vette észre, hogy a nő félre billentett fejjel, csillogó
szemekkel éppen úgy méregeti, ahogy ő szokta a nőt, amikor az vetkőzik vagy
öltözik. - Kate! Te most engem nézel? - állt meg a mozdulata.
- Csak azt nézem, nem kell-e segíteni
- adta Kate az átlátszó magyarázatot, de mosolya már arról tanúskodott, hogy
nem is akarja leplezni az igazi okot.
- Nem kell segíteni - vetette oda
morcosan Castle, és nem mozdult.
Kate sóhajtott egyet, karba tett
kézzel elfordult és elmosolyodott. A férfi minden gátlás nélkül benn volt
mindenféle pajzán, erotikus játékban, ilyenkor nem volt benne semmi
szégyenlősség, más helyzetekben meg egy átöltözésnél is az kérte, hogy
forduljon el.
Megvárta, amíg Castle befeküdt az
ágyba. Meglepetésére a férfi hagyta, hogy kicsit lehúzza a pizsamanadrágját, és
óvatosan rátegye a jeget a duzzadt részre. Izmai megfeszültek és sziszegett egy
kicsit, amikor a meleg bőrhöz ért a jég, aztán szó nélkül hagyta, hogy Kate
betakarja, és az éjjeliszekrényre tegye a Benton nyomozótól kapott nyomozati
anyagot.
- Ígérd meg, hogy szólsz, ha fáj,
vagy valami baj van - hajolt le a nő, és egy futó csókot lehel a férfi ajkára,
aki még mindig megbántott arccal feküdt az ágyban. - Ha találsz valamit a
kihallgatásokban, akkor is hívj! - szólt vissza az ajtóból, és sietve indult
vissza a kapitányságra.
Amikor becsukódott az ajtó,
Castle arcán fülig érő mosoly jelent meg.
- Csak nem gondolja Beckett
nyomozó, hogy ennyivel megúszta? Még nagyon-nagyon sok dologgal kell
kiengesztelnie, hogy megbocsássak - mondta huncutul csillogó szemekkel, és
tekintetén látszott, hogy sok érzékibbnél érzékibb békítési lehetőség jelent
meg a képzeletében, aztán sóhajtott egyet, visszatért a valóságba, fogta az
iratokat, és olvasni kezdett.
Kate száján elnéző mosoly
játszott, amikor kilépett a hálószobából. Ő jó megfigyelő volt, Castle pedig
rossz színész, ezért pontosan tudta, mikor bocsátotta meg a kis akcióját a
férfi, és mikortól csak játszotta a megbántottat. A szeme mindent
elárult. Amikor valóban haragszik, vagy sértődött, eltűnik a kék szemekből a
csillogás, ami élettelivé teszi a tekintetét, és hideggé, komorrá válik. Ha
minden rendben van, vagy csak színészkedik, akkor viszont megjelennek a kis
fények, amik hol huncut, csintalan, hol kíváncsi, vagy éppen szerelmes
ragyogást kölcsönöznek a tekintetének. Kate úgy érezte, tartozik annyival a
férfinak, hogy belemegy a kis játékába. Sok szenvedést és kínos helyzetet élt
át az utóbbi napokban, megérdemel egy kis kiengesztelést. Ráadásul még nincs vége
a vizsgálatoknak! Kate egyik pillanatban még kicsit kárörvendőn mosolygott
azon, hogy milyen vizsgálat is vár Rick-re, a másik pillanatban azonban
összeszűkült a gyomra és sötét árnyékként suhant át az arcán a várható
eredménytől való félelem.
Mire visszaért az őrsre, a
kórbonctan ügyeletese tudatta vele, hogy megérkezett a kórházi alapítvány
könyvelőjének holtteste, és azonnal szól, ha találnak valamit. Amikor kilépett
a liftből, azonnal megismerte az íróasztala mellett, neki háttal ülő
ügynököt. Egyre gyakrabban kapta magát azon, hogy rossz érzés
keríti hatalmába, ha valaki Castle székébe ül. Will bal kezével ütemesen dobolt
az asztalon, mintha csak egy számára hallható zene ütemét játszaná az ujjaival,
míg a jobbal végigsimított a nyakkendőjén.
- Szia! - üdvözölte Kate, mire a
férfi mosolyogva felnézett.
- Gyönyörű vagy, mint mindig -
bókolt üdvözlés helyett Sorenson, és elégedetten látta, hogy a nő elpirul, és
zavarában haját a füle mögé tűri.
- Hoztál valamit az új
áldozatról? - terelte a nyomozásra a szót Beckett, és egyenes derékkal,
láthatóan távolságtartó pózban leült a székére és bekapcsolta a számítógépét.
Szeme sarkából látta, ahogy a férfi elbűvölő mosollyal a száján, csillogó
szemekkel végigméri, aztán elkomolyodik.
- Tudod Kate, ez a fickó azért
nem semmi - mondta elgondolkodva, és amikor látta, hogy a nő kérdő tekintettel
felé pillant, hozzátette: - Castle. - Kutató tekintettel fürkészte Beckett
arcának alig látható változásait. Vonásai ellágyultak, szája sarkában alig
észrevehető mosoly bujkált, tekintete különös ragyogással révedt a távolba.
- Igen, nem semmi - ismételte az
ügynök szavait önkéntelenül Kate, aztán összeszedte magát, és megpróbált
összpontosítani. Nem szerette volna, ha Will kielemzi a kapcsolatát Castle-lel,
ezért kicsit gunyorosan az ügynökre nézett. - Ezt már akkor megállapítottad,
amikor először találkoztál vele. Ennyi telik egy FBI ügynöktől? - kérdezte,
hogy egy kicsit letörje a férfi ego-ját, de alig ejtette ki a szavakat, máris
tudta, hogy hibát követett el.
- Ha részletes elemzést
szeretnél, megtehetem - dőlt közelebb Kate-hez a férfi, és kissé öntelten
mosolyogva, kihívóan felvonta a szemöldökét.
Beckett álljt parancsolt
ösztöneinek, így nem húzódott hátrébb, csak kiegyenesedett a széken, és állta a
férfi tekintetét.
- Nem is tudtam, hogy
pszichológiából doktoráltál, és a viselkedéselemzőknél dolgozol - csendültek
kissé gúnyosabban a szavai, mint szerette volna, mindenesetre a várt hatást
elérte. Will megadóan hátradőlt a székben, és védekezően felemelte a kezét.
- Jó, jó! Tudomásul veszem, hogy
ez komoly köztetek. Látom, nagyon véded. Na és, jobban van?
- Fájdalmai voltak, ezért
hazavittem - mondta közömbösséget színlelve Kate, és megszakítva a
szemkontaktust, a monitorra nézett. Bosszantotta, hogy nem tud kellőképpen uralkodni
az érzésein, ha Castle-ről van szó, és nem értette, miért jött zavarba.
- Hm. Amikor együtt voltunk, soha
nem mondtad az én lakásomra, hogy "haza".
- Will! - emelte meg a hangját
Beckett, és szigorú, összehúzott szemekkel nézett a férfira. - Most akkor
hoztál valamit, vagy Dr. Phil-t játszol?
Az ügynök egy pillanatra elmerült
a keménységet sugárzó, mégis érzéki zöld szemekben, aztán nyelt egyet, és a
zsebéből egy pendrive-t húzott elő.
- Ezen van az áldozatunk minden
adata. Pénzügyek, telefonos híváslista, család, barátok, minden, ami csak egy
emberről tudható. Még az is rajt van, hogy mikor volt bárányhimlős - tette le a
kis adattárolót Kate keze mellé, miközben büszkén kihúzta magát.
Beckett egy perc múlva már szemét
a monitorra szegezve elmerülten olvasta az új információkat. Végigfutott a
fájlok listáján, aztán kinyomtatta az áldozat képét.
- Kösz - nézett a türelmesen
várakozó férfira, miközben a táblához lépett, és feltette a fotót. Ahogy
előrehajolva a kép alá írta a férfi nevét, eszébe jutott, amikor évekkel
ezelőtt, lila kockás ingében és egy szürke szűk nadrágban ugyanebben a pózban
állt, és rajtakapta Castle-t, amint sóvárogva, vágytól elhomályosuló
tekintettel figyeli. Elmosolyodott az emlékre, hogy mennyire zavarba jött,
mivel Castle ennyire nyíltan addig sosem bámulta meg. Önkéntelenül ugyanolyan
gyorsan felegyenesedett, mint akkor, és félve Sorenson-ra pillantott, de az
ügynök tudomásul vette, hogy Kate nem foglalkozik vele, így napszemüvegét
keresve tapogatta a zsebeit, indulni készült, és nem figyelt a nőre.
- Hívj, ha megtudtok valamit -
mondta félszegen mosolyogva, mire a nő bólintott, és megnyugodva nézte, ahogy
Will a lift felé indul. Úgy érezte, minél kevesebb időt tölt Sorenson-nal,
annál kisebb esélye van annak, hogy a Rick-be szunnyadó zöldszemű szörnyet
felébressze. Elég volt a sérülésével, szégyenlősségével, félelmeivel
megbirkózni, nem hiányzott, hogy még a féltékenységével is harcolnia kelljen.
Visszaült a számítógép elé, és néhány fájlt kinyomtatott, amikor megcsörrent a
telefonja.
- Beckett - szólt a készülékbe
hivatalos hangon.
- Szia Kate! - hallotta Lanie
megnyugtató, barátságos hangját. - Lejöhetnél, van néhány érdekesség az
áldozaton, amit megmutatnék.
- Megyek - mondta, és már állt is
fel. Sietett, mert kíváncsi volt, mire bukkant Lanie, és a fiúk is bármikor
betoppanhatnak valami használható információval. Amíg a kórbonctanra ért, azon
gondolkodott, mivel engesztelhetné ki Rick-ket, de az volt az érzése, hogy a
férfi ki fog találni valamit, mire ő hazaér.
Amikor belépett a boncterembe,
tekintete végigsiklott a hideg fémasztalon fekvő, harmincas évei közepén járó, barna
hajú, szabályos arcú halotton, akit a derekáig takart a lepedő. Kate arra
gondolt, milyen jóképű lehetett a férfi, és hogy a főiskolán biztosan futottak
utána a lányok, most meg itt fekszik élettelenül, mellkasán a
"V"alakú varrattal.
- Szia Lanie - pillantott a
boncasztal mellett álló barátnőjére, aki karba font kézzel, kérdő tekintettel
nézett rá. Kate ismerte ezt a nézést.
- Hazavittem, és most duzzog -
adta meg a ki nem mondott kérdésre a választ.
- Na és kitaláltad már, hogy
mivel engeszteled ki? - csillogott kíváncsian az orvos barna szeme, de Kate
csak összevonta a szemöldökét, és rosszallóan megrázta a fejét.
- Miért gondolod még te is, hogy
ki kell engesztelnem? Fájdalmai voltak, ezért orvoshoz vittem. Miért vagyok
olyan rossz, amikor én csak segíteni akartam? - próbált ellentámadásba
lendülni, hogy mentse magát.
- Jaj, Kislány! Magyarázkodhatsz,
amennyit csak akarsz, de attól nem lesz jobb a helyzet! Castle-t egy
kórboncnokra bízni? Ráadásul Sidney-re? - sóhajtott felhúzott szemöldökkel.
- Sidney? - kérdezett vissza
Beckett, akiben most tudatosult, hogy sok éve ismeri Dr. Perlmuttert, de sosem
hallotta, hogy valaki a keresztnevén szólította volna. - Mióta szólítod így?
- Mindig, kivéve, ha helyszínen
vagyunk, vagy valaki éppen idetéved a boncterembe, de magunk között tegeződünk.
Szóval? - tért vissza az eredeti kérdéshez kíváncsian.
- Ki fogom engesztelni. Legyen
ennyi elég - zárta le a témát Kate. - Arról beszéljünk inkább, hogy mit találtál
- mutatott a holttestre.
Lanie sóhajtott egyet, aztán
beletörődve, hogy egyelőre nem tud többet kiszedni a barátnőjéből, belekezdett.
- Oliver Wyatt, 36 éves fehér
férfi. Egyetlen tarkólövéssel végeztek vele, amit közvetlen közelről adtak le.
A golyót már vizsgálják a ballisztikusok. Védekezésre utaló nyom nincs, sem
egyéb sérülés. A csuklóján van egy tetoválás - húzta ki a férfi bal kezét a
lepedő alól, hogy Beckett is láthassa a betűkből és számokból álló
tetoválást.
A nyomozó figyelmesen
megszemlélte, aztán Lanie-re nézett.
- Lehet, hogy a Columbiára járt,
és 1997-ben történt ott valami, ami fontos volt a számára? - gondolkodott
hangosa, Kate, mivel betűk az egyetem rövidített nevét formázták, alatta pedig
a négyjegyű szám állt.
- Ezt neked kell kideríteni -
tárta szét a kezét az orvos. - De az is biztos, hogy régóta gyűrűt
hordott a bal kéz középső ujján, ami méretre már kicsi volt. Valószínűleg
évekkel ezelőtt felhúzta, azóta hízott, és a gyűrű már szorult az ujján, de
valaki erőszakkal lecibálta róla a halála után.
- Hm. Úgy látszik, a gyilkosnak
valamiért nagyon fontos volt az a gyűrű - töprengett hangosan Kate. - Köszi
Lanie! Ha találsz még valamit ...
- Szólok.
Beckett elmosolyodott, és már az
ajtónál járt, amikor a nő komoly hangon utána szólt.
- Kate!
Megvárta, amíg a nyomozó
megfordul, a szemébe néz, és csak akkor tette fel a kérdést, amire már régóta
tudni szerette volna a választ.
- Amióta Castle megsérült ... ott
... lenn, beszéltetek a gyerek kérdésről?
Kate mozdulatlanná dermedt. Nem
számított a kérdésre, ami olyan témát feszegetett, amit napok óta igyekezett
elfojtani magában, amiről tudta, hogy beszélnie kell, de csak halogatta, és
minden pillanatban igyekezett úgy tenni, mintha ez a kérdés már egy megoldott
ügy lenne. Pedig tudta, hogy nem az, ahogy azt is, hogy ha struccpolitikát
játszik, akkor a gyerekkel kapcsolatos különböző szemléletük megmételyezi a
szerelmüket. Elkapta a tekintetét Lanie-ről, megfordult, és az ajtó felé lépve
idegesen hátraszólt.
- Már előtte megbeszéltük, amit
kellett.
- Azért magad előtt őszinte vagy,
ugye? - kérdezte halkan Lanie, mire Kate megállt. Szíven ütötték barátnője
szavai. Mintha a lelkéig látna! Napok óta fojtogatta valami furcsa érzés, amit
mindenáron el akart nyomni, amiről nem akart beszélni senkinek, még magának
sem. Már majdnem kilépett az ajtón, amikor megtorpant. Olyan sokszor előfordult
már, hogy Lanie, mint külső szemlélő látta a problémáit, amik elől ő
elmenekült, és számtalanszor lejátszódott már ez a jelenet is, hogy barátnője
kérdésére vagy megjegyzésére, kimenekül ezen az ajtón. Miért menekül állandóan?
Vett egy nagy levegőt, megfordult, és az egyik boncasztalra támaszkodva
megállt. Addig megfeszülő izmi elernyedtek, és erőtlenül rogyott le a mellette
álló székre.
- Néha úgy érzem, mintha valami
átok ülne rajtam - nézett kétségbeesett tekintettel Lanie együttérzőn figyelő
szemébe. - Castle vágyik a gyerekre, a sérüléséig lehetett is volna, de én nem
akarok, ezért úgy érezem, hogy megfosztom a teljes boldogságtól, és nem tudom
igazán boldoggá tenni. Mindig ott lesz a hiányérzet benne, hogy valamiről le
kellett mondania énmiattam. Ha emiatt egyszer úgy döntene, hogy neki ennyi nem
elég, megérteném - mondta elcsukló hangon, és már nem próbálta visszafojtani a
könnyeit, hagyta, hogy megállíthatatlanul csorogjanak végig az arcán. - Lanie!
Nem tudom, hogy ez a kapcsolat így örökre szól-e. Biztosan találna olyan nőt,
aki szívesen megajándékozná egy gyerekkel, de lehet, hogy most ennek a
lehetőségét elvettem tőle.
- Édesem, nem te okoztad a
sérülését, hanem az az őrült nő.
- De az én hibám miatt került olyan
helyzetbe, hogy megtámadhassák - törölte le Kate egy mozdulattal a
könnyeket az arcáról, és tekintetén látszott, hogy sosem fogja megbocsátani
magának ezt a hibát.
- A vizsgálatig semmi sem biztos,
de nagy valószínűséggel nem érte olyan károsodás, hogy ne lehetne gyereke. Ezt
már egyszer megbeszéltük - próbálta meleg, megnyugtató hangján vigasztalni a
vívódó nőt Lanie, de Kate megrázta a fejét, s félelemmel vegyes dühvel nézett
rá.
- Hát nem érted? Nincs jó
megoldás! - kezdte magyarázni hevesen, de hangja egyre fájdalmasabb és halkabb
lett. - A mi történetünknek nem lehet boldog vége! Ha lehet gyereke és velem
marad, akkor boldogtalan lesz, ha elhagy emiatt, akkor én leszek az. Ha nem
lehet gyereke, akkor azért fog meggyűlölni, hogy még a lehetőségtől is
megfosztottam. Vagy boldogtalanná teszem, vagy elveszítem - szakadt ki halk
sóhajként belőle az utolsó mondat.
Lanie szomorúan nézte legjobb
barátnője kétségekkel teli, fájdalmas arcát. Felvetődött benne a gondolat, hogy
megemlíti, van még egy lehetőség, de mégsem tette. Kate egy hetet rágódott a
döntésen, hogy gyerek nélkül akarja leélni az életét, és az orvos sejtette,
hogy milyen nehezen, vívódva döntött úgy a nő, hogy szíve és ösztönei ellenére,
felelősségteljesen, az eszére hallgat. Máskor sem arról szólt a barátságuk,
hogy befolyásolják egymást, ilyen horderejű kérdésben pedig főleg nem.
Szótlanul megfogta Kate könnytől nedves kezét, és ujjaival bátorítón kicsit
megszorította. Már éppen mondani akart valami olyasmit, hogy adjon időt
maguknak, és ne eméssze előre magát a dolgon, amikor valami furcsa érzés
kerítette hatalmába. Kate néha viccelődött vele, hogy lehet, hogy boszorkány,
mert valami hatodik érzékkel mindig megérezte, ha barátnője valamit titkol,
valami bántja, vagy valami fontos történt az életében. Ez a bizonyos hatodik
érzéke most kitartóan jelzett.
- Van még valami, ugye? -
kérdezte komolyan. Sem a hangsúlya, sem kérdő tekintete nem volt tolakodó,
inkább biztonságot sugárzott.
Kate vett egy nagy levegőt, hogy
azonnal tagadjon, de kétségekkel teli lelke felülkerekedett az agyán, és
ösztönösen az igazat mondta.
- Igen - bukott ki belőle
megkönnyebbülve a válasz, mintha mázsás súlytól szabadítaná meg a szívét.
Néhány másodpercig csak nézett Lanie bizalommal teli, mégis szomorú szemébe,
aztán lehajtotta a fejét, összekulcsolt kezére nézett, mintha gyónna, és szinte
suttogva szólalt meg.
- Valami megváltozott. Valami
történt velem, amikor a kezemben tartottam a kisfiút, akit Castle megmentett.
Rám nézett a hatalmas, kék szemeivel, és mintha fogva tartott volna.
Kate elhallgatott, de Lanie
látta, hogy magában tovább pergeti az élmény rá gyakorolt hatását. Még nem vallja
be magának, hogy az évezredes vágy, amit a természet a nőkbe ültetett, nála is
egyre erősebben töri át magát a racionalitásból épített falon. Még nem mondja
ki hangosan, amit érez: gyerekre vágyik.
Lanie nem tudta, mit mondhatna
ebben a törékeny pillanatban, ezért kicsit megkönnyebbült, amikor Kate egy
pillanatra lehunyta a szemét, és mintha átváltozott volna abban a néhány
másodpercben, mire felnézett rá, újra a határozott, kemény nyomozót látta maga
előtt.
- Elég idődet raboltam el - állt
fel Kate, és látszott rajta, hogy minden kételyét, vágyát, vívódását újra
bezárta lelke legtávolabbi zugába. - Nincs itt az ideje a lélekbúvárkodásnak -
indult újra az ajtó felé.
- Ugye tudod, hogy a
struccpolitika sehova sem vezet? - szólt utána az orvos, de Kate nem állt meg.
- Azt megkérdezted már, hogy mit érez Castle?
Kate-t már a folyosón érték utol
barátnője szavai. Olyan érzése volt, mintha menekülne Lanie elől, vagyis inkább
a kérdései elől, amik mindig rávilágítanak arra, hogy mit kellene tennie.
Sóhajtott egyet, és megpróbált az ügyre koncentrálni. Tetoválás és gyűrű. Ha
visszaér, utána néz, mi történt 1997-ben a Columbia-n. Éppen nyúlt a
telefonjáért, hogy hívja Ryan-t, amikor az megszólalt. - Castle azt mondaná,
hogy van telepátia - gondolta, és elmosolyodott, amikor meglátta Kevin
nevét a kijelzőn.
- Beckett - szólt bele a szokásos
hangsúllyal.
- Szia! Találtunk valamit -
mondta sietve Ryan. - Ian Carpenter, a kórház gazdasági vezetőjének szomszédai
felismerték Patricia Mars fényképét, azt mondták, a nő többször is járt
Carpenter-nél. Espo a nőt figyelte, én a férfit. Most figyelj!
Találkoztak egy parkban, és most éppen elmélyült beszélgetésben vannak, sőt,
úgy látom, veszekednek.
- Oké. Figyeljétek őket tovább!
Tudni akarom merre járnak, kivel találkoznak, mit csinálnak.
- Rendben - hallotta a férfi
hangját, és szinte látta maga előtt, ahogy összeráncolt szemöldökkel bólint.
Hamarosan az íróasztalánál ült,
és keresgetett a Columbia Egyetem honlapjának archívumában, volt-e olyan
jelentős esemény, amit valaki magára tetováltat, de nem talált semmit.
Csalódottan hátradőlt a székében, ujjait összefonta a tarkóján. Tekintete
az asztala mellett álló üres székre vándorolt. Még csak néhány órája hagyta
magára otthon a férfit, de már hiányzott. Most döbbent rá, mennyire elszokott
attól, hogy egyedül végezze a munkáját. Ahogy Castle-re gondolt, Lanie kérdései
jutottak az eszébe, de merengéséből a telefon csörgése rántotta ki.
Elmosolyodott. Még egy ilyen, és ő is hinni fog a telepátiában!
- Szia Lanie! - szólt a
készülékbe.
- Hála az égnek! Hallom, már jobb
kedved van - sóhajtott egyet az orvos.
- Csak éppen rád gondoltam,
amikor hívtál - magyarázta jókedve okát a nyomozó.
- Castle hinne a telepátiában -
jegyezte meg Lanie mintegy mellékesen, aztán már mondta is hívásának az okát. -
Jó hírem van! Az áldozatunknak valaki lecsukta a szemhéját, és tudtam
ujjlenyomatot venni, bár a mi rendszerünkben nem volt találat, átküldtem az
FBI-nak, hátha ők találnak egyezést.
- Köszi Lanie! - búcsúzott el
gyorsan. Felkapta a blézerét, és sietve elindult. Körül akart nézni a templom
kertjében, ahol a holttestet megtalálták. Furcsa volt neki, hogy nem is járt a
tett helyszínén, és nem ott látta először a holttestet sem. Úgy érezte, hiába
kaptak részletes jelentést a helyszínelőktől, látnia kell, hol történt a
gyilkosság.
Az őszi naplemente különös, lágy
fényei olyan hatást keltettek, mintha egy impresszionista festménybe csöppent
volna. A párás levegő szinte vibrált, a nap utolsó erőfeszítéssel vívta még
néhány óráig csatáját a sötétséggel, a különböző fafajták eltérő gyorsasággal
adták meg magukat az idő múlásának, így a sárga, barna és vörös minden
árnyalatában pompáztak a leveleik. Ha nem jelezte volna a gyilkosság helyszínét
a körbehúzott sárga szalag, akkor Kate egy romantikus, csendes, nyugodt helyet
látott volna maga előtt, ahol szívesen üldögélt volna az egyik padon
Castle-lel, jókat derülve a férfi történetein, vagy éppen boldogan hallgatva
szerelmes szavait, élvezve, ahogy megfogja a kezét, hátrasimítja előrehulló
haját, vagy megcsókolja. Megállt, egy pillanatra becsukta a szemét, és sóhajtott.
Miért nem tud koncentrálni? Miért kanyarodik minden gondolata vissza az íróhoz?
Amíg a tetthely felé haladt,
lassított a léptein, és elővette a telefonját. Ha már nem lehet vele, legalább
hallani akarta a férfi hangját.
- Castle - hallotta meg a kellemesen
zengő hangot, ahogy a szokásos módon bemondta nevét a készülékbe, annak
ellenére, hogy tudta, ki a hívó.
- Jól vagy? - kérdezte
szeretetteli hangon, miközben észre sem vette, hogy önkéntelenül megállt, hogy
jobban figyelhessen a férfi hangsúlyaira, nehogy el tudjon vele hitetni olyat,
ami nem teljesen igaz.
- Csak nem aggódik értem Beckett
nyomozó? - hallotta Castle szokásos incselkedő hangját, ami azt az érzést
keltette Kate-ben, hogy el akarja terelni a figyelmét a kérdésről.
- Igen Castle, aggódóm érted -
adta meg magát könnyedén a nő, aztán keményebb hangnemre váltott. - Nem
válaszoltál a kérdésemre!
- Miért, ha azt mondom, hogy nem
vagyok jól, akkor elviszel egy kórboncnokhoz? - kérdezte éllel Castle anélkül,
hogy felelt volna.
- Castle! - sóhajtott Kate.
- Igen, jól vagyok - válaszolt
végre az író. - Nem fáj, de a jégtől teljesen érzéketlen lett. Már azt sem
érzem, hogy férfi vagyok-e még egyáltalán - morgolódott.
Kate lágyan elmosolyodott. Castle
hangja őszintének tűnt. Szinte látta maga előtt a férfi arcát, és azonnal
tudta, hogy mire megy ki a játék, ő pedig örömmel mondta ki a szavakat, amik
után az író sóvárgott.
- Férfi vagy Castle, igazi férfi.
Kate hallotta az elégedett sóhajt
a vonal túlsó végén, és arra gondolt, néha milyen kiszámítható az író, máskor
meg fogalma sincs róla, hogy mit gondol. Lanie szavai jutottak eszébe, és a
mosoly azonnal eltűnt az arcáról. Vajon tudja, mit érez, mit gondol valójában a
férfi?
- Van valami új fejlemény? -
hallotta meg Castle érdeklődő hangját, ami visszarántotta a valóságba.
Tömören felvázolta a tényeket, és amit a boncoláskor Lanie megállapított. Éppen
az ujjlenyomatnál tartott, amikor a férfi közbevágott.
- Kate! Amikor Alexis az első
heteit töltötte a Columbián, akkor mesélt valamit. Persze engem akart vele az
őrületbe kergetni. Nem mintha nem félteném így is eléggé. Azt mondta, még az
ilyen jó nevű, nagy múltú egyetemeknek is megvannak a maguk kis piszkos titkai.
Beszélt egy diákok közti titkos társaságról, ami a kilencvenes években alakult,
és valamiféle próba után válhatott valaki taggá, amit ha sikeresen teljesített,
kapott egy gyűrűt, de hogy soha ne felejtse el, hova tartozik, a belépés
dátumát magára kellett tetováltatni. Aztán a beavatási szertartások olyan
durvává váltak, hogy az egyik diák szülei feljelentést tettek, és az egész
társaságot betiltották. Persze az egyetem vezetése igyekezett az egész ügyet
titokban tartani, hogy ne csorbuljon az intézmény hírneve, és a nagy
nyilvánosságot sikerült is megúszniuk, de a diákok a mai napig rebesgetik és
tovább adják a történetet.
- Kösz Castle! Utánajárok -
mondta Kate elgondolkodva. - Lehet, hogy ezért nem találtam az egyetem
honlapján semmit, és a gyilkosnak ezért volt olyan fontos, hogy lehúzza a
gyűrűt, hogy ne vezessen el bennünket a titkos diákcsoporthoz.
- Hol vagy most? - kérdezte
minden átmenet nélkül Castle. Szerette volna maga elé képzelni Kate-t úgy, hogy
az nagyjából megfeleljen a valóságnak.
- Kijöttem a helyszínre, hogy
körülnézzek egy kicsit.
- A templom parkjában? - élénkült
meg a férfi, és már látta is maga előtt a hatalmas, árnyas fák alatt sétáló
sudár alakot, ahogy a lenyugvó nap fénye vöröses árnyalatúra festi a hullámosan
leomló hajzuhatagot, és meleg barnán csillan meg a nő
szivárványhártyáján. - Szívesen sétálnék veled egy őszi színpompába
öltözött parkban - sóhajtotta. - Leülnénk egy padra, és miután szerelmes
szavakkal meghódítanám a szívedet, te megcsókolnál. - Egy pillanatra
elhallgatott, aztán megköszörülte a torkát, és bosszúsan hozzátette: -
Érzéketlenné vált a férfiasságom, és mindjárt romantikus lettem.
Kate elhűlve hallgatta Castle
szavait, még a szája is elnyílt csodálkozásában. Nem az lepte meg, hogy ennyire
romantikus a férfi, hanem az, hogy szinte ugyan azok a gondolatok játszódtak le
a fejükben.
- Talán inkább te csókolnál meg
engem! - incselkedett nevetve.
- Úgy emlékszem, hogy az első
igazi csókunknál nem én voltam a kezdeményező - csipkelődött önelégülten
Castle, és szinte látta, ahogy Kate bosszúsan összeszorítja a száját.
A nő valami frappáns válaszon
törte az agyát, amikor a sárga szalaggal körbekerített tetthelyhez érve valami
felkeltette az érdeklődését. Előrehajolva kutatta szemével a talajt, amibe
egymástól 50-60 cm-re található apró lyukakat látott, amelyek úgy követték egymást,
mint az emberi lépések.
- Mit mondtál? - szólt a
telefonba, amikor feleszmélt, hogy a férfi valamit mondott, de meg sem várva a
választ folytatta. - Valamit találtam.
Castle megérezte a nő hangjának
változását, ami hirtelen feszültséggel teli koncentrálásról tanúskodott.
- Mi találtál? - kérdezte
izgatottan, de mivel a nő hosszú ideig nem válaszolt, kíváncsiságát felváltotta
az idegesség. - Kate! Kate, itt vagy?
Beckett követte az apró lyukak
útját, amik pont úgy néztek ki, mint amikor a puha talajba benyomódik egy
női tűsarkú cipő sarka. A nyomok a fehér mészkőőrleménnyel felszórt úttól a
tetthelyig haladtak, aztán néhány méterrel messzebb visszafelé is megtalálta
őket. Cipő talpnyomot csak egy helyen látott, ahol puhább volt a talaj, és nem
csak a vékony sarok nyomódott bele. Nem szidta a helyszínelőket, mivel a
fűszálak már kiegyenesedve törtek a napsugarak felé, túlélve az emberrel való
találkozást, így semmi nem utalt arra, hogy járt ott valaki. Persze a nyomok
attól is származhatnak, aki megtalálta a holttestet.
- Igen, itt vagyok - szólalt meg
sokára, mire Castle fellélegzett. - Egy tűsarkú nyomait találtam - kezdte, és
gyorsan összefoglalta a tapasztalatait. - Szólok a helyszínelőknek, és felhívom
Espo-t, kíváncsi vagyok, milyen cipőt hord Patricia Mars.
- Mikor jössz haza? - hallotta
meg a férfi bátortalan hangját.
- Sietek - tért ki a válasz elől.
Mindketten tudták, hogy ez nem csak rajta múlik. - Ne félj, nem leszel egyedül!
Hét óra felé hazaér Martha, és vigyáz rád. Légy jó fiú, és fogadj szót neki! -
mosolygott kicsit gonoszkodva, mivel tudta, hogy Castle jobban fél anyja
túlzott gondoskodásától, mint az injekciótól. - Amint tudok, azonnal megyek, és
megmentelek - tette hozzá, miközben hallotta, hogy a férfi rémülten kapkodja a
levegőt.
- Ha addig túlélem az aggódását -
sóhajtotta lemondóan. - Várlak.
Beckett még egyszer körülnézett,
aztán visszaindult a kapitányságra. Az úton összegezte a tapasztalatait. A
gyilkos ismerte a helyszínt, és tudta, hogy reggel kihalt a park, és azt is,
hogy melyik a legeldugottabb része. Nem túlságosan jó rejtekhely egy hullának,
de arra elég, hogy néhány óráig ne fedezzék fel a testet. Amint az őrsre ért,
első dolga volt Espo-t hívni, aki megerősítette, hogy a megfigyelt nővér
jelenleg is tűsarkú cipőben van, és nagyon vékony, nem lehet több 50 kg-nál.
Miután meghagyta, hogy figyeljék tovább a két gyanúsítottat, Sorensont hívta.
Beszámolt a tapasztalatairól, helyszínelőket kért a nyomok elemzéséhez,
információkat a Columbia Egyetem titkos diákcsoportjáról, és megfigyelőket
Patricia Mars és Ian Carpenter lakásához. A fiúknak is pihenni kell, nem
őrizhetik a két gyanúsítottat egész éjjel. A táblához ment, felírta az új
adatokat, és karba font kézzel leült vele szemben. Végigjáratta a szemét a
rengeteg fotón és információn. Még sosem dolgoztak ennyi adattal. Érezte, hogy
a két gyilkosság és az eltűnt gyerekek ügye összefügg, de csak remélte, hogy az
elméletük nem vezet tévútra. Még egyszer végignézett minden adaton. A
következtetésük logikusnak látszott, de azt is tapasztalta már, hogy nem mindig
a legkézenfekvőbb megoldás az igazi. Most viszont az idővel is számolnia
kellett. Minél később göngyölítik fel az ügyet, annál kisebb az esélyük, hogy
akár csak egy gyereket is megmentsenek. Megdörzsölte a halántékát, és egy
pillanatra behunyta égő szemeit, amikor megszólalt a telefonja.
- Híreim vannak Kate - hallotta
Sorenson elégedetten hangját. - Megjött a ballisztikai jelentés. Az atyát, és
az alapítvány könyvelőjét ugyanazzal a fegyverrel ölték meg, és mindkét esetben
hangtompítót használt a gyilkos. És most fogózkodj meg! - csendült izgatottság
a hangjából, és egy pillanatnyi hatásszünetet tartott. - Az áldozat szemhéján
talált ujjlenyomat Patricia Mars nővéré - fejezte be a mondatot
győzelemittasan.
Beckett-ten
átfutott az a semmivel össze nem hasonlítható érzés, ami akkor járta át, amikor
tudta, hogy befordult a célegyenesbe. De ez nem egy sima gyilkossági ügy,
nagyon óvatosnak kell lenniük, ha meg akarják találni a gyerekeket is.
- Most már
behozhatjuk őket kihallgatásra - hallotta Will hangjában az elégedett
izgatottságot.
- Ne! - vágta rá
erélyesen Beckett. A következő percekben felvázolta a férfinak az elképzelését
arról, hogy mit kellene tenniük.
Sorenson egy
ideig hallgatott. Logikus volt, amit a nő mondott, ugyanakkor hajtotta az
izgalom, hogy mielőbb megszorongathassa a két gyanúsítottat.
- Egy napot
kapsz, Kate! Egy napot várunk, aztán behozzuk őket - engedett a férfi, de nem
elsősorban azért, mert meggyőzték Beckett érvei, inkább azért, mert bízott a nő
gondolatmenetében, megérzéseiben és profizmusában. - Amíg nem tartózkodnak
otthon, addig átkutatjuk a lakásukat bizonyítékok után, és átvizsgáltatjuk a
számítógépüket az otthonukban és a munkahelyükön, meg a pénzügyeiket.
Megvizsgáltatom Patricia Mars cipőit, hátha találunk talajmintát, és ha
szerencsénk van, a fegyvert is megtaláljuk. Szerzek engedélyeket. Ja, és az
embereidet felváltották az FBI-os megfigyelők - mondta Sorenson éppen akkor,
amikor Kate meglátta a liftből kilépni Espo-t és Ryan, akik fáradt arccal, de
csillogó tekintettel közeledtek felé.
- Kösz! Reggel
megbeszéljük a továbbiakat - búcsúzott el Will-től Kate, és rosszallóan nézett
a Castle székébe lehuppanó Javi-ra, aki értette a tekintet sugallta célzást, de
szemtelenül állta a nő tekintetét.
- Lejártam a
lábam ez után a nő után. Nem értem, miért kellett olyan üzletekbe mennie,
amiket kocsival nem lehet megközelíteni - mozgatta meg kinyújtóztatva a lábait,
magyarázatot adva a fáradtságára.
- A nő meg
tűsarkú cipőben tette meg ugyanazt az utat? - kérdezte éllel Beckett, szája
sarkában gúnyos kis mosollyal.
- Bevallom, ez
egy megfejthetetlen relytély, hogyan bírnak a nők ilyen cipőkben menni - intett
fejével Beckett 10 cm
magas sarkú cipőjére, mire a nő sejtelmesen elmosolyodott.
- Én meg egész
idő alatt autókáztam - mosolygott zsebre tett kézzel Ryan. - Ezért jobb egy
férfit követni, mint egy nőt.
Beckett komoly
arccal, felhúzva a szemöldökét, kérdőn nézett a két nyomozóra, akik azonnal
értették, hogy itt az ideje komoly dolgokról beszélni, így Ryan vett egy
nagy levegőt és belefogott.
- Carpenter a
kórházból egy bankba ment, ahol tízezer dollárt vett fel készpénzben. Aztán egy
kis olasz vendéglőben ebédelt - nézett a jegyzeteibe, ahova még azt is felírta,
mit rendelt a férfi, de úgy döntött, ez nem lényeges. - A parkban találkozott a
nővérrel. Tíz percig beszélgettek, bár a végén inkább vitatkoztak valamin,
aztán átadott egy borítékot a nőnek. Talán a pénzt, vagy annak egy részét -
tette hozzá kicsit bizonytalanul. - A parkból a fodrászához autózott, aztán egy
internetkávézóban üldögélt fél órát, végül haza ment, azóta nem hagyta el a
lakást.
- A nő a fodrász
helyett beiktatott négy üzletet - húzta el a száját Espo. - Ne tudjátok meg, mi
mindent vásárolt! Feltűnt, hogy inkább tinédzsereknek való ruhákat vett, és
voltak köztük fiú ruhák is, ing, póló, alsónadrág, farmer.
A három szempár
jelentőségteljesen összenézett. Nem mondták ki, amire gondoltak. Túl törékeny
volt a remény.
- Meglepődtem,
hogy Patricia Mars hol lakik - folytatta Espo elgondolkodva. Igyekezett úgy
leírni az épületet és a környezetét, hogy Beckett és Ryan érezze, miért
kerítette hatalmába valami furcsa érzés. - Azt hittem, hogy egy kórházi ápolónő
egy olcsó garzonban lakik a belvárosba, de nem. A templomtól északra fekvő,
tehetősek családok lakta részen lakik egy méretes, ódon házban, amit magas
kőkerítés vesz körbe. Az egyetlen bejárat egy kovácsoltvas kapu.
Beckett
tekintetén látták, hogy összegzi magában a hallottakat, aztán felkapja a
telefont.
- Szia Will. Meg
tudnád szerezni Patricia Mars házának az alaprajzát? - várt egy pillanatra a
válaszra, aztán megnyugodva bólintott. - Kösz!
- Te mire
mentél? - kérdezte Javi és Ryan szinte egyszerre.
Beckett a táblához
lépett, és tömören összefoglalta Lanie megállapításait, Castle információját a
titkos társaságról, és a végén a táblára bökve mondta ki a lényeget, hogy a két
áldozatot ugyanazzal a fegyverrel lőtték le, és a második áldozat szemhéján
megtalálták Patricia ujjlenyomatát. Elégedetten figyelte, ahogy a két nyomozó
először hüledezik, aztán megpróbálja rendezni az új információkat, végül
arcukon megjelenik az a bizonyos érzés, amit ő is érzett. Sínen vannak!
- Az FBI
megfigyeli őket, reggel pedig megbeszélést tartunk. Egy napunk van, hogy
kitaláljuk, hol tartják fogva a gyerekeket, ha ... ha még élnek - mondta ki
nehezen Beckett a szavakat. Az órájára nézett. Késő volt, és mindannyian
fáradtak voltak, ennek ellenére még egy feladattal megbízta a fiúkat. -
Menjetek vissza a kávézóba! Tudjátok meg, hogy Carpenter használta-e valamelyik
számítógépet, ha igen, derítsétek ki, mit nézett az interneten, küldött-e
e-mailt, vagy bármit! Lehet, hogy a piszkos üzletéhez nem az otthoni vagy a
kórházi számítógépét használja - szólt határozottan, mire a két férfi már kapta
is a kabátját, és szó nélkül elindult. - Reggel találkozunk - szólt utánuk,
hogy tudják, ma már nem kell visszajönniük az őrsre.
Kate végignézett
a táblán, aztán tekintete önkéntelenül átsiklott a másik fehér táblára, amin az
eltűnt gyerekek képei sorakoztak. Nézte az életteli tekinteteket, a vidám, vagy
éppen félszeg mosolyokat, és Castle szavai jutottak eszébe. Igaza van. Ha csak
egyikük életét sikerül megmenteni, már nem dolgoztak hiába, de Kate tudta, hogy
neki ennyi nem elég. Érezte, ahogy a fájdalommal vegyes düh eluralkodik rajta,
és öklével akkorát csapott az asztalra, hogy belesajdultak az ujjai. Kínzó
gondolataiból telefonja pittyegése zökkentette ki, ami e-mail érkezését
jelezte. Leült a gépe elé, és megnyitotta a Sorenson-tól kapott levelet a
Columbia Egyetem titkos diákcsoportjáról. Miközben végigfutott szeme a
feljelentésen, a jegyzőkönyveken, beszámolókon, tanúvallomásokon, kinyomtatta a
dokumentumot. Tekintete ismerős neveket keresett, és amikor megtalálta őket,
elmosolyodott. Felkapta a lapokat, a két gyanúsított és az áldozat adatait
tartalmazó aktát, és sietve a lift felé indult. A hátsó falnak támaszkodva
behunyta a szemét, és felidézte a parkban folytatott beszélgetést Rick-kel.
Alig várta, hogy hazaérjen!
- Á, Katherine
drágám! - üdvözölte kitörő örömmel Martha, amikor belépett az ajtón. - Nem
tudom hogyan csinálod, hogy neked szót fogad, de velem folyamatosan ellenkezik
- ingatta meg színpadiasan a fejét, mintha nem értené fia viselkedését, aztán
elnevette magát. - Persze nem csodálom, hogy ezeknek a ragyogó szemeknek, és
ennek az érzéki mosolynak nem tud ellenállni - kacsintott cinkosan Kate-re, de
amikor látta, hogy a nő belepirul a szavaiba, kedvesen rámosolygott, és
jelentőségteljesen a szemébe nézett. - Köszönöm, hogy visszajöttél - mondta, és
miközben enyhén megszorította a kezét, Kate csodálkozva olvasta ki az őszinte
hálát az asszony kék szeméből.
- El sem mentem
igazán - szólalt meg halkan Kate, és zavarában elkapta a tekintetét.
- Szüksége van
rád, és nem csak azért, mert megsérült - hallotta Martha szokatlanul komoly hangját,
és Kate most gondolt bele először, hogy sosem beszélt az asszonynak a fia iránt
érzett érzéseiről, az asszony pedig mindig olyan diszkrét volt, hogy sosem
szólt bele az életükbe, sosem kérdezősködött, és valószínűleg azt sem tudja,
miért is vesztek össze, és miért rohant el azon a reggelen.
- Nekem is
szükségem van rá - nézett Martha-ra, és örömmel látta, ahogy az aggodalom
eltűnik a szeméből.
Egy pillanatra
még összefonódott a tekintetük, aztán az asszony visszalépett színésznői
szerepébe, arcvonásai és testtartása felvette a bohém külsőt, úgy szólalt
meg, mintha egy színdarab nagyjelenetét játszaná.
- A morcos
nagyurat átadom neked leányzó. Ápold sajgó testét, adj megnyugvást háborgó
lelkének, és csillapítsd szerelmes szívének fájdalmát, mely utánad sóvárog -
mutatott először eltúlzott mozdulattal a hálószoba felé, aztán kezét szívére
szorítva, könyörgőn nézett Kate-re, aki jót derült a jeleneten, és azon
gondolkodott, hogy valamelyik darabból idézett a nő, vagy csak improvizált.
- Ez már majdnem
olyan jó, mint egy Shakespeare-idézet - legyintett grimaszolva a színésznő,
megadva a válasz a fel nem tett kérdésére, és elindult a képcsőn a szobája
felé.
Kate mosolyogva
pillantott utána, aztán a konyhába ment, és egy kehelybe friss epret tett a
hűtőszekrényből, egy jó adag tejszínhabot fújt rá, egy szem szeletekre vágott
eperrel és csokiöntettel díszítette, és kezében a finomsággal a hálószoba felé
indult. Lassan nyitotta ki az ajtót, halkan belépett és megállt. Nézte, ahogy
az éjjeli lámpa erős fénye szinte vakítóan verődik vissza a hófehér ágyneműről,
és teljes erejével megvilágítja a férfi kisimult, békésen alvó arcát. Kezének
elernyedő izmai még tartottak egy nyitott dossziét, de látszott, hogy a
gravitáció hamarosan csatát nyer az izmok felett. Kate letette a finomságot,
leült a sarokban álló fotelba, és nézte az egyenletesen szuszogó férfit.
Sokszor látta így aludni, hanyatt fekve, kissé oldalra billent fejjel, de most
hirtelen eszébe jutott egy emlék, amikor ugyanígy feküdt a férfi, és elmosolyodott:
bilincs, tigris. Az a pár óra nemcsak azért volt felejthetetlen, mert
összebilincselve töltötték és majdnem tigriseledellé váltak, hanem azért is,
mert olyan boldogság járta át abban a néhány másodpercben az elkábításuk utáni
ébredéskor, amit azelőtt sosem érzett, és hiába tapasztalta meg azóta számtalanszor,
nem tudott betelni vele.
A Castle kezében
levő iratok csúszni kezdtek. A férfi felriadva az álomból ösztönösen utánuk
kapott, miközben pupillája villámgyorsan összehúzódott, és szeme hunyorogva
próbált alkalmazkodni a vakító fényhez.
- Hogy az a ...
- tört fel belőle a fájdalmas kiáltás, és egy pillanatra ágyékára szorította
szabad kezét. Sóhajtott egyet, letette az iratokat az éjjeliszekrényre, és
komor arccal az órájára nézett.
- Csak nem vár
valakit a morcos nagyúr? - hallotta meg a sötétbe burkolózó sarokból Kate
bársonyos, incselkedő hangját.
Castle
meglepetésében összerezzent, aztán kezét a szívére téve, nagyot sóhajtva
próbálta kivenni a sötétben ülő nő alakját.
- Mióta vagy te
itt? És mi az, hogy "morcos nagyúr"? - méltatlankodott, de a
morgolódás nem tudta elnyomni a hangjából kihallatszó örömöt. - Á, az anyám! -
kapott észbe, hogy ki aggathatta rá a jelzőt, de az arcára kiülő bosszankodást
azonnal felváltotta a boldog mosoly, amikor a sötétből felé lépkedő Kate-re
vetődött az éjjeli lámpa fénye, és végre meglátta a nő gyönyörű arcát. Szinte
fogva tartotta a nő tündöklő tekintete, amíg az ágyáig ért. Amikor Kate fölé
hajolt, hogy lágyan megcsókolja, megbabonázva figyelte, ahogy az éles
fény apró csillagokként ragyog a nő zöldes szivárványhártyáján. Behunyta
a szemét, hogy minden idegszálával érezze a puha ajkakat az övéhez érni. A csók
lágy volt, gyengéd, tele szeretettel és szerelemmel, de Castle érezte, hogy a
nő most száműzte belőle a szenvedélyt.
Kate
végigsimított Castle borostás arcán, és mosolyogva az ágy szélére ült.
- Martha még azt
is mondta, hogy sajog a tested, háborog a lelked, és szerelmes szíved csak
utánam sóvárog - húzta fel a szemöldökét kihívóan, és jót derült a férfi morcos
vonásain.
- Tisztázzunk
valamit! A testem már nem sajog - mondta dacosan, aztán elbizonytalanodva
hozzátette: - annyira. A lelkem csak akkor háborog, ha gyereknek néznek, és
uralkodni akarnak felettem. - Megállt egy pillanatra, aztán kisfiús
mosolyával Kate-re nézett. - A harmadik igaz: csak utánad sóvárogtam. Bár
fogalmam sincs, honnan tudja ezt Anya - pillantott az ajtó felé elrévedő
tekintettel. - Biztos a gondolatolvasó nagyanyám szelleme költözött bele.
Kate megfogta
Rick arcát és maga felé fordította, kényszerítve, hogy a szemébe nézzen.
- Fáj? -
tartotta fogva tekintetével a férfiét, nehogy füllentsen és eltitkolja, ha baj
van.
- Nem - nyelt
egyet Castle, aztán pislantott. Abban a pillanatban szűkültek össze Kate
szemhéjai, és a férfi máris tudta, hogy rosszul hazudott, ezért gyorsan
megköszörülte a torkát. - Hogyan fájna, amikor a jégtől teljesen érzéketlen
lett! - háborgott megbántottan. - Remélem, csak átmenetileg - morogta maga elé
halkan, aztán felnézett Kate-re, és elterelve magáról a figyelmet, rákérdezett a
nyomozás állására.
- Sok új hírem
van. Figyelj Castle! - húzta fel szemöldökét sokatmondóan a nő, és sorolni
kezdte az új információkat. Érezte, ahogy újra átjárja az izgalom, ugyanakkor
figyelte, ahogy a férfi tekintetében is megjelenik a növekvő adrenalinszint
keltette csillogás, ajkai elnyílnak, és szinte issza magába a szavait.
- Kate! Egy ódon
ház, hatalmas, rejtett pincével, magas kőfallal elzárva a kíváncsiskodók szeme
elől a legjobb rejtekhely, ha fogva akarunk tartani valakit. Hangok nem szűrődnek
ki, megszökni lehetetlen. Soha nem gyanakodna a szomszédság - öntötte szavakba
a képzelete vetítette képet Castle, és már látta lelki szemei előtt, hogyan
rohamozzák meg Patricia Mars házát, és szabadítják ki a fogvatartott
gyerekeket.
- Castle, még azt
sem tudjuk, hogy van-e pincéje a háznak - lohasztotta le a lelkesedését
Beckett.
- De reggel meg
tudjuk nézni, mert akkor már lesz alaprajzunk.
- Meg tudom
nézni - nyomta meg az egyes szám első személyt jelző ragot, így adva
tudtára a férfinak, hogy nélküle képzeli el a megbeszélést.
- Csak nem
gondolod, hogy itthon maradok, és ölbe tett kézzel várok? - döbbent meg Castle.
A megemelt hangban nem volt semmi évődés, csak sértett komolyság. Kate látta,
ahogy kifut a vér az összeszorított ajkakból, a kék szemekből pedig eltűnik az
előbbi izgatott csillogás. - Ott leszek, ha akarod, ha nem. - A mondat csendes,
de határozott közlés volt.
Kate ritkán
látta Castle-nek ezt az arcát, amikor a sármos, nagyvilági, vagy a gyermeki
ártatlansággal, huncutan mosolygó író helyét egy mindenre elszánt, erős akaratú
férfi veszi át.
Kate néhány
másodpercig állta Castle tekintetét, aztán bólintott, de látszott rajta, hogy
nem ért egyet vele, csak tudomásul veszi a férfi döntését. Ma már egyszer
kizárta egy döntésből az írót, amikor levitte Perlmutter-hez, még egyszer nem
teheti meg vele.
- Felnőtt férfi
vagy, tudsz számolni a döntésed következményeivel - szólalt meg szenvtelenül.
A feszültség
szinte tapinthatóvá vált köztük, és egyikük sem értette, hogyan tudtak az édes
csóktól néhány perc alatt ide jutni.
Castle
tulajdonképpen szerette, amikor megadhatta magát valami apró, jelentéktelen
helyzetben Kate akaratának, mert szerette a nő határozottságát, logikus
érvelését, humoros megjegyzéseit egy-egy szócsatájukban, és szerette látni a
győzelem keltette ragyogást a szemében. Most azonban más volt a helyzet. Ki nem
állhatta, ha nem veszi komolyan, és dönt helyette. Azt akarta, hogy Kate
érezze, hogy igenis, ő egy felnőtt férfi, aki tud felelősségteljes döntéseket
hozni, még akkor is, ha egyébként jól érzi magát az évődő, incselkedő, olykor
gyermeteg vagy éppen nagyvilági playboy mivoltában is, de ő nem csak ilyen.
Hirtelen átfutott rajta a felismerés, hogy azok a helyzetek, amikor Kate nem
vette figyelembe a felnőtt oldalát, mindig feszültséghez, vagy sértett vitákhoz
vezettek, amire most a legkevésbé sem vágyott.
- Igen. Felnőtt
férfi vagyok, és tudok számolni a döntésem következményével - ismételte meg
kissé ridegebben a nő szavait, mint ahogy szerette volna, - még ha neked ezt nehéz
is észrevenned.
Kate-nek déja vu
érzése támadt, ahogy a Castle arcát fürkészte, ami egy pillanat alatt vált
zárkózottá, elrejtve a férfiban lejzajló haragot, csalódottságot és
feszültséget. Látta már néhányszor ezt az arckifejezést, és nem fűződtek hozzá
kellemes emlékek: legutóbb akkor, amikor nem mondta el a washingtoni
állásajánlatot. Nem akart vitát. Csak nemrég békültek ki, ráadásul Castle
megsérült, emiatt tele van fájdalommal és bizonytalansággal, és ott az elrabolt
gyerekek ügye, ami mélyen érinti. Nem akarta még egyszer bántani egy olyan
aprósággal, hogy nem veszi felnőttszámba.
- Biztosan tudsz
segíteni a megbeszélésen - mondta meggyőződéssel, és megnyugodva látta, ahogy a
férfi kemény vonásai ellágyulnak. - Féltelek - tette hozzá komolyan.
- Mintha ma már
hallottam volna ezt - jegyezte meg durcásan Castle utalva Kate délutáni kis
akciójára a boncteremben, és az utána következő magyarázkodásra, de érezhetően
elszállt a haragja. Egy pillanatra elhallgatott, aztán megjelent a huncut fény
a szemében, és hozzátette: - és úgy emlékszem, szó volt valami kiengesztelésről
is - nézett szeme sarkából a nőre.
Kate
megkönnyebbülten elmosolyodott, felállt, és elővette a Columbia Egyetem titkos
társaságáról kapott anyagot, és a férfi felé nyújtotta.
- Azt hiszem, ez
érdekelni fog - kacsintott rá mosolyogva.
Castle
gyanakodva, ugyanakkor kíváncsian nézett az iratokba, és bár izgatta a
fantáziáját a rejtélyes csoport, és az is, hogyan kapcsolódik a mostani
ügyükhöz, mégis csalódottan pillantott fel.
- Ez lenne a
kiengesztelés?
- Miért?
Szereted a rejtélyeket és a titkokat, gondoltam, ezzel a kedvedre teszek -
mondta magától értetődően Kate, miközben alig bírt uralkodni mosolyogni vágyó
arcizmain.
- De ... de hát
ez ... - keresgélte bosszúsan a szavakat az író, és széttárt karjaival jelezte,
hogy ez nem az, amire ő számított. Mivel Kate a fotel melletti asztalkához
indult, nem láthatta, milyen jót derül rajta, ahogy azt sem, hogy a nő
átszellemült mosolya már arról tanúskodik, hogy előrevetíti magában a következő
percek képeit.
Mire Castle újra
belefogott volna, hogy hangot adjon felháborodásának, újra elakadt a szava,
mert Kate megfordult, sejtelmesen rámosolygott, és kicsit megemelte a kezében
tartott tejszínhabos eperkelyhet.
- Szereti a
tejszínhabot és az epret, Mr. Castle?
A férfi megbabonázva nézte a felé
lépkedő nőt, a kis pajzán mosolyra húzódó ajkakat, a kihívó tekintetet, és
érezte, ahogy a szíve gyorsabb ütemre vált a mellkasában.
- I-igen, szeretem, Beckett
nyomozó - nyögte ki nehezen, aztán amikor Kate leült az ágy szélére, karjaival
feljebb tolta magát az ágyban, hogy arcuk egy vonalba kerüljön, és izgatott
várakozással elmosolyodott.
Kate végigsimított a férfi arcán
úgy, hogy közben ujjaival finoman megcirógatta a fülét, aztán mutatóujját
lágyan végighúzta az elnyíló ajkakon. Látta, hogy Castle néhány másodpercig nem
vesz levegőt, csak ködös tekintettel fúrja tekintetét az övébe, aztán amikor
egy kanálnyi tejszínhabos eperrel kezdett közelíteni felé, a férfi engedelmesen
kinyitotta a száját.
- Ümm ... - élvezte behunyt
szemmel az eper édeskés-savanykás jellegzetes aromáját és a tejszínhab
selymességét Castle, aztán kivette Kate kezéből a kanalat, és most ő nyújtott a
nő szája felé egy adag finomságot.
Mozdulataik lassúak és meghittek
voltak, gyengéd mosolyuk, csillogó szemük végtelen szeretetet és összetartozást
tükrözött. Kate időnként látta fellobbanni a vágy szikráját Castle
tekintetében, de ő nagyon vigyázott, hogy ne tegyen semmi olyat, amivel
táplálja ezt a vágyat. Bármennyire igyekezett száműzni a mozdulataiból az
érzékiséget, a harmadik vagy negyedik kanál után látta, hogy a férfi
elhomályosult tekintettel, megfeszült izmokkal, szerelmesen figyeli minden
rezzenését, aztán pár pillanatra becsukja a szemét, és egy nagyot nyel.
Castle nem tudott betelni a nő
látványával: a gyengéd mozdulatokkal, a tekintetéből áradó szerelemmel. Érezte,
hogy nem akarja elbűvölni a nő, és kerüli az érzéki pillantásokat, érintéseket,
de ahogy Kate ajkai elnyíltak, és szemét lehunyva élvezte az eper ízét, mégis
olyan erővel hatott rá, hogy ösztönei átvették az irányítást a józan ész
felett. Talán a tudat, hogy nem szeretkezhetnek - mint valami tiltott gyümölcs,
ami után mindennél jobban vágyakozik - korbácsolta fel érzékeit, és minden apró
mozdulat felnagyítva jutott el agyáig: Kate telt ajkainak nyílása, nyelvének
finom simítása, ahogy eltünteti a szája szélén maradt tejszínt, szemhéjának
lassú lecsukódása, ahogy élvezi az ízt, a mély lélegzetvétel, amitől
megemelkednek telt mellei, miközben magába szívja az eper jellegzetes illatát.
Már nem tudott uralkodni a testén.
- Ugye emlékszel, hogy mi mindent
csináltunk már a tejszínhabbal? - kérdezte rekedt hangon, és Kate látta rajta,
hogy képzelete a szeme elé vetíti játékos szeretkezéseik képét.
- Igen, emlékszem - húzódott
szélesebb mosolyra a nő ajka, ahogy felidézte a csodás emlékeket, de tudta, hogy
ha nem akar rosszat a férfinak, akkor most csak magában idézi fel azokat - de
most jobb, ha nem jár ilyeneken az eszed - dorgálta meg szeretettel, és letette
a kelyhet a maradék eperrel az éjjeli szekrényre. Nem kerülte el a figyelmét
Rick megfeszülő teste, az ágyneműt markoló ujjai, szemének jellegzetes
csillogása sem. A férfi minden porcikájából áradt az érzéki vágy.
- Ne nézz így! Tudod, hogy nem
szabad szeretkeznünk - próbált határozottan fellépni Kate. Kívánta a férfit, a
simogatását, a csókját, meleg bőrének érintését az övén, mindennél jobban
szerette volna eggyé válva elérni vele a testi gyönyört, de esze és
lelkiismeret furdalása nem engedte, hogy a vágyai vegyék át a hatalmat.
- É-én tudom, de ... de van
amelyik testrészem ezt nem akarja tudomásul venni - nézett bűnbánó arccal
Castle Kate-re, miközben egy jelentőségteljes pillantást vetett a paplanra, ami
jótékonyan takarta mocorgó férfiasságát.
- Castle! Koncentrálj! - vonta
össze a szemöldökét a nő, miközben szeme követte a férfi tekintetét, és megpróbálta
elrejteni a mosolyát. Egyik oldalon hízelgett a hiúságának és női mivoltának,
hogy még mindig ilyen intenzív reakciót tud kiváltani a férfiból, másrészt,
együtt érzett vele.
- Erre nem lehet koncentrálással
hatni! - háborodott fel Rick. - Hát nem érted, hogy elég csak látnom, ahogy a
tejszínhabot lenyalod a szádról, és azonnal önálló életre kel? - magyarázta
panaszosan.
- Nézd a jó oldalát! - mosolyodott el Kate, és szíve szerint adott volna egy gyengéd csókot a férfi szájára, de ezt most nem tehette. - Legalább abban biztos lehetsz, hogy az általad egyik legfontosabbnak tartott testrészednek nincs semmi baja.
- Nézd a jó oldalát! - mosolyodott el Kate, és szíve szerint adott volna egy gyengéd csókot a férfi szájára, de ezt most nem tehette. - Legalább abban biztos lehetsz, hogy az általad egyik legfontosabbnak tartott testrészednek nincs semmi baja.
- Hát ... azt hiszem ... kiválóan
működik - vigyorodott el felszabadultan Castle, aztán hirtelen lehervadt a
mosoly az arcáról, és gyanakodva fürkészte a nő arcát. - Mi az, hogy "az általam
legfontosabbnak tartott testrészem"?
Kate elnézően megcsóválta a fejét.
- Férfiak! - sóhajtotta. - Hidd
el, ti sokkal nagyobb jelentőséget tulajdonítotok neki, mint mi. Különben is,
ha jól emlékszem a sorrendre, akkor először beléd szerettem, és csak azután
ismerkedtem meg virgonckával - kacsintott kihívón a férfira, aki hüledezve
kapkodta a levegőt.
- Mi ... mi az, hogy
"virgoncka"?
- Castle, ez egy pozitív becézés!
- Igen, tudom - ráncolta össze
duzzogva a homlokát a férfi. - De szerinted megérdemli a kicsinyítő képzőt? -
pillantott szorongva a nőre. Még sosem beszéltek nyíltan a természet adta testi
adottságairól, és Castle eddigi elégedettsége és magabiztossága Kate
szóhasználata miatt egy pillanat alatt megingott. Hát még ha Sorensonra,
Demmingre vagy Josh-ra gondolt! Ki tudja, milyen örömökben részesítették Kate-t
az ágyban!
- A kicsinyítő képző ebben a
helyzetben nem a méretre utal, csak kedveskedés - nevette el magát Kate, és
mint már oly sokszor, most is végigfutott egy gondolat a fején, hogy vajon
miből táplálkozhat a férfi bizonytalansága.
- Akkor ... neked ... -
kezdte félénken a férfi, de Kate elpirulva közbeszólt.
- Igen, Rick!
- Jó, akkor jó - bólintott
megkönnyebbülve Castle.
Néhány másodpercig csak nézték
egymást szótlanul mosolyogva, mint az első együtt töltött éjszakájuk után.
Akkor abból táplálkozott a zavaruk, hogy nem tudták, a másiknak is olyan
boldogságot hozott az együttlét, mint maguknak, most pedig abból, hogy sosem
beszéltek róla nyíltan.
- Most már rendben vagy? - törte
meg a csendet Kate.
- Hát - húzta el a száját Castle
- nem igazán - mondta, és zavarában elvigyorodott.
- Akkor beszéljünk az ügyről! Az
majd eltereli a gondolataidat - próbálkozott Kate szigorú tekintettel.
- Jó - bólintott beleegyezően Castle, aztán szeme sarkából a nőre nézett, és pajkosan elmosolyodott. - Tudod, hogy milyen szexi vagy, amikor gondolkodsz egy ügyön és beharapod az alsó ajkad?
- Jó - bólintott beleegyezően Castle, aztán szeme sarkából a nőre nézett, és pajkosan elmosolyodott. - Tudod, hogy milyen szexi vagy, amikor gondolkodsz egy ügyön és beharapod az alsó ajkad?
Kate szeme most már szikrát
szórt. Ő itt erőlködik, hogy elterelje a férfi gondolatait, Castle meg mindig
visszatér ugyanoda. Gondolt egyet, és felállt.
- Most hova mész? - változott
ijedtre azonnal Castle arca. - Nem hagyhatsz itt! Azt ígérted, hogy
kiengesztelsz!
- Jobb lesz, ha kimegyek, te
pedig megnyugszol - mondta Kate kimérten, és az ajtó felé indult.
- Ne ne ne! Az ügyre fogok
koncentrálni!
Kate megállt, és gonosz kis
mosollyal a szája szegletében megfordult.
- Rendben - egyezett bele, és egy
fotelt húzott az ágy mellé. - Csukd be a szemed! - utasította határozott hangon
a férfit.
- Miért?
- Azért, hogy jobban el tudd
képzelni amiről beszélek, és hogy ne engem bámulj sóvárgó tekintettel - mondta
meggyőzően Kate, de Castle gyanakodva méregette. A kedves, meleg hang nem volt
szinkronban tekintetének huncut csillogásával. Durcásan morgolódva lejjebb
csúszott az ágyban, még egy pillantással végigmérte a nő tökéletes alakját és
gyönyörű arcát, aztán becsukta a szemét.
- Kezdjük onnan, hogy van egy
újabb áldozatunk, Oliver Wyatt, aki a templom alapítványának volt a könyvelője.
Mielőtt behozták a kórbonctanra, én lementem veled a boncterembe, és amíg én
Lanie-vel beszélgettem, téged megvizsgált Dr. Perlmutter - ejtette ki
közönyösen a szavakat Kate, miközben árgus szemekkel figyelte a Castle arcán
végbemenő változásokat, mivel tudta, hogy élénk fantáziája képként vetíti elé
az emlékeket. - Te ellenkeztél, aztán letoltad a nadrágod, Dr. Perlmutter pedig
...
Eddig jutott, amikor a Castle
szemei felpattantak, és sértődötten közbevágott.
- Ez ... ez nem volt szép!
- Tudom - húzta bocsánatkérő
mosolyra a száját Kate. - De talán hatásos volt.
Castle várt néhány másodpercet a
válasszal, mert agya még mindig Perlmutter kellemetlen és kínos vizsgálatának
képeit vetítette.
- Hát ... azt hiszem, ez egy ...
hm ... lelohasztó történet volt - morogta a bajsza alatt.
Kate arcán átsuhant egy elégedett
mosoly, és jólesően nyugtázta magában, hogy jól ismeri a férfitest működését,
Castle-ét pedig különösen jól.
- Bepótoljuk Castle! Bízz bennem!
- villant pajkos fény a nő szemében, és megsimogatta a férfi arcát.
- Persze. Mindig csak majd
"bepótoljuk" - morgott durcás arccal az író, aztán hirtelen mint
akiben felvillan egy kellemes emlék, elvigyorodott. - Szóval
"virgoncka"? - nézett pajkosan csillogó tekintettel Kate-re.
- Castle! Ne bízd el magad! -
húzta össze szemöldökét a nő, aztán felállt. - Lezuhanyozok. Holnap hosszú
napunk lesz.
- És az ügy? Azt mondtad, hogy
megbeszéljük - szólt utána Castle számon kérőn, de a nő nem szólt, csak
egy kis gonosz mosolyt küldött felé, és eltűnt a fürdőszobaajtó mögött.
Zuhanyozás közben Kate azon
tűnődött, hogy volt idő, amikor hiába próbálta elcsábítani a testi gyönyörök
földjére a férfit, addig, amíg izgatta a fantáziáját a logikátlanság egy
ügyben, képtelen volt koncentrálni. Például amikor először járt Hamptons-ban a
férfival, majdnem megütötte a guta, amiért hiába próbálta csókjaival és érzéki
mosolyával elcsábítani Castle-t, az képtelen volt kiirtani gondolataiból a
medencéjébe esett hulla ügyét. Most viszont hiába kezdett a nyomozásról
beszélni, nem tudta a szeretkezést kiverni a férfi fejéből. Még szerencse, hogy
a kalandja Perlmutter-rel megtette a hatását! - gondolta mosolyogva. Már csak
az a kérdés, hogyan feküdjön a férfi mellé anélkül, hogy izgalomba hozná.
Castle hallgatta a víz zubogását,
és álmodozva képzelte maga elé a tökéletes női testet, ahogy Kate felszegett
fejjel élvezi a lezúduló vízsugár alatt, ahogy a cseppek végigcsorognak
bársonyos bőrén, ahogy ... - nyelt egyet és megrázta a fejét. Jobb lesz, ha
megpróbál másra koncentrálni, mert különben nem tudja a vágyait kordában
tartani. Virgoncka - ízlelgette magában a szót. - Kedves, aranyos, fürge -
állapította meg mosolyogva, de valami mégsem hagyta nyugodni. Lehet, hogy túl
gyors? - töprengett, aztán amikor a nő utolsó szavai felrémlettek előtte, már
nem mosolygott. Mi az, hogy "ne bízza el magát"? Talán Kate mégis
másra vágyik, mint amit ő nyújtani tud neki?
Mire Kate belépett a hálószobába,
Castle összevont szemöldökkel, elbizonytalanodva, elgondolkodó tekintettel
feküdt az ágyban. - Az biztos, hogy nem a szeretkezésen jár az esze - gondolta
a nő, és kissé megkönnyebbülve bújt be a takaró alá a férfi mellé. Egy percig
mozdulatlanul feküdt, aztán Castle felé fordult, és könyökére támaszkodva a
férfira nézett.
- Olyan vagy, mint egy árva
kölyökkutya - mondta kedvesen. - Min gondolkodsz?
Castle lesütött szemmel
gondolkodott. Hogyan mondhatná el a félelmeit Kate-nek? Vett egy nagy levegőt,
és kényszeredett mosollyal a nőre nézett.
- Semmin - fordult felé, de nem
nézett a szemébe - csak nem tudom, tegyek-e rá éjszakára jeget - adott kitérő
választ a paplanra meredve, de maga is érezte, hogy Kate átlát rajta.
- Aha - húzta el a száját a nő,
és összeszűkült szemmel fürkészte a férfi arcát, de látta rajta, hogy nem fogja
megosztani vele a gondolatait, ezért az oldalára fordult, lekapcsolta az éjjeli
lámpát, és Castle-nek háttal úgy tett, mintha aludna, de becsukott szemmel
várt. Fél perc múlva érezte, ahogy Castle lassan mocorogni kezd, aztán óvatosan
közelebb húzódik hozzá, és átkarolja a derekát. Nyakát egyenletesen, de viszonylag
gyorsan simogatta a férfi meleg lehelete. Szinte biztosan tudta, hogy a kék
szemek éberen néznek a sötétségbe, légzése elárulta, hogy nyugtalan. Rossz
érzése támadt. Talán megbántotta valamivel? Vagy a hamarosan rá váró vizsgálat
eredményén és a jövőn töpreng? Kate érezte, hogy Castle nyugtalansága lassan
átragadt rá. Nem akart így elaludni, ezért közelebb csúszott a férfihoz, és
bevackolta magát az ölébe. Hallotta a jóleső sóhajt, és érezte, ahogy az ölelő
karok szorosabbra fonódnak a derekán.
- Mi bánt? - kérdezte halkan
anélkül, hogy megfordult volna. Mivel sokáig nem érkezett válasz, épp mozdult
volna, amikor meghallotta a halk, bátortalanul feltett kérdést.
- Miért éppen
"virgoncka"?
- Mi? - fordult meg Kate az
ölelésben csodálkozva, és örült, hogy a sötétség jótékonyan elrejti elnéző
mosolygását. Ő valami komoly problémára gondolt, a férfi meg leragadt egy
félórával ezelőtti szónál.
- Miért éppen ez a szó jutott
eszedbe a ... khm ... szóval a ... szerszámomról?
- Már mondtam, hogy a kicsinyítő
képzőt csak becézésnek szántam - mondta meggyőzően a nő. - Hidd el, nincs semmi
baj a méreteddel! - húzta magához a férfi arcát, és egy leheletnyi csókot adott
a szájára. - Minden szeretkezés csodálatos veled. Legalábbis nekem az - hagyta
fenn a hangsúlyt, mintha elbizonytalanodott volna, hogy a férfi nem azt a
csodát éli át az együttléteik során, mint ő.
- Nekem is! - vágta rá azonnal
Castle.
- Akkor?
- Csak ez a szó:
"virgoncka", olyan, szóval ... arra is utalhat, hogy ... hogy túl
gyors - nyögte ki végre az író.
Ha világos lett volna a szobában,
akkor Castle látta volna a Kate arcán egymás után megjelenő érzelmek sokaságát.
A nő mindenre számított, csak erre nem. Castle nagyon jó szerető volt, ráadásul
valami hatodik érzékkel mindig pontosan tudta, hogy mire vágyik. Ha kellett
gyengéd volt, romantikus és érzelmes, máskor szenvedélyes, vagy éppen
fantasztikusan játékos. Hol lassan juttatta el a gyönyörhöz, kiélvezve minden
pillanatot és érintést, hol gyorsan, felajzva ősi ösztöneiket robbantotta ki
minden sejtjében a mindent elsöprő beteljesülést. Nem akart arra gondolni, hány
nőt juttatott már el a férfi a gyönyörök földjére, de abban biztos volt, hogy
nem volt olyan, aki ne kívánt volna vele még egy éjszakát. Már nem először
érezte, hogy Rick a lelke mélyén bizonytalan önmagában, és a nagy szájával csak
kompenzálni akarja ezt, de azt is érezte, hogy pszichiáternek kellene lennie
ahhoz, hogy ki tudja deríteni, miből táplálkozik ez a bizonytalanság. Hirtelen
eszébe jutott, hogy mit mondott Meredith, Castle első felesége, amikor
megkérdezte tőle, miért lett vége a házasságuknak. Vajon előtte meg fog nyílni
a férfi valaha? Beengedi legrejtettebb félelmei, fájdalmai rejtekébe? Bizakodva
elmosolyodott. Jordan-t is elmesélte, meg azt is, mit érzett a bentlakásos iskolában,
amikor Damian felkarolta, és most azt is, hogy attól tart, hogy túl gyors a
szeretkezésben.
- A legkiválóbban tudsz időzíteni
- érintette homlokát a férfiéhoz, miközben ujjai a férfi tarkójának sűrűn nőtt
hajszálaival játszottak. - Talán azért jutott eszembe ez a szó, mert egy
éjszaka többször is képes virgonckodni - suttogta mosolyogva, és Castle
hallotta a hangjában megbújó pajkosságot.
- Akkor ... - hagyta félben a
mondatot, várva, hogy Kate reagáljon rá.
- Castle! Ezt nem mondom el
többször, úgyhogy jól figyelj! Csodálatos veled, és mindened úgy jó, ahogy van!
- mondta komolyan. - De ha meghallom, hogy ezzel dicsekszel bárkinek, akkor ...
- kezdte szigorúan, de a férfi rémülten közbevágott.
- Nem, nem! Nem dicsekszem. Már
tudom, hogy mit tud tenni egy dühös nő egy férfival!
Kate elnevette magát, aztán
megfordult, és visszakucorodott a férfi
ölébe.
- Akkor most már alhatunk, ugye?
- simogatta meg a derekát ölelő kezet.
- Igen. Sajnos csak
alhatunk - sóhajtott Castle, és becsukott szemekkel, boldogan szívta be Kate
hajának illatát.
Kate sietve szárazra törölte
testét a reggeli frissítő zuhany után, aztán halkan lépett a hálószobába, és
elgondolkodva megállt az ágy mellett. Rick békésen szuszogott szinte ugyanabban
a testhelyzetben, mint ahogyan elaludt. Kicsit elnyílt szájjal, hosszan
elnyújtva, lassan lélegzett, megrebbenő szempillái arra engedtek következtetni,
hogy álmodik. Kate néhány másodpercig figyelte, és amikor észrevette, hogy a
férfi elmosolyodik, azt hitte felébredt. Várta, hogy morgolódva megszólal, de
hamarosan rájött, hogy csak álmában mosolygott. - Legalább szépet álmodik! A
valóság úgyis fájdalmas és kínos volt számára a napokban - gondolta. Az órára
nézett. Lassan indulnia kell a megbeszélésre. Tudta, hogy nem teheti meg, hogy
az előző nap történtek után itthon hagyja, de felkelteni sem volt szíve, ezért
úgy döntött, előbb felöltözik, és csak utána ébreszti fel.
Már farmerban és melltartóban a
felsők között válogatott, amikor furcsa érzése támadt. Megfordult, és Castle
csalódott arcával, és hideg tekintetével találta magát szembe. Ritkán látta a
tengerkék szemeket ilyen ridegen csillogni. Máskor ilyen helyzetben oldalra
hajtott fejjel, pajzánul mosolyogva, sóvárgó tekintettel szokta megbámulni a
fenekét, ezért Kate nem tudta hova tenni Castle reakcióját.
- Nem akartalak túl korán
felébreszteni - szólalt meg kedvesen, és az ágyra térdelve meg akarta csókolnia
férfit, de az haragosan elfordította fejét. Kate meglepődve húzódott hátra, és
összehúzott szemekkel fürkészte a zárkózott arcot. Addig nézte kitartóan, amíg
a férfi meg nem szólalt.
- Azt hittem, tudomásul vetted,
hogy el fogok menni az őrsre - mondta keményen, és a nőre emelte a tekintetét.
- Igen, beletörődtem, hogy nem
tarthatlak itthon - bólintott értetlenkedve a nő, mert most már végképp nem
tudta, miért ilyen sértett a férfit.
- Ha így lenne, akkor nem akartál
volna itthon hagyni.
Kate behunyta a szemét, és
sóhajtott egyet, aztán engesztelőn elmosolyodott, és oldalra simította a férfi
homlokába hulló rakoncátlan hajszálakat.
- Olyan édesen aludtál - mondta
gyengéden - még mosolyogtál is álmodban, ezért hagytam, hogy végigálmodd a
kellemes történetedet, és csak akkor akartalak felkelteni, amikor én már
felöltöztem. Gondoltam, majd amíg reggelit csinálok, el tudsz készülni.
Castle hallgatta a gyengéden
kimondott szavakat, nézte a nő őszinte tekintetét, és a harag, amit az
ébredéskor érzett azonnal tovatűnt.
- Jobban szeretek veled ébredni -
duzzogott még egy kicsit, amikor rájött, hogy félreértette a helyzetet, aztán
közelebb húzta magához a nőt és megcsókolta. Kate engedett a mozdulatnak, és
közelebb húzódva a férfihoz, átkarolta a nyakát, és hagyta, hogy a puha ajkak
birtokba vegyék az övét, majd apró csókokkal halmozzák el a nyakát. Amikor Rick
meleg keze gyengéden felfedezőútra indult a derekán, megborzongott. Érezte,
hogy a férfi keze a melltartó kapcsával bíbelődik, miközben ajkai lefelé
haladtak a két melle közti érzékeny bőrön. Szíve azonnal gyorsabb ütemre
váltott, bőréből áradt a forróság, de esze megállj parancsolt.
- Nem szabad - húzódott távolabb a férfitől, de amikor meglátta a félig nyitott szemhéjak között a tekintetét, már tudta, hogy késő. Gyorsan kibontakozott az ölelésből, megállt az ágy mellett, és zavartan a füle mögé tűrte a haját. Végignézett az elárvult férfin.
- Nem szabad - húzódott távolabb a férfitől, de amikor meglátta a félig nyitott szemhéjak között a tekintetét, már tudta, hogy késő. Gyorsan kibontakozott az ölelésből, megállt az ágy mellett, és zavartan a füle mögé tűrte a haját. Végignézett az elárvult férfin.
- Próbáld meg kordában tartani
Virgonckát - szólalt meg együtt érzőn, aztán hamiskásan elmosolyodott. - Ha nem
sikerül, akkor majd mesélek neki Perlmutter bácsiról.
- De ... de Kate! Most miért?
- Te is tudod, hogy miért. Amíg
fáj, addig felejtsd el, hogy megengedem - játszotta a szigorú feleséget Kate,
aztán megint az órára pillantott. - Nem szeretnék elkésni a megbeszélésről, úgy
hogy ha jönni akarsz, akkor csipkedd magad! Mire elkészül a reggeli, te is légy
készen! - kapott fel egy inget és amilyen gyorsan csak remegő keze engedte,
begombolta.
- Már teljesen kész vagyok -
nyelt egyet Castle, miközben még mindig mereven bámulta a nőt, aki követte a
férfi tekintetét, és gyorsan még egy gombot begombolt az ingén, és sietve
kilépett a szobából.
Kate sóhajtva a mennyezetre pillantott,
és magában azt kérte, hogy mihamarabb gyógyuljon meg a férfi, mert minél inkább
kerülniük kellene egymást, annál inkább vonzódnak egymáshoz. Legalább én ne
kívánnám annyira a szeretkezést, mint ő, akkor sokkal könnyebb lenne
leállítanom - gondolta, és hogy elterelje az előbb átélt finom csókokról a
gondolatait, gyorsan nekilátott a reggeli elkészítésének. Alig ütött le néhány
tojást, amikor meghallotta a Castle hangját a hálószobából.
- Kate! - kiabálta. - Hova lettek
a bokszerjaim? - kérdezte értetlenkedve, mintha azon tanakodna, hogy a csenő
manók vagy egy szellem járt-e észrevétlenül a lakásban. Hiába túrta fel a
fiókokat, egyetlen bokszeralsót sem talált, csak a Kate által vásárolt
fecskéket. Még egy pillanatig járt az agya, aztán szeme elkerekedett a
felismerésre, és morogva indult a konyhába.
- Te képes voltál eldugni a
gatyáimat, hogy fecskét vegyek fel? - esett a nőnek sértett bosszankodással.
- Én? - mutatott magára ártatlan
tekintettel Kate. - Biztosan a csenő manók voltak, vagy talán egy szuperpatkány
- ingatta meg sajnálkozva a fejét a nő, miközben arra gondolt, Martha biztosan
megdicsérné az alakításáért.
- Aha - vágott egy grimaszt
megsemmisülve a férfi. - Ezért még súlyos árat fog fizetni Beckett nyomozó -
bólogatott elszánt tekintettel, aztán visszament a hálószobába, hogy felvegye
az oly kellemetlen emlékű alsónadrágot.
A morcos hangulatú reggeli után
csendben ültek Kate kocsijában, és miközben a nő igyekezett épségben átvergődni
a szokásos reggeli csúcsforgalmon, időnként oldalra pillantott. Castle, kezét
az ölében tartva, komoran nézett ki a szélvédőn, de látszott, hogy gondolatait
nem az előttük haladó autó folyam köti le.
- Kényelmesen ülsz? - tette fel
mintegy mellékesen a kérdést a nő.
- Igen - jött a tömör válasz, de
Kate tudta, hogy csak néhány másodpercet kell várnia a folytatásra. Halványan
elmosolyodott, amikor meghallotta, hogy Castle vesz egy nagy levegőt. - Jó,
bevallom, kényelmesebb, mint a bokszer. Most. Kizárólag ebben a helyzetben.
- Miért vagy úgy oda, hogy néhány
napig fecskét hordj? - nézett értetlenül Kate a férfira, és nem kerülte el a
figyelmét, ahogy Castle egy pillanatra elrévedő tekintettel nyel, és egy sötét
árnyék suhan át az arcán. Most is érezte, hogy csak türelmesen várnia kell, és
ha nem sürgeti erőszakosan a férfit, meg fog nyílni előtte.
- Hat éves voltam - hallotta meg
egy perc múlva rekedtes, halk hangot, aztán alig figyelve a körülöttük levő
forgalomra, figyelt a nehezen elmondott, megalázó gyerekkori történet
felelevenítésére. Ahogy Castle elcsukló hangon mesélte, hogyan gúnyolták ki a
kamasz fiúk, szinte látta maga előtt a kis Ricky fájdalmas tekintetét, és
érezte a kisgyerek fájdalmát.
- Martha-nak sosem mondtad el? -
kérdezte Kate.
- Sose mondtam el senkinek -
húzta meg a vállát a férfi, mintha nem lenne lényeges dolog, pedig Kate tudta,
hogy nagyon is az. Még egy titok a férfiról, amit csak vele osztott meg. Talán
a sok kis apró darabból egyszer összeáll a kép, és megtudja, mit rejtőzik
pontosan a magabiztosság álarca alatt.
Gates kapitány éppen akkor jelent
meg az irodája ajtajában, amikor Beckett és Castle kiléptek a liftből. Szúrós
szemmel nézett a párosra, de mielőtt tehetett volna egy csípős megjegyzést,
Beckett szenvtelen arccal megszólalt.
- Még van egy percünk asszonyom -
pillantott a kapitányság falán levő órára.
Victoria Gates-nek megvillant a
szeme. Érezte a nyomozó hangjában bujkáló szemtelenséget, amit nem tűrt el, bár
Beckett-nek az a tulajdonsága, hogy keménykedni mer a felettesével, tetszett
neki.
- Remélem, nem kávézni akar ebben
a hátralevő ötven másodpercben! - emelte meg a hangját, jelezve, hogy ne
feszegesse tovább Beckett a határokat.
Kate ártatlan tekintettel
tartotta a szemkontaktust a kapitánnyal, aztán pislantott, amikor meghallott
egy ismerős hangot.
- Szia Kate! - csendült barátságosan
egy kellemes férfihang. Beckett-et annyira elfoglalta a Gates-szel vívott
szópárbaj, hogy észre sem vette a kapitány irodájából előlépő Sorensont, aki
kedvesen mosolyogva üdvözölte, aztán az író felé fordult. - Castle! Remélem,
minden rendben működik! - mosolygott hamisan, aztán jelentőségteljesen
végigmérte úgy, hogy szeme egy pillanatra elidőzött az író sliccén.
A gúnyos tekintetet ugyan csak
Castle érzékelte, de a mondat éle Kate és Gates fülét is megütötte, ezért a két
férfi felé kapták a fejüket. Míg Sorenson álszentül mosolyogva, zsebre tett
kézzel méregette az írót, addig Castle résnyire szűkült szeme jelezte, hogy a
visszavágásra készül. Mindkét nő tudta, hogy mire megy ki a játék: az ügynök
elégtételt akar venni az ideérkezésekor az írótól kapott féltékeny
szurkálódásokért. Amíg Kate egy pillanatig hezitált az esze és a szíve között,
hogy hagyja a fiúkra a gyerekes erőfitogtatást, vagy védje meg azonnal a
szerelmét, addig Gates kapitány egy lesújtó tekintet kíséretében már nyitotta
is a száját.
- Mr. Castle jól van, Sorenson
ügynök - szólt rendreutasító hangon, és szigorú tekintetét a férfiéba fúrta. -
különben nem tartózkodhatna a kapitányságomon! Magát csak az érdekelje, hogy
Mr. Castle agya jól működjön, különben sosem oldjuk meg az FBI-nak ezt az
ügyet! - húzta egyre összébb a szemöldökét anélkül, hogy pislantott volna, mire
Sorenson zavarában kihúzta a zsebéből a kezét, és az FBI-ra tett lekicsinylő
megjegyzésre eltűnt arcáról a gunyoros mosoly.
- Hát persze - szűrte a fogai
között az ügynök, és megsemmisülten elindult a megbeszélés helyéül szolgáló
előadóterem felé.
Gates egy pillantással végigmérte
a mellette tétován álldogáló két embert.
- Ne hagyja, hogy az FBI felsőbbrendűnek
higgye magát a New York-i rendőrségnél, elvégre ők kértek segítséget tőlünk -
mondta keményen Beckett-nek, aztán tekintete Castle-re vándorolt. - Maga meg
mutassa meg, hogy nem hiába engedem téblábolni a kapitányságomon! - leengedte
csípőre tett kezét, és az ügynök után indult, de néhány lépés után hátraszólt.
- Ha nem akar nálam még egy rossz pontot, akkor minél előbb megborotválkozik.
Úgy néz ki ezzel a borostával, mint egy számkivetett.
Castle és Beckett zavartan
egymásra pillantott. A férfi dühös volt, amiért nem volt alkalma megvédeni
magát és visszavágni a félreérthetetlen megjegyzésre, ugyanakkor meglepte, hogy
a kapitány kiállt mellette. A büszkeségén akkor eset volna a legnagyobb csorba,
ha Kate védte volna meg Sorenson-nal szemben. Ahogy felidézte az ügynök kihívó
tekintetét, az a felettébb kellemetlen gondolat fogalmazódott meg benne, hogy a
férfi talán ki akarja használni a helyzetet, és megint közelebb akar kerülni
Kate-hez.
Beckett egy másodperc alatt
felmérte, hogy mi mehet végbe Castle lelkében. Sérült és bizonytalan, ráadásul
a jövőjüket nagyban befolyásoló vizsgálat még hátra van, és erre még Will
megkérdőjelezi a férfiúi teljesítőképességét. Szerette volna megvédeni, de úgy
érezte, erre nem az a pillanat volt a megfelelő. Ha megtette volna, Castle-t
egy pipogya anyámasszony katonájának állította volna be, pedig az évek során
bebizonyította, hogy nem az. Ismerte már a kemény, mindenre elszánt,
rettenthetetlen oldalát is. Magában megállapította, hogy Victoria Gates
kapitány okos asszony. Ha hagyta volna Castle-t visszavágni, akkor elkezdődött
volna egy soha véget nem érő versengés a két férfi között, amit az ügy
fontosságára tekintettel nem engedhetett meg. Azt tudta Gates-ről, hogy ki nem
állhatja a magukat mindenkinél többre tartó FBI-osokat, és azt is, hogy kiáll
az embereiért, de az meglepte, hogy Castle-t megvédte. Mintha elismerte volna,
hogy a csapat teljes értékű tagja az író. Együtt érző tekintettel a férfira
nézett, aki elgondolkodó tekintettel simogatta az állát borító borostát, és
biztos volt benne, hogy a Castle-Sorenson párbajnak egyáltalán nincs vége.
Szótlanul indult az előadóterembe lépő kapitány után, és érezte, hogy Castle
követi. Csak remélni tudta, hogy a férfi nem készül semmi őrültségre.
Espo és Ryan szorgos munkával
mindent előkészített a megbeszélésre. Betolták a fehér táblákat, előkészítették
a pénzügyi jelentéseket, kihallgatási jegyzőkönyveket, orvosi kartonokat.
Jókedvűen üdvözölték a belépő FBI ügynököt, hiszen úgy tűnt, előre léptek az
ügy felgöngyölítésében, de amikor Sorenson-tól csak egy bosszús morrantást
kaptak cserébe, összenéztek. Espo barna szeme dühösen villant, teste
megfeszült, és összeszorította a száját, Ryan pedig csodálkozva ráncolta a
homlokát, és erőteljesen megfogta barátja karját, jelezve, hogy nem éri meg,
hogy dühösen kirohanjon az ügynök udvariatlansága ellen. Mire Javi tett volna
gy csípős megjegyzést, beviharzott Gates kapitány, és olyan erővel tette az
asztalra a kezében tartott dossziét, hogy az nagyot csattanva jelezte, senki ne
húzzon ujjat a tulajdonosával. Néhány másodperc múlva megjelent az ajtóban
Beckett, akit a lehajtott fejű Castle követett. A két nyomozó jó megfigyelő
lévén azonnal felmérte, hogy valami történhetett az előző percekben, mert a
feszültség szinte tapintható volt, és mindenki furcsán viselkedett. Egyedül Gates
szigorú tekintete volt megszokott. Espo Ryan-re pillantott, aki megvonta a
vállát, jelezve, hogy ő sem tudja miről van szó.
- Beckett nyomozó, összefoglalná,
hogy mit derítettek ki eddig, és hogy mi a következő lépés? - szólat meg a
kapitány, amivel sikerült megtörnie a kínos csendet, és a gondolatokat a
nyomozás felé irányítani.
Beckett ahhoz a táblához lépett,
amelyiken az eltűnt gyerekek fotói és adatai sorakoztak csoportosítva.
Megköszörülte a torkát, és belefogott. Azzal kezdte, hogy megindokolta, miért
csoportosították a gyerekeket életkoruk szerint, aztán végigvezette, hogyan
jutottak arra a következtetésre, hogy az idősebb, 15-16 éves eltűnt gyerekeket
csontvelődonornak használják, és ha szerencséjük van, akkor nem ölték meg őket,
hanem fogva tartják. Ian Carpenter, a kórház gazdasági vezetőhelyettese és
Oliver Wyatt, a templom alapítványának könyvelője barátok voltak az egyetemi
évek alatt, és mindegyikük tagja volt egy betiltott egyetemi titkos társaságnak
is. Carpenter és Patricia Mars a kórházból ismerték egymást, de rendszeresen
találkoztak a magánéletben is. Hárman elegek voltak ahhoz, hogy fenntartsanak
egy jól jövedelmező rendszert. Hozzáfértek az egészséges és a beteg gyerekek
orvosi kartonjaihoz, a szervbankok szállítási adatait könnyedén meg tudták
hamisítani, és a szülőktől kicsikart pénzt az alapítvány számlájára utaltatták,
ahonnan Wyatt a felújítási, építkezési számlák meghamisításával ki tudta
menteni. Kevésbé volt veszélyes ez a módszer, mint személyesen átvenni a
szülőktől a kizsarolt pénzt. Patricia mint képzett nővér le tudta venni a
csontvelőt, Carpenter pedig be tudta juttatni a kórház rendszeren keresztül.
Beckett gondolatmenete logikus
volt és lényegre törő, de időnként kiemelte, hogy néhány bizonyítékra még
várnak, amivel alá tudják támasztani a feltételezésüket. Tudniuk kell például,
hogy a kávéházi számítógépet mire használta Carpenter, és egyelőre nem tudják,
hogyan hamisította meg a szervbankok adatait. Amikor ehhez a ponthoz ért, Ryan
megköszörülte a torkát, jelezve, hogy mondani szeretni valamit, ezért Kate
elhallgatott, és kíváncsian fordult felé.
- Még nem volt idő elmondani, de
Espo-val reggel egy kicsit jobban utánanéztünk az egyik szervbanknak.
Összehasonlítottuk az FBI-tól kapott adatokat a kórház nyilvántartásával, és
ezt találtuk - húzott elő egy papírt az előtte heverő irathalomból, és Gates
elé tette. - Minden szabályosnak tűnik, egészen addig, amíg a csontvelő
mennyiségét össze nem hasonlítottuk - magyarázta, miközben néhány adatra bökött
az ujjával. - A szervbank megküldött egy bizonyos mennyiségű csontvelőt, de a
kórházba már kétszer annyi milligramm érkezett, persze később érdekes módon
külön szállítólevelük lett, és külön leírás is került melléjük.
Gates pár másodpercnyi
gondolkodás után felnézett.
- Mi erről a tényről a véleményük
uraim? - nézett a feszülten figyelő szemekbe. Ahogy Ryan-re és Espo-ra
pillantott, elégedettség suhant át az arcán, hiszen a szervbankok ellenőrzése
az FBI feladata volt.
- Khm ... - hívta fel
magára a figyelmet Castle, és amikor már minden szem ránézett, folytatta. -
Csak az, hogy ha előre tudták, mikor érkezik a legális csontvelő, levették az
egyik gyerekét, és a kettőt együtt juttatták be a kórházba. Mire a kórházi
bürokrácián átért a dokumentáció, máris hivatalosan kapott két beteg gyerek
lehetőséget a gyógyulásra.
Castle elhallgatott. Minden
szempár várakozón nézett rá, hogy folyassa, hiszen ez mindannyiuk számára
egyértelmű volt.
- És, Mr. Castle? - vette le a
szemüvegét Gates.
Beckett reménykedve nézett az
íróra, mert a kapitány tekintetén látszott, hogy fontos meglátást vár a
férfitól, de úgy érezte, Castle csak a revanson töri a fejét. Amikor meglátta,
hogy a férfi kaján mosollyal Sorenson felé fordul, már tudta, hogy baj lesz.
- Még az is a véleményem erről a
tényről - kezdte Castle lassan, miközben elégedetten hátradőlt a székében -
hogy ha az FBI-nál elég tökös ügynökök lennének, akkor ezt már napokkal ezelőtt
észrevették volna.
Szinte megfagyott a levegő. Kate
mindenre felkészülve egy pillanatra becsukta a szemét, és vett egy nagy
levegőt. Amikor kinyitotta, látta, hogy Will előrehajol, és fölényes mosollyal
az arcán egyenesen Castle szemébe néz.
- Én pedig azt hiszem, hogy itt
is csak a két nyomozó a tökös legény, hiszen ők jöttek rá a hamisításra. Ugye
Castle? - vágott vissza az ügynök fölényesen, mire az író arcának mimikai izmai
egy pillanat alatt átrendeződtek, és a a kaján mosoly helyét átvette a düh.
A két férfi farkasszemet nézett
egymással, Espo és Ryan értetlenül figyelték őket, Kate pedig felkészült a
kapitány mindent elsöprő haragjára, amit feltételezése szerint Castle-re fog
zúdítani, de tévedett.
- Uraim! - szólalt meg dühösen a
Vaslady, és először Castle-re, aztán Sorenson-ra villantotta ellentmondást nem
tűrő tekintetét. - Ha a férfiasságukat akarják összemérni, arra ott a
férfimosdó. Vagy oda száműzöm magukat, vagy abbahagyják ezt a gyerekes
viselkedést! - Elhallgatott, végigmérte a két férfit, majd néhány másodperc
múlva megszólalt. - Folytathatjuk?
Az író és az ügynök még váltott
néhány gyilkos pillantást, aztán mindketten bólintottak.
Beckett egy darabig elgondolkodva
nézte Victoria Gates kifürkészhetetlen arcát, aztán magában elmosolyodott,
amikor rájött, hogy miért nem bosszantotta fel a nőt Castle megjegyzése. Nem
vetne jó fényt a kapitányságra, ha Gates kritizálná az FBI munkáját, de titkon
örül, hogy helyette megteszi ezt Castle, mint civil.
- Hogy állunk Patricia Mars
cipőjének az elemzésével? - tette fel az egyik leglényegesebb kérdést a
kapitány, hiszen ha bizonyítani tudnák, hogy a templom parkjában járt, akkor az
első számú gyanúsított lenne.
- Megkaptuk az engedélyt a
házkutatásra, amit akkor tettünk meg, amikor a lakás üres volt. Vettünk mintát
a cipőiről, de még nem érkeztek meg az eredmények - intézte Sorenson a szavait
Gates felé, csak a mondat végén pillantott Castle felé, mintha azt várná, hogy
az író megint tesz egy lekicsinylő megjegyzést az FBI gyorsaságára.
- Következő lépés? - nézett körbe
a csapaton a kapitány.
- Az a feltételezésünk, hogy
Patricia Mars tartja fogva a gyerekeket, mivel az ő háza alkalmas erre -
kezdett bele Beckett. - Ha meglesz az épület alaprajza, és megkapjuk az
engedélyt, akkor az FBI csapatával közösen behatolunk.
- Én is be fogok hatolni,
mivel be tudok - szólt közbe Castle. Pislogás nélkül fúrta tekintetét az
ügynökébe, szája alig látható önelégült mosolyra húzódott, testtartásán
látszott a visszavágás elégedettsége.
Espo és Ryan értetlenül kapta a
fejét az író felé, de azt is érzékelték, hogy rajtuk kívül mindenki tudja, mi a
valódi jelentése Castle szavainak.
- Maga nem hatol be sehova! -
csattant Gates szava és tenyere egy időben, ahogy mérgében az asztalra csapott.
Gyilkos tekintettel nézett az íróra, mivel az annak ellenére, hogy ígéretet
tett, mégis folytatta az ügynökkel a kakaskodást. - Ha jól emlékszem, eltiltottam
az akciókban való részvételtől. Ha megtudom, hogy terepre ment, az egész őrsről
kitiltom. Úgy látom, nem képes elvonatkoztatni Sorenson ügynök megjegyzésétől,
úgyhogy most kifelé! - mutatott ellentmondást nem tűrőn az ajtó felé.
Kate úgy érezte felrobban
mérgében. Hogy lehet ilyen gyerekes Rick, hogy Gates előtt akar visszavágni
Will-nek. Nyitotta a száját, hogy felhívja a kapitány figyelmét arra, milyen
hasznos ötletei szoktak lenni Castle-nek, de aztán becsukta és mégsem szólt.
Egyrészt azért, mert ha az író valóban nem tud túllépni Will rosszízű
megjegyzésén, akkor csak egyre rosszabb lesz a helyzet, és a végén még tényleg
kitiltatja magát, másrészt látta, hogy Castle dühösen összeszorítja a száját,
és szó nélkül feláll. Amikor az ajtóhoz ért, visszafordult.
- Mielőtt megrohamozzák a házat,
érdemes lenne utánanézni Patricia vásárlásainak. Ha a házában tartja fogva a
gyerekeket, akkor nemcsak ruhákat, hanem élelmet is kellett vásárolnia nekik -
vetette oda, aztán kilépett az előadóból és olyan erővel csapta be az ajtót
maga után, hogy Gates összerezzent.
Kate csak magában mert sóhajtani,
mivel látta, hogy a kapitány lopva körülnéz, látta-e valaki az ijedtségét,
miközben tekintetén látszott, hogy magában elátkozza Castle-t.
- Nézzenek utána! - erőltetett
magára nyugalmat Gates. - Ha ezzel is alá tudják támasztani a feltételezésüket,
akkor megkérem az engedélyt, és szervezhetik az akciót. Egyéb? - nézett körbe
kérdőn, de mivel senki nem szólt, a fejével intett, hogy mehetnek.
Sorenson komor arccal fogta a
dossziéját, és megpróbálta úgy elhagyni a szobát, hogy senkinek a tekintetével
ne találkozzon a szeme, a fiúk pedig azonnal elkezdték összepakolni az
iratokat, aztán sietve távoztak. Kate utánuk indult, amikor meghallotta a
kapitány kemény hangját.
- Beckett nyomozó, maga maradjon!
Kate egy pillanatra megdermedt,
szemét a mennyezet felé fordítva elnyomott egy sóhajtást, és megfordult. Állta
Gates kutató tekintetét, aztán a kapitány előredőlt a székében, és összeszűkült
szemekkel, dühét elfojtva megszólalt.
- Ha azt akarja, hogy Mr. Castle
maradhasson, akkor tartsa kordában. Nem tűröm a vetélkedést, főleg, ha az az
utasításom ellenére, vagy a nyomozás rovására megy. Higgye el, ismerem a
férfiak lelkét és minden gondolatát, és tudom milyenek, ha az önérzetük csorbát
szenved. Három bátyám van. Tudom, hogy a legrosszabbat hozza ki belőlük, ha a
férfiúi teljesítőképességüket kérdőjelezik meg, de a kakaskodást egy FBI
ügynökkel, nem tűrhetem a kapitányságomon. Ügyes nő maga. Oldja meg, hogy
férfinak érezze magát!
Beckett elkerekedett szemekkel
hallgatta a nőt. Meg mert volna esküdni rá, hogy az utolsó mondatnál pajzán
fény villant a nő szemében. Ma már harmadszor tudott neki meglepetést okozni.
Zavarában bólintott, és sietve elindult, hogy megkeresse Castle-t, mielőtt még
Will-el egymásnak esnek. Már messziről látta, hogy nem ül az íróasztala
melletti székében, ezért a pihenő felé indult, de Javi hangja megállította.
- Ha Castle-t keresed, ő elment.
Mi a fene történt vele? - lépett Kate mellé, és barna szeme rosszat sejtve,
kérdőn kutatta a nő arcát. Ryan csatlakozott mellé, és most már két két
kíváncsi szempár méregette a nyomozót.
- Férfiak! - bukott ki Kate-ből
dühösen a szó, bár tudta, hogy ezzel nem adott választ társainak, most nem
akart magyarázkodni. - Utánanéznétek Patricia Mars vásárlásainak? - nézett
reménykedve a két férfira.
- Persze - sóhajtott Espo. -
Menj, mielőtt valami hülyeséget csinál! - intett a fejével, noha rosszul esett
neki, hogy Beckett nem osztotta meg velük, hogy mi váltotta ki az író
viselkedését, segíteni akart a nőnek elsimítani a problémát.
- Kösz - húzta hálás mosolyra a
száját Kate, és már száguldott is a lift felé. Amíg várta, hogy a felvonó a
mélygarázsba érjen, folyamatosan próbálta hívni a férfit, de néhány kicsengés
után mindig bekapcsolt az üzenetrögzítő. Dühösen tette zsebre a telefont,
miközben Gates szavai csengtek a fülében: "Ügyes nő maga. Oldja meg,
hogy férfinak érezze magát!"
Castle a járda szélén állt, és
türelmetlenül várt egy arra járó taxira. Idegrendszere pattanásig feszült a
haragtól. Dühös volt Soenson-ra, dühös volt Gates-re, de leginkább saját
magára, amiért nem úgy reagált az ügynök bántó szavaira és tekintetére, ahogy
kellett volna. Ha megelőzi a kapitányt, és valami könnyed, de lélektipró
megjegyzéssel vágott volna vissza egy csipetnyi gúnyos mosoly kíséretében,
akkor talán most ott ülhetne Kate mellett az ügyön dolgozva, így viszont
Sorenson lehet mellette. Nem értette magát. A férfiak szokták húzni egymást
ilyen beszólásokkal, és ő nagyon jól tudta, hogy ezeket egy humoros
visszavágással lehet legjobban megoldani, de akkor egyszerűen képtelen volt élcelődésnek
felfogni az ügynök szavait, csak azt érezte, hogy elönti a düh, és mielőbb
elégtételt akar venni. Az elmúlt napok eseményei miatt egyébként is úgy érezte
magát, mintha az érzelmei valami megfékezhetetlen tengeri vihart játszanának, ő
pedig mint egy irányíthatatlanná vált tutaj sodródna tehetetlenül a hullámokkal
hol a magasba, hol a mélybe, erre már csak rátett a mai nap. Reggel a magányos
ébredéskor a mélyben vergődött, aztán Kate szinte az egekig repítette, most meg
néhány perc alatt megint a mélyben találta magát. Éppen lehalkította a
telefonját, amikor meglátott egy taxit. A kocsi nagyot fékezve állt meg
mellette. A nagydarab fekete sofőr barátságosan mosolyogva fordult hátra, de
amikor látta, hogy leendő utasa milyen óvatos mozdulatokkal, és fájdalmas,
haragos arccal ül be a hátsó ülésre, aggódó tekintettel mérte végig.
- Jól van, uram? - kérdezte.
- Nem. Nem vagyok jól -
morrantotta Castle olyan hangsúllyal, hogy a sofőr azonnal megértette, semmi
köze hozzá, ezért előrefordult, tartózkodón megkérdezte, hogy hova lesz a
fuvar, és csak lopva, a visszapillantó tükörből figyelte az utast, aki egy
tribeca-i címet adott meg. Volt már bánatában zokogó, féltékenységében örjöngő,
depressziós öngyilkosjelölt utasa is, sőt már gyerek is született a taxijában,
így aztán amikor valaki beült az autójába, felkészült minden eshetőségre.
Mostani utasa egyszerre tűnt dühösnek és elkeseredettnek, ezért nem kezdett a
szokásos semmitmondó beszélgetésbe, csak csendben szemmel tartotta a tükörből.
- Ne haragudjon! Csak rossz napom
van - szólalt meg halkan Castle, amikor már másodszor találkozott a tekintete a
sofőrével a visszapillantóban.
- Semmi baj - legyintett az idős
férfi, és újra a tükörbe nézve megkérdezte: - Nő van a dologban?
Castle kényszeredetten elmosolyodott.
Miért van az, hogy ha egy férfi maga alatt van, akkor mindenki azt feltételezi,
hogy az egy nő miatt van?
- Hát, nem is tudom -
gondolkodott hangosan. - Tulajdonképpen lehet, hogy mindennek a hátterében
valóban egy nő áll.
- Összevesztek?
- Nem. Csak valahogy olyan
zavaros lett minden - pillantott a tükörbe. A sofőr felnézett, tekintetében
együttérzés tükröződött.
- Akkor talán végig kellene
gondolnia a dolgokat egy nyugodt helyen.
Castle pislantott néhányat, mint
aki meggondolja a javaslatot, aztán hirtelen döntött.
- Elvinne inkább egy másik címre?
Kate tanácstalanul állt Castle
nappalijában. A lakás üres volt, és semmi jele nem volt, hogy a férfi otthon
járt volna. Fogalma sem volt, hogy hova mehetett, a telefonját pedig még mindig
nem vette fel. Próbálta végiggondolni, hogy ilyen hangulatban hova mehetett a
férfi. Felhívta az Old Hunt-ot, de ott nem látták, aztán a kávézót, ahova
minden reggel betért, de onnan is azt a felvilágosítást kapta, hogy aznap nem
járt benn a férfi. Próbálta elhessegetni az egyre idegesítőbben rátörő negatív
gondolatokat, sikertelenül. Az órájára pillantott. Ideje lenne visszamennie az
őrsre. A feszültségtől összeszoruló gyomorral ült be a Dodge-ba, de amikor
kihajtott a parkolóból, mégsem a kapitányság felé kanyarodott. Még egy hely
van, ahol ő is meghozta élete egyik legfontosabb döntését, és Castle is. Talán
oda ment - töprengett reménykedve. Hamarosan már a játszótér puha füvén
lépkedett a hinták felé, de hiába összpontosított szemöldökét összehúzva, a
csak kacagó, fülig érő szájjal nevető gyerekeket látott, akik boldogan szálltak
a magasba az egyszerű szerkezet segítségével. Tanácstalanul nézte a csillogó
szemű, göndör hajú kislányt, és a huncut tekintetű kisfiút, ahogy egymással
versenyezve egyre magasabbra hajtották a hintát, míg anyjuk szeretettel teli,
de határozott hangja lassításra nem kényszerítette őket. Merengéséből a
telefonja csengése rántotta ki. Kapkodva húzta ki a zsebéből a készüléket, és
csalódottan szorította össze a száját, amikor a kijelzőn nem Castle, hanem Ryan
nevét látta meg.
- Megvannak az adatok. Patricia
minden másnap nagy bevásárlást tartott a közeli szupermarketben - hadarta
Kevin, aztán csendesen hozzátette: - Be kellene jönnöd.
- Kösz Ryan. Megyek.
Felületesen körbejáratta a
játszótéren a szemét, aztán sietve a kocsija felé indult. Ha lett volna ideje
alaposan körülnézni, akkor felfedezte volna a szomorúan rászegeződő kék
szemeket.
Castle a játszótér egy távolabbi
sarkában magányosan ült egy padon. Sokáig nézte a tőle távolabb levő hintákat,
ahol feltette Kate-nek élete legfontosabb kérdését. Emlékek rohanták meg,
fájóak és boldogok egyaránt, aztán végiggondolta a jótékonysági est óta történt
eseményeket, és megpróbált külső szemlélőként nézni rájuk, hogy megértse, mi is
bántja igazán. A felé szálló csilingelő kacagásra felkapta a fejét, és nem
tudta levenni szemét a hang forrásáról. A göndör hajú kislány szinte szállt a
hintával, és még messziről is látta, milyen boldogság ül az angyali kis arcon.
Castle behunyta a szemét, aztán lehajtotta a fejét. Már tudta, hogy
bizonytalanságának és hangulatváltozásainak mi az igazi oka. Sóhajtott egyet,
és kinyitotta a szemét. Ekkor látta meg a hinták felé lépkedő karcsú alakot.
Vívódott. Egyrészt rohant volna Kate felé, hogy átölelje és magához szorítsa,
másrészt rettegett a rájuk váró elkerülhetetlen beszélgetéstől. A kérdés csak
az, mikor kerítsen sort erre a beszélgetésre. Figyelte a tétován álló nőt,
aztán látta, hogy telefonál, és kényszeredetten elindul a kocsija felé.
Szerelemmel szerette, de ez vajon elég lesz ahhoz, hogy legyőzze a lelkét kínzó
titkos vágyat? Már biztosan tudta, hogy a beszélgetésre még nagyon sokáig nem
fog sort keríteni. Gondolatai a nyomozásra terelődtek. Ha Kate azért sietett
el, mert találtak valamit Patricia Mars ellen, akkor hamarosan összeáll a
csapat, behatolnak a nő házába, és kiderül, hogy jól gondolkodtak-e, sőt, hogy
élnek-e a gyerekek. Erről nem maradhat le! Érezte, ahogy emelkedő
adrenalinszintje izgalmi állapotba hozza minden sejtjét. Felpattant a padról,
és a lehető leggyorsabban lépkedve igyekezett a park sarkánál várakozó taxi
felé. Most először nem bánta, hogy Kate eldugta a bokszeralsóit, mert a tegnapi
jégnek és a kényelmes fecskének köszönhetően alig érzett fájdalmat. Először
hazament. Felvette a golyóálló mellényt, fölé húzott egy bő fazonú pulóvert,
hogy ne lássák avatatlan szemek, zsebre tett néhány hasznosnak tűnő holmit,
aztán a taxival Patricia Mars házához vitette magát. Áldotta azt a szokását,
hogy időnként lefotózza a fehér táblát, így könnyen megtudta a nő címét. A
taxit elküldte, aztán alaposan körülnézett, hol húzódhatna meg. Olyan helyet
kellett keresnie, ahonnan jó rálátás nyílik a házra, de sem Patricia, sem a
rendőrségi és FBI csapatok nem fedezik fel. Elégedett mosolyra húzódott a
szája, amikor meglátta az utca sarkán álló újságárus házikót, aminek rácsos
ajtaján felirat hirdette, hogy az üzlet hétvégéig zárva tart. Lopva
körülnézett, aztán a zsebébe nyúlt.
Beckett idegesen dobolt a
kormányon, miközben azon igyekezett, hogy túlélje néhány őrült sofőr
életveszélyes mutatványát a new york-i forgalomban, és mielőbb visszaérjen a
kapitányságra. Gondolatai állandóan Castle körül forogtak, pedig már az akció
részletein kellett volna töprengenie. Félt. Féltette a férfit. Tudta, hogy a
szívén viselte az elrabolt gyerekek sorsát, és bármit megtett volna, hogy részt
vehessen a kiszabadításukban, de így, hogy Gates ezt megtiltotta, fogalma sem
volt, mit forgat a fejében. Már csak abban reménykedett, hogy Will bántó
megjegyzése elvonja a figyelmét az ügyről, és valamelyik eldugott bárban
nyalogatja lelki sebeit néhány pohár whisky társaságában. Amikor pirosat kapott
az egyik kereszteződésben, felhívta Martha-t. Elmondta, hogy megbántották
Rick-et, a kapitány elküldte, és most valahol duzzog, és nem hajlandó felvenni
a telefonját. Megkérte az asszonyt, hogy ha megtud róla valamit, akkor
értesítse őt.
Amikor kilépett az kapitányság
liftjéből, azonnal észlelte a szinte kézzel tapintható izgalmat. Mint egy jól
szervezett hangyabolyban, szorgos kollégái felfokozott munkatempót diktáltak.
Javi éppen állva telefonált, közben élénk tekintettel ránézett, és örömteli
mosolyra húzódott a szája, miközben üdvözlésképpen bólintott. Rysan azonnal
felé sietett egy iratköteggel a kezében, és meg sem várva, hogy Beckett
asztalához érjenek, már sorolta is az információkat.
- Patricia Mars vásárlásait
visszakövettük egészen három héttel ezelőttig. Minden másnap vásárolt a
szupermarketben, minden alkalommal jóval több élelmiszert, mint amire neki
szüksége lenne. Feltűnően sok multivitamin készítményt és étrend-kiegészítőt vett.
A legérdekesebb azonban még hátra van! - tartott egy kis hatásszünetet, aztán
amikor Beckett tekintetén látta a türelmetlen kíváncsiságot, gyorsan folytatta.
- Mindig bankkártyával fizetett - csillogott a szeme olyan elégedetten, hogy
Kate tudta, a legfontosabb most következik, ezért türelmesen várt, hogy a Ryan
végre elárulja a lényeget. - Eszembe jutott, hogy amikor a nő pénzügyeit
átnéztem, a folyószámla-kivonatokon sehol nem szerepeltek ezek a vásárlások,
ezért leellenőriztem a bankkártyát. Egy kajmán-szigeteki bankhoz tartozik -
mondta, miközben az iratokat az íróasztalra tette, és rábökött a szöveg egy
részére.
Beckett gyorsan végigfutott az
iraton, aztán elismerően rámosolygott a nyomozóra.
- Szép munka! Valószínűleg erre a
számlára utalták az alapítványból kimentett pénzt.
- Javi már értesítette az FBI-t,
már szervezik az akciót - billentette a férfi a fejét Espo felé.
- Oké. Megvan az alaprajz? -
kérdezte Kate, mire a férfi szó nélkül egy részletes tervrajzot húzott elő az
iratok aljából.
Beckett közelebb hajolt, és
teljes figyelmét a rajzra irányítva, minden négyzetcentiméterét elraktározta az
agyában. Ryan egy darabig tétován ácsorgott a nő mellett, aztán bátortalanul
megkérdezte: - Castle?
- Nem veszi fel a telefont -
mondta szűkszavúan Kate anélkül, hogy felnézett volna.
- Nem tudod, hova mehetett? -
kérdezte a közben odaérkező Espo. Összehúzott szemöldöke és aggódó
arckifejezése tükrözte rossz előérzetét. Egyrészt nyugtalanította, hogy Castle
bármi őrültségre képes, és ki tudja hova tűnt el, másrészt már akkor érezte a
Beckett-ből áradó feszültséget, amikor a nő kilépett a liftből.
- Ha tudnám, akkor megtaláltam
volna - csattant Kate hangja ingerülten, mire Javi védekezően maga elé kapta a
kezét, és hátrahőkölt.
- Jó, jó! Nem kérdeztem semmit!
- Ne haragudj! Csak jobb lenne,
ha az akcióra tudnánk koncentrálni - sóhajtott Beckett, és egy halvány,
bocsánatkérő mosolyt küldött a férfi felé.
- Tizenöt perc múlva eligazítást
tart a kapitány - pillantott az órájára Ryan. - akkor beszéljük meg a rajtaütés
részleteit az FBI akciócsoportjával.
Beckett bólintott, és újra a
tervrajzra fordította a tekintetét, a fiúk pedig látva, hogy a nő nem akarja
velük megosztani idegességének valódi okát, visszamentek az asztalukhoz. Kate
megpróbált a rajzra koncentrálni, és maga elé képzelni az épületet. Fontos
volt, hogy ne hagyjanak menekülési utat a nőnek, ugyanakkor, ha a gyerekeket
fogva tartja, ne tudja őket túsznak használni. Legalább Castle biztonságban
lesz így, hogy nem vehet részt az akcióban - kanyarodtak vissza a gondolatai a
férfira. Vett egy nagy levegőt, és a pihenőbe ment, hogy igyon egy kávét. Amíg
arra várt, hogy a forró fekete lefőjön, újra elővette a telefont, de
amikor az már megint az üzenetrögzítőre kapcsolt, dühösen zsebre tette.
Ahogy kipillantott a félig nyitott reluxa lamellái között, hirtelen
mozgolódásra lett figyelmes Sietve emelte szájához a poharat, aminek az lett a
következménye, hogy a tűzforró ital megégette a száját. Bosszúsan vágta le a
poharat, és hűvös tenyerét az ajkaira szorítva az eligazítóba sietett.
Hamarosan megállapította, hogy az
FBI valóban profikkal dolgozik. A tervük precízen kidolgozott, gyors és logikus
volt, ráadásul minden apró lehetőséget figyelembe vettek, ami befolyásolhatja a
sikerüket. Már csak néhány utolsó utasítás hangzott el, amikor szóltak, hogy a
megfigyelők jelentették, hogy Patricia Mars néhány perce hazaért. Beckett
végignézett a csapat tagjain. Elszántság és kordában tartott feszültség
tükröződött a szemükben, és mindegyikükön látszott, hogy pontosan tudja, mi a
feladata.
Castle egy darabig a betörés
izgalmától zakatoló szívvel ült az újságárus házikóban. Elég hamar ki tudta
nyitni a nem túl bonyolult zárat, de nem olyan gyorsan, mint amikor otthon,
nyugodt körülmények között zárfeltörést gyakorolt az egyik Derrick Storm regény
írásakor. Hitelesen akart leírni egy jelenetet, ezért különböző zárakon
próbálta ki a szerszámokat, amiket egy visszavonult betörőtől kapott. Most
bosszúsan elhúzta a száját, amikor szembesült vele, hogy kijött a gyakorlatból,
de aztán a grimaszból mosoly lett, amikor megérezte a tilosban járás izgalmát.
Egészen közel hajolt az ablakhoz, és megállapította, hogy ennél jobb
megfigyelőhelyet nem is találhatott volna. Ahogy múltak a percek, egyre
unalmasabbnak találta, hogy csak bámulja mereven a házat, ahol semmi különös
nem történt. Az utca csendes volt, Patricia háza pedig kimondottan kihaltnak
tűnt. Unalmában végignézett az előző heti újságok tömkelegén.
- Legalább valami friss hír lenne
köztük - morgott a bajsza alatt, ahogy a főcímek harsány színű betűin átsiklott
a tekintete, aztán amikor a sarokban meglátott egy köteg képregényt,
felragyogott az arca. - Á! Batman! Te vagy a megmentőm!
Igyekezett, nehogy képzelete
teljesen magával ragadja a fantáziavilágba, ezért minden oldal végén
kényszerítette magát, hogy kikémleljen az ablakon. Unottan csukta be a
képregényt, miközben megállapította, hogy rendkívül sokat ront az élményen, ha
nem szabadulhat el a fantáziája. Ekkor látta meg a hazaérkező nőt. Figyelte,
ahogy gyanakodva körülnéz, miközben a hatalmas kovácsoltvas kapu zárjában
elfordítja a kulcsot, ezért önkéntelenül hátrébb húzódott az ablaktól, bár
biztos volt benne, hogy a nő nem láthatja meg. Szíve hevesebben kezdett
dobogni, de az izgalom nem tartott sokáig. A következő pecekben újra nem
történt semmi, ezért ujjaival megint végigforgatta a képregények sorát, amíg
meg nem találta az előző rész folytatását. Úgy fél óra telhetett el, amikor
szeme sarkából érzékelte, hogy valami megváltozott a csendes utcában.
Felemelkedett a székről, és olyan közel hajolt az ablakhoz, hogy az orra egy
pillanatra hozzáért az üveghez.
- Kezdődik - sóhajtotta egy nagy
levegővétellel, és érezte, ahogy a testén végigfutó borzongás készenlétbe
helyezi minden sejtjét.
A bekanyarodó sötét színű autók
szinte surrantak a csendes utcában. Egymás után álltak meg, és Castle zakatoló
szívvel figyelte, ahogy gyors mozdulatokkal szállnak ki belőlük az FBI és NYPD
feliratú golyóálló mellényt viselő férfiak. Szeme cikázott a sok hasonló autón,
amikor végre felfedezte Beckett kocsiját. A Dodge vezetőoldali ajtaja kinyílt,
és Kate elszánt tekintettel szállt ki. Körbenézett. Felmérte a terepet, aztán
megigazította a mellény tépőzárját, előhúzta a pisztolyát, és két kézzel
markolva, a talaj felé tartva, elindult a kapu mellett kétoldalt felsorakozó
FBI-os akciócsoport mögé. Castle figyelte a jól szervezett, összehangolt
akciót, és érezte, hogy eluralkodik rajta az a semmivel össze nem hasonlítható
izgalom. Egy pillanatra felrémlett előtte az elborult elméjű, szerencsétlen nő
vad tekintete, amikor ágyékon rúgta. Ha akkor számított volna a mozdulatra,
akkor talán ki tudta volna védeni, és Gates nem tiltotta volna el az akcióktól.
A csapat könnyedén hatolt be a
magas fallal körbezárt udvarra, de néhány fegyveres az utcán maradt biztosítani
a helyszínt, nehogy egy illetéktelen civil véletlenül belekeveredjen a
veszélyes helyzetbe. Castle néhány másodpercig töprengett, hogyan juthatna át
rajtuk, aztán úgy gondolta, majd rögtönöz. Levette a zakóját és a golyóálló
mellényét takaró pulóvert, aztán az ajtóhoz lépett. Mindennél jobban vágyott
arra, hogy ott lehessen, amikor elfogják a nőt, és megtalálják a gyerekeket!
Megfogta a kilincset, majd lenyomta. Aztán még egyszer, most már erőteljesebben
és türelmetlenebbül, de az ajtó nem nyílt. Bosszankodva hajolt közelebb a
zárhoz, és szemöldökét összevonva vizsgálta a szerkezetet, aztán
kiegyenesedett, és öklével dühösen a levegőbe csapott, amikor felismerte a zár
fajtáját. Amikor behúzta maga után az ajtót, automatikusan záródott, és belülről
is csak kulccsal lehetett kinyitni. Előkotorta a zsebéből a tolvajkulcsokat, és
kapkodva próbálta kinyitni a zárat, de minél inkább igyekezett, keze annál
jobban remegett. Kipillantott az ablakon, de az utcán semmi változást nem
látott, ezért az ajtó felé fordult, és újra a zárra fordította a figyelmét.
Hiába tudta, hogy ha adna magának néhány nyugodt másodpercet, és lassan
próbálkozna, akkor sikerrel járna, türelmetlensége erősebb volt az észérveknél.
Végül dühösen, erőből próbálta megoldani a problémát. A kampós végű, vékony kis
szerszám egy ideig feszült, de aztán ellenállása megtört a rá ható erővel
szemben, és hangosan reccsenve kettétört. Castle döbbenten bámulta a
zárból kiálló fémdarabot, aztán a kezében levő részre nézett, és egy nagyot pislogott,
mintha nem akarna hinni a szemének, hogy ilyen megtörténhetett. Egy mérges
grimasz, és néhány halk szitok kíséretében földhöz vágta az eltört szerszámot,
amikor mozgolódást érzékelt a szeme sarkából. Már nem foglalkozott a zárral.
Minden figyelmét az utca túloldalán lejátszódó események kötötték le. Szinte
rátapadt az üvegre, hogy jobban lássa, ahogy a kék golyóálló mellényes csapat
kivonul az utcára. Az első néhány fegyveres mögött aztán megpillantotta
Patrícia Mars dühösen vonagló alakját, ahogy szabadulni szeretne a karjait
erősen szorító Beckett és Sorenson fogságából. Hallotta a hangzavart, de nem
értette a szavakat, ezért óvatosan elhúzta az újság kiadására szolgáló kis
ablakot. A nő rikácsolva tiltakozott az őt ért sérelem és a bánásmód ellen, és váltig
állította, hogy ártatlan. Castle hallotta, hogy Sorenson mond valamit Kate-nek,
mire a nő halványan a férfira mosolygott, aztán beültették a foglyot az egyik
autóba, ők pedig visszamentek a házba.
Castle sóhajtott egyet. Nem elég,
hogy lemaradt az akcióról, ráadásul Kate Sorenson-nal van, ő meg itt ragadt egy
újságárudában, és addig nem is tud kijutni, amíg az FBI és Beckett-ék el nem
mennek. Bánatosan figyelte a kinn nyüzsgő fegyvereseket, és türelmetlenül várt.
Legalább a kiszabadított gyerekeket láthatja! Remélte, hogy a boldog
megkönnyebbülés fog tükröződni az arcukon, nem pedig az elmúlt hetek szörnyűségeinek
a fájdalma és félelme. - Mikor jöttök már? - mondta ki hangosan a szavakat,
mert úgy tűnt, túl hosszú ideje bement már a csapat. Ahogy teltek a percek,
egyre inkább elhatalmasodott rajta egy rossz érzés. Összevont szemöldökkel és
összeszűkült gyomorral várt. Amikor meglátta Ryan-t elsőként kilépni a kapun,
közelebb húzódott az ablakhoz, de hiába meresztette a szemét, csak az
akciócsapat tagjai jöttek egymás után, végül Sorenson és Beckett zárta a sort.
A nő lehajtott fejjel lépkedett, aztán mielőtt beszállt volna az autóba, az
ügynökre nézett, megrázta a fejét, és csalódott tekintettel mondott neki
valamit.
- De ... de ... hol vannak? Hol
vannak a gyerekek? - kapkodta hitetlenkedve a szemét Castle, de amikor látta,
hogy az ügynökök és a rendőrök sorban szállnak be az autójukba és elindulnak,
minden reményét elvesztette. - Az nem lehet! Itt kell lenniük - győzködte
magát, miközben tekintetét nem vette le Kate-ről, mintha abban bízna, hogy
eljutnak hozzá a gondolatai, és ő megtalálja a választ a kérdésére. Minden
olyan logikus volt. Olyan biztos volt abban, hogy megtalálják a hat kamaszt,
mint eddig soha semmiben. Talán csak annyira szerette volna elhinni, hogy jó
nyomon járnak, hogy valamin átsiklott? Már csak Beckett álldogált tétován a ház
előtt, és Castle mintha a saját gondolatait látta volna tükröződni az arcán.
Messziről is látszott, ahogy összehúzott szemöldökkel, szorosra zárt ajkakkal
megingatja a fejét, aztán utoljára körbenéz, végül az újságárus házikón áll meg
a tekintete. Castle mozdulni sem mert. Nem tudta, olyan távolságból, ahol Kate
áll, mennyire lehet átlátni az üvegen, de attól félt, a mozgás fény-árnyák
változásai felkelthetik a nő gyanúját, ezért inkább mozdulatlanul várt. Ha Kate
felfedezi a rejtekhelyét, akkor belekezdhet egy hiábavaló magyarázkodásba.
Megkönnyebbülten áradt ki tüdejéből a hosszú másodpercekig benntartott levegő,
amikor a nő végre elfordította tekintetét a házikóról, beszállt a Dodge-ba, és
elhajtott.
Beckett csalódott volt és dühös.
Az akció terv szerint ment, könnyedén rajtaütöttek a nővéren, de nem találták
meg a gyerekeket. Hiába mentek vissza, és nézték át a házat a pincétől a
padlásig, semmi nem utalt arra, hogy a nőn kívül még valaki élne a lakásban.
Sem több, használatban levő edényt, sem ruhákat nem találtak, de még a rengeteg
élelmiszernek sem találták a nyomát. A szemét szokott a legárulkodóbb lenni
arról, hogy kik élnek egy helyen, de még azzal sem volt szerencséjük. Lassan
szembesülnie kellett azzal, hogy talán tévedtek. Már mindenki elment, és tudta,
hogy neki is indulnia kellene, de valami furcsa érzés kerítette hatalmába.
Talán a ház ódon falai tették, de úgy érezte, valami nincs rendben. Körülnézett,
de semmi gyanúsat nem látott. Aztán észrevette az újságárus elhúzott ablakát,
de a kis épület teljesen elhagyatottnak látszott. Végül belátta, hogy jobb ha
indul, mert már csak abban reménykedhetnek, hogy sikerül az elfogott nőt
megszorongatni, és vallomásra bírni. A kapitányság alagsori garázsába
kanyarodott be éppen, amikor Martha hívta telefonon. Reménye, hogy jó híreket
hall a nőtől, nem tartott sokáig.
- Katherine! Fogalmam sincs, hol
lehet Richard, és egyre idegesebb vagyok - csengett aggodalom a hangjából. - Ha
megbántódott, akkor is felveszi a telefont, ha Alexis hívja, de most ő sem éri
el.
- Martha! Elmondtad Alexis-nak?
- Dehogy, csak valami sürgős
befizetni valója van, azért kereste, de mivel Richard nem vette fel a telefont,
engem hívott.
- Nyugodj meg Martha! Biztosan
csak valami bárban kiereszti kicsit a gőzt - próbált meggyőző lenni, miközben
maga is szerette volna elhinni a szavait.
-Van más is - szólalt meg
jelentőségteljesen az asszony. Kate megállt. Érezte, hogy most jön a lényeg. - Eltűnt
a szekrényből a golyóálló mellénye.
Beckett döbbenten hallgatott, és
úgy cikáztak a gondolatok a fejében, mint a villámok. Castle-t mélyen érinti ez
az ügy, tud az akcióról, valószínűleg a címet is tudja, elvitte a mellényét, és
senkinek nem veszi fel a telefont.
- Hogy az a ... ! - szaladt ki a
száján, és dühösen a kormányra csapott.
- Baj van, Kate? - hallotta
meg Martha félelemmel teli hangját.
- Nem, nincs veszélyben. Azt
hiszem, tudom, hogy hol van - mondta, azzal letette a telefont, és olyan erővel
lépett a gázpedálra, hogy a kerekek csikorogva, füstölve hagytak nyomot a
garázs betonján.
Castle végighúzta tenyerét
nyirkos homlokán, aztán tanácstalanul a bezárt ajtóra nézett. Hirtelen
elvigyorodott. Kinézett az ablakon, és elégedetten állapította meg, hogy az
utcán összegyűlt nézők lassan elszállingóztak. Már nem volt semmi látványosság.
Tíz perc múlva már szinte teljesen elnéptelenedett az utca, csak két 10 év
körüli fiú gördeszkázott a járdán. Castle vett egy nagy levegőt, és a Javi-tól
oly sokszor ellesett mozdulattal belerúgott az ajtóba. A zár recsegve-ropogva
szakadt ki a helyéből, és az író legnagyobb megelégedésére az ajtó kinyílt, de
gyógyulófélben levő ágyéka fájdalommal jelezte, hogy egyelőre nem kellene Chuck
Norris-t játszania. Kezét a fájdalom forrására szorítva várta, hogy elmúljon a
kellemetlen érzés, aztán büszkeségtől ragyogó mosollyal az arcán lépett ki a
szűk árudából. A két gyerek tátott szájjal, csodálkozva bámult rá.
- Ha híres írók lesztek -
vigyorgott rájuk Castle, miközben végighúzta ujját a mellényén álló
"író" feliraton - akkor ti is játszhattok rendőröset - kacsintott
egyet, aztán sietve indult a túloldalra, Partricia Mars házához.
Castle megállt a hatalmas
kovácsoltvas kapunál, és tekintetét végigfuttatta a szépen kidolgozott anyagon,
a pontosan megtervezett mintákat kirajzoló fémen, ami a kovácsmester
fantáziáját dicsérte, aztán a magas falon, amit helyenként beborított a
burjánzó borostyán. Esposito jól érezte, a ház valóban kirítt a környezetéből.
Inkább emlékeztetett az európai országokban található kúriákra, mint amerikai
épületre. Már oszlopcsarnokos bejáratával, fehér műkőkorlátjával, az ablakok
körül látható díszszegélyekkel is elütött az utca többi épületétől, amit csak
megerősített a várfal szerű kőkerítés és a kovácsoltvas kapu, de a
legszembetűnőbb a házat körbeölelő hatalmas, arborétum szerű park volt. A
hatalmas, ritka fafajták némelyikét vagy száz éve ültethették, köztük
kirajzolódott a valaha szépen kiépített ösvény, amit mára benőtt a gyom, a
cserjék áthatolhatatlan tövises ágai összenőttek az út felett. A szélben susogó
levelek és az öreg ágak recsegése csak fokozta a baljós hangulatot.
Castle lenyomta a kilincset, ami
engedelmesen nyitotta a zárat. Belépett az udvarra, és kicsit tanácstalanul
körülnézett, aztán megborzongott, amikor a feltámadó széltől zúgni kezdtek a
vén fák lombjai. Annak ellenére, hogy feltételezte, az FBI ügynökei
átvizsgálták a házat, mégis először arrafelé indult. Lopva pillantott körbe,
aztán belépett a házba. Régi, de drága bútorokat látott minden helyiségben,
kivéve a konyhát, ami a legújabb és legmodernebb gépekkel volt felszerelve.
Eltöprengett, hogyan juthatott egy ápolónő ilyen házhoz. Ahogy benyitogatott a
szobákba, sehol nem látott semmi gyanúsat. Az utolsó ajtót kinyitva elé tárult
a pincébe vezető lépcső. Szaporán vert a szíve, ahogy elindult a sötétségbe, és
megkönnyebbült, amikor végre megtalálta a régimódi, húzós villanykapcsolót. A
pincében ritkán járhattak, mert a rengeteg pókhálós limlomon kívül nem látott
semmi érdekeset. Körbefuttatta a szemét a dohos, omladozó falú helyiségeken, és
már éppen indult volna vissza, amikor a legbelső falon megakadt a tekintete.
Egy ajtó méretű helyen teljesen hiányzott a vakolat, az új téglák és a
keményebb habarcs arra utalt, hogy a falnak ezt a részét nem olyan régen
építették. Castle közelebb ment, és az öklével megütögette a falat, ami jól
hallhatóan kongott a mögötte található üregtől. Biztos volt abban, hogy a fal
mögött van egy titkos szoba, aminek az ajtaját befalazták. Meglódult a
fantáziája. Mi van, ha ott vannak a gyerekek? Akkor viszont kell lennie egy
másik bejáratnak. Hangosan dörömbölni kezdett a falon, és torka szakadtából
kiabált.
- Halló! Van odabenn valaki? -
próbálkozott újra meg újra, de hiába tapasztotta fülét a befalazott valamikori
nyílásra, semmit sem hallott. Sóhajtott egyet, aztán fájdalmasan lüktető öklére
nézett, amit véresre horzsolt a durva felületű tégla. Egy papírzsebkendővel
letörölgette a vért, és ekkor látta, hogy egy helyen felszakadt bőr, ami elég erősen
vérzett. A sebre nyomta a zsebkendőt, aztán amikor úgy gondolta, hogy elállt a
vérzés,elindult felfelé a lépcsőn. Egy perc múlva már az udvaron állt, és azon
gondolkodott, merre induljon. Végül a gondozatlan ösvény felé indult.
Elhajtotta a bokrok ágait az arca elől, miközben azon gondolkodott, milyen
csodálatos kertet lehetne varázsolni egy hozzáértő kertész segítségével ezekből
a vadon burjánzó növényekből. Lassan bejárta a hatalmas terület minden
zegzugát, amikor megtorpant. A telek legeldugottabb sarkában egy földbe vájt
borospince bejáratát fedezte fel. Fűvel borított dombocska alig emelkedett ki a
felszínből, a sötétbarna ajtónak is csak a felét lehetett látni. Felszínes
megfigyelő észre sem vette a bokrok mögé rejtett, hatalmasra nőtt csalánnal körbevett
bejáratot, de Castle figyelmét az sem kerülte el, hogy a csalános közepén
keskeny, kitaposott út kanyarog. Rosszallón pillantott a csípős növényekre, míg
a földbe süllyesztett ajtó felé lépkedett. Emlékeiben még élénken élt az
élmény, amikor hasra esett Mark Freeman hullájában, bőre égő, viszkető
ismeretséget kötött a csípős növénnyel, ezét maga elé húzta a kezét, nehogy
véletlenül egyhez is hozzáérjen. Az ajtó zárva volt. Azonnal látta, hogy a régi
vaspánton vadonatúj lakat fénylik, amit valaki a közelmúltban szerelt fel.
Érezte, ahogy az izgalom végigjárja minden porcikáját. Mit akartak elrejteni?
Meg kell tudnia, és ebben egy lakat nem akadályozhatja meg! Körülnézett, és
amikor meglátott egy jókora terméskövet, már tudta, hogy szabad bejárása lesz a
borospincébe. Néhány erőteljes ütés a kővel, és a rozsdás vaspánt elengedett,
az ajtó kinyílt. Lassan lépkedett lefelé a mélybe vezető lépcsőn. Nyugodtabb
lett volna, ha égő gyertyát vihetett volna a kezében, ami jelezte volna a
borospince alján összegyűlő halálos széndioxid gázt azzal, hogy elalszik, így
azonban csak saját életfunkcióit figyelve reménykedett abban, hogy nem lesz egy
eldugott borospince áldozata. A mélyben egy hosszú helyiségbe ért, melynek
mindkét oldalán hordók sorakoztak. Megütögette az elsőt, és megnyugodva
hallotta a kongó hangot. Ha nincs forrásban levő bor a hordókban, akkor a
széndioxidtól sem kell tartania, ezért bátrabban ment végig a hosszú helyiségen
egészen addig, amíg a zsákutcába nem futott. Csalódottan bámulta a vele szemben
álló falat. Abban reménykedett, hogy valami alagútszerű járatot talál a
borospince, és a ház pincéjének befalazott helyisége között. Az előtte magasodó
fal nagy részét eltakarta a szinte embermagasságú, óriási hordó, de mellette
semmilyen ajtót nem látott.
Kate-nek fegyelmeznie kell magát,
hogy dühében ne nyomja a kelleténél jobban a gázpedált. Még soha nem tett
olyat, hogy Castle-t előbbre helyezte volna a kötelességénél, de most megtette.
Ahelyett, hogy felkészült volna Patricia Mars kihallgatására, a megérzéseire
hagyatkozva visszafelé autózott a nő házához. Szinte biztos volt benne, hogy
ott találja Castle-t. Két ok miatt döntött így. Az egyik, hogy a férfi
fantáziája és meglátásai oly sokszor vezettek egy ügy megoldásához, hogy
kíváncsi volt, most is észrevesz-e valamit, ami az ő figyelmüket elkerülte, a
másik, hogy nem szerette volna, ha veszélyes helyzetbe keveredik. Leparkolt a
házzal szemben, és azonnal az újságárus felé nézett. Már nem az elhúzott kis
ablak vonta magára a figyelmét, hanem a földön heverő ajtó. Egy pillanatra
behunyta a szemét, és vett egy nagy levegőt, hogy legyőzze a bosszúságát. Mikor
újra körbenézett, meglátta a két gördeszkázó gyereket, amint egymással
versenyezve éppen felé száguldanak.
- Hé fiúk! Szuper a deszkátok! -
mosolygott rájuk elismerően, amivel azonnal belopta magát a szívükbe. Egy perc
múlva már a jelvényét csodálta a két kisfiú, és izgatottan mesélték, hogyan
rúgta ki az ajtót a golyóálló mellényes író bácsi.
Kate gyorsan végigjárta a házat,
miközben folyamatosan a férfi nevét kiabálta, de nem találta. A fiúk nem látták
kijönni a kapun, tehát valahol itt kell lennie. A hatalmas kert ismeretlen volt
a számára, mivel azt az FBI emberei fésülték át, ezért találomra elindult a
telek hátulja felé vezető ösvényen. Már majdnem visszaindult, amikor egy
vércseppet pillantott meg az egyik jókorára nőtt lapulevélen. Lehajolt, hogy
jobban szemügyre vegye, végül megtapintotta. Még alig alvadt meg, tehát valaki
nemrég megsérült. Torka összeszorult, szívverése felgyorsult. Nem tudta, ki
sérült meg és hogyan, ezért elővette a pisztolyát, és két marokra fogva,
óvatosan tovább indult. Csak néhány másodperc kellett, hogy meglássa a földbe
vájt borospince nyitott ajtaját. A lakat a vaspánttal együtt megadóan lógott, a
földön pedig egy vérmaszatos kő feküdt. Előreszegezte a pisztolyát, és a lehető
leghalkabban elindult a lépcsőn lefelé. Amikor meglátta a neki háttal álló írót
a pince végén álló hatalmas hordó előtt, megkönnyebbült, hangtalan sóhaj hagyta
el a száját, aztán vett egy nagy levegőt, és határozottan rákiáltott.
- NYPD! Kezeket fel! - zengett a
hangja a zárt pincében. Alig tudta visszafojtani a mosolyát, amikor látta, hogy
Castle ijedten összerezzen, és nyakát behúzva, engedelmesen emeli kezeit a
magasba. Már harmadszor látta ezt a jelenetet, de míg az előző két alkalommal
szorongva gondolt arra, hogy talán bűnt követett el a férfi, most
felszabadultan szórakozott a jeleneten. Igaz, kicsit gonosz játékot űz vele, de
Beckett úgy érezte, nem hagyhatja ki a lehetőséget. Egy perce még átjárta a
félelem, amikor a vércseppet meglátta, de most, hogy látja, nincs semmi baja,
elégtételt akart venni az átélt izgalmakért, és a felelőtlenségéért. Elvégre
azt feltételezték, hogy ez egy bűnügy helyszíne, ahol ki tudja milyen veszély
leselkedhet rá. - Ne mozduljon! - kiáltott rá, amikor látta, hogy Castle szembe
akar fordulni vele.
- Beckett! Én vagyok az! -
fordította hátra bátortalanul fejét a férfi anélkül, hogy a többi testrészét
meg merte volna mozdítani. Amikor meglátta a rászegezett pisztolyt a nő
kezében, elszánt tekintetét és komoly vonásait, meglepődött. Abban a
pillanatban, hogy meghallotta a hangját, tudta, hogy Kate jött utána a
pincébe, de azt hitte, talán a nő nem ismerte fel. Most szembesült vele,
hogy tévedett mivel Beckett közelebb lépett, és lecsatolta övéről a bilincset.
- De ... de ezt te sem gondolod komolyan ugye? - pislogott reménykedve. - Nem
követtem el semmi rosszat - mentegetőzött ártatlan szemekkel.
- Biztos ön ebben, Mr. Castle? -
kérdezte Kate szigorúan, aztán eltette a fegyverét, lehúzta a férfi magasba
tartott kezét, és rákattintotta a bilincset, miközben magában jót derülve
figyelte, ahogy Castle a másik kezét engedelmesen hátranyújtotta, hogy rázárja
a bilincs másik felét. - Illetéktelenül tartózkodik egy bűntény feltételezett
tetthelyén. Ez elég indok a letartóztatásra.
- Igaz, bejöttem - kezdte lassan
- de csak azért, hogy megnézzem, hátha mégis itt vannak a gyerekek. - Mire a
mondat végére ért, hangjában keserűség csendült. Lehajtotta a fejét, mint
aki minden reményét elvesztette.
Kate megsajnálta. Ugyanezt a
csalódást élte át, amikor eredménytelenül kutatták át a házat, de ő nem élt át
olyan félelmet, mint a férfi, amikor elrabolták Alexis-t. Tudta, hogy Castle
még jobban szeretné megtalálni, és visszaadni azokat a gyerekeket a szüleiknek,
mint ő. A gonosz kis játék, amit Castle-lel játszott, túl komorra sikerült,
ezért éppen mondani akart valami kedveset, amikor az hirtelen megfordult, és
oldalra billentett fejjel kíváncsian nézett rá.
- Honnan tudtad, hogy itt vagyok?
- ráncolta össze a szemöldökét.
Kate tekintete elgondolkodva
cikázott a férfi vonásain. Sokszor feledkezett már rá, hogy milyen gyorsan tud
az egyik érzelemből egy ellentétesre váltani a férfi, ahogy a gondolkodása is
képes volt pillanatokon belül valami egészen másra váltani.
- Ezt komolyan kérdezed? -
nézett lesújtóan a férfira. - Nyomozó vagyok, és te egy nyitott könyv vagy
előttem. Tudtam, hogy nem hagy nyugodni az ügy, és szeretnél ott lenni a
gyerekek kiszabadításánál. Itt pedig feltűnt egy apróság - húzta fel kihívóan a
szemöldökét Kate. Nézte, ahogy Castle koncentrál, és próbálja kitalálni, milyen
apróság vezethette a nőt a nyomára. Szerette látni a pillanatot, amikor a férfi
szeme felcsillan, szája pedig győzelemittas mosolyra húzódik. Nem sokáig
kellett várnia.
- Az ablak! - kiáltott fel
Castle. - Kinyitottam az újságárus házikó ablakát! - Az arcán átsuhanó
mosoly csak egy pillanatig jelezte az örömöt, amit Kate utalásának megfejtése
jelentett, aztán átvette helyét a bosszúság. Behunyta a szemét, és egy nagyot
sóhajtott, mint aki maga sem hiszi, hogy egy ilyen apróság árulta el. Mivel
kezei hátra voltak bilincselve, és nem tudott mérgében a homlokára csapni,
ezért az előtte álló hordó fájába verte a fejét. Érezte a fájdalmat a homlokán,
de azt is, hogy a fa felület megremeg. Felnézett, és megrökönyödve figyelte,
ahogy a hordót lezáró falap az ütéstől résnyire nyílik, mintha egy ajtó lenne,
amit nem zártak be rendesen, aztán a huzat becsapja, és visszapattanva az
ajtófélfáról, még jobban kinyílik. Kate-re pillantott, aki szemöldökét
összevonva, gyanakodva méregette a hatalmas hordót, aztán közelebb lépett,
megfogta a falapot, és kinyitotta. A következő másodpercekben mindketten csak
álltak, és elkerekedett szemmel nézték az eléjük táruló látványt. A hatalmas
hordót teljesen a falhoz nyomták, és nem volt alja. Ahogy szemük hozzászokott a
sötétséghez, látták, hogy a falon egy jókora nyílás tátong, egy alagút
bejárata, ahova a hordón keresztül lehetett belépni.
- Egy titkos földalatti járat - hüledezett
Castle, és arcán először a gyermeki lelkesedés jelent meg, aztán az izgalom,
végül a szorongás. - Lehet, hogy a pince befalazott helyiségébe vezet -
suttogta, mintha félne belegondolni, mi lehet a feltételezett rejtekhelyen.
- Milyen befalazott helyiségbe? -
fordult felé kíváncsian Kate.
Castle érezte, hogy előnyre tett
szert, mivel a nő nem fedezte fel a ház pincéjében a befalazott ajtót, ezért
alkudozni kezdett.
- Elmondom, ha ezt leveszed -
fordította Beckett felé összekulcsolt kezeit, és önelégült mosollyal várta a
győzelem mámorító érzését.
Kate néhány másodpercig
farkasszemet nézett vele, aztán elhúzta a száját, hogy elrejtse mosolyát, végül
a zsebébe nyúlt a kulcsért. Szerette látni a férfi arcán ezt a fajta mosolyt.
Az elégedettség és a győzelem érzése keveredett a büszkeséggel.
- Tényleg letartóztattál volna? -
dörzsölgette a csuklóját Castle, és hitetlenkedve nézett a nőre.
Kate szigorú arccal olyan közel
lépett a férfihoz, hogy az láthatta a pince félhomályában sötéten csillogó
szemekben a haragot, ezért önkéntelenül hátrálni kezdett, de nekiütközött egy
hordónak.
- Ha ezzel megakadályozom, hogy
veszélybe sodord magad azzal, hogy egyedül bóklásszál egy tetthelyen, akkor a
legközelebbi akció előtt valóban letartóztatlak, és beduglak egy zárkába -
mondta komolyan, aztán egy pillanattal később elmosolyodott. Úgy érezte, ennyi
gonoszkodás elég volt, ezért újra lépett egyet Castle felé, kezeit
megtámasztotta a férfi két oldalán a hordón, és addig közelített felé, amíg a
testük össze nem ért.
- Nem jöttem volna ide egyedül,
ha Gates nem tilt ki az akcióból - magyarázkodott a férfi, aztán amikor
megérezte Kate testét az övéhez nyomódni, nyelt egyet. Érezte, ahogy a nő egyre
közelebb hajol, míg ajkaikat már csak milliméterek választják el egymástól.
- Még egyszer ne csinálj ilyet! -
suttogta Kate szinte a férfi szájába.
- Nem fogok - hunyta be a szemét
Castle.
Amikor Kate érezte, hogy a férfi
becsukja a szemét, és ajkai vágyakozva elnyílnak, ellökte magát a hordótól, és
hátralépett.
- Tudod te, mit éreztem, amikor
megláttam a vércseppeket? - kérdezte mérgesen, de hangjában a szeretetből
fakadó féltés csendült.
Castle zavartan pislogott. Egyik
pillanatban még a mámorító csókot várja, a másikban szembesül azzal, hogy csak
játszott vele Kate.
- Megkaptam érte a büntetésemet -
morogta durcásan, az elmaradt csókra utalva. - Csak megvágta a tégla a kezem,
amikor meg döngettem a falat - forgatta meg vérző kézfejét.
- Milyen befalazott helyiségről
beszéltél? - tért vissza az ügyhöz a nyomozó.
Castle elmondta, hogy az a
feltételezése, hogy az alagút talán a ház alatti üregbe vezet, aminek a pince
felőli ajtaját a közelmúltban befalazták.
Kate figyelmesen hallgatta a
férfit, és magában bosszankodott, amiért a pincét átvizsgáló kollégái nem
tulajdonítottak jelentőséget a friss falazásnak.
Miközben Beckett tekintetét
körbejáratta a pincén egy lámpát keresve, Castle előrehajolva, nyakát behúzva
belépett a hordóba, onnan pedig az alagútba.
- Kate - szólt hátra a nőnek,
amikor végigtapogatva az alagút bejáratának nyirkos falát, keze egy
villanykapcsolóra lelt. Ahogy megnyomta a billenő műanyagot, az alagutat fény
árasztotta el.
- Mögöttem jössz! - nézett rá
ellentmondást nem tűrőn Beckett, és elővette a fegyverét. Castle engedelmesen
átadta helyét a nőnek, és szó nélkül követte. Az alagút szűk volt és alacsony,
éppen csak egy ember tudott benne közlekedni kicsit lehajolva. A behúzott
villanyvezetéket sűrűn szakították meg az égők, így szinte vakított a fény.
Beckett előretartott fegyverrel, megfontoltan haladt előre. Az adrenalin
készenlétbe helyezte minden érzékszervét. Castle olyan halkan lépkedett
mögötte, hogy a nő inkább csak érezte, hogy ott van. Úgy tűnt, mintha soha nem
akarna véget érni a földalatti járat, amikor Kate megtorpant. Castle átnézett a
válla fölött, és meglátta a vasráccsal védett vastag tölgyfaajtót. Szíve vad
kalimpálásba kezdett a félelemmel vegyes izgalomtól. Beckett közelebb lépett,
és lassan lenyomta a rácson levő kilincset. Nem lepődött meg, hogy nem nyílt
ki. Hátrapillantott, de mivel a férfi szemében is csak tanácstalanságot látott,
döntött.
- Lépj hátrébb! - utasította
Castle-t, és ő is visszalépet néhány métert, aztán pisztolyával a zárra
célzott, és háromszor meghúzta a ravaszt. A fegyver dörrenése és a fémet
roncsoló golyók csattanása fülsiketítő hanggal töltötte be a szűk alagutat.
Castle ösztönösen a fülére szorította a tenyerét, és minden lövésnél rezzent
egyet. A zár engedett, a vasrácsos ajtó kinyílt. Beckett újra célzott, most már
a tölgyfaajtó zárjára, Castle pedig újra összerezzenve várta, hogy a pisztoly
diadalt arasson a zár felett. Aztán csend lett. Egymásra néztek, aztán a golyó
ütötte lyukakkal tarkított ajtóra. Castle látta az előtte álló nő emelkedő
mellkasát, ahogy egy nagy levegőt vesz, aztán előretartott fegyverrel az ajtóhoz
lépett, és lassan kitárta. A szívverésük is elállt egy pillanatra az eléjük
táruló látványtól.
A körülbelül 6-szor 6 méteres
szobát vakító fénnyel árasztották el a mennyezeti neoncsövek, az elhasznált,
áporodott levegő jelezte a rossz szellőzést, amin csak rontott a régi
kőfalaiból áradó dohos szag. Az ajtóval szemben levő fal mellett három, bal
oldalon két kórházi ágy állt, mindegyiken egy mozdulatlan fiatal fiú vagy lány
feküdt, az ágyak mellett mindenhol infúziós állványok, a szoba közepén egy orvosi
műszerekkel megrakott asztal, a sarokban pedig egy fehér szekrény állt.
Beckett eszmélt előbb. Behunyta a
szemét, vett egy nagy levegőt, és mindenre felkészülve belépett a méretes
földalatti szobába. Castle kezét önkéntelenül a szája elé kapta, hogy fel ne
kiáltson, amikor meglátta az öt, élettelennek látszó gyereket. Feleszmélve az
első, bénító döbbenettől, rohant Kate után, és míg a nő az első, Castle a
második ágyhoz lépett.
Egy pillanatra egymásra néztek,
mintha erőt szeretnének meríteni a másik tekintetéből. Mindketten ugyanazt
érezték: szívük vadul dörömbölt a bordáikon, gyomruk összeszűkült, torkuk
elszorult a félelemtől. Mintha egy jól megkomponált film jelenete lenne, úgy
mozdultak teljesen egyformán, egyszerre tapintva ki az előttük fekvő gyerek pulzusát
a nyaki verőéren. Egyforma testtartással, összeszűkült szemekkel koncentráltak,
és reménykedve várták a kis lüktető érzést az ujjbegyeik bőrén. Pár másodpercig
még a lélegzetük is elállt.
- Ő él! - kiáltott fel Castle, és
türelmetlen várakozással nézett Kate-re. Megkönnyebbülve sóhajtott, amikor
látta, ahogy a nő arcának megfeszülő izmai ellágyulnak, és egy pillanatra átfut
rajtuk egy halvány mosoly.
- Ő is él, de gyenge a pulzusa -
nézett fel a férfira, aztán sietve a következő ágyhoz lépett.
Néhány perc múlva már Beckett a
mentőket és Gates kapitányt hívta, Castle pedig az egyik 15 éves forma lány
arcát paskolgatta finoman, és halkan szólítgatta, abban a reményben, hogy talán
magához tér. Kate, miközben a telefonba beszélt, tekintetét nem vette le az
előtte lejátszódó jelenetről. A lány fehér bőre még inkább élettelen külsőt
kölcsönzött a mozdulatlan testnek, vöröses árnyalatú haja pedig kísértetiesen
emlékeztette Alexis-re. Figyelte a férfit. Biztos volt benne, hogy a saját
félelmeit éli át újra, ezért próbál mindenáron életet lehelni a gyerekbe.
Letette a telefont, és hozzálépett. Gyengéden megfogta a karját, jelezve, hogy
ne akarjon olyat, ami elérhetetlen, de Rick csak egy pillanatra nézett rá
reményvesztett, fájdalmas tekintettel, aztán tekintetét újra a lányra szegezte,
és a kezét dörzsölgetve szólongatta tovább.
- Mindjárt itt lesznek a mentők -
mondta halkan Kate, és remélte, hogy a szavai megnyugtatják a férfit. Éppen
szorosabbra fonta ujjait Castle karján, hogy elhúzza az ágytól, amikor a halk
nyöszörgést hallott, és a lányra nézve észrevette a megrebbenő szempillákat.
Érezte, ahogy ujjai között megfeszülnek a férfi izmai, aztán egy megkönnyebbült
sóhaj hagyja el az ajkát.
- Magához tér - nézett Castle
reménytől csillogó szemekkel Kate-re.
- Élnek Castle - mondta Beckett,
aki nem értette, miért akarja mindenáron magához téríteni a lányt a férfi,
amikor már megállapították, hogy mindegyikük él. - Valószínűleg altatót kaptak,
hogy ne akarjanak megszökni - nézett gyengéden a férfira, aki csak bólintott,
és újra a lányra pillantott, akinek tudatán újra eluralkodott a nyugtató.
- Hogy tehették ezt velük? -
suttogta maga elé döbbenten Castle, és tekintetét végigjáratta az öt
mozdulatlan gyereken.
Kate nem szólt. Mit is mondhatna
erre? Azt, hogy ő nap mint nap megtapasztalja, milyen mérhetetlen az emberi
gonoszság, és hogy milyen tettekre sarkallja némelyik embert a gyűlölet,
bosszú, a féltékenység, vagy éppen a pénz utáni sóvárgás? Vagy azt, hogy
szerencsére vannak jó emberek, akik szembeszállnak a gonosszal, és sokszor
sikerül megmenteniük az ártatlanokat? Eddig meg volt győződve arról, hogy ha
megtalálják a gyerekeket, akkor Castle euforikus boldogságban fog úszni,
ehelyett a férfi összetörten állt, és meggyötört tekintettel, elborzadva nézte
a gyerekeket. Akkor látta először ezt a döbbent tekintetet, amikor a Boylan
Plázánál történ robbantás ügyében nyomoztak, aztán sokkal felfokozottabban akkor,
amikor Alexis-t elrabolták.
Beckett megkönnyebbült, amikor
meghallotta a szirénákat. Néhány perc múlva az események felgyorsultak.
Mentősök rohantak elszánt tekintettel, orvosi táskával a kezükben, golyóálló
mellényes rendőrök és FBI ügynökök lepték el szinte pillanatok alatt a
földalatti szobát, a borospincét és az udvart. Az utcát lezárták, és
biztosították a terepet a helyszínelők megérkezéséig.
Beckett az első csapattal érkező
Espo-nak és Ryan-nek számolt be röviden a történtekről, de észrevette, hogy a
beszámoló alatt Ryan egyre gyakrabban néz át a válla fölött. Összeráncolt
homloka és aggódó tekintete semmi jót nem jelzett. Beckett megfordult, és
követte a férfi tekintetét.
- Jól van? - kérdezte a nyomozó,
fejével a magába roskadt, mozdulatlanul ácsorgó író felé intve, aki szomorúan
csillogó kék szemét nem vette le a vörös hajú lányról, akit éppen akkor
fektettek egy hordágyra.
Kate idegesen beharapta a szája
szélét, de nem válaszolt. A mentőshöz lépett.
- Rendbe fognak jönni? - nézett
egyenesen az orvos szemébe, mintha onnan akarná kiolvasni a választ.
- Az biztos, hogy nyugtatót
kaptak, de nem tudjuk, hogy mekkora dózist, és milyen hosszú ideig. Az alapvető
életfunkcióik jók, de egyelőre ennél többet nem mondhatok. Holnap reggel már
többet tudunk - mondta sietve, és egy biccentéssel elbúcsúzva, sietős léptekkel
indult a hordágyat vivő kollégái után. Amikor az ötödik gyereket is elvitték,
Kate az íróhoz lépett, és mélyen a szemébe nézett. Csak most fedezte fel
a kék szemek csillogásának valódi okát.
Castle nyelt egyet, és sűrűn
pislogva próbálta visszafojtani a könnyeit. Nem akarta, hogy Kate gyengének
lássa. Ha tudta volna, hogy a nő éppen arra gondol, hogy az egyik legnemesebb
tulajdonságának tartja az érzékenységét és az empátiáját, amit a külvilág elől
oly bőszen titkol, akkor bizonyára nem erőlködött volna annyira, hogy
megakadályozza a könnycseppeket végigcsorogni az arcán. Néhány másodpercig
összefonódott a tekintetük, aztán Kate nem törődve azzal, hogy ki látja meg,
átkarolta a férfit, és szorosan magához ölelte.
- Megmentetted őket Castle -
suttogta a fülébe, aztán gyengéden végigsimított az arcán. Biztatón
rámosolygott, és addig nézett várakozón a könnyes szemekbe, amíg a férfi szája
sarkában meg nem jelent egy halvány mosoly. - Gyere! Bekötöztetjük a kezed -
lépett hátrébb, és felemelte a férfi vértől maszatos kézfejét, hogy jobban
szemügyre vegye.
- Nem kell - húzta el a kezét
Castle szégyenlősen. - Semmiség. Majd otthon teszek rá egy sebtapaszt, az elég
lesz.
- Azt majd az orvos eldönti -
mondta szeretettel, de határozottan Kate. Tudta, hogy nem a fájdalomtól fél a
férfi, csak úgy érzi, hogy az ő sérülése eltörpül a gyerekek baja mellett, és
nem akarja vele terhelni az orvosokat. - Gyere! Adjuk át a terepet
helyszínelőknek - intett fejével az alagútból a szobába lépő kollégái felé,
mire Castle engedelmesen követte.
Ahogy kiléptek az udvarra,
megcsapta arcukat a friss szellő, és egy hatalmas légvétellel szívták be az
éltető oxigént. A dohos, levegőtlen, mesterséges fénnyel megvilágított
földalatti szoba után a tágas, növényekkel borított, üde levegőjű udvaron úgy
érezték, mintha pokolból a mennyországba kerültek volna. Mire az utcára értek,
a mentők sorban egymás után elindultak, csak egy orosi kocsi állt a kapu
közelében. Egy orvosi táskát szorongató, fiatal kora ellenére erősen kopaszodó
férfi lépett feléjük.
- Van még sérült? - kérdezte
Beckett-et. - Betegnél voltam, csak most értem ide - magyarázkodott, és
zavartan pislogott a nyomozóra.
Kate azonnal felmérte, hogy
valószínűleg egy újonc rezidenssel van dolga, ezért bátorítón rámosolygott.
- A mentősök mindenkit elláttak,
de ezt megnézhetné - kapta el Castle kezét, aki meglepetésében ellenállás
nélkül hagyta, hogy Kate a férfi orra elé tartsa az öklét.
- Á! Nem kell! - akarta gyorsan
visszahúzni, de addigra már az orvos határozottan megfogta a csuklóját, és
fontosságának teljes tudatában szemlélte a vágást.
Beckett elmosolyodott. Milyen
szerencse, hogy egy zöldfülűvel hozta őket össze a sors! A fiatal,
tapasztalatlan orvos lehet, hogy megrémült volna az öt eszméletlen gyerektől,
de egy egyszerű vágás ellátása nem okoz neki gondot, ugyanakkor hasznosnak
érezheti magát.
- Le kell fertőtleníteni, és be
kell kötni - mondta határozottan, és tekintetében a zavart felváltotta a
magabiztosság. Körülnézett, aztán a házra mutatott. - Bemehetünk? - kérdezte,
mire Beckett megrázta a fejét, hiszen a házat szinte megszállták a
helyszínelők.
- Akkor üljön le oda - mutatott
egy közeli padra.
- Majd otthon elrendezem - indult
volna el Castle, de az orvos olyan határozottan szólt rá, hogy nem megy sehova,
amíg ő el nem látja sérülést, hogy még Beckett is meglepődött. Mosolyogva
figyelte, ahogy az író duzzogva leül a padra, és engedelmesen előre tartja a kezét.
Mialatt sziszegve tűrte a fertőtlenítő okozta égető érzést, egyre rémültebben
pislogott az orvosra, aki vég nélkül azt ecsetelte, milyen veszélyes
baktériumok, gombák és vírusok tenyészhetnek egy régi, dohos pince falán, ami a
legkiválóbb táptalaja az emberre veszélyes kórokozóknak. Amikor végzett a seb
kötözésével, még figyelmeztette Castle-t, hogy legközelebb ne ütögesse ilyen
helyen a falat csupasz kézzel.
- Persze, majd kesztyűt húzok -
morrantotta, de riadt tekintetén látszott, hogy már maga előtt látja, milyen
szörnyű betegségek tünetei jelentkezhetnek rajta a következő órákban.
Az orvos Kate felé fordult,
mintha benne jobban bízna, mint a sérültben.
- Ha egy éven belül nem kapott
tetanusz injekciót, akkor érdemes lenne egyet beadatni a biztonság kedvéért, és
a kötést holnap ki kell cserélni - mondta, aztán Castle-re nézett, és optimista
mosollyal az arcán megveregette a vállát. - Minden rendben lesz - bólintott
egyet, hogy nyomatékosítsa a szavait, aztán elégedetten kihúzta magát, és
sietve az autója felé indult.
- Szerinted összeszedtem valami?
- forgatta meg bekötözött kezét szorongva.
Kate sajnálta a férfit, amiért az
orvos újabb rémképeket ültetett el benne, ugyanakkor örült, hogy a sérüléssel
foglalkozik, nem a gyerekekkel.
- Ha át is ugrált rád a vadonatúj
falról néhány baktérium, már tuti, hogy az örök vadászmezőkön vannak, annyi
fertőtlenítőt kent rád a doki - mosolygott Castle-re, jelezve, hogy ahol
ököllel ütögette a falat, az a rész teljesen új volt, és nem valószínű, hogy
tele lett volna kórokozókkal. - Gyere! Hazaviszlek, aztán bemegyek az őrsre,
megírom a jelentést Gates-nek.
Castle vonakodva felállt, és
éppen ellenkezni akart, amikor hatalmas fékcsikorgással megállt mellettük egy
sötétített üvegű, koromfekete Chevrolet Suburban. Mindketten megtorpantak, és
várakozva pillantottak a kocsi felé. Amikor meglátták az autóból kiszálló két
alakot, mindenre felkészülve egymásra pillantottak.
Ahogy becsukta a kocsi ajtaját,
Sorenson automatikus mozdulattal gombolta be sötétszürke öltönyének felső
gombját, Gates kapitány pedig mint egy támadni készülő dühös oroszlán, robogott
feléjük. Beckett még sosem látta ilyennek. Nem tudta beazonosítani az érzelmet,
ami felettese arcát uralta, inkább csak a mozgásából érezte a haragot, de az
nyugtalanította leginkább, hogy a kapitány csak őrá nézet, és úgy tett, mintha
Castle ott sem lenne. Összeszorított szájjal és kemény tekintettel várta a nő
kirohanását. Gates megállt előtte, és egyenesen a szemébe nézett.
- Gratulálok Beckett nyomozó!
Remélem az FBI is elismeri a 12-es őrs tehetséges nyomozóit - mondta
elégedetten, de Kate figyelmét nem kerülte el, hogy miközben egy pillanatra a
mellé érkező Sorenson-ra pillantott, megnyomta az utolsó szót, és azt is
érezte, hogy nyugodtnak és büszkének hallatszik a kapitány hangja, de belülről
majd szétveti a feszültség. Tudta, hogy Gates az ügynök előtt csak dicsérni
fogja az embereit, a fejmosást akkor fogják kapni, ha hatszemközt lesznek. Bár
megfordult a fejében, szól, hogy a gyerekek megtalálása Castle érdeme, és nem
az övé, érezte, hogy addig ezt nem teheti meg, amíg Will jelen van. Először is,
rossz fényt vetne a rendőrségre, hogy egy civil találta meg a titkos bejáratot,
másrészt Castle a kapitány tiltása ellenére volt a tetthelyen.
- Természetesen nagyra értékeljük
a segítségüket - mondta komolyan Gates felé fordulva Sorenson, miközben Kate
felé küldött egy mosolyt.
A kapitány bólintott, de nem
szólt, és érezhető volt, hogy az ügynök távozására vár. A csend kezdett kínossá
válni, amikor Sorenson végre észbe kapott, és közölte, hogy megnézi, mire
mentek a helyszínelők. Amikor hallótávolságon kívül ért, Gates megszólalt.
- El ne kezdje mentegetni! -
sütöttek a szavai. Szikrákat szóró szemekkel nézett Beckettre, és még csak egy
pillantásra sem méltatta a zavartan toporgó, földet bámuló írót.
- Ő találta meg a gyerekeket - közölte szenvtelenül Kate, mintha csak egy tényt közölne, noha tudta, hogy ezzel a férfit védi.
- Ő találta meg a gyerekeket - közölte szenvtelenül Kate, mintha csak egy tényt közölne, noha tudta, hogy ezzel a férfit védi.
- Senki nem tudott róla, hogy
idejövök - emelte fel a fejét Castle, és dacos tekintettel nézett a kapitányra.
Úgy érezte, már nincs sok vesztenivalója. Ha Gates meg akar szabadulni tőle,
akkor úgyis megteszi, de legalább egyszer szerette volna elérni, hogy a nő
elismerje, nem haszontalan a nyomozásokban betöltött szerepe. Sokkal jobban
megrázta az öt fogvatartott, elkábított kamasz látványa, minthogy izgatta volna
Gates haragja. Nem akarta, hogy Kate bajba kerüljön az ő magánakciója miatt,
márpedig ha a kapitány azt hiszi, hogy a nyomozó tudott arról, hogy ő itt van,
akkor bajba kerülhet.
A kapitány néhány másodpercre
lehunyta a szemét, aztán vett egy mély lélegzetet, és a férfi felé
fordult.
- Nem hittem, hogy még mindig meg
tud lepni Mr. Castle - fúrta tekintetét az íróéba. Tekintetében és hangjában a
harag harcolt az elismeréssel.
Beckett csodálkozva figyelte a nő
minden rezdülését. Arra számított, hogy a kapitány a sárga földig lehordja
Castle-t, ehelyett komolyan és halkan ejtette ki a szavakat.
- Azt sejtettem, hogy nem fogja
betartani az utasításomat - és megjegyzem, ennek még lesznek következményei - de
arra nem számítottam, hogy pont maga lesz az, akinek ez az öt gyerek az életét
köszönheti.
Kate arcán átsuhant egy alig
látható mosoly, amikor meglátta Castle szomorú, de elszánt tekintetében a
büszkeséget.
A férfi alig hallhatóan
sóhajtott. Gates kapitány szájából ilyet hallani felért egy dicsérettel, vagy
legalábbis egy elismeréssel. Várakozón nézett a nőre, aki még láthatóan mondani
akart valamit, csak a megfelelő szavakat kereste.
- A szabályokat nem tartja be, az
engedelmesség fogalmát nem ismeri, ezért a lelkembe sosem fogja magát belopni,
de azt el kell ismernem, hogy a gondolkodásmódja nem mindennapi - fúrta szigorú
tekintetét a férfiéba. Amikor Castle válaszra nyitotta a száját,
figyelmeztetően felemelte a mutatóujját. - Meg ne szólaljon! Nem vagyok
kíváncsi a meséjére - mondta, aztán a meglepett írót faképnél hagyva a ház felé
indult, miközben intett Beckett-nek, hogy kövesse. - Maga most hazaviszi ezt a
mákvirágot - intett fejével Castle felé - aztán megírja a jelentést és nyolcra
az asztalomra teszi. A gyanúsítottak kihallgatását átveszi tőlünk az FBI,
úgyhogy maga kap egy szabadnapot, és gondoskodik róla, hogy Mr. Castle holnap
ne kerüljön a szemem elé. Ez parancs! - állt meg egy pillanatra, hogy Beckett
érzékelje, az egyoldalú beszélgetés véget ért. Kate bólintott és beharapta a
szája szélét, hogy előtörni készülő mosolyát elrejtse, aztán az árván álldogáló
férfi felé sietett.
- Ja, és Beckett nyomozó! -
kiáltott utána Gates, mire Kate megtorpant, és visszanézett. - Nem tűröm a
kapitányságomon, hogy valakinek esőerdő borítsa az arcát - mondta villámló
tekintettel Castle borostájára célozva a nő, aztán belépett a hatalmas
kovácsoltvas kapun, és eltűnt az FBI emberei között.
- Gyere Castle, hazaviszlek -
fogta meg gyengéden a férfi karját, aki mint egy lassított felvétel, lassan
felnézett.
- Elismerte, hogy jó gondolataim
vannak - mondta még mindig hitetlenkedve.
- Castle! Gates tudja, hogy jó
gondolataid vannak, és azt is, hogy mennyi ügy megoldásában segítettél, de
elkötelezett a rendőrök mellett, úgyhogy ne várd, hogy egy civilt dicsérgessen.
- Nem is az várom, hogy
dicsérgessen, de két és fél év alatt azért néha éreztethette volna, hogy nem
vagyok haszontalan - nézett szomorúan a nőre.
- Úgy emlékszem, egyszer
megmentettük New York-ot, egyszer pedig talán a világunkat, de egy kínai
kislányt biztosan, megmentetted Alexis-t, most pedig öt gyerek köszönheti neked
az életét - mosolygott szeretettel a férfira, és néhány pillanat múlva látta,
hogy a ráncok kisimulnak az író homlokán, és elmosolyodva bólint egyet. - Gyere
- fogta meg Castle ép kezét, és gyengéden maga után húzta.
Gondolataikba merülve, csendesen
ültek az autóban. Sok minden történt ma, és sokféle érzelemmel kellett
megküzdeniük.
- Vigyél a kórházba! - szólalt
meg váratlanul Castle. Kate aggódva fordította el tekintetét a nagyvárosi
forgalomról a férfi felé.
- Fáj valamid? - kérdezte, de
Castle megrázta a fejét, bár bekötözött keze lüktetett, és gyógyulóban levő
heréi is enyhe fájdalommal jelezték, hogy nyugalomra vágynak.
Kate-nek kikerekedett a szeme a
csodálkozástól. Csak nem az orvos által ajánlott tetanusz injekciót akarja
beadatni magának a férfi? Ő előbb utána akart járni, pontosan mikor is kapta
Castle a legutóbbit. Pontosan emlékezett annak a napnak az eseményeire:
gipszlevétel, kötőtűvel sebesre vakart lábszár, Alexis és Martha repülőgépének
kényszerleszállása, de nem emlékezett pontosan a napra, csak arra, hogy
nagyjából egy éve történt. Akkor Castle megszökött az injekció elől, most meg
be akarja magának adatni?
- Csak meg akarom nézni a
gyerekeket - nézett rá félelemmel teli tekintettel a férfi.
Kate pislantott és nyelt egyet,
hogy a meghatottságtól felgyülemlő könnyeit visszafojtsa.
- Ők rendben lesznek. Időben
érkeztünk. Neked viszont pihenni kell - mondta szeretettel. - Ha hazaértünk,
felhívom a kórházat - mondta, és megnyugodva látta, hogy Castle egy kis habozás
után beleegyezőn bólint.
Kate régen érezte magát ennyire
fáradtnak. Amikor a kapitány asztalára tette a jelentést, mintha minden
adrenalin eltűnt volna a véréből, ami addig éberen tartotta az idegrendszerét,
és ólmos fáradtság lett úrrá rajta. Már alig várta, hogy hazaérjen, és egy
megnyugtató fürdő után befészkelhesse magát Castle gyengéden ölelő karjai közé.
A gondolatra elmosolyodott, de ahogy jött, úgy el is illant a jókedve. Amikor
hazaértek, csak azután volt hajlandó legalább a kanapéra lefeküdni Rick, amikor
a kórház egyik orvosától megtudták, hogy a gyerekek pár percre magukhoz
tértek, most infúziót kapnak, és alszanak. A jó hír ellenére azonban a férfi tekintetéből
nem tűnt el a szomorúság. Kate tudta, hogy valami nyomja a lelkét, és addig nem
fog változni a kedélyállapota, amíg nem beszél róla. Aztán eszébe jutott az
összezörrenése Will-lel. Biztos volt benne, hogy máskor nem így reagált volna
Castle az ügynök megjegyzésére. Nem értette a viselkedését, és ez
nyugtalanította. Tíz perc múlva már a lakás ajtaját nyitotta a kulccsal, és
remélte, hogy a férfi jobb kedvű lesz, amikor bentről hangos csörömpölést és
szitkozódást hallott.
- Hogy az a ... - dohogott Castle,
miközben dühösen nézett végig a konyha padlóján, amit beborított a
paradicsomszószos tészta, melynek közepén árválkodott egy felborult serpenyő,
és az egész halmon megcsillantak a törött fedő üvegszilánkjai. Dermedten nézte
a vacsorának szánt finomságot, ami egy másodperc alatt úgy alakította át a
konyhát, mintha bomba csapott volna be. - Ez nem az én napom - sóhajtotta, és
lehajolt a serpenyőért, miközben azon töprengett, hogyan takarítsa fel a
gusztustalan masszát, ami egy perccel ezelőtt még ínycsiklandozó vacsorának
nézett ki. Amikor felállt, mintha megérezte volna, hogy figyelik, az ajtó felé
nézett.
- Mit szólnál egy kis kínaihoz? -
emelte magasabbra a kezében levő elviteles dobozokat Kate, és mosolyogva nézte
a pizsamában főzőcskéző, bánatos arcú férfit.
- Ó! - sóhajtott Castle. - Az
éhhaláltól mentesz meg! - mondta, aztán lemondóan a földre nézett. - Lehet,
hogy egy kutyát kellene tartanunk. Akkor nem menne veszendőbe a bolognai
spagettim, és még takarítanom se kéne - húzta el a száját.
- Ha őszintén válaszolsz egy
kérdésemre, akkor segítek eltüntetni a háborús övezetet - húzta fel várakozón a
szemöldökét a nő.
Castle gyanakodva húzta össze a
szemöldökét, és elgondolkodva méregette Kate-t. Feltételezte, hogy valami kínos
kérdést akar neki feltenni, amiért még a takarításban is segédkezne, de fogalma
sem volt róla, hogy mire kíváncsi a nő ennyire.
- Hmm. Na jó, legyen! - egyezett
bele miután felfedezte, hogy a szósz ezernyi cseppje beterítette a
konyhaszekrény ajtajait is.
- Oké! Tiéd a lapát és a szemetes,
enyém a felmosó és a törlőruha - vette le a blézerét a nő, és mosolyogva
figyelte a férfit. Jobban szerette így látni a férfit, duzzogva lapátot
keresni, mint szomorúnak.
Viszonylag hamar rendet tettek,
bár Castle nem tudta megemészteni, hogyan tudott kicsúszni a kezéből a
serpenyő, és emiatt morgolódott.
- Talán máskor nem kellene
bekötözött, fájó kézzel főzőcskézned - pillantott fel Kate szeretettel a
férfira, aki éppen jóízűen kapott be egy szezámmagos csirkefalatkát a dobozból.
- Nem tudtam, hogy hozol
vacsorát, és gondoltam megleplek valami finommal - mondta Castle, miközben a
pálcikával szórakozottan piszkálgatta az ételt.
Kate lopva méregette a férfit.
Tudta, majd megeszi a fene, hogy megtudja, mit akar tőle kérdezni.
- Mit akartál kérdezni? - szólalt
meg mintegy mellékesen Castle, mintha semmi jelentősége nem lenne a kérdésének,
és szemét nem vette le a csirkefalatkákról.
Kate magában jót derült, hogy
milyen kiszámítható a férfi, de esze ágában sem volt most feltenni a kérdést.
Lesz még ennél kedvezőbb pillanat is!
- Ne légy kíváncsi! Majd
megkérdezem, ha eljön az ideje - állt fel az asztaltól, egy gyors, puha csókot
adott a férfi arcára, miközben végigsimított dús haján. - Fáradt vagyok,
lezuhanyozok.
Castle vágott egy bosszús
grimaszt, és bekapta az utolsó falat húst. Nem akart a nap eseményeire
gondolni. Örült, hogy Kate más irányba terelte a gondolatait. Egyfolytában azon
járt az agya, mire lehet kíváncsi Kate, de a válaszra még várnia kell. A
hálószobába ment, leült az ágy szélére, és ábrándozva nézett a
fürdőszobaajtóra. Sóhajtott egy nagyot, aztán bekötözött kezére nézett. Nem
elég, hogy csak álmodozhat egy zuhany alatti intim pillanatról, most még meg
sem simogathatja a nőt a lezúduló vízsugár alatt. Bebújt a takaró alá, és a
könyökére támaszkodva várta, hogy Kate kilépjen az ajtón. Lelki szemei előtt
már látta maga előtt, ahogy a nő fekete csipkés hálóingében belibeg a szobába,
és ő gyönyörködve futtatja végig rajta a tekintetét. A valóság azonban egészen
más volt, mint amit képzelete vetített. Kate apró, feszülő, hosszú combját
kiemelő kis sortban, és nőiesen kecses nyakát hangsúlyozó kinyúlt nyakú pólóban
lépett ki a fürdőből. Castle szája elnyílt a látványtól. Sosem gondolta, hogy
egy kisnadrág és egy régi póló ilyen szexi tud lenni.
- Castle, ne nézz így! - feddte
meg tettetett szigorral a nő, és egy gyors mozdulattal bebújt mellé a takaró
alá. A férfi becsukta a száját, nyelt egyet.
- Miért? Hogyan néztem? -
kérdezte ártatlan szemekkel, miközben közelebb húzódott a nőhöz, aki egy pillanatnyi
hezitálás után hozzásimult, és hagyta, hogy átölelje.
- Úgy, mintha egy hónapja nem
érhettél volna hozzám - cirógatta meg a férfi mellkasát Kate. - Már nem kell
sokáig várnunk, ezt már bírd ki.
- Így, hogy átölelhetlek, talán
kibírom - mosolyodott el Castle, és egy puha csókot adott a nő homlokára.
Élvezte Kate közelségét, selymes bőrét, finom illatát, gyengéd érintését, a
meghitt pillanatot, de érzékei mindezeket olyan intenzíven érzékelték, hogy egy
perc múlva teste irányíthatatlanná válva önálló életre kelt. Nem mozdult. Nem
akarta, hogy Kate észrevegye a testén végbemenő változást, amit ő annak
ellenére sem bánt, hogy tudta, vágyai nem teljesülhetnek be.
- Miért vagy szomorú? - szólalt
meg váratlanul a nő.
- Ez a kérdésed? - emelte fel
csodálkozva a fejét a párnáról Castle.
- Nem. Az majd később jön.
Kate érezte, ahogy a férfi
mellkasa megemelkedik, majd lesüllyed, és hallotta a mozgást kísérő sóhajt.
Néhány másodpercnyi csend után megköszörülte a torkát, és halkan megszólalt.
- Hat gyerekre számítottam, de
csak öten voltak - kezdte, aztán elhallgatott, de Kate érezte, hogy van valami
más is, ezért türelmesen árt. - Azt hittem, hogy megtaláljuk őket, ők pedig
euforikus boldogságban úszva nevetnek, vagy örömükben sírnak, hogy
kiszabadultak a fogságból, és azt hittem, én is azt az örömöt fogom átélni,
amit ők. Nem gondoltam, hogy elkábítva, magatehetetlenül fogunk rájuk találni,
és csak az járt a fejemben, hogyan lehet valakiben ilyen gonoszság, hogy ezt
teszi.
Kate a könyökére támaszkodott,
hogy a szomorú kék szemekbe nézhessen.
- Megmentetted őket. Csak ez
számít - mondta meggyőződéssel, és zöldes árnyalatú szeme szinte hipnotizálta a
férfit, aki engedelmesen bólintott, és halványan elmosolyodott.
Kate visszahajtotta fejét Castle
mellkasára, és egy ideig szótlanul hallgatta a férfi egyenletes szívverését.
- Miért borított ki annyira Will
megjegyzése? - tette fel azt a kérdést, ami jobban izgatta.
- Hogyhogy miért? - háborodott
fel a férfi. - Arra célozgatott, hogy nem vagyok teljes értékű férfi - mondta,
mintha ezzel mindent megmagyarázna.
- Nem akarsz még egyszer
nekifutni a válasznak? - kérdezte szeretettel a hangjában, de a férfi
hallgatott. - Castle! Ez az a kérdés! Ne akarj mellébeszélni - emelte fel a
fejét, és az íróra mosolygott.
A férfi kényszeredetten elhúzta a
száját. Pontosan tudta, miért tette fel neki a kérdést Kate, de nem
válaszolhatott őszintén. Ha nem akarja elveszíteni Kate-et, akkor semmiképp.
- Én sem értem, miért reagáltam a
finoman szólva nem éppen baráti megjegyzésére dühösen. Talán azért, mert még
sosem volt semmi bajom a férfiasságommal, és soha senki nem is
kérdőjelezte meg. - Elhallgatott, mert hirtelen bevillant egy emlék. - Illetve
egyszer előfordult - vágott egy grimaszt, és ahogy Kate érdeklődő arcára
nézett, már tudta, hogy hiba volt elárulni. - Na jó! Slaughter nyomozó azt
hitte, azért nem feküdtem még le veled, mert valami baj van velem - ismerte el
kényszeredetten, mivel tudta, hogy Kate előbb-utóbb úgyis kiszedi belőle.
Látta, hogy a nő alig tudja visszafojtani a mosolygását, de legalább
elterelődött a szó az eredeti kérdésről, amire ő már tudta a választ, de Kate
nem tudhatja meg. A játszótéren üldögélve nehezen, de bevallotta magának, mi
dúlta fel igazából a lelkét, miért reagált szokatlanul hevesen egy otromba megjegyzésre.
Őszinte szívvel mondta Kate-nek, hogy gyerekkel vagy gyerek nélkül, vele
szeretné leélni az életét, mert szereti, de amióta megtudta, nem biztos, hogy
lehet gyereke a sérülés miatt, már másképp érez. Mindennél jobban vágyik egy
gyerekre. Egy pici kis életre, aki Kate és az ő közös gyermeke. Ha azonban Kate
ezt megtudja, akkor el fogja hagyni, mondván, hogy ő nem tudja megadni neki
azt, amire vágyik. A nő zöldesen ragyogó szemébe nézett. - Félek, Kate -
mondta, és örült, hogy nem kell hazudnia. Valóban félt. - Félek, hogy nem fogom
teljes értékű férfinak érezni magam.
A nő kutatón vizsgálta a férfi
szomorú vonásait. Hihetőnek hangzott, amit mondott, de hatodik érzéke azt
jelezte, hogy valamit titkol előle. Túlságosan feszült volt. Mintha egy
láthatatlan falat húzott volna maga köré a férfi, amin nem engedi át őt sem. A
rossz érzést csak növelte, amikor eszébe jutott a Meredith-szel folytatott
beszélgetés. Vajon megnyílik neki egyszer Castle? Tapasztalatból tudta, hogy
milyen nehéz, ezért nem nyaggatta tovább, inkább úgy tett, mintha megelégedne a
válasszal.
- Nem kell félned. Szeretlek, és
ezen nem változtat, hogy lehet-e gyereked, vagy nem.
Castle mintha a Moore birtokon a
nőhöz intézett szavait hallotta volna vissza. Halványan elmosolyodott.
- Ne lógasd az orrod! Ez már
szépen gyógyul - húzta végig ujját leheletfinoman a férfi arcán levő karmolás nyomokon
- és remélem a másik seb is, bár azt mostanában nem láttam - húzta pajkos
mosolyra a száját Kate, amivel megpróbálta oldani a feszültséget. Ha eljön az
ideje, talán elmondja majd a férfi a teljes igazságot, addig meghagyja abban a
hitben, hogy megelégedett a válaszával.
- Az is gyógyul - mondta húzta el
a száját komoran Castle, mivel félve gondolt arra, hogy másnap kell mennie
varratszedésre, és fogalma sem volt róla, hogy mi vár rá. Kate-nek nem is
mondta, mert nem akart nyafogni, és Kate-t ezzel terhelni. Önkéntelenül az
ágyéka felé nézett. Nem tudta eldönteni, hogy örüljön vagy bánkódjon, hogy a
Kate-tel folytatott beszélgetés lelohasztotta a percekkel ezelőtti vágyait.
- Holnapra szabadnapot kaptam,
így el tudlak kísérni a kórházba - szólalt meg a nő meleg, bársonyos hangon.
- Mi? Te ... te ... honnan tudod
- dadogott meglepetésében Castle.
- Varratszedés, kézkötözés és
tetanusz. Csak nem hitted, hogy elfelejtem?
Kate-nek nem kellett a férfira
néznie ahhoz, hogy tudja, hogyan reagál erre a néhány szóra. Látta maga előtt a
rémült arcot, ahogy erősen gondolkodik, hogyan menekülhetne meg az injekciótól
és attól, hogy ő elkísérje.
- Hm ... biztosan sok dolgod van.
Kihallgatások, papírmunka ...
- Sajnálom, hogy nem én
hallgathatom ki Patricia Mars-ot és Ian Carpenter-t, mivel csak segítők vagyunk
egy FBI ügyben - húzta fel a vállát Kate - de minden rosszban van valami jó:
így legalább elkísérhetlek.
- Pihenhetsz is! Elboldogulok
egyedül - próbálkozott tovább meggyőződés nélkül a férfi.
- Egyedül? Castle, ha egyedül
engedlek oda, meg sem fogod említeni a tetanuszt! - emelkedett fel Kate, mert
érezte, hogy határozott fellépésre van szükség, különben a férfi elodázza az
injekciót. Összevont szemöldökkel, szigorúan nézett a zavarában nagyokat
pislogó íróra.
- De már beoltottak tetanusz
ellen!
- Megnéztem a zárójelentésedet.
Az 15 hónappal ezelőtt volt. Bemegyek veled, és segítek túlélni - mondta
ellentmondást nem tűrő hangon Kate, aztán bevackolta magát a férfi ölelésébe,
jelezve, hogy nincs miről tovább beszélniük.
Castle néhány másodpercig csak
kapkodta a levegőt, aztán beletörődve az elkerülhetetlenbe, sóhajtott egyet. A
lelke mélyén jólesett neki, hogy Kate számon tartotta a varratszedés napját, de
örült volna, ha a gondoskodása kimerül ebben, és nem nézett volna utána annak,
hogy mikor kapta a legutóbbi tetanusz elleni injekciót.
Csendesen feküdtek egymást
ölelve. Castle hamarosan érezte a nő lassuló, mély légzését, simogató ujjai
alatt elernyedő izmait, és ő is becsukta a szemét. Még sokáig nem tudott
elaludni. Egyre csak azon zakatolt az agya, hogy mi vár rá a következő
napokban.
Úgy érezte, mintha csak néhány
percet bóbiskolt volna, amikor megérezte Kate cirógatását az arcán, aztán puha
ajkait a száján.
- Jó reggelt álomszuszék -
suttogta kedvesen a nő a fülébe, aztán finoman megpuszilta a fülcimpáját.
- Ne Kate! Még nem lehet reggel - nyöszörögte Castle álomittasan, miközben résnyire nyitotta egyik szemhéját, hogy meggyőződjön a lehetetlenről, de azonnal össze is zárta, hogy megóvja szemét a reggeli napsugár aranyló fényétől. - Időutazó lettem, hogy kimaradt az éjszaka? - kérdezte morogva, aztán úgy tett, mintha aludna. A nyugtalan alvást alig érzékelő tudata minden idegszálával harcolt a felkelés ellen.
- Ne Kate! Még nem lehet reggel - nyöszörögte Castle álomittasan, miközben résnyire nyitotta egyik szemhéját, hogy meggyőződjön a lehetetlenről, de azonnal össze is zárta, hogy megóvja szemét a reggeli napsugár aranyló fényétől. - Időutazó lettem, hogy kimaradt az éjszaka? - kérdezte morogva, aztán úgy tett, mintha aludna. A nyugtalan alvást alig érzékelő tudata minden idegszálával harcolt a felkelés ellen.
- Tudom, hogy félsz, de azzal,
hogy alvást színlelsz, nem úszod meg a mai napot - figyelmeztette kedvesen
Kate, aztán kiment, hogy hozzon egy éltető kávét a férfinak.
-Nem is tettetem - morogta
Castle, miközben hasra fordult, és a párnát a fejére húzta. Néhány perc múlva
megérezte a forrón gőzölgő kávé mennyei illatát, de nem mozdult.
- Talán nem tiszta a
lelkiismereted, hogy egész éjjel csak forgolódtál?
Castle erőt vett magán,
megfordult, és a felé nyújtott pohárért nyúlt.
- Nem tudom, miről beszélsz -
pislogott ártatlanul, és igyekezett nyitva tartani a szemét, aztán sóhajtott
egyet. - Csak semmi kedvem varratszedésre menni. Kínos lesz és fájdalmas -
nyögte szenvedő arccal, miközben behunyta a szemét, és várta, hogy a keserű
ital életre keltse az idegsejtjeit.
Kate megértő mosollyal nézte. Hát
még az injekció! - gondolta, de nem akarta szekálni a férfit, aki
nehézkesen feltápászkodott, és öklével a szemét dörzsölgetve lépett a konyhába.
- Ó! - lepődött meg, amikor a
reggelihez megterített asztalt meglátta. - Te aludtál az éjszaka egyáltalán?
Mikor csináltál ennyi finomságot? - húzta fel kérdőn a szemöldökét.
- Kilenc óra van Castle! Jobb
lesz, ha nem csak tátod a szádat, hanem teszel is bele valamit - nevetett Kate
a megrökönyödött arcú írón.
- Kilenc? - nézett a férfi maga
elé tűnődve. - Akkor tényleg időutazó lettem.
Kate mosolyogva figyelte a kócos,
nyúzott, borostás arcú férfit, ahogy egyre élénkebbé válik a kávétól, miközben
jóízűen falatozik. Amikor Castle jóllakottan hátradőlt, Kate mögé lépett,
gyengéden átölelte, halántékát a férfiéhoz érintette, és megsimogatta arcán a
borostát.
- Gyere, segítek
megborotválkozni, nehogy összevagdosd magad a bekötözött kezeddel.
- De hát azt mondtad, hogy
tetszik a borostám - méltatlankodott a férfi.
- Az egy-két napos borosta igen,
de már inkább hasonlítasz Robinson Crusoe-ra, mint Richard Castle-re.
- Valld be, hogy Gates miatt
akarod!
- Jó, bevallom, nem szeretném, ha
még jobban utálna a kapitány. Már így is eléggé kihúztad nála a gyufát - adta
meg magát Kate, és gyengéden, mégis határozottan húzta a férfit a fürdőszoba
felé. Castle morgott még egy kicsit, aztán engedelmesen leült a tükörrel
szemben. Mosolyogva figyelte a tükörképüket, ahogy Kate finoman simogatva rásimítja
arcára a borotvahabot, aztán ujjával az álla alá nyúlva feljebb emeli a fejét.
Nézte a nő szemöldökei között megjelenő apró ráncokat, amik jelezték,
minden idegszálával arra koncentrál, hogy úgy húzza végig a borotva pengéjét a
férfi arcán, hogy a szőrszálak eltűnjenek, de a bőr ne sérüljön. Amikor Castle
nyakán is megtette az első mozdulatot, Kate észrevette, hogy a férfi addig
ragyogó tekintete megváltozik. Kicsit hátrébb lépve rosszallóan nézett rá.
- Csak nem félsz, hogy elvágom a
nyakadat?
- Mi? Dehogy! - kérte ki magának
a feltételezést Castle, de amikor látta, hogy a nő kemény vonásai nem
enyhülnek, vett egy nagy levegőt. - Ha a nyakamat vágod meg, akkor a fiúk az
őrsön egy hétig azzal fognak szekálni, hogy biztos valami bűnöm van, amiért el akartad
metszeni - ráncolta össze kétségbeesve a homlokát.
- Majd azt mondod, hogy egy
vámpírral éjszakáztál - húzódott gúnyos mosolyra a nő szája. - Na, fel a fejjel
Castle! - villant egy gonosz kis fény a szemében, és élvezettel nézte, ahogy a
férfi engedelmesen megemeli a fejét.
Amikor Kate az utolsó habos sávon
is végighúzta a borotvát, Castle megkönnyebbülten felsóhajtott, aztán
elégedetten szemlélte meg sima arcát a tükörben.
- Igyekeznünk kell - pillantott
az órájára Kate, miközben a franciaágyhoz ment, hogy megigazítsa az ágyneműt. -
Öltözz fel és indulhatunk a kórházba - mondta, de amikor megfordult, látta,
hogy Castle tétován toporog mögötte.
- Kimennél? - kérdezte könyörgő
tekintettel a férfi. Mivel Kate megütközve nézett rá, zavartan folytatta. - Nem
akarom, hogy fecskében láss.
Kate szemei kikerekedtek a
csodálkozástól, aztán tenyerét hitetlenkedve a homlokához csapta, és hogy
feltörni készülő nevetését visszafojtsa, megingatta a fejét.
- Férfiak - sóhajtotta, és kiment
a szobából.
Egy óra múlva már a kórház
folyosóján figyelte, ahogy Castle szótlanul, feszülten ül mellette a
kényelmetlen műanyag széken. Száját összeszorítva támasztotta hátra fejét a
falnak, ujjait olyan szorosan kulcsolta össze, hogy kifehéredtek az ízületei. A
férfi combjára tette a kezét, és gyengéden megszorította. Castle pislantott
egyet, és halványan elmosolyodott. Jólesett neki, hogy Kate elkísérte, de a
jelenléte sem tudta feloldani a szorongását. Összeszűkült gyomorral állt fel
amikor a nővér szólította, és egy nagy levegőt véve indult a rendelő felé. Kate
ösztönösen felállt, de nem követte a férfit. Úgy érezte, csak rontana a
helyzeten, ha bemenne vele a varratszedésre.
- Nem kell félnie - szólt
biztatón a férfinak az Alexis-nél alig idősebb nővér, aki lófarokba kötött
hajával, a mosolytól belyukadó arcával inkább nézett ki egy vidám kis
fruskának, mint szakképzett, komoly nővérnek. - Jobb lesz, mint újkorán! -
villantotta tökéletes, fehér fogsorú mosolyát Kate felé, aztán behúzta mögöttük
az ajtót.
Castle reménykedve nézett körbe,
hátha az ismerős Margo nővér várja a rendelőben, és nem ez a kis bakfis akar
asszisztálni az orvosnak, aki talán még nem is látott meztelen férfit közelről.
Margo nővért legalább már ismerte, és nem érezte kínosan magát előtte, de
kettejükön kívül senki nem volt a vizsgálóban.
- Mindjárt jön a doktor úr, addig
kérem, vetkőzzön le és feküdjön fel a vizsgálóágyra - mutatott barátságosan egy
vetkőzőfülkére a nővér. - A trikó és az ing maradhat - tette hozzá pajkosan
csillogó szemekkel, amikor látta a férfi tétova mozdulatait és zavarát.
- Nem ér rá akkor, ha itt lesz a
doktor úr? - próbálkozott Castle, de abban a pillanatban meg is bánta, mert a
lány átlátott a szitán, és hangosan felkacagott.
- Nem kell szégyenlősnek lennie,
nem először látok férfit!
Castle bánatos szemekkel
sóhajtott egyet, és miközben belépett a fülkébe, azon gondolkodott, vajon elég
hosszú-e az inge, hogy eltakarja a lényeget.
Kate türelmetlenül járkált a
folyosón. Bár semmi oka nem volt az idegességre, mégis átragadt rá Castle szorongása.
Sajnálta a férfit, amiért kellemetlen és fájdalmas vizsgálatokon kellett
keresztülmennie, de csak nehezen vallotta be magának, hogy nemcsak ez nyomja a
szívét. Egyre többször gondolt arra, hogyan fogja viselni a férfi, ha nem lehet
gyereke, de ami megrémítette az volt, hogy egyre inkább félt attól, hogy ő
hogyan fogja viselni.
Nyugalmat erőltetett magára,
amikor nyílt az ajtó, és Castle óvatosan lépkedve, megkönnyebbült nyugalommal
az arcán, kilépett az ajtón.
- Túléltem. Legyen ennyi elég -
nézett Kate-re, megelőzve, hogy bármit is kérdezzen. Jobb, ha az ő titka marad,
hogy milyen kínosan érezte magát a vizsgálat és a varratszedés közben.
- Akkor mehetünk a harmadik
emeletre - nézett szeretettel Kate a férfira.
- Most komolyan? - torpant meg
Castle, és arcáról egy pillanat alatt eltűnt a nyugalom. Esdeklő, kisfiús
nézését elővéve próbálta meggyőzni Kate-t. - Majd otthon átkötözzük a kezem.
- Hiába nézel így rám - hajtotta
kicsit oldalra a fejét a nő, és noha szigorúságot tettetett, gyönyörű szemében
a szeretet lángja ragyogott. - A kedvenc nővéred már vár az ötös vizsgálóban -
mondta, és elindult a lépcső felé. Nem kellett hátranéznie ahhoz, hogy tudja,
Castle durcás arccal vacillál, aztán duzzogva követi.
Mire felért a harmadikra,
hallotta a mögötte lépkedő férfi szuszogását, így habozás nélkül bekopogott az
ötös számot viselő ajtón.
- Á, Beckett nyomozó! Hát
megérkeztek - örvendezett a vizsgálóból kinéző Margo nővér. Kate
megállapította, hogy semmit nem változott az utolsó találkozásuk óta. A fehér
nővérruha most is feszült molett alakján, töretlen jókedvét pedig csillogó
fekete szeme, és széles mosolyra húzódó szája jelezte. Sötét bőre még inkább
kihangsúlyozta tökéletes, hófehér fogsorát, odavonzva a tekintetet, így a
szemlélőben legerősebben a nevető száj tudatosult, ha a nőre nézett. - Üdvözlöm
Mr. Castle - fordult barátságosan az író felé. - Látom, semmit sem változott.
Castle kényszeredetten
elmosolyodott, miközben azon töprengett, hogy a megjegyzést bóknak, vagy
sértésnek vegye-e. Letörten nézett hol az egyik, hol a másik nőre, és
megállapította, hogy nem sármos külsejének, hanem ijedt tekintetének, és az
injekciótól való félelmének szóltak a nővér szavai. Félórával ezelőtt még
megnyugtatóan hatott volna rá a nővér, most azonban legszívesebben elmenekült
volna.
- Maga sem - nézett Margo nővérre
olyan arccal, mint egy árva kisfiú, aki tudja, semmi jó nem vár rá.
- Jöjjenek! - tárta ki az ajtót,
és teljesen természetesnek vette, hogy Kate is bemegy a férfival a vizsgálóba.
- Hát Mr. Castle, a kegyetlen sors megint a kezeim közé sodorta. Most éppen
mibe keveredett? - kérdezte mosolyogva, miközben előkészítette a fertőtlenítőt
és a kötszereket.
- Megmentette egy csecsemő és öt
kamasz életét - szólalt meg büszkén Kate.
- Hát, ez elismerésre méltó -
nézett Castle szemébe szokatlanul komolyan a nővér. - Úgy látszik, miután
megmenti valakinek az életét, mindig nálam köt ki. Na, hadd lássam a kezét! -
mosolyodott el újra.
- Lehet, hogy ezután nagyon fogok
vigyázni, nehogy valakit megmentsek - morogta maga elé elgondolkodva a férfi,
mire mindkét nő elnevette magát.
A nővér leültette, aztán gyengéd,
de határozott mozdulatokkal letekerte az előző napi kötést. Egy perc múlva már
egy köpcös, szemüveges, ötvenes évei végén járó orvos szemlélte a sérülést,
miközben kitudakolta, milyen körülmények között szerezte.
- A nővér ellátja a sebet. Holnap
leveheti a kötést, és ha nem váladékozik, akkor nem kell bekötni. Szépen
gyógyul - nézett ki szemüvege felett Castle-re, aztán Margo nővér felé
pillantott. - Kapjon egy tetanusz elleni injekciót - mondta, aztán sietve
elbúcsúzott.
Margo nővér lefertőtlenítette a
sebet, steril gézzel befedte, és leragasztotta. Castle sziszegett egy kicsit, de
szó nélkül tűrte a műveletet.
- Köszönöm - mondta a férfi,
amikor a nő pakolni kezdett, és feltűnően sietve indult az ajtó felé.
Kate lépett egyet felé, a nővér
pedig olyan gyorsan fordult meg a tengelye körül, mint egy tornádó.
- Na na! Nem megy sehová! -
emelte figyelmeztetőn magasra a mutatóujját, mire Castle megtorpant. - Egyszer
már megszökött a kezeim közül, másodszor már nem játszhatja el! A lányom
mesélte, hogy akkor annyira megijedt tőle, hogy inkább velem adatta volna be az
injekciót, mint vele.
- Csak azért, mert magát már
ismertem - védekezett azonnal ártatlan arccal az író. - De most teljesen
felesleges megszurkálnia, az a múltkori még biztosan hatásos. Még érzem a
helyét - nyúlt hátra fájdalmas arccal a fenekéhez.
Kate és a nővér egymásra nézett,
aztán mindketten égnek emelték a tekintetüket.
- A képzeleted játszik veled
Castle - mondta elnézően mosolyogva Kate.
- Na, le a nadrággal Mr. Castle!
- emelte fel a kezében levő fecskendőt a nővér.
A férfi elnyíló szájjal
csodálkozott rá az elé táruló képre, amit képzelete kísértetiesen hasonlónak
látott a filmbéli Terminátoréval. Margo nővér úgy állt az injekciós tűvel a
kezében, mint Arnold Schwarzenegger a magasba tartott hatalmas puskájával.
- Jézusom! - kiáltott fel
tettetett ijedtséggel a nővér. - Még sosem voltam ilyen hatással egy férfira! -
nézett a hitetlenkedve rá bámuló íróra, aztán elnevette magát.
Castle vágott egy bosszús
grimaszt az őt kinevető két nőt látva, aztán megfordult, kicsatolta az övét, és
letolta a nadrágját.
- Ó, de megbátorodott! - kiáltott
fel nevetve a nővér.
- Ha tudni akarja, valójában
rettegek - sóhajtotta maga elé halkan Castle.
Beckett megfogta a nővér karját,
és kérlelőn nézett rá, mire az bólintott, és arcán a nevetést felváltotta a
megértő mosoly. Kate úgy érezte, azok után, amin keresztül ment a férfi, igazán
megérdemli, hogy segítsen neki legyőzni a félelmét, a nővér pedig a
legkedvesebb betegei között tartotta számon az írót, akit nagyszerű és érzékeny
embernek ismert meg az évek során. Mindketten szerették egy kicsit szeretetből
szekálni, vagy játékosan évődni vele, de mindketten azon igyekeztek, hogy
elviselhetővé tegyék neki a kórházi kellemetlenségeket.
Kate mellélépett, keze simogatva
siklott végig a férfi halántékát és tarkóját borító sűrű hajszálakon, és
megállapodott a hátán.
- Tudod, hogy muszáj kibírnod, és
mi segítünk.
- Azzal, hogy kinevettek? -
pillantott hátra bánatos tekintettel Castle.
- Dehogy nevetjük ki - lépett
hozzá Margo nővér, és gyengéden megfogta a férfi vállát, hogy kiengesztelje -
csak olyan arcot vágott, hogy azon muszáj volt nevetni.
Castle olyan arckifejezéssel
nézett a nővérre, mint egy megbántott kisfiú, aki hinni szeretne a
felnőtteknek, de a lelke mélyén tudja, hogy csak meg akarják nyugtatni a kedves
szavakkal.
- Igyekszem úgy beadni, hogy a
lehető legkevésbé fájjon - mondta szokatlanul szelíden a nővér, bár tudta, hogy
a férfi nem a fájdalomtól fél. - Feküdjön fel az ágyra, úgy könnyebb lesz!
- Gyerekeket szoktak lefektetni
az injekcióhoz - állt eltökélten az ágy mellett Castle, és megtámaszkodott a
szélében. Elvégre felnőtt férfi. Ki fogja bírni állva is, ha már nem szabadul a
két határozott nő kezei közül.
- Na, hát a maga kedvére is nehéz
ám tenni! - tette mérgesen csípőre a kezét a nő. - Ha áll, feszülnek az izmai,
ezért jobban fáj az injekció, de ha fekszik, el tudja lazítani, és könnyebben
eloszlik a hatóanyag az izomban. Ezért ajánljuk mindenkinek, hogy inkább
feküdjön, de néhány öntudatos férfi azt hiszi, attól lesz nagy legény, ha állva
kapja.
Castle nagyokat pislogott,
zavarában elkapta tekintetét a nővérről, és lehajtotta a fejét. Lehet, hogy a
nő csak jót akart neki?
- Feküdj le Castle! - szólalt meg
Kate. A férfi fenézett, és húzódozva, de engedelmeskedett.
Margo nővér magában
elmosolyodott. A nyomozó hangja határozott volt, ugyanakkor szerelemmel teli.
Mintha a maga és a férje kapcsolatát látta volna viszont. Náluk is ő
irányított, de szeretettel tette, és csak addig a határig, amit a férje is
elfogadott, sőt talán még szerette is. Ha a nyomozónál és az írónál is olyan
jól fog működni ez a kapcsolat mint náluk, akkor boldoggá fogják tenni egymást
egy életen át.
Amikor Castle feszengve, hason
fekve elhelyezkedett az ágyon, Kate mellé lépett, és meg akarta fognia a kezét,
de a férfi ingerülten elhúzódott, és a fal felé fordult.
- Nem kell - mondta
morcosan, arra utalva, hogy eddig mindig úgy élte túl a számára félelmetes
szúrást, hogy Kate elterelte a figyelmét azzal, hogy simogatta, fogta a kezét,
és elvarázsolta a szavaival, illatával, ragyogó tekintetével, de most nem
akarta ezt. Azt szerette volna, ha a nő egy igazi kemény férfit látna benne,
nem pedig egy anyámasszony katonáját.
Kate meglepve húzta vissza a
kezét, és hátrébb lépett. Egy pillanatig nem értette a férfi viselkedését, de
amikor rájött, hogy miről lehet szó, elszomorodott. Mivel Castle attól fél,
hogy elveszíti a termékenységét, bizonyítani akarja, hogy igazi férfi, ezért
keménynek akar látszani. Ha már most ennyire megváltoztatja a lehetőség, hogy
nem lehet gyereke, milyen lesz, ha valóban nem lehet neki? Sokkal jobban
szerette a félős, belé kapaszkodó beteget, mint a hőst játszót.
- Nocsak! - csodálkozott el a
nővér a jelenetet látva, de nem szólt többet. Megérezte a hirtelen kialakult
feszültséget, ezért szótlanul lefertőtlenítette a bőrt, és egy határozott
mozdulattal a farizomba szúrta a tűt.
Castle nyögött egyet. A nővér
felpillantott, és azon töprengett mi okozhatta a férfi viselkedésének
változását. Ahelyett, hogy a nyomozóba kapaszkodna és jajgatna, összeszorított
szemmel és szájjal tűri a számára oly félelmetes műveletet. Amikor az egész
hatóanyag az izomba került, felhúzta a férfi alsóját a csípőjére, és hogy oldja
a feszültséget, megpaskolta a hátsóját.
- Ez igen! Látom igazi férfi lett
Mr. Castle! - szánta dicséretnek a szavait a nővér, és nem is gondolta, hogy
milyen kényes témát érintett. Amikor érezte, hogy szinte megfagyott a levegő,
és még Beckett nyomozó is ijedtséggel vegyes rosszallással néz rá, gyorsan
menteni próbálta a helyzetet. - Aki le tudja győzni a saját félelmeit, az olyan
erős, hogy bármit le tud győzni - mondta. Tudta, hogy közhelyes amit mond, de
legalább nem trafálhat bele semmi kínosba. Beckett felé fordult, és megpróbálta
másfelé terelni a szót.
- Otthon tegyen rá borogatást.
Jól fog esni neki. Ha belázasodik, kapjon lázcsillapítót, és előfordulhat, hogy
fájni fog a lába, és úgy érzi, mintha lebénulna, de ne ijedjen meg, ez csak egy
kellemetlen érzés, és hamar elmúlik.
- Köszönjük, Margo nővér -
bólintott Kate, és az ingét igazgató, morcos arcú, szótlan íróra nézett. A
férfi vágott egy grimaszt, aztán a nővérre nézett.
- Nem is fájt annyira. Köszönöm -
mondta kényszeredetten, de amikor a nő megkönnyebbülten elnevette magát, Castle
is elmosolyodott. - Azért remélem, többet nem akarja gyakorolni rajtam az
injekció beadásának tudományát!
- Ez csak magán múlik -
kacsintott rá a nő, aztán gyorsan elbúcsúzott tőlük, mivel egy nővér beszólt az
ajtón, hogy a doktor úr kezdi a vizitet.
Egy ideig szótlanul ültek egymás
mellett az autóban, aztán Kate törte meg a csendet.
- Van egy szabad délutánunk. Mit
szeretnél csinálni most, hogy túlélted a kórházat? - pillantott mosolyogva a
férfira.
- Lehetne, hogy csak otthon
lustálkodjunk? - kérdezte félénken, de mivel Kate meglepődve nézett rá,
folytatta. - Fáj a varrat helye a herémen, lüktet a kezem, ég a hátsóm és le
akar szakadni a jobb lábam - húzta el fájdalmasan a száját.
- Hát, azt hiszem, ez elég indok,
hogy lustálkodjunk - bólintott Kate együtt érzőn.
Egy óra múlva már Castle otthon,
a kanapén fekve válogatott a DVD-k között, míg Kate a tányérokat rakta a
mosogatógépbe.
- Nem is tudom, most valahogy
egyik sem tetszik - forgatott két zombis filmet a kezében a férfi.
- Akkor mit csináljunk? -
nyújtotta Kate a kezében tartott egyik pohár narancslét az író felé.
- Az igazat megvallva, egyre csak
az a sok eltűnt kicsi gyerek jár az eszemben. Szívesebben lennék most a
kapitányságon - vallotta be a férfi, miközben elvette a poharat.
Kate egy pillanatra felhúzta a
szemöldökét, és elmosolyodott.
- Én is - ismerte el, aztán
pajkos fény villant a szemében, és miközben Castle mellé ült, izgatóan
végighúzta ujját a férfi combján. - Ha már mást nem csinálhatunk!
- Hát, én szívesen csinálnék
valami nagyon-nagyon, észbontóan jót, de azt hiszem, arra legalább estig várni
kell - nézett szomorú szemekkel a nőre.
- Csak estig? - húzta fel kacéran
a szemöldökét Kate.
- Hááát! Remélem! - mosolygott a nőre
pajkosan a férfi, miközben átölelte és az ölébe húzta a nőt, hogy
szenvedélyesen megcsókolhassa. Gyengéden tartotta Kate-t a karjaiban, és ajkát
puhán érintette a nőéhez. Ebben az állapotban csak egy finom érintésre, egy
szerelmes, lágy csókra vágyott, nem hajtotta vad szenvedély, ezért meglepődött,
hogy a teste milyen intenzíven reagált a nő közelségére és a csókra. Szinte
minden sejtje bizsergett és lángra gyúlt, amikor pedig Kate csípője az
ágyékának feszült, férfiasságában is szétáradt az izgalom. Belenyögött a
csókba, mire Kate ijedten húzódott hátra.
- Fáj? - szállt ki gyorsan Castle
öléből, és sajnálkozva pillantott a férfi ágyékára.
- Nem, dehogy! - eszmélt nehezen
Castle, aki még mindig az előző pillanatok bódító hatása alatt állt. -
Biztosíthatlak, hogy sok mindennek nevezhető, amit éreztem, de fájdalomnak nem
- húzta volna vissza a nőt, de az gyanakvóan méregette, és hátrébb lépett.
- Az autóban még mindened fájt! -
húzta össze várakozón a szemöldökét.
- Hm ... Most is fáj egy kicsit,
de amíg a karjaimban tartottalak, nem éreztem. Úgy látszik gyógyító hatása van
a csókodnak - mondta a férfi ártatlan szemekkel. Igazat mondott. Abban a néhány
másodpercben, amíg ölelte a nőt, agya csak a testét elárasztó mámort érzékelte.
Kate töprengett egy kicsit, aztán
sejtelmesen mosolyogva Castle-re nézett.
- Feküdj le inkább a
hálószobában! Készüljünk fel az estére!
A férfinak egy másodperc alatt
számtalan pajzán kép cikázott át az agyán, hogyan is készülhetnének fel az
estére, ezért elvigyorodott, és már indult is a hálószoba felé. Amikor
megérezte, hogy a nő nem követi, rosszat sejtve megfordult.
- Te nem jössz?
- Nyugi Castle! Mindjárt megyek,
csak kell egy kis kellék - mondta jelentőségteljesen.
A férfinak felcsillant a szeme,
újra elvigyorodott, és sietve indult a hálószobába.
Kate megcsóválta a fejét, és
gonosz kis mosollyal a szája sarkában a konyha felé indult. Tudta, hogy Castle
egészen másra számít, mint amit ő tervez. Hirtelen egy sor emlék jutott eszébe,
mind-mind szeretkezéseik játékos percei voltak. Soha, egyetlen férfival sem
tudott olyan felszabadult lenni élete legintimebb pillanataiban, mint
Castle-lel, és ezt nemcsak annak tudta be, hogy a férfi képzelete határtalanul
szárnyalt a szeretkezésekkor is, hanem annak is, hogy gyakran rendkívül játékos
volt. Ettől nemcsak szenvedélyesek, vagy éppen gyengédek voltak az
együttléteik, hanem sokszor nagyon vidámak is. A pajkos játék viszont mindig
arra szolgált, hogy a lelke szabaddá váljon, ami aztán elsöprő vágyakat keltett
benne, amit a mennyei beteljesülés követett. A férfi valószínűleg azt hiszi,
hogy valami pajzán játékra készül, azért ért fülig a szája. A fagyasztóból
elővette a jégkockatartót, kiborította belőle a jeget, és miután apró darabokra
törte, egy zacskóba tette. A jeget a háta mögé rejtve lépett a hálószobába, de
az elé táruló látványtól földbe gyökerezett a lába. Azt gondolta, hogy a férfi
izgatottan várja az ágyban, de hogy ezt meztelenül tegye, arra nem számított.
Castle a franciaágy háttámlájának támaszkodva, meztelen felsőtesttel, derékig
betakarózva, ellenállhatatlan kisfiús mosolyával nézett a belépő nőre. Csillogó
tekintete tele volt várakozással és vágyakozással, amiből a nő azonnal tudta,
hogy a takaró alatt sincs semmi a férfin.
Kate egy szempillantás alatt
kapcsolt. Már tudta, mit fog tenni. Legelbűvölőbb mosolyát magára öltve,
kacéran nézett a mit sem sejtő kék szemekbe. Kezét még inkább hátratette,
amitől pattanásig feszültek a gombok mélyen kigombolt ingén, és a vékony anyag
látni sejttette formás, kerek melleit.
A férfi tekintete azonnal a nőies
domborulatokra vándorolt. Nyelt egyet, majd elnyílt ajkakkal, fátyolos
tekintettel nézett Kate szemébe. Amióta megcsókolta a kanapén a nőt, mintha
agya kikapcsolt volna minden kellemetlen érzést, az éppen csak megnyugvó
sebhelyet, az injekció helyének égő fájdalmát és a lábába sugárzó bénító, tompa
fájdalmat, csak arra tudott gondolni, hogy szeretkezni szeretne vele. Érezni
akarta bársonyos bőrének melegét, selymes hajának csiklandozását, megízlelni
édes csókját, megsimogatni minden porcikáját, eljuttatni a nőt a gyönyörig,
miközben elmerül ölének forróságában, és ő is eljut vele a mennyországba.
Minden jel arra utalt, hogy Kate készül valamire, és ő azt akarta, hogy a nő
lássa, ő készen áll, ezért minden ruhadarabjától megszabadulva bújt a takaró
alá, és izgatottan várt. Vetkőzés közben megnyugodva látta, hogy a
varratszedéskor megbolygatott seb már nem gyulladt, szépen összeforrt, és nem
lehet vele semmi baj. A takaró alatt megdörzsölgette combját, amibe lesugárzott
a tetanusz elleni injekció okozta fájdalom, aztán minden jóra felkészülve a
paplan fölé tette a kezeit, és az ajtóra szegezte a tekintetét. Amikor Kate
belépett, tudta, hogy vége van. Kate Beckett rabja. Örökre. Ahogy a nő
közelített felé, teljesen elveszett a huncutan csillogó zöld szemekben, a telt
ajkak érzéki mosolyában, a tökéletes test látványában.
- Mire készülsz? - kérdezte a vágytól elcsukló hangon, amikor észrevette, hogy Kate a háta mögött rejteget valamit. Képzelete őrült tempóban játszott el a lehetőségekkel: bilincs, eper, tejszínhab, csokiöntet, masszázsolaj, jégkocka, még az ostor is megfordult a fejében, de azt gyorsan elvetette.
- Mire készülsz? - kérdezte a vágytól elcsukló hangon, amikor észrevette, hogy Kate a háta mögött rejteget valamit. Képzelete őrült tempóban játszott el a lehetőségekkel: bilincs, eper, tejszínhab, csokiöntet, masszázsolaj, jégkocka, még az ostor is megfordult a fejében, de azt gyorsan elvetette.
Kate az ágyhoz ért. Előrehajolt,
és egy gyengéd, lassú csókot adott a férfi szájára.
- Az legyen meglepetés - suttogta
a csókba. - Feküdj le, és fordulj meg!
Mosolyogva nézte, ahogy Castle
engedelmesen lejjebb csúszik az ágyban, és hasra fordul. A férfi szeme
izgalommal vegyes várakozással csillogott, aztán becsukta, és alsó ajkát
beharapva, boldog izgatottsággal várta a meglepetést.
Kate egy finom mozdulattal
lehajtotta a férfiról a takarót, és széles mosoly ült ki az arcára. - Így
lenne telitalálatom a lottón! - gondolta, amikor meglátta az izmos,
meztelen férfitestet. Szemét végigfuttatta az arányos, erőteljes testen, aztán
tekintete visszatért az injekció helyét jelző piros foltra. Előhúzta háta mögül
jeget tartalmazó zacskót, hogy rátegye a gyulladt felületre, de a mozdulat
közben megállt a keze. Jó volt eljátszani a gondolattal, hogy megtréfálja
Castle-t, de nem volt szíve megtenni. Nem lehet ilyen gonosz a férfival az
elmúlt napok eseményei után! Egy pillanatnyi habozás után finoman, éppen csak
érintve a bőrt, őrjítő lassúsággal végighúzta középső ujját a férfi gerincén a
tarkójától a csípőjéig, majd vissza. Látta, ahogy Rick szája szélesebb mosolyra
húzódik, mellkasa megemelkedik a jóleső sóhajtástól, bőre beleborsózik az
érzéki érintésbe. Előrehajolt. Leomló haja megcsiklandozta a férfi hátát, meleg
lehelete simogatta a fülét, ahogy belesuttogta a szavakat.
- Ne haragudj Castle, de nem az
lesz, amire számítottál!
Bársonyos hangja elbódította a
férfi éberségét, ezért csak abban a pillanatban fogott gyanút, hogy nagyon
melléfogott Kate szándékait illetően, amikor a nyakára adott puha csókkal egy
időben megérezte a fenekére nyomódó jeges zacskót.
- Á ... á ... ááááá! Kate ... ez
... ez ... - kiáltott fel kétségbeesetten Castle, miközben összerándult a
kellemetlen érzéstől, és megpróbált elmenekülni előle.
- Tudom, hideg - mondta
szenvtelenül Beckett, mintha csak egy egyszerű tényt szögezne le. Egyik kezével
a jeget tartotta a férfi hátsóján, a másikat határozottan a hátára tette,
jelezve, hogy ne mocorogjon. - Margo nővér szerint jót fog tenni egy kis jég -
emlékeztette Castle-t a nővér tanácsára.
- De ... de ... - próbált
nyögdécselve ellenkezni a férfi, miközben hason fekve megpróbálta fejét a nő
felé fordítani. Kate nem hagyta szóhoz jutni, mert lehajolt, és egy csókkal
betapasztotta a száját, aztán felegyenesedve, oldalra hajtott fejjel,
kíváncsian méregette.
- Mégis, pontosan mire számítottál?
- Hát, megfordult a fejemben,
hogy jégkockákat hozol, és valami új trükköt mutatsz, de hogy a hátsómra tedd,
azt álmaimban sem gondoltam - fúrta durcásan fejét a párnába a férfi, de mivel
Kate továbbra is kérdőn figyelte, morcosan folytatta. - Azt hittem, a
tejszínhab lesz a nyerő.
- Castle! - tette csípőre a kezét
Kate, és megpróbált szigorú arcot vágni, ami elég nehezére esett így, hogy
néhány centiméterre előtte feküdt a férfi pucéran, hátsóján a jeges zacskóval.
- Csak nem azt gondoltad, hogy az estére készülés hancúrozást jelent, amikor
néhány órája még varratokat huzigáltak ki belőled és injekciót kaptál? -
kérdezte felháborodva, miközben nem tudta megállni, hogy tekintete ne időzzön a
meztelen férfitesten.
Castle elkapta a nő pajzán tekintetét,
ahogy őt méregeti, és kapkodva húzta magára a takarót.
- Azt mondtad, készüljünk az
estére! - igazgatta a paplant zavarában, sértődött arccal.
Kate leült az ágy szélére, és
ujjait a férfi kezére kulcsolta.
- Úgy értettem, tegyünk meg
mindent azért, hogy este már ne fájjon semmid - mondta meleg hangon. Szerette
volna kiengesztelni a férfit, amiért megtréfálta, bár egy percig sem bánta. A
jelenetet biztosan nem fogja elfelejteni, amíg él.
- De azért jólesett, hogy
szórakozhatsz rajtam, ugye? - csendült megbántottan Castle hangja, de
tekintetén látszott, hogy egyáltalán nem haragszik, csak bosszantja, hogy már
megint nem az ő tervei valósulnak meg. Magában persze elismerte, hogy Kate-nek
igaza van, és a szeretkezés ideje még nem jött el.
- Őszinte leszek Castle, jólesett
- mosolyodott el a nő. - Tudod, még a jeges zacskóval a hátsódon is nagyon
szexi voltál - simogatta meg szeretettel a férfi tarkóját.
- Szóval szexinek tartottál? -
élénkült fel a férfi, és felkönyökölt az ágyon, hogy Kate szemébe nézve megállapítsa,
nem akarja-e megint megtréfálni a nő.
- Igen, de ezt a jelenetet jól
elraktározom azok közé az emlékek közé, amiket bármikor elő tudok húzni, hogy
elmeséljem a haverjaidnak, ha netán nem tudnál viselkedni.
- De ... de hát ez zsarolás! -
háborgott a férfi, de huncutan csillogó szeme elárulta, mennyire élvezi a
kettejük kapcsolatát végigkísérő évődést.
- Bár azt is el tudom képzelni,
hogy ezzel a történettel szórakoztatom el a kamasz unokáinkat öregkorunkban, ha
cikizni akarom a nagyapjukat - csipkelődött jóízűen nevetve a nő, de amikor
meglátta Castle megrökönyödött arckifejezését, azonnal rájött, hogy mit is
mondott. Egy olyan jövőről beszélt, amiben gyerekek és unokák veszik őket
körül, holott eddig azt hangoztatta, hogy a hivatása mellet felelőtlenség lenne
gyereket a világra hoznia, és egyértelműen kijelentette, hogy nem akar
gyereket. Úgy érezte, mintha egy pillanatra megfagyott volna a levegő a
szobában. - Alexis bizonyára megajándékoz majd néhány kis csibész unokával -
mondta elcsukló hangon zavarában, és elkapta tekintetét a férfiról. Dühös volt.
Dühös, amiért nem tudta kordában tartani a gondolatait, amiért hagyta, hogy
lelkének titkos vágyai irányíthatatlanul a felszínre törjenek. Hetek óta
küzdött, hogy ezeket a vágyakat a tudatalattijában elrejtve tartsa, most pedig
egy szempillantás alatt semmivé vált erőfeszítése eredménye.
- Persze - bólintott erőtlenül a
férfi, de hiába akarta megfejteni Kate érzéseit a tekintetéből vagy az
arckifejezéséből, mert a nő hirtelen felállt, és elfordult.
A beállt csend kezdett kínossá
válni. Kate egy pillanatig azon töprengett, mivel terelje másra a szót, aztán
hirtelen mégis másképp döntött. Vett egy nagy levegőt, és a férfi felé fordult.
- Nem szeretném, ha félreértenéd
a szavaimat - mondta komolyan. Hangja keményen csendült, de a szeme szomorúan
csillogott. - A döntésem nem változott.
Mielőtt a férfi bármilyen módon
reagálhatott volna, megfordult és az ajtó felé indult.
- Kate - szólt utána Castle
bátortalanul, de a nő mintha nem is hallotta volna, kilépett a szobából.
Még néhány másodpercig bámulta a csukott ajtót, aztán keserűen tudomásul vette,
hogy Kate egyhamar nem jön vissza. Felkelt, felvette a pizsamáját, aztán
visszafeküdt az ágyba. Néhány perccel ezelőtt még egy különleges szeretkezésen fantáziált,
most meg itt van egyedül, és már az esti szeretkezés is elérhetetlen
vágyálomnak tűnt. Egyre a nő csilingelő kacagása és szavai jártak az eszében,
aztán szomorú tekintete, amikor közölte, hogy a döntése nem változott. Olyan
disszonánsnak érezte a jelenetet, mint amikor egy gyilkosság felderítésekor
látnak egy csomó, logikusnak tűnő tényt, eseményt, indítékot, és úgy látszik,
hogy minden a helyén van, neki mégis az az érzése támad, hogy valami nincs
rendben. A birtokon való beszélgetésükkor Kate logikusan megindokolta, miért
nem akar gyereket, most pedig nevetve unokákról beszél, aztán Alexis-szal menti
ki magát, végül megerősíti, hogy nem kar gyereket. Castle kétségbeesetten
őrlődött. Nem akarta hiú reményekkel áltatni magát. Amikor Kate viccelődött az unokákkal,
ő már látta maga előtt, ahogy a hamptons-i nyaraló kandallójában lobogó tűz
vörös, és az ablakokon beszűrődő hold kékes fénye bevilágítja a szobát, ő a
kanapén ül kockás köntösben, egyik kezével átölelve Kate-t, aki huncutul
nevetve meséli kalandjaikat a szőnyegen ülő, csillogó szemű gyerekeknek. Abban
a pillanatban úgy érezte, nem lenne nála boldogabb ember, ha egyszer
megvalósulna ez az álom. Aztán a remény, hogy Kate meggondolta magát, egy
pillanat alatt szertefoszlott. Igyekezett elfojtani a remény, és a gyerek utáni
vágyát, de valami zavarta. Becsukta a szemét, és újra végigjátszotta az
eseményeket attól kezdve, hogy a nő belépett a szobába, egészen az utolsó
mondatáig. Nyelt egy nagyot. Már tudta, hogy mi zavarja. Valami, ami
ellentmondott a szavaknak: Kate tekintete.
Beckett alig várta, hogy
becsukódjon a háta mögött az ajtó. Hátát a falnak vetette, és arcát a kezébe
temette. Egy pillanatra elgyengült, de csak egy pillanatra. Tudta mi a célja az
életben. Attól a perctől kezdve tudta, hogy lezárták az édesanyja gyilkossági
ügyét. Nem akarta, hogy másnak is azzal a tudattal kelljen élni, hogy nem
tudja, ki felel az édesanyja, apja, testvére, férje, felesége vagy a gyereke
haláláért, és hogy a tettes soha nem fog érte megbűnhődni. A munkája több volt,
mint hivatás. Az élete volt, de ebbe az életbe nem fér bele egy gyerek. A
gyerek a legnagyobb felelősség az életben, és ha ő vigaszt akar nyújtani az
áldozatok hozzátartozóinak, akkor nem vállalhat ekkora felelősséget. Annak
ellenére, hogy folyamatosan győzködte magát, hogy ez a helyes döntés, egyre
inkább úgy érezte, nem tud mit kezdeni a világ elől elrejtett érzékeny
oldalával, a boldogságra, szerelemre, szeretetre, családra és gyerekre vágyó
női mivoltával. Eltökélt tekintettel lökte el magát a faltól, és megpróbálta
kitalálni, hogy mivel terelje el Castle gondolatait az előbbi jelenetről. Nem
akarta, hogy a férfi nagyobb jelentőséget tulajdonítson a szavainak, mint a
valóság. Legszívesebben bement volna az őrsre, de ezt a lehetőséget megfutamodásnak
érezte. Ösztönösen a konyhába ment, feltett egy kávét, és amíg nézte, hogyan
folyik a gőzölgő, fekete ital a pohárba, eszébe jutott Castle megjegyzése a
többi elrabolt gyerekről. Felvette a telefont, és Espo-t hívta.
Lassan kortyolgatta a kávét, és
időnként a hálószobaajtóra pillantott, ahonnan semmi nesz hallatszott ki, néha
pedig türelmetlenül a bejárati ajtóra. Tudta, hogy legalább húsz perc kell,
hogy a járőr ideérjen a csomaggal, amit Javi-tól kért, de úgy érezte,
ólomlábakon jár az idő. Elmosogatta a poharat, aztán még egy kávét is feltett.
Éppen egy tálcára tette a gőzölgő nedűt, amikor csengettek. Az ajtóban Martinez
járőr mosolygott, kezében egy sárga borítékkal.
- Elég gyors voltam? - kérdezte.
Szeméből kiolvasható volt, hogy éhezik a dicséretre. Beckett az órájára
pillantott, és elismerően bólintott.
- Hogy csinálta? - húzta fel
kérdőn a szemöldökét. Ő még sosem ért ennyi idő alatt az őrsről Castle
lakására.
Martinez mosolya kényszeredetté
vált, és láthatóan zavarba jött, amiből a nő azonnal tudta, bizonyára nem egy
szabályt hágott át a férfi, hogy a csomagot minél előbb kézbesítse.
- Bekapcsolta a szirénát? -
nézett rá tettetett rosszallással a nő, mire a járőr ártatlanságát erősítve
széttárta a karját.
- Azt mondta Esposito nyomozó,
hogy életbevágó, hogy mielőbb megkapja a csomagot - magyarázkodott a férfi,
félve, mert hirtelen nem tudta eldönteni, hogy helyesen tette-e, hogy úgy
vijjogtatta a megkülönböztető jelzést, mintha az élete múlna rajta.
Kate majdnem elnevette magát.
Szinte maga előtt látta a jelenetet, ahogy Javi halálosan komolyan megeteti az
újonc járőrrel, hogy a csomag kézbesítésén múlik a világ sorsa. Komolyságot
erőltetett magára, és megdicsérte a járőrt. Elmosolyodott, ahogy a büszkén
elsiető férfi után nézett.
Egy perc múlva az ebédlőasztalon
kiteregetett nyomozati anyagot szemlélte. Tudta, hogy az FBI a megtalált
gyerekek ügyével van elfoglalva, folynak a kihallgatások, előkészítik a
dokumentációt a vádemeléshez, és a többi eltűnt gyerek ügyével rajtuk kívül nem
foglalkozik senki, ezért kérte Espo-t, hogy küldjön másolatot mindenről, ami a
templomi alapítványról, a kórházról és a gyerekekről eddig megtudtak. Javi
elküldte Daniel atya naplójának másolatát és az FBI-nak küldött jelentéseit is.
Ha valamivel fel tudja oldani az előbbi kínos helyzetet Castle-lel, akkor az a
nyomozás. Egyik kezében a kávéval, másikban az iratokkal lépett a hálószobába.
Castle, csukott szemmel az
oldalán feküdt, és mivel nem mozdult az ajtónyitódásra, Kate egy pillanatig azt
hitte, hogy alszik, de a férfi gyorsan emelkedő-süllyedő mellkasa és feszülő
izmai elárulták, hogy éberen fekszik.
- Hoztam kávét - tette le a
csészét az éjjeli szekrényre.
Castle kinyitotta a szemét, de
nem nézett a nőre, csak benyúlt a takaró alá, előhúzta a zacskót, amiben a jég
már kásává olvadt, és sértődött arccal az ágy szélére tette, aztán felült, és
elvette a kávét az éjjeli szekrényről.
- Köszönöm - mondta, de
tekintetét a nő helyett a fekete folyadékra szegezte.
- Szívesen. Elhozattam a nyomozás
anyagait - mondta tárgyilagosan Kate, miközben a férfi arcát fürkészte. Nem
csalódott. Castle nagyot kortyolt a kávéból, szemében megjelent az izgatott
csillogás, és végre ránézett. - Gondoltam, estig átnézhetnénk őket, hátha
találunk valamit. - Megvárta, míg a férfi egyetértően bólint, aztán halványan
elmosolyodott, és elvette a jeges zacskót az ágy széléről. - Hozzak jeget?
- Már nem érzem a fenekemet -
rázta meg a fejét a férfi, miközben a kezébe vette Daniel atya naplóját.
Castle örült, hogy újra belevetik
magukat az ügybe. Amíg egyedül volt a szobában, agya újra meg újra lejátszotta
Kate mondatait, mint egy végtelenített magnófelvételt, és ő hol a reményt, hol
a csalódást élte meg közben. Szerette volna, ha a jég nemcsak a hátsóján levő
gyulladt szúrásnyomot érzéstelenítette volna el, hanem a kínzó gondolatokat is.
Örült, hogy az ügyre koncentrálhat.
- Nagyon kicsik a gyerekek - mondta elgondolkodva, miközben a naplót lapozgatta.
- Nagyon kicsik a gyerekek - mondta elgondolkodva, miközben a naplót lapozgatta.
- Igen. Az a kérdés, miért
rabolnak el ekkora gyerekeket.
- Vannak tippjeim - nyelt egyet a
férfi. Kék szeme szomorúan csillogott. Nem akarta kimondani, amire gondolt.
Máskor el tudott határolódni az áldozattól, és könnyedén dobálózott az
elméleteivel, most azonban szíven ütötte az emberi gonoszság. Gyerekeket
raboltak el a szüleiktől, és ő már pontosan tudta, mit jelent ez a szülőnek és
a gyereknek.
- Szervkereskedelem,
gyerekkereskedelem, pedofilok, gyerekpornó - mondta ki helyette Kate, és ahogy
a férfira nézett, biztos volt abban, hogy ő is ezekre gondolt.
- Az is lehet, hogy a kicsik a
gyerekkereskedők, a nagyobbak a pedofilok kezei közé kerültek - tűnődött
Castle, mivel a gyerekek kora még mindig elég különböző volt.
- Mit gondolsz, mennyi a
valószínűsége, hogy ugyanazon a környéken jelenjem meg Patricia Mars Ian
Carpenter-rel, és még két alvilági szervezet? - nézett kérdőn Beckett a
férfira, mivel neki ez már túl hihetetlennek tűnt.
- Igaz - húzta el a száját
Castle, miközben a naplót lapozgatta. - Biztos vagyok abban, hogy az atya
gyanakodott valamire, és nem véletlenül akarta lehallgattatni a kórusvezetőt és
a templomszolgát.
- Igen, de ez csak szándék volt,
mert az FBI-tól még nem kérte.
- Beszélnünk kellene Mary
Turner-rel. Róla az a hír járja, hogy szinte minden idejét a templomban tölti,
mindenről tudni akar és mindenbe beleüti az orrát.
Az ilyen emberek néha értékes információk
birtokában vannak - értett egyet Castle-lel a nő. - Holnap behozatom.
Castle elgondolkodott.
Képzeletében megjelent a impozáns templom pompás belső tere, a gyerekkórus
tisztán csilingelő hangja, Joe, a húgáért imádkozó kisfiú szomorú, barna szeme.
- Nem beszélhetnénk vele inkább a
templomban? - kérdezte komoly arccal.
Kate meglepődve nézett a férfira.
Nem értette, miért akar a templomba menni, bár sejtette, hogy az imádkozó
kisfiúnak köze lehet hozzá.
- Rendben - egyezett bele,
és úgy döntött, nem faggatja a férfit. Kezébe vett egy köteg iratot, és Castle
kezébe nyomta, a maradékkel pedig az ágy melletti fotelba ült. - Addig is
rágjuk át magunkat az eddigi információkon - mondta, és elégedetten látta, hogy
sikerült elterelnie a férfi figyelmét az előbbi kellemetlen helyzetről, mert
Castle összeráncolt homloka arról tanúskodott, hogy teljes figyelmével a
jelentésekre koncentrál.
A csend, ami betöltötte a szobát,
most nem volt kínos, csak az elmélyült munkát jelezte. Nem hallatszott más,
csak a papírok suhogása, mappák fedelének csukódása. Castle csalódott arccal az
éjjeli szekrényre tett egy dossziét, amiben semmi új információt nem talált, és
sóhajtva Beckett-re nézett.
- Egyszer már átolvastam őket.
Akkor sem volt bennük semmi használható, és most sincs - morogta lemondóan,
mire Kate felemelte a fejét, és rosszallóan nézett rá.
- Tudom, hogy unalmas, de te
akartál rendőrösdit játszani - mondta kihívóan. - Nem szeretném, ha valamiről
megfeledkeznénk, és azért nem tudnánk megoldani az ügyet - tette hozzá
komolyan. Alig mondta ki a szavakat, látta, hogy a férfi arcvonásai
megváltoznak, tekintetében fény gyúl, szeme kikerekedik. Abban a pillanatban
tudta, hogy eszébe ötlött valami nagyon fontos.
- Mi az Castle?
- Valamiről tényleg
megfeledkeztünk - ragyogott izgatottan a férfi szeme.
- Elárulod, vagy vársz, amíg
megőszülök? - vonta össze szemöldökét Kate.
- Hm ... - merengett el a
lehetőségen Castle - szerintem ősz hajjal is gyönyörű lennél.
- Castle! - csattant a nő hangja,
hogy visszatérítse a valóságba az írót, aki megrezzent a hangra, aztán büszkén
kihúzta magát.
- Szóval, nem néztünk utána annak
a névtelen adakozónak, aki fél éve rendszeresen támogatja a templomot.
Beckett meglepődött. Már napokkal
ezelőtt kiderült a templomi alapítvány pénzügyeinek átvizsgálásakor, hogy fél
éve rendszeresen kap az alapítvány jelentős pénzösszegeket egy névtelen
adakozótól. A csecsemő elrablóinak felderítése, Castle sérülése, aztán a kamasz
gyereke megtalálása annyira elterelte a figyelmüket, hogy megfeledkeztek az
ismeretlenről. Kate tudta, hogy utána kell járni minden nyomnak, mégsem hitte,
hogy az adakozónak köze lehet a gyerekek elrablásához.
- Nem hiszem, hogy az alapítvány
számláján akkora összegek mozognak, hogy még egy bűnszövetkezet pénzmosásra
tudná használni, de utánanézetek.
- Miért? - háborodott fel Kate
hitetlenkedésén a férfi. - Képzeld el, hogy az emberünk itt nőtt fel a
környéken, ide járt misére, talán még a templomi kórusban is énekelt, és úgy
látszott jó ember lesz belőle. Aztán az élet bűnös oldalát választotta,
elrabolt gyerekeket adott el meddő pároknak, amiből hatalmas összegekre tett
szert, de egy nap megtudta, hogy halálos beteg, és élete utolsó évében
megszólalt a lelkiismerete. Szerette volna helyrehozni élete legnagyobb bűnét,
de a gyerekeket már nem adhatta vissza az igazi szüleiknek, ezért annak a
templomnak kezdett adakozni, ami még az ártatlanság korát, a jóságot és a hitet
jelentette neki, és abban reménykedett, hogy így bűnbocsánatot nyerhet -
mesélte átéléssel a képzelete szülte történetet, amit Kate elnéző mosollyal a
szája sarkéban, türelmesen végighallgatott.
- Castle! Ilyen csak a nyálas,
gyenge, romantikus filmekben van.
- Mi? Miért nyálas, és miért
gyenge? - háborodott fel a férfi.
- Azért mert van olyan ember, aki
elalél a megtért bűnös figurától, és sír a film végén, hogy szegény
gyerekkereskedő belehalt a gyilkos kórba, pedig milyen nagyszerű ember volt,
mennyire megbánta a bűnét - gúnyolódott Kate.
- Na jó - duzzogott megadóan a
férfi - tényleg nyálas és gyenge.
- Maradj inkább a krimiírásnál -
mosolyodott el szeretettel a nő - és hagyd meg másoknak a romantikus
regényeket!
- Azért utánanézel?
- Igen - állt fel Kate, miközben
összeszedte az iratokat. - Tudod, az jár a fejemben, hogy Benson nyomozó, aki az
első kihallgatásokat vezette, mondott néhány érdekes dolgot, amit nem írt bele
a jelentésébe. Samuel Eckhardt, a kórusvezető, és az egyik templomszolga, Ben
Jakobs viselkedése keltett benne gyanút.
- Beckett! Te megérzésekre
hagyatkozol? - mosolyodott el Castle. - Te? A tények embere? Csak nem lázas
vagy? - kérdezte kihívón, mire Kate megrázta a fejét, és sóhajtott egyet.
- Benson öreg róka. Ő egy nagy
tapasztalatú nyomozó. Ha neki nem tetszett valami a két ember viselkedésének,
annak oka van. Igen, hiszek a megfigyelésében, mert az több mint megérzés -
magyarázta meggyőződéssel. - És felhívom a figyelmedet a két névre! - vonta fel
a szemöldökét jelentőségteljesen, aztán felkapta az iratokat és az üres
kávéscsészét, és kaján kis mosollyal az arcán magára hagyta a meglepetten
bámuló férfit.
Castle összeráncolt homlokkal
összpontosított, hogy megfejtse a nő célzását. Alighogy becsukódott a hálószoba
ajtaja, kisimultak a ráncai, szeme kikerekedett, szeme felragyogott.
- A monogramok! - kiáltott Kate
után diadalittasan. - S.E. és B.J.! Őket akarta Daniel atya lehallgattatni!
Castle fülelt, hogy mit reagál a
felfedezésére a nő, de csak a bejárati ajtó csukódását, és Alexis örömteli
hangját hallotta meg. Nem értette, mit mond a lány, de a hangsúlyokból úgy
gondolta, hogy örömmel üdvözli Beckett-et. Mivel Kate nem jött hozzá vissza,
egyre kíváncsibb lett, hogy miről beszélgetnek, de erőt vett magán, és az
ágyban maradt. Örült, hogy a lánya és a szerelme jól kijönnek egymással, sőt,
őszinte, bensőséges kapcsolat alakult ki köztük. Úgy érezte, hagynia kell, hogy
abban a kevés időben, amit kettesben tölthetnek, még neki sem szabad
megzavarni, bár volt egy rossz érzése, hogy őt beszélik ki, de azt sem bánta.
Három csodálatos nő tölti ki az életét, amitől más férfi talán megrémülne, de ő
tudta, hogy ennél nagyszerűbb dolog nem történhet vele az életben. Boldogan
sóhajtott egyet, és reménykedve nézett az ajtóra, hátha minél előbb kinyílik,
és befejezve a kitárgyalását, megkegyelmeznek neki. Ha tudta volna, hogy miről
beszélget a két nő odakinn, nem maradt volna az ágyban fekve.
Kate éppen a poharat mosogatta
el, amikor Alexis belépett, és széles mosoly ült ki az arcára, amikor meglátta
a nyomozót.
- Szia Kate! De örülök, hogy
itthon vagy! - mondta őszintén.
- Én is örülök, hogy látlak -
lépett a lányhoz Kate, és megölelte. Az elmúlt napok zűrzavara után Alexis
testesítette meg a hétköznapok nyugalmát. Okos volt, céltudatos, szorgalmas,
élte az egyetemisták önfeledt életét, de soha nem keveredett zűrös helyzetekbe.
Megfontolt volt és felelősségteljes. Ha Alexis-sal volt, mindig megfeledkezett
a gyilkosokról, áldozatokról, bűnről és gonoszságról, róla mindig a feltétel
nélküli szeretet és a család jutott eszébe. Talán azért, mert mindig
csodálattal töltötte el a lány és Castle különleges kapcsolata.
- Hogy van? - kérdezte Alexis,
miközben apját keresve tekintete körbejárt a lakáson.
- Fekszik - intett fejével a
hálószoba felé Kate. - A varratszedés és a tetanusz elleni injekció kicsit
megviselte, de már egész jól van.
- Tudod, ő sokszor játssza a
nagyszájú macsót, közben meg retteg az injekciótól, és szégyenlős, ha a
sérüléséről kérdezem - mondta aggódó tekintettel Alexis, aztán néhány
másodpercnyi vacillálás után úgy döntött, inkább Kate-nek teszi fel a kérdést,
mint az apjának. - Volt már azon a vizsgálaton, ahol kiderül, nem lett-e
maradandó károsodása?
- Még nem, de szerintem a
napokban rászánja magát - tűnt el a mosoly Beckett arcáról. Úgy érezte, hogy az
egész gyerek kérdés egy nagy, fekete viharfelhőként lebeg a fejük felett.
Alexis megérezte a nő hirtelen hangulatváltozását, ezért csak bólintott, és
gyorsan másra terelte a témát.
- Remélem ír néhány fejezetet,
amíg nem lehet az árnyékod, mert az étteremben összefutottam Gina-val, aki azt
ecsetelte, hogy Apa hetek óta valami mesével kábítja, és jó lenne, ha Apa végre
észrevenné, hogy ő nem az a kábulós fajta - húzta el a száját, és elindult a
hálószoba felé. - Hogy van az én hősöm? - lépett be ragyogó tekintettel,
őszinte mosollyal az arcán, és szorosan hozzábújva ölelte meg a boldogságtól
sugárzó férfit
Kate az ajtóban állva, karba tett
kézzel nézte a jelenetet, és arra gondolt, boldog lehet az a gyerek és az a
szülő, akik között ilyen eltéphetetlen kötelék van. Most nem akart belegondolni
abba, hogy milyen nagyszerű apa Castle, ezért megköszörülte a torkát, és szólt,
hogy bemegy a kapitányságra, és megpróbál a legtöbb információhoz jutni a
kórusvezetőről, a templomszolgáról és az ismeretlen adakozóról.
- Akkor most egyedül hagysz? -
görbült le bánatosan a férfi szája.
- Apa! Én már nem is vagyok jó
neked? - kérdezte tettetett sértődöttséggel Alexis, de mielőtt az apja
ellenkezhetett volna, pajkosan elmosolyodott. - Tudom, hogy Kate nővér előtt
nem vagy olyan szégyenlős, mint az ártatlan kis Alexis nővérke előtt.
- De! Egy, nincs szükségem
ápolásra, kettő, nem vagyok szégyenlős - ellenkezett felháborodva Castle,
miközben ujjain számolva sorolta a tényeket, legalábbis amit ő tényeknek
hitt.
- Akkor miért is fekszel a
délután közepén ágyban, és miért is szorongatod olyan veszettül a
takarót?
Castle kinyitotta a száját, hogy
visszavágjon rajta derülő lányának, de csak ellenkezni tudott volna érvek
nélkül, így végül megadóan becsukta a száját, és rosszallóan megcsóválta a
fejét.
- Mondd csak! Ezt Kate-től
tanultad?
- Mit is? - húzta össze kék
szemeit Alexis, mintha fogalma sem lenne, miről beszél az apja.
- Castle, csak nem gondolod, hogy
egy ilyen okos, kiváló megfigyelőképességgel rendelkező lány még nem jött rá,
hogyan lehet téged szekálni? - nevette el magát Kate, aztán a duzzogó férfihoz
lépett, és egy gyors csókot adott a szájára. - Igyekszem haza, addig Alexis
nővér vigyáz rád. Bízz benne! Sok tapasztalatot gyűjtött Dr. Parish mellett a
hullaházban - próbált komolyságot erőltetni magára Kate, de alig tudta
visszafojtani a nevetését, amikor a férfi bosszús arcára nézett.
- Tudom, hogy a legjobb
szórakozásotok, ha engem szekálhattok - öltötte fel Castle a sértődött kisfiús
arcát, de a tekintete boldogan ragyogott. Arra gondolt, itt van a szívének oly
kedves két nő, akik egy hullámhosszon vannak, és vele foglalkoznak. Kívánhat
ennél többet?
- Mondtam már Castle, hogy csak
azt szekálják, aki hagyja magát - nevetett Kate, aztán szeretettel hozzátette:
- meg akit szeretnek.
- Jó lenne, ha vennél leckéket a
Nagyitól, mert a szemed mindig elárul! - mosolygott elnézően a férfira Alexis
is.
Castle egyik nőről a másikra
nézett. Be kellett látnia, hogy nyitott könyv a számukra, amit tulajdonképpen
nem bánt, de megállapította, hogy csak napszemüvegben, és fejére húzott
kapucniban fog pókerezni velük.
Kate a kapitányság liftjében
állva még mindig azon mosolygott, milyen aranyos a férfi, amikor zavarban van.
Amikor azonban kinyílt az ajtó, és meglátta Patricia Marsot hátrabilincselt
kézzel, lehajtott fejjel, amint éppen elvezeti két megtermett egyenruhás,
elkomorodott. Egy másodperc alatt átváltozott érzékeny, szerelmes nőből kemény,
elszánt nyomozóvá. Mivel sem Espo-t, sem Ryan-t nem látta az asztalánál, a
kihallgatószoba felé indult. Belépett a megfigyelőbe, ahol a fiúk karba tett
kézzel álltak, és minden figyelmüket lekötötte a tükörablak mögött zajló
kihallgatás. Egy pillanatra oldalra néztek és üdvözölték a nőt, aztán fejüket
újra az ablak felé fordították. Beckett vegyes érzelmekkel figyelt. Még sosem
fordult elő, hogy az elfogott gyanúsítottat nem ő hallgatta ki. Noha
elégedettséggel töltötte el, hogy sikerült megszabadítaniuk a világot két
gonosz embertől, csalódott volt, hogy nem ő nézhetett a szemükbe, amikor rájuk
bizonyítja a bűnösségüket. Minden ügy lezárását katarzisként élt meg, ami most
elmaradt. Csalódott és dühös volt, amiért elvették ezt a felemelő érzést tőle,
azt azonban el kellett ismernie, hogy Sorenson és az ismeretlen FBI ügynök,
profi kihallgatást vezet a fal túloldalán. Ian Carpenter már csak erőtlenül
magyarázkodott, tekintetét kétségbeesetten kapkodta a két férfi között.
Időnként idegesen megtörölte a homlokát, vagy megdörzsölgette a halántékát, és
úgy húzódott egyre összébb, mintha azt hinné, ha begubózik, akkor megmenekül.
Lassan, de biztosan szorult a nyaka körül a hurok, és húsz perc múlva már a
beismerő vallomását írta alá. A férfi zokogott, és még mindig azt bizonygatta,
hogy ő jót akart a beteg gyerekeknek, hiszen a csontvelővel a hosszú,
egészséges élet reményét adta nekik, de láthatóan ez nem hatotta meg a két ügynököt.
Kate számtalanszor látott már ilyet, amikor egy gyilkos elhiteti magával, hogy
egy nemesebb célért ölt, és nem érzékeli, hogy ezzel elvette egy ember életét,
és azt sem, milyen fájdalmat okozott a hozzátartozóknak. Carpenter ugyan nem
ölt, de amit elkövetett, az megbocsáthatatlan volt, ráadásul Beckett tudta,
hogy amikor a férfi boldogan zsebre vágta a jussát a kizsarolt pénzből, egy
pillanatig sem gondolt sem a beteg, sem a pincében fogvatartott gyerekekre.
Egyre inkább úgy érezte, hogy felfordul a gyomra a nyüszítő férfi látványától,
ezért ellökte magát az asztaltól, és kilépett a megfigyelőből. Mire az
asztalához ért, a fiúk is megjelentek mögötte.
- Azért ez szemétség! - dohogott
Espo. - Mi gürcölünk, ők meg learatják a babért. Különben, te tíz perc alatt
szétcincáltad volna az ipsét - nézett Beckett-re.
- Ez nem a mi ügyünk volt, csak a
segítségünket kérték - szögezte le a nő, és remélte, hogy a két férfi nem veszi
észre a hangjából kicsendülő csalódottságot. - Patricia mindent bevallott? -
kérdezte, hogy elterelje a szót.
- Igen - szólalt meg Ryan. - Az
értelmi szerző Oliver Wyatt, az alapítvány könyvelője volt. Az egyetem óta
tartották a barátságot Carpenter-rel, aki megemlítette neki, milyen nagy hiány
van átültethető szervekből és csontvelőből. Már csak egy szakembert kellett
találniuk, ami nem ment nehezen, hiszen Carpenter-t szoros kapcsolat fűzte a
nővérhez, aki a két férfinál is gátlástalanabb volt. A gyerekeket az orvosi
kartonjaik alapján válogatták ki. A csontvelőre váró gyerekek szüleinek
megzsarolása Carpenter és Patricia feladata volt, a donor gyerekek elrablása és
a pénzmosás pedig Wyatt-é. Patricia látta el a gyerekeket, és vette le a
csontvelőt, Carpenter csempészte a kórházba, Wyatt pedig mindhármukat
hozzájuttatta a pénzhez. A dolog jól működött egészen addig, amíg Daniel atya
gyanút nem fogott. Wyatt megijedt, és ki akart szállni, de Patricia nem akarta
abbahagyni, már csak azért sem, mert fogalmuk sem volt, hogy mit csináljanak a
fogvatartott gyerekkel. Végül a nő megoldotta a helyzetet azzal, hogy lecsalta
az atyát az urnatemetőbe, és agyonlőtte. Wyatt bepánikolt, és le akart lépni a
pénzzel, vele azért végzett a nő - fejezte be az összefoglalót a nyomozó, és
kíváncsian várta Beckett reakcióját, akin sem megkönnyebbülés, sem elégedettség
nem látszott, holott az ügyet megoldották, a gyilkost elfogták, a gyanúsítottak
mindent beismertek. A felállt, a fehér táblához lépett, és karba tett kézzel,
fájdalmas tekintettel nézte a rajta sorakozó fényképeket.
- Arra gondolsz, hogy elveszik tőlünk
az ügyet? - kérdezte Espo.
- A mi ügyünk Daniel atya
gyilkosának megtalálása volt. A gyerekrablási ügyek az FBI-ra tartoznak -
mondta Beckett, és tekintete újra a sok pici gyerek fotójára siklott. Egy
darabig hallgatott, a két férfi pedig megérezve a nő keménysége mögött megbújó
szomorúságot, csendben várt. - Előásnátok mindent a kórusvezetőről és a
templomszolgáról? - bökött ujjával Eckhardt és Ben Jakobs fényképére.
Ryan és Espo egymásra nézett,
aztán mosolyogva bólintottak. Tudták, hogy Beckett nem hagyja az FBI-ra az
ügyet
Amikor a két nyomozó sietve
távozott, Kate leült az íróasztalához. Körülnézett. és mivel senki nem figyelt
rá, kihúzta a fiókot, kivette belőle a megmentett kis csecsemő fényképét. Egy
ideig fogta a kezében, és nézte a hatalmas, csodálkozó kék szemeket. Már akkor
rabul ejtette az ártatlan tekintet, amikor a kisfiút a karjaiban tartotta.
Sóhajtott egyet, a képet visszacsúsztatta a fiókjába, és elszánt tekintettel,
határozott léptekkel indult Gates kapitány irodája felé.
- Úgy emlékszem, szabadnapot
kapott mára - szólalt meg a Vaslady anélkül, hogy felnézett volna az iratokból.
Beckett megállt az íróasztal
előtt és várt, hogy a nő ránézzen. Érezte, hogy nem találta jókedvében a
kapitányt, bár lehet, hogy nem is létezik olyan. A nő hangos koppanással tette
le kezéből a tollat, és kelletlenül felemelte a fejét éppen csak annyira, hogy
szemüvege kerete felett a nyomozóra nézzen.
- Ha magyarázkodni próbál, hogy
megvédje Mr. Castle, bele se kezdjen! - szűkült össze a szeme haragosan.
- Ön azt mondta, reméli, hogy az
FBI elismeri a munkánkat - szólalt meg Kate komolyan, egyenesen a nő szemébe
nézve, mintha nem is hallotta volna a megjegyzését.
Gates tekintete érdeklődve
villant, és várakozón dőlt hátra a székében. Most már kíváncsi volt, mit akar a
legjobb nyomozója.
- Nem kell az elismerés. Helyette
engedélyt kérek, hogy tovább nyomozhassunk a gyerekek ügyében - mondta Kate
eltökélten, miközben állta Gates rászegeződő tekintetét.
- Letartóztatták az FBI ügynök
pap gyilkosát. Ugye tisztában van vele, hogy ezzel a feladatát elvégezte? -
szólalt meg hosszú hallgatás után a kapitány. Figyelte Beckett minden
rezdülését, és látta az elszántságot tükröző vonásait. Tudta, hogy a nyomozó
rendkívül szabálytisztelő, most mégsem volt biztos abban, hogy ha nem kapja meg
az ügyet, akkor távol tartja magát tőle. Itt állt előtte egy fiatal nő, aki
abban a korban van, amikor a nőkbe kódolt genetikai üzenet egyre sürgetőbben
kiált a gyerek után. Ráadásul szerelmes. Bár az egy megfejthetetlen rejtvény
volt Gates számára, hogy Beckett hogyan táplálhat ilyen mély érzéseket az
idegesítő író iránt, tiszteletben tartotta a nő érzéseit. Most pedig itt van
vagy húsz eltűnt gyerek ügye, ami valószínűleg ebben a helyzetben másképp hat
rá, mint egy gyilkossági ügy. - Ha kijárom az FBI-nál, hogy a csapata
folytathassa a nyomozást, akkor a kapitányságom túlterhelt nyomozóira még több
feladat hárul.
- Egy hetet kérek - nézett
pislogás nélkül a fekete szemekbe Beckett.
- Öt nap - mondta némi töprengés
után Gates. - Feltéve, ha az FBI is engedélyezi.
- Köszönöm Asszonyom - bólintott
Kate.
A kapitány figyelmét nem kerülte
el, hogy a nő vonásai ellágyultak, arcán alig észrevehető mosoly suhant át,
miközben az ajtó felé indult.
- Beckett nyomozó! - szólt utána
keményen Gates, mire Kate megtorpant. - Ha nem tudja kordában tartani az
árnyékát, akkor az öt nap semmissé válik! Ja, és természetesen nincs akció!
Remélem, világos voltam! - mondta a kapitány, és választ sem várva intett a
kezével, hogy Beckett távozhat.
Kate megkönnyebbülve ment vissza
a fehér táblához. A gyerekek képeit életkorok szerint csoportosították, és most
azon gondolkodott, lehet-e kapcsolat a kor és az elrablás oka között. Nem volt
semmi új ötlete, ezért visszaült az asztalához, és újraolvasta a jegyzőkönyveket
az elrablások körülményeiről. Valami kis morzsát keresett, amin elindulhatnak.
Jegyzeteket készített arról, hogy melyik napszakban és milyen helyszínről
tűntek el a gyerekek, volt-e szemtanú, vagy gyanús körülmény. A jegyzeteivel
megállt a tábla előtt, és másképp csoportosította a fényképeket, bár nem hitte,
hogy ezzel előbbre jut, de nem akart egyetlen lehetőséget sem figyelmen kívül
hagyni. Minél tovább járatta a szemét az adatokon, egyre inkább úgy tűnt neki,
hogy a gyerekrablók alapvetően két módszer alapján dolgoztak. Kisebb eltérések
persze adódtak, de egyre biztosabb volt abban, hogy két elkövető bandával van
dolguk, csak azt nem tudta, vajon az indítékuk is különböző, vagy egy
megbízónak dolgozik két banda.
Egy pillanatra lehunyta
fáradtságtól égő szemeit, amikor megérezte, hogy áll mellette valaki.
- Khm ... itt van, amit eddig
össze tudtunk szedni Samuel Eckhard-ról és Ben Jacobs-ról - szólalt meg
zavartan pislogva Ryan, és két dossziét tett az asztalra.
- Kösz - nézett a férfira Kate,
és megállapította, hogy legalább olyan fáradt, mint ő. - Mára ennyi elég lesz.
Espo? - kérdezte körbepillantva.- Főz egy kávét - intett fejével a pihenő felé
a férfi.
- Szólj neki, hogy ne főzzön! Meg
kell beszélnünk valamit.
Egy perc múlva a két férfi
beleegyezően bólogatott, mintha teljesen természetes lett volna nekik, hogy ők
nyomoznak tovább.
- Castle is jöhet? - kérdezte
félve Ryan, de mielőtt Beckett válaszolhatott volna, Espo vágott egy grimaszt,
és megrázta a fejét.
- Azután, hogy Gates parancsa
ellenére belemászott az ügybe? - nézett döbbenten a társára. - Ha beteszi a
lábát az őrsre, Gates elevenen felnyársalja a tekintetével!
- De ő találta meg a gyerekeket -
ellenkezett Ryan.
- Jöhet - szólt közbe Kate,
mielőtt a két férfi vetélkedni kezdett volna. - Nem vehet részt akcióban, és be
kell tartania a szabályokat, különben elveszik tőlünk az ügyet.
Espo szemei összeszűkültek.
- Szóval, ha egy rosszalkodik, a
többi is bűnhődik - állapította meg.
- Ez a kollektív büntetés elve -
pillantott szorongva Gates irodája felé Ryan, aztán tekintete találkozott Espo
értetlenkedő nézésével. - A katolikus suliban is állandóan ezt csinálták az
apácák - magyarázta a férfi.
- Hát, Castle-t ismerve,
szerintem két napig lesz ügyünk - vágott egy grimaszt Javi.
- Három! - kontrázott rá Ryan
kihívó tekintettel.
- Tíz dolcsi?
- Fiúk! Ti most arra fogadtok,
hogy hány napig bírja Castle betartani a szabályokat? - emelte meg a hangját
Kate, miközben mérgesen összevonta a szemöldökét.
- Te mennyit tippelsz? - tette
zsebre a kezét Espo, és pimasz mosollyal várta a választ.
Beckett fejében végigfutott a
gondolat, hogy más körülmények között egy napot sem adna az írónak, de ez az
ügy mélyen érintette, és számtalanszor előfordult, hogy egészen másképp reagált
a férfi, mint más eseteknél.
- Nem tippelek, de meg fogtok
lepődni! - mosolygott magabiztosan, mire a két nyomozó csak gyanakodva
pislogott. - Késő van, induljatok ti is haza! Pihenjetek, mert csak öt napunk
lesz az ügyre, és nagy lesz a hajtás - fogta a blézerét Beckett, és a lift felé
indult.
Alexis simára egyengette az
ebélőasztal terítőjét, aztán a konyhaszekrényhez lépett, hogy elővegye a
tányérokat a vacsorához. Lopva apjára pillantott, aki egyre többször nézett a
telefonjára, miközben a vacsorához készített szószt kevergette.
- Sok a dolga - szólalt meg a
lány, mivel lerítt a férfiról a feszültség. - Biztosan hazaér hamarosan - tette
le a tányérokat az asztalra, aztán vigasztalón átölelte az apját, aki
kényszeredetten elmosolyodott, és sóhajtott egyet.
- Tudom - mondta.
- Nem értem, miért vagy ilyen
ideges. Kate máskor is sokáig dolgozik, ha új ügyet kapnak.
- Nem vagyok ideges - morogta
összevont szemöldökkel a férfi, és nem értette, hogyan érezhette meg lánya a
visszafojtott feszültségét. Látta, hogy Alexis lemondóan sóhajt egyet, és megcsóválja
a fejét, de legalább nem kérdezgette. Nem azért volt ideges, mert Kate még nem
volt otthon, hanem azért, mert éppen csak elment otthonról a nő, amikor a
kórházból hívták. Az orvos barátságosan érdeklődött a hogyléte felől, és
megkérdezte, megfelelne-e a holnapi nap a vizsgálatra. Castle egy pillanatig
nem értette, milyen vizsgálatról beszél a férfi, de amikor rájött, hirtelen
kiszáradt a szája, és szinte páni félelem lett rajta úrrá. Emlékezett, hogy
dadogva nyökögött egy "igen"-t, mire az orvos megkérdezte, hogy
volt-e szexuális aktusa a műtét óta, és mivel nemmel válaszolt, felhívta a
figyelmét, hogy ne hódoljon a testi örömöknek ma éjszaka sem, mert akkor a
vizsgálat nem ad értékelhető eredményt. Amióta letette a telefont, kavarogtak a
gondolatok a fejében. Elmondja Kate-nek, vagy hallgasson róla? Nem akarta, hogy
elkísérje a kórházba, anélkül is elég kínos lesz a dolog, hát még ha tudja,
hogy Kate kinn áll az ajtó előtt. Azt sem akarta, hogy a nő idegeskedjen az
eredmény miatt, elég, hogy ő retteg. Ráadásul Kate egy érzéki szerelmes
éjszakára vágyik, ahogy ő is, de az most tiltott gyümölcs. Fogalma sem volt,
milyen kifogást keressen a szeretkezés elkerülésére úgy, hogy Kate ne fogjon
gyanút. Már számtalan lehetőséget végiggondolt, a fejfájás imitálásától egészen
addig, hogy a paradicsomszósszal vért utánozva eljátssza, hogy felszakadt a
heréjén levő seb, de egyiket sem tartotta jó ötletnek, Az egyik olyan átlátszó
volt, amit csak a férfiak hisznek el a nőknek, a másik túl veszélyes, mivel
Kate azonnal rohanna vele a kórházba. Gyötrődve gondolt az előtte álló
éjszakára és a következő napra, amikor nyílt a bejárati ajtó, és szerelmesen
mosolyogva belépett rajta a nő, akiért meghalni is képes lett volna.
- Épp
jókor! - nevetett rá Alexis. - Apa már alig tudta kivárni, hogy hazaérj.
-
Ennyire hiányoztam? - mosolygott huncutan Kate, és hátulról átölelte a szószt
kevergető férfit. - Mmmm ... - szívta be mélyen az ínycsiklandó illatot, aztán
egy csókot lehelt Castle arcára. - Semmi ellenkezés? - húzódott hátra
gyanakodva Kate, mivel a férfi nem reagált a kérdésére, sőt rá sem nézett, csak
úgy tett, mintha minden figyelmét lekötné az étel kevergetése.
- Igen,
hiányoztál - mosolygott rá Castle, de Kate mintha szorongást látott volna a
tekintetében. Alexis előtt nem akarta faggatni a férfit. Tudta, hogy nem lehet
neki könnyű, hiszen a sérülése óta most először készültek arra, hogy
szeretkezzenek, és lehet, hogy Castle emiatt szorong. Hiába kívánja a teste az
intim együttlétet, ha agya fél a fájdalomtól, vagy attól, hogy nem lesz képes
teljesíteni a saját maga elé állított elvárásokat.
A
vacsora kellemesen telt, ami főleg Alexis-nek volt köszönhető, aki jókedvvel
mesélt egyetemi élményeiről, és néha megmosolyogni való, fura csoporttársairól.
Kate
fel-felpillantott a meglepően csendesen vacsorázó férfira, és azon töprengett,
hogyan szedje ki belőle, hogy mi bántja. Amikor kettesben maradtak, beszámolt
neki a kapitányságon történtekről és Gates feltételéről. Azt hitte, Castle
izgalomba jön a további nyomozás lehetőségétől, de a férfi kissé közönyösen
hallgatta és szótlanul bólogatott, majd közölte, hogy lezuhanyozik, és magára
hagyta a nőt.
Kate
elgondolkodva követte tekintetével a férfit, aztán sóhajtott egyet, és
elkezdett rendet rakni. Nem értette a helyzetet. Délben még annyira várta
Castle a szeretkezést, hogy meztelenül várta őt az ágyban, most meg mintha
menekülne, nehogy kettesben maradjanak. Ha nem ismerte volna, még arra is
gondolna, hogy a férfi csak a figyelmét akarja elterelni, miközben valami nagy
meglepetésre készül, de szinte biztosan tudta, hogy nem erről van szó. Valami
bántja, vagy valamitől fél, ami a férfiasságával van kapcsolatban. Már második
alkalommal jutottak eszébe Gates szavai, miszerint "Ügyes nő maga.
Oldja meg, hogy férfinak érezze magát!" Egyáltalán nem érezte magát
ügyesnek. Várt. Amikor már nem hallotta a zubogó víz hangját, és feltételezte,
hogy a férfi már lefeküdt, csak akkor lépett a hálószobába. Jól számított.
Castle egy nyitott könyvvel kezében az ágyban feküdt, és úgy tett, mintha
olvasna. Kate a zuhany alatt állva is azon töprengett, mihez kezdjen a szótlan,
magába zárkózó férfival. Castle még soha nem viselkedett így, ezért nem tudta,
hogyan kezelje a helyzetet. Végül úgy döntött, hogy a megérzéseire hallgat, és
azt teszi, amit a szíve diktál.
Számításait mindjárt áthúzta az a
tény, hogy mire a szobába lépett, Castle neki háttal, az oldalán fekve aludt,
illetve Kate meggyőződése szerint alvást tettetett. A nő befeküdt az ágyba, és
mozdulatlanul várt egy ideig, aztán közelebb csúszott a férfihoz, és addig
mocorgott, amíg melle hozzá nem simult a férfi hátához, öle pedig a csípőjéhez,
és hátulról át nem ölelte. Érezte, ahogy az erős, széles mellkas gyors ütemben
emelkedik és süllyed, ami igazolta a gyanúját, hogy a férfi nem alszik.
- Szeretlek Richard Castle -
suttogta komolyan, miközben ujjaival megcirógatta a férfi hasát. Hangjában nem
volt semmi érzékiség, csak mérhetetlen szeretet. Maga sem tudta, miért bújt a
férfihoz, és miért mondta ki az oly ritkán kiejtett szavakat, egyszerűen csak
úgy érezte, hogy ezt kell tennie. Pár másodpercnyi csend után a férfi mellkasa
megemelkedett, mint aki egy nagy sóhajtásra készül, és rekedt hangon, halkan
megszólalt.
- Én is szeretlek - kulcsolta
ujjait a simogató kézre. Nem akart hazudni Kate-nek, nem akart mondvacsinált
indokokat kitalálni, de a félelmeit sem akarta megosztani vele. Egyrészt
vágyott a nő közelségére, másrészt, bármennyire is rettegett a vizsgálat
eredményétől, nem akart még napokig kételyek között élni. A bizonytalanság okozta
szorongás nagyobb úr volt, mint az érzéki vágy, amit oly gyakran érzett, ha
Kate a közelében volt, vagy akár csak gondolt rá. Tudta, hogy bármit is
gondolnak most, a vizsgálat eredménye döntően meg fogja határozni a jövőjüket.
Lassan megfordult, és megvárta, amíg Kate befészkeli magát ölelő karjába, és
fejét a vállára fekteti. Hálás volt, amiért nem faggatja, hogy mi bántja, vagy
hogy miért nem akar szeretkezni. Attól is félt, hogy Kate azt hiszi, hogy nem
kívánja eléggé, és azért nem közelít hozzá, de amikor mellébújt a nő, minden
rossz érzése elszállt. Talán a női megérzésnek köszönhette, hogy Kate pont azt
tette, amire ebben a pillanatban vágyott: csendben ölelni egymást. Szavak és
mozdulatok nélkül is érezték a szerelmet, ami összekötötte a sorsukat. Néhány
perc után mégis úgy érezte, hogy magyarázattal, de legalább egy
bocsánatkéréssel tartozik Kate-nek.
- Ne haragudj! - mondta halkan,
miközben arcát a nő selymes hajába fúrta és megcsókolta a fejét.
Kate megemelkedett, hogy a
szomorúan csillogó kék szemekbe nézhessen.
- Nincs miért haragudnom -
csendült megértés és szeretet a hangjából. - Nem kell szeretkeznünk, amíg nem
állsz rá készen - mondta, és egy leheletfinom csókot adott a férfi szájára. -
Különben is, a világ legmegnyugtatóbb dolga érezni a közelségedet és hallgatni
a szívverésedet.
- De ... de tudom, hogy ma este
nem megnyugtató dolgokra vágytál - húzta szomorkás mosolyra a száját Castle -
hanem nagyon is mozgalmasakra.
- Férfiak! - sóhajtott elnéző
mosollyal Kate. - Nem értitek, hogy a szerelem több mint szex? A szerelem ez,
Castle! Ez, ahogy átölelsz, és tudom, hogy mindig számíthatok rád, hogy fontos
vagyok neked! Egy szerelmes nő csak akkor vágyik mozgalmas éjszakára, ha az a
férfinak is épp olyan öröm.
- De hát egy férfi is csak akkor
vágyik rá, ha a nőnek is épp olyan öröm!
- Nem Castle. Akkor nem lennének
megerőszakolt nők, néha a férfük által megerőszakolt nők.
- Igaz - ismerte el a férfi, aztán néhány másodpercnyi hallgatás után félve megszólalt. - Akkor nem baj, ha ma nem ...
- Igaz - ismerte el a férfi, aztán néhány másodpercnyi hallgatás után félve megszólalt. - Akkor nem baj, ha ma nem ...
- Nem. Nem baj - nézett komolyan
Castle szemébe, aztán amikor meglátta a megkönnyebbülést a férfi arcán,
pajkosan elmosolyodott. - Majd ha teljesen meggyógyultál, kárpótolsz érte.
- Mi? Ho-hogyan? - vonta össze
tettetett felháborodással a szemöldökét, miközben kimondhatatlanul hálás volt,
hogy Kate a szokásos évődésük felé terelte a komoly beszélgetést. - De hát te
még egy csomó kárpótlással tartozol!
- Csak eggyel, Castle! Perlmutter
vizsgálatáért valóban tartozom, a sérülésed előttiek viszont elévültek, de ne
félj, én be fogom hajtani a nekem járót - kacsintott incselkedve a férfira,
aztán fejét visszatette a biztonságot nyújtó, széles mellkasra.
Castle nyitotta a száját, hogy
visszavágjon, aztán meggondolta magát, és nem szólt, inkább megkönnyebbült,
boldog mosollyal az arcán, becsukta a szemét, és arra gondolt, talán nem is
kell félnie annyira a másnaptól. Ha tudta volna, hogy mi vár rá, egyáltalán nem
mosolygott volna.
Kate felöltözve, útra készen állt
az ágy végében, és nézte az alvó férfit. Ilyenkor mindig valami furcsa,
megmagyarázhatatlan érzés kerítette hatalmába. Szerette figyelni, ahogy lassan,
egyenletesen szuszog, ahogy kisimulnak a nevetőráncok az arcán, és a
jellegzetes redők a homlokán, ahogy néha meg-megrezzen egy álombéli történet
hatására. Sajnálta felkelteni, bár abban is biztos volt, hogy a férfi mérges
lesz, hogy nem ébresztette fel, és itthon hagyta. Lelkiismeret furdalása volt,
mert úgy érezte, megfutamodik. Még mindig nem egészen értette a férfi tegnap
esti viselkedését, és szerette volna elkerülni, hogy feszengjenek egymás előtt
a reggelinél, ezért az egyszerűbb utat választotta. Ha Castle úgy jön utána a
kapitányságra, ott már nem kerül szóba a magánéletük, és mire hazamennek, talán
jobban lesz, és a félelmei is elmúlnak. Egy rövid üzenetet hagyott a párnáján,
aztán halkan kilépett a szobából, és sietve indult az őrsre.
A kopogtatás hangja robbanásként
hasított utat Castle elméjébe, életre keltve minden idegsejtjét. Egy pillanat
alatt átlépte az álom és az ébrenlét közti keskeny határt, és zakatoló szívvel,
hunyorogva kepesztetett az ágyban, mire tudatosult benne, hogy nem fenyegeti
semmi veszély, csak kopogtak.
- Sajnálom, hogy
felébresztettelek - látta meg az ajtóban Alexist. - Csak meg akartam kérdezni,
hogy jól vagy-e, mielőtt visszamegyek a Columbia-ra.
- I-igen, jól vagyok, csak
álmomban egy tengeralattjáróban voltam, és éppen a periszkópot próbálgattam,
amikor egy tengeri szörny megdöngette a tengeralattjáró oldalát - dörzsölgette
meg a szemét és feljebb húzódzkodott az ágyban. - Azt hiszem a kopogásod hangja
épült be az álmomba - mondta, miközben csodálkozva pislantott a mellette levő,
szépen megigazított takaróra.
- Kate úgy félórája elment. Nem
volt szíve felébreszteni - magyarázta a lány, amikor elkapta apja pillantását.
- Hagyott üzenetet - mutatott a párnán levő cédulára. - Akkor nem gond, ha
megyek?
- Nem, nem! Menj csak nyugodtan,
már semmi bajom! - húzta mosolyra a száját.
Miután kapott egy puszit
Alexis-től, még intett a távozó lány után, aztán megforgatta ujjai között Kate
céduláját. Máskor bosszantotta volna, hogy nélküle ment el a nő, most viszont
kimondottan örült neki, mert így nem kellett hamis kifogásokat kitalálnia,
miért nem megy vele. Sietve lezuhanyozott, aztán öltözni kezdett. Remélte, hogy
utoljára kell felvennie a fecskét, amiben annak ellenére, hogy valóban
kényelmes volt, rosszul érezte magát. Egyre idegesebb lett. Mire felöltözött,
már a konyhában kikészített reggelit sem volt képes megenni, mert úgy érezte,
gombóccá szűkölt gyomra rövid úton megszabadulna tőle. Taxit hívott, és fél óra
múlva már a kórház recepciójánál érdeklődött, hol találja az orvosát.
Dr. Sephard barátságos volt és
megértő, de megnyugtató szavai sem tudták feloldani a feszültségét. Most, hogy
itt volt a kórházban, minden féleleme valóságossá vált: a vizsgálat, a
lehetséges eredmények, és azok következményei, amiket élént képzelete mind maga
elé vetített, mint egy filmet. Szinte látta maga előtt, ahogy Kate fájdalmas
arccal szakít vele, mivel nem tudja gyerekkel megajándékozni, aztán ahogy
hónapok múlva, gömbölyödő pocakkal boldogan ölel egy másik férfit.
- Mr. Castle - zökkentette ki
gondolataiból az orvos hangja, aki megvárta, amíg a páciens figyelme ráirányul.
- Nagyon kicsi az esélye, hogy valami problémát tapasztalunk, és nagy
valószínűséggel azon is tudunk segíteni. A vizsgálatot inkább megnyugtatásként
végezzük el, így nincs mitől tartania. Gondolkozzon pozitívan, úgy sokkal
könnyebb lesz, elvégre ez nem egy kellemetlen vizsgálat - mosolygott
barátságosan, mivel a beteg összehúzódva, sápadtan, kezeit tördelve, rémült
tekintettel ült vele szemben. Megnyomta a nővérhívó gombot, aztán feláll, az
ajtó felé indult, és figyelte, ahogy Castle nagyot nyelve, tétován követi.
Nyílt az ajtó, és egy ismerős alak mosolygott tökéletes fogsorát megvillantva,
hatalmas szempilláit megrebbentve az íróra.
- A nővérre bízom - fordult a
döbbenten álló író felé Dr. Sephard. - Ő mindent elmagyaráz, és tájékoztatja a
lehetőségekről. Ne féljen, jó kezekben lesz! - mosolygott biztatón a férfira.
Castle sóbálvánnyá dermedve
bámult a nővérre. Még a szívverése is elállt, amikor meglátta a kacér tekintet,
és az érzékien résnyire nyitott telt ajkakat, de amikor a nő kihívón kihúzta
magát, hogy telt, valószínűleg szilikonos mellein megfeszüljön a nővérruha, egy
pillanatra becsukta a szemét. Az nem lehet, hogy Vivien nővérrel verje meg a
sors egy ilyen helyzetben! - gondolta, és reménykedve nézett fel, hátha az
előbb csak a szeme káprázott.
- Jöjjön Mr. Castle! Beavatom
minden tudnivalóba - szűkült össze a nő hatalmas szeme egy pillanatra, hogy a
férfi érzékelje szavai kétértelműségét.
Castle kényszeredetten
elmosolyodott, aztán segélykérően az orvosra nézett, aki csak biztatón intett,
így nem maradt más választása, mint követni a nővért.
- Örülök, hogy jól van! - szólalt
meg a folyosón lépkedve a nő, miközben tekintete Castle ágyékára siklott. - Ne
legyen úgy megrémülve, nem a vesztőhelyre viszem! Higgye el, menet közben egész
kellemesnek fogja találni - kacsintott rá a nő.
Castle szótlanul követte. Sosem
gondolta volna, hogy egyszer nem lesz vevő az ilyen pajzán megjegyzésekre, de
most sokkal jobban esett volna neki egy szolid, diszkrét kísérő, akivel nem
érezte volna ilyen kínosan magát. Még jó, hogy Kate nincs itt! - adott hálát az
égnek. Azok után, hogy Vivien egyszer már kikezdett vele, nem szerette volna,
ha Kate szemtanúja lenne a nővér kihívó viselkedésének. Most a legkevésbé sem
akarta, hogy Kate féltékeny legyen, vagy elbizonytalanodjon a kapcsolatukban.
Vivien nővér megállt egy ajtó
előtt, és szélesre tárta a férfi előtt. Castle nyelt egyet, és mindenre
felkészülve belépett a szobába. Csak hitte, hogy mindenre felkészült.
Az egyszerűen berendezett szobát
a - többi kórházi helyiségtől eltérően - napsárgára festett falak tették
barátságosabbá. A sarokban álló fehér, üveges kórházi szekrényen kívül semmi
nem utalt a szoba funkciójára. Kanapé, fotel, dohányzóasztal, kétajtós
szekrényke tévével és DVD lejátszóval a tetején.
Castle tétován állt meg az
absztrakt mintás szőnyeg szélén. A nővér az üveges szekrényhez lépett, elővett egy
steril műanyag poharat, majd a zsebében levő címkét ráragasztotta, ráírta a
beteg adatait és a dátumot, aztán a férfi kezébe nyomta.
- Remélem, tudja, hogy kell bele
anyagot tenni! - húzta fel kacéran a szemöldökét, amitől Castle úgy érezte,
felfordul a gyomra. Ő azért volt itt, hogy biztosan tudja, lehet-e még gyereke.
A válasz döntően befolyásolja az életét. Ezt egyáltalán nem érezte viccesnek.
Lehet, hogy a nővér csak oldani akarta az idegességét, de a megjegyzéseitől
csak még kínosabban érezte magát.
- I-Igen - dadogta
kényszeredetten, és úgy szorította a poharat, hogy belefehéredtek az ujjai.
- Ha készen van, csengessen! -
mutatott a nő egy gombra az ajtó mellett. - Higgye el, nagyon szívesen
segítenék! - mérte végig olyan tekintettel, hogy Castle úgy érezte, mintha
levetkőztetné. - Sajnos a kórházi szabályzat nagyon szigorú e tekintetben -
húzta el lemondóan a száját. - Ha egy kis ráhangolódásra lenne szüksége, itt
vannak ezek - nyitotta ki a tévé alatti szekrényt, és egy köteg pornóújságot
tett az asztalra. - Ha a filmeket jobban szereti, ezt ajánlom - kapott fel egy
DVD-t, és mielőtt Castle bármit reagálhatott volna, már be is tette a
lejátszóba.
- Ne, ne, ne! - kapta ki a
távirányítót a nő kezéből, még mielőtt Vivien elindította volna a filmet. - Köszönöm
a segítségét, de magam is elboldogulok - próbált magára erőltetni egy udvarias
mosolyt.
Amikor a nővér végre kilépett az
ajtón, Castle gyorsan ráfordította a kulcsot, és megkönnyebbülve dőlt a falnak.
Becsukta a szemét, és arra gondolt, ha kamaszkorában valaki azt mondta volna
neki, hogy ez egy kínos vizsgálat, biztosan kinevette volna. Az órájára nézett,
és azon töprengett, vajon mennyi ideje van. Még csak az kellene, hogy azt
higgyék, nem képes rá! Egyre feszültebb volt, ezért hogy siettetni tudja a
dolgot, vonakodva ugyan, de kezébe vette a legfelső újságot. Belelapozott.
Tekintete meg-megállt némelyik hihetetlen pozíciót megörökítő képen, aztán
lemondóan az asztalra hajította a lapot. Most tudatosult benne, hogy amióta
megízlelte a szerelem fűtötte testi gyönyört Kate mellett, már nem hozták lázba
az újságok. Lehuppant a fotelba, és úgy bámult az asztalon álló pohárra, mint
valami kötelező házi feladatra, amit muszáj megoldania, de azt is érezte, hogy
a kényszer teljesen leblokkolta az agyát, és semmilyen izgalmat nem képes
kicsiholni magából. - Jézusom! Nehogy már ne sikerüljön! - gondolta rémülten.
Újra az órájára pillantott. Úgy tűnt, mintha a másodpercmutató kétszer
gyorsabban róná a köröket a szokásosnál. Kétségbeesetten nézett fel, és szeme megakadt
a tévéképernyőn. Néhány másodpercnyi hezitálás után megnyomta a távirányítón a
bekapcsoló gombot.
Kellemes, halk zene kíséretében a
képernyőn hatalmas vörös betűkkel megjelent a tartalomhoz képest szolid főcím:
"Édes élmények". Castle sóhajtott egyet. Ennél édesebb élményt is el
tudott volna képzelni! Ennek ellenére szemét tágra nyitva várta a szereplők
neveit követő első képsorokat, amikor őrült zenélésbe kezdett a telefonja. A
váratlan hangra összerezzent és felpattant a fotelból. Ösztönösen a zsebébe
nyúlt, és ahogy a kijelzőt véletlenül megérintve kihúzta a készüléket, fogadta
is a hívást. A tenyerében levő tárgyról Kate mosolygott rá. Zakatoló szívvel
emelte füléhez a telefont, miközben száját bosszúsan összeszorította, és
öklével megütögette a homlokát, amiért zavarában elfelejtette kikapcsolni a
készüléket. Már csak abban reménykedett, hogy a nő nem kérdezi meg, hogy hol
van.
- Castle, jól vagy? - hallotta a
nő aggódó hangját.
- I-igen - nyögte nagyot nyelve.
- Azt hittem, bejössz a
kapitányságra.
- Majd ... majd egy kicsit ... -
kezdett magyarázkodni, amikor a filmben vége lett az andalító zenének, és
teljes hangerőre váltva elkezdődött az első jelenet. Castle rémülten kapkodott
a távirányító után, ami a hirtelen mozdulattól a földön landolt. Felkapta a
szőnyegről, és vadul nyomkodta a kikapcsoló gombot, de a készülék nem reagált.
- Kicsit később bemegyek - hadarta zihálva, és reménykedett, hogy a telefon
mikrofonja nem érzékeli a tévéből áradó, egyre hangosabb érzéki nyögéseket és
sóhajokat. Megkönnyebbülten sóhajtott, amikor a sokadik nyomásra végre életre
kelt a távirányító, és a tévé képernyője elsötétült, a hangok pedig
elhallgattak. Lerogyott a fotelba, és csak néhány másodperc múlva tudatosult
benne, hogy a vonal másik végén Kate egy ideje hallgat. Éppen magyarázkodni
akart, amikor meghallotta a nő gyanakodva feltett kérdését.
- Mit csinálsz Castle?
A férfi behunyta a szemét,
megdörzsölte a homlokát, és kétségbeesésében beharapta az ajkát. Szinte látta
maga előtt, ahogy Kate kicsit előre hajolva, döbbent arccal, szemöldökét
összehúzva várja a válaszát.
- Hát, ülök egy fotelban - mondta
ártatlanul, és öklét megharapva várta, hogy mit reagál a nő.
- Hol vagy? - kérdezte Kate, és
hangjában még mindig hallatszott a gyanakvás. Mivel Castle hirtelen nem tudott
kitérő választ adni, és hallgatott, a nő azonnal lecsapott. - Castle! - emelte
meg a hangját.
- Én, én csak itt vagyok a
kórházban.
- Kórházban, mi?
Az író érezte a kételkedést a
kérdésben, de egyre inkább reménykedett, hogy Kate nem hallotta meg a tévéből
áradó jellegzetes hangokat, így már magabiztosabban válaszolt.
- Igen, itt vagyok a kórházban,
és ülök egy fotelban.
Kate idegtépően sokáig nem szólt.
- Ha csak ülsz egy fotelban a
kórházban, akkor milyen hangokat hallottam?
A nő hangja halk volt és
szokatlanul komoly, ami megrémítette Castle-t. Csak nem azt gondolja, hogy
valami kis nőcskével töltöm az időm? Nem akart sem magyarázkodni, sem
titkolózni. Már megtanulta, hogy nagy árat fizethet érte.
- Kate! Kérlek, ne gondolj semmi
rosszra! Az igazat mondtam - szólalt meg őszintén, de tudta, hogy ennyi nem
lesz elég, hogy megnyugtassa a nőt, és eloszlassa a kételyeit. - A vizsgálat
miatt vagyok a kórházban.
- Ó! - tört fel a meglepetés és a
megkönnyebbülés sóhaja a nőből. - Miért nem mondtad, hogy ma mész?
- Nem akartam, hogy velem gyere.
Ezt magamnak kell elintéznem.
- Akkor ... akkor a hangok ... -
kapcsolt Kate. - Szóval, csak segítség, hogy ... - nem fejezte be a mondatot,
de Castle hallotta, hogy már mosolyog.
- Igen, de nem megy, Kate - vallotta
be a férfi. - Félek. A gyomrom görcsben, az agyam csak azon zakatol, vajon mi
lesz az eredmény.
A nő egy ideig hallgatott. Látta
maga előtt azt a Richard Castle-t, akit a külvilág nem ismer, az érzékeny,
bizonytalan, szorongásokkal teli férfit, aki neki is csak nagyon ritkán mutatja
meg ezt az arcát.
- Segítek - mondta lágy, meleg
hangon.
- Telefonszex? - lepődött meg
Castle, mire Kate megforgatta a szemét, mivel látta maga előtt, ahogy a férfi
tekintete izgatottan felragyog.
- Castle! Dehogy! - mondta
tettetett felháborodással, miközben arra gondolt, lehet, hogy ebben a
helyzetben ezt is megtenné a férfiért.
- Oké, tehát nem. Akkor?
- Ülj le, és csukd be a szemed!
Megvárta, amíg a férfi
kényelmesen elhelyezkedik.
- Menj vissza kicsit az időben,
ahhoz az éjszakához, amikor villámok vakító fénye és hatalmas égzengések
közepette először szerettük egymást! Csak arra az éjszakára gondolj! Szeretlek
Rick!
Kate elhallgatott, Castle pedig
sóhajtott egyet. Úgy érezte, ezzel a sóhajjal minden félelme tovatűnt.
- Köszönöm - mondta, és boldogan
elmosolyodott, amikor meghallotta a választ: - Mindig!
Castle letette a telefont, aztán
kioldotta a derékszíját, és halkan megszólalt:
- Na Virgoncka, most mutasd meg,
mit tudsz!
Kate zavarában körülnézett,
miközben letette a készüléket. Remélte, hogy senki nem volt tanúja az előbbi
telefonbeszélgetésének. Lelkiismeret furdalása volt, amiért nem keltette fel
Castle-t, amikor elindult a kapitányságra. Ahogy telt az idő, egyre rosszabbul
érezte magát, végül már annyiszor pillantott a liftajtó felé, ahányszor
meghallotta a nyílódását. Egy ideig vacillált, aztán amikor már majdnem delet
ütött az óra, felhívta. Abban a pillanatban, hogy megszólalt a férfi, tudta,
hogy valamit eltitkol, és rossz érzés kerítette hatalmába, amikor azonban
meghallotta Castle kapkodó zihálását és a háttérből beszűrődő szenvedélyes
aktus hangjait, a furcsa érzéshez döbbenet is társult. Saját maga is
meglepődött, amiért elképzelhetetlennek tartotta, hogy Castle megcsalja, de a
helyzet bizarr volt, ami kíváncsivá tette, ezért addig faggatta a férfit, amíg
az el nem mondta az igazságot. Amikor rájött, hogy milyen szituációban hívta
éppen, önkéntelenül a szája elé kapta a kezét, hogy elrejtse a mosolyát, de
amikor Castle megosztotta vele az érzéseit, azonnal átérezte a félelmet, amivel
Rick-nek meg kellett küzdenie. Tudta, hogy meg kell nyugtatnia, és biztonságot
kell neki nyújtania. Ritkán, nagyon ritkán mondta ki a "szeretlek"
szót, ahogy a keresztnevén is csak akkor szólította, amikor annak különleges jelentősége
volt, és ez most ilyen helyzet volt. Amikor letette a telefont, tudta, hogy
sikerrel járt, a férfi megnyugodott, ő viszont olyan ideges lett, hogy éhsége
ellenére egy falatot sem tudott volna lenyelni.
- Castle még mindig nem jött be?
- zökkentette ki Espo csodálkozó hangja az emlékek felidézéséből.
- Nem sokára itt lesz. Mit
találtál? - terelte gyorsan a nyomozásra a szót Beckett, mivel Javi összehúzott
szemekkel méregette.
- Minden rendben? - billentette
oldalra a fejét a férfi, és figyelmen kívül hagyva a nő kérdését, várakozón
nézett rá. A pihenő ablakán keresztül látta, amikor Beckett telefonált, és nem
kerülte el a figyelmét a nő arcán végbemenő érzelmek sorozatos változása.
- Igen - jött a válasz túl
gyorsan, ráadásul Kate elkapta a tekintetét, de Espo érezte, hogy a nő
lezártnak tekinti a témát, ezért az íróasztalra tette a kezében tartott
dossziét, és beszámolt a tanúkihallgatások eredményéről.
Reggel döntöttek úgy, hogy
amelyik gyerek eltűnésénél volt olyan tanú, akinek valami feltűnt, vagy gyanús
volt, azokat újra kihallgatják. Reménykedtek valami apró nyomban, ami
kizökkenti őket a holtpontról. Beckett először egy hajléktalannal beszélt, aki
egy bevásárlóközpont előtt látott gyanúsnak tűnő figurákat, ahonnan egy négy
éves kislány tűnt el, aztán két anyukával, akik azon a játszótéren tartózkodtak
a gyerekeikkel, ahonnan egy hét leforgása alatt egy öt, és egy hét éves
kisfiúnak veszett nyoma, de egyikük sem tudott semmi új információval
szolgálni, csak azt ismételték el, ami már a jegyzőkönyvben szerepelt, ezért
reménykedett, hogy Espo több sikerrel járt. A férfi szavai azonban
elkedvetlenítették. Négy-négy embert hallgattak ki Ryan-nel, de nem bukkantak
semmire, amit már ne tudtak volna.
- Hozassunk ebédet? - lépkedett
feléjük óvatosan, két pohár kávét egyensúlyozva a kezében Ryan, és egyiket
Beckett, a másikat Espo felé nyújtotta.
- Azt hittem, rólad gondoskodik
Jenny - jegyezte meg cseppnyi gúnnyal a hangjában Javi, aki nehezen vallotta be
magának, hogy bosszantja, amikor Jenny megjelenik az őrsön és Ryan-nek ebédet
vagy vacsorát hoz. Ilyenkor mindig megcsipkedte a barátját, hogy milyen papucs
férj, de a lelkét titkon mardosta a sárga irigység, amikor látta a két ember
őszinte szerelmét jelző meghitt csókokat és szeretetteli gondoskodást.
- Már fárasztó neki a taxizás -
vált izgatottá, de egyben idegessé is a férfi tekintete. Jenny a kilencedik
hónapban járt, és bár volt még néhány hete hátra a szülésig, Ryan tudta, a pici
már bármelyik nap megszülethet, ezért nem is akarta, hogy a felesége az ő
kedvéért utazgasson.
- Menjetek el ebédelni! Délután
folytatjuk - adott egy órányi szabadidőt két társának, persze nem minden hátsó
szándék nélkül. Egyfolytában Castle-n járt az esze. Szerette volna biztatni,
megnyugtatni, vagyis inkább együtt izgulni vele, mivel őt legalább olyan
feszültté tette a bizonytalanság, mint a férfit. Látta, hogy Ryan arcán réveteg
mosoly jelenik meg, valószínűleg gondolatban már Jenny-vel ebédelt, Espo
tekintete azonban kérdőn villant. Nem volt jellemző, hogy Beckett ebédszünetet
adjon egy ügy közepén. Mielőtt a férfi kérdezősködni kezdett volna, Kate
felkapta a blézerét, és a lift felé indult.
- A vizsgálati eredmények
körülbelül három óra múlva meglesznek. Visszajön értük? - nézett ki
olvasószemüvege lencséje fölött a barátságos mosolyú, idős nővér a zavartan
toporgó férfira. Lassan harminc éve dolgozott a kórháznak ezen az osztályán.
Általában neki adták le a kis műanyag poharat. Már akkor érezhető volt,
mennyire különböző személyiségű és temperamentumú emberek, aztán amikor egy
férfi a kezébe vette az eredményeket tartalmazó leletet, szemtanúja volt
mindenféle emberi reakciónak: volt aki kitörő örömmel ujjongott, volt aki
csendesen, mosolyogva ragyogott a boldogságtól, a rossz hírtől a székre
roskadó, vagy éppen zokogó férfit is látott. Mindannyiuknak volt azonban egy
közös tulajdonsága, akár elkapta a tekintetét, akár magabiztosságot tettetve
vigyorgott, mindannyian zavarban voltak, és megpróbálták a zavarukat leplezni.
- Már ma megtudom az eredményt? -
ült ki a meglepetés az író arcára. Hirtelen nem tudta mit tegyen. Akarta tudni,
de mivel rettegett, legszívesebben még várt volna.
- Higgye el, a bizonytalanságnál
nincs rosszabb! - szólalt meg komolyan a nővér, mintha csak tudta volna, hogyan
érez a férfi.
- Igen, bejövök érte - bólintott,
miközben azon gondolkodott, hogy egyedül jöjjön-e vissza, vagy hagyja, hogy
Kate vele tartson, ha akar. Végül úgy döntött, nem említi, hogy ma meglesz az
eredmény, inkább valamilyen ürüggyel lelép a kapitányságról.
- Kitöltene egy kérdőívet, a
kórházi tapasztalatairól? Egy nagy projektbe kezd az igazgatóság, és szeretnék
felmérni a betegek igényeit, tapasztalatait, kíváncsiak a pozitív és negatív
észrevételeikre, meg akarják tudni, hol szükséges a változtatás - nyújtott felé
egy kérdőívköteget Castle felé a nővér, mintha teljesen természetes lenne, hogy
igennel válaszol a férfi, aki meglepetésében elvette a papírokat.
- Persze - mosolyodott el
kényszeredetten, aztán leült egy fotelba, és elővett egy tollat. Először
bosszantotta, amiért nem utasította vissza a kérést, mivel szeretett volna
Kate-hez sietni, aztán úgy gondolta, talán jobb is, ha eltereli a gondolatait a
néhány perccel korábban történt eseményekről és kavargó érzéseiről, ezért
minden figyelmét a kérdőív kitöltésének szentelte. Észre sem vette, milyen sok
időt tölt a válaszok megadásával. Arra a kérdésre, hogy mennyire segítőkészek a
nővérek, szinte egy kisregényt írt, hiszen ott volt egyik oldalon Margo nővér,
a másik oldalon Vivien. Igazság szerint mindegyikük segítőkész volt, bár míg a
molett, fekete nővér rettenthetetlen volt, rámenős és ellentmondást nem tűrő,
addig a bombázó, modell külsővel megáldott nő csábító és mézédesen kedves,
ennek ellenére, a nehéz helyzeteken Margo nővér segítette át, Vivien pedig csak
megbonyolította az életét. Amikor végzett, a nővérpulthoz lépett, hogy átadja a
kérdőívet. Érezte, hogy valaki mögé lép és gyengéden megérinti a vállát. Nem
kellett megfordulnia, hogy tudja, Kate áll mögötte. Senki nem érintette meg
ilyen leheletfinoman, és senkinek nem volt ilyen szolid, mégis mámorító
cseresznyeillata.
- Hát te? - fordult hátra. Mosolygott, de tekintete elárulta a zavarát.
- Hát te? - fordult hátra. Mosolygott, de tekintete elárulta a zavarát.
- Gondoltam, megnézem, hogy
sikerrel jártál-e - csillogtak huncutul a nő szemei. - Kíváncsi vagyok, milyen
hatással vagyok rád - húzta fel pajzánul a szemöldökét Kate. Tudta, ha előveszi
a szokásos évődésüket, azzal oldja a férfi feszültségét.
- Elégedett lehetsz magaddal is,
és velem is! - húzta ki magát Castle, és arcára kiült a nőnek oly kedves
csibészes mosoly. Tekintetük szerelmesen összefonódott, és Kate nem tudta
megállni, hogy ne simítson végig a férfi arcán. - Olyat tettél velem abban a
szobában, amire rajtad kívül senki nem lett volna képes - fogta meg gyengéden
Castle az arcát simogató kezet.
A meghitt pillanatot egy éles hang
szakította félbe.
- Csak nem volt benn maga is a
privát szobában? - visított Vivien nővér hangja a férfi mögül olyan erővel,
hogy a kórház folyosóján levő összes beteg, nővér és látogató kíváncsi
tekintettel fordult feléjük.
Kate úgy meglepődött a nővér
hisztérikus kirohanásán, hogy egy pillanatig csak meredt rá nagyra nyitott
szemekkel, míg Castle megpördült a tengelye körül, és zavarában védekezőn
emelte maga elé a kezét.
- Mi? Dehogy volt benn! -
mentegetőzött a férfi, miközben lopva körbepillantott, vajon hány nézelődőnek
esik le, hogy milyen privát szobáról is van szó. Nem elég, hogy most élte túl
élete egyik legkínosabb félóráját, a nővérnek köszönhetően ezt már legalább
tizenöt ember tudja is. Nem látta, hogy a mögötte álló nyomozó szeme először összeszűkül,
aztán arcára fensőbbséges nyugalom ül ki.
- Mi is a valódi probléma, Vivien
nővér? - lépett magabiztosan a magyarázkodni készülő férfi mellé Kate.
Vivien, bár mintha egy pillanatra
elbizonytalanodott volna Beckett nyugodt, határozott fellépésétől, a düh, hogy
nem tudja megkörnyékezni a gazdag, ráadásul jóképű írót egy rendőrnő miatt,
felbátorította. Telt, vörösre festett ajkait lebiggyesztve, megvetően mérte
végig Beckett-et.
- Azt hiszi, azért, mert van egy
jelvény az oldalán, mindent megtehet? Abba a szobába a páciensen kívül nem
mehet be senki! - kiabált egyre hangosabban, hangja már hisztérikusan visított,
fehér bőre olyan vörös lett, mint a főtt rák. - Az esetet jelenteni fogom az
igazgatónak! Mondhat amit akar, mindenki hallotta, hogy Mr. Castle azt mondta,
hogy olyat tett vele abban a szobában, amire más nem lett volna képes.
- Tudja, kedves nővérke, egy
igazi nő akkor is boldoggá tud tenni egy férfit, ha fizikailag nincs vele -
húzta fel szemöldökét mosolyogva Kate. Halk szavai magabiztosságot sugároztak,
de érezni lehetett benne az enyhe gúnyt, tekintete pedig kihívóan villant a
nővérre. - Tudja, az a baj, hogy van olyan nő, aki csak tapogatni tud egy
férfit, de van aki szerelemmel szereti - tette hozzá gúnyos éllel.
Vivien bármilyen butácska is
volt, azonnal megérezte a nyomozó szellemi fölényét, és a rá irányuló
lekicsinylő célzását. Nyitotta a száját, hogy visszavágjon, de a nyomozónő
átható tekintete belefojtotta a szót, így csak a levegőt kapkodva,
felháborodást színlelve habogott, aztán zavartan körbenézett, hátha
valaki a segítségére siet.
A nem mindennapi jelenet tanúi
először csak kíváncsian fordultak a három ember felé, és míg az egyik
pillanatban még Kate-t méregették rosszallóan, a másikban már a nővért illették
megvető pillantásokkal, végül elismerően mosolyogtak rá.
Vivien megérezve, hogy megalázó
helyzetbe fog kerülni, ha folytatja a vádaskodást, felszegett fejjel, fortyogva
játszotta el az igazságtalanul sértegetett ember szerepét, aztán megvető
tekintetek össztűzében elvonult.
- Gyere Castle, menjünk - intett
fejével Kate a férfinak, aki ámulva nézett a megsemmisült nővér után. - Most
miért is bámulod? - vonta össze a szemöldökét.
- Én ... én csak arra gondoltam,
milyen könnyen elintéz egy nő egy másik nőt - fordult őszinte tekintettel
Castle Kate felé. - Én biztosan még mindig magyarázkodnék, a nővér meg nem
hinne nekem - révedt el a tekintete, ahogy elképzelte a jelenetet.
- Ne felejtsd el, az sem mindegy,
hogy ki az egyik nő, és ki a másik! - kacsintott pajkosan nevetve a Beckett, és
a kijárat felé indult.
- Igaz - bólintott egyetértően a
férfi, és szinte futva követte, de alig tett meg pát lépést, amikor egy ismerős
hang megállította.
- Mr. Castle! - hallotta meg az
utána kiabáló idős nővér hangját. - Ezeket itt felejtette - lebegtette meg a
kezében tartott papírokat. - Öt órára jöhet az eredményekért, de ezeket kérem,
hozza magával - adta át az időközben a nővérpulthoz érő férfinak a papírokat.
- Igen, persze - vágta rá gyorsan
Castle, miközben hátrapillantott, vajon Kate hallotta-e a nővér szavait. Amikor
meglátta Kate komollyá váló arcát, már tudta, hogy dönthet ő akárhogyan, ha a
sors közbeszól. Nyelt egyet, és úgy tett, mintha a papírra írt szöveget
tanulmányozná.
- Mehetünk - mondta közömbösen,
amikor Kate mellé ért, de kerülte a tekintetét.
Néhány perc múlva már a kocsiban
ültek szótlanul. Ahogy telt az idő, a csend egyre nagyobb feszültséggel járt,
végül egyikük sem bírta, és egyszerre fordultak egymás felé, és szólaltak meg.
- Castle!
- Kate!
- Mondd te! - mosolyodott el
szomorkásan Castle.
Kate szerette volna, ha a férfi
mondja el előbb a gondolatait, de ebben a bizonytalan helyzetben nem akart
vitát, így megadóan bólintott. Lassított, és a járdaszegély mellé parkolt, hogy
az íróra nézhessen. Szeme meleg-barnán csillogott, tekintete a legmélyebb
szeretetet tükrözte, ahogy a kétségekkel teli kék szemekbe nézett.
- Szeretlek, és azt akarom, hogy
tudd, és hidd el, hogy a vizsgálat eredménye semmit nem változtat azon, ahogy
irántad érzek.
Castle nem tudott megszólalni, csak
elmerült a világ leggyönyörűbb tekintetében. Érezte, hogy elszorul a torka, és
könnybe lábad a szeme, de most azt sem bánta, ha Kate látja elérzékenyülni.
Vett egy nagy levegőt.
- Tudom, hogy így érzel - szólalt
meg elcsukló hangon. - De ha kiderül, hogy nem ...
- Castle! Ne lovald bele magad
előre egy negatív gondolatba! Az orvos bizakodó volt, azt mondta, nagy valószínűséggel
nem lesz semmi baj - próbálta biztatni a nő.
- Kate! Ha kiderül, hogy nem
lehet gyerekem, én ... én ... - hirtelen elhallgatott. Gyenge pillanatában
majdnem kimondta a nő előtt eddig titkolt érzéseit, hogy annak ellenére, amit
Kate-nek a Moore-birtokon mondott, mindennél jobban vágyik egy közös gyerekre.
Észrevette a nő szemében megjelenő gyanút, ezért megpróbált valami hihető dologgal
előállni. - Én azt hiszem, nem érezném magam igazi férfinak - mondta szomorúan,
és örült, hogy nem hazudott, igaz, nem mondta el a teljes igazságot.
Kate elmosolyodott, aznap már
másodszor végigsimított a bánatos arcom, és lágyan megcsókolta.
- Marconán jóképű vagy,
megmentetted New York-ot, talán a világot, Alexis-t, na és néha az én életemet
is. Nem az ilyen tettektől férfi egy férfi? - suttogta Kate, aztán ujjaival
beletúrt a férfi tarkóját borító sűrű hajba és közelebb húzta magához. Ajkát
puhán érintette a férfiéhoz, aztán nyelvével édes játékba kezdett, míg a
gyengédséget felváltotta a szenvedély. - Ráadásul úgy csókolsz, mint egy igazi
férfi - nézett mosolyogva Castle elhomályosuló tekintetébe, amikor hátrébb
húzódva megszakította csókot.
- Szerintem valami hiányzik a
felsorolásból - nyögte zakatoló szívvel Castle.
- Ó! Valóban? - Kate oldalra
hajtotta a fejét, és töprengő arcot vágott, miközben finoman végighúzta
tenyerét a férfi mellkasán, aztán lefelé haladva a hasán. Mozdulata egy
pillanatra megállt a derékszíjnál. - Azt hiszem, azt este letesztelhetjük, hogy
igazi férfihoz méltóan működik-e még - villant kacéran a tekintete, keze pedig
tovább folytatta lefelé simogató útját. Amikor érezte, hogy Castle nyel egyet,
ujjai visszatértek a férfi hasára, majd mellkasára.
- Oké - mosolyodott el a férfi.
Még mindig meglepte, milyen érzéki tud lenni a nő. - Talán tényleg igazi férfi
vagyok - tűnődött, mintha megfontolná Kate érveit. - Lehet, hogy én vagyok
Superman?
Amikor meglátta, hogy Kate
elnézően elmosolyodik, és égnek emeli a szemét, megnyugodott. El tudta hitetni
vele, amit akart.
- Most viszont igyekeznünk kell,
mert Gates-től csak öt napot kaptunk - helyezkedett vissza az ülésébe Kate,
indított, és már robogtak is a kapitányság felé. Alig mentek néhány száz
métert, amikor Castle megszólalt.
- Menjünk el a templomba!
- A templomba? - kérdezett vissza
Kate csodálkozva. Bár örült, hogy a férfi az ügyre koncentrál, és gondolatait
eltereli a nyomozás a kétségekről és a keserves várakozásról, nem értette,
miért akar a templomba menni.
- Igen. Még nem beszéltünk a
mindent tudó, pletykás Mary Turner-rel - indokolta hihetően a kérést, bár
nemcsak az öreg hölggyel akart találkozni. Valami sokkal fontosabbat akart
csinálni.
- Be is hozathatnánk az őrsre, nem
gondolod? - pislantott oldalra Kate.
- Igen, de a saját közegében
talán könnyebben mesél olyan dolgokról, amit lehet, hogy meg sem említene a
kihallgatószobában - érvelt Castle.
Beckett-nek volt egy olyan
érzése, hogy nem csak erről van szó, de megadón bólintott, és sávot váltott,
hogy a következő kereszteződésben lekanyarodhasson.
- Ha nem lesz a templomban, akkor
feleslegesen autózgatunk, és csak fogy az időnk - figyelmeztette a férfit,
aztán felvette a telefont és Espo-t hívta, hogy megtudja Mary Turner lakcímét.
- A templomban lesz - tettetett
magabiztosságot Castle.
Amikor kiszálltak az autóból,
Beckett azonnal felsietett a lépcsősoron a templom hatalmas, faragott
domborművekkel díszített ajtajáig, míg Castle megállt az első lépcső előtt, és
felnézett az előtte magasodó karcsú harangtoronyra, ami alulról nézve azt a
hatást keltette, mintha átszúrná a gyülekező komor, sötét felhőket, és egészen
a mennyországig nyúlna. Castle sóhajtott egyet, aztán követte Beckett-et.
Mindkettőjüket meglepte az eléjük
táruló látvány, amikor a súlyos fa ajtó feltárta előttük a templom belső terét.
Emlékeikben élénken élt, ahogy a napsugarak áttörve a színes üvegablakokon,
különös fénypásztákkal világították meg az aranyló szobrokat, a frissen
lakkozott padokat, a tükörfényes járólapot; minden fényben úszott, és a
gyerekkórus csilingelő hangja még meseszerűbbé tette a hatást. Most csend volt
és sötétség. Mintha nem is ugyanabban az épületben jártak volna. A kinti borús
idő itt benn hatványozva érződött: A gyenge kinti fény alig tudott átderengeni
az ablakok színesre festett felületén, a hatalmas csillárokat sem kapcsolta fel
senki, az aranyozott angyalkák is alig látható, matt fénnyel jelezték csak a
pompát. Míg legutóbb a reményt és a lélek békéjét sugározta a templombelső,
most inkább komor volt és félelmetes. Kate megállt a főhajó végében, megvárta,
hogy szeme alkalmazkodjon a félhomályhoz, aztán módszeresen végigpásztázta a
padsorokat, aztán határozott léptekkel elindult. Castle oldalra
pillantott,hátha meglátja Joe-t a kishúgáért imádkozó kisfiút Szent Antal
szobra előtt térdelni, aztán csalódottan követte Kate-et.
- Bocsásson meg asszonyom -
szólította meg halkan Kate a harmadik padsor szélén ülő idős nőt, miközben
felmutatta a jelvényét. - Kate Beckett nyomozó vagyok, az úr Mr. Castle -
mutatott az éppen odaérő férfira. - Ön Mary Turner?
- Igen, de mit akar tőlem? -
húzódott hátrébb a vékony nő. Fakó arcát megannyi mély ránc borította, szeme
vizenyős szürke színe ridegséget árasztott, keskeny, színtelen ajkát
összeszorítva, gyanakodva méregette a nyomozót.
- Csak beszélgetni szeretnénk
magával Daniel atyáról - mondta Kate a lehető legbarátságosabban, de az asszony
nem mozdult, hogy helyet adjon a padban.
- Biztosan hallotta, hogy elakadt
a nyomozás - szólalt meg Castle, mire a nő rideg tekintetét az íróra emelve
bólintott. - Mi olyan tanút keresünk, aki kiváló megfigyelő, és nagyon okos,
így észreveszi, ha valami gyanús a környezetében - mondta ártatlanul, egyenesen
az asszony szemébe nézve a férfi.
Beckett magában elmosolyodott.
Elég volt Castle-nek észrevétlenül meglegyezni Mary Turner hiúságát, máris
eltűnt tekintetéből a gyanakvás, helyébe öntelt magabiztosság költözött, és egy
másodperc múlva beljebb csúszott a padon, hogy Beckett melléülhessen.
- Tudják, sokan itt bogaras,
rosszindulatú vénasszonynak tartanak, de tudom, amit tudok! - húzta ki
nehézkesen a csontritkulás első jeleit mutató gerincét büszkén. Halkan beszélt,
de fontossága teljes tudatában, megállíthatatlanul áradtak belőle a mondatok. -
A múltkori rendőrök azt hitték, csak egy zavarodott vénasszony vagyok.
Feltettek néhány kérdést, aztán az mondták, majd keresnek, ha valamire még
szükségük lesz. Látom, maguk tényleg értékelik, ha valaki jó megfigyelő -
pillantott Castle-re, és száját egy pillanatra groteszk mosolyra húzta. -
Tudtam én mindig, hogy nincs minden rendben az atyával. Nem is csodálkoztam,
hogy ez lett a sorsa.
- Mit ért azon, hogy nem volt
vele minden rendben? - kérdezte érdeklődve Kate.
- Tudja, TÚL kedves volt a
gyerekekkel - nyomta meg jelentőségteljesen a szót, miközben lopva
körbepillantott, nem hallja-e őket valaki, aztán suttogva folytatta. Szavaiból
csak úgy sütött a rosszindulat! - Észreveszem én az ilyet! Simogatta őket,
kirándulni vitte őket, ahol aztán ki tudja mit csinált velük. Egy ideig csak
gyanakodtam, de amikor fel-fel tűntek a beteg lelkű társai, már biztos voltam
benne, hogy az atya pedofil. Jelentettem is a püspök úrnak, de még csak
vizsgálatot sem indított - húzta össze a szemét rosszallóan.
- Milyen társak? - kérdezte
egyszerre Beckett és Castle. Egy pillanatra egymásra néztek, tekintetükben
mosoly villant.
- Kétszer is láttam itt azt a két
férfit. Beültek a padba, és a gyerekkórust figyelték. Amikor vége lett a
próbának, és a gyerekek mentek kifelé, mindegyik férfi hosszan megbámulta őket.
Szinte kiguvadtak a szemeik, éppen csak a nyáluk nem csorgott. - Az asszony
megborzongott az emlék hatására.
- Látta beszélni azt a két férfit
Daniel atyával? - fürkészte a nő tekintetét Beckett, hiszen ő tudta, az atya
beépített FBI ügynök volt, és nem volt kapcsolata pedofilokkal.
- Azt nem láttam, de biztos rá
vártak - mondta meggyőződéssel az általa elképzelt variációt. - Mindig
megvárták, amíg Mr. Eckhardt, a kórusvezető elmegy, aztán a két idegen is
távozott. Biztos arra számítottak, hogy az atya megnézi a próbát, de mivel nem
találták itt, a próba után átmentek a plébániára - adta elő a saját történetét
Mary Turner teljes meggyőződéssel.
- Látta őket bemenni a
plébániára?
- Nem kedvesem, én mindig itt
maradtam a helyemen. A kóruspróba után mindig nyugalom van, akkor szoktam
leghosszabban imádkozni a kisfiamért - vált fátyolossá a hangja, tekintete a
régmúltba révedt, szája réveteg mosolyra húzódott.
Beckett várt egy kicsit, hogy az
asszony gondolatai visszatérjenek a jelenbe.
- Le tudná írni azt két férfit
egy rendőrségi rajzolónak?
- Persze! Jól megnéztem magamnak
őket! Tudtam, hogy rosszban sántikálnak, és egyszer még a rendőrségnek szüksége
lesz a segítségemre - mondta öntelten.
Kate-et bármennyire is taszította
a nő tudálékos, rosszindulatú természete, most örült, hogy talán kimozdíthatja
az ügyet a holtpontról. A noteszába feljegyezte a személyleírás a két férfiről,
amit meglehetős pontossággal leírt az asszony, aztán megbeszélte vele, hogy ki,
és mikor fogják a kapitányságra vinni a rajzolóhoz, végül megköszönte a
segítségét. Ekkor vette észre, hogy Castle eltűnt mellőle. Nem értette, hova
tűnt a férfi, hiszen a múltkor már végigjárta a templom minden négyzetméterét,
és megfogdosott mindent, ami felkeltette az érdeklődését. Tétován fordult
körbe, amikor meghallotta Mrs. Turner hangját.
- Ha a társát keresi, ő arrafelé
ment - szegezte tekintetét a bejárattól jobbra levő sötét sarokra az asszony.
Kate bólintott, és a mutatott
irányba indult. Megborzongott a gondolatra, hány Mary Turner lehet a
környezetében, akik mindig mindent látnak és hallanak, aztán a saját
szájízüknek megfelelő történetet találnak ki. Lassan lépkedett a templom
sötétbe burkolózó sarka felé. Már sejtette, hol lehet a férfi. Amikor meglátta
a Szent Antal szobor előtt térdelő alakot, megállt. Néhány másodpercig
hitetlenkedve nézte az összekulcsolt kezű, lehajtott fejű férfit, aztán
óvatosan a bejárathoz ment, és hangtalanul kilépett a templomkapun. Beült az
autóba, és várt. Elgondolkodott, vajon mennyire ismeri Castle-t. Még azt sem
tudja, hisz-e Istenben. Azt már tapasztalta, hogy hisz minden lehetetlennek
tűnő dologban, de hogy komolyan hisz-e egy olyan erőben, ami hatalmasabb az
embernél, és meghatározhatja az életünket, arról sosem beszélgettek. Meglepte,
hogy imádkozni látta a férfit. A jelenet, amit látott, annyira nem volt
Castle-re jellemző! De miért imádkozott? Még szinte fel sem tette a kérdést,
már tudta a választ. Ha hitt volna valami felsőbb, segítő hatalomban, ő is
imádkozott volna, hogy a vizsgálat azt mutassa ki, hogy minden rendben van.
A templomajtó kinyílt, és a férfi
szaporán szedve a lépcsőfokokat, lehajtott fejjel sietett a kocsi felé.
- Mehetünk? - kérdezte Kate, mire
Castle csak bólintott, de nem nézett rá. - Olyan vagy, mint egy ötéves. Még egy
templomban is képes vagy elveszni - mondta tettetett rosszallással, évődve, és
szeme sarkából látta, ahogy a feszültség eltűnik a férfi arcáról.
- Nem is vesztem el, csak már
untam azt a rosszmájú vénasszonyt - mentegetőzött Castle. - Mit gondolsz, kiket
láthatott? - terelte az ügyre a szót.
- Nem vagyok jós! Mindenesetre
remélem, hogy előbbre viszi az ügyet, ha kiderítjük, ki volt az a két férfi.
A kapitányságig tartó úton
kitárgyalták Mary Turner-t, aztán Castle szemöldökét felhúzva tanulmányozta a
részletes személyleírásokat. Amikor becsukta Beckett jegyzeteit, hirtelen csend
telepedett közéjük. Kate úgy tett, mintha minden figyelmét lekötné a new york-i
forgalom, de érezte, hogy Castle egyre jobban feszeng az anyósülésen.
- Imádkoztam - szólalt meg
váratlanul.
Kate egy pillanatig zavartan
hallgatott. Nem számított rá, hogy a férfi kitárulkozik előtte.
- Tudom - mondta szemét az útra
szegezve.
- Nevetséges, ugye? -
jelent meg az író arcán egy szomorkás, gúnyos mosoly.
- Castle! Az, hogy hiszel
Istenben nem nevetséges, de hogy a Télapóban ... - szeretetteljes, elnéző
mosollyal pillantott oldalra. Érezte, hogy oldania kell valahogy a férfi
feszültségét.
- Igaz - húzta el a száját
Castle, aztán néhány másodpercnyi hallgatás után folytatta. - Nem vagyok
vallásos, csak félek. A múltkor láttam azt a kisfiút, Joe-t imádkozni. Annyira
hitt az ima erejében, hogy az reményt adott neki. Azt gondoltam, talán nálam is
működik.
- És működik?
- Talán. Mintha már nem lennék
annyira pánikba esve.
Kate a férfira nézett, akinek arcán
kicsit kényszeredett mosoly ült, de tekintetéből nem tudta száműzni a félelmet.
- Castle! Minden rendben lesz -
ejtette ki nagyon komolyan a szavakat a nő, és magában arra gondolt, ha a
vizsgálat visszafordíthatatlan károsodást mutat ki, akkor ő örökre el fogja
veszíteni azt a Castle-t, akibe beleszeretett. Mire a kapitányságra értek, egy
felettébb aggasztó gondolat kezdett motoszkálni az agyában.
Alig léptek ki a liftből, Beckett
már tudta, hogy Ryan talált valamit, mert abban a pillanatban, hogy nyílt a
felvonó ajtaja, a férfi felnézett, és már állt is fel az asztalától. Egy köteg
papírral a kezében, elégedett arccal sietett a nő asztalához. Már nyitotta
volna a száját, amikor meglepődve futtatta végig tekintetét az írón.
- Mi ... mit nézel? - nézett
végig magán Castle, hogy rájöjjön, miért vág olyan megrökönyödött képet Ryan.
- Furcsa vagy - állapította meg
fancsali ábrázattal a nyomozó, aztán Beckett felé fordult. - Előástunk néhány
érdekes dolgot Benjamin Jacobs-ról, a templomszolgáról - lebegtette meg a
papírokat. - Gyerekkorában a szülei feljelentették egy közeli játékterem
tulajdonosát, mivel hagyta játszani az akkor még gyerekkorú Jacobs-ot, aki
teljesen a rabjává vált a nyerőgépeknek. A pert megnyerték, a gyereket pedig
sokáig terápiás foglalkozásokra hordták. Évtizedeken át úgy látszott, hogy
sikeresen kezelték, de az egyik szomszédja azt mondta, hogy néhány hónappal
ezelőtt látta bemenni egy kaszinóba.
- Á! A csendes, magányos
templomszolgát magával ragadták a félkarú rablók - kezdte szőni a saját
történetét Castle, miközben tekintete végigsiklott a fehér táblán levő
adatokon. - Magányos, megkeseredett ember, családja nincs, egyedül él egy
bérházban, és éjjelente arról ábrándozik, hogy egy szép napon gazdag lesz, és
mindent megvehet magának, amit a saját eszével és "vonzó"
személyiségével nem tud - nézte elgondolkodva a fényképről sunyi tekintettel
rájuk néző, negyvenes évei elején járó, pufók, szemüveges, malacorrú férfit. -
Egy nap aztán megelégelte az élet igazságtalanságát, feltette hát az összes
pénzét a kaszinóban. nem volt nála elkeseredettebb ember, amikor veszített, és
csak arra tudott gondolni, hogy pénzt kell szereznie, hogy visszanyerje az
elvesztett összespórolt pénzecskéjét.
- És mit csinált? Ellopta a
perselypénzt? - pillantott rá cseppnyi gúnnyal a hangjában Kate.
- Azt nem tudom, de ezzel a
tekintettel tuti, hogy rosszban sántikált - mutatott a fotóra. Amikor
visszafordult, Kate és Ryan rosszalló tekintetével találkozott.
- Ha már ennyire elszabadult a
fantáziád, azt is megmondhatnád, mi köze lehet a gyerekek elrablásához!
- Azt ... azt még nem tudom, de ha Ryan ennyire bámul, akkor nem tudok gondolkodni - panaszkodott durcás arccal Castle.
- Azt ... azt még nem tudom, de ha Ryan ennyire bámul, akkor nem tudok gondolkodni - panaszkodott durcás arccal Castle.
Beckett karba tette a kezét, és
szigorúan a nyomozó felé fordult.
- Csak furcsa, hogy Castle
rendesen jár - húzta fel a vállát és tárta szét a kezét ártatlansága jeléül
Ryan. - Már megszoktam, hogy úgy megy, mint aki hímes tojásokon lépked, vagyis
inkább mint aki nagyon óvja őket - pislogott nagyokat kék szemével. - Ja és az
is furcsa, hogy megborotválkozott - tette hozzá gyorsan, amikor meglátta, hogy
Castle bosszúsan kihúzza magát és felé lép, közben pedig azon igyekezett, hogy
visszatartsa kitörni készülő nevetését.
- Van még valami Jacobs-ról? -
csattant Kate hangja. Vissza akarta terelni a nyomozásra a szót, mielőtt ő is
elmosolyodott volna a jeleneten. Gondolta, ahogy gyógyul a férfi, úgy fogják a
fiúk egyre gyakrabban megszekálni. Most azonban nem akarta hagyni, hogy Ryan
célozgasson rá, hiszen a férfi nem tudta, hogy a legrosszabb pillanatban
emlékezteti Castle-t a sérülésére.
- Igen - húzta ki magát Ryan,
jelezve, hogy a java még csak most következik. - Utánanéztem a kaszinónak.
Valóban egy kisebb vagyont veszített úgy fél éve, de hamarosan újra játszani
kezdett, több-kevesebb szerencsével.
- Tehát valahonnan pénzt szerzett
- állapította meg Beckett. - Nézzetek utána a pénzügyeinek és a
híváslistájának! Espo még nem jött vissza az ebédszünetről? - pillantott körbe.
- De. A kórusvezető Eckhardt-nak
néz utána.
Kate bólintott, és elgondolkodva nézett
Ryan után. Nem is tudta, miért tette fel a kérdést, hiszen nem ismert
szorgalmasabb nyomozót a két társánál, ráadásul felelősségteljesek is voltak,
és nem nem vesztegetnék az időt, amiből most különösen kevés van. Merengéséből
telefonja élesen csörgő hangja zökkentette ki.
- Szia Will! - szólt a
készülékbe, miközben nem kerülte el a figyelmét, hogy Castle felkapja a fejét,
és bosszúsan morog az orra alatt valamit. Miközben hallgatta az ügynök
beszámolóját néhány sót írt az íróasztalán levő jegyzettömbre, aztán letette a
telefont, megkönnyebbült mosollyal Caste-re nézett.
- Ilyen jókedvre derített Mr.
FBI? - kérdezte éllel az író, és összeszűkült szemekkel méregette a nőt.
- Igen Castle, ilyen jókedvre
derített - húzta fel kihívóan a szemöldökét Kate, és magában mosolygott a férfi
bosszankodásán. Úgy gondolta, hogy már nem a féltékenység beszél belőle, inkább
csak megszokásból reagál sértett kisfiúként Sorensonra. Amikor azonban
belenézett Castle kék szemébe, tudta, hogy tévedett. Nem féltékenységet látott
ugyan csillogni a férfi tekintetében, sokkal inkább félelmet és szomorúságot.
- Hát persze! Bizonyára ő egy
igazi férfi - csendült keserűség a hangjában.
- Castle! Ezt most hagyd abba! -
tűnt el a jókedv Kate arcáról. Megfogta a férfi kezét, és gyengéden
megszorította. - Nem lesz semmi baj.
Castle hálásan rámosolygott, de a
szomorúság nem tűnt el a tekintetéből. Kate szeretett volna valami biztatóbbat
is mondani a közhelyes szavaknál, de tudta, hogy a férfi lelkiállapotán most
semmi sem segít, ezért megpróbálta inkább elterelni a gondolatait.
- Azért hívott Will, mert
Bostonban megtaláltak három eltűnt gyereket. Jól vannak. Ők egyszerűen
megszöktek a kaland, vagy a jobb élet reményében. - Látta, ahogy Castle
megkönnyebbülten felsóhajt, aztán a táblára pillant. Kate felállt, és a
jegyzettömbbel a kezében a gyerekek fényképéhez lépett. A lapon levő nevekre
pillantott, aztán három képet levett a tábláról, és letörölte az alájuk írt
szöveget.
- Egyre kevesebb képünk van -
mondta optimistán, de amikor megfordult, megint a szomorú kék szemekkel találta
szembe magát.
- Még mindig nagyon sok - mondta
halkan a férfi.
- Megtaláljuk őket - próbálta
elhitetni magával is Kate azt, amire reálisan gondolkodva nagyon kicsi esélyük
volt. Amikor kimondta a szavakat, meglepődött. Máskor Castle volt a bizakodó, a
csodákban is hívő, ő pedig a talajon két lábbal álló, most pedig mintha
megfordultak volna a szerepek. Éppen elkapta Castle pillantását, ahogy lopva az
órájára néz, amikor meghallotta Gates kapitány hangját.
- Beckett nyomozó! - állt meg a
nő az irodája ajtajában, és csak a fejével intett.
Kate elindult, Castle pedig
ösztönösen követte. - Maga nem, Mr. Castle! - emelte fel mutatóujját megállj
parancsolva a Vaslady, és szigorú tekintettel végigmérte a férfit. - Simábbra
is borotválkozhatott volna! - jegyezte meg az egynapos borosta láttán.
Az iroda ajtaja hangos
csattanással záródott be a két nő után. Caste néhány másodpercig zavartan
ácsorgott, aztán leült a székébe. Újra az órájára nézett. Lassan indulhatna
vissza a vizsgálat eredményéért. Még a kórházban úgy döntött, hogy nem mondja
meg Kate-nek, hogy mikor lesz eredmény, de miután a nő megtudta, hogy ma ötkor
eldől a sorsa, már maga sem tudta, mit szeretne jobban: egyedül megtudni a jó
vagy rossz hírt, vagy azt, ha a nő is vele lenne. Az iroda ajtajára nézett, de
az nem mozdult. Úgy látszik, a sors megint döntött helyette - vette tudomásul.
Felállt, és elindult. Amikor a lift falának támaszkodva figyelte, ahogy az ajtó
becsukódik előtte, úgy érezte, mintha egy vasmarok szorítaná össze a félelemtől
vadul vágtázó szívét.
Kate türelmetlenül, feszengve
várta, hogy a kapitány megkerülje az íróasztalát, leüljön, és végre belekezdjen
a mondandójába. Látta, hogy valami fontos dologról van szó, mert a nő töprengve
várt néhány pillanatot, mielőtt megszólalt.
- Nézze, Beckett nyomozó! Nagyra
értékelem az elhivatottságát, és tudom, mennyire a szívén viseli ezt az ügyet -
kezdte megfontoltan, amitől Kate-nek azonnal rossz érzése támadt. - Próbáltam
egyezkedni az FBI-al, de nem jártam teljes sikerrel.
- Elveszik tőlünk az ügyet? -
háborodott fel Beckett, és haragos, hitetlenkedő tekintettel nézett a
kapitányra.
- Nem, de csak három napot
kapnak. Ha addig nem mutatunk fel valami kézzelfogható, konkrét eredményt,
akkor az FBI átveszi az ügyet.
Kate összeszorította a száját
dühében. Az FBI heteken keresztül csak toporgott egy helyben, tőlük meg azt
várják, hogy három nap alatt eredményt érjenek el?
- Mit jelent az, hogy
"kézzelfogható, konkrét eredmény"? - idézte fel a kapitány szavait.
Gates egy darabig csak szótlanul
nézett rá, aztán hátradőlt a székében, és sóhajtott egyet.
- Ha nem találnak meg legalább
egy gyereket, vagy nem fognak el valakit, aki ellen döntő bizonyítékuk van,
akkor ...
- Értem - húzta el a száját Kate
elkeseredetten.
- Beckett nyomozó! Már egy nap
lassan letelik a háromból - pillantott figyelmeztetően a faliórára a kapitány.
- Ha fontos maguknak ez az ügy, akkor csipkedjék magukat! Talán Mr. Castle is
van már annyira jól, hogy a figyelmét a nyomozásra tudja fordítani a sérült
testrésze és a megtépázott önérzete helyett, bár kötve hiszem, hogy férfi
lévén, el tudná terelni a gondolatait a férfiassága egyik szimbólumáról.
Beckett meglepve hallgatta a nő
szavait, és döbbenten érzékelte, hogy barna szeme hamiskásan csillan, arcán
pedig alig észrevehető mosoly suhan át. Már az is hihetetlen volt, hogy Gates
szeretné, ha Castle teljes erőbedobással nyomozna egy ügyben, de hogy ezt egy
élcelődő mondatba ágyazva teszi meg, azt sosem gondolta volna. Kate agyán
végigfutott egy gondolat, vajon milyen ember a civil életben a kapitány. Talán
még humora is van?
- Mire vár? Fogy az idő - tért
vissza a keménység Gates hangjába, ami kizökkentette Beckettet a merengésből.
Bólintott, és sietve kilépett a kapitány irodájából, de azonnal meg is torpant,
amikor meglátta az asztala mellet üresen álló széket. Elgondolkodva indult a
pihenő felé. Arra gondolt, talán kávét főz a férfi, bár most lebeszélné róla,
mert nem szerencsés koffeinnal pörgetni az idegrendszerét, hiszen anélkül is
rendkívül feszült. Amikor meglátta az üresen tátongó helyiséget, érezte a
gyomrát összehúzó idegességet. Az órájára nézett, aztán egy pillanatra dühösen
behunyta a szemét. Utolsó reménye a férfimosdó volt, ahonnan éppen kilépett
Bruce, a kapitányság egyik nyomozója.
- Nem láttad Castle-t?
- Miért? Elvesztetted? -
jópofáskodott a férfi, de amikor meglátta Beckett összeszűkülő szemét, megrázta
a fejét. - A mosdóban nincs. Valami baj van? - komolyodott el a testes, idősödő
férfi.
Kate megrázta a fejét és
visszament az íróasztalához, hátha elkerülte a figyelmét valami fecnire írt
üzenet, de az asztalon csak a katonás rendben sorakozó dossziék és a menetelő
elefántszobrocskái voltak. A liftajtó kattanására olyan gyorsan kapta fel a
fejét, mint még soha, de csalódva vette tudomásul, hogy Ryan és Espo lép ki
rajta, és sietős léptekkel indulnak felé.
- Hát örültek már nekünk ennél
jobban is - vágott fancsali arcot Javi, amikor meglátta Kate csalódott arcát,
aztán Ryan-re pillantott, de barátja éppoly tanácstalanul ráncolta a homlokát,
mint ő. Mivel Beckett-ből áradt a feszültség, a férfi megérezte, hogy valami
baj van, amibe a nő nem akarja beavatni őket, ezért kinyitotta a kezében levő
mappát, és kezdte sorolni, hogy mit tudott meg Samuel Eckhardt-ról, a
kórusvezetőről, de alig ért a harmadik mondathoz, amikor Beckett
félbeszakította.
- Felírnátok a táblára az új
információkat? - kérdezte, miközben felkapta a kabátját, és olyan sebesen
indult a lift felé, hogy lobogott a haja. A két nyomozó meghökkenve bámult
utána, aztán egymásra néztek.
- Te tudod, mi történt? - eszmélt
fel Espo, és kérdő tekintettel fordult Ryan felé, aki még mindig a csukott
liftajtót bámulta.
- Nemrég még a szokásos elméletét
gyártotta Castle, Beckett meg cikizte. Azt sem tudom, hogy hova tűnt Castle -
húzta fel tanácstalanul a vállát.
- Én mondom neked, valami nincs
rendben köztük - kezdett volna az okfejtésbe Espo, de Gates kapitány kemény
hangja félbeszakította.
- Beckett? - vonta össze a
szemöldökét a nő, amitől barna szeme vészjóslóan sötétté változott.
- Ööö ... csak a ... - próbált
valami hihető történetet kitalálni Ryan arról, hova ment Beckett, de a nő álljt
intve felemelte a kezét.
- Ryan nyomozó, kímélje meg magát
egy hazugságtól! Egy óra múlva megbeszélést akar tartani az FBI, addig kerítsék
elő Beckett-et, bárhova is ment. Maguk pedig igyekezzenek valamit előásni ebben
a két napban, hogy megmutassuk az FBI-nak, mire képesek a New York-i rendőrök!
- mondta szikrázó tekintettel, azzal faképnél hagyva a kővé dermedt két
nyomozót, visszalépett az irodájába.
- Milyen két napról beszél? Nem
négy napunk van még? - tárta szét a kezét értetlenül Espo, de mire kérdőn
Kevin-re nézett, az már kezében a telefonnal Beckett-et hívta.
- Foglalt - állapította meg
kétségbeesett arccal.
Egyikük sem tudta, mi történt Castle
és Beckett között, ahogy azt sem, miért rohant el a nő minden indok nélkül.
- Gyere, írjuk össze, hogy mit
találtunk, aztán megpróbáljuk újra hívni! - indult Espo a fehér tábla felé,
Ryan pedig fejcsóválva követte.
Kate megpróbálta elnyomni a
lelkiismeret furdalását. Vészesen fogy az idejük, és ő meg akart tenni minden
tőle telhetőt, hogy előbbre vigye az ügyet. Tudta, hogy soha nem bocsátaná meg
magának, ha amiatt lenne valami bántódása a gyerekeknek, hogy ő most eljött.
Néhány másodperc alatt, ösztöneinek és az érzelmeinek engedve döntött, és ez
megijesztette. Ha az esze és a szíve között kellett választania, mindig az esze
győzött, egészen mostanáig. Tudta, hogy Castle a kórházba ment az eredményért,
ami meg fogja határozni az életüket, függetlenül attól, hogy a férfi azt mondta
neki, hogy elfogadja a döntését, miszerint felelőtlenség lenne egy kisbabát a
világra hoznia gyilkossági nyomozóként. Érezte, hogy Castle mennyire fél, és
azt is, hogy valamit titkol előtte. Bízott abban, hogy minden rendben lesz, de
ha mégsem, akkor nem akarta, hogy a férfinak egyedül kelljen szembesülnie a
rossz hírrel. A társa volt, a szerelme, az élete része. Vele akart lenni jóban,
rosszban, de úgy látszik, Castle nem így gondolkodott. Először dühös volt, most
viszont már inkább félt. Féltette Rick-et, és ez az érzés olyan erős volt, hogy
életében először a szívének engedett, és otthagyva a nyomozást, utána indult.
Amíg leért a mélygarázsba,
folyamatosan hívta, de mindig a hangposta jelentkezett be, végül idegesen
zsebre tette a telefont, és tudomásul vette, hogy nem maradt más lehetősége,
mint utolérni. Az órájára pillantott. A férfinak nem lehet 7-8 percnél több
előnye. Bevágódott a kocsijába, és olyan gázzal indult, hogy a gumik csikorogva
próbáltak megtapadni a beton felületen, hogy a lehető legnagyobb erővel hozzák
mozgásba a jelentős fém tömeget. Ahogy kikanyarodott az útra, szembesült a
délutáni csúcsforgalommal, amit a munkából haza igyekvők áradata okozott.
Lelkiismeret furdalás nélkül kapcsolta be a szirénát. Elvégre életbevágó, hogy
siessen, és mielőbb visszaérjen a kapitányságra, hogy folytathassa a nyomozást.
A megkülönböztető jelzésnek köszönhetően a helyenként feltorlódó kocsisor
lassan szétnyílt, utat engedve a rend őrének, így Kate meglepően hamar a kórházhoz
ért. Remélte, hogy Castle nem sokkal előzte meg, és még meglátja, mielőtt
bemenne az orvoshoz. Olyan módszeresen kutatta a tekintete a kórház folyosóit,
mint egy bevetés során szokta a helyszínt, amikor az elkövetőt keresik, de
sehol nem látta a férfit. Éppen az információs pulttól jobbra nyíló folyosón
várakozókat nézte végig még egyszer, amikor a másik iránybók meghallott egy
hangot.
- Mrs. Castle?
Kate a hang irányába fordult, és
a felé siető egyenruhás alakban felismerte a nővért, aki néhány órája közölte
Castle-lel, hogy ötre jöhet az eredményért.
- Kate Beckett vagyok - mondta,
és zavarában megköszörülte a torkát.
- Ó! - lepődött meg az idős nő. -
Ne haragudjon, azt hittem, ön Mr. Castle felesége - mentegetőzött, de látszott
rajta, hogy érthetetlennek tartja a tévedését.
- A menyasszonya vagyok - mondta
Kate, mire a nővér arcán elégedett mosoly suhant át. - Ötre kellett jönnie. Nem
látta véletlenül?
A nővérnek elég volt a
kétségbeesett zöldes-barna szempárba néznie, máris tudta, hogy a szokásos dolog
történt. Férfiak! Azt hiszik, hogy gyengének látszanak, ha elfogadják a
feleségük, vagy a menyasszonyuk támogatását, és gyakran egyedül, titokban
jönnek be az eredményért.
- Jöjjön velem! - mosolyodott el
sejtelmesen a nővér, és elindult a folyosón. Kate egy pillanatig értetlenül
nézett utána, aztán követte.
Castle úgy érezte, ha még
kisebbre szűkül a gyomra, akkor nem marad meg benn az a néhány korty ásványvíz
sem, amit nemrég ivott. Azt hitte, a víz segít kiszáradt száján, de tévedett.
Végigment a kórház ismerős folyosóján, és megállt az egyik ajtó előtt. Nagyot
sóhajtva nézte a kis táblára írt gravírozott nevet: Dr. Robert Newman. Az
órájára pillantott, aztán izzadó tenyerét végighúzta a combján, és bekopogott.
- Szabad! - hallotta tompán az
ajtón keresztül az orvos kellemes baritonját.
Úgy érezte, mindenre felkészült,
de amikor belépett a szobába, rájött, hogy nagyot tévedett.
- Á, Mr. Castle! - fordult a
belépő férfi felé Dr. Newman komoly arccal.
Castle sóbálvánnyá dermedve állt
meg az ajtóban, amikor meglátta az orvos íróasztalával szemben álló széken ülő
nőt. Nem értette, hogyan került ide Kate, hiszen amikor elindult a
kapitányságról, még Gates irodájában volt. Hirtelen nem is tudta, hogy dühös
legyen, vagy örüljön a jelenlétének, bár a lelke mélyén inkább örült. Ami
azonban még ennél is jobban letaglózta, az a két ember tekintete volt. Az
orvos hivatalos komolysággal nézett rá, míg Kate szemében szorongás és
aggodalom csillogott. Castle érezte, ahogy elszorul a torka, és egész testét
remegés járja át.
- Az eredményért jöttem - szólalt
meg elcsukló hangon, és az orvos felé lépett, aki közben felállt, és
barátságosan felé nyújtotta a kezét.
- Foglaljon helyet! - mutatott a
Kate melletti székre a Castle-lel nagyjából egyidős doktor. Hófehér, keményített
köpenye ellenére úgy nézett ki a férfi, mintha egy középkorú férfiaknak szóló
magazin divatrovatából lépett volna ki. Fekete cipője ragyogott, jó szabású,
kiváló anyagú nadrágján egy gyűrődés sem látszott, inge és elegáns nyakkendője
pedig tökéletesen harmonizált. Sötétbarna szeme, koromfekete hullámos haja és
mediterrán vonásai dél-európai ősökre utaltak. Castle jobban örült volna egy
idős, pocakosodó vagy kopaszodó, szemüveges orvosnak. Egy ilyen jóképű macsóval
beszélje meg a spermiumai számát, mozgását és életképességét Kate előtt? Mégis
jobb lett volna, ha egyedül lett volna az orvossal.
- Remélem, nem haragszik, amiért
kicsit kifaggattam a menyasszonyát, hogy pontosan mi is történt, amikor a
sérülés történt! - húzta bocsánatkérő mosolyra a száját az orvos. - Tudja, a
kórházban mindenféle mendemonda járta az eset után.
- Ne ... nem, dehogy. Akkor te
még nem tudod az eredményt? - fordult most először Kate felé Castle. Amikor a
nő csodálkozva megrázta a fejét, mintha egy kő gördült volna le a szívéről.
Meggyőződése volt, hogy az orvos már elmondta az eredményt Beckett-nek, most
azonban kiderült, hogy csak a gyerekrablási ügyről beszélgettek.
- A vizsgálat eredményét csak
önnel közölhetem - mosolyodott el Dr. Newman - és csak abban az esetben lehet
jelen más személy, ha ön hozzájárul.
- Castle! - szólalt meg halkan
Kate, és gyengéden az író combjára tette a kezét. A késő délutáni gyengülő
fényben mogyoróbarnán ragyogó szemében kérlelés tükröződött, és a férfi szavak
nélkül is értette, mit szeretne.
Castle halványan elmosolyodott,
és bólintott. Hirtelen úgy érezte, az, hogy Kate eljött, és itt akar lenni
vele, azt jelenti, hogy legyen bármi az eredmény, mellette fog állni és
szeretni fogja.
- Hallhatnánk az eredményt? -
fordult elszánt tekintettel az orvos felé, miközben kezét a combján pihenő
törékeny kézre tette.
- Nos - nyitott ki egy mappát az
orvos, és fontossága teljes tudatában rendkívül komoly arcot vágott - a
vizsgálat során megfelelő mennyiségű vizsgálati anyag állt rendelkezésre, ezért
a kapott értékek száz százalékig megbízhatóak - nézett fel a papírokból.
Az előtte ülő pár emlékeiben
felvillantak a minta adásának körülményei, de míg Kate önkéntelenül
elmosolyodott, Castle zavarában nyelt egyet, aztán mindketten az orvosra
néztek, és feszült várakozással várták a folytatást.
Dr. Newmant mintha arra képezték
volna, hogy gonosz játékot játsszon a páciensei idegeivel, hosszan sorolta a
vizsgálati eredmények adatait, röpködtek a milliliterek, a millió darabok, a
millió per köbcentiméterek, a százalékos arányok, csak éppen azt nem mondta,
hogy ezek az értékek a normális határa alatt vagy felett vannak-e.
Kate érezte, ahogy Rick tenyere
egyre jobban izzad, és egyre nagyobb erővel szorítja a kezét. Már éppen nyitni
akarta a száját, hogy rákérdezzen a lényegre, és nem hagyja tovább szenvedni a
mellette ülő, a feszültségtől remegő férfit, amikor az orvos fülig érő szájjal
elmosolyodott.
- Ön, Mr. Castle, teljesen
egészséges, már ami a nemzőképességét illeti. A sérülés semmilyen károsodást
nem okozott.
Kate és Rick ugyanazt érezték:
minden sejtjüket elárasztotta a boldog megkönnyebbülés. Egyszerre pattantak fel
a székből, és úgy ölelték egymást, ahogy még soha. Kate érezte, hogy a férfi
egész testében remeg. Két tenyerébe fogta az arcát, és a könnytől csillogó kék
szemekbe nézett.
- Minden rendben van, Castle -
suttogta boldogan.
- Igen - sóhajtott
megkönnyebbülten a férfi - minden rendben van - mondta sugárzó mosollyal, aztán
hirtelen haragosan összevonta a szemöldökét és az orvos felé fordult.
- Mondja Dr. Newman, nem tudta
volna a monológját az utolsó két mondattal kezdeni? Megkímélt volna néhány év
öregedéstől és számtalan ősz hajszáltól!
- Én csak ismertettem az
eredményt - mondta ártatlan tekintettel az orvos - és azt hittem, az írók
szeretik a feszültséget - emelte mentegetőzve a kezét maga elé az orvos.
- A regényeikben! Kizárólag a
regényeikben, doktor! - szűkült össze haragosan Castle szeme. - Máskor hagyja
meg az íróknak a hatásvadász technikákat, maga pedig egyszerűen közölje a
beteggel a végeredményt! A rosszat is. Higgye el, nincs rosszabb dolog a
bizonytalanságnál - fejezte be megenyhülve.
- A lényeg, hogy semmi akadálya
annak, hogy természetes úton legyen közös gyerekük - nézett az orvos magabiztos
mosollyal a férfira, aztán a nőre. Meg volt győződve, hogy ezzel a mondattal
helyrehozhatja az előbbi hibáját, de amikor meglátta a két ember reakcióját,
arcára fagyott a mosoly, és úgy döntött, nem szól többet, inkább sietve
elbúcsúzott, és jó egészséget kívánva az ajtóig kísérte őket.
Az orvos mondata szíven ütötte
Kate-t és Castle-t is. A boldogságot, amit egy pillanattal korábban átéltek,
felváltotta a feszültség, amit a közös gyerek lehetősége mindig kiváltott
köztük. Szótlanul lépkedtek egymás mellett a kórház folyosóján, de amikor
beléptek a liftbe és bezáródott az ajtó, Kate megfogta a férfi kezét. A
mozdulat gyengéd volt és őszinte, ami meghatotta Castle-t.
- Örülök, hogy mellettem voltál -
szólalt meg anélkül, hogy Kate-re nézett volna.
- Örülök, hogy melletted
lehettem, és hogy minden rendben van - kutatta tekintetével Castle vonásait a
nő. Nyomozóként nagy hasznát vette annak a különleges tulajdonságának, hogy
szinte olvasni tudott az arcvonásokból, a tekintetekből és a
testbeszédből. Amit látott, attól összeszorult a szíve. Úgy érezte,
hogy ebben a pillanatban megfejtette a férfi legtitkosabb gondolatát. Biztos
volt abban, hogy annak ellenére, amit a Moore birtokon mondott neki Castle,
mindennél jobban vágyik egy pici babára, a kettejük picikéjére. A kételyek,
amelyek egy héten át mardosták, most újult erővel törtek rá. Van-e joga
megfosztani a férfit az apaság örömeitől, és van-e joga úgy világra hozni egy
kis életet, hogy ő bármelyik bevetés során meghalhat, és neki anya nélkül kell
felnőnie? Hogy kínzó gondolatairól elterelje a figyelmét, elővette lehalkított
telefonját. Megdöbbenve látta, hogy Ryan és Espo szinte folyamatosan hívták az
elmúlt háromnegyed órában.
- Baj van? - szólalt meg Castle,
és kérdőn nézte a készüléket a füléhez emelő, összevont szemöldökű nőt, aki
miután néhány szót váltott Javi-val, idegesen az órájára pillantott.
- Húzd kicsit az időt! Tizenöt
perc múlva ott leszünk.
- Mi történt?
- Megbeszélést akar az FBI, és
Gates rájött, hogy leléptem. Ha nem érek vissza időre ... - sóhajtott egyet
Kate. Nem akart belegondolni, milyen következményei lehetnek a késésének.
- Talán elmondhatnánk, hogy hol
voltál - próbálkozott Castle, de csak egy lesújtó tekintetet kapott a nőtől.
- Már csak két napig engedi az
FBI, hogy nyomozzunk az ügyben. Ha addig nem mutatunk fel valami komoly eredményt,
elveszik az ügyet.
- Két nap? De hát még négy napunk
van! - háborodott fel a férfi.
- Annyit kért Gates, de a mai
napon kívül csak kettőt adtak. Ráadásul Gates azt látja, ahelyett, hogy
nyomoznék, lelépek az őrsről.
- Mennyi időnk van?
- Kevés - pillantott az órájára
Beckett, miközben rohantak az autója felé. Amikor a kerekek csikorogva mozgásba
hozták a járművet, a nő arra gondolt, ha sokszor vezet ilyen stílusban,
hamarosan gumikat cseréltethet.
- Tényleg, hogyan értél előbb a
kórházba, mint én? - érdeklődött kíváncsian Castle, aztán sejtelmesen
elmosolyodott. - Á, tudom már! Bekapcsoltad a szirénát!
- Vészhelyzet volt, tehát
jogszerűen használtam - mondta teljes komolysággal Beckett, de a szája sarkában
mosoly bujkált. - Mivel most is az van, most is bekapcsolhatom - nyúlt a
műszerfal felé, de Castle elkapta a csuklóját.
- Megnyomhatom most az egyszer
én? - vigyorgott kisfiús lelkesedéssel a nőre.
Kate elnéző mosollyal sóhajtott
egyet, és megadóan bólintott.
- De nehogy azt hidd, hogy ebből
rendszert csinálunk! - mondta komolyságot tettetve figyelmeztetőn.
- Oké, oké! Csak ma, mert a mai
egy különleges nap - húzta fel csibészesen a szemöldökét egy pillanatra a
férfi, és élvezettel megnyomta az eddig tiltott gombot. A sziréna vad visításba
kezdett, és érezhetően gyorsabban tudtak haladni a kocsisorok között.
Beckett, örült, hogy a férfi
figyelmét elterelte a gyerek témáról az, hogy vissza kell érniük a
megbeszélésre, de nem tudott szabadulni Castle szavaitól: "a mai egy
különleges nap". Nem is sejtette, hogy hónapokkal később megállapítja,
hogy nagyon is igaza volt a férfinak.
Kate konok tekintettel, Castle
zihálva, zavarában mosolyogva lépett az eligazítóba. Azon nem lepődtek meg,
hogy Gates kapitány olyan szemekkel nézett rájuk, hogy ha tekintettel ölni
lehetne, akkor ők már nem élnének, de arra álmukban sem gondoltak, hogy az
FBI-t egy régi ismerősük képviseli majd.
Az eligazítóban felállított
méretes asztal egyik oldalán Gates kapitány, Espo és Ryan foglaltak helyet, a
másikon pedig Will Sorenson, és az FBI egyik legkiválóbb profilozója.
- Remélem, komoly indokuk volt a
késésre - pillantott a kapitány haragos szemmel a falon levő órára, miközben
minden szempár a belépő két emberre szegeződött.
- Biztosíthatom, hogy igen -
állta a szigorú tekintetet Kate, és magabiztosan kihúzta magát, hiszen nem
hazudott. Ennél komolyabb indokot ki sem találhatott volna, azt meg nem kell
tudnia a kapitánynak, hogy semmi köze nincs a nyomozáshoz. Még egy pillanatig
farkasszemet nézett Gates-szel, aztán a barátságosan kezet nyújtó ügynök felé
fordult, és örömteli mosolyra húzódott a szája.
- Shaw ügynök, örülök, hogy újra
találkozunk - fogott kezet a nővel, és őszintén összemosolyogtak.
- Beckett nyomozó, Mr. Castle -
fordult az ügynök a nyomozó, majd az író felé - remélem most is olyan jó párost
alkotnak, mint négy évvel ezelőtt! - nyújtotta a kezét.
Viktoria Gates összevont
szemöldökkel kapkodta a tekintetét.
- Maguk már dogoztak együtt?-
tette fel csodálkozva a kérdést Jordan Shaw ügynöknek.
- Igen, egy sorozatgyilkos
ügyében. Beckett nyomozó már akkor is kiváló munkát végzett. Mr. Castle ugyan
idegesítően gyerekes volt néha, de nélküle nem fogtuk volna el a gyilkost. Ja,
és el ne felejtsem, hogy megmentette Beckett nyomozó életét, aztán az enyémet
is!
Kate szerényen lesütötte a
szemét, Castle viszont pimaszul vigyorogva sütkérezett a dicsfényben. Végre
valaki megdicsérte Gates és Sorenson előtt! Talán egyszer megéri, hogy a
kapitány is elismeréssel nyilatkozzon róla, annak meg különösen örült, hogy
Sorensont is meglepték a nő szavai, mert a férfi arcán nyoma sem volt a
szokásos kissé gúnyos mosolynak.
- Mostantól én is bekapcsolódok
az ügybe, de nem a főnökük leszek, hanem a segítőjük - váltott a megbeszélés
témájára Jordan ügynök. A nő szinte semmit nem változott az évek alatt. Élénk
tekintetű kék szeme fürkészőn fogadta be beszélgetőpartnerei minden rezdülését,
sugárzott róla az intelligencia és a rendkívüli értelem. Szája sarkában most is
ott bujkált a sejtelmes mosoly, de csak addig, amíg a beszélgetés magánjellegű
volt, azután viszont komollyá és határozottá vált. Az egész megbeszélés alatt
látszott, hogy lelkiismeretesen felkészült az ügy minden apró részletéből.
Pontosan ismerte a nyomozás eddigi eredményeit, a csontvelő-donornak használt
gyerekek megtalálásának körülményeit, Patricia Mars és Ian Carpenter
vallomásának jegyzőkönyvét. Tudott a megmentett négy hónapos kisfiúról és a
megtalált három kiskamaszról is. Figyelmesen hallgatta Beckett beszámolóját
arról, hogy miért gondolják, hogy két csoport áll az elrablások hátterében, és
azt is, hogy Daniel atya, azaz Jason Parker FBI ügynök naplójában talált
megjegyzés miatt került a figyelmük központjába Samuel Eckhardt és Oliver
Wyatt. Amikor idáig ért a beszámolóban Kate, segélykérőn Espo-re és Ryan-ra
nézett, mivel akkor rohant el Castle után, amikor Espo éppen beszámolt volna
arról, hogy mire jutott Eckhardt-tal. A fiúk azonnal kapcsoltak, átvették a
szót, és ismertették, amit a két férfiról sikerült előásniuk. Beckett
elismeréssel hallgatta a beszámolókat, mivel tudta, hogy minden információ
mögött rengeteg munka van. Két új információ ragadta meg a figyelmét: a
kórusvezetőnek soha nem volt semmilyen intim kapcsolata sem nőkkel, sem
férfiakkal, és hogy néhány alkalommal pénzt utalt át a templomszolga, Wyatt
számlájára. Amikor Espo is befejezte a tájékoztatót, Shaw ügynök körbejáratta
érdeklődő tekintetét.
- Van még olyan információjuk,
ami fontos lehet?
- Igen - szólalt meg Castle, és
Gates rosszalló tekintete ellenére bátran folytatta. - Mary Turner szerint, aki
szinte minden idejét a templomban tölti, többször is megjelent ott két rossz
arcú férfi a gyerekkórus próbái alatt, és megbámulták a gyerekeket, majd a
kórusvezető után távoztak a templomból.
Az eligazítóban csend állt be.
Mindenki ízlelgette az információt, de nem tudták, mit kezdjenek vele.
- Mire akar kilyukadni, Mr.
Castle? - törte meg a csendet Gates kételkedő hangja.
Az író láthatóan
elbizonytalanodott. Más volt elméleteket gyártani Beckett és a fiúk előtt, és
teljesen más Gates kapitány és Shaw ügynök előtt. Zavartan pillantott körbe, és
éppen belekezdett volna a gondolata ismertetésébe, amikor megszólalt Shaw
ügynök.
- Gondolom, úgy véli, hogy egy
olyan ember, mint a jelentéktelen kórusvezető és a templomszolga, nem tartanak
fenn egy bűnszövetkezetet, de lehet, hogy kapcsolatban állnak eggyel. Ehhez
összekötőkre van szükség. Az összekötők viszont nem illenek a templomi
környezetbe, ezért feltűnhetnek olyan embereknek, mint Mary Turner - mondta ki
Castle gondolatait az ügynöknő, és elismerően bólintott a férfi felé.
Gates figyelte a jelenetet, de
nem szólt. Noha úgy érezte, soha nem fogja megkedvelni az írót, elismerte, hogy
az ötletei hasznosak lehetnek. Tudta, hogy Shaw ügynök más szemmel néz a
férfira mint ő, hiszen az életét köszönheti neki, de remélte, hogy nem táplálja
Castle amúgy is túlságosan nagy egóját azzal, hogy minden képzelgését elhiszi.
- A profilalkotáson kívül milyen
segítségre lenne szükségük? - kérdezte az ügynök.
- Kaphatnánk olyan okos táblát,
mint amit a Scott Dunn ügyben használtak? - szólalt meg Castle, és olyan
ártatlan izgatottsággal mosolygott a nőre, mint egy kisfiú, amikor a
játékboltban azt mondja neki az anyukája, hogy bármit választhat.
Jordan Shaw felhúzta a
szemöldökét, és elmosolyodott. Nem kerülte el a figyelmét, hogy míg évekkel
ezelőtt Beckett az égnek emelte volna a tekintetét a kérésre, most elnézően
elmosolyodott, Sorenson ügynök viszont cseppnyi szomorú féltékenységgel
figyelte a két embert.
- Rendben - bólintott az ügynöknő. - Reggelre megkapják.
- Rendben - bólintott az ügynöknő. - Reggelre megkapják.
- És ha már fegyverem nem lehet,
kaphatnék egy sokkolót? - nézett pimaszul az író Sorenson felé egy pillanatra,
aztán ártatlan szemekkel újra Shaw ügynök felé fordult. - Kiválóan tudom
használni! - húzta fel a szemöldökét, miközben huncutan elmosolyodott, de
amikor meglátta a kapitány szikrákat szóró tekintetét, gyorsan hozzátette: -
Tudom, tudom, szívesen adna, de nem teheti meg. Milyen szerencse ez egyesekre
nézve - sóhajtotta újra Sorenson felé pillantva.
A megbeszélés befejeződött, és
néhány perc múlva Beckett már az asztalánál ülve olvasta Espo részletes
jelentését Samuel Eckhardt-ról. Próbálta bepótolni, amit elmulasztott, amíg a
kórházban volt. Felpillantott a papírokból, hogy Castle elkészült-e a kávéval,
de a férfinek még se híre se hamva nem volt, viszont éppen meglátta, hogy Will
belép a pihenőbe. Elmosolyodott. Ha Sorenson megint meg akarja tépázni Castle
férfiúi önérzetét, akkor a lehető legrosszabb időpontot választotta. Kíváncsi
lett volna, hogy mi zajlik köztük, de megpróbálta figyelmét visszairányítania
az előtte heverő aktára, amikor meghallotta Jordan Shaw ügynök hangját.
- Én is kíváncsi lennék, mi
zajlik odabenn - intett fejével a pihenő felé mosolyogva. - Nem kell
profilozónak lennem, hogy lássam a köztük levő ellentétet, ami a féltékenységre
épül - fürkészte Beckett vonásait a nő, miközben Castle székébe telepedett.
Kate-nek elnyílt a szája a
meglepetéstő, és őszinte csodálattal nézett az ügynökre.
- Csak volt egy kis afférjuk
néhány napja - kapta el zavartan Kate a tekintetét, mert hirtelen úgy érezte, a
nő olvas a gondolataiban.
- Örülök, hogy újra együtt
dolgozhatunk - mosolygott barátságosan Jordan. - Igaz, annak idején tévedtem
magukkal kapcsolatban, és ezt a szakmai önérzetem nehezen emésztette meg, de
látom, hosszú távon mégis igazam lett. Végül maga is meglátta, amit én már négy
évvel ezelőtt is láttam, hogy maga fontos Castle-nek, és elfogadta az ő, és a
saját érzéseit is - mondta őszintén, minden "ugye én megmondtam"
hangsúly nélkül.
- De ... mi, ... de ... honnan
...? - Dadogta elképedve Beckett. Nem tudta elképzelni, miből jöhetett rá az
ügynök, hogy Castle és ő együtt vannak. Ennyire jó megfigyelő a nő, vagy ők
rejtik el ilyen rosszul az
érzelmeiket?
Jordan elnevette magát.
- Mondhatnám, hogy összeraktam a
kirakós darabjait: maga megvédte kettejüket Gates kapitány előtt a késés miatt,
tehát vállalja Mr. Castle-ért a fegyelmi vétséget, Sorenson ügynök szomorúan
néz magára, mintha elszalasztott volna egy lehetőséget, amivel más élni tudott,
ugyanakkor féltékeny Mr. Castle-re, ráadásul ott ragyog az ujján az a hatalmas
gyémánt - mutatott Kate kezére. - De hogy őszinte legyek, már hetekkel ezelőtt
hallottam a pletykát, miszerint egy párt alkotnak.
- Pletykálják? Mi vagyunk a téma?
- döbbent meg Beckett. Nem gondolta, hogy a közvetlen környezetükön kívül,
foglalkoznak velük az emberek.
- Gondoljon bele! Egy női
gyilkossági nyomozó önmagában sem hétköznapi, hát még ha a szerelme egy híres
bestseller író!
Kate-nek nem volt ideje
eldönteni, hogy bosszantsa-e a dolog, vagy csak mosolyogjon rajta, mert kinyílt
a pihenő ajtaja, és Castle, két gőzölgő kávéval a kezében, diadalittasan
közeledett feléjük, míg Sorenson bosszús képpel sietett a lift felé.
- Parancsoljanak hölgyeim! -
nyújtotta a poharakat a két, cinkos pillantást vető nő felé az író. - Csak nem
megint én voltam a téma?
- Nem változott semmit? - nézett
kérdőn Shaw ügynök Beckettre, mire az csak sóhajtva megrázta a fejét, aztán
Castle durcás arcára nézve elnevette magát.
- Szerencsére nem - ragyogott
Kate szeme.
- Örülök, hogy együtt vannak!
Csorbult volna a tudásomba vetett hitem, ha nem így történik - kortyolt a
kávéba az ügynöknő, miközben jót derült a férfin, aki zavarában azt sem tudta,
melyik nőre nézzen.
- Wow! - húzta mosolyra a száját
elismerően az író, amikor rájött, hogy a titkuk már Shaw ügynök előtt sem
titok. - De mivel árultuk el magunkat, hogy egy hivatalos megbeszélés elég volt
ahhoz, hogy rájöjjön?
- Castle, ugye mondtam már neked,
hogy nem vagy jó színész? - nézett kárörvendőn mosolyogva.
- Hm ... - húzta el megadóan a
száját a férfi. - Anyám is mondta, sőt Alexis is.
A két nő cinkos pillantást
váltott, de egyikük sem árulta el az igazságot.
- Holnapra elkészítem a
profilokat az eddigi eredmények alapján - komolyodott el az ügynök. -
Egyetértek abban, hogy az egy körzetben eltűnt gyerekek nagy száma egy
bűnszövetkezetre utal, egy főnökkel, bár az elrablások, eltűnések módja két
bandát feltételez, akiket valószínűleg csak megbíztak a munkával. Kell azonban
néhány olyan ember, akik ezen a környéken élnek, akik információkat szolgáltatnak
a gyerekekről. Ők elégedetlenek a sorsukkal, megkeseredettek, érte őket valami
trauma, frusztráltak, és nem utolsó sorban pénzre van szükségük. Hétköznapi
munkát végeznek, szürke eminenciások a környezetükben, akiket azonban senki sem
ismer közelebbről. 40-50 év közötti fehér férfiak, az átlagosnál kedvezőtlenebb
testi adottságokkal. Nincsenek barátaik és állandó partnerük, egyedül élnek egy
szerényen berendezett bérelt lakásban.
- Mintha csak Eckhardt-ot és
Wyatt-et írta volna le - ámuldozott Castle.
- Igen. Azt gondolom, érdemes
utánanézni ennek a két embernek, de ne feledjék, ennek a leírás több száz
emberre is igaz lehet - folytatta Shaw ügynök. - Szinte biztos, hogy akiket
keresnek, gyerekkorukban olyan megalázó helyzetbe, aminek hosszú távú következményei
lettek, és a külvilág is tudomást szerzett róluk.
- És mi a helyzet a főnökkel? -
nézett az ügynökre elgondolkodva Beckett.
- Nos, itt még túl sok a variáns,
a motivációs lehetőség. Ha kiderül, hogy milyen célból rabolták el a
gyerekeket, akkor tudok pontos profilt felállítani - állt fel Jordan. -
Köszönöm a kávét - mosolygott Castle-re, aztán huncutul Kate-re pillantott. -
Aki ilyen jó kévét tud készíteni, azt érdemes megtartania!
- De ... de ... -
ellenkezett volna Castle felháborodást színlelve, hogy kikérje magának, amiért
csak a kávéfőző tudománya miatt lenne rá szüksége Beckett-nek, de a liftajtó
kinyílt, és egy örömtől csilingelő hang töltötte be a kapitányságot.
Mindannyian a hang irányába fordultak. Csodálkozó tekintetek kereszttüzében rohant
végig az íróasztalok között egy piros kabátos, ragyogó kék szemű, boldogságtól
sugárzó kislány. Iskolatáskája himbálózott a hátán, két kis copfba font haja,
ami kiemelte bájos, ártatlan vonásait, jobbra-balra lengedezett, ahogy nagyokat
lépve rohant az anyjához. Mire a felnőttek feleszméltek, a gyerek már szorosan
ölelte vékony kis karjaival a boldogan mosolygó Shaw ügynököt, aki leguggolva
fogadta a szeretet jelét, és megringatta karjai között a kislányt, aki arcát az
övéhez szorította.
- Mami, ugye nem baj, hogy
idejöttünk? Apuci azt mondta, lehet, hogy mérges leszel, de én mondtam, hogy
örülni fogsz nekem - csacsogta a kislány.
Beckett figyelte az ügynököt,
akinek arcáról pontosan leolvasható volt, hogy milyen érzelmek játszódnak le
benne: meglepetés, pillanatnyi harag, aztán végtelen boldogság. Küldött ugyan
egy rosszalló pillantást a kislány mögött lépkedő jóképű, elegáns felöltős
férfi felé, de látszott, hogy azonnal meg is bocsátotta férjének, hogy a
rendőrségre hozta a lányukat, csak azért, hogy előbb találkozhassanak.
- Örülök neked, de tudod, hogy a
munkahelyem nem kislányoknak való - tolta kicsit távolabb magától a picit, hogy
belenézhessen a szemébe.
- Tudom, de hát ez volt az első
napom az iskolában, és annyi minden történt! - mondta teljes természetességgel
a gyerek, és hatalmas szempillával ártatlanul pislogott a nőre. - Elmesélhetem?
- Hát persze, hogy elmesélheted!
Nagyon kíváncsi vagyok, de valamit elfelejtettél - nézett mosolyogva a gyerekre
Shaw ügynök, de tekintetében szigorú várakozás látszott, mire a kislány
elkomolyodott, és homlokát ráncolva gondolkodott, aztán kicsit szégyenkezve
körbenézett.
- Elfelejtettem köszönni -
állapította meg bűnbánó szemekkel, mire mindenki rámosolygott.
- Szia kicsi lány - nyújtotta
felé a kezét csibészesen mosolyogva Castle, hogy megtörje a gyerek zavarát. -
Én Rick vagyok.
- Szia ... vagyis jó estét -
tette aprócska ujjait a férfi kezébe. - Azt mondta a tanító néni, hogy az
iskolások már úgy köszönnek, hogy "Jó estét" - magyarázta. - Én Jenny
vagyok, és ma voltam először iskolában! - húzta ki magát büszkén.
- Gyere kicsim, ne zavarjuk a
néniket és a bácsikat! - fogta meg Jenny kezét gyengéden az apja, miközben egy
bocsánatkérő mosolyt küldött felesége felé, aki azonnal értette, hogy a férfi
nem tudott ellenállni a gyerek könyörgésének, azért hozta be az őrsre.
- Reggel találkozunk - mondta
Kate-nek Jordan, felkapta a kabátját és a táskáját, aztán megfogta Jenny másik
kezét, és figyelmét ráirányítva indultak a lift felé.
Castle és Beckett egymás mellett
állva nézték, ahogy a két felnőtt kézen fogva vezeti a pici lányt, és
mindkettejük boldog mosollyal fordul az örömtől ragyogó arcú, csivitelő gyerek
felé. Castle lopva Kate-re nézett, és mintha véletlenül történne, kezét a
nőéhez érintette. Félve várta a reakciót, de amikor megérezte, hogy Kate ujjai
megsimogatják az övét, elmosolyodott.
- Gyerünk Castle! Mutasd meg a
kávé főző tudományodat! - fordult az író felé kajánul mosolyogva a nő. -
Még sok munka vár a fiúkra, rájuk fér egy kis koffein.
- Mi? Most elküldesz kávét főzni?
Hát csak erre kellek én neked? - duzzogott a férfi.
- Erre is! - nyomta meg
jelentőségteljesen Kate a kötőszót, és tekintetében pajzán fények gyúltak.
- Khm ... nem tudom, mire gondol,
Beckett nyomozó - tettetett értetlenséget komoly arccal a férfi, és
elgondolkodva fogta ujjai közé az állát.
- Ha türelmes lesz Mr. Castle,
akkor este felvilágosítom, hogy még mire - szegte fel a fejét kacéran Beckett.
- Alig várom! - vigyorodott el a
férfi, és elindult a pihenő felé.
Kate elgondolkodva nézett utána.
Újra átfutott agyán a kép, amit az imént látott, amikor Shaw ügynököt látta
távozni a családjával. Egy kép, ahol Castle és ő fognak kézen egy kisgyereket,
és boldogan isszák a szavait, miközben érzik, nincs náluk szerencsésebb ember a
földön. Gyorsan elhessegette a gondolatot, és a fehér tábla előtt álldogáló
társai felé indult. A neki háttal álló két férfi elmélyülten beszélgetett.
Amikor meghallotta Ryan szavait, lelassította a lépteit.
- De mondom, hogy jól hallottam!
- győzködte valamiről Espo-t. - Azt mondta, hogy neki már hivatalos orvosi
igazolása van arról, hogy teljes értékű férfi, Sorenson meg lehet, hogy csak
hiszi magáról, aztán közben meg lehet, hogy eunuch. Erre persze Sorenson fülig
vörösödött, mire Castle még odaszúrta neki, hogy még egy gyerekét sem látta
senki.
- De akkor most Castle volt már a
vizsgálaton? - húzta össze a szemöldökét hitetlenkedve Javi.
- Hát, nem jött be az őrsre,
aztán meg Beckett sem szokott csak úgy ebédszünetre küldeni minket - töprengett
Ryan, aki mintha megérezte volna, hogy figyelik, hátrapillantott. Amikor
tekintete találkozott Beckett érdeklődve figyelő zöld szemeivel, gyorsan a
táblára mutatott. - Most pedig szerintem a szervezett bűnözésiekhez fog
küldeni, hogy nézzünk utána, a környék gyanús csoportjainak - terelte az ügyre
a szót zavarában.
Espo egy pillanattal később
észlelte a nőt, de míg Ryan zavarba jött, ő szenvtelenül Beckett szemébe
nézett.
- Akkor ... minden rendben van? -
húzta fel a szemöldökét, és tekintetét a nőébe fúrta.
- Persze! - mosolygott Kate
sejtelmesen, egyrészt, mivel tudta, hogy magyarázat nélkül is értik a fiúk,
másrészt azért, mert maga elé képzelte a pihenőben lezajlott jelenetet Castle
és Sorenson között.
- Akkor menjünk a szervezett
bűnözésiekhez? - tette fel ártatlanul a kérdést Ryan.
- Igen - bólintott Kate, mire a
két nyomozó összenézett, és sietve elindult.
Egy perc múlva Castle, két
kávéval a kezében megállt Beckett mellett, és tekintetével a nyomozókat keresve
forgolódott.
- Sajnálom Castle, elmentek.
- Mi? De hát ... akkor most ... -
nézett a férfi tanácstalanul a kezében tartott poharakban gőzölgő italokra.
- Az egyiket vidd be Gates-nek, a
másikat pedig idd meg, hogy kellően felpörgessen az estére! Nem szeretném, ha
idő előtt elaludnál! - mondta Kate, miközben szemében huncut fények táncoltak,
szája pedig pajkos mosolyra húzódott.
Castle tekintete először durcásan
pásztázta a nő vonásait, aztán a mondat második felére felcsillant, a szája
kiszáradt, és réveteg mosolyra húzódott. Soha, egy nő sem volt olyan hatással
rá, mint Kate Beckett. Titok volt, amit meg akart fejteni, és a nő csak lassan
engedte, hogy bepillantson a felszín alá, de minél többet látott az igazi Kate
Beckett-ből, annál jobban elvarázsolta a személyisége. Már több mint egy éve
nemcsak a kemény, határozott, elszánt nyomozót láthatta, hanem az érzékeny,
érzéki nőt is, mégis újra meg újra meglepte, mennyi pajkosság, sőt, pajzánság
van benne.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése