Változatok egy témára 6. (teljes/1.)

Változatok egy témára 6.

 

Ezen a délelőttön már vagy századszor fordult egyet az ágyban. Vergődött, mint a partra vetett hal. Felkelni nem volt se ereje, se kedve, aludni pedig nem engedte pattanásig feszült idegrendszere. Az éjfélig megivott fél üveg brandy sem segített az alvásban. Bár egy időre az alkohol tompította az érzékeit, nyugtalan elméjét nem tudta elcsitítani, így csak a hasogató fejfájás lett a magányos iszogatás eredménye. Amikor meghallotta a szobája felé közeledő határozott cipőkopogást, hátat fordított az ajtónak, és morogva fejére húzta a paplant. Semmi kedve nem volt eszmecserét folytatni anyjával a kialakult helyzetről.

Martha - szokásától eltérően - kopogtatás nélkül lépett a szobába, megállt az ágy mellett, és csípőre tett kézzel, szigorúan nézett a takaróhalomra. Már egy hete szótlanul nézte a fián végbemenő változásokat. Néhány napig próbálta úgy terelni a beszélgetést, hogy Rick elmesélje, mi történt Katherine és közte, de nem lehetett belőle kihúzni semmit. Előző vasárnap reggel nem hallott veszekedést, csak a feszült légkör jelezte, hogy valami nincs rendben, aztán néhány óra múlva Kate egy megtömött utazótáskával a kezében elviharzott, és azóta nem jött vissza. Eleinte a férfi csak dühösen, de szótlanul járkált a lakásban, később azonban teljes letargiába merült, bezárkózott, és elkezdett inni. Martha úgy érezte, itt az ideje, hogy tegyen valamit.

- Richard Castle! Bújj ki a barlangodból, vagy nem állok jót magamért! - mondta elszántan az asszony, de hiába várt, a férfi nem mozdult. Végül nagyot sóhajtva leroskadt az ágy szélére, és megenyhülve, halkan folytatta. - Richard, te is tudod, hogy nem bújhatsz el örökre a problémák elől, és az sem megoldás, hogy bezárkózol a szobádba, iszol, és nem beszélsz senkivel - próbált észérvekkel hatni a fiára.

Castle mozdulatlanul feküdt, és abban reménykedett, anyja vagy megunja a kérlelést, vagy tudomásul veszi, hogy nem akar beszélgetni. Igaz, nem sok reményt fűzött ehhez a taktikához, mivel ismerte a nő mindenre elszánt küzdeni tudását, ha a céljai eléréséről volt szó. Dacosan elhatározta, hogy bármeddig is tartson, addig nem mozdul, amíg anyja fel nem áll, és ki nem megy a szobából.

Az asszony elhallgatott, de a takaró nem mozdult, ezért felállt. Kisvártatva gondolt egyet, megmarkolta a paplant, és egy erőteljes mozdulattal lerántotta a férfiról.

- Jézusom, Richard!  - futtatta végig tekintetét megrökönyödve a takaró után kapkodó férfin. - Csupa izzadság vagy - akadt meg a szeme a bordó pólón terjeszkedő sötét foltokon. - Kelj fel, zuhanyozz le, borotválkozz meg és öltözz át! - csengett szeretettel, de ellentmondást nem tűrőn a hangja.

- Hagyj békén Anya! Nem akarok felkelni, és kérlek ne kiabálj, mert szétmegy a fejem - húzta halántékára a párnáját fájdalmas arccal.

- Azt már megtanultam kisfiam, hogy a brandy nem megoldás semmire, de egy kis beszélgetés talán új gondolatokat ébreszt, és segít megtalálni a megoldást a problémára - mondta szelíden.

- Nem akarok beszélgetni - morogta Castle duzzogva.

- Richard, olyan vagy, mint az a durcás kisfiú, aki ötévesen voltál, és nem akarta, hogy este elmenjek a színházba - próbálta az emlékkel lágyítani a férfi szívét.

- Nem akartam, hogy idegen bébiszitterre bízz, akit nem ismertem, és akitől féltem.

- És most mitől félsz?

Castle felült az ágyban, és anyja átható kék szemébe nézett, aztán fejét lehorgasztva mereven nézett maga elé.

- Összevesztünk Kate-tel, és elment - nyögte ki halkan.

- Igen, ezt tudom - mondta Martha halkan, és várta, hogy a férfi magától kezdjen beszélni a történtekről. Az arca nyugodtságot tükrözött, amivel azt sugallta, hogy minden rosszat jóra lehet fordítani, de a szíve majdnem megszakadt, ahogy Rick-re nézett. A férfi nyúzott volt, haja kócosan hullott a homlokába, arcát legalább háromnapos borosta tette ápolatlanná, szemei alatt sötét karikák éktelenkedtek. Máskor mindig pizsamanadrágot vett, most csak egy alsónadrág volt rajta a gyűrött, izzadt pólóval. Talán soha nem látta még Martha, hogy a fia ennyire elhagyta volna magát.

- A jótékonysági estélyen kezdődött. Először csak évődtünk, aztán egy apróságon összevesztünk, végül az egyik dolog gerjesztette a másikat. Mire hazaértünk már nem szóltunk egymáshoz, reggel pedig folytatódott minden, amíg a végén olyan dolgokat vágtunk egymás fejéhez, amit magunk sem gondoltunk komolyan, legalábbis én nem. - Felnézett, és mérhetetlen szomorúsággal a hangjában folytatta. - Azt mondta, hogy jobb lesz, ha visszaköltözik a lakásába, aztán fogta a cuccait, és elment.

- Beszéltetek azóta?

- Két nap után hívtam, de nem vette fel a telefont. Elmentem hozzá, de hiába kopogtam, nem engedett be. Írtam SMS-t, e-mailt, de semmire sem válaszolt - sóhajtotta, de arcán a szomorúságot lassan felváltotta a dac. - Nem kellek neki - állapította meg keserűen.

- Min vesztetek össze? - kérdezte türelmesen az asszony.

- Nem mindegy? - csattant idegesen Castle hangja, miközben elfordította a fejét és lesütte a szemét. - Valami apróság volt, nem is emlékszem rá.

Martha sóhajtott. - Ó, Richard, ha tudnád, hogy milyen rossz színész vagy! - gondolta.

- Nem fogok jobban megalázkodni! Eleget könyörögtem - mondta maga elé a szavakat a férfi dacosan.
Csend telepedett közéjük. Castle szemei előtt leperegtek veszekedésük pillanatai, Martha pedig azon gondolkodott, hiába vigasztalná fiát olyan közhelyekkel, hogy "Minden kapcsolatban vannak veszekedések és hullámvölgyek!", ezzel nem tudná kirángatni az érzelmi szakadékból, ezért félve, de feltette a legfontosabb kérdést.

- Visszaadta a gyűrűt?

Castle elgondolkodott. Ahogy Kate távozása után teltek a napok, és hiába várta a nő jelentkezését, aztán büszkeségét félretéve próbálta meg felvenni vele a kapcsolatot sikeretelenül, egyre nagyobbnak látta a kettejük között kialakult problémát, míg végül teljesen eluralkodott rajta az a gondolat, hogy Kate szakítani akar, vagy már szakított is vele. A gyűrűre nem gondolt.

- Nem. Nem adta vissza. De Anya, ez nem jelent semmit! Lehet, hogy csak olyan dühös volt, hogy megfeledkezett róla, de szíve szerint levágta volna az asztalra - uralkodott el újra a pesszimizmus a férfin.

- És te mit érzel? Mit szeretnél?

Castle néhány másodpercig hallgatott.

- Én azt hittem, örökké tart, de már nem tudom, hogy ő mit gondol.

- Richard! - hajolt előre az asszony, és megfogta a fia kezét. - Katherine-t nem láncolhatod erőszakkal magad mellé! Ő egy szabad akaratú, erős egyéniség, akit nem korlátozhatsz és nem befolyásolhatsz, csak ha ő is akarja, és úgy látom, hogy most nem ugyanazt akarjátok. - Egy pillanatra elhallgatott, és fürkészve vizsgálta a fia arcát, aztán abban a reményben, hogy a férfi elárulja a veszekedés tárgyát, hozzátette: - Valami fontos dologról kellett vitatkoznotok.

Rick kihúzta a kezét anyja ujjai közül, felpattant, és szinte menekülve indult a fürdőszoba felé.

- Próbáld meg az ő szemszögéből nézni a dolgokat! - szólt utána Martha, mire Castle megtorpant.

- Hiába, ha nem engedi, hogy beszéljek vele - vetette oda foghegyről, aztán hangos csattanással berántotta maga mögött a fürdőajtót.

Az asszony sóhajtva felállt. Csak remélni tudta, hogy sikerült fiát kibillentenie az önsajnálatból, és kifelé indul az érzelmi gödörből.

Egy óra múlva Martha csodálkozva nézett fel az újságból, amikor Rick friss, férfias arcszeszének illata megcsapta az orrát. A férfi fekete farmerben, simára vasalt, szürke ingben és bordó zakóban, gondosan megfésülve igyekezett a bejárati ajtó felé. Idegességére csak cikázó tekintete és az állán levő - a borotválkozás küzdelmeiről árulkodó - ragtapasz utalt. Az asszony halványan elmosolyodott. Újra a régi Rick-et látta maga előtt.

- Bemegyek a kapitányságra - nézett vissza az ajtóból, és Martha kissé megnyugodva látta, hogy a szomorúan csillogó szemekben megjelent az elszántság szikrája.

Kate a selymes fűben ült a tóparton, karjával átkulcsolta felhúzott lábait, és elmerengve nézte a mesebeli tájat. A csillámló vízfelszín megsokszorozva verte vissza a napsugarakat, a sziklafalból lezúduló források vízpárája pedig szivárvánnyá szórta őket. Hallgatta a morajlást, ahogy a az öt forrás vize mélyen belehasítja magát a tó felhabzó vizébe, és azon töprengett, talán mégsem volt jó ötlet idejönnie. Túl sok emlék fűződött a helyhez, melyek között volt izgalmas, romantikus, szívbemarkoló, félelmetes is, de gondolatai vissza-visszatértek a mámorító boldogságot hozó érzéshez, amikor Castle-lel az ezüstös holdfényben szeretkeztek a langyos, bársonyosan simogató vízben. - Jobb lesz, ha többet nem jövök ki a tóhoz - korholta magát, amiért nem tud szabadulni az emlékektől. Felállt, és visszasétált a rönkházhoz. Egyedül akart lenni, hogy nyugodtan átgondolhassa a történteket, Castle és a saját reakcióit. Hálás volt Gates kapitánynak, amiért nem faggatózott, hogy miért van szüksége egy hét szabadságra, bár nem volt benne biztos, hogy a nő nem sejt valamit. Ryan finoman célozgatva, Espo nyíltan rákérdezve tudakolta, hogy mi baj van, de csak rájuk nézett, és nem nyaggatták tovább. Néhány perc múlva elkapott ugyan néhány mondatfoszlányt, amikor Javi azt ecsetelte, hogy csakis arról lehet szó, hogy összevesztek Castle-lel, és szerinte ez az összeveszés egy tízes skálán legalább tizenkettes, de amikor elkapták a tekintetét, azonnal abbahagyták a beszélgetést. Kate még Lanie-nek sem mondta el, hogy mi történt, és azt sem, hogy hova megy. Egyedül Andrew tudta, hogy a birtokon tartózkodik. Visszaért a rönkházba, és kényelmesen elnyújtózott a hatalmas franciaágyon. Ösztönösen kinyújtotta a kezét, mintha a férfi érintését keresné, aztán gyorsan visszahúzta. Ránézett a telefonjára. Már két napja nem volt új nem fogadott hívása a férfitől, és annak ellenére, hogy eleinte idegesítette, hogy  férfi állandóan hívogatta, most keserű félelem költözött a szívébe. Szerette Castle-t, most mégis úgy érezte, magányra, és időre van szüksége. Nem értette a saját érzéseit. Az eszével tudta, hogy a téma, ami kirobbantotta a veszekedést, előbb-utóbb előkerül kettőjük között, mégis ingerültté tette, hogy Castle feltételezte, hogy ő nem gondolkodhat másképp a dologról, csak úgy, ahogy ő. Egy dolgot tudott csak biztosan, hogy fél.

Az író zsebretett kézzel, összeszorított szájjal lépett ki a 12-es őrs liftjéből. Tekintete egy pillanatra megállt Beckett üres asztalánál, aztán körbefutott a termen, de sem Kate-t, sem a fiúkat nem látta. Elindult a kihallgató felé, majd a pihenőbe, de csak néhány egyenruhás kávézott. Tanácstalanul lépett Beckett íróasztalához, hátha meglát valamit rajta, amiből kikövetkeztetheti, hol van a nő, amikor egy erélyes hangot hallott meg a háta mögött.

- Mr. Castle! Maga meg mit keres az őrsön?

Az író összerezzent, és becsukott szemmel nyelt egyet, mielőtt Gates kapitány felé fordult volna.

- Csak Beckett nyomozót keresem - toporgott zavartan, és hogy ne kelljen a nő szemébe nézni, elkezdte igazgatni a Kate asztalán sorakozó menetelő elefántszobrocskákat.

- Az irodámba - intett fejével a nő, és választ nem várva belépett az ajtón. Castle feszülten követte, aztán megállt az íróasztal előtt, ahogy máskor Kate tette, ha a kapitány hívatta.

Viktória Gates leült az íróasztala mögé, hátradőlt a székében és szemüvegét az ujjai között forgatva, átható tekintettel nézett a férfira. A nő nem véletlenül kapta meg a kapitányi rangot. Kiváló megfigyelő volt, rendkívül jó emberismerő, és hibátlan következtetéseket tudott a megfigyeléseiből levonni. Egy darabig hallgatott, hagyta, hadd legyen egyre idegesebb a férfi. Lerítt róla, hogy zavarban van, és fogalma sincs, mi vár rá.

- Mondja Mr. Castle, - szólalt meg sokára - mit tett Beckett nyomozóval?

- Én ... én semmit - nyögte ki értetlenül a férfi, és hirtelen rossz érzés kerítette hatalmába.

- Ne kerülgessük a forró kását! Megegyeztünk, hogy úgy teszek, mintha nem tudnék a kapcsolatukról, cserébe maguk nem hozzák be a magánéletüket az őrsre - nézett Gates szigorúan a férfira, aki zavarában hol az egyik, hol a másik lábára állt.

- De hiszen mi betartottuk a megállapodást! - nézett megbátorodva a nő szemébe Castle, mert szinte kínosan vigyáztak arra, hogy külső szemlélő ne vegye észre, hogy összetartoznak. - Még csak meg sem érintettem az őrsön Beckett nyomozót, - kérte ki magának a feltételezést - sajnos - tette hozzá maga elé morogva.

- Ne tegyen úgy, mintha nem tudná, miről van szó! - emelt fel a hangját Gates. - Valami történt maguk között, ami kiborította a nyomozót. Ő a legjobb emberem, de sejtésem szerint maga úgy felkavarta az érzelmeit, hogy nem tudja ellátni a munkáját. Ez a múltban soha nem fordult elő. Beckett volt az a nyomozó, akinek az első a munka volt, és tűzön-vízen át ment volna, csak hogy megoldjon egy ügyet, most meg elmenekül, és behúzódik a csigaházába.

- Nem jött be dolgozni? - hűlt el a férfi, amikor levonta a kapitány monológjából a következtetést.

- Maga nem tudja, hogy egy hét szabadságot kért? Pedig már azt hittem, ő kaszabolta össze a képét mérgében - pattant fel a székből idegesen a nő, miközben az író állán levő ragtapasz felé intett a szemével. Ha Castle azt sem tudja, hogy Beckett nem dolgozik, akkor olyan komoly problémájuk lehet, ami a nyomozó munkavégzését is befolyásolni fogja. - Jobban teszi, ha rendezi vele a dolgot, mert ha a munkája issza meg a levét annak, hogy nem tudják rendezni az érzelmi zűrzavarjukat, akkor kitiltatom magát a kapitányságomról! - mondta vészjósló hangon, és hogy nyomatékosítsa a szavait, csípőre tette a kezét.

- Higgye el, én megtenném, de azt sem tudom, hol van! - csendült dühösen Castle hangja, aztán gyanakodva összehúzta a szemét. - Maga tudja?

- Nem avatott be a terveibe. Mr. Castle! Önnek szoktak agyament ötletei lenni, talán most is elő kellene húznia egyet a tarsolyából! Magával, vagy maga nélkül, de holnapután a mögött az asztal mögött szeretném látni a nyomozót! - mutatott ki Beckett íróasztala felé, és a mozdulat egyben azt is jelentette, hogy Castle távozhat.

A férfi tanácstalanul nézett még egyszer körbe, mielőtt beszállt volna a liftbe. Amikor idejött, lélekben felkészült a kínos, de őszinte beszélgetésre, vagy a további veszekedésre, békülésre, még arra is, hogy a nő nem áll vele szóba, csak arra nem, hogy Kate öt napja be sem tette a kapitányságra a lábát. Mire kilépett az épületből, már végigtelefonálta az összes létező embert, akinek Kate elmondhatta, hova megy, de sem Lanie, sem a fiúk, sem az apja nem tudták. Jim Beckett is csak annyit mondott, hogy nyugodjon meg, Katie jól van, beszélt vele telefonon, de nem akar találkozni senkivel. Csüggedten intett le egy taxit, és bemondta a lakása címét, de alig kanyarodott be az első sarkon a sofőr, új címet mondott neki. Már csak egy emberben bízott, aki segíteni tudna neki.

A 22-es őrs gyilkossági nyomozója, Anthony Benson mogorván lépkedett a sekrestyés után, az  oltár melletti lépcsőhöz. A néhány méterrel alattuk levő urnatemetőből már hallotta a helyszínelő kollégák hangját. Nagyot sóhajtva elindult lefelé. Ma már a második hullához hívták, és ezt rosszul viselte. Néha gyűlölte New York-ot. Mire megoldanak egy ügyet, már másik kettő vár rájuk. Egyre fáradtabbnak és kiégettebbnek érezte magát ettől a hivatástól, és az olyan napoktól, mint a mai, amikor hajnalban egy megfojtott prostituált holttestéhez hívták, most meg ide. Nem csodálkozott, hogy egyre több társa hagyta ott a rendőrséget, és ment el őrző-védő cégekhez, személyi testőrnek, vagy magánnyomozónak. Tudta, hogy egy katolikus pap az áldozat, de amikor meglátta a húszas éveinek végén járó fiatal férfi holttestét, mégis meglepődött. Idős emberre számított.

- Hello, Don! Mit tudunk? - guggolt le a halottkém mellé.

- Az áldozat Daniel Burns atya. Közvetlen közelről lőtték tarkón. Ha nem pap lenne az áldozat, azt mondanám, olyan, mint egy kivégzés. Más sérülést egyelőre nem látok rajta, de a boncolás után többet tudok mondani. A halál idejét éjjel egy és két óra közé teszem - állt fel nehézkesen, aztán megdörzsölgette fájós térdeit. - Hallom, már volt ma egy hullád - veregette meg részvéttel a nyomozó vállát.

- Igen. Elvárják a jó megoldási százalékot, de így, hogy egyre kevesebben vagyunk, szinte lehetetlen minden ügyet lelkiismeretesen kezelni - nyomkodta meg a homlokát a nyomozó gondterhelten. - Kösz doki, ha megtudsz valamit, hívj.

Benson nyomozó lelkiismeretes, és elhivatott nyomozó volt, amire ráment két házassága, de minden éjjel tiszta szívvel feküdt le, már ha volt néhány órája aludni. Két nap alatt furcsa tényeket derített ki Daniel Burns atyáról, és miután újra átnézte a jegyzeteit, úgy döntött, itt az ideje beszámolni felettesének a nyugtalanító információkról, és segítséget kérnie. Kezébe vette a fiatal férfi fényképét, és töprengve nézte az értelmet sugárzó, nyílt tekintetét, jóképű, férfias vonásait. - Inkább látszik modellnek vagy filmszínésznek, mint papnak. Ki vagy te, Daniel Burns?- tette fel magában a kérdést.

Castle a kis stúdió hátsó falának támaszkodva, zsebre tett kézzel figyelte a fiatal, tehetséges színészekből álló kis csapatot. Shakespeare Sok hűhó semmiért című darabjának egyik jelenetét próbálták. Az író elmosolyodott. Szerette ezt a művet, ahogy A makrancos hölgy, vagy az Ahogy tetszik is a kedvencei közé tartozott, talán azért, mert a Kate-hez fűződő szereleme sokszor éppen olyan érzéseket váltott ki belőle, mint amikkel Shakespeare sóvárgó, vívódó hősszerelmesei küzdöttek.

Anyja karba tett kézzel, figyelmesen nézte tanítványait, aztán a jelenet végén elégedetten mosolyogva megtapsolta őket, amit a fiatalok jóleső, büszke mosollyal fogadtak.

- Jól van drágaságaim! Még néhány nap, és szinte tökéletes lesz! Tíz perc szünet, aztán folytatjuk a második felvonás harmadik jelenetével. - Martha megfordult, és a szobája felé indult, hogy ő is pihenjen egy kicsit, amikor meglátta a fiát.

- Richard! Mit keresel te itt? - hallatszott lelkesedés a hangjában, de a következő másodpercben lemondóan elhúzta a száját - Egy pillanatig azt hittem, érdekel, amit csinálok, és a próbát jöttél megnézni.

- Anya! Tudod, hogy érdekel - védekezett erőtlenül a férfi, de lerítt róla, hogy egészen más célból jött.

- Baj van? - vált aggódóvá a nő tekintete, miközben megfogta a fia karját, és a szobája felé húzta. - Kate nem beszélt veled?

- Nem találtam meg. Szabadságot kért, és eltűnt, mintha a föld nyelte volna el - huppant Castle összetörten az ízlésesen berendezett iroda kanapéjára, és segélykérően nézett az asszonyra.
- Ó, kisfiam!  - sóhajtott Martha. - Mit vársz tőlem? Vegyem elő a gondolatolvasó tudományomat, mint a felmenőim, és találjam ki Katherine gondolatát?

- Te nő vagy, és ismered őt. Hova mennél az ő helyében?

- Az attól függ, mekkora, és milyen jellegű a probléma, ami a veszekedésetekhez vezetett - kutatta fia arcvonásait. - Min veszekedtetek? - kérdezte szelíden, de Castle lehajtott fejjel, összeszorított szájjal megrázta a fejét.

- Nem akarok róla beszélni - mondta halkan, elcsukló hangon.

Martha egyre nyugtalanabb lett. Még sosem érezte, hogy Richard ennyire fél beszélni a problémájáról, amiből arra következtetett, hogy nagyobb a baj, mint ahogy eddig hitte.

- Biztos, hogy nem egy lélektelen szállodába mennék, hanem mindenképpen egy olyan helyre, ahol nyugalom van, és nem találkozom olyan emberekkel, akik faggatnak, vagy befolyásolni akarnak, ugyanakkor biztonságban érzem magam, mert ismerem, és szép emlékek, kellemes érzések fűződnek hozzá - mondta elmerengve egy régi emléken Martha, és még folytatta volna, de Rick felugrott, átölelte, és megkönnyebbülten mosolyogva egy puszit nyomott a meglepett nő homlokára.

- Anya, te egy zseni vagy! - kiáltotta vissza az ajtóból, és úgy száguldott el, mint aki az életéért fut.

Kate-ben csak egy idő után tudatosult, hogy elbóbiskolt. Hiába volt már a Moore család birtokán napok óta, teste kipihente magát, de a lelke ugyanolyan nyugtalan volt, mint amikor ideérkezett. Az éjszakákat végigforgolódta, és minden reggel fáradtan, izzadtan ébredt, ami rányomta a bélyegét a nappalokra is. Főzött egy kávét, és kiült a teraszra. Semmi sem olyan, mint amikor Castle vele van. Sem az ébredés, sem a kávézás, de még a teraszon való üldögélés sem, hogy az éjszakákról már ne is beszéljünk. Ahogy múltak a magányosan töltött napok, lassan bevallotta magának, mitől is fél igazán, és miért reagált olyan hevesen a férfi teljesen természetesen felvetett kérdésére, amiből aztán a veszekedés kerekedett. Újra megjelentek előtte az estély képei.

Már az induláskor rossz kedve volt, mert hulla fáradtan ért haza az őrsről, és mindennél jobban vágyott egy meleg fürdőre, és egy csendes, békés estére, de már hetekkel ezelőtt megígérték a polgármesternek, hogy ott lesznek a jótékonysági rendezvényen, amit a legsúlyosabb betegséggel küzdő gyerekeket kezelő kórháznak ajánlottak fel. Ráadásul Rick rendkívül feldobódva készülődött, látszott rajta, hogy elemében van, hiszen egy sor befolyásos barátjával találkozhat, akikkel viszont Kate csak udvariassági beszélgetést tudott folytatni. Az estély elején a kórház igazgatója mondott köszönetet a nagylelkűen adakozó vendégeknek, aztán vagy húsz gyerek jelent meg az emelvényen, a három évestől a tizennyolc évesig. Először egy tíz éves forma fiú lépett a mikrofonhoz, és mesélte el röviden majdnem két évig tartó küzdelmét egy rendkívül ritka betegséggel, amit a kórház nagyszerű orvosainak köszönhetően sikerült legyőznie, aztán egy kamasz lány tette meg ugyanezt, végül egy pöttöm, göndör hajú, angyalarcú kislány lépett előre. Amikor előre lépett, a rakoncátlan hajszálain áttörő lámpafény mintha glóriát vont volna a mosolygós arcocska köré, hatalmas kék szemei őszintén és bátran néztek a rengeteg elegáns felnőtt felé. Mindenki meghatottan, elszoruló szívvel hallgatta a négy-öt éves forma kislányt, és Kate nem szégyellte, hogy egy könnycsepp indult végig szépen kisminkelt arcán. Aztán az igazgató megkérte a gyerekeket, hogy az általuk készített ajándékot adják át valamelyik adományozónak. A kis angyalka körbenézett a teremben levő sokaságon, és határozottan elindult egyenesen feléjük. Kate elkerekedő szemmel nézte, ahogy a kislány hatalmas szemeivel Rick-re néz, aki egy pillanatnyi döbbenet után teljesen természetesen elmosolyodott.

- Szuper volt a beszéded - mondta a férfi elismeréssel, egyenesen a hatalmas kék szemekbe nézve, és lehajolva kezet nyújtott a kislánynak.

- Pedig nem is gyakoroltam - csilingelt a pici hangja, büszkén elmosolyodott, és bátran kezet fogott Castle-lel. - Őt neked adom - nyújtott a férfi felé egy aranyos, agyonmosott Teddy mackót. - Ugye nem baj, hogy őt nem én csináltam? Az ajándék, amit én készítettem, csúnya lett - húzta el a száját szomorúan, és reménykedve nézte a férfit, hogy elfogadja-e a macit.

Castle elgondolkodva vette el a játékmackót.

- Tudod, őt még pici babakoromban kaptam, és mindig velem volt a kórházban. Ő vigyázott rám, ha anyáék nem tudtak ott lenni, meg ha fájt valami - pislogott nagyokat, miközben magyarázatával meg akarta győzni a férfit, hogy miért jó ajándék a maci annak ellenére, hogy nem ő készítette.

- De ki fog rád vigyázni, ha nekem adod? - guggolt le a kislányhoz Rick, és meghatottan nézett a mosolygós szemekbe.

- Már nem kell vigyázni rám, mert meggyógyultam - húzta ki magát magabiztosan a kislány.

- És miért éppen én kapom?

- Hát mert sok pénzt adtál a kórháznak! - húzta fel a vállát egy pillanatra a gyerek, mintha a válasz teljesen magától értetődő lenne. -  Meg azért is, - nézett a férfi kezében levő macira - mert olyan huncutul nevet a szemed, mint Macié.

Castle éppen nyelt egyet, hogy a torkában levő gombóctól megszabaduljon, amikor odalépett hozzájuk egy csinos, fiatal nő, és kézen fogta a kislányt.

- Én is szeretném megköszönni, hogy támogatta a kórházat - mondta hálás tekintettel. - Gyere kicsi életem, ne zavarjuk tovább a bácsit - mondta, búcsúzóul bólintott egyet, és könnytől csillogó szemmel elindult a kislánnyal.

A férfi néhány másodpercig csak állt, aztán feleszmélve a nő után kiáltott.

- Asszonyom, egy pillanatra!

A nő megtorpant és hátrafordult. Látszott, hogy zavarban van.

- Ha bármiben segíthetek, csak hívjon - mondta őszinte tekintettel Castle, és egy névjegykártyát nyújtott át a nőnek, aztán a kislányra nézett. - Angyalka, elárulod nekem, hogy hívnak? - Én Molly vagyok. És te? - kérdezett vissza a gyerek.

- Én Rick vagyok. És Maci a legszebb ajándék, amit valaha kaptam - mondta a férfi elcsukló hangon, miközben finoman végigsimított a kislány arcán.

- Köszönöm - mondta újra az édesanya a névjegykártyára pillantva, és elindult. Molly lépett néhányat az anyja után, aztán visszafordult.

- Vigyázz Macira, - suttogta kérlelve - és ha beteg lesz, akkor fogd a kezét, mert fél az injekciótól! - mondta, aztán már szaladt is az anyja után.

Kate lélegzetvisszafojtva nézte a szívszorító, ugyanakkor felemelő jelenetet. A nő és a kislány már vagy egy perce elmentek, de Rick még mindig mozdulatlanul állt kezében a macival. Egyikük sem sejtette, hogy éppen ez a csodás pillanat vezet életük egyik fordulópontjához.

Kate figyelmét a ház előtti murva szemcséinek csikorgása hozta vissza a valóságba, ahogy jellegzetes hangot adtak a rákanyarodó autó kerekei alatt, aztán hallotta, hogy becsapódik egy kocsi ajtaja. Felállt, és a korláton áthajolva kémlelt ki, hogy ki a váratlan látogató, de csak az ezüstszínű autó hátulját látta. Szinte megállt a szívverése, amikor rádöbbent, hogy Castle Mercedes-ét látja. Csak állt a kávéspohárral a kezében, és hirtelen nem tudta eldönteni, hogy örüljön, vagy dühös legyen. Tudta, hogy előbb-utóbb meg kell beszélnie a jövőjüket a férfival, de szerette volna még elodázni a beszélgetést, ugyanakkor bosszantotta, hogy Castle nem bírja kivárni, amíg ő jelentkezik nála, és felkutatta a rejtekhelyét.

Hallotta, hogy a férfi bátortalanul kopogtat a zárt ajtón, és megfordult a fejében, hogy úgy tesz, mintha nem lenne a házban, de aztán meggondolta magát. Nem lehet ennyire kicsinyes, hogy becsapja Castle-t, és nem menekülhet el örökké, akkor pedig jobb túl lenni a beszélgetésen. Lement a teraszlépcsőn, kívülről megkerülte a nyaralót, és megállt. Castle lehajtott fejjel állt az ajtó előtt, és előrehajolva figyelt a benti hangokra. Testtartása árulkodott a benne levő feszültségről.

- Castle - szólal meg halkan Kate, mire a férfi meglepetten hátrafordult.

A férfi szótlanul nézte a kezében kávéspoharat tartó gyönyörű nőt. Most érezte meg igazán, mennyire hiányzott neki a hatalmas, ragyogó szemek, a szabályos arc, a telt ajkak és a tökéletes, sudár alak látványa.

- Beszélni szeretnék veled! - mondta halkan, de szeméből kiolvasható volt az elszántság.

Kate bólintott, és visszaindult a teraszra. Úgy markolta a kezében levő poharat, mintha az élete függne tőle, pedig csak a benne levő feszültséget adta át a porcelánnak. Eljött hát az idő, hogy kitárulkozzon, és megvallja a férfinak legbelsőbb félelmeit, kétségeit, szorongásait. Nem hallotta maga mögött Castle lépteit, ezért hátrafordult. Az író a lépcső alján állt, bizonytalan tekintete arról árulkodott, neki nem volt egyértelmű Kate reakciója. A bólintást beleegyezésnek vette, de az, hogy a nő szótlanul elindult, azt sugallta, hogy látni sem akarja.

- Igazad van, beszélnünk kell. Gyere! - biccentett kicsit fejével Kate a terasz felé, megvárta, amíg Castle tesz néhány lépést, és ő is elindult.

- Hozok egy kávét. Még meleg - szólt hátra a nő, Castle pedig zavarában megállt, aztán a terasz korlátjának támaszkodva körülnézett az ismerős helyen. Behunyta a szemét, és abban a pillanatban emlékek sora árasztotta el.  Lassan egy éve, hogy egy csodálatos és rendkívül izgalmas hetet töltöttek itt, amikor még felhőtlenül boldogok voltak egymás karjában, azóta viszont megtapasztalták, hogy ezért a boldogságért többet kell tenni, mint hogy napközben együtt nyomoznak, csipkelődnek, évődnek és jól érzik magunkat a másik társaságában, éjszaka pedig gyengéden vagy szenvedélyesen boldoggá teszik egymást. Mindig a jelenben éltek. Abban a pillanatban, hogy a közös jövő bármilyen formában szóba került, feszültség alakult ki közöttük, és óhatatlanul megbántódtak és megbántották egymást. Így volt ez akkor is, amikor Kate-nek felajánlották a washingtoni állást, miután megtapasztalták, hogy milyen sikeresen működik a csapata a szövetségi ügyekben, és ő meg akarta tartani a döntés jogát magának, aztán akkor is, amikor az estélyen összevesztek. Mintha megérezte volna, hogy figyelik, felnézett, és Kate fürkésző tekintetével találta szembe magát. Castle nézte a felé lépő nőt, ahogy kezébe adja a gőzölgő kávét. Amikor kezük összeért, szeme a Kate ujján levő gyűrűre vándorolt, amiről reménykedve hitte, hogy az összetartozásuk jelképe, aztán a nő szemébe nézett, tekintetük összefonódott, és a férfi tudta, ha most nem tudnak őszintén kitárulkozni egymás előtt, akkor ... Nem akart erre a lehetőségre gondolni.

Hallgatagon ültek egymással szemben, és a pohárban gőzölgő fekete folyadékot bámulták, aztán egy szerre néztek fel, és egyszerre szólaltak meg.

- Kate, én ...

- Castle, én ...

Egy halvány mosoly suhant át az arcukon. Meg sem tudták számolni, hány olyan alkalom volt, amikor együtt szólaltak meg, és ugyanazt mondták, amin a barátaik eleinte csodálkoztak, aztán már csak összekacsintva megmosolyogták őket.

- Castle, sajnálom, de nekem idő kellett, hogy végiggondoljam a dolgokat - szólalt meg a nő, de aztán elhallgatott.

- Kate, mielőtt bármit mondanék, tudnom kell, hogy szeretsz-e még - kérdezte Castle ugyanolyan komolyan, mint amikor megkérte, hogy legyen a felesége, és várta, hogy a nő a szemébe nézzen.

Kate felnézett, és úgy érezte, mintha egy láthatatlan kéz összeszorította volna a szívét, amikor belenézett a férfi szemébe, és egyszerre látta meg benne a bizonytalanságot, a félelmet, a reményt, és az őszinte szerelmet. Most értette meg, hogy Castle azt hitte, hogy elhagyta, ami tulajdonképpen logikus következtetés volt abból, ahogy ő összepakolt, elrohant, nem vette fel a telefont, nem válaszolt az SMS-eire, és eltűnt a világ szeme elől, pedig neki csak néhány napnyi idő kellett. 

- Igen Rick, szeretlek - remegett meg a hangja, ahogy kimondta a szavakat. - Sajnálom, hogy kétségek között hagytalak.

Ha ez a beszélgetés 3-4 nappal ezelőtt zajlott volna, Castle valószínűleg sértődötten vágott volna vissza, hogy "Igen, Kate, kétségek között hagytál, és még arra sem méltattál, hogy a szemembe mond, hogy ennyi volt, vége!", de már más szemmel nézett a veszekedésre, Kate-re, és a saját érzéseire is. Most vett egy nagy levegőt, és belekezdett abba a gondolatba, ami az anyjával való beszélgetés után megfogalmazódott benne.

- Kate, tudom, hogy nem engedsz olyan közel magadhoz, ahogy én szeretném, de ezt elfogadtam - kezdte halkan, de magabiztosan. - Azt is tudom, hogy hajlamos vagyok a saját vágyaimat előtérbe helyezni, de hidd el, ez azért van, mert mindig abban a hitben ringatózom, hogy te ugyanazt szeretnéd, amit én. Öt év kellett, hogy megtanuljuk, a titkok megmételyezik a szerelmünket, és csak akkor lehetünk boldogok, ha őszinték vagyunk. De mondd, mikor tanuljuk meg, hogy az őszinteség nem azt jelenti, hogy nem hallgatunk el dolgokat a másik elől, hanem azt, hogy megosztjuk a vágyainkat, terveinket, érzéseinket, kétségeinket és félelmeinket egymással? - Castle elbizonytalanodva elhallgatott. Nézte Kate-t, ahogy zavarában forgatja ujján a tőle kapott gyűrűt, és tekintetén látta, hogy végiggondolja minden egyes szavát. Hirtelen nem tudta, előhozza-e veszekedésük tárgyát, vagy jobb, ha csak  általánosságokban beszél, de aztán döntött, vett egy nagy levegőt, és belekezdett. - Kate! Azzal, hogy elfogadtad azt a gyűrűt, úgy éreztem, egymáshoz tartozunk, és idővel igazi család leszünk, de mindig csak a jelenről beszéltünk, sosem a következő évekről. Azt hittem, te ugyanúgy érzel, és ugyanarra vágysz, mint én, ezért hoztam elő a témát az estélyen. Amikor másképp reagáltál, mint ahogy vártam, csalódott lettem és dühös, végül olyanokat mondtam, amit magam sem akartam.

- Tudom, Castle - szólalt meg elcsukló hangon Kate.

Belekortyoltak az időközben langyossá váló kávéba, és néhány másodpercig hallgattak. Mindkettejük fejében megjelent egy emlék, ami a mostani beszélgetésükhöz vezetett.

- Azt hiszem, ezekért a pillanatokért érdemes gazdagnak lenni - lépett Kate a férfihoz, aki meghatottan nézett a kislány után, és önkéntelenül magához szorította a macit.

- Igen - mondta Castle elgondolkodva. - Ő volt a társa a betegségben, és nekem adta - mutatta a macit a nőnek, mert nem érzékelte, hogy Kate tanúja volt a beszélgetésnek.

- Hallottam, - karolt az íróba a nő - ahogy azt is, hogy Maci is fél az injekciótól, akárcsak te - tette hozzá nevetve

- Na igen! Jóra bízta szegény Macit - mosolyodott el a férfi is, aztán ujjával az inggallérja alá nyúlt, és tágítani próbált rajta. - Meleg van itt benn. Még megfojt ez a gallér és a nyakkendő - panaszkodott, miközben az egyik erkély felé indultak.

Ahogy kiléptek a szabadba, Castle azonnal kioldotta a nyakkendőjét, és kigombolta a felső gombot az ingén, és jólesően szívta be a friss levegőt. Kate pánt nélküli, fekete estélyi ruhájában megborzongott, ahogy csupasz vállán és hátán végigsimított a hűvös, esti szellő, és a férfihoz simult, aki átölelte, és lágyan megcsókolta.

- Azt hiszem, a gyerekek a föld legtüneményesebb teremtményei - mondta Castle, miközben apró csókokkal halmozta el Kate ajkát és arcát, majd amikor meleg lehelete már a nő fülét csiklandozta, suttogva megkérdezte: - Te kettőt szeretnél, vagy hármat?

Kate egy pillanatra megdermedt, aztán hátrahúzódott, és összeszűkült szemmel nézett a férfira, aki értetlenül bámult rá, nem értette a nő reakcióját.

- Te ezt már eldöntötted magadban, igaz? - tolta el magától Castle-t.

- De Kate! Azt ne mondd, hogy te nem akarsz gyereket! - csúszott ki a mondat megdöbbenve az író szájából, és elengedte a nő derekát, mert érezte, ahogy Kate izmai megfeszülnek az ujjai között, és ki akar szabadulni az öleléséből.

- Miért Castle? Miért ne mondjam? Azért, mert te csak magadra gondolsz? Mert te eltervezted a jövőnket? Mert te ...

- Kate! De hát miért baj, hogy gyereket szeretnék? - vágott a nő szavába  Castle összeráncolt homlokkal, hangjában értetlenséggel vegyes düh csendült.

- Az a baj, hogy azt hiszed, mindenki azt szeretné, amit te, és már megint minden rólad szól!

Castle hátrébb lépett egy lépést, és végigmérte a remegő, szikrázó szemű nőt.

- Rólam? Úgy gondolod, hogy ez rólam szól? Kate, ez rólunk kell, hogy szóljon, de te nem engedsz be a világodba! Azt hiszem, ez sokkal inkább rólad szól, semmint rólam. - Érezte, ahogy a harag és a megbántottság eluralkodik rajta. - Talán nem itt kellene ezt megbeszélnünk - tette hozzá keményen, aztán az erkélyajtóhoz lépett és kitárta. Haraggal és csalódással teli tekintetük találkozott, és egy darabig tartották a szemkontaktust, aztán Kate elfordította a fejét, és belépett az estély beszélgető emberektől, és andalító zenétől zsibongó nagytermébe.

Egész este nem szóltak egymáshoz. Arcukon kényszeredett mosollyal beszélgettek az ismerősökkel, és időnként Castle átölelte Kate vállát, mintha bizonygatni akarná a külvilágnak, hogy minden rendben van kettejük között, de ilyenkor mindig érezte, ahogy megfeszül a nő teste. Alig várták, hogy eljöjjön az a pillanat, amikor már nem udvariatlanság elmenni, és az elsők között hagyták el az épületet. Egész úton nem szóltak egymáshoz. Kate vezetett, és úgy tett, mintha minden figyelmét az éjszakai forgalom kötné le, Castle pedig fejét a mellette levő ablaknak támasztva meredt a maga elé. Egy óra múlva nyitott szemmel, feszült idegekkel  feküdtek egymásnak háttal az ágyban. Kate a könnyeivel küszködött, Castle pedig összeszorította a száját, és az alsó ajkát harapdálta. A férfi végül nem bírta tovább, és megfordult. Még nem sejtette, hogy élete legrosszabb kérdését fogja feltenni.

- Kate, te tényleg nem akarsz gyereket? - kérdezte, és a nő úgy érezte, hitetlenség és számonkérés csendül a hangjában.

Ami ez után következett, arra igazán egyikük sem szívesen emlékezett. Mindketten sértettek voltak, egymást vádolták önzőséggel, de egyikük sem beszélt az érzelmeiről. Végül Kate reggel összepakolt és szó nélkül elment.

Castle letette a kávéspoharat az asztalra, és várakozón a nőre nézett. Most, hogy Kate itt ült előtte szomorú, elgondolkodó tekintettel, arra gondolt, hogy még azt sem tudja, hogy a nő valóban nem akar gyereket, vagy csak az ő önzősége miatt haragszik, vagy fél. Azt már biztosan tudta, hogy Kate nem akarta elhagyni, és ez reménnyel töltötte el.

- Félek, Castle - szólalt meg alig hallhatóan a nő, és hosszú idő után újra a férfi szemébe nézett, tekintete tükrözte a szavait. - Te olyan biztos vagy magadban, és nagyszerű apa vagy, amiért csodállak, de engem rettegéssel tölt el a gondolat, hogy gyerekem legyen.

Castle nem mert szólni. Attól félt, ha megtöri a pillanatot, Kate talán újra bezárkózik előtte, így csak itta magába a nő szavait, és próbálta megfejteni a gondolatait.

- Amikor anyám meghalt, úgy éreztem a lelkem egy darabját veszítettem el, pontosabban vették el tőlem. Nem akarom, hogy a gyerekemnek azt az érzést kelljen átélni, amit én akkor érezte, és azóta is érzek. Rendőr vagyok Castle. Ez a munkám, a hivatásom, az életem. E nélkül úgy érzem, senki vagyok. De ez a munka veszélyes. Apa nehezen, de elfogadta, hogy az értem való aggódással kell együtt élnie. Te így ismertél meg, így fogadtál el. De rákényszeríthetem-e ezt egy apró, kicsi életre? Hozhatom-e olyan helyzetbe, hogy egy nap megjelenjenek az ajtaja előtt hivatalos, szomorú szemű férfiak, és közöljék vele, hogy az édesanyja szolgálatteljesítés közben meghalt? Hagyhatom-e, hogy anya nélkül nőjön fel? - Kate nyelt egyet, hogy feltörekvő könnyeit visszafojtsa, aztán vett egy nagy levegőt, és alig hallható hangon folytatta. - Vágyom a gyerekre Rick. Nem is hiszed, milyen sokszor ábrándoztam el azon, hogy milyen lenne, amikor egy picikét a karjaimban tartanék! Elképzeltelek, milyen boldog lennél, amikor a forgószékedben ülve, lábadat feltéve az íróasztalra, hasadon a manócskánkkal írnád a legújabb regényedet. Éjszaka, az ágyban fekve, szinte hallottam a közöttünk szuszogó gyermekünket, és láttam a rád emlékeztető vonásait. Azt is tudom, hogy a legnagyszerűbb apa lennél a világon. És én? Én milyen anya lennék? Egy kihallgatás és egy letartóztatás között látnám a gyerekemet? Egy rajtaütésnél Espo-t küldeném előre, mert őt nem várja otthon kisgyerek? Castle, én rossz anya, és rossz rendőr lennék.
Castle elnyíló szájjal, meghatottan nézett kétségbeesetten vívódó szempárba, amiből eltűnt a ragyogás. Még soha nem tárulkozott ki előtte Kate ilyen őszintén, még soha nem tárta fel ilyen nyíltan lelke legfájóbb félelmeit.

A férfi felállt, lépett egyet, aztán megtorpant. Pontosan tudta, mit akar tenni, és mit akar mondani, de nem tudta, meg merje-e tenni ebben a törékeny pillanatban.

Kate szorongva nézett Castle-re. Tudta, mennyire vágyik egy közös gyermekre az író, akit ő talán soha nem tud neki megadni. A férfi elfogadta a munkáját, hogy veszélyben él, hogy sokszor éjszaka ér haza, hogy szereti egyedül meghozni a döntéseket az életében. De vajon ezt is elfogadja? Így is kell még neki egy életre Kate Beckett nyomozó? Megremegett, amikor látta, hogy a férfi feláll az asztaltól és lép egyet. - Hát ennyi volt. Vége - gondolta összeszorult torokkal, és az előbb visszanyelt könnycseppek már megállíthatatlanul gördültek végig az arcán.

Castle döntött. Bármi is fog történni, megteszi, amit szeretne, és kimondja, amit Kate-nek tudnia kell.

Odalépett az asztal másik felén ülő nőhöz, és magához ölelte. Kate ösztönösen a férfi hasára hajtotta a fejét, és átkarolta a combjait. Behunyta a szemét, és hagyta, hogy a könnyei utat törjenek a szemhéjai alól, és átnedvesítsék a férfi ingét. Egy pillanattal ezelőtt, még azt hitte, Castle azt fogja mondani, hogy neki ennyi nem elég, családot akar, ami gyerek nélkül nem teljes, most meg itt van, és a karjaiba zárja. Testét megállíthatatlanul rázta a zokogás, miközben úgy kapaszkodott Castle-be, mint fuldokló a mentőövbe. Utoljára akkor zokogott ennyire, amikor beteg lélekkel az orvlövész után nyomozott. Érezte, ahogy a férfi fölé hajol, és lágyan a hajába csókol. Lassan megnyugodott. Karja engedett a kétségbeesett szorításon, és anélkül, hogy jobb kezével elengedte volna Rick-et, a ballal letörölte a könnyeit, aztán felnézett a bizakodással teli kék szemekbe.

- Miért nem mondtad el ezt eddig? - kérdezte gyengéden a férfi. - Megértettem volna. Kate! Lassan hat éve ismersz. Vagy mégsem? - mosolyodott el.

- Talán éppen azért sejtettem, hogy mennyire vágysz rá, mert ismerlek - mosolyodott el Kate is halványan. - Szeretném, ha boldog lennél Castle!

- Kate! Gyerekkel, vagy gyerek nélkül, ha velem vagy, boldog vagyok -  ölelte magához újra a nőt, és megringatta a karjaiban. Mint oly sokszor, most is elfogadta Kate akaratát, bár annak ellenére, hogy megértette az érveit, mérhetetlen szomorúság lett úrrá rajta. Valóban úgy érezte, hogy gyerekkel, vagy gyerekekkel lenne teljes az életük. Ráadásul ő már egyszer átélte azt a csodát, hogy szülővé válhatott, és szerette volna, ha Kate is átélheti azt a boldogságot, amit csak az a feltétel nélküli szeretet jelent, amit a gyermekedtől kapsz, és ő is szerette volna újra átélni az érzést. Végigsimított a nő haján, leült mellé, és ujjait a törékeny kezekre fonta. - Kate. Kérlek, hallgass meg, de ne ért félre! Megpróbálsz racionális és felelősségteljes döntést hozni olyan kérdésben, amiről még ne kell döntened. Próbálsz a szíved helyett az eszedre hallgatni. Csak azt kérem, hogy hagyd nyitva a kérdést! Igazad van, egy életről felelősségteljesen kell dönteni, de ha így működne a világ, akkor már kihalt volna az emberiség. Annak idején felelőtlenségnek tűnt Alexis születése, most mégsem hiszem, hogy rossz döntést hoztunk, amikor az élete mellett döntöttünk. Nem láthatjuk a jövőt, de azt hiszem, nem szabad, hogy a félelmeink irányítsanak bennünket. Nem akarlak rábeszélni e gyerekre, csak azt szeretném, ha adnál még időt magadnak a döntésre. Amikor Alexis megszületett, anyám azt mondta, mostantól megtapasztalhatom a mérhetetlen boldogságot, és a mérhetetlen aggódást. A sors valamit ad, valamiért. Olyan ez, mint egy mérleg két serpenyője. Vagy üres mindegyik, mert ha nincs gyereked, nem tartozol felelősséggel senkiért, nem kell féltened, aggódnod érte, de nem kaphatod meg senkitől sem azt a boldogságot, amit a gyermeked adhat, vagy tele van mindegyik, és megkapod a boldogság mellé a félelmet is. Hm, anyám nagyon bölcs asszony. Egy dolgot sose felejt el! Akár az üres, akár a teli mérleget választod, én szeretni foglak.

- Ezzel nem könnyítetted meg a helyzetemet - húzta ki kezét Kate a férfiéból, hogy az újra elinduló könnycseppeket letörölje az arcáról, de Castle megelőzte. Miközben hátrasimította a nő előrehulló hullámos hajszálait, hüvelykujjával elmorzsolta a könnycseppeket, aztán két kezébe fogta a gyönyörű arcot.

- Ráérsz még dönteni.

- Nem Castle. Ketyeg a biológiai órám - hajtotta le a fejét Kate, és talán életében először tulajdonított jelentőséget az idő múlásának.

Castle a nő álla alá nyúlt, és finoman felemelte a fejét, kényszerítette, hogy ránézzen. Amikor tekintetük találkozott, megfogta Kate kezét, felállt, és hívogatón húzta magához.

Kate engedelmesen felállt, hozzásimult a biztonságot adó széles, erős mellkashoz, fejét a férfi vállán pihentette, és arra gondolt, miért gyötrődik mindig, ha döntenie kell a munkája és a család között, amikor olyan szerencsés, hogy itt van neki Castle, aki minden körülmények között, feltételek nélkül szereti. Lassan elfordította a fejét, és ajkát olyan finoman érintette a férfi nyakához, hogy az megborzongott.

Castle néhány másodpercig behunyt szemmel élvezte a bensőséges érintést, aztán kibontakozva az ölelésből ellépett hátrébb lépett, fejét a hálószoba felé billentette, és ártatlan, kisfiús mosollyal az arcán finoman maga után húzta Kate-t.

A 22-es őrs kapitánya maga elé morogva, bosszúsan pödörgette a bajszát az előtte tornyosuló irattömeget szemlélve. Szinte megörült, amikor Anthony Benson nyomozó belépett az irodájába, hogy egy ügyről kell beszélniük, legalább addig sem a jelentéseket kell olvasnia. Utálta a papírmunkát, de hát így jár, aki nyomozóból kapitánnyá lép elő.

- Tony mondd, hogy valami haladás van a pap ügyében - nézett esdeklőn barátja szemébe.

- Éppen erről akarok veled beszélni, főnök - tett az asztalra Benson egy dossziét.

- Mondtam már, hogy ne hívj így! A társad voltam, úgyhogy ne "főnökömözz" itt nekem! - morrantott rá a kapitány.

- Sam, azt hiszem, valamibe nagyon beletenyereltünk - ült le komoly arccal a nyomozó. - Az már egészen biztos, hogy a papunk nem az, akinek kiadta magát. Csak két hónapja kapta meg ezt a plébániát, így a közvetlen környezete nem nagyon ismerte, alig tudtak róla valamit, de mindenki szerint kedves, közvetlen, barátságos ember volt. Először csak az tűnt fel, hogy nem találunk senkit, aki régebbről ismerné, senki nem tudott a hozzátartozóiról. Addig, amíg nem ismerjük az áldozatot, nehezen tudjuk meg, hogy kinek állhatott az útjában, ezért agy kicsit utána akartam nézni a különböző adatbázisokban.

- És nem találtál róla semmit - állapította meg a kapitány, és elégedetten dőlt hátra a székében. Húsz éve ismerte Benson nyomozót, ebből tizenöt évig voltak társak. Minden arckifejezését, de még a gondolatait is ismerte.

- Olyan, mintha egy fantom lenne. Minden adatbázisban két hónappal ezelőtt tűnt fel, és természetesen teológiát sem végzett sehol.

- Már csak az a kérdés, - élénkült meg a kapitány tekintete - miért megy valaki papnak hamis személyazonossággal?

Abban a pillanatban megszólalt az íróasztalon álló fekete telefon. A kapitány sóhajtott egyet, jelezve, hogy sokkal izgalmasabbnak találta bekapcsolódni a nyomozásba, mint hivatalos ügyeket intézni, de amikor bemutatkozott neki a hívó fél, ösztönösen felállt. Sokáig csak hallgatott, időnként bólintott egyet, végül csak annyit mondott.

- Igen uram. Értettem uram! - aztán letette a telefont, és komoly arccal Benson-ra nézett. - A pap egy beépített FBI ügynök volt. A nyomozást átveszi tőlünk az FBI, de hogy ne keltsenek feltűnést, és titokban maradjon a pap kiléte, az ügyet egy new york-i nyomozócsoportra bízzák. Az egész nyomozati anyagot át kell adnunk a 12-es őrsön Victoria Gates kapitánynak, és minden segítséget meg kell adnunk Beckett nyomozónak és csapatának.

- Mi? - pattant fel dühösen Benson. - Miért nem veszi át az FBI? Ha pedig nem kell nekik az ügy, akkor miért nem maradhat nálunk? Mit tud az a Beckett nyomozó, amit mi nem?

- Tony! Tetszik, nem tetszik, ez a parancs - mondta nehéz szívvel a kapitány higgadtan, bár belül épp úgy feszítette a harag, mint a társát.

Benson összeszorította a száját, felkapta a dossziét, és kilépett az irodából. Olyan erővel csapta be maga mögött az ajtót, hogy a hatalmas csattanástól megremegett a fal.

Kétszáz kilométerrel messzebb, a régi rönkház hálószobájának ajtaja sokkal csendesebben, éppen csak egy halk kattanással csukódott be a két ölelkező, gyengéden csókolózó ember mögött.

- Azt hittem, elhagytál - suttogta a csókba félelmét a férfi, miközben végigsimított a nő leomló hajzuhatagán. Kate kicsit elhúzódott. Bármennyire is nehezére esett, szemével a férfi tekintetét kereste.

- Nem akartalak bántani - mondta őszintén a kék szemekbe nézve, és ujjával megcirógatta Rick állát. Mozdulata kérdőn elidőzött a sebtapasznál.

- Csak ideges voltam, amikor borotválkoztam - adott tömör magyarázatot Castle, de arcán árnyékkén suhant végig az előző napok fájdalmas feszültsége. Kate elmosolyodott a férfi látható zavarán.

- Csak nem remegett a kezed? - csipkelődött, hogy oldja a pillanatnyi feszültséget.

- Lehet, hogy akkor az idegességtől remegett a kezem, de most az egész testem remeg, valami egészen másért - húzta egy erőteljes mozdulattal magához Kate-t, hogy testük szorosan összesimuljon. Kihívón nézett a nőre, aztán mindketten elnevették magukat. Ez volt az a pillanat, amikor megérezték, hogy az egy heti félelmekkel és kétségekkel teli őrlődés helyét átveszi a megnyugtató biztonság, amit csak egymás karjaiban találhatnak meg, és életük visszatér a régi kerékvágásba. Kate felborzolta a sűrűn nőtt hajszálakat Castle tarkóján, miközben közelebb húzta magához, hogy ajkaik lassú, édes csókban forrjanak össze. A férfi ajka elnyílt, magába engedve Kate simogató nyelvét, ami megbizsergette minden idegsejtjét. Keze felfedező útra indult a nő hátán, derekán, végül megállapodott feszes fenekén, és úgy húzta magához, hogy Kate megérezze testi vágyának legkézzelfoghatóbb jelét. 

Csak néhány másodperc kellett, hogy a lassú, gyengéd érintéseket felváltsa a mindent elsöprő szenvedély. A vágy úgy tört fel belőlük, mint az első szeretkezésükkor, pedig most csak egy hete nem érintették, csókolták egymást. Kate egy mozdulattal letolta a férfi zakóját, majd az ingét kiráncigálta a nadrágból, miközben érezte, ahogy a férfi puha ajkaival a fülét, majd a nyakát kényezteti, keze pedig bevándorol a pólója alá, gyengéden végighúzza körmét a gerince mellett, aztán megfogja a pólóját, és lehúzza róla. Mire a nő keze az övcsattal bíbelődött, a férfi meleg ujjai már a melltartó kapcsainál jártak. Castle érezte, hogy Kate ajkai az övét keresik, és ő engedelmesen fordította a fejét, de amíg a csók édes, mámorító érzését élvezte, ujjai elvesztették a csatát a kapcsokkal szemben. Elakadt a lélegzete, amikor Kate kigombolta a sliccét, lehúzta a cipzárt, és határozottan végigsimított duzzadó férfiasságán, ami megkönnyebbülten szabadult ki a nadrág szorításából.

- Miért veszel fel ilyen bonyolult ruhadarabokat? - nyögte türelmetlenül, miközben keze kapkodva próbálta kioldani a melltartót, sikertelenül.

- Megint remeg a kezed, Castle? - mosolygott rá a nő, és megszakítva a csókot, huncutan a férfi vágytól ködös tekintetébe nézett. 

- Már hogyne remegne, amikor már egy hete nem érinthettelek! - suttogta a férfi, és jólesően nyugtázta, hogy Kate hátranyúl, és egy laza mozdulattal kioldja az engedetlen kapcsot.

- Az én kezem nem remeg - csipkelődött a nő, és a férfi kérdő tekintetét látva két oldalról megmarkolta az inget, és nem törődve a pattogva leszakadó gombokkal, egy rántással széthúzta. Még hallották a földön guruló, pattogó gombok hangját, amikor Kate tenyerével végigsimított az erős mellizmokon, és letolta a férfi válláról az inget, aki kapkodva cibálta ki kezét a kézelőből. Amikor végre megszabadult a ruhadarabtól, a nő bőrét cirógatva húzta le a melltartó pántjait, hogy az akadálytalanul hulljon a földre, és szemével, kezével birtokba vehesse a telt, kerek melleket. Fátyolos szemmel simított végig ujjaival a nőies domborulatokon, aztán csókokkal halmozta el, miközben keze már a farmer gombjánál matatott.
Kate minden sejtje sürgetőn, lángolva követelte a férfit. Sűrű hajába túrva vonta fejét a mellére, aztán keze elindult az izmos háton lefelé, körmével rózsaszín csíkot húzott a puha bőrbe, végül besiklott az alsónadrág dereka alá, és sietve tolta lefelé a farmerral együtt. Már éppen újra meg akarta szekálni a férfit, amikor érezte, hogy nadrággombja végre átbújt a lyukon, és Castle egy csókba fojtott sóhajjal lehúzta a nő nadrágjának cipzárját.

- Elmehetnénk Bora Borára, ott nem kell ránk ennyi ruha - suttogta a nő fülébe, miközben a cipőjét lerúgva próbált kilépkedni a nadrágjából.

Kate elmosolyodott, de úgy érezte, képtelen tovább várni, ezért Castle segítségére sietett, majd csípőjét kicsit oldalra billegtetve néhány másodperc alatt megszabadult a farmerjától. A férfi ámulva itta magába a vetkőző nő látványát, aztán szorosan magához ölelte, hogy vágytól lüktető, forró testük minden idegsejtje érezhesse a másik vibráló forróságát. Csókjuk, simogató mozdulataik már sürgetőek és követelőzők voltak. Castle csípőjét a nő ölének nyomta, aki megérezte a fékezhetetlen szenvedélyt, ami fölött már nincs hatalma az akaratnak. A férfi ölébe kapta Kate-t, és óvatosan az ágyra fektette, de nem sokáig gyönyörködhetett a tökéletes női látványában, mert abban a pillanatban, hogy csókolni kezdte a bársonyosan puha bőrt a nő hasán, Kate teste megfeszült, és hullámként futott végig rajta borzongás.

- Kérlek, gyere! Érezni akarlak - túrt bele a férfi hajába, és gyengéden magára húzta az erőtől duzzadó testet. Combjai vágyakozva nyitottak utat, hogy öle magába fogadhassa a férfit. Összefonódott ujjakkal, egymás tekintetében elmerülve hagyták, hogy az ősi ösztönök ritmusa a mámorító gyönyörig repítse mindkettejüket.

Csendesen feküdtek egymás karjaiban a takaró alatt. Kate hallgatta, ahogy Castle szívdobogása a jól ismert ütemet járja, ujjai megállíthatatlanul köröznek hol a vállán, hol a hátán. Miközben élvezte a férfi puha bőréből áradó meleget, az előző hétre, aztán az előző órára gondolt. A magányosan töltött napok alatt szinte fizikai fájdalmat okozott neki a férfi hiánya, és nem csak a huncut, olykor pimasz mosolya, humora, évődései, szárnyaló fantáziája, meglepő következtetései, hanem az érintése, simogatása, csókja, megnyugtató közelsége. A fergeteges,  elsöprően izgató, boldog kielégülést adó szeretkezések vajon feledtetik a férfival, hogy ennél többet szeretett volna, amikor a jövőjükről fantáziált? Megelégszik azzal az élettel, amit ő adhat neki.

- Castle! Elég ez neked? - kérdezte anélkül, hogy felnézett volna. Érezte, hogy a férfi keze megáll a körző cirógatásban.

- Nem Kate, nem elég - szólalt meg hosszú csend után halkan Rick.

Érezte, ahogy a nő teste megfeszül a karjaiban. Amikor meghallotta a kérdést, egy pillanatra nem tudta, hogy Kate a gyerek nélküli közös életükre, vagy a szenvedélyes, de gyors szeretkezésükre érti-e. Várta, hogy a nő ránézzen, de mivel nem tette, azonnal tudta, hogy melyikre gondol. Túlságosan megkönnyebbült és boldog volt ahhoz, hogy újra belemenjen egy olyan beszélgetésbe, ami a jövőjükről szól, és azt feszegeti, vajon elég-e az mindegyiküknek, amit a másik adhat ebben a kapcsolatban. Élvezni akarta a jelent, azt, hogy az egy hetes kín és őrlődés után újra a karjaiban tarthatja a nőt, ezért pár másodpercnyi hallgatás után szólalt csak meg. Úgy döntött, a könnyebb utat választja.

- Minden szeretkezés csodálatos veled Kate, - kezdte komoly hangon, de az arcán már csintalan mosoly bujkált - a lassú és a gyors, a gyengéd és a szenvedélyes, és ezek minden változata. Azok után, hogy egy hétig nem is láttalak, nem mondhatok mást, mint hogy nem Kate, nekem ez nem elég. - Lágyan megsimogatta a nő arcát, aztán maga felé fordította, és huncut mosollyal nézett a kétségbeesett tekintetű szemekbe. Kate-nek csak akkor jutott el a tudatáig, hogy Castle nem úgy értette a kérdést, ahogy ő, amikor meglátta a kisfiús, csintalan mosolyt a férfi arcán. Az arcára kiülő fájdalmat, amit az író válasza okozott, felváltotta a tettetett bosszúság, és megforgatta a szemét. - Egyetlen, gyors szenvedélyes együttlét, hogy lehetne elég? - háborodott fel színpadiasan Castle, miközben Kate felé hajolt, és lassan, éppen csak érintve a bőrét, csókolgatni kezdte a nyakát. - Most feleleveníthetnénk, milyen egy lassú, gyengéd szeretkezés - suttogta két csók között a szavakat a nő fülébe.

Kate-t először bosszantotta, hogy nem tudnak komolyan beszélni, főleg miután belenézett a férfi árulkodó tekintetébe, amiből szinte kiolvasható volt, hogy értette a kérdés igazi tartalmát, de sem a kisfiús mosolynak, sem a leheletnyi csókoknak nem tudott ellenállni. Miközben élvezte Rick gyengéd érintését, már ő sem akart a bizonytalan jövőre gondolni. Csak abban volt biztos, hogy szereti ezt a férfit. Boldog megnyugvással adta át magát a pillanatnyi gyönyörnek, amit Castle érintése okozott, és már nem akart mást, mint szeretni, és szeretve lenni. Könyökére támaszkodva kicsit eltávolodott a férfitól, kacéran rávillantotta a szemét, miközben mutatóujját végtelen lassúsággal végighúzta Castle szegycsontján, aztán a hasa közepén körözve elidőzött a köldökénél, végül lefelé indult az ágyéka felé.

- Ilyen lassúra gondoltál? - kérdezte ártatlanul. Hallotta, ahogy Castle lélegzete elakad, érezte, ahogy az ujja alatt megfeszül a hasizma, és libabőrössé válik.

- I-igen - nyelt egy nagyot a férfi, aztán magához húzta a nőt, és ajkuk puhán találkozva, édes csókban forrt össze.

- Javier Esposito! Ha rájövök, hogy hazudtál, akkor a boncasztalomon fogod magadat találni! - fenyegette meg Lanie összehúzott szemekkel a nyomozót, és megütögette a hideg fémasztalt. Már percek óta faggatta a férfit, de az játszotta a tudatlant. Napok óta nőtt a feszültség az orvosban. Valami komoly oka lehetett Kate-nek, hogy eltűnt a világ elől. Annyit tudtak, hogy Castle is keresi, és az apja sem tudja hol van. Lanie már a legrosszabbra gondolt, hogy valamiért összeomlott a nyomozó, de Jim Beckett megnyugtatta, hogy őt minden nap felhívja, és jól van.  Idegesítette, hogy nem tudja, miért bújt el még a barátai elől is Kate.

- Gondolod, hogy Beckett velem megosztotta a titkát, veled pedig nem? - védekezett felháborodva Espo. - Fogalmam sincs, hogy mi történt, és azt sem tudom, hova tűnt Beckett.

Lanie szigorú tekintettel méregette a férfit. Logikusan hangzott amit mondott, de gyanúsan sokat pislogott.

- Azzal akarsz megetetni, hogy nem kezdtetek vad nyomozásba, amikor kiderült, hogy Castle sem tudja, hogy hova tűnt Kate?

- De Lanie! Miért hiszed, hogy nem tartjuk tiszteletben Beckett kívánságát?

- Miért? - emelte fel a hangját a nő, miközben a kezét csípőre tette. - Ismerlek benneteket, mint a rosszpénzt! Na, ki vele! Mit tudtatok meg?

- Összeveszett Castle-lel - adta meg magát Javi, bár nem akarta elárulni a barátját Lanie-nek, mert tudta, hogy Lanie foggal-körömmel megvédené Kate-t, és rettentő dühös lesz az íróra.

- Ha megbántotta az a firkász, akkor megismertetem a kedvenc szikémmel! Mi történt?

- Mielőtt felnégyelnéd Castle-t, elmondom amit megtudtunk. Hidd el, először én is be akartam törni Castle orrát, de azt hiszem, jobban szenved, mint amit egy orrtörés jelentene. Ő ugyan semmit nem árult el, de az anyja elmondta, hogy egy gyerekkórház jótékonysági estélyén voltak, összevesztek, Kate összepakolt és elment, de Castle neki sem árulta el, mi volt az összeveszés tárgya. Napokig próbált kapcsolatba kerülni Beckettel, de miután Kate előle is elzárkózott, teljesen magába roskadt, bezárkózott a szobájába, és vedeli a brandy-t. Teljesen kivan.

- Castle iszik? - hűlt el Lanie. Ez nem vallott az íróra, és emiatt még idegesebb lett a nő. Valami komoly dolgon veszekedhettek, ha a férfi annyira padlóra került, hogy alkohollal tompítja a gondolkodását. - Voltatok nála?

- Igen, de nem engedett be bennünket - húzta el a száját Espo.

Lanie maga elé meredve töprengett. Ha Kate nem akart beszélni az érzelmeiről vagy a problémáiról, soha nem erőszakoskodott vele, de boldog volt, ha barátnője a bizalmába fogadta, és megosztotta vele az örömét, bánatát. Ez a helyzet viszont új volt. Máskor Kate a munkába temetkezett, ha nem tudta kezelni az érzelmeit, most azonban elbújt mindenki elől. Lanie úgy érezte, itt az idő, hogy közbeavatkozzon, Kate ha akarja, ha nem.

- És a telefonja? - kérdezte a nyomozóra nézve. 

Javi néhány másodpercig értetlenül bámult, aztán amikor leesett neki, mire gondol a nő, védekezőn maga elé kapta a kezét, és egy lépést hátrált.

- Nem! Azt aztán nem!

- Miért? Néhány perc alatt megtudnánk, hol van.

- Nem fogom lenyomoztatni a telefonját! - dacolt Lanie-vel a férfi, bár sejtette, hogy éjszaka meglesz még ennek a böjtje. - Nem kockáztatom a barátságunkat.

- Akkor mutasd meg, milyen szuper nyomozó vagy, és találd meg másképpen Kate-t!

- Lanie! Te is tudod, hogy ez nem jó ötlet - mondta a férfi komolyan. 

- Igen, tudom - sóhajtott a nő - de akkor mit csináljunk? Nem hagyhatom, hogy eméssze magát olyan dologért, amit segíthetnénk neki megoldani. Elvégre erre valók a barátok.

Espo elgondolkodva nézte Lanie aggódó arcát, aztán pár pillanat múlva felcsillant a szeme.

- Rohamozzuk meg Castle-t! - mosolyodott el.

- Rendben. Veled megyek, és viszem a bonckészletemet arra az esetre, ha kiderül, hogy mégis bűnös - húzta ki magát Lanie, és harcra készen kiviharzott a boncteremből.

Espo nagyokat pislogva, mozdulatlanul követte a tekintetével. Szerette a nő temperamentumosságát, de amikor ilyen harciassá vált, akkor megijedt. Nem szeretett volna most Castle helyében lenni! Sóhajtott egyet, és Lanie után indult.

Éppen leparkoltak, amikor Lanie megmarkolta a nyomozó kezét, megakadályozva, hogy kiszálljon az autóból, és fejével a túloldal felé intett, ahol Castle sürgetőn hadonászva intett le egy taxit.

- Kövesd! - adta ki a parancsot Lanie. Barna szemeiből eltökéltség sugárzott.

- Rendőröset akarsz játszani? - húzta fel szemöldökét a nyomozó, aztán elmosolyodott. - Ám legyen! 

Negyven perc kocsikázás után ott voltak, ahol eddig. Az író Beckett lakásához ment. Nem értették, mit akarhat ott, hiszen tudja, hogy nincs otthon a nyomozó, ráadásul vagy fél órát az épületben töltött. Espo-nak komoly erőfeszítésébe került, hogy le tudja beszélni Lanie-t arról, hogy az épületbe is kövessék az írót. Nem hiányzott egy veszekedés Castle-lel, amiért titkon a nyomába eredtek. Megkönnyebbült, amikor végre meglátta kilépni az épületből a férfit, aki azonnal taxiba szállt, és hazavitette magát.

-Na, ezt az utat megspórolhattuk volna magunknak, ha engedtél volna kiszállni, és nem akartál volna zsarut játszani - morgott Javi meggondolatlanul, mivel megjegyzésének az lett a következménye, hogy percekig vitáztak a kocsiban. 

- Na jó, ezt most hagyjuk! - emelte fel kezét a nő jelezve, hogy nem akarja Espo további okfejtését hallgatni a női logikáról. - Ha olyan jó nyomozó vagy, akkor találd ki, hogy szedjük ki Castle-ből, hogy mi történt!

- Azt bízza csak rám Dr. Parish, mert igenis, jó nyomozó vagyok! - húzta ki magát önelégülten a férfi, és éppen ki akart szállni az autóból, amikor meglátta a mélygarázsból kikanyarodni Castle ezüstmetál Mercedes-ét. - Kedves doktornő, ha még mindig autós üldözésre vágyik, akkor itt az alkalom - mutatott az egyre távolodó kocsira.

- Espo! Ne poénkodj itt nekem, hanem indulj már! - nézett villámokat szóró szemekkel Lanie a férfira.

Már másfél órája autóztak, amikor Espo arcán elégedett mosoly terült szét. Tisztes távolságból követte az írót, hiszen Castle ismerte a rendőrségi kocsiját, ezért nem akart olyan közel menni, hogy gyanút keltsen. Időnként megijedt, hogy szem elől tévesztette a Mercedest, de már nem izgult. Annak ellenére, hogy soha nem járt erre, tudta hova megy az író.

- Mit vigyorogsz olyan önelégülten, mint a tejbetök, amikor már percek óta nem látjuk Castle-t, viszont három kereszteződésen is átmentünk, ahol ő bármerre lekanyarodhatott? - kérdezte rosszallón Lanie.

- Már tudom, hogy hova megy, és azt is, miért volt Beckett lakásánál - kacsintott vigyorogva. - Csak egy olyan táblát kell keresnünk, ami  megmutatja, hol kell lekanyarodnunk a Moore birtokra.

Lanie pár pillanatig kérdőn fürkészte a nyomozó elégedett arcát, aztán szemei tágra nyíltak a felismeréstől, végül széles mosoly terült szét az arcán.

- Javier Esposito! Azt hiszem, ön kiváló következtetéseket tud levonni a tényekből - mondta elismerően, hiszen neki nem jutott eszébe, hogy Kate szomszédja Andrew Moore, akinek a birtoka éppen errefelé van, ami a legmegfelelőbb hely Kate számára, ha csendes magányra vágyik. Aztán elkomolyodott. - Javi! Ha Kate a birtokon van, és Castle megtalálta, akkor jó lesz, ha csak távolról figyeljük az eseményeket.

- Szerinted Kate nem tudja, hogy Castle jön hozzá?

- Visszavonom, amit az előbb a logikádról mondtam - csóválta meg fejét a nő. - Szerintem Castle csak most húzta ki az információt Dr. Moore-ból, hogy hol van Kate. Gondolod, hogy egy ilyen veszekedés után felhívja, és azt mondja neki: "Bocs Kate, most nyomoztam ki a rejtekhelyedet, meglátogathatlak ugye?"

- Jól van, na - mentegetőzött letörten a férfi. - És akkor most mit csináljunk?

- Ha már ennyit utaztunk, akkor addig vissza nem megyünk, amíg ki nem derül, hogy mire mentek egymással - fonta karját össze Lanie, és olyan elhatározással nézett ki a szélvédőn, hogy Espo csak sóhajtott. Tudta, hogy reménytelen lenne szembeszállnia a nővel.

- Mégis, mit fogunk csinálni? Hallgatózunk az ablakuk alatt? - morrantotta maga elé bosszúsan, mert úgy érezte, semmi jó nem sülhet ki ebből a helyzetből.

- Ne nyafogj itt nekem Javi, amikor a barátaink boldogságáról van szó! Majd ha ott leszünk, kitaláljuk, hogy mit csináljunk.

- Akkor már kezdheted is a kitalálást - intett fejével a férfi az útszéli tábla felé, amelyen hatalmas fekete betűkkel a Moore birtok felitat volt látható, alatta pedig egy balra mutató nyíl.

Lassan kanyarodtak az erdővel szegélyezett keskeny útra, ami egy darabig kanyargott a vadregényes területen, aztán amikor kiszélesedett, eléjük tárult a kis nyaralótelep romantikus, mesebeli képe. Espo megállt. A legsötétebb színű rönkház előtt állt Castle ezüstszínű autója, egy másik előtt pedig egy behorpadt lökhárítójú dzsip.

- Elég kihaltnak tűnik a hely - állapította meg Espo, ahogy szemét körbejáratta a házakon és a kis éttermen. - Keresnünk kell egy eldugott helyet, ahonnan rálátunk a házra - nézett újra körbe megfelelő rejtekhely után kutatva, aztán összehúzott szemmel egy pontra meredt. Hátramenetbe kapcsolt, visszatolatott vagy húsz métert, majd bekanyarodott egy alig észrevehető földútra, és megállt.

- De hát innen nem látunk semmit - nyújtogatta a nyakát Lanie.

- Innen nem is, de nem lenne jó, ha kiszúrnák az autót. Gyere, túrázunk egy kicsit - mondta Espo, és átnyúlva a nő combjai fölött, a kesztyűtartóból egy távcsövet vett elő.

Lanie ráfeledkezett az eszközre, aztán elkapta a férfi kezét. Elbizonytalanodott. Már nem is tűnt olyan jó ötletnek, hogy itt vannak. Hirtelen túlzásnak érezte, hogy kifigyeljék legjobb barátaikat, még ha azt jó szándékkal teszik is. Látta Espo-n, hogy ő már teljesen felvette a nyomozó szerepet, és mintha csak egy munka lenne, úgy néz a helyzetre.

- Azt hiszem, mégsem kellene ezt tennünk - szólalt meg halkan, mielőtt még a férfi kiszállt volna a kocsiból. Espo-ra nézett, aki egy nagy sóhaj kíséretében az ölébe engedte a távcsövet tartó kezét. - Tudom, én erőszakoskodtam, de ez nem tisztességes - ismerte el.

- Csak egyszer érteném meg a nőket! - pillantott az ég felé a nyomozó, de aztán komolyra fordította a szót. - Igazad van. Olyan, mintha kukkolnánk. Akkor most mit csináljunk? Visszamenjünk New York-ba?

- Mi lenne, ha egyszerűen csak várnánk. Legalább azt lenne jó tudni, hogy Kate valóban itt van-e! 

- Oké. Várjunk - egyezett bele Espo, és visszatette a távcsövet, helyette két csokit vett elő. - Sok energia kell a várakozáshoz - nyújtotta az egyiket mosolyogva a nőnek.

Kevin Ryan nyomozó szorgalmasan gépelte a legutóbbi ügy jelentését, amikor Gates kapitány erélyes hangja a nevén szólította. Azonnal az irodaajtóban álló nőre nézett, és homlokát ráncolva felpattant. Javi már több órája lement Lanie-hez az alagsorba, és bár semmi hivatalos ügy nem indokolta a látogatást, Ryan nem bánta, hogy társa lóg egy kicsit a munkából. Örült, hogy újra lángol a szerelem Espo és Lanie között. Jó volt látni, hogy barátja ugyanazt a boldogságot éli át, amit ő Jenny-vel, ráadásul sokkal könnyebb volt egy jókedvű, boldog  társsal dolgozni, mint egy vágyakozó, csalódott, vagy keserű emberrel. Most mégis bosszankodott, mert érezte, hogy amíg Espo ki tudja mit csinál Lanie-vel ennyi ideig, addig ő fogja a rövidebbet húzni Gates-nél.

- Szedje össze a csavargó társát, és a föld alól is kerítsék elő Beckett-tet! Kaptunk a szövetségi nyomozóirodától egy ügyet. Vége a gyereknapnak, és Beckett szabadságának is! Itt van az anyag, amit a 22-esek kapitánya átküldött - nyomott az aggódó tekintetű nyomozó kezébe egy dossziét - ezt olvassák át, elemezzék! Holnap reggel itt akarom látni mindhármukat! - villant  a kapitány szeme szigorúan, .

- Igen Asszonyom - kapta el a tekintetét Ryan, és magában felsóhajtott, amiért a nő nem kérdezett rá Espo hollétére. Megkönnyebbülten hunyta be egy pillanatra a szemét, amikor meglátta, hogy Gates visszalép az irodába.

- Ja, és nyomozó! - kiáltott ki a még nyitott ajtón a  nő, mire Ryan mozdulatlanná dermedt. - Ha Beckett még mindig elviseli Mr. Castle-t, akkor ő is jöhet.

Amikor végre valóban becsukódott a kapitány irodájának ajtaja, a nyomozó mérgesen a zsebébe nyúlt, és Espo-t hívta.

- Hol vagy? Már legalább három órája elmentél, - hadarta tőle szokatlanul mérges hangsúllyal, amikor társa felvette a telefont, de a választ meg sem várva folytatta - és még szerencse, hogy Gates nem kérdezett rá, hogy mit csinálsz. Új ügyet kaptunk az FBI-tól. Bárhova is bújt el Beckett, meg kell találnunk. - A nyomozó elhallgatott. Most tűnt fel neki, hogy szóhoz sem hagyta jutni a társát.

- Ne haragudj Ryan. Mire kell benn lennünk? - kérdezte Espo komolyan, miközben cikáztak a gondolatok a fejében, hogyan mondja el Kevin-nek, hogy majdnem kétszáz kilométerre van New York-tól, és éppen Beckett után kémkedik.

- Megkaptuk a nyomozati anyagot, amit mielőbb elemeznünk kell, de legkésőbb reggelre az őrsön kell lennünk. Csak azt tudnám, hogyan derítjük ki, hogy hova tűnt el Beckett! - csengett aggodalmasan Ryan hangja.

Espo tanácstalanul nézett Lanie-re, aki közelebb hajolt, hogy hallja miről van szó, aztán ujját a szája elé tette, és megrázta a fejét.

- Javi! - emelte fel a hangját Ryan, mivel még barátja lélegzetét sem hallotta.

- Itt vagyok - köszörülte meg a torkát Espo, miközben azon járt az agya, hogyan vágja ki magát a kínos helyzetből. - Hamarosan indulok.

- Mikor érsz vissza?

- Hát ... kell még egy kis idő. Ki tudnál menteni Gates-nél? - szorította össze szemét a nyomozó, és imádkozott, hogy Ryan ne kérdezgessen többet, de érezte a hangján, hogy ideges, mert a csapat egyedüli tagjaként kell megfelelnie a kapitány elvárásainak.

- Mennyi idő kell?

Espo szinte látta maga előtt, ahogy társa türelmetlenül az órájára néz, és összeráncolja a homlokát.

- Úgy két óra - nyögte ki nehezen.

- Mennyi? Mi a csudát csinálsz egyáltalán? - háborgott megrökönyödve Ryan.

- Khm ... Lanie-vel vagyok - mondta, és igyekezett elkerülni a nő villámokat szóró tekintetét.

- Á! - ütközött meg a válaszon Ryan, aki elképzelni sem tudta, mire kell még két óra Javi-nak, mikor már legalább három órája elment. - Hát, érezzétek jól magatokat! - dadogta zavartan, aztán gyorsan letette a telefont.

Lanie összeszűkült szemmel méregette a tanácstalanul a rönkház felé pislogó férfit.

- Na, most mihez kezdjünk rendőr kisasszony? - fordult a nő felé Espo, és keményen állta a szúrós tekintetet.

Castle az oldalán feküdt, és a könyökére támaszkodva nézte a testéhez simuló, neki háttal fekvő nőt, aztán finoman hátrasimította a hullámos, barna hajzuhatagot, hogy jobban lássa a kipirult arcot. Jóleső megnyugvással figyelte a boldog mosolyra húzódó telt ajkakat, és az elégedett mély sóhajokat. Végignézett a vékony lepedő takarásába bújó karcsú testen, aztán éppen csak érintve a bársonyos bőrt, megcirógatta a nő vállát.

- Mire gondolsz Castle? - szólalt meg váratlanul Kate anélkül, hogy kinyitotta volna a szemét. A simogató kéz megállt egy pillanatra.

- Csak azon, hogy milyen gyönyörű vagy - mondta rekedt hangon a férfi.

- Ne hazudj Castle! - fordult meg a nő, és kinyitotta a szemét. A szoba félhomályában meleg barnán ragyogott a szivárványhártyája, és kíváncsian kutatta a férfi tekintetét. - Tudom, hogy mikor füllentesz - simított végig szeretettel a férfi sima arcán.

- De hát ki sem nyitottad a szemed! - méltatlankodott Castle, és bosszúsan arra gondolt, milyen nyitott könyv ő a nő számára, míg neki Kate az örök rejtély.

- Nem kell kinyitnom a szememet ahhoz, hogy tudjam, mikor mondasz igazat, és mikor nem - mosolygott fölényesen a nő. - Nos? Mire gondoltál?

- Semmi különösre - húzta közelebb magához Kate-t, hogy elterelje a figyelmét. Nem akart a gondolatairól beszélni. Nem akarta elrontani azt, amit éppen most sikerült helyrehoznia. Ha megtudná Kate, hogy azon töprengett, milyen gyönyörű gyerekeik lennének, ha az édesanyjuk gyönyörű szemét, szépen ívelt, telt ajkait és selymes bőrét örökölnék, talán örökre elveszítené. Vagy elfogadja, hogy a nő gyerek nélkül képzeli a jövőjüket, vagy mindketten megkeserednek ebben a kapcsolatban. Ő a gyerek utáni elfojtott sóvárgás miatt, Kate pedig azért, mert tudja, hogy nem tudja őt boldoggá tenni.

- A jövőnkre gondoltál, ugye? - szólalt meg halkan a nő, fejét az író mellkasán nyugtatta, de nem nézett rá.

Castle néhány másodpercig hallgatott. Érezte, hogy most nem hazudhat.

- Igen Kate. Arra, hogy bármennyire is másként gondoltunk a jövőre, egy dolgot biztosan tudok, azt, hogy szeretlek, és veled szeretnék élni.

Kate érezte a halk, komoly hangsúlyban megbúvó félelmet, ahogy azt is, hogy igazat mond a férfi, de nem a teljes igazságot. Teljesen biztos volt abban, hogy Castle a közös gyerekükről ábrándozott.

- Én is szeretlek Rick, és tulajdonképpen már együtt élünk - könyökölt fel. Mosolyogva a kék szemekbe nézett, végigsimított a férfi mellkasán, aztán lágyan megcsókolta. - Ugye tudod, hogy ez igen elcsépelt jelenet lenne a regényedben? - suttogta mosolyogva két apró csók között, hogy oldja a férfi feszültségét.

- Elcsépelt? - háborodott fel Castle. - Talán inkább romantikus! - fordította maga mellé a nőt. Hálás volt minden olyan pillanatért, amikor Kate évődni kezdett vele olyankor, amikor a feszültség kínossá vált a számára, bár ez azzal járt, hogy elkerülték azokat a beszélgetéseket, amikkel pedig előbb-utóbb szembe kellett nézniük. Majdnem egy hét szenvedés után azonban nem vágyott másra, csak ölelni, csókolni, simogatni Kate-et, beszívni finom cseresznyeillatát, hagyni, hogy arcát csiklandozza a haja. Keze lassan besiklott a takaró alá, és megállapodott a nő kerek, telt mellein.

- Hallod ezt, Castle? - emelte fel a fejét Kate, és feszülten figyelt.

- Csak a telefonom rezeg - kényszerítette vissza egy csókkal a párnára a nőt, és keze további felfedezőútra indult, de a készülék megállíthatatlanul rezgett. Percek múlva a férfi hátrahanyatlott a párnára, és bosszúsan csapott öklével az ágyra. - Mi lehet olyan fontos? - ült fel morogva, és magára kapva a bokszerét, a nadrágja keresésére indult. Mire kicibálta a telefont a zsebéből, a rezgés abbamaradt.

- Espo? - nézte bosszankodva a hét nemfogadott hívást. - Ha egy hulla miatt rángatott ki a mennyországból, én ... én ... nem is tudom mit csinálok vele! - legyintett dühösen, aztán visszabújt az ágyba, a rajta derülő nő mellé. Befészkelte magát az előző helyére, és éppen visszadugta kezét a takaró alá, hogy ott folytassa a simogatást, ahol abbahagyta, amikor erőteljes dörömbölés rázta meg az ajtót.

- Ez nem lehet igaz! - pattant fel és mérgesen robogott a bejárat felé. Szinte feltépte az ajtót, de legnagyobb meglepetésére senki nem állt vele szemben. Kilépett, és körbenézett, de egy teremtett lelket sem látott. Elgondolkodva húzta fel a szemöldökét, amikor tekintete megakadt a földön fekvő, összehajtogatott papírlapon. Gyanakodva újra körbetekintett, aztán lehajolt a lapért, és lassan széthajtotta. 

- Mi az Castle? - hallotta meg Kate hangját, aki a hálószobaajtóban állva szorosan markolta a teste köré csavart lepedőt.

- Hát, azt hiszem, lebuktunk - nyújtotta előre a papírt a férfi, hogy Kate is el tudja olvasni a nyomtatott betűkkel írt szöveget: "AZONNAL GYERTEK NEW YORK-BA! GATES PARANCSA."

A nyomozó egy pillanatig az írásra meredt, aztán szélsebesen az ablakhoz száguldott, és elhúzta a függönyt. Látni ugyan nem látott semmit, de hallotta, ahogy egy autó sofőrje felbőgeti a motort, és eszeveszett kerékcsikorgás közepette elhajt. 

- Követett valaki? - fordult az író felé.

 Castle nézte a lepedőbe csavart gyönyörű nőt, akiből most nem érzékiség, sokkal inkább mérhetetlen harag áradt. Zavartan pislogott, mivel érezte, hogy Kate mindjárt felrobban a méregtől. Fogalma sem volt, hogy követte-e valaki, mivel gondolatai egyre csak azon jártak az idevezető úton, hogyan érje el, hogy a nő szóba álljon vele. A gyér forgalmú úton alig nézett bele a visszapillantó tükörbe, de most, hogy felidézte magában a képet, rémlett neki, hogy egy sötét Ford többször is feltűnt messze mögötte.

- Én nem figyeltem - nyögte ki nehezen.

Kate összeszorított szájjal  nézett a zavarban levő férfira. Szinte biztos volt abban, hogy az írót követve talált rájuk valaki az őrsről, és bosszantotta, hogy Castle még csak észre sem vette. Elfojtotta a dühét, mert úgy érezte, azt azért nem érdemli meg a férfi, hogy rajta töltse ki a mérgét.

- Te hogyan találtál meg?

- Anyám azt mondta, ő a helyedben olyan helyre menne, ahol nem találkozik ismerőssel, de barátságos, biztonságot nyújtó hely, amihez szép emlékek fűződnek. Úgy gondoltam, a birtokra illik a leírás. Már csak Andrew-t kellett megpuhítanom, de az nem ment nehezen - vigyorodott el az utolsó mondaton.

- Castle! Mit mondtál neki? - húzta össze a szemöldökét gyanakodva a nő.

- Semmit, semmit - emelte maga elé védekezőn a kezét Castle, mivel Kate csípőre tett kézzel, vészjósló tekintettel lépett felé. - Én csak az igazat mondtam.

- Azt, hogy összevesztünk a gyerek témán? - hüledezett Kate, mert úgy gondolta, ez olyan intim dolog, ami csak kettejükre tartozik, és ha kikotyogta a férfi, azt nem bocsátaná meg neki egy darabig.

- Dehogy! - lépett egyet hátra Castle. - Azt gondolod rólam, hogy ilyet tennék? - csendült megbántottan a hangja. Sértette a feltételezés. Kate ismerhetné már annyira, hogy soha nem tenne ilyet! - Csak azt mondtam el, hogy mennyire szeretlek - mondta rekedt hangon, egyenesen a csodálkozó zöldes-barna szemekbe. Látta, ahogy a nő izmai veszítenek feszességükből, és ahogy megemelkedik, majd süllyed a mellkasa a megkönnyebbült sóhajtól.

- Bocsáss meg! Tudom, hogy nem tennél ilyet, csak ideges vagyok - sütötte le egy pillanatra hosszú szempilláit Kate, aztán a férfihoz lépett, és megsimogatta az arcát. Jólesően állapította meg, milyen kevés kell ahhoz, hogy Castle arcáról eltűnjön a durcás sértettség, és felváltsa a pajkos mosoly.

- Ugye tudod, hogy drágán megfizetsz még ezért a sértő feltételezésért? - villant huncutul a szeme, és átölve a nőt, egy erőteljes mozdulattal szorosan magához húzta.

- És te tudod, mi lesz az ára annak, hogy hagytad magad követni, és ezért most mehetünk a kapitányságra? - húzta fel a szemöldökét kihívóan, miközben ajkukat már csak centiméterek választották el. Érezték egymás párás leheletét, a bőrükből áradó meleget, ami ellenállhatatlanul hatolt át a testüket elválasztó vékony lepedőn, a sejtjeiket átjáró vibrálást. Abban a pillanatban, amikor ajkaik puhán összeértek, Castle telefonja vadul rezegve kezdett táncolni az asztalon, megtörve ezzel a csendes szobában kibontakozó varázslatot.

- Indulnunk kell - szakította meg a gyengéd érintést a nyomozó, aztán végigsimított Castle halántékán egészen a tarkójáig. Közelebb húzta magához, még egyszer egy gyors csókot lehelt a férfi szájára, aztán kibontakozott az ölelő karokból. Szorosabbra húzta magán a lepedőt, és magára hagyva az írót a hálószobába sietett.

Castle ködös tekintettel nézett a nő után, aztán öklével dühösen a levegőbe csapott, és felkapta a telefont.

- Mit akarsz Ryan? - szólt a készülékbe nyersebben, mint ahogy szeretett volna.

- Végre - sóhajtott a nyomozó figyelmen kívül hagyva a Castle hangjából áradó elutasítást. - Nem tudod hol van Beckett? - tért azonnal a tárgyra.

Castle hirtelen nem tudta, Kate haragudna-e, ha elárulná a búvóhelyét, ezért inkább egy kérdéssel kitért a válasz elől.

- Miért keresed?

- Az FBI egy ügyet bízott a csapatra. Gates ideadta a nyomozati anyagot, és reggel mindannyiunkat az őrsön akar látni.

- Ki az a "mindannyiunk"?  - kérdezte félve. Azután, hogy számon kérte tőle Gates, hogy mit tett Beckett-tel, nem nagyon hitte, hogy a kapitány őt is a csapat tagjának tekinti. Most, hogy rendeződni látszanak a dolgok Kate-tel, belebetegedne, ha napközben nem dolgozhatnának együtt.
- Hát Beckett, Espo és én! - Ryan hangában értetlenség csendült, miért kérdez olyat az író, amire úgyis tudja a választ, de szája sarkában gonosz kis mosoly bujkált. Pontosan tudta, hogy mi játszódott le Gates irodájában, de egy kicsit élvezte, hogy szívathatja a férfit.

- Értem - hallotta meg a nyomozó másodpercekig tartó hallgatás után az író szomorú hangját.

- Ja, és azt is mondta, te is jöhetsz, ha Beckett elviseli a jelenléted - tette hozzá Ryan ártatlanul, miközben kajánul vigyorgott. - Na, szóval nem tudod hol van Beckett?

- Honnan veszed, hogy én tudom, hogy hol van Kate? - tért ki újra a válasz elől, miközben belépett a hálószobába, és hangtalanul gesztikulált az ingét éppen begomboló nőnek. Kate elhúzta a száját, aztán nagyot sóhajtva bólintott.

- Gondoltam, majd megesz a fene utána, és már rég megkerested, ha akar látni, ha nem.

- De Ryan! Nem festesz valami megnyerő képet rólam - háborodott fel Castle. - Feltételezed, hogy ráakaszkodom, ha nem akarja?

Kate elmosolyodott, és megforgatta a szemét.

- Csak azt gondolom rólad, hogy reménytelenül szerelmes vagy, - mondta szelíden Ryan - és tapasztalatból tudom, hogy egy szerelmes férfi minden őrültségre képes. Na, szóval tudod, hogy hol van Beckett, nagy nem?

- Itt vagyunk a Moore birtokon - adta meg magát az író, és lehuppant az ágyra. Újra megállapította, hogy a csendes, jólnevelt, diszkrét Kevin Ryan nyomozó kiváló megfigyelő. - Te hol vagy?

- Itt ülök öt kiló irat társaságában az íróasztalomnál, és várok a csodára, hogy valaki felbukkanjon, és ne egyedül kelljen végignyálaznom az egészet.

- És Espo? Nem segít? - tette fel óvatosan a kérdést, miközben jelentőségteljesen Kate-re nézett, aki nem hallotta ugyan Ryan hangját, de Castle kérdéséből, és várakozón csillogó szeméből kitalálta, mit akar kideríteni az író.

- Lanie-vel van, de azt mondta, csak két óra múlva tud bejönni. Ha jól gondolom, rátok sem számíthatok előbb.

- Igyekszünk, de kell néhány óra, hogy odaérjünk - próbálta együtt érző hangon kimondani a szavakat, ami eléggé nehezére esett, mivel egyrészt utálta az akták átnézését, másrészt elárasztotta a diadal érzése, hogy kiderítette, kitől, vagyis inkább kiktől kapták az üzenetet. Hatalmas vigyorral az arcán fordult Kate felé, aki karba tett kézzel, elnéző mosollyal nézte a férfit, aki már megint olyan volt, mint egy izgatott kisfiú, a cukorkaboltban.

- Na kik követtek, hogy kilessenek bennünket? - ragyogott Castle tekintete.

Kate azon hezitált, hagyja-e, hogy a férfi arassa le a babérokat.

- Elárulod, vagy hagyod, hogy kitaláljam? - kérdezte kihívón, mire az író arcán lassan kényszeredetté vált a mosoly, mivel az a sejtése támadt, hogy Kate mát tudja a választ.

- A brilliáns logikámnak köszönhetően tudom, hogy a kéretlen követőim Espo és Lanie voltak - húzta ki magát fölényesen Castle, miközben figyelte Kate reakcióit. Elégedett, és egyben megkönnyebbült sóhaj hagyta el a száját, amikor meglátta a csodálkozást a nő tekintetében, és a kis ráncokat a szemöldökei között. Biztos volt benne, hogy a nő nem rájuk gondolt. - Csak nem lepődött meg, Beckett nyomozó? - húzta fel a szemöldökét, és élvezte a pillanatnyi fölényét.

- Ne feledd Castle, hogy én nem hallottam, amit Ryan mondott a telefonba! - hívta fel a férfi figyelmét, arra, hogy kevesebb információja volt, mint neki, de aztán megadóan az író mellé roskadt az ágyra. - Na jó! Lanie-re tényleg nem gondoltam - ismerte el. - Mit gondolsz, idejöttek a házhoz?

- Úgy érted, hogy hallgatózni? - képedt el Castle, mivel élénk fantáziájának köszönhetően már látta maga előtt, ahogy barátaik aggódva ácsorognak az ajtó előtt, és éppen kopogni akarnak, amikor meghallják a bentről kiszűrődő hangokat. Hirtelen az ablakra nézett. Kate követte a férfi tekintetét, aztán egy pillanat múlva már tudta, hogy mire gondol.

- Castle! A függöny arra való, hogy kívülről ne láthassanak be a szobába - ingatta meg elnézően a fejét mosolyogva. - Az elszabadult fantáziádat kiélheted majd az új ügyön. Most inkább öltözz, mert ha elkésünk, Gates rajtad fogja levezetni a mérgét!

- Brrr ... - rázkódott meg a férfi, és körbenézett, hol is kezdje elszórt ruhái összeszedését. - Miért most kellett valakit megölni, amikor még lenne egy nap szabadságod, én megtaláltalak, és a világ legszebb tavában élvezhetnénk a fürdést ... vagy valami még jobbat - morgolódott Castle.

Kate az ajtófélfának támaszkodva, mosolyogva figyelte a zoknija felvételével ügyetlenkedő férfit. Egy hét önmarcangolás után boldog volt, mert úgy érezte, minden visszatért a régi kerékvágásba. Aztán a vitájukra gondolt, a meg nem születendő gyerekükre, és egy sötét árnyék suhant át a tekintetén. Tényleg minden olyan lehet, mint régen?

A New York-ba vezető út csendesen telt. Mindketten elmerengtek az előző napok eseményein, a beszélgetésen, amikor jobban megnyíltak egymás előtt, mint a hétköznapokon, és az édes békülésen. Kate oldalra pillantott. Castle réveteg tekintettel, arcán pajzán mosollyal nézett ki a szélvédőn, de leolvasható volt a nézéséből, hogy nem a tájat szemléli, hanem a képzelete előtt pergő emlékképeket.

- Melyik győzött? A gyors, szenvedélyes, vagy a lassú gyengéd? - kérdezte incselkedve a nő.

- Mi? Micsoda? - eszmélt a férfi, és zavarában megköszörülte a torkát. - de Beckett nyomozó! Milyen illetlen gondolatai vannak? Na és azt feltételezni rólam, hogy nem tudok másra gondolni, mint ... khm ... arra? Pedig én csak azon gondolkodtam, hogy jobb lett volna az én autómmal visszamenni, így most megint az anyósülésre szorultam, és sofőrt is küldhetek a kocsiért - mondta ártatlanul, tettetett felháborodással, de sűrű pislogása elárulta, hogy egészen máson járt az esze.

- Aha! - bólintott Kate hitetlenkedő hangsúllyal, és kezét finoman végighúzta a férfi combján, a térdétől az ágyéka felé. Élvezte, hogy Castle, még mindig intenzíven reagál az érintésére. Érezte, ahogy az izmok megfeszülnek a simítás nyomán, és a férfi nyel egy nagyot, végül a meleg, erős ujjak hirtelen a csuklójára kulcsolódnak, és határozottan megállj parancsolnak a kezének, még mielőtt elérné a célját. - Szóval csak az autód hazahozatalán töprengtél? - fordult kihívó tekintettel Castle felé, és magában jót derült rajta. Pontosan tudta, hogy ha szeretkezéseik izzó képeit idézi fel a férfi, akkor egy érzéki mozdulatnak nem tud ellenállni.

- Jobb lenne, ha a vezetésre figyelnél - duzzogott Castle, mert kicsit bosszantotta, hogy még a gondolata is nyitott könyv a nő előtt, ráadásul csak játszik vele.

Kate visszatette kezét a kormányra, és mosolyogva előre fordult.

- Amikor először itt voltunk, azt ígérted, hogy mesélsz Ricky-ről, a kisfiúról - váltott témát hirtelen Kate, mire a férfi csodálkozva nézett rá. Majd egy évvel ezelőtt valóban tett egy olyan ígéretet, hogy mesél a gyerekkoráról, de nem tartotta jó ötletnek, hogy éppen most ecsetelje gyerekkori énjének tulajdonságait, érzéseit, gondolatait, vagy anyjához fűződő viszonyát. Túl kényes volt ez a téma akkor, amikor épp a gyereken veszekedtek.

- Most nincs kedvem - fordított az oldalablak felé a fejét.

Kate megérezte a férfi hirtelen hangulatváltozását, ezért nem nyaggatta többet. Néhány percig szótlanul ültek egymás mellett, aztán a nyomozó azt kezdte ecsetelni, hogy ki kellene találniuk valami édes bosszút, és meg kellene leckéztetniük Lanie-t és Esposito-t, amiért a magánügyükbe ütötték az orrukat. Az ötletre Castle is felélénkült, és az út további részében vadabbnál vadabb ötletekkel állt elő, amikre vagy egy szemforgatást, vagy egy szúrós tekintetet kapott Beckett-től.

Kate letette az írót a lakása előtt, aztán az őrsre hajtott. Mindenképpen tájékozódni akart az új ügyről, és Ryan-t sem akarta magára hagyni az irattömeggel. Amikor kilépett a liftből, egy apró mosoly suhant át az arcán az elé táruló látványtól. A késői óra ellenére Ryan éppen telefonált, Espo pedig buzgón lapozott egy dossziét, mintha már egész délután ezt csinálta volna, holott csak negyed órával előzte meg Beckett-tet. Amikor a nő megállt az íróasztala mellett, ártatlan csodálkozással felnézett.

- Á! Szia Beckett! Téged is lehet látni? Úgy eltűntél, mintha a föld nyelt volna el.

- De egy kiváló nyomozónak nem okoz gondot, hogy megtaláljon egy eltűnt személyt, ugye Javi?
Espo kinyitotta a száját, de aztán csak tátogott, mint a partra vetett hal, végül becsukta és zavartan elkapta a tekintetét feletteséről.

- Na hadd nézzem, mi az új ügyünk, ami miatt elvesztettem egy napot a szabadságomból! - mentette meg a férfit, de már teljesen biztos volt abban, hogy ő járt a birtokon.

Ryan közben befejezte a telefonbeszélgetést, és érdeklődve figyelte, ahogy Beckett célozgat valamire, amitől Javi rettentő zavarba jön. Érezte, itt az idő, hogy megmentse a barátját, akinek fogalma sincs az ügyről.

- Az áldozat Daniel Burns atya - vette át a szót Ryan, és egy mappával a kezében gyors összefoglalóba kezdett. - A 22-es körzetben, a St. Patrick templom urnatemetőjében találták holtan. Egy tarkólövés végzett vele. Anthony Benson nyomozó csapata annyit tudott kideríteni, hogy két hónappal ezelőtt került a plébániára, senki nem ismerte közelebbről, nem tudták vannak-e barátai, családja, és e gyanús lett neki. Éppen kiderítette, hogy az atya nem létezik semmilyen rendszerben, még az adóhivatalnál sem, azaz két hónapja új személyazonosságot kapott. Ekkor vette át az ügyet az FBI, és adta nekünk - foglalta össze a lényeget.
- Védett tanú? - kérdezte Kate, de a nyomozó megrázta a fejét.

- Beépített ügynök volt.

Beckett egy pillanatra megütközött a válaszon. Hirtelen nem volt semmi ötlete, milyen ügyet akarhatott felgöngyölíteni egy papnak álcázott ügynök. Mindenesetre a halála kivégzésre utal, azaz biztos, hogy közel járt a megoldáshoz, ha olyan veszélyesnek érezték, hogy agyonlőtték.

- Milyen ügyön dolgozott?

- Egyelőre csak Benson nyomozó anyagát kaptuk meg. Gondolom holnap reggel az FBI-tól is kapunk valamit, azért rendelt be mindannyiunkat Gates. - Ryan egyik lábáról a másikra állt, mint aki tépelődik, hogy megosszon-e egy kényes információt, amiről nem tudja, hogyan reagál rá a másik, aztán Beckettre pillantott. - Gates kapitány megengedte, hogy Castle is csatlakozzon a csapathoz, ha te még ... khm ... elviseled - mondta ki nehezen az utolsó szavakat.

Kate értetlenül nézett a nyomozóra. A kapitányságon nem tudhattak arról, hogy összevesztek, ezért nem értette a dolgot.

- Elviselem? - kérdezett a szóra, amit furcsállott.

- Pontosan ezt a szót használta, de hogy miért, arról kérdezd inkább Castle-t! - emelte fel védekezőn a kezét Ryan, és igyekezett minél gyorsabban elinalni.

Kate bosszúsan nézett utána, aztán felkapta a dossziét, és gyors léptekkel a lifthez indult.

Castle lakása felé tartva még mindig Ryan szavain töprengett. Ismerte a nyomozót, tudta, hogy van annyira diszkrét, hogy még csak véletlenül se akar beavatkozni a magánéletükbe, de bosszantotta, hogy emiatt nem tudja mivel vívta ki Rick a kapitány ellenszenvét, vagy rosszabb esetben a haragját. Végre eljutottak odáig, hogy a Vaslady elfogadta Castle jelenlétét az őrsön, sőt, kettejük kapcsolatát is, erre lehet, hogy a férfi valamivel kihúzta a gyufát nála. Sóhajtott egyet, aztán elmosolyodott. Még hogy "elviselem"?

Castle miután egy telefonhívással elintézte az autó hazahozatalát, vacsorát rendelt egy közeli étteremből. Akkor lett rossz érzése, amikor megkérdezték, hány főre kéri a kiszállítást, mert rájött, hogy semmit nem beszéltek meg Kate-tel. Neki teljesen természetes volt, hogy a nő hozzá megy haza, hiszen a lakása lassan az otthonukká vált, bár a nő nem adta el az övét. Elbizonytalanodva kérte négy főre a könnyű salátákból és grillezett húsokból álló finomságokat, és arra gondolt, a biztonság kedvéért felhívja Beckett-tet. Összeszűkült gyomorral érintette meg a telefon kijelzőjét. Félt. Ha a nő a saját lakására akar menni, az azt jelenti, hogy még nem bocsátott meg neki. Éppen a füléhez emelte a készüléket, amikor Kate belépett a lakásba. Castle boldog mosollyal fordult felé, de amikor meglátta a kicsit összevont szemöldököket és az összeszorított ajkakat, elkomolyodott.

- Féltem, hogy nem jössz - szaladt ki a száján önkéntelenül.

Kate arcán átsuhant egy halvány mosoly. Amikor kikanyarodott a kapitányság mélygarázsából, ösztönösen a férfi lakása felé fordult, és csak néhány perc múlva eszmélt rá, hogy a régi lakásába is mehetett volna, hiszen semmit nem beszéltek meg Castle-lel, de esze ágában sem volt magányosan tölteni az éjszakát. Vágyott a férfi megnyugtató közelségére.

- Talán rossz a lelkiismereted? - billentette kicsit oldalra a fejét kérdőn Beckett.

- Nekem? - mutatott saját magára színpadiasan felháborodva, miközben a nő arcát kutatta.

- Mondd, mi történt az őrsön, amivel kivívtad Gates haragját?

- Á! Szóval arra gondolsz! - élénkült fel a férfi, kikapta a nő kezéből az aktákat, és a dolgozószobája felé indult, miközben jókedvűen, nagy elánnal magyarázni kezdett. - Hát, hogy az embereiért tűzbe menne a kapitány, azt sejtettem, és most újra tanúbizonyságot tett róla, de hogy honnan tud mindig mindenről, azt soha nem fogom megfejteni - mondta egy szuszra, hátrafelé beszélve, mivel feltételezte, hogy Kate követi. Letette az iratokat az íróasztalra és megfordult.  Meglepve látta, hogy a nő még mindig a nappaliban áll, és gyanakodva méregeti.

- Tényleg nem csináltam semmit - mondta lassabban és komolyabban. - Bementem az őrsre, hogy beszéljek veled. Nem tudtam, hogy akkor már napok óta nem voltál benn, mivel egy hét szabadságot kértél. Gates elkapott, és számon kérte rajtam, hogy mit tettem veled. Fogalmam sincs, honnan tudta, hogy összevesztünk! Tulajdonképpen számon kérte rajtam, hogy mit tettem a legjobb nyomozójával, amiért nem tudja ellátni a munkáját.

Kate először meglepve hallgatta a férfit, aztán elmosolyodott. Szinte látta maga előtt a jelenetet: a dühös, villámló tekintetű kapitányt, és a megszeppent, védekező írót.

- Na és bevallottad neki a bűneidet? - indult Castle után kicsit kárörvendő mosollyal.

- Nem kellett - húzta el a száját a férfi - szerencsére. Képzeld el, mit tett volna, ha megtudja, hogy kiesnél egy Castle poronty miatt a munkából! - nevetett kényszeredetten a férfi, de nem az elképzelt jelenet miatt, sokkal inkább azért, mert a lelke mélyén fájt neki a gondolat, hogy - a félelmei miatta - Kate a munkájának áldozza az életét. Viccelni akart, de ahogy meglátta a nő arcán átsuhanó sötét árnyat, már átkozta magát, amiért egy ilyen friss és kényes dologgal poénkodott. - Azt mondta, idézem: "- Jobban teszi, ha rendezi vele a dolgot, mert ha a munkája issza meg a levét annak, hogy nem tudják rendezni az érzelmi zűrzavarjukat, akkor kitiltatom magát a kapitányságomról!" - mondta gyorsan, hogy az előző mondatáról elterelje a nő figyelmét.

Kate mintha egy kis szúrást érzett volna a "Castle poronty" kifejezést hallva, de aztán elhessegette a feltoluló fájó érzéseket. Nézte a férfi őszinte tekintetét, várakozón összehúzott szemöldökét, a mozdulatot, ahogy izzadó tenyerét végighúzta a combján.

- Szóval azért akartál kibékülni, hogy Gates ki ne tiltson a kapitányságról, és továbbra is beleüthesd az orrodat a nyomozásokba? - lépett közelebb gonoszkodott felháborodást színlelve, miközben magában jót derült a férfi ijedt ábrázatán.

- Kate! Hogy gondolhatod, hogy ... - jutott kétségbeesett felháborodással a mondat feléig Castle, amikor a nő elnevette magát, karját a nyaka köré fonta, és orrával megcirógatta a lassan eszmélő férfi orrát.

- Miért vagy mindig ilyen bizonytalan? - kérdezte Kate mosolyogva, és lágyan megcsókolta mondat befejezésére készülő ajkakat.

- Talán mert mindig elbizonytalanítasz - suttogta a csókba a férfi, és boldogan ölelte magához a nőt.

Percekig élvezték a puha ajkak találkozását, nyelvük játékos táncát, az ujjaik simogatása nyomát kísérő bizsergést. Nem akartak tudomást venni az édes  pillanatot megzavaró csengőről.
- Majd Anya kinyitja - lehelte két csók között Castle, miközben tenyere végigsiklott Kate hosszú izmos combján.

A csengő újra és újra megszólalt, végül Beckett kibontakozott az ölelésből, és szomorúan nézett a férfira, aki bosszankodva eresztette le a karját, és fordult hátra, amikor meghallották Martha hangját, ahogy üdvözli az ételszállító futárt. Castle pajkos mosollyal fordult vissza Kate felé, és meglepve látta, hogy a nő elgondolkodó tekintettel nézett az íróasztal egy pontjára. A férfi követte Kate tekintetét, ami a lezárt laptop mögött ülő játék macin időzött, amit a jótékonysági estélyen kapott az angyalarcú kislánytól. Az asztalhoz lépett, felkapta Macit, miközben másik kezével kihúzta az íróasztal fiókját, beletette a játékot, és egy határozott mozdulattal visszatolta a fiókot. Nem nézett fel. A rátörő emlékek sora egyrészt túl örömteli és megható, másrészt fájdalmasak voltak.

- Castle - lépett hozzá Kate, aki döbbenten figyelte a férfi mozdulatait - ne tedd ezt! Ez a legszebb ajándék, amit kaptál, és a legmeghatóbb jelenet volt, aminek szemtanúja voltam - mosolygott rá, aztán kihúzta a fiókot, és kivette Macit. Egy pillanatig szemezett a mackóval, végigsimított puha szőrén, és visszatette az asztalra. Felnézett Castle-re, aki elnyílt ajkakkal, tűnődve figyelte.

- Bízz bennem Rick! - lépett közelebb. Ujjaival megdörzsölgette a férfi fülcimpáját, homlokát a homlokához érintette.

- Te is bízz bennem, Kate! - suttogta Castle, és olyan közel húzta magához a nőt, hogy testük szorosan simuljon össze. Lassan közeledett az ajkuk, már érezték egymás meleg leheletét, végül összeforrva, szemüket becsukva merültek el az édes csókban.

- Ugye kikapcsoltad a telefonod? - kérdezte a férfi, miközben ajkai már a nő nyakára vándoroltak, hogy csókokkal borítsa be. Utálta, amikor a legszebb pillanataikat zavarta meg Kate telefonjának csörgése.

- Kész a vacsora fiatalok! - hasított a levegőbe Martha hangja, mire Castle akkorát ugrott, hogy Kate elnevette magát.

- Mi az Castle, dolgoznak a régi beidegződések?

- Ennyi titkolózás után csodálkozol? - morogta durcásan a férfi. Kate végigsimított a bosszús ábrázaton, aztán egy vigasztaló csók után kézen fogta, és az étkező felé húzta.

A vacsora kellemesen telt, ami köszönhető volt annak is, hogy sem Martha, sem Alexis nem firtatta, hogy mi történt köztük az elmúlt héten. Az asszony és a lány néha jelentőségteljesen egymásra mosolygott, ahogy az újra elemében levő férfi egy-egy poénján derültek. Alexis boldogan vette tudomásul, hogy minden visszatért a régi kerékvágásba, és apja újra boldog, Martha azonban kiváló színésznőhöz méltóan sokkal jobban ismerte az emberi arc finom rezdüléseit és a beszédes tekintetet. Szeme gyakran megpihent fián, ahogy szerelmes pillantással néz Kate-re, de mintha valami rejtett szomorúság bujkált volna a tekintetében, Kate pedig sokkal elgondolkodóbb volt, mint máskor. Alig fejezték be a vacsorát, az asszony diszkréten távozásra bírta Alexis-t is, hogy minél előbb kettesben maradhasson a fia Kate-tel.

- Hát, kettesben maradtunk - szólalt meg kicsit zavarban a férfi, aztán Kate felé emelte vörösboros poharát. - A békülésre! - nézett a ragyogó zöld szemekbe.

- A békülésre! - ismételte Kate, és mosolyogva koccintotta poharát a férfiéhoz. Tekintetük összefonódva merült el a másikéban, és néhány másodpercig egyikük sem mozdult.

- Mindent ott folytatunk, ahol egy hete abbahagytuk, ugye? - szólalt meg rekedt hangon Castle.

- Igen, úgyhogy idd meg a borodat, rakodjunk gyorsan össze, és már jöhetsz is átolvasni az új ügyünk aktáját, hogy holnap hozzá tudjunk látni - emelte meg a poharát Kate, aztán kiitta a kellemes portói utolsó kortyait, és már állt is fel, hogy leszedje a terítéket. Érezte, hogy túl gyorsan, és túl könnyedén válaszolt a komolyan feltett kérdésre, de maga sem tudta, valóban folytathatják-e ott a kapcsolatukat, ahol egy hete. A lelke mélyén tudta, hogy nem. Castle kimondta a vágyait, ő pedig ettől megrémült. Igyekezett figyelmét a rakodásra összpontosítani, és megkönnyebbült, amikor leültek a nappali kanapéjára, és kiterítette az asztalra a nyomozati anyag iratait. Elemében érezte magát. Bár semmi újat nem tudtak meg az anyagból, legalább holnap már az FBI információira koncentrálhatnak. Megnyugtatta az érzés, hogy nem felkészületlenül fogja kezdeni a napot.

- Gyere, feküdjünk le! - nyújtózott nagyot.

- Egész héten erre a mondatra vártam - húzta fel a szemöldökét Castle egy csintalan mosoly kíséretében, mire Kate csak megcsóválta a fejét, és viszonozta a mosolyt, aztán hirtelen elkomolyodott, és gyanakodva nézett az íróra.

- Jól vagy? - kérdezte aggódva.

Castle meglepődve nézte az érzelmek változását a nő arcán, és szorongva nézett végig magán, miközben ujjaival végigtapogatta az arcát.

- Igen, de mi ... mit nézel? - bujkált ijedtség a hangjában, mert bár nem érzett semmi különöset, a Kate tekintetéből áradó félelem nyugtalansággal töltötte el.

- Lehet, hogy beteg vagy - nézett rajta végig sajnálkozva a nő - máskor legalább két elméletet felvonultattál, hogy miért adhatná ki magát egy FBI ügynök papnak, és gondolatban már meg is oldottad az ügyet - sóhajtott ártatlan tekintettel Kate, aztán amikor meglátta a férfi bosszús tekintetét, amikor rájött, hogy rászedték, elnevette magát.

- Tényleg ott folytatjuk, ahol egy hete - húzta el a száját Castle. - Különben nehogy azt hidd, hogy nem tudtam volna akár három variációt is, de máshol jártak a gondolataim - húzódott közelebb Kate-hez, és ujjai már az nő ingének felső gombján játszottak.

- Megosztaná velem ezeket a gondolatokat Mr. Castle a hálószobájában, amiben emlékeim szerint egy kényelmes franciaágy is van? - kérdezte kihívóan Kate, miközben a következő gombot már maga gombolta ki, odavonzva ezzel a férfi vággyal telt tekintetét.

- Szívesen! Szeretem az ilyen elmélyült beszélgetéseket - nyelt egyet Castle, hogy elcsukló hangját életre keltse, közben felállt, és ujjait Kate vékony, kecses ujjaira fonva, maga után húzta a hálószobába.

Tudata az álom és az ébrenlét keskeny mezsgyéjén imbolygott. Idegsejtjei érzékelték a külvilág jeleit, de akarata még ellenállt, és nem akart tudomást venni sem a fények változásáról, sem a megnövekvő utcai zajokról. Amikor azonban megérezte a leheletnyi, kicsit csiklandós érintést, ahogy Kate keze becsúszik a pólója alá, és az oldalától lassan elindul a hasa, majd a mellkasa felé, azonnal megszűnt az ellenállás. Érezte, ahogy a nő közelebb húzódik, és teste az övéhez simul, lélegzete meleg áramlatként suhan végig a nyakán, telt mellei a hátához nyomódnak, lábával átkulcsolja a combját. Már nem akart aludni.
- Mmm ... - hagyta el egy elégedett sóhaj a száját.

- Jó reggelt kis mormota - suttogta a fülébe Kate, és finoman ajkai közé vette a férfi fülcimpáját. - Ideje felkelni!

- Maradj még! Kérlek! - nyögte Castle, és csukott szemmel élvezte a kényeztető ébresztést.

- Te maradhatsz, de én nem késhetek el - húzta ki a kezét Kate a férfi pólója alól, miközben egy gyors csókot adott a nyakára.

- Neee! - nyúlt nyafogva Castle a nő után, aki már a fürdőszoba felé lépdelt.

- Aludj csak nyugodtan tovább! - szólt vissza a fürdőszobaajtóból elgondolkodva. - Gates úgyis annak örülne a legjobban, ha egyáltalán nem jönnél be - csillant gonosz kis fény a szemében, azzal becsukta maga mögött az ajtót.

- Na persze - morgott Castle fejét a párnába fúrva, aztán pár perc múlva erőt vett magán, és felkelt. Nem fogja megadni a kapitánynak azt az örömöt, hogy elkésik.

Egy óra múlva Beckett kilépett a 12-es őrs liftjéből, Castle szokás szerint árnyékként követte, kezében két kávéval.

Ryan és Espo szinte egyszerre emelték fel fejüket az előttük tornyosuló irathalomból, és vigyorodtak el a látványtól, aztán jólesően egymásra mosolyogtak.

- Szia Beckett! - üdvözölték egyszerre főnöküket.

- Á! A tékozló író visszatért - fordult csipkelődve Javi Castle felé.

Castle töprengve megállt Espo asztalánál. - Én is örülök, hogy látlak - mondta enyhe éllel, és az egyik kávét letette a meglepett nyomozó elé, aztán Ryan-hez lépett. - Jó újra itt lenni - mosolygott Kevinre, letette elé a másik kávét, és nem törődve a döbbent tekintetekkel, elfoglalta szokásos helyét Beckett asztala mellett. Ryan jólesően mosolyogva kortyolt a forró italba, míg Espo gyanakodva forgatta kezében a kávéspoharat. Kate szeme sarkából figyelte a jelenetet, amikor meghallotta a kapitány hangját.

- Beckett nyomozó! Örülök, hogy előkerítette a szárnysegédje - futott át arcán egy szinte láthatatlan mosoly, miközben fejével az irodája felé intett. - Mr. Castle, jöjjön maga is! - csattant barátságtalanul a hangja a nyakát behúzva ülő író felé.

A férfi épp csak felpillantott a kapitány szigorú szemébe, és már pattant is fel a székből. Gates belépett az irodába, Beckett követte, de hirtelen megtorpant, így Castle csaknem beleütközött. Átnézett a nő válla fölött, hogy lássa, mi okozta a mozdulatot, de az irodában ülő, mosolyogva feléjük forduló alak láttán, neki is földbe gyökerezett a lába.

- Beckett nyomozó, bemutatom az FBI összekötőjüket - mutatott Gates kapitány kinyújtott kézzel a töretlenül mosolygó férfi felé, aki udvariasan felállt, és közben megszokásból begombolta a zakóját. - Az úr Will Sorenson ügynök.

- Már dolgoztunk együtt asszonyom - eszmélt Kate, mielőtt a kapitány befejezhette volna a bemutatást. Elmosolyodott, és kicsit sután kezet fogott a férfival.

- Ó! - lepődött meg Gates. - Akkor hagyjuk a formaságokat, és térjünk a lényegre! - Megkerülte az asztalát, és helyet foglalt mögötte. Tekintete végigfutott az előtte tétován álldogáló nyomozón és az ügynökön, akik láthatóan zavarban voltak a találkozástól, valamint az ajtóban sóbálvánnyá dermedt írón. Egy pillanatra összeszűkült a szeme, aztán magában elraktározta a megfigyelését. - Mr. Castle, örömmel felmentem a nyomozás alól, ha megijedt az FBI jelenlététől - szólt az íróra, aki nyelt egyet, és borongós képpel belépett, és becsukta maga mögött az ajtót. Castle gombóccal a torkában ült le az iroda végéven álló kanapéra, mivel Kate és Sorenson Gates-szel szemben, az íróasztalhoz ültek. Valami furcsa rég nem érzés kerítette hatalmába. Gyanakodva figyelte az ügynököt, de közben önkéntelenül Kate mozdulatait, testbeszédét is figyelte. Kirekesztve érezte magát. Itt ült előtte a nő, akire négy évet várt, másfél éve gyakorlatilag együtt éltek, és nagy nehezen elfogadta tőle az összetartozásukat jelképező gyűrűt, és mégsem ő ül mellette. Most, amikor már úgy érezte, hogy döccenőkkel ugyan, de sínen van az életük, megjelenik ez a jóképű, metszett állú, jól szabott öltönyén keresztül is láthatóan kidolgozott testű ügynök. Hallotta, hogy a kapitány arról beszél, hogy milyen módon képzeli el a kapcsolattartást, de Castle csak arra tudott gondolni, ahogy a férfi Kate-re villantotta vonzó mosolyát. Nem értette, miért váltott ki belőle ilyen intenzív rossz érzést, amikor látta, hogy Beckett viszonozza a mosolyt. Képek peregtek a szeme előtt: a férfi és a nő csókolózik, amikor a kis Angela elrablási ügyén dolgoztak együtt, aztán a plasztikai sebész meggyilkolásakor Kate rémülete a kórházban, hogy a férfi esetleg nem éli túl a lövést, végül a felszabadult nevetésük a kórházi szobában. Hallotta, hogy a férfi átveszi a szót, ezért megpróbálta elhessegetni az emlékeket, és az ügyre koncentrálni.

- Jason Parker ügynök két hónappal ezelőtt költözött be a plébániára Daniel Burns néven, amihez az engedélyt természetesen az egyházi elöljárók is megadták.

- Azt állítja, hogy a püspök beleegyezett, hogy egy civil tartson szertartásokat, gyóntasson, áldoztasson, kereszteljen és eskessen? - szólalt meg Castle kicsit gúnyosan. Sorenson oldalra fordult, és kicsit pimasz mosollyal felelt.

- Bármilyen hihetetlen Castle, Jason Parker az FBI alkalmazásában álló valódi pap volt. Nem volt igazi ügynök, nem kapott kiképzést, feladata a lelki segítségnyújtás volt.

- Miért? Az ügynököknek van lelke? - gúnyolódott most már nyíltan Castle, és álszentül Sorensonra mosolygott.

Gates rosszallóan nézett ki bordókeretes szemüvege fölül, Kate pedig megrökönyödve fordult hátra, és szemével inteni akart a kötekedő írónak, hogy fejezze be, de Castle farkasszemet nézett Will-lel, és rá se hederített.

- Azoknak az ügynököknek a családjaihoz járt, akik a munkájuk során vesztették az életüket - mondta halkan, de annál komolyabban az ügynök, tartva a szemkontaktust. Castle arcára fagyott a mosoly.

- Befejezte Mr. Castle? - sistergett Gates hangja a haragtól, de szeme élénken érdeklődve kutatta az író arcát, és még egy megfigyelést elraktározott magában.

- Igen - nyelt egyet szégyenkezve az író, miközben tekintete egy pillanatra találkozott Beckett-tével, amitől még rosszabbul érezte magát, így hát összeszorított szájjal a földre nézett. Nem értette, miért kezdett kötekedni és gúnyolódni Sorenson-nal. - Mi az ördög történt velem? Ez nem én vagyok! - rágta idegességében a száját belülről, és izzadó tenyerét a nadrágjába törölte.

Sorenson visszafordult a kapitány felé, és mintha semmi sem történt volna, folytatta.

- Úgy fél évvel ezelőtt kaptunk egy jelentést, miszerint a 22-es körzet azon területéről sokkal több gyerek eltűnését jelentették be, mint az előző években, ráadásul nagy részük hajléktalan szülők, vagy nagyon szegény körülmények között élő család gyermeke volt. Szinte egyikük sem került elő. A nyomozás mindegyik ügyben elindult, de a nyomozók leterheltek, és egy idő után nem bírtak az újabb és újabb ügyek felgöngyölítésével, ráadásul úgy tűnt, mintha a föld nyelte volna el ezeket a gyerekeket.

Castle már nyitotta a száját, de aztán becsukta. Jobbnak látta, hogyha most nem tesz megjegyzést a rendőrség lehetetlen pénzügyi helyzetére, és néhány lelkiismeretlen nyomozó szemléletére sem, akik rutinból rámondják az ilyen eltűnésekre, hogy a gyerek biztosan csak elszökött a jobb élet reményében, és nem vizsgálnak meg minden körülményt, hogy kiderítsék, mi történt valójában.

- Voltak olyan lelkiismeretesek a nyomozók, hogy nem söpörték az asztal alá ezeknek a szerencsétlen sorsú gyerekeknek az eltűnését, hanem segítséget kértek az FBI-tól - folytatta az ügynök, mire Castle nagyot pislantva hálát adott a sorsnak, hogy nem szólalt meg.

- Mi volt a közös az eltűnésekben? - kérdezte Kate.

-A gyerekek 5-16 év közöttiek voltak, fiúk, lányok, feketék, fehérek, ázsiaiak, különböző iskolákba jártak - már amelyik járt egyáltalán. A szüleik nem, vagy csak látásból ismerték egymást, nem voltak közös barátaik. Egyetlen helyet találtunk, ahol mindnyájan megfordultak, ...

- A templomot - fejezte be a mondatot Beckett, és szeme érdeklődőn fúródott az ügynökébe.

Castle mellkasára mintha egy kő nehezedett volna. Úgy érezte, Sorenson ellopta az ő pillanatukat. Beckettnek kellett volna sorolni a tényeket, aztán neki befejezni a mondatot, végül nekik kellett volna csillogó szemekkel összenézni, ha minden a régi szokásoknak megfelelően történik, de most ebbe a szokásba betolakodott az ügynök, és Castle kirekesztettnek érezte magát. Ártatlan tekintettel megköszörülte a torkát, hogy megszakítsa a két ember szemkontaktusát.

Kate egy pillanatra megmerevedett, aztán az előtte heverő iratokra nézett, miközben azon töprengett, mi a fene történt Castle-lel.

- Ezért küldtétek Jason Parkert a plébániára - állapította meg a tényt a nő, hogy gondolatait visszaterelje az ügyre,

- Igen. Bár nem szívesen választottuk ezt a megoldást, nem volt jobb ötletünk, ő pedig annak ellenére vállalta megbízást, hogy tisztában volt a rá leselkedő veszélyekkel. Hetente küldött jelentést. Az első három hétben nem tapasztalt semmi különöset, de elérte, hogy az emberek megismerték, megszerették és a bizalmukba fogadták. Három héttel ezelőtt feltűnt neki néhány alak, akik gyakran jártak a környéken, néha a templomba is betértek, de misén sosem vettek részt. Utána néztünk mindkét alaknak, de semmi különöset nem találtunk. Aztán közvetlenül a halála előtt kaptunk tőle egy listát e-mailben. Csatolt fájlként küldte, de nem írt egy szó sem.

- Talán nem volt ideje, vagy lehetősége megmagyarázni, mit akart a listával - szólalt meg halkan Castle. - Lehet, hogy éppen akkor lepte meg a gyilkosa.

Kate hátranézett, és megnyugodva látta, hogy a férfit magával ragadta az ügy rejtélye, és újra a régi. Vagy talán mégsem? Túlságosan komolynak és elgondolkodónak látta. Vajon azért ilyen, mert gyerekekről van szó, és most ez érzékenyebben érinti a szokásosnál, vagy azért, mert Will jelenléte zavarja? - tűnődött.

- Nos, az e-mail elküldése és a halála között nem telhetett el 25-30 percnél több, ezért lehet, hogy a gyilkosa megzavarta, és ezért küldte a neveket üzenet nélkül - bólintott az ügynök, de nem nézett Castle-re. - Az aktákban minden információt megtalálnak, amire szükségük lehet - intett fejével az asztalon álló két dosszié felé.

- Miért mi kapjuk az ügyet? - szólalt meg az író újra. Tudta, hogy kivívja Gates rosszallását, hogy újra okvetetlenkedik, de nem állhatta meg, hogy fel ne tegye a kérdést. Azt gyanította, Sorenson csak azért kérte, hogy ők nyomozzanak, hogy újra Kate közelében lehessen.

- Mr. Castle, - hajolt előre szikrázó szemekkel Gates kapitány - ha jól emlékszem, önök vállalták, hogy FBI ügyek felderítésében is részt vesznek. Most itt az alkalom, úgy hogy ne akadékoskodjon!

Kate régi szerelmének újbóli színre lépése miatt az íróban nagyobb volt a harag annál, mint hogy megijedjen Gates dühös tekintetétől, ezért dacosan tartotta a szemkontaktust.

Néhány másodpercig szinte kézzelfogható volt a feszültség, amikor Soranson törte meg a csendet. Bár nem kerülte el a figyelmét, hogy nem lopta be magát az író szívébe, az ügynök nem akart mindjárt az együttműködésük kezdetén konfliktust.

- A gyerekrablási ügyek az FBI-ra tartoznak, és van okunk feltételezni, hogy ezek a gyerekek nem eltűntek, hanem elrabolták őket. Az emberünk megölése gyilkossági ügy, amit az FBI átvenne a 22-es őrs nyomozóitól, de ha a helyszínt elárasztják  a szövetségi erők, akkor elriasztjuk azokat, akik miatt Jason Parker-nek meg kellett halnia. Szeretnénk úgy megtalálni a gyilkosát, hogy közben az eltűnt gyerekek ügyét is megoldjuk. Kate-nek ... bocsánat ... Beckett nyomozónak mindkét területen van tapasztalata, Mr. Castle pedig lehet, hogy a fura meglátásaival tud segíteni. A gyerekrablásos közös ügyünknél talán senkinek nem tűnt volna fel, hogy hiányzik a gyerek játékai közül a plüss nyuszi, csak neki, és végül ez vezetett nyomra - intézte szavait Gates kapitány felé, noha a kérdést Castle tette fel.

- Kielégítő volt a válasz, Mr. Castle? - nézett a kapitány olyan tekintettel az íróra, hogy az tudta, ha nemet mond, Gates haragja kirepíti a kapitányságról, ezért megadóan bólintott. Magában azonban igencsak átlátszónak találta az indoklást, hiszen a 22-es körzetnek is vannak nagyszerű nyomozói, de nem akarta tovább feszíteni a húrt.

Beckett szótlanul figyelte két férfit. Will olyan volt, mint mindig: kedvesen mosolygós, ha ránézett, komoly és megfontolt, ha a munkáról volt szó, és mindenekelőtt áradt belőle a rendíthetetlen nyugalom. Ezzel szemben Castle maga volt a feszültség. Ellenállhatatlan, kisfiús mosolyát felváltotta valami dühös, visszafojtott szorongás, szeme gyanakvón méregette mindnyájukat, összeszorított száját idegesen harapdálta. - Jézusom! Az nem lehet! - suhant át agyán egy képtelennek tűnő gondolat. - De hiszen néhány órája repítettük egymást az érzékek mennyországába, itt a gyűrje az ujjamon,  és ha nem is teljes egyetértésben, de tervezzük a közös jövőnket! Hogy lehet féltékeny? - töprengett magában. Mindenesetre nem Gates előtt akarta elkapni a férfit, mert hogy azt nem fogja megköszönni, amit tőle kap, abban biztos volt.

- Sorenson ügynök, a csapat a magáé, de én is kérek jelentést - zárta le a beszélgetést Gates.

Castle hagyta, hogy Kate és a férfi kilépjenek előtte az irodából, amikor a kapitány csattanó hangjától megrezzent.

- Mr. Castle, ugye nem felejtette el a megállapodásunkat? A kapitányságomon nincs helye a túlfűtött érzelmeknek. Ha megint összezavarja Beckett érzelmeit, vége a rendőrösdinek!

A férfi bólintott, bár úgy érezte, nem Kate, hanem az ő érzései kavarodtak össze. Az sem segített a helyzeten, ami a szeme elé tárult, amikor becsukta maga mögött a kapitány irodájának ajtaját. Kate az íróasztalánál ült, kissé előrehajolva támaszkodott karjaival az asztalra, és örömteli mosollyal hallgatta a férfit, aki Castle székében ülve kissé előre hajolt, így arcuk közel került egymáshoz. Sorenson mondott valamit, amire Kate jóízűen elnevette magát.

- Látom, a humorod még a régi - hallotta az író Kate hangját, ahogy közelebb lépett. A nő egy pillanatra Castle nézett, de mintha ott sem lenne, folytatta a beszélgetést.

- Na és mesélj! Eljött már érted a hercegnő fehér paripán? - nézett az ügynök rászegeződő szemébe.

- Tudod, még várom azt a hercegnőt, aki pontosan olyan, mint te - mosolygott pajkosan Kate-re, aztán előrenyúlt, és megfogta a nő összekulcsolt kezét.

Castle érezte, ahogy egyre kisebbre szűkül a gyomra. Már az is felháborította, hogy Sorenson az ő székében ült, az, hogy nyíltan ráhajtott Kate-re, egyenesen dühítette, de a legjobban mégis az keserítette el, hogy Beckett milyen boldog az újbóli viszontlátástól. Amikor a férfi megfogta a nő kezét, elvesztette a magára erőltetett nyugalom utolsó morzsáját is. Odalépett az asztalhoz, és már nyitotta a száját, hogy megkérdezze, hogy a romantikázás helyett nem kellene-e inkább a nyomozással foglalkozniuk, amikor az ügynök a nő kezét nézve megszólalt.
- Láttam a gyűrűt az ujjadon. Ezek szerint te megtaláltad a hercegedet - mondta őszintén, közben szeretettel figyelte a nő boldog, kamaszlányos zavarát. - Remélem boldoggá tesz, még ha most meg is eszi a féltékenység - kacsintott Kate-re, aztán kicsit kárörvendő tekintetét Castle-re emelte.

Az író újra kinyitotta a száját, aztán megint csak becsukta, és segélykérőn Kate-re pillantott.

- Igen Will. Megtaláltam, - mondta a nő sokkal komolyabban, mint ahogy Sorenson várta, de aztán kajánul mosolyogva hozzátette - igaz, néha kiborít a gyerekes viselkedésével - oldotta a feszültséget a nő egy kis évődéssel, amiről tudta, hogy bármilyen helyzetben feszültségoldóként működik. Most sem csalódott. Castle felháborodva mutatott magára, és a hatás kedvéért még előre is hajolt.

- Gyerekes? Féltékeny? Én? - háborgott, de Kate csak megforgatta a szemét a gyenge színész teljesítményt látva, Sorenson pedig felállt a székből.

- Bocs, hogy elfoglaltam a helyedet - nevetett.

- Nem a helyemet foglaltad el, csak a székemet - morgott Castle, lehuppant a székre, és remélte, hogy a Kate szívében levő helyet senki más nem foglalhatja el, csak ő. - Na, lássuk azt a nyomozást! Vagy senki nem akar itt dolgozni? - tárta szét a karját rosszallóan.

- Én most elbúcsúzom. Az ügy a tiétek, én csak összekötő vagyok. Bármire van szükségetek, azt megszerzem, vagy elintézem. Tanulmányozzátok az anyagot, és holnap reggel tartsunk egy megbeszélést! Rendben? - állt fel Will, mire Kate bólintott, Castle pedig megkönnyebbült mosollyal nyugtázta, hogy megszabadul az ügynöktől. - Ja, és bocs Castle az előbbiért! Tudtam, hogy összejöttetek, de jólesett féltékenynek látni - veregette meg az író vállát, aki a mozdulattól hátrahőkölt.

- De hát én nem is ...

- Te honnan tudtad, hogy Castle és én ...? - lepődött meg a nő.

- Tudod Kate, megvannak a forrásaim, - mosolygott titokzatosan az ügynök, miközben a lift felé indult, de néhány lépés után visszanézett - és szeretem tudni, mi történik azokkal, akik fontosak nekem - mondta, aztán belépett a liftbe, és magában jól szórakozott a két, megrökönyödött arc látványán.

- Szóval fontos vagy neki - fordult vissza Kate felé az író, és olyan hangsúllyal ejtette ki a szavakat, hogy kijelentésnek és kérdésnek is hangzott egyszerre. Annak ellenére, hogy Sorenson a tudtára adta, hogy csak játszott vele, nem tudta kiverni a fejéből a férfi tekintetét, ahogy Kate-re nézett.

- Castle! Ezt most hagyd abba! - parancsolt rá határozottan.

- Mit? Én nem csináltam semmit! - vágott sértődött arcot Castle.

- Na jó, ezt majd otthon megbeszéljük - fejezte be a vitát Beckett, és figyelmét már az előtte levő dosszié tartalma kötötte le. Belelapozott az iratokba, aztán a fényképeknél megállt a keze.
Castle észrevette a hangulatváltozást, de annak ellenére, hogy jobban szerette volna most tisztázni, hogy mit érez a nő a volt szerelme iránt, tudomásul vette, hogy Kate már minden idegsejtjével az ügyre koncentrál. Követte a nő tekintetét. A dossziéban szétteregetett képekről hat gyerek nézett vissza rájuk.

Castle szeme végigsiklott a fotókon. Mindegyik gyerek 5-6 éves volt. Egy szőke kék szemű kislányon állt meg először a tekintete, aztán egy gyapjas hajú, hatalmas barna szemű fekete kisfiún, és ahogy sorra vette a gyerekeket megállapította, hogy Sorenson-nak igaza volt, semmi hasonlóság nem volt köztük, hacsak ...

- Mindegyik kép rossz minőségű - jegyezte meg.

- Igen. Will mondta, hogy mindannyian szegény családból származnak - bólintott Kate, aztán a következő oldalra fordított.

Az író hátrahőkölt, amikor meglátta, hogy újabb képek bukkantak elő. Négy 8-10 éves gyerek volt látható a láthatóan telefonnal, vagy gyenge minőségű fényképezőgéppel készült családi képeken. Beckett újra lapozott, aztán nyelt egy nagyot, és döbbenten még egyet fordított, amíg végül elfogytak a képek. Fájdalmas tekintettel nézett a döbbenten ránéző íróra.

- Mégis, hány gyerekről van szó? - nyögte ki nehezen a férfi, és figyelte, ahogy Kate újra kinyitja a dossziét, és számolni kezdi a neveket. 

- 26 gyerek. Van, akiről még kép sincs - dőlt hátra a székében a nyomozó lesújtva. Mindig megviselte, ha gyerekek ügyében kellett nyomozni. Egy gyerek kiszolgáltatott, ártatlan, és soha nem tehet arról, hogy áldozattá válik. A gonoszság csak a felnőttekre jellemző.

- Az aktával kezdünk, vagy a templommal? - szólalt meg Castle, akit látta a sötét felhőket Kate arcán, de azt is tudta, hogy a nő el fogja zárni az érzelmeit lelke legtávolabbi zugába, hogy minden gondolatát a tettes elfogására irányíthassa. 

- Ha kiderítjük, ki ölte meg Jason Parker-t, akkor el tudunk indulni a gyerekek ügyén - állt fel Beckett. Castle figyelmét nem kerülte el a nőn végbemenő változás. Tettre készen, mindenre elszántan indult kezében a két dossziéval a pihenő felé, ahol Ryan és Espo kávéztak. Az író elmosolyodott. Azt a Beckett nyomozót látta maga előtt, akibe több mint öt évvel ezelőtt beleszeretett, az igazság bajnokát, aki meg akarja szabadítani a világot a gonosztól.

- Fiúk! - tette le az iratokat a kávéját kevergető Javi elé. - Remélem kellőképpen felpörget benneteket a koffein, mert hosszú napunk lesz. Olvassátok át az aktát! 26 gyerek adatait találjátok benne, akik hivatalosan eltűntek, de az FBI szerint elrabolták őket, és a pap áldozatunk utánuk nyomozott, mivel az egyetlen közös pont a gyerekek életében a templom volt. Keressetek bármilyen összefüggést köztük, hátha valami elkerülte a szövetségesek figyelmét!

- 26 gyerek? - fodult meg döbbent arccal az éppen kávét készítő Ryan, de társai arcát látva, már nem várt választ. Kate észrevette a nyomozó szemében megjelenő félelmet, és pontosan tudta, hogy mi váltotta ki a reakcióját. Jenny a nyolcadik hónapban van. Most. hogy hamarosan szülőkké válnak, és nekik is gyermekük lesz, érzékenyebben érinti egy olyan ügy, amiben 26 gyerek elrablásáról van szó. Abba Beckett sem akart belegondolni, hogy vajon hányan élhetnek még közülük.

- Gyere tesó! - pattant fel Espo, és egyik kezében a pohárral, másikban a dossziékkal elindult, Ryan pedig szó nélkül követte. Beckett szeme egy pillanatig elidőzött a két nyomozón. Igen ők az ő kiváló emberei, akik nem nyafognak, amikor a nyakukba akaszt egy kilátástalannak tűnő, unalmas adathalmaz vizsgáló munkát, ha megmenthetik vele valaki életét.

- Kérsz egy kávét? - zökkentette ki gondolataiból az író. 

- Kösz, nem. Így is kellőképpen felbolydult az idegrendszerem - rázta meg a fejét Kate, aztán elindult az ajtó felé. Már kilépett a pihenőből, amikor megérezte, hogy a férfi nem követi. Visszanézett, és csodálkozva látta, hogy a Castle elmerengve ácsorog a szoba közepén.

- Mi az? - kérdezte összevont szemöldökkel, mert azt hitte, az írónak valami szöget ütött a fejébe az üggyel kapcsolatban.

- Mondd csak, mi bolydította fel az idegrendszeredet? - emelte tekintetét a nőre. - A gyerekek elrablása, vagy Sorenson?

- Jézusom Castle! - hunyta le egy másodpercre a szemét a nő, hogy uralkodni tudjon a dühén. - Ha a mai napon még egyszer előjössz ezzel, akkor én magam tiltalak ki az ügyből! Más sem hiányzik, mint két, egymással versengő tesztoszteronbomba!

- Szóval Sorenson is verseng érted - szűkült össze a férfi szeme.

Beckett visszalépett a pihenőbe, becsukta maga mögött az ajtót, és olyan közel lépett a férfihoz, hogy csak centiméterek választották el a testüket. Más körülmények között Castle szerelmesen átölelte és magához húzta volna, de a nő tekintete olyan fenyegetően fúródott az övébe, hogy önkéntelenül hátrébb lépett.

- Nem bízol bennem? Erről szól az egész? - csendült haragosan a hangja.

- Ne ... nem, én ... én bízom ... csak - nyökögte a férfi.

- Csak mi? - húzta fel kérdőn a szemöldökét a nő, és magában már azon gondolkodott, hogy engedjen a sértettségének, és vesszen össze a férfival, vagy büntesse meg, és tegye még féltékenyebbé.

- Én csak Sorenson-ban nem bízom - visszakozott Castle, mert hirtelen megijedt a helyzettől, ami megint veszekedéshez, és utána szakításhoz vezethet. Olyan rémült képet vágott a gondolatra, hogy Kate magában elmosolyodott, és megesett rajta a szíve. Látta rajta, hogy a féltékenysége nem annak köszönhető, hogy nem bízik benne,hanem annak, hogy még mindig nem bízik eléggé magában, úgy hogy döntött, hogy nem veszekszik vele, de azért egy kicsit megbünteti. Egy másodpercre felvillant előtte a pimasz, öntelt író képe, aki meg volt győződve róla, hogy mindent megkaphat az életben, beleértve őt is, aztán mire valóban az övé lett, egészen megváltozott. Néha Kate úgy érezte, hogy Castle bizonytalan abban, hogy mint férfi,  elég jó-e neki, amit egyáltalán nem értett, de magában jót derült azon, hogy mennyire meg akar felelni neki. Most azonban inkább elgondolkodtatta, hogy vajon mi váltja ki a férfi bizonytalanságát.

- Most Will-ről akarsz beszélgetni, vagy indulhatunk a templomba? - szegezte a kérdést Castle-nek szigorú tekintettel.

- Indulhatunk - próbálta az író tartani a szemkontaktust, és azon imádkozott, hogy vissza tudja fogni magát, és nehogy valami olyat mondjon, ami veszekedéshez vezet. Amikor meglátta a nő ragyogó szemében felvillanni a jól ismert huncut lángocskát, megnyugodott. Kate bólintott, megfordult, és az ajtó felé indult. Éppen lenyomta a kilincset, amikor meghallotta a férfi hangját.

- Csak tudnám miért kell Willnek szólítania? Hívhatná Sorenson ügynöknek is - morogta az orra alatt halkan Castle.

A nő keze megállt a kilincsen, aztán elmosolyodott, és mintha nem is hallotta volna a megjegyzést, kilépett a pihenőből.

New York-i mércével mérve a templom nem számított nagynak, de szépen ívelt ablakaival, karcsú harangtornyával mégis magára vonta a figyelmet. Castle körbenézett. A csendes utcák, a szépen gondozott parkok az árnyas fákkal, a karbantartott négyemeletes lakóházak biztonságot sugalltak, de távolabb, néhány utcával a templom mögött, mintha egy más világ kezdődött volna. Amikor keresztüljöttek azon a területen, az író meg volt győződve róla, hogy a templomot ott fogják megtalálni az ütött-kopott épületekkel szegélyezett piszkos utcák sarkán. Egy ilyen környékre könnyedén el tudta volna képzelni, hogy gyerekek szöknek meg otthonról, hogy aztán magába szippantsa őket valamelyik helyi banda, hogy kiképezze őket drogdílernek, vagy éppen prostinak, de az épület környéke már sokkal kellemesebb érzéseket sugallt.

- Furcsa. Olyan, mintha két világ határán állna ez a templom - állapította meg. A főkapuhoz vezető lépcsősoron felfelé haladva önkéntelenül felnéztek a föléjük magasodó épületre, ami így azt tudatosította bennük, hogy milyen apró porszem az ember a világmindenségben. Amikor beléptek a főhajóba, megtorpantak az eléjük táruló látványtól.

Az arányos, szép formákkal büszkélkedő, de meglehetősen egyszerű külső pompás belsőt takart, amiből áradt a gazdagság. Az aranyozott díszítésű oltár, a falakat és a mennyezetet borító freskók, a pompás üvegcsillárok, a lakktól csillogó padsorok, a tükörsima, fényesre csiszolt kövezet és a középen végigfutó puha, vörös szőnyeg arról tanúskodott, hogy az egyház vagy a hívek jelentős pénzzel támogatják a templomot. A szokatlanul nagy méretű ablakokat színes üvegfestmények díszítették, mindegyiken más-más bibliai jelenet vonta magára a belépő figyelmét. A színes felületen áttörő napsugarak csillogva verődtek vissza az aranyozott tárgyakról és a csiszolt, lakkozott felületekről. Az oltár előtt egy körülbelül huszonöt gyerekből álló kórus próbált. Hangjuk csilingelve szállt a kiváló akusztikájú templomban. 

Castle megbabonázva figyelte a különleges fényeket, és hallgatta a kristálytiszta gyerekhangokat, ahogy könnyedén megküzdenek a három szólamú művel. Beckett csak egy pillanat alatt magába itta a különleges hangulatot, és elindult a bársony szőnyegen a kórust vezénylő vékony, beesett arcú, harmincas évei végén járó férfi felé. Castle még egyszer körbeforgatta a fejét, aztán szinte futva követte a nőt.

- Nem ülünk be egy kicsit a padba? - kérdezte suttogva Kate-t, amikor a templom közepén végre utolérte, de a nő értetlenkedve nézett rá összehúzott szemöldökkel. - Szóval nem - volta le a következtetést a férfi, pedig szívesen hallgatta volna még a gyönyörű hangokat. 

A szikár férfi megkocogtatta pálcáját a kottatartón, mire a gyerekek azonnal abbahagyták az éneklést.

- James, Joe! Figyeljetek! A harmadik sor negyedik üteménél megint nem tartottátok ki a hangot - feddett meg két fiút szelíden, türelmesen. - A többi rész szinte hibátlan, úgy hogy megpróbálhatjuk orgonakísérettel is - dicsérte kedvesen a gyerekeket, aztán amikor látta, hogy nem rá figyelnek, hanem a háta mögé néznek, megfordult.

- Beckett nyomozó - villantotta fel a jelvényét Kate. - Az úr Mr. Castle.

A férfi élénken csillogó szeme azonnal elsötétült.

- Gyerekek, a próba mára véget ért. Holnap kettőkor folytatjuk - kapcsolt azonnal. Beckett azon töprengett, hogy csak a gyerekeket akarta megvédeni a szörnyű valóságtól, azért küldte őket el, vagy nem akarta, hogy esetleg valamit elkotyogjanak.

- Samuel Eckhardt vagyok. A kerületi állami iskolában tanítok, itt a pedig a kórust vezetem - mutatkozott be zavartan. - Segíthetek valamiben?

- Igen. Szeretnénk megtudni minél többet Daniel atyáról - nyújtotta Kate barátságosan a kezét a férfi felé, hogy a feszültségén enyhítsen, és a bizalmába fogadja, aki határozatlanul elfogadta a kézfogást. Remélte, hogy nem szivárgott ki az információ, miszerint az atya valójában Jason Parker FBI ügynök.

- Szörnyű, hogy milyen világot élünk - csóválta meg szomorúan a fejét Castle. - Hogyan emelhet valaki kezet egy papra?

- Nem tudom - sóhajtott a férfi - Daniel atya maga volt az élet. Sugárzott belőle a szeretet, mindig mosolygott, és mindenkihez volt egy kedves szava.  Fogalmam sincs, kinek állhatott az útjában. Sajnos én csak ritkán találkoztam vele, nem ismertem közelebbről, de ezt már elmondtam a kollégáiknak is - kapkodta a tekintetét Beckett és Castle között. A férfi elnyűtt öltönyéből egy zsebkendőt vett elő, és végighúzta gyöngyöző homlokán. - Talán a házvezetőnője több információval szolgálhat, mint én - próbált megszabadulni a kérdések elől, miközben egyik lábáról a másikra állt.

- Kijött a hívekkel? - kérdezte Beckett, mintha észre sem vette volna a finom célzást.

- Soha nem hallottam rá panaszt, kivéve Mary Turner-t, de ő mindig, és mindenkire panaszkodik. Szinte az egész életét itt tölti a templomban, amióta az ikrei meghaltak egy balesetben negyven évvel ezelőtt. 

- A gyerekekkel milyen kapcsolata volt? 

A lassan megnyíló férfi tekintetében megjelent a gyanakvás, testtartása tartózkodóvá vált, de nem kerülte a szemkontaktust.

- Csak nem hiszik azt, hogy ... hogy közelebbi kapcsolatba került velük, mint illett volna?

- Mi nem hiszünk semmit, de volt aki ezt hitte? - szólalt meg Castle.

Samuel Eckhard szemében valami eddig szokatlan jelent meg, a harag. 

- Daniel atya tiszta lélekkel szerette a gyerekeket. Azt akarta, hogy jobb életük legyen, és többet lássanak a világból. Kirándulni vitte őket, meg színházba, sokat beszélgetett velük, és gyakran meglátogatta a családjaikat is - mondta teljes meggyőződéssel, de a hangjában levő erő arra engedett következtetni, hogy nem mindenki gondolkodott így az atya felől.

- Köszönjük Mr. Ekhardt - nyújtott újra kezet Beckett.

- Gyönyörű ez a templom - nézett körbe ámuló szemekkel Castle.

- Igen, az - mosolyodott el most először a férfi, és követte az író tekintetét.

- Nem lehet könnyű ilyen szép állapotban megőrizni egy ekkora épületet - húzta végig a kezét Castle a padsor elejét díszítő faragott szobrocskán.

- Szerencsére vannak bőkezű adakozók a hívek között, akik hálájuk jeléül támogatják a templomot - bólogatott egyetértően Eckhardt, aki megkönnyebbülten beszélgetett a templomról most, hogy nem a meggyilkolt papról kérdezgették.

- Hálájuk jeléül?  - húzta fel ártatlanul a szemöldökét az író, mintha nem értené, miért is lehet valaki olyan hálás, hogy nagy összeget adományoz a plébániának.

- Hát, sok családot súlyt valamilyen baj - halkult el Eckhardt hangja, és zavartan zsebre tette a kezét, mintha bezárkózna a csigaházába. Nem akart fecsegni, vagy pletykálni olyan dolgokról, amiről csak szóbeszédet hallott.

- Meg tudná mondani, merre találjuk a plébániát? - kérdezte Beckett megérezve, hogy a férfiból most nem tudnak többet megtudni. Amíg Kate a magyarázatot hallgatta, Castle körbesétált, és megcsodálta a freskókat. Az egyik eldugott sarokban álló Szent Antal szobor előtt meglátott egy 8-9 éves forma kisfiút térdelni. Hatalmas barna szemekkel nézett fel a fölé magasodó alakra, és kicsi ujjait összefonva imádkozott. Castle emlékezett, hogy a fiú szégyenkezve lehajtotta a fejét, amikor Samuel Eckhardt figyelmeztetett a hibára. Amikor a fiú befejezte az imát, és lehajtotta a fejét, Castle csendben mellé térdelt és összekulcsolta a kezét. A gyerek meglepődött, egy kicsit távolabb húzódott az idegentől, de a szeme sarkából kíváncsian méregette. Az író nagyot sóhajtott, és felnézett a szoborra.

- Szomorú vagy? - kérdezte félve a fiú.

- Hiányzik a kislányom - bólogatott elgondolkodva Castle, és arra gondolt, szerencse, hogy ez igaz is, mert igencsak lelkiismeret furdalása lenne, ha éppen egy templomban hazudna.

- Eltűnt? - csuklott el a gyerek hangja, és Castle megdöbbenve látta az együtt érzést a barna szemekben.

- Nem, csak ritkábban tudunk találkozni, mint ahogy szeretném, és nem tudok rá vigyázni - mondta őszintén. 

- Én Joe vagyok- pillantott az író felé olyan tekintettel, mintha teljes szívéből megértené az idegen férfit.

- Én Rick vagyok. Te is szomorú vagy?

- Elveszett a kishúgom. Amy-nek hívják. Minden nap idejövök imádkozni, hogy megtaláljuk. Tudod, Szent Antal a gyermekek védőszentje, és mindig arra kérem, hogy vigyázzon Amy-re, amíg meg nem találják a rendőr bácsik. - Ártatlan tekintetét az íróra emelte, aki nem tudott szabadulni a végtelen szomorúságot, ugyanakkor reményt sugárzó szemektől. Szívét mintha egy jeges kéz szorította volna össze, torka összeszorult, és fogalma sem volt, mit mondhatna a fiúnak. Szerette volna átölelni, és azt mondani, hogy minden rendben lesz, és a város legjobb nyomozója meg fogja találni a húgát, és megint önfeledten boldog lehet, de tudta, hogy ültethet el hiú reményeket a gyerek lelkébe felelőtlenül.

- Én is imádkozok érte - suttogta együtt érzőn, mire a fiú bólintott, és fejét felszegve, bizakodón nézett Szent Antal mosolygós arcára.

Castle pontosan emlékezett, hogy mikor imádkozott utoljára. 12 éves kora óta csak kétszer fohászkodott a láthatatlan felsőbb hatalomhoz, hogy segítse. Akkor, amikor Kate-t meglőtték, és akkor, amikor Alexis-t elrabolták. Most 26 gyerekért imádkozott.

- Daniel atya is segíteni akart megtalálni Amy-t, - szólalt meg újra Joe - de Mary néni mindig kigúnyolta érte.

Miután Kate pontos útbaigazítást kapott a karvezetőtől, bosszúsan tekintett körbe a templom hatalmas terén. Feltételezte, hogy Castle szokásához híven megint elcsatangolt, csak hogy mindent megnézegethessen és megfoghasson. Mivel sehol nem látta, elindult a kijárat felé, miközben jobbra-balra cikázott a tekintete a padsorok és az oszlopok között. Megtorpant. A férfi egy Szent Antal szobor előtt térdelt, és imádkozott, mellette egy kisfiú térdelt, és éppen mondott valamit az írónak. Közelebb lépett.

- Ne hallgass rá - hallotta Castle komoly hangját. - Daniel atya jó ember volt, és még sok jó ember van, aki segíteni fog.

- Tudom, és Szent Antal is segít - nézett a szoborra meggyőződéssel a gyerek.

A férfi nem szólt. Csodálta a gyerek végtelen hitét, ugyanakkor keserűen gondolt arra, hogy mit érezne a fiú, ha az derülne ki, hogy a testvére már nem él.

- Castle - zökkentette ki Kate lágy, de határozott hangja a fájdalmas töprengésből. - Mennünk kell.

- Örülök, hogy megismertelek Joe - nyújtotta Castle kezét a fiú felé, és örömmel érezte, ahogy a kis puha kéz az övébe simul. - Remélem, még találkozunk! - állt fel, és sietve a kapu felé indult.

Beckett nézte, ahogy a kisfiú reményteljes, mégis szomorú tekintettel néz a férfi után, aztán egy pillanatra felé fordította a fejét, végül újra a Szent Antal szobor kötötte le a figyelmét. Sietve indult Castle után, de amikor kilépett a templomból, sehol sem látta. Érezte, hogy valami olyan megrázó dolog játszódott le a férfi és a gyerek között, ami miatt szinte kimenekült az épületből az író. - Hova bújtál? - kutatta a szeme a templomkertet, és hamarosan meg is látta. Castle lehajtott fejjel előrehajolva, könyökét a combján megtámasztva, összekulcsolt kézzel ült az egyik árnyas fa tövében levő padon. Lassan odasétált, és szótlanul leült mellé.

-  Az ő húga is eltűnt - szólalt mag halkan a férfi, de nem nézett fel. - Hisz a jó emberekben, a rendőrökben és Szent Antalban.

Kate átérezte Castle fájdalmát, tehetetlen dühét, elkeseredettségét, de nem vigasztalhatta azzal, hogy megtalálják a gyerekeket, és tudta, hogy a férfi sem várja azt, hogy áltassa. Gyengéden a combjára tette a kezét, mire Castle halkan sóhajtott, és kezét a nőére tette.

- Én miben higgyek Kate? - emelte könnytől csillogó szemét az együtt érző zöld szempárra.

- Bennünk Rick! Higgy bennünk! - mondta teljes meggyőződéssel a nő. - Meg fogjuk találni azokat, akik ezt tették. Gondold végig, hány gyilkost fogtunk el, akik mind azt hitték, hogy ők követték el a tökéletes bűntényt! Nem tudom mi az oka, de jó párost alkotunk - szorította meg a férfi kezét, és közben egy kis mosoly bujkált a szája sarkában, amivel azonnal oldotta Castle feszültségét.
- Szóval jó páros vagyunk? - mosolyodott el a férfi, bár a tekintetéből még szomorúság áradt.

- Hát, a statisztikák azt mutatják ...

- A statisztikák? - háborodott fel a férfi, és már nyoma sem volt az előbbi kesergő férfinak, de mielőtt elkezdhette volna sorolni, hogy mi mindenért illenek össze, Kate megfogta a tarkóját, maga felé húzta, és egy érzéki, lassú csókkal elhallgattatta.

- Gyere, szeretnék beszélni a házvezetőnővel - simogatta meg a férfi arcát, és megnyugodva látta a kék szemekben megjelenő bizakodást. Castle bólintott, és kézen fogva elindultak a plébánia felé. Az ajtó előtt Kate kihúzta kezét a férfi meleg, puha tenyeréből, egy pillanat alatt átváltozott határozott, kemény Beckett nyomozóvá, és bekopogott. Az író halványan elmosolyodott, amikor az ötvenes évei végén járó, szigorú tekintetű, merev tartású, kontyos házvezetőnőt meglátta. Szürke szoknyájában, állig begombolt fehér ingblúzában és kötött kardigánjában pont olyan volt, amilyennek egy plébános házvezetőnőjét leírná a regényében.

- Fáradjanak be - tárta szélesre az ajtót, amikor Beckett bemutatkozott. - Megkínálhatom önöket egy teával?

- Köszönjük, nem, igen - válaszolt egyszerre Kate és Castle, mire a nő rosszallóan nézett az íróra, aki ártatlan arccal nézett vissza rá. Leültek az egyszerűen berendezett nappaliban, és Beckett türelmetlenül várt, amíg a nő eltűnt a konyhában, majd egy perc múlva egy tálcát tett az asztalra. Gyakorlott mozdulattal tette Castle elé az elegáns porcelán teáscsészét, és a kannából teletöltötte a kellemes illatú, forró teával. Arca nem tükrözött semmilyen érzelmet, de Kate úgy gondolta, a megszokott mozdulatok csak arra valók, hogy eltereljék gondolatait a bánatáról.
- Már minden elmondtam Benson nyomozónak - ült le félve az asztalhoz, mint aki nem szokott ennél az asztalnál helyet kapni - de szívesen elmondok mindent, amire kíváncsiak, ha ezzel segítek elfogni azt, aki ... - csuklott el a hangja, és szigorú, rendezett vonásai hirtelen ellágyultak, és bánattal teltek meg.

- Ms. Harrison, van valami, amire Benson nyomozó nem kérdezett rá, de el szeretné mondani, vagy azóta az eszébe jutott? - kérdezte Beckett. Nem akarta a szokásos kérdéseket feltenni a nőnek, hiszen azokra már egyszer válaszolt, és benn vannak a nyomozati anyagban, amit megkaptak. Valami újat szeretett volna megtudni.

- Nem is tudom - bizonytalanodott el a nő, és kezeit tördelve nézett hol a nyomozóra, hol a teát kortyolgató íróra. - Tudják, nem akarok pletykálni. Azt meghagyom Mary Turner-nak. Daniel atya jó ember volt, és nem érdemli meg, hogy rosszindulatú emberek valótlanságokat terjesszenek róla.

- Mi nem valótlanságokat szeretnénk megtudni, de minden információra szükségünk van, hogy kideríthessük, ki ölte meg az atyát - mondta szelíden Beckett. Látta a nő tétova tekintetét, és érezte, hogy valami pletyka terjengett az atyáról, ami felháborította, ezért nem akar róla beszélni. - Lehet, hogy a pletyka alaptalan, mégis köze van a gyilkossághoz.

- Daniel atya segíteni akar a nehéz sorsú gyerekeken, ezért gyakran foglalkozott velük és tartotta a kapcsolatot a családjukkal - szólalt meg sokára a nő szemlesütve.

Castle fuldokolni kezdett a félrenyelt teától. A házvezetőnő ijedten ugrott fel, és ütögette meg a köhögéstől vörösödő arcú férfi hátát, Kate pedig csodálkozva figyelte a jelenetet, ahogy a lassan levegőhöz jutó férfi hálásan köszönetet rebeg, a nő pedig megkönnyebbülten rámosolyog, és ettől mintha bensőségesebb kapcsolat alakult volna ki köztük.

- Csak ... csak nem azt akarja mondani, hogy emiatt pletykáltak? - háborodott fel látványosan a férfi. - Nem szeretheti valaki a gyerekeket anélkül, hogy rá ne sütné valami gonosz vénasszony, hogy pedofil? Hát milyen világot élünk?

Beckett magában elmosolyodott. Ha Martha most látná a fiát, biztosan elégedett lenne a színészi teljesítményével, arról nem is beszélve, hogy ezzel a kis színjátékkal belopta magát a házvezetőnő szívébe, aki azonnal megnyílt. - Valóban jó páros vagyunk - gondolta.

-  Mary Turner nem rossz ember, de a célozgatásaival rosszindulatú pletykát indított el. Gondolják, hogy valaki emiatt ölte meg Daniel atyát? - nyílt tágra a szeme. Döbbent tekintetéből kiolvasható volt, hogy eddig nem számolt ezzel a lehetőséggel.

 - Mindennek szeretnénk utána nézni, hogy mielőbb kézre keríthessük a gyilkost - tért ki a válasz elől Beckett.

- Nagyon szép a templomuk - szólalt meg elismerően Castle. A megjegyzésre büszkén kihúzta magát a nő. - Biztosan nem könnyű adományozókat találni a mai, lelki sivárságba süllyedt világban.
- Évek óta kapunk jelentős adományokat. Az itteni emberek hálásak az Úrnak, hogy segített nekik a bajban, de van egy állandó adományozónk is, ő azonban titokban tartja a kilétét. Daniel atya sokat kérdezősködött tőlem, hogy tudok-e az ismeretlenről valamit, de mondtam neki, jobb, ha tiszteletben tartja az adakozó kívánságát, ha az anonim akar maradni.

- Mióta támogatja ez az ismeretlen a templomot? - kérdezte mintegy mellékesen, két korty tea között az író.

- Három évvel ezelőtt érkezett az első összeg, azóta félévente egyszer kapjuk az adományt.

- Öröm hallgatni a gyerekkórusukat is - váltott témát Castle, mintha csak egy kellemes beszélgetést folytatnának teázás közben. Beckett hagyta, hogy a férfi átvegye a beszélgetés irányítását, bár nem tudta, hova akar kilyukadni, de tudta, hogy könnyen kivívja az emberek bizalmát, és sokszor a legzárkózottabbak is önkéntelenül megnyílnak előtte.

- Ó! A kórusunk már versenyeket is nyert! - dicsekedett lelkesen Ms. Harrison. - Mr. Eckhard-t elkötelezett kórusvezető, jól ismeri a gyerekeket, mert az iskolában is tanítja őket, és persze rengeteget próbálnak a templomban.

- Köszönjük a beszélgetést Ms. Harrison - állt fel Beckett, Castle kelletlenül követte.

- Köszönöm a teát! Igazán kitűnő volt - mosolygott a nőre. - Találkoztam a templomban egy Joe nevű kisfiúval. Neki is gyönyörű hangja van - mondta mintegy mellékesen Castle, folytatva az előbbi témát, amikor kilépett az ajtón.

-Á! Joe, egy édes, szeretni való gyermek - mosolyodott el a házvezetőnő, de aztán elkomorult az arca. - Szegény teljesen belebetegedett, mert eltűnt a húga. Daniel atya segíteni akart megkeresni, még plakátokat is nyomtatott, de nem került elő a kislány - sóhajtott.

Tíz perc múlva már a belváros őrült forgalmában autóztak az őrs felé, és Beckett a vezetés mellett megpróbálta összegezni magában a tapasztalatait, megfigyeléseit és a benyomásait, ezért eddig fel sem tűnt neki Castle szótlansága.

- Ki vele, mit gondolsz! - pillantott a gondolataiba merülő férfi felé.

- Ha ezt megoldjuk, és csak egy gyereket is sikerül megmentenünk, akkor tényleg jó páros vagyunk - mondta halkan, maga elé nézve.

- Megoldjuk, Castle - mondta elszántan Kate, de nem merte hozzátenni, hogy megmentik a gyerekeket. - Persze Ryan és Espo is jó páros, így leszünk mi egy jó csapat.

- Azért mi másként is jó páros vagyunk, ugye? - jelent meg Castle arcán egy pajkos mosoly, és kezét Kate combjára csúsztatta, mire az jólesően elmosolyodott.

- Este megmutathatod, hogy mennyire - kacsintott a férfira.

- De a páros másik tagjának is aktívan részt kell vennie minden akcióban, csak úgy lehetünk igazán sikeresek - vigyorgott az író kajánul, és merészen feljebb csúsztatta a kezét Kate combján.

- Castle! Majd este! - kapta el a férfi kezét a nyomozó, és hangja ugyan szigorú volt, de a szeme nevetett. - Most inkább az ügyre koncentráljunk, különben az őrsön tölthetjük az éjszakát.

- Ott is vannak csendes, meghitt helyek - ábrándozott ártatlan arccal Castle, és lopva oldalra nézett, így látta, ahogy Kate mosolyogva megcsóválja a fejét.

- Mégis melyik helyiség szerinted a "meghitt"? Az öltöző, az edzőterem, netán a férfi mosdó?

- Mondjuk Gates irodája egészen barátságos, ha nem tartózkodik benn a házisárkány - merengett a férfi, de magában már várta Kate kitörését, ami nem is váratott sokáig magára.

- Mi? Gates irodája?  - kiáltott fel a nő pont olyan arccal, mint amire Castle számított.

- Miért? Be lehet zárni, le lehet engedni a redőnyöket, és az éjszakai takarítókon kívül senki nem akar bemenni - tett rá egy lapáttal a férfi, miközben ujján számolva sorolta az iroda előnyeit. - Ráadásul kényelmes, hatalmas forgószék is van benn, meg egy kanapé is, no és persze ott van az a jó nagy íróasztal is.

Kate először hitetlenkedve bámult a férfira. Nem tudta eldönteni, hogy csak őt akarja bosszantani, vagy komolyan elgondolkodik a lehetőségen. Úgy döntött, nem hagyja csőbe húzni magát, ezért taktikát váltott, és pajzánul elmosolyodott.

- Hát ... ha belegondolok, tényleg nagyon izgalmas lenne! - húzta fel kacéran a szemöldökét.

Castle szája elnyílt, szemében hitetlenkedő megdöbbenéssel nézett a nőre.

- Ez komoly? Nem hittem volna rólad, hogy belemennél - mondta ki önkéntelenül a gondolatát, amit azonnal meg is bánt, mert az a gyanúja támadt, hogy Kate csak játszik vele.

- Abban a hitben ringatod magad, hogy ismersz? - incselkedett Kate.

- Hát, mivel mindig meglepsz valamivel, el kell fogadnom, hogy örök rejtély leszel a számomra - sóhajtott beletörődve a vereségbe a férfi.

- Castle! Valld be, hogy rám sem néztél volna, ha egy könnyen kiismerhető cicababa lennék!

- Hmm ... azért a gyönyörű szemedre és a ... khm ... feszülő farmerodra már akkor ráfeledkeztem, amikor még sejtelmem sem volt, hogy mekkora kihívás vagy - vigyorgott pajkosan, de amikor meglátta, hogy Kate bosszúsan megforgatja a szemeit, gyorsan hozzátette - de igaz, a titokzatosságod is különösen vonzó.

- Látod, ezért nem engedem, hogy teljesen kiismerj, mert akkor nem lennék érdekes, és ... - hirtelen elhallgatott. Már bánta, hogy elkezdte a mondatot, és érezte, hogy nem tud jól kijönni a helyzetből. Nem akart ennyire megnyílni a férfi előtt, nem akarta, hogy megismerje a félelmeit.

Castle megérezte a nő hangulatváltozását és zavarát.

- Ha egyszer megismerném minden gondolatodat és érzésedet, akkor is ugyanígy szeretnélek, és soha nem tudnálak megunni - szólalt meg sokára nagyon komolyan, miközben levette kezét Kate combjáról, és ujjaival finoman megsimította az arcát, mire az egy pillanatra jólesően becsukta a szemét, aztán szája sarkában egy kis mosollyal újra a forgalomra szegezte a tekintetét. Beckett tudta, hogy Castle teljes szívével hisz abban, amit mond, ő mégis úgy érezte, a férfinak szüksége van a megfejtendő rejtélyekre a kapcsolatukban is, de ezt ő sem bánta.

- Azért arra ne számíts, hogy mindent elárulok magamról, mert akkor nem élvezhetném, hogy olyan meglepett képet vágsz, mint az előbb - tért vissza az évődésre, oldva ezzel a feszültséget - de kis adagokban kapod a meglepetéseimet, nehogy sokkot kapj tőlük - húzta fel a szemöldökét huncutul.

- Micsoda? Sokkot? Én? - háborodott fel látványosan Castle, aztán ijedten a nőre nézett és nyelt egyet. - Komolyan gondoltad Gates irodáját?

- Mi az Castle? Attól félsz, hogy benne lennék, vagy attól, hogy nem? - kérdezett vissza gonoszkodva a nő, mert tudta, hogy ebből a helyzetből a férfi már nem jöhet ki jól, bármit válaszol.
- Izgalmas lenne, de túl sokat veszíthetnénk azzal, ha valaki rájönne, ráadásul Gates-től kitelik, hogy bekamerázta az irodáját - visszakozott hirtelen Castle elgondolkodó arccal, és míg nemrég az iroda előnyeit, most a hátrányait sorolta - na meg ha belegondolok, a hálószoba franciaágya sokkal kényelmesebb - mondta sajnálkozó tekintettel, aztán önfeláldozó tekintettel hozzátette - de ha te kipróbálnád, én benne vagyok.

Kate elégedetten állapította meg, hogy mennyire kiszámítható a férfi. Nagyobb a szája, mint a bátorsága, és úgy forgatja a szavakat, hogy a végén ne neki kelljen dönteni. Csak mosolygott sejtelmesen, hogy még egy kicsit kételyek között hagyja Castle-t, de magában semmi másra nem vágyott jobban, mint a lassan közös otthonukká váló lakás hálószobájának intim félhomályában szeretni a férfit. Most nem vágyott félelem keltette izgalomra, csak egy nyugodt, biztonságos helyre, ahol megszűnik a külvilág minden gonoszsága, fájdalma, ahol csak ketten vannak, és hosszan élvezhetik a gyengéd érintések, a szerelmes, bizsergető csókok keltette vágyak mámorító beteljesülését.

- Egyelőre a nyomozásban kell jó párost alkotnunk - tért ki a válasz elől, de az arcán levő titokzatos mosollyal próbálta bizonytalanságban hagyni a férfit.

Alig léptek ki a 12-es őrs liftjéből, Ryan máris egy jegyzettömbbel a kezében indult feléjük, Espo pedig egy fehér táblát tolt a másik mellé, amit időközben teleraktak az eltűnt gyerekek fotóival, és teleírtak az adataikkal.

Beckett elismerően bólintott. A két nyomozó rendkívül jó volt az adatgyűjtésben és rendszerezésben, ami feltétele volt annak, hogy ne fantáziából építsenek légvárakat, hanem a tényekből rakják ki a kirakós darabkáiból a teljes képet, melynek a végén a bűnös kezé kattan a bilincs.

- Sziasztok! - köszöntötte őket izgatottan Ryan, és éppen belekezdett volna a mondandójába, amikor meglátta, hogy Castle jelentőségteljesen Gates irodája felé néz, Beckett pedig követi az író pillantását, és sejtelmesen elmosolyodik. A nyomozó megrázta a fejét, mintha nem akarna belegondolni, mi lehet a titokzatos jelzélsek hátterében, és zavarában inkább belekezdett mondandójába. - Csoportosítottuk a gyerekeket az eltűnésük ideje szerint, aztán koruk szerint, végül testi jellemzőik, bőrszín, hajszín, stb. szerint, de nem találtunk összefüggést, ezért visszatértünk az idő szerinti csoportosításhoz.

- Találtatok köztük bármilyen kapcsolatot? - koncentrált a nyomozóra Beckett összehúzott szemöldökkel.

- A templom valóban egy kapcsolódási pont, ott mindannyian megfordultak, talán felületesen ismerték is egymást. Azon gondolkodtunk, mi az a hely, ahol egy gyerek biztosan megfordul az élete során.

- Óvoda, iskola - szólt közbe Castle, aki közben zsebre tett kézzel a tábla előtt állva figyelmesen nézte a képeket.

- Két óvodába, két általános iskolába és négy féle középiskolába jártak - mondta Ryan, de szeme izgatottan csillogott, mintha azt várná, kérdezzék már meg, hogy mit talált.

- Mondtam Ryan-nek, képzelje bele magát az apaszerepbe, és azt hiszem ez elég jól sikerült neki - lépett társa mögé mosolyogva Espo, mire Ryan büszkén elmosolyodott.

- Arra gondoltam, hogy orvoshoz minden gyereket elvisznek, még akkor is, ha egészséges, mert vannak kötelező vizsgálatok és védőoltások.

- Ez igaz. Alexis-t is egy csomószor be kellett vinnem a rendelőbe - idézte fel a kellemetlen emlékeket érdeklődve feléjük fordulva az író, Beckett pedig előbbre hajolt a székében. - Ugyan ahhoz az orvoshoz jártak?

- Nem, még csak nem is ugyanabba a rendelőintézetbe, de mindegyiküknek volt olyan betegsége, amivel néhány napot vagy hetet kórházban töltöttek, még pedig ...

- ... ugyanabban a kórházban - zengte Beckett és Castle egyszerre, és megerősítésre várva kérdőn néztek a nyomozóra.

- Igen - sóhajtott letörten Ryan. - Leszokhatnátok már arról, hogy kitaláljátok a mondataimat!

- Szép volt fiúk - nézett a morgolódó Kevin-re, és az elismerést hálásan fogadó Espo-ra Kate. - Szedjétek össze a neveket és a dátumokat, melyik gyerek mikor járt a kórházban, ki kezelte és mi volt a baja!

A két férfi bólintott, és már siettek is vissza az asztalukon magasodó papírhalomhoz. Beckett ilyenkor gondolt bele, milyen nagy segítség a két nyomoz, akik néha morogva, de hangyaszorgalommal ásták bele magukat adathalomba, és csak reménykedhettek, hogy hasznos információra lelnek. Visszafordulva látta, hogy Castle a fényképekkel teli fehér tábla előtt áll, és elgondolkodva nézi az egyik képet. Halkan mellé lépett, de hagyta, hogy a férfi magától mondja el, mi bántja. Követte a tekintetét. A kép egy ötéves kislányról készült egy kertben, vagy talán egy parkban, aki hatalmas barna szemekkel mosolygott a kamerába, fekete, göndör fürtjeit hátralibbentette a szél, és sugárzott belőle a szeretet.

- Talán az édesanyja vagy az édesapja fényképezte le - szólalt meg a férfi, mintha kitalálta volna Kate gondolatait. - Biztos, hogy ismerte a fotóst. Nézd meg ezeket a szemeket! Egy könyvben sosem tudom szavakkal kifejezni azt, amit ezeknek a szemeknek a csillogása hordoz magukban.

- Amy Harper - olvasta a kék filctollal felírt nevet Kate. - Két hete tűnt el. - Ismerősnek tűnt a hatalmas, barna szempár neki, de csak néhány másodperc múlva jött rá, hogy honnan. - A kisfiú testvére? - fordult kérdőn Castle felé, aki még mindig megbabonázva nézte a kislányt.

- Igen. Joe kishúga - mondta halkan. - Érte imádkozott. 

Kate szeretett volna valami vigasztalót mondani, de nem talált megfelelő szavakat, ezért csak megfogta a férfi kezét.

- Nem kell ebben részt venned, ha nem akarod. - Eddig csak pillanatokig tapasztalta, hogy Castle-t megrázza a rengeteg eltűnt gyerek ügye, de úgy érezte, a férfi megpróbál külső szemlélő maradni, aki érzelmileg nem érintett az ügyben, de most megváltozott a tekintete, a testtartása. Olyan volt, mint egy megtört elgyötört szülő, aki tele van félelmekkel, akit elemészt a bizonytalanság és a tehetetlenség, aki nem mer gondolni a legrosszabb lehetőségre, csak kétségbeesetten kapaszkodik bármibe, ami  reményt ad. Szeméből végtelen szomorúság áradt, és Kate szinte biztosan tudta, hogy az Alexis elrablásakor érzett fájdalmat érzi át.

- Nincs semmi baj - szakadt el tekintete a képtől, és kényszeredett mosollyal Kate-re nézett. - Segíteni akarok, hogy ne kelljen ezt átélni se több gyereknek, se több szülőnek.

- Rendben - szorította meg biztatón Castle kezét a nő.

- Különben is, nem hagyhatlak egyedül az FBI-al. Túl veszélyes lenne rám nézve - vágott morcos arcot, mert képzeletében megjelent Will Sorenson tenyérbemászó mosolya, de közben hüvelykujjával végigsimított a kezébe simuló finom ujjakon.

Gates kapitány erélyes hangjára úgy rebbentek szét, mintha főbenjáró bűnt követtek volna el azzal, hogy az őrsön megfogták egymás kezét.

Amíg Beckett beszámolt a kapitánynak az ügy állásáról, Espo és Ryan az üres táblára író férfihoz lépett. Először csendben figyelték, ahogy Castle szabályos betűi betöltik a tábla felső harmadát a számukra ismeretlen nevekkel és megjegyzésekkel. Először úgy tett, mintha nem érzékelné a háta mögött figyelő nyomozókat, aztán amikor kínossá vált a csend, a tollal a kezében megfordult.

- Mi az? - kérdezte hol az egyik, hol a a másik férfira nézve.

- Minden rendben? - húzta magasra a szemöldökét Ryan, amitől megjelentek homlokán a ráncok.
- Mi ne volna rendben?

- Hát, nem is tudom Castle ... Egyik nap még olyanok voltatok, mint egy álompár, aztán Beckett eltűnt egy hétre, te teljesen kiborultál, Gates meg őrjöngött - csillogtak a nyomozó átható tekintetű kék szemei kíváncsian. - Bár az "álompár" kifejezést visszavonom, ha arra gondolok, milyen szemekkel néz rád Beckett, amikor kiakasztod - tette hozzá.

Castle zavarában egyik lábáról a másikra állt, és nagyokat pislogott. Tudta, hogy nem tudja eltitkolni, hogy veszekedtek, hiszen az a két nyomozó előtt egyértelmű volt, de esze ágában sem volt elárulni a veszekedésük tárgyát.

- Ti vagytok a nyomozók, és ütitek az orrotokat az emberek magánügyeibe, követitek őket, - nézett szúrósan Espo felé, aki összecsücsörített szájjal a padlót kezdte tanulmányozni - talán még a hallgatózástól sem riadnátok vissza, hogy kiderítsetek valamit - intézte egyre indulatosabban a szavait Javi-nak, aki azonban az utolsó szavakra értetlenül felnézett. Castle árgus szemekkel figyelte barátja reakcióit, és egyfelől biztossá vált számára, hogy Espo járt a birtokon, másrészt megnyugodott, hogy nem hallgatózott az ajtónál vagy az ablak alatt, és nem hallotta szenvedélyes szeretkezésük hangjait.

Rayn értetlenül kapkodta a tekintetét, mert fogalma sem volt arról, mire célozgat az író, ugyanakkor észrevette Javi zavarát is.

- Hát, csak gondoltam jólesne egy kis baráti segítség, ha Beckett haragudna rád - mondta halkan, és az asztala felé indult. Castle kiérezte a hangsúlyból a sértődöttséget és a szégyent, de egy pillanattal később döbbent csak rá, hogy Ryan magára vette a célozgatást, amit ő Espo-nak szánt. Miközben csak jóindulatúan segíteni akart, csak gúnyos megjegyzést kapott cserébe.

- Ne ...nem úgy gondoltam - szólt a férfi után bocsánatkérőn, mire az megtorpant, és egy másodpercnyi habozás után megfordult. - Ne haragudj! - nézett Castle Ryan szomorú szemébe. - Összevesztünk Kate-tel, és ez kikészített.

- Azt látom, hogy nem vagy még önmagad - vetette oda morcosan a nyomozó, de megenyhült vonásai már megbocsátásról tanúskodtak. - Nem szoktál gúnyolódni a munkánkon.

Hallgattak. Castle szerette volna elmesélni az előző napok kínjait, félelmeit, amikor azt hitte, hogy Kate elhagyta, ugyanakkor nem akarta kiteregetni a problémáikat. A kínossá váló csendet Espo torokköszörülése törte meg.

- Azt hiszem, valamit el kell mondanom - nézett először Ryan-re, majd Castle-re. Már percek óta kínosan érezte magát. Először Beckett célozgatása, most pedig Castle-é világossá tette, hogy rájöttek a kis magánakciójukra Lanie-vel, de ez még nem zavarta, viszont azt, hogy a barátja kapja a neki szánt rosszalló megjegyzéseket anélkül, hogy bármi köze lenne az ügyhöz, nem nézhette tétlenül. - Én követtelek, hogy kiderítsem, hova tűnt Beckett - vallotta be, aztán azonnal mentegetőzni kezdett - de ő olyan nekem, mintha a húgom lenne, nem hagyhattam, hogy szenvedjen! Csak segíteni akartam neki.

Az író figyelmét nem kerülte el az egyes szám első személy, és magában már mosolygott, hogy Espo vagy annyira félti Lanie-t, hogy nem akarja kellemetlen helyzetbe hozni, vagy annyira fél a nő haragjától, hogy nem meri megemlíteni, hogy ketten követték.

- És ezért követtél engem? Miért nem Beckett után nyomoztál?

- Tesó! Csak meg akartalak puhítani! Gondoltam, ha kiszedem belőled, hogy mivel üldözted el Kate-t, akkor rájövök, hova mehetett, de amikor odaértem a lakásodhoz, te éppen kikanyarodtál a garázsból, így hát követtünk a Moore birtokig - magyarázkodott hevesen gesztikulálva Javi.

- Követtünk? - nyomta meg az utolsó szótagot Rick.

- Ezért voltál Lanie-vel? - kapcsolt egy szempillantás alatt Ryan, aki meglepve hallgatta barátja vallomását. - Én meg azt hittem, hogy ... khm - köszörülte meg a torkát elpirulva.

- Mi? Lanie-vel? Dehogy! - próbált átlátszóan ellenkezni Espo.

Castle magában rettentően élvezte a férfi zavarát, ugyanakkor megértette a félelmeit is, ami miatt a végsőkig tagadott volna, ezért végül úgy döntött, megkönyörül neki. Kajánul mosolyogva átölelte a vállát.

- Hidd el haver, megértelek. Én is tagadnék a helyedben, mert ha Lanie rájön, hogy elárultad a kis titkotokat, neked annyi!

- De ugye, ti ... - nyelt egy nagyot a nyomozó, miközben riadt tekintetét kapkodta két barátja között.

- Nem áruljuk el, ne félj! - veregette meg a vállát az író mosolyogva, aztán kicsit hátrébb húzódva gonoszkodva hozzátette - Persze ha egyszer, valamivel kihúzod a gyufát, eszembe fog jutni a kis akciótok.

- Ne már Castle! Lanie rosszabb, mint Beckett! - háborgott Javi, és bosszankodva vette tudomásul, hogy Ryan is csak nevet rajta.

- Azt te csak hiszed! Ha tudnád mit tud velem tenni Beckett, ha haragszik! - vágott fájdalmas képet Rick, mire Espo is elnevette magát.

- Mit teszek én veled, ha haragszom rád? - hallották meg Kate hangját.

A két nyomozó egy lépést hátrált, aztán nagy egyetértésben egymásra néztek, végül Ryan talált gyorsabban kifogást, hogy elszelelhessenek.

- Akkor mi most megyünk a kórházba - mondta ártatlanul, és már lépett is az asztalához, és kapta fel a zakóját, Esposito pedig komoly arccal követte.

- Aha - bólintott Beckett, és villámló szemekkel fordult Castle felé, aki zavarában pislantott két nagyot, és reményvesztetten kapta tekintetét az elrobogó nyomozók felé, aztán vissza Kate-re. Csalódottan vette tudomásul, hogy egyedül maradt a magyarázkodásban.

- Szóval? Mit teszek én veled, ha haragszom rád? - húzta fel szemöldökét a nő a válaszra várva.

- Hát ... például ilyen szúrós tekintettel nézel rám, amitől még egy ártatlan is azonnal bevallaná az el sem követett bűneit - kezdte lassan, hogy időt adjon magának a továbbiak kitalálására. - Aztán csípőre teszed a kezed - intett szemével a nő valóban csípőre tett kezei felé, aki erre gyorsan karba fonta őket - vagy karba teszed a kezed, és összeráncolod a szemöldököd.

- Castle! Ha most elemezni mered a testbeszédemet, elfelejtheted az éjszakát! - szűkült össze a nő a szeme, de ajkain alig észrevehető mosoly játszadozott. Élvezte ezeket a pillanatokat, amikor úgy tett, mintha haragudna, a férfi pedig esetlenül , de magabiztosságot játszva sorolta a mondvacsinált érveit.

- Látod, erről beszéltem! - emelte fel mutatóujját Castle elégedetten. - A vége mindig az, hogy megfenyegetsz.

- Megfenyegetlek? - háborodott fel Kate, és újra csípőre tette a kezét.

- Vagy megzsarolsz - vágott durcás arcot a férfi, aztán keseregve folytatta. - Tudod te, mit élek át nélküled, magányra kárhoztatva?

Beckett most már nem állhatta meg mosolygás nélkül. Tudta, hogy néha kibeszélik a fiúk a háta mögött egy-egy poén erejéig, de azt is , hogy soha nem lépnék át azt a határt, amin túl ez már bántó lenne.

- Ha jó fiú leszel, akkor még meggondolom a bűntetésed.

- Látod, erről beszéltem! Semmi bűnöm nincs, de te meg akarsz büntetni - morgolódott a férfi.

- Na jó, kiengesztelhetsz egy ebéddel, mert éhen halok - vette fel a blézerét Kate, és elindult a lift felé, Castle pedig boldog mosollyal az arcán, árnyékként követte, mert úgy érezte, minden visszaállt a régi kerékvágásba. Érdeklődve figyelte, ahogy a nő felveszi csörgő telefonját, aztán elkomorodva zsebre teszi a készüléket.

- Egy óránk van - pillantott az órájára Beckett a liftbe lépve. - Négyre vissza kell érnünk, mert Will új anyagot hoz.

Castle megtorpant a név hallatán, így majdnem beszorította a liftajtó. - Mégsem olyan minden, mint régen - gondolta csalódottan, de nem szólt semmit, mert Kate elgondolkodó tekintete szomorúságot tükrözött.

- Történt valami? - kérdezte a férfi rosszat sejtve.

- Megint eltűnt egy gyerek - nézett fel a nő. - Egy négy hónapos kisfiú. Az anyja a babakocsiban hagyta az alvó picit, amíg néhány percre bement a gyógyszertárba. - Rick olyan fájdalmat látott a nő szemében, amilyet már régóta nem. Hangja alig volt hallható, és fojtottan szólt, mintha összeszorult volna  a torka. - Mi ez az egész Castle?

- Nem tudom - hagyták el a szavak sóhajként a férfi száját.

Beckett meglepve pillantott rá. Castle képzelete ilyenkor már szárnyalni szokott, és kész történeteket alkotott a lehetséges megoldásról, és talán soha nem mondta azt, hogy "nem tudom".

Csendben telt az ebéd. Kate érezte, hogy Alexis elrablása miatt mélyebben érinti a férfit az ügy, mint amennyit bevall magának, de nem akart erőszakos lenni, és kikényszeríteni, hogy a férfi beszéljen az érzéseiről.

- Tudom mit éreznek - szólalt meg váratlanul Castle. Letette a kést és a villát, megtörölte a száját, és szaggatottan fojtatta. - A szülők. Tudom mit éreznek. Még ha jól alakulnak a dolgok, akkor sem lehet rajta túl lenni. Most nem akarok elméleteket gyártani, csak a tényeket akarom nézni, ahogy te szoktad.

Kate szájában megállt a falat. Érezte, hogy Rick a ritkán látott arcát mutatta meg neki, az elrejtett, komoly, felelősségteljes, érzékeny oldalát, amit csak nagyon keveseknek fedett fel. Lenyelte az ételt, átnyúlt az asztalon, és megfogta a férfi szalvétát szorongató kezét.

- Te ne akarj én lenni. A tényeket és a bizonyítékokat hagyd meg nekem. Mi éppen attól vagyunk jó páros, hogy nem vagyunk egyformák, és az élénk fantáziád már nagyon sokszor bizonyult hasznosnak - próbálta meleg hangon biztatni a férfit.

- Á! Téged is csak kiborítalak az elméleteimmel - mosolyodott el kicsit kényszeredetten.

- Na jó - sóhajtott megadóan Kate - bevallom, sokszor élvezem a képzeleted szülte történeteket, még akkor is, ha semmi közük nincs a valósághoz. - Ahogy kimondta a szavakat, már meg is bánta, mert Castle szemében csintalan fény villant. - De ha ezt el mered mondani valakinek ...

- Tudom, tudom - vágott a szavába a férfi - elfelejthetem az éjszakát.

- Okos fiú - mosolygott elismerően Kate, aztán kicsit fenyegető hangsúllyal hozzátette - de ne hidd, hogy nem tudok kitalálni ennél nagyobb büntetést!

Castle szóra nyitotta a száját, aztán inkább becsukta és nyelt egyet. Jobbnak érezte, ha nem tudja meg, mivel kínozná a nő. Néhány másodpercnyi csend telepedett közéjük, és a férfi gondolatai újra a nyomozásra terelődtek.

- Nem tartod furcsának, hogy ennyi adakozója van a mai világban egy templomnak? - kérdezte összehúzott szemmel elgondolkodva.

- Lekérem a plébánia pénzügyi iratait, talán kiderül belőlük valami. Indulnunk kellene - nézett az órájára.

Castle fizetett, de közben azon járt az esze, hogy egyetlen porcikája sem kívánja a Sorenson-nal való találkozást. Amikor tíz perc múlva kiléptek a liftből, végigfuttatta tekintetét a kapitányságon, és megkönnyebbülten állapította meg, hogy az ügynök még nem érkezett meg.

Kate Espo asztalához ment, miközben bólintott Ryan-nek, aki éppen telefonált.

- Hogy álltok? - kérdezte Javi-t.

- Most indulok a kórházba a gyerekek zárójelentéseiért. Elvileg összeszedik, mire odaérek. A kezelőorvosok névsora már megvan. Ryan éppen most próbálja a technikusokat megsürgetni, mert lefagyott a számítógépes rendszer, így a nevükön kívül nem tudunk még róluk semmit - húzta el a száját, és egy lapot nyújtott Beckett felé, akinek azonnal megjelent a két kis ránc a szemöldökei között, ahogy a listát tanulmányozta. Castle átnézett a nő válla fölött és végigfuttatta tekintetét a neveken.

- Hm ...

- Mi az? - fordult hátra Kate. Ha valami szokatlant látott a férfi, ami felkeltette a figyelmét, mindig hümmögött.

- Túl sok az orvos - állapította meg.

- Mi az, hogy túl sok?

- 26 gyerek, és 14 orvos. Egy vagy két orvosra számítottam. Akkor elindulhattunk volna azon a szálon, hogy az orvosoknak köze van a gyerekek eltűnéséhez - nézett komolyan a nőre, akit átjárt a félelem, amikor rájött, hogy  Castle szervkereskedelemre gondolt. Egyikük sem mondta ki a gondolatait.

- Meg kell néznünk, van-e valamilyen kapcsolat a templom és a kórház között! - törte meg a csendet Ryan, aki közben befejezte a telefonálást, és fültanúja volt Beckett-ék beszélgetésének.
- Mi az Kevin, gondolatolvasó lettél? - ütközött meg a nyomozón mosolyogva Kate, aki szinte szó szerint mondta ki a gondolatait.

- Nem szép tőled, hogy a felmenőim babérjaira törsz - morgott Castle, aki néha poénkodni szokott "gondolatolvasó" nagyszüleivel.

- Nézz utána, járt-e a kórházban Jason Parker, azaz Daniel Burns atya! - mondta Beckett, mire Ryan azonnal a telefonhoz sietett.

Castle a férfi után nézett, és arra gondolt, milyen készségesen teljesíti Kate utasításait a két nyomozó, amikor észrevette, hogy Ryan - fülén a telefonkagylóval - hol rá, hol a háta mögé néz. Kíváncsian megfordult, de amikor meglátta a feléjük közeledő FBI ügynököt, bosszúsan beharapta a száját.

- Szia Kate! - villantotta tökéletes fogsorú mosolyát a nő felé az ügynök, aztán az író felé bólintva kicsit gúnyos tekintettel hozzátette - Castle!

Beckett átvette a felé nyújtott dossziét, és elmélyülten tanulmányozni kezdte. Castle mögé lépett, hogy lássa az iratokat, és egyre közelebb hajolt Kate-hez, mintha messziről nem tudná elolvasni a szöveget. Elégedetten elmosolyodott, amikor a nő válla fölé ért a feje, a hullámosan leomló selymes haj megcirógatta az arcát, és felpillantva meglátta Sorenson összeszűkült szemében a csalódást.

- Nem illik a sorba - szólalt meg Beckett elgondolkodva, de tekintetét nem vette le a kisgyerek képéről. - Túl kicsi. 

- Miért? Az eddig eltűnt gyerekek 5-16 év közöttiek, ami nagyon nagy korkülönbség. Lehet, hogy ebből kellene kiindulni. Mit csinálnak ilyen különböző életkorú gyerekekkel? - egyenesedett fel Castle, és a fehér táblán sorakozó képekre nézett.

- Will! Egy kicsit besegíthetnétek. Több az emberetek, és a számítógépes rendszeretek is gyorsabb - pillantott fel az ügynökre Beckett, és azonnal feltűnt neki, hogy Will és Castle már megint vetélytársként méregetik egymást. Nem értette, hogy Will miért tesz úgy, mintha újra szeretne közeledni felé, de úgy érezte, csak Castle látható féltékenysége váltja ki az ügynök reakcióját, aki csak bosszantani akarja az írót - sikerrel. - Kell a templom teljes pénzügyi kimutatása, főleg az adományok érdekelnek.

- Meglesz - bólintott Sorenson. - Akkor holnap reggel találkozunk - búcsúzott el, és miközben a lift felé indult, visszafordulva Kate-re mosolygott. - Semmit sem változtál. Még mindig észbontóan gyönyörű vagy! - csillogott tekintetében az elismerő csodálat.

Castle  bosszúsan nézett a férfira, de amikor meglátta, hogy Kate olvadozva elmosolyodik a bókra, már fortyogott a dühtől.

- Ez már mégis csak pofátlanság! Ott a gyűrű az ujjadon, ő meg nyíltan rád hajt, pedig tudja, hogy összetartozunk - duzzogott az író, aztán amikor meglátta a nő mosolygó arcát, keserűen hozzátette - te meg még biztatod is.

Kate egy kicsit szekálni akarta a férfit, aztán mégsem tette. Érezte, hogy már nem csak egy kamaszos féltékenységről van szó, hanem valóban bántja a helyzet.

- Gyere, igyunk egy kávét - állt fel a nő, és ahogy a pihenő felé indulva elment Castle mellett, alig észrevehetően megsimította a kezét.

Rick sóhajtott egyet, követte a nőt. Belépve a helyiségbe csodálkozva nézte, ahogy Kate leereszti a sötétítőket, aztán odalép hozzá, és karjaival átöleli a nyakát.

- Aranyos vagy, amikor féltékenykedsz, de az nem szeretem, amikor szomorú vagy - suttogta bársonyos hangon, és egyenesen a kék szemekbe nézett. - Azt hittem, ismered annyira a nőket, hogy tudod, jólesik, ha egy férfi megdicséri őket.

Castle töprengve összeszorította a száját, aztán lassan átkarolta a nő derekát, és finoman közelebb húzta magához, hogy egész testében érezhesse Kate közelségét.

- Én nem mondom elégszer, hogy milyen gyönyörű vagy? - kérdezte homlokát a nőéhez érintve.

- Hát, tőled nem csak azt várom, hogy mondd, hanem azt, hogy másképp is éreztesd velem, hogy gyönyörűnek tartasz - búgott kihívóan a nő hangja.

Rick szeme egy pillanatra tágra nyílt a felismeréstől, aztán egy határozott mozdulattal szorosan magához szorította a karcsú testet, és vágyakozva megcsókolta. Nem várta meg, hogy a nő ajkai elnyíljanak, nyelve szenvedélyesen utat tört magának, amivel sikerült meglepnie Kate-t, aki engedelmesen visszacsókolt.

- Erre gondoltál? - szakította meg a csókot a férfi, kicsit hátrébb húzódott, és megnyugodva nézte Kate mámoros boldogságot sugárzó arcát, ahogy lehunyt szemmel még a csók hatása alatt áll. Amikor a nő kinyitotta a szemét, huncutan felhúzta a szemöldökét - Vagy inkább erre? - kérdezte, és most lágyan, puhán érintette a vágytól duzzadt ajkakat, miközben meleg tenyerével úgy simította végig a nő hátát fentről lefelé, hogy ujjai a gerincéén játszadozva borzongatták meg az idegszálakat.

- Igen, erre gondoltam - nyögte a nő, amikor Castle ajka a fülére, majd a nyakára vándorolt - és még másra is ...

- Este ezerféleképpen el fogom mondani, milyen gyönyörű vagy - suttogta Castle, miközben keze már Kate inge alá csúszva simogatta a selymes bőrt.

- Ó! - hallották meg Espo meglepett kiáltását, és a becsukódó ajtó csattanását, mire egy nagy sóhajjal kibontakoztak egymás karjából.

- Khm, khm - köszörülte meg a torkát az ajtó előtt a nyomozó, aztán a biztonság kedvéért kopogott, és csak utána lépett a pihenőbe. - Szerencsétek, hogy nem Gates-nek támadt kedve egy kávéra - mondta tettetett szigorral, aztán cinkosan elmosolyodott. - Csak felhívom a figyelmeteket, hogy van kulcs az ajtó zárjában, ha legközelebb kedvetek támadna khm ... szóval ... kettesben lenni - mondta huncutan, miközben magában jót derült a két ember zavarán. Beckett egyik kezével a haját tűrte a füle mögé, másikkal az ingét igazgatta, és próbált komoly arcot vágni, míg Castle gyorsan zsebre dugta a kezét, és ártatlan szemekkel pislogott.

- Mit találtál? - próbálta a kínos helyzetről elterelni a figyelmet Kate.

- Mit gondoltok, ki járt minden hétfőn és csütörtökön lelki segítséget nyújtani a kórház gyerekosztályára? 

- Daniel atya! - vágta rá az író és a nő egyszerre.

- Úgy van! - bólintott elégedetten Espo. - Sőt! Vasárnaponként a kórház kápolnájában misét is tartott. 

Beckett Castle-re nézett, akinek ugyanaz a lelkesedés csillogott a szemében, mint az övében.

-  Javi! Az FBI átküldi a templom pénzügyi helyzetéről készült jelentést. Nézzétek át Ryan-nel, főleg az nagyobb adakozások érdekelnek. Gyere Castle! Mi megyünk a kórházba! - mondta ellentmondást nem tűrően a nő, és mér viharzott is ki a helyiségből. 

Espo nézte, ahogy Beckett határozott léptekkel siet a lift felé, Castle pedig szinte futva lohol utána. Mosolyogva csóválta meg a fejét, miközben arra gondolt, hiába teltek az évek, nem változott semmi! Beckett a főnök, Castle pedig árnyékként követi, és a helyzet mindkettőjüket boldoggá teszi.

- Utálom a kórházakat - morogta maga elé Castle, amikor beléptek a régi, de szépen felújított épületbe, ahol a frissen festett falakból áradó festékszag keveredett a fertőtlenítő mindent átható szagával.

Az információs pultnál ülő idős nővér elcsigázott arca arról tanúskodott, hogy élete nagy részét a kórházban töltötte, valószínűleg nem napi nyolc órában, ami megviselte a testét és a lelkét is. Komoran nézett fel a jövevényekre, de amikor Kate megmutatta a jelvényét, tekintete megélénkült, kíváncsian mérte végig a nyomozót, és készségesen mutatta meg az igazgató irodáját. Csak akkor nézett a férfira, amikor az ellépett a pulttól, és kedvesen rámosolygott. Beckett és Castle alig indultak el a hosszú folyosón, amikor a nővér kiáltása megállította őket.

- Jézusom! - hasított hangja kitörő örömmel a kórház csendjébe. - Maga Richard Castle, a krimiíró!

Beckett megtorpant, sóhajtott egyet, és fejcsóválva a mennyezetre pillantott, míg Castle fülig érő vigyorral az arcán pördült meg a tengelye körül.

- Maga az, ugye? - lelkendezett felélénkülve a nővér, és a szemüvegét megemelve megdörzsölte a szemét, hátha csak káprázik, és nem is a világhírű író mosolygott rá az előbb barátságosan. - Ó, édes Istenem! Ezt el sem hiszem! Az összes könyvét olvastam!

Castle kivételesen nem a rajongóknak tartogatott udvarias mosolyával lépett vissza a nőhöz, hanem őszintén nevetve nyújtotta felé a kezét.

- Á, szóval szereti a regényeimet? Derrick Storm vagy Nikki Heat a kedvence? - kérdezte érdeklődve, miközben kezet fogott vele.

Beckett bosszúsan fordult meg, és nézte a jelenetet. Számtalanszor akadtak össze Castle rajongóival, de még sosem látta ilyen lelkesnek a férfit, és nem értette, miért szentel különös figyelmet a nőnek. Még ha valami szilikoncsodás, szőke cicababa volna, nem csodálkozna a férfi kitörő lelkesedésén, bár lehet, hogy akkor nem csak az éjszakai örömök hiányával büntetné. Türelmetlenül toporgott, és már nyitotta volna a száját, hogy hívja a férfit, amikor meggondolta magát. Egy idős nővér, aki szinte itt éli le az életét mindenkit ismer, és mindenről tud. Talán még jól is jöhet, hogy Castle-t a bizalmába fogadta! A férfi közben félve Kate-re pillantott, aztán miután megígérte a nőnek, hogy nem megy el anélkül, hogy dedikálná az egyik könyvét, gyorsan elbúcsúzott, és a nyomozó után sietett.

- Biztos vagyok benne, hogy mindenről tud, ami itt történik - suttogta mentegetőzve a férfi Kate felé, amikor hallótávolságon kívül kerültek. - Még jól jöhet, hogy rajong értem.

Beckett kicsit oldalra fordította a fejét, hogy a férfi ne lássa, ahogy mosolyra húzódik a szája. Ennyi együtt töltött idő után is elcsodálkozott, mennyire egy srófra jár az agyuk.

- Nem érted rajong Castle, hanem a könyveidért - jegyezte meg csipkelődve.

- Az majdnem ugyanaz. Azok a karakterek, és azok a történetek az én fantáziám szülöttei - mutatott magára hevesen gesztikulálva az író.

- Úgy? Akkor miért is figyeltél meg éveken át? Ki is a múzsád? Kiről alkottad meg Nikki Heat-et? - érvelt a nő. - Ne mondd, hogy nem loptál anyagot a nyomozásokból!

- Azt állítod, hogy nem a fantáziám alkotta a regényeimet? - állt meg felháborodva a férfi.

- Na jó - állt meg Beckett is, és tekintetén látszott, hogy kész a kompromisszumra. - Elismerem, sok helyen használtad a fantáziádat.

- Ugye? - mosolyodott el elégedetten Castle.

- Leginkább Nikki és Rook szerelmi jeleneteiben - vágta oda gonoszkodva Kate - hiszen azoknak semmi valóságalapja nem volt - indult tovább, otthagyva a leforrázottan ácsorgó írót.

- Nem rajtam múlt - morogta dacosan maga elé, és a nő után indult. - Én szívesen gyűjtöttem volna anyagot, de nem hagytad.

A kórház igazgatója nem örült a látogatóknak. Beckett azonnal látta, hogy a magas, szikár, hatvanas éveiben járó férfi rendkívül feszült. Kényszeredetten vette tudomásul, hogy muszáj lesz fogadnia a kéretlen látogatókat, de amikor Kate kiejtette Daniel atya nevét, a férfi vonásai őszinte fájdalmat tükröztek. Nagyot sóhajtott.

- Az atya jó ember volt. El sem tudom képzelni, hogy történhetett vele ilyen szörnyűség - ingatta meg elgondolkodva a fejét. - Csak két hónapja kezdett bejárni a kórházba, de mindenki a szívébe zárta. Barátságos volt, közvetlen, türelmes, és olyan figyelemmel fordult a betegek felé, hogy szinte mindenki azonnal megnyílt neki, és elmondta búját, baját. Néhány hét után úgy érezte az ember, mintha ezer éve ismertük volna egymást. A gyerekek különösen szerették, így az ideje nagy részét a gyerekosztályon töltötte.

- Került valakivel összetűzésbe, vagy volt valakivel nézeteltérése?

- Nem tudok róla, de nehéz lenne elhinni - ingatta meg hitetlenkedve a fejét az orvos.

- Tartott valakivel szorosabb kapcsolatot? - kérdezte Beckett.

- A nővérekkel sokkal közvetlenebb volt, mint az orvosokkal, talán ők tudnak hasznos információval szolgálni.

- És a gyerekek között van, akivel több időt töltött a szokásosnál? - szólalt meg Castle.

Az igazgató szeme egy pillanatra kitágult meglepetésében, és szinte leolvasható volt az arcáról a gondolata: "Mit tudhat egy beteg gyerek a kórházi papról, ami fontos lehet a meggyilkolása felderítésében?" - de rövid töprengés után válaszolt.

- Van néhány gyerek - mondta, miközben egy lapra neveket kezdett írni - akik nagyon régóta, fél éve, 4-5 hónapja vannak az onkológián. Velük különösen sok időt töltött az atya, és elmondhatom, hogy nagyon jó hatással volt rájuk. Az ő esetükben rendkívül fontos a pozitív gondolkodás. Ha hisznek a gyógyulásban, az már fél siker - mondta meggyőződéssel, és a neveket tartalmazó lapot Kate felényújtotta.

Amikor kiléptek az igazgató irodájából, Beckett körbenézett, aztán visszaindult az információs pult felé. Ekkor hallotta meg a háta mögött Castle halk sóhajtását.

- Jól vagy? - nézett rá kutató tekintettel, mert a férfi arcán félelem és fájdalom tükröződött.

- Igen - mondta meggyőződés nélkül. - Azt hittem a gyerekosztályra megyünk - tette hozzá halkan.

Kate legszívesebben átölelte volna a férfit. Csak keveseknek engedte látni Castle az érzékeny oldalát, de ő már sokszor találkozott vele. Hirtelen rájött, hogy a férfi attól félt, hogy az onkológián szembesülnie kell minden szülő rémálmával, a gyilkos kórral harcoló ártatlan gyerekszemekkel.

- Nem kell odajönnöd, de nekem beszélnem kell velük. Meg akarom kérdezni a nővért, merre találom, az onkológiát - simított végig együtt érzőn a férfi karján. Castle néhány másodpercig hallgatott, aztán eltökélten a nő szemébe nézett.

- Veled megyek - mondta halkan.

A nővér készségesen útbaigazította őket, és hamarosan beléptek az épület déli szárnyában elhelyezkedő osztályra. Kate arra gondolt, talán nem véletlen, hogy az épület legvilágosabb, napfényben úszó részében helyezték el a legbetegebb gyerekeket, Castle-nek viszont az járt a fejében, hogy ha újra elmennek a templomba, visz egy csokor virágot Szent Antalnak, amiért nem kellett átélnie Alexis-nek azt, amit az itt fekvő gyerekeknek.

Az osztályon két orvos és öt nővér tartott ügyeletet a késődélutáni órában, de mindannyian úgy nyilatkoztak Daniel atyáról, mint az igazgató, annyi különbséggel, hogy őket még jobban megviselte a pap erőszakos halála, mivel közvetlen kapcsolatban álltak vele. Beckett megmutatta az igazgatótól kapott névsort az egyik orvosnak.

- Patrick és Sean a 203-as szobában vannak, Lisa és Sandra pedig a 218-asban - mutatott az orvos készségesen a kórtermek felé. - A nővér odakíséri magukat.

Kate elindult volna a hozzájuk közelebbi szoba felé, de Castle megfogta a karját. Nyelt egyet, aztán az orvosra nézett.

- Beszélhetünk velük? Nem nagyon betegek? - kérdezte szorongva.

- Nagyon betegek voltak, de már gyógyulnak - mosolyodott el az orvos. Beckett figyelmét nem kerülte el, hogy a férfi fáradt tekintete bizakodással telivé vált, az arcát borító ráncok kisimultak, és áradt belőle az elégedettség. - Tudja, a mi szakterületünkön már az is nagy szó, ha egy gyereknél apró csatákat tudunk nyerni a betegséggel szemben, de amikor a háborút is sikerül megnyernünk, akkor úgy érzi az ember, mintha a világot mentette volna meg.

- Minden gyerek egy világ - mondta halkan Castle, miközben összeszorult szívvel indult az orvos után.

- Igen, ők nagyszerű gyerekek, különleges akaraterővel. Higgye el, nincs mitől félnie! Hónapok óta be vannak zárva a kórház falai közé, örülnek mindenkinek, aki a kinti élet változatosságát hozza el nekik.

Castle szinte látta maga előtt az ágyukban fekvő, sápadt, megtört tekintetű gyerekeket, akiknek csövek lógnak a testükből, és szenvedve várják az elkerülhetetlent, de az orvos szavai valamelyest megnyugtatták. Amikor a szobába léptek, egészen más kép fogadta, mint amire számított. A két tizenéves fiú törökülésben ült az ágyán, teljes figyelmükkel a két ágy közé betett asztalkán álló monitort nézték, és teljes extázisban nyomkodták a kezükben levő játékvezérlőt. Betegségükről csak a kézfejükbe épített branül, és éppen csak növekedésnek indult hajuk tanúskodott.

- Most, most, most elkapjuk! - kiáltotta izgatottan a kisebb fiú, aki úgy belemerült a játékba, hogy észre sem vette a látogatókat.

- Patrick, Sean! Látogatóitok vannak! - csengett barátságosan az orvos hangja, mire a két fiú kicsit bosszús tekintettel nézett fel a játékból.

- Éppen nyertünk volna - ejtette ölébe a game padot durcásan a kisebbik, 10 év körüli fiú.

- Bocs fiúk! Én tudom, hogy milyen bosszantó, ha nem hagyják az embert játszani - sóhajtotta együtt érzőn Castle, aki egészen felélénkült, ahogy meglátta a két, önfeledten játszó gyereket. - Hát még, amikor a győzelem kapujában teszik mindezt! - pislantott sandán Beckett-re. - Á! Ezt a játékot én is nagyon szeretem! - lelkendezett a monitorra nézve, aztán a gyerekek felé fordult, akik először megütközve pislogtak, aztán visszamosolyogtak a rájuk vigyorgó férfira.

- Ti már a nyolcadik szinten vagytok? - hüledezett Castle. - Én sosem tudom teljesíteni a hatodikat - kesergett.

- Szívesen megmutatjuk, mi a trükkünk. Ugye Sean? - szólalt meg a nagyobbik fiú, és a kicsire nézett.

- Fogadjunk, hogy az aláaknázott területen nem tudsz átjutni! - csillant fel Sean szeme, és látszott rajta, hogy bosszúságán felülkerekedett a büszkeség.

Castle sóhajtva leült Patrick ágyára, mintha régóta ismernék egymást.

- Lehetetlen kikerülni őket. Mindig felrobbanok - vágott fancsali képet, mire a két gyerek jót derült.
- Látod Sean! Ezért szeretek felnőttekkel játszani! Sokkal bénábbak, mint a gyerekek! - kacsintott kicsi barátjára Patrik, aztán olyan nevetésbe kezdtek, hogy hasukat fogva eldőltek az ágyon.

- Nem szép dolog kinevetni az öregebbet - morgott durcásan az író.

- Oké, megmutatjuk, hogyan tudsz átjutni rajta - fogta kezébe a game padot Sean.

Beckett csodálkozva nézte a jelenetet. Castle néhány perce még rémülten gondolt arra, hogy a súlyos beteg gyerekekkel találkozzon, most mégis ő az, aki egy pillanat alatt megtalálta a fiúkkal a közös hangot, és úgy beszélgetnek, mintha régi haverok lennének. Elmosolyodott, amikor látta, hogyan változik át Richard Castle krimiíró egy Ricky nevű kisfiúvá.

- Fiúk! A hölgy Beckett nyomozó, a rendőrségtől jött. Szeretne beszélgetni veletek Daniel atyáról - zavarta meg a jókedvű élcelődést az orvos, mire a két gyerek arca azonnal elkomorodott.
- Te is rendőr vagy? - emelte nagy kék szemét Castle-re csalódottan Patrick, aki hirtelen úgy érezte becsapták, és csak a bizalmába akartak férkőzni.

- Nem, én író vagyok, csak segítek a nyomozásokban.

- Segítesz? - háborodott fel Beckett, aztán a gyerekekre nézett. - Gondoljátok, hogy tud segíteni a nyomozásban, amikor még a hatodik szinten sem tud átjutni?

- Persze, mert állandóan elparancsolsz a géptől, és nem tudok eleget gyakorolni - duzzogott a férfi, a gyerekek meg kuncogva figyelték őket.

- Akkor mi sokkal jobb helyzetben vagyunk! Mi bármennyit játszhatunk, megengedi a mamánk! Igaz, Patrick? - kérdezte őszinte meggyőződéssel kis barátját Sean, mire az határozottan bólintott.

A három felnőtt döbbenten hallgatott. Castle nyelt egyet, hogy zavarát leplezze a kialakult paradox helyzetben. Még hogy ő rosszabb helyzetben van, mint a halálos kórral küzdő gyerekek, mivel nem videojátékozhat eleget?

- Hát, az én mamám is megengedné. Na de ő? - nézett rosszallóan Beckett-re, hogy oldja pillanatnyi feszültséget.

- Á, értem - bólogatott együttérzőn a gyerek - a barátnőd! Rosszabbak, mint az anyukák, ha számítógépes játékról van szó.

Most Beckett és az orvos nevette el magát.

- Ha válaszoltok néhány kérdésemre, és ő jó fiú lesz addig - intett fejével Kate a morcosan üldögélő Castle felé - akkor utána megmutathatjátok neki a trükkötöket.

- Szerettük Daniel atyát - szólalt meg halkan Patrick. Barna szemével nyíltan nézett a nyomozóra, mint azok a felnőttek, akik már megtapasztalták az élet kegyetlenségét. Kate szíve összeszorult, ahogy tekintetük összefonódott. - Minden héten legalább háromszor eljött hozzánk, és sokat beszélgetett velünk.

Sean lehajtotta a fejét. Az előbbi felhőtlen jókedv tovatűnt, a két gyerek fájdalma szinte tapinthatóvá vált.

- Miről beszélgettetek? - kérdezte Beckett.

- Először csak a betegségünkről. Mindketten leukémiások voltunk - nyomta meg büszkén az utolsó szót, miközben Sean-ra pillantott. - Aztán biztatott bennünket, hogy meg fogunk gyógyulni, mert az Úr vigyáz ránk, és azért küldte az új csontvelőt, hogy éljünk, mert még valami célja van velünk a világban.

Furcsa volt egy tízenéves gyerek szájából ilyen komoly szavakat hallani. Beckett arra gondolt, biztosan nem egyszer hallották ezeket a szavakat az atyától, hogy ennyire beleégett az emlékezetükbe.

- Csontvelő átültetésetek volt? - szólalt meg Castle, hangjában elismerés, szemében félelem tükröződött.

- Igen - nézett fel Sean. - Daniel atya azt mondta, hogy az maga a csoda volt, hogy az utolsó pillanatban mégis lett donor.

- A családtagjaitok nem voltak jó donornak?

- Nem. Mindkettőnknek nagyon ritka vércsoportja van.

- Tudják, nagyon sok gyerek és felnőtt életét lehetne megmenteni, ha többen vállalkoznának arra, hogy csontvelőt adjanak - mondta szomorúan az orvos, aztán a két gyerekre nézett, és elmosolyodott. - Rájuk tényleg vigyáztak az égiek, mert az utolsó pillanatban jelezték a szervbankból, hogy van megfelelő csontvelő, és lám, már olyan virgoncak, mint az egészséges gyerekek.

- Nem vettetek észre valamit változást Daniel atya viselkedésén az utóbbi időben? - kérdezte Beckett.

- Hát, nem volt olyan jókedvű, és kevesebbet viccelődött, mint régen - merengett el Patrik, Sean pedig egyetértően bólogatott.

- Köszönöm fiúk - mosolygott rájuk a nő. - Gyógyuljatok meg mielőbb! Én átmegyek a lányokhoz, te meg tanítsátok meg a trükkötökre ezt az ügyetlen felnőttnek kinéző gyereket - mutatott Castle-re, mire az írón kívül mindenki elmosolyodott.

Ahogy kilépett az orvossal az ajtón, Kate még hallotta, hogy Sean már Rick-nek szólítja a férfit, és nagy lendülettel magyarázni kezdi, hogy melyik gombot kell hosszabban nyomni a siker érdekében.

Egy óra múlva már a kapitányság felé autóztak. Kate rá-rápillantott a mellette ülő férfira, aki hol komolyan, félelemmel a szemében, hol mosolyogva nézett ki elmerengve az ablakon. Tudta, hogy a férfi még a kórházban átélt élményei hatása alatt áll, ezért nem szólt, hagyta, hogy feldolgozza a pozitív és negatív érzéseit egyaránt.

A kapitányságon még összegezték a nap tapasztalatait a fehér tábla előtt, amikor Espo jelent meg mellettük.

- Az elrabolt csecsemő ügyének néztem utána - kezdte. - Nem volt szerencsém, mert a térfigyelő kamerák hatáskörén kívül történt az eset, és csak egy tanút találtam, de nem tudom mennyire megbízható - húzta el a száját. - Evelyn Hopkins 84 éves, és éppen a galambokat etette a közelben, amikor egy középkorú, kopasz férfi egy gyerekkel a karján elrohant mellette, aztán beült egy sötétzöld autóba és elszáguldott.

- Miért kételkedsz a szavahihetőségében? - húzta össze a szemöldökét Beckett.

- Hát ... elég idős, és percenként megkérdezte, hogy milyen évet írunk, mert ő az ötvenes években majdnem szépségkirálynő lett Texas-ban - húzta el a száját a nyomozó, mire Kate csak pislantott egy nagyot.

- Na jó, próbálkozz tovább! Nézz körül az ismerősök és a családtagok között is, hátha volt haragosuk, aki így akart bosszút állni! Ryan hogy áll az orvosokkal?

- El van havazva, de reggelre végezni fog.

Beckett a Ryan asztalán tornyosuló iratokra nézett, aztán a várakozón toporgó Espo-ra, végül Castle-re, aki éppen elnyomott egy ásítást.

- Na jó - pillantott az órájára a nő - ma már nem fogunk többet megtudni. Holnap folytatjuk - állt fel, miközben füle mögé tűrte a haját. - Gyere Castle! Neked még "ezerféleképpen" kell elmondanod valamit! - célzott a férfi ígéretére kacér mosollyal a szája sarkában, és a lift felé indult.

- Öregem! Jó lesz, ha iszol egy kávét - vigyorgott kajánul az álmosan szemét dörzsölgető íróra Javi, aztán mosolyogva nézte, ahogy Castle már megint lohol Beckett után.

Ahogy becsukódott a lift ajtaja, Castle a hátsó falnak támaszkodó nő mellé állt, és újra ásított egyet.

- Csak kimerített az elmúlt hét, és dél óta nem ittam kávét - magyarázkodott, amikor meglátta Kate gonosz kis mosolyát. - Te azt hiszed, hogy nem lesz erőm ezerféleképpen elmondani, hogy milyen gyönyörű vagy? - kérte ki magának a feltételezést.

Kate úgy érezte, ideje megkönyörülnie a férfin, ezért szembe fordult vele, átölelte a gyakát, és gyengéden megcsókolta.

- Ma elég lesz tízféleképpen is - suttogta mosolyogva.

- De én tudnám ... - kezdte bizonygatni Castle, de a nő a mutatóujját a szája elé téve elhallgattatta.

- Lehet, hogy jobban örülnék a százszor tíznek - húzta fel egy pillanatra kacéran a szemöldökét Kate.

- De ...

- Túl sokat beszélsz Castle! - adott újra egy gyors, leheletnyi csókot a férfi szájára, mert a lift kattanva jelezte, hogy megérkeztek.

Castle lakása felé közeledtek, amikor Beckett-nek feltűnt a férfi szótlansága, ezért oldalra pillantott. Az író szeme csukva volt, feje oldalra billenve kocogott az ablaküveghez, és lassan, mélyeket lélegzett. Kate elmosolyodott. Ki tudja, mennyit aludt az elmúlt héten a férfi, miután otthagyta, és nem adott magáról életjelt, aztán a múlt éjszaka nagy részét sem alvással töltötték, és valóban nem ittak kávét egész délután. Leparkolt a mélygarázsban, kikapcsolta a biztonsági övét, aztán oldalra fordulva figyelte az alvó férfit. Szerette nézni, ahogy alszik, mert akkor olyan ártatlannak látszott, amilyen valóban volt. Ismerte már annyira, hogy tudja, a külvilágnak mutatott felszín alatt egy érzékeny, jólelkű férfi lakozik, aki csak akkor változik keménnyé és félelmetessé, ha bántják azokat, akiket szeret. Vágyik a szeretetre, és feltétel nélkül tud szeretni. Finoman megsimogatta az arcát.

- Castle! - suttogta. - Ébredj mormota, megérkeztünk. Először arra gondolt, hogy megcsipkedi a férfit, mi lesz az "ezerféleképpennel", de amikor a kék szemek bágyadtan ránéztek, és a férfi elmosolyodott, nem volt szíve megszekálni. - Gyere! Az ágyban sokkal kényelmesebb lesz - simított végig újra az arcán.

Castle sóhajtott egyet, és nehézkesen kikászálódott az autóból. Amikor a lakása elé értek, Kate kezébe adta a kulcsot, mintha nem lenne ereje a zárral bajlódni. A nő készségesen kinyitotta az ajtót, belépett, és abban a pillanatban földbe gyökerezett a lába. Szája elnyílt meglepetésében, ahogy végignézett a lakáson. Az ajtótól a nappali asztaláig vörös rózsákból kirakott út kanyargott, az asztalon pedig egy vázában hatalmas csokor virított.

- De ... de ... mikor ... - akadozott meglepetésében a szava, ahogy befogadta az elé táruló látványt, aztán hátrafordult. A férfi elégedetten mosolygott, szemében huncut fények villantak, és nyoma sem volt az előbbi álmosságnak. Kate egy pillanat alatt felmérte, hogy bedőlt a férfi színjátékának. - Hogy csináltad? - kérdezte elragadtatva, hiszen Castle egész nap vele volt, ráadásul mindig azzal szekálta, hogy milyen rossz színész, és őt nem tudja becsapni.

- Minden titkomat nem árulhatom el - mosolygott csibészesen a férfi, miközben arra gondolt, mennyire vágyott már arra, hogy lássa Kate szemében ezt a ragyogást. Ilyenkor az az érzése támadt, hogy el tudja varázsolni a nőt, ami egyébként nem volt egyszerű dolog, hiszen Kate mindig két lábbal állt a realitások talaján. A meglepetésben az anyja volt a segítője. Csak felvetette az ötletet a telefonban, amíg Kate a kapitány irodájában járt, és Martha már fel is ajánlotta, hogy segít a kivitelezésben, sőt, ő ajánlotta, hogy tegyen úgy, mintha rettentő fáradt lenne, így Kate abban a hitben érkezik haza, hogy ma teljesen használhatatlan, így még nagyobb lesz a meglepetést. Az anyjának csak afelől voltak kételyei, hogy el tudja-e játszani, hogy annyira álmos, hogy még a várható csodálatos éjszaka sem tudja lázba hozni, és hogy el tudja-e rejteni az izgatottságát. Kate arcát látva megállapította, hogy anyja büszke lenne a színészi teljesítményére. Az üzeneteket az őrsön megírta, és egy futárral küldte a lakására, miután hosszas telefonálgatás után talált egy olyan virágboltot, akik ki tudtak szállítani több száz egyforma vörös rózsát.

Kate lassan elindult a rózsaösvényen egészen a csokor vörös rózsáig. Amikor lehajolt, hogy magába szívja a virágok édes illatát, észrevette a szirmok közé illesztett lapocskát. A férfi szerelmesen csillogó kék szemébe nézett, aztán kihúzta a kártyát, és elolvasta a rajta álló üzenetet. Melegség járta át a szívét, látva, hogy Castle mindent megtesz, hogy kimutassa az érzéseit. "1. A világ leggyönyörűbb nőjének! Szeretlek Kate! Mindig" - olvasta el újra a szöveget. A virágokból kanyargósan kirakott út a konyha felé vezetett tovább. A nő kérdőn nézett a férfira, aki csak egy kis fejbiccentéssel jelezte, hogy menjen tovább. Kate kíváncsian lépkedett a kijelölt úton, és kezét önkéntelenül a szája elé kapta, amikor meglátta a terített asztalt, a finom falatoktól roskadozó tálakat és az elegáns gyertyatartóban égő gyertyákat. Az asztalhoz lépett, és az egyik tányérnak támasztva megtalálta a következő kártyát. "2. A világ leggyönyörűbb nőjének! Szeretlek Kate! Mindig" - olvasta, és nevetve a férfira nézett.

- Csak néhány percem volt megfogalmazni, és ha rólad van szó, mindig elakad a szavam - mentegetőzött, hogy író létére mindegyik kártyára ugyanazt írta. - A számok különböznek! - tette hozzá pajkosan. - Nem jutottam el az ezerig, de még van tovább - intett a hálószobába vezető rózsaút felé.

Kate engedelmesen elindult, és már látta maga előtt, hogy az út a franciaágyhoz vezet, de az ajtón belépve megint meglepetés érte, mert a rózsák elkanyarodtak a rózsaszirmokkal beszórt ágy előtt, és a fürdőszobába vezettek. Az íróra pillantott, aki izgatott várakozással figyelte a reakcióit. Kate hirtelen úgy érezte, talán meg sem érdemli ezt a férfit, aki kiteszi érte a szívét. Mit tud neki nyújtani ő? Még azt sem akarja megadni neki, amire talán mindennél jobban vágyik a szíve mélyén. Belépett a fürdőszobába, és megállt. Nézte a gőzölgő vízzel teli kádat, amiben rózsaszirmok úsztak, a mécsesek imbolygó meleg, sárga fényét, ami különlegesen tükröződött a tükrön, a csempéken és a vízen, mélyen beszívta az illóolajok bódító illatát. A kád szélén természetesen ott állt a hármas számú kártya. Megfordult, és átölelte a férfit. Karjaival szorosan magához húzta, fejét a mellére hajtotta, mintha soha nem akarná elengedni. Érezte, ahogy Castle lassan ringatja. A mozdulattól olyan biztonságban érezte magát, mint kislány korában, az édesanyja ölében. Egy darabig behunyt szemmel élvezte a pillanat varázsát, aztán felemelte a fejét, hagyta, hogy a szerelmesen csillogó kék szemek elvarázsolják, aztán hogy a férfi lassan megcsókolja.

Castle becsukta a szemét. Minden idegsejtjével érezni akarta a finom, puha érintést, ahogy a nő ajkai az övéhez érnek.

- Köszönöm - suttogta a csókba Kate, és halkan sóhajtott, amikor meghallotta a várt választ. - Ez most a negyedik, ugye? - kérdezte.

- Ez meg az ötödik - csókolta meg a nő nyakát a férfi. - Ez meg a hatodik - siklott keze az ing alá, és simított végig Kate gerince mellett, aztán ügyesen kikapcsolta a melltartó kapcsát. - Ez meg a hetedik - vándorolt előre a keze, és lágyan tenyerébe vette a telt melleket, miközben ajkai közé vette a nő fülcimpáját. - Ez meg a ...

- Már megint ... túl sokat ... beszélsz ... Castle - nyögte Kate, és kezei közé fogta a férfi arcát, és megcsókolta. A férfi érintése forró, türelmetlen vágyat keltett benne, olyat, mint amit a vihar éjjelén érzett, amikor először szeretkeztek. Szinte újra élte azokat a pillanatokat, és csodálkozva vette észre, hogy Castle talán ugyanazt érzi, mint ő, mert miután kigombolta az ingét, a férfi ujjai finoman megérintették a golyó okozta sebhelyet, mint azon az első éjszakán. Valami mégis más volt. Akkor bennük volt a szorongás is, hogyan reagál a másik az érintésükre, vonzónak találják-e egymást akkor is, ha valóban összeér az ajkuk, a bőrük, egyesül a testük, a valós szeretkezés felülmúlja-e az elképzeltet? Most nem féltek. Tudták, hogy a legnagyobb gyönyört tudják megadni a másiknak, amit nő a férfinak, férfi a nőnek adhat. A simogató mozdulatok nyomán lassan a földre hulltak a ruhák, és amikor az utolsó ruhadarab sem választotta el forró bőrüket, a férfi ölbe kapta a nőt, aki boldogan ölelte át a nyakát. Bevitte a hálószobába, gyengéden tette le a rózsaszirmokkal borított ágyra, melléfeküdt, és ujjaival éppen csak érintve a bőrt, simogatni kezdte. A simogatás útját csókok követték. Castle pontosan tudta, hol, hogyan, mennyi ideig időzzenek az ujjai és az ajkai ahhoz, hogy a gyönyör kapujáig repítse Kate-t.

A nő élvezte, ahogy a férfi lázba hozza minden idegsejtjét, de egyre jobban vágyott rá, hogy ő is boldoggá tegye a férfit. Magához húzta.

- Már 99-nél járunk - súgta mosolyogva a csókba. - Ne siess! Meg akarlak várni!

Fordított a helyzetükön, és most ő bizonyította be, hogy ő is tudja, mi okozza a legintenzívebb érzést a férfinak. Néhány perc múlva Castle úgy érezte, elégeti a vágy, ha nem válhat eggyé Kate-tel. Szenvedélyesen megcsókolta a nőt, szorosan magához ölelte, és  érezte, ahogy Kate teste magába fogadja. Testük együtt mozogva, zakatoló szívdobogásukat követve, egyre sürgetőbben követelte a beteljesülést, és amikor Castle érezte, hogy mindjárt elveszti az uralmat akarata felett, egy pillanatra megállt.

- A leggyönyörűbb nő vagy a világon Kate Beckett - suttogta a gyönyörbe, mire Kate teste ívben megfeszült, és hagyta, hogy milliárdnyi sejtjében szétáradjon a mámorító boldogság.

A  mozdulataik, szívverésük, légzésük lassult, aztán Castle Kate mellé fordult anélkül, hogy eltávolodott volna tőle. Egymás tekintetét keresték.

- Csak tízet kértem Castle - mosolyodott el a nő, miközben ujjaival a férfi tarkóján levő hajszálakat borzolta.

- Ezret ígértem, tízet kértél, száz lett belőle - számolgatott pajkos tekintettel az író. - Akkor még kilencszer százzal tartozom.

- És mi lesz azután? - volta össze Kate a szemöldökét.

- Azután neked kell bebizonyítanod legalább ezerszer, hogy marconán jóképűnek tartasz - jelentette ki teljes természetességgel Castle, mire Kate fejcsóválva a mennyezetre nézett.

- Miért? Talán nem vagyok az? - méltatlankodott a férfi kicsit hátrébb húzódva.

- De az vagy - nevette el magát Kate a kisfiús, sértett arcot látva, és lágyan megcsókolta a férfit. - De szeretném felhívni a figyelmedet, hogy átugrottuk a második és a harmadik pontot, úgy hogy még ne szaladjon nagyon előre a fantáziád.

- Ó! Tényleg! Vacsorázni szeretnél előbb, vagy fürödni? Bár azt hiszem, már mindegyik elhűlt - húzta el száját Castle.

- Éhes vagyok. Előbb együnk, aztán fürödjünk - cirógatta meg Kate a férfi arcát.

Mindketten egy pólóban és egy rövidnadrágban élvezték az ínycsiklandozó ízeket, bár Kate azon viccelődött, hogy egy ilyen csodálatosan megterített asztalhoz legalább nagyestélyi és szmoking dukálna, míg Castle szerint így is túlöltözött  a nő, mert sokkal szebb lenne póló és sort nélkül.

 A vacsora után a férfi felmelegítette a kádban levő vizet, és éppen a kezével ellenőrizte a hőfokot, amikor megérezte a hozzásimuló meztelen testet, és Kate finom ujjait, ahogy utat törnek a pólója alá. Amikor már  hasán siklottak a meleg tenyerek felegyenesedett, és megfordult.

- Túl sok ruha van rajtad Castle - húzta le róla a pólót a nő, aztán kacér mosollyal az ajkán megfogta a bokszeralsó derekát, és lassan letolta a férfiról, akinek a lélegzetvisszafojtva nézte a nő bársonyos bőrét, selymes, hullámként leomló haját, gyengéd mozdulatait.

Már több mint egy éve együtt voltak, Kate ujján ott ragyogott az egymáshoz tartozásukat jelképező gyűrű, Castle mégis úgy érezte, sosem fogja megunni a nőnek azt az arcát, amit csak az első szeretkezésükkor mutatott meg neki először. Négy évig várt, hogy a Kate elfogadja a szerelmét, és bár ez idő alatt számtalanszor fantáziált arról, hogy milyen lehet az intim együttlét a nővel, minden együtt töltött percben megállapította, hogy a valóság messze túlszárnyalja a fantáziáját. El sem tudta képzelni, hogy ennyire érzéki tud lenni!

Magához ölelte a nőt és megcsókolta, miközben kezük finom simogatásba kezdett a másik hátán.

- Megint elhűl a víz - szakította meg az ölelkezést Kate, és mosolyogva húzta a férfit a kád felé.

Castle bekapcsolta a hidromasszázst, és percekig élvezték az áramló víz frissítő hatását, aztán Kate megfordult, és hátát a férfi mellkasának támasztva érezte, ahogy az erős karok átölelik, és Castle leheletfinoman a nyakába csókol. Nem akart semmi mást, mint hozzásimulni a férfihoz. Olyan biztonságban érezte magát, mint soha senkivel.

- Rick, én ...

- Ssss - intette csendre a férfi. - Nem kell mondanod semmit. Olyan szép ez a pillanat!

Szokás szerint Kate ébredt előbb. Szeme hunyorogva próbált alkalmazkodni a hajnali fényekhez, hogy meg tudja nézni, hány óra van. Látta, hogy még negyed óra van az ébresztőnek beállított időpontig, így megkönnyebbülve csukta be a szemét, de néhány másodperc múlva hiányérzete támadt. Nem érezte derekán Castle kezét, ami már hozzátartozott az ébredésekhez. Lassan megfordult, aztán könyökére támaszkodva figyelte a melle alvó férfit, aki most az oldalán feküdt összegömbölyödve, lábát felhúzva, karjait keresztbe téve a mellkasa előtt. Kate elmosolyodott. Még sosem látta magzatpózban aludni Castle-t. Ahogy átfutott a szó az agyán, elkomorult. Emlékek rohanták meg: a kislány az estélyen, a veszekedésük, a magányos napok a birtokon, az eltűnt gyerekek képei a fehér táblán, Patrik és Sean arca, ahogy Castle mosolyt csal rájuk, Alexis ragyogó tekintete, ahogy az apjára néz, és a férfié, ahogy földöntúli szeretettel néz rá vissza, Castle elgyötört arca és rettegéssel teli szeme, amikor a lány elrablásakor megtalálták a véres belsejű furgont, és arra vártak, hogy kiderüljön, nem Alexis vére-e az. Öröm és szenvedés érzése járta át, és arra gondolt, milyen igaza van a férfinak: vagy lemond az örömökről, ha nem ad életet egy kisgyereknek, vagy vállalja az örömök mellé a félelmet és az aggódást is. Tekintete elidőzött Rick vonásain. Ha kisfiuk születne, talán ezeket az olykor markáns, máskor mégis lágy vonásokat örökölné, és arányos alkatú, izmos, magas lenne, mint az apja. Ha a férfi huncut tekintetét és csintalan mosolyát örökölné, akkor már két férfinak nem tudna ellenállni. Elkapta szemét Castle arcáról, és összeszorított szájjal a párnára hanyatlott. Kezével végigsimított a homlokán, mintha így könnyebben kiűzné a kéretlen gondolatokat a fejéből. Nem akart a gyerekre gondolni. Egy hétig mást sem tett, mint mérlegelte az érzéseit és az érveit, végül döntött, ráadásul Castle elfogadta a döntését. Akkor most miért ábrándozik arról, hogy miben hasonlítana ez a soha meg nem születő gyerek Castle-re? Dühös volt magára. Bár szíve mélyén odabújt volna a férfi mellé, inkább óvatosan felkelt, felvette a köntösét és a konyhába ment, hogy kávét főzzön és reggelit készítsen. Amíg a kávéra várt, végignézett a lakáson. A rózsák már nem voltak olyan üdék, mint előző nap este, de illatuk még mindig betöltötte a lakást. A jóleső érzés újra elárasztotta. Vajon meddig fogja ennyire szeretni őt Rick, hogy ilyen meglepetéseket készítsen neki? Most gondolt csak arra, hogy fogalma sincs, hol lehet Martha, mindenesetre remélte, hogy Castle nem száműzte szállodába az ő kedvéért. Felverte a tojást a rántottához, és éppen azon gondolkodott, hogy kisüsse-e, vagy várjon, amíg a férfi felébred, amikor Castle nyújtózva kilépett a hálószobából.

- Nem szeretek egyedül ébredni - morogta a szemét dörzsölgetve - főleg nem úgy, hogy a te telefonod ébresztője ver fel a legszebb álmomból.

- Miért? Kellemes zenére állítottam az ébresztő hangját.

- Nem a zenével van baj, hanem hogy a telefon tulajdonosa magamra hagyott - duzzogott tovább. - Bár, ahogy elnézem a finomságokat, lehet, hogy ki tudsz engesztelni - kapott be egy darab sonkaszeletet.

Kate mosolyogva megcsóválta a fejét, de mire megszólalt volna, meghallotta a hálószobában csörgő telefonja hangját. Gyorsan kevert még egyet az időközben elkészült rántottán, aztán lezárta a tűzhelyt, és a szobába sietett.

- Csak egyszer hagyna az a telefon nyugodtan reggelizni bennünket! - emelte a mennyezetre a tekintetét sóhajtva a férfi, aztán poharakba öntötte a kávét, és kétfelé osztotta a tojást.

- Sietnünk kell Castle - ült le az asztalhoz a nő. - A fiúk találtak valamit az elrabolt csecsemővel kapcsolatban a térfigyelő kamerák felvételein. Meg akarom nézni, mielőtt Will bejön a megbeszélésre.

Castle szájában megállt a falat az FBI ügynök neve hallatán. Már éppen egy csípős megjegyzést akart tenni, amikor Kate mosolyogva megszólalt.

- Köszönöm Rick! Ez ... - mutatott körbe - ez az egész, amit csináltál, csodálatos. - Látta a férfi arcvonásainak változását, ahogy a bosszús, féltékenyből elégedetté válik, mint egy kisgyereké, aki hálásan és büszkén issza magába a tanító néni dicsérő szavait.

- És ... az is ... - nyomta meg a férfi a második szót, és tekintetében hirtelen bizonytalanság bujkált.

- Az volt a legcsodálatosabb - mosolygott rá Kate, és végigsimított a borostás arcon.

Háromnegyed óra múlva Kate leparkolt a kapitányság mélygarázsába, és nyomában az íróval, sietős léptekkel haladt a lift felé.

- Akkor sem igazságos, hogy te elfoglaltad a fürdőszobát, nekem meg nem maradt időm megborotválkozni - duzzogott még mindig amiatt a férfi, hogy míg ő a reggeli utolsó falatjait ette, Kate felpattant, megsimogatta az arcát és egy puszit nyomott a fejére, aztán a fürdő felé lépkedve visszaszólt, tíz percet kap, hogy elkészüljön, különben otthon hagyja. Mivel Kate bezárkózott a fürdőszobába, neki a vendégszoba zuhanyzója maradt, ott viszont nem tudott borotválkozni. - Beengedhettél volna a fürdőbe, együtt zuhanyozhattunk volna, és akkor ...

- Akkor nem lett volna elég egyikünknek sem tíz perc, mert nem csak zuhanyoztunk volna - fordult a mögötte kullogó író felé pajzán mosollyal  a liftbe lépve Kate.

- Az lehet, de nem lennék szőrös.

- Jól nézel ki - húzta végig a finoman az ujját a férfi állán.

- Igazán? - ütközött meg a válaszon Castle, mivel meggyőződése volt, hogy egész nap csipkelődő megjegyzéseket fog kapni a nőtől.

- Igazán. De ha ezt el mered árulni valakinek, akkor legközelebb otthon hagylak!

- Csak azt tudnám, hogy miért borotválkoztam én eddig minden nap? - tűnődött a férfi.

- Talán nem nekem akartál tetszeni.

- Mi? Még hogy nem neked? Abban a hitben voltam eddig, hogy a simára borotvált pasik jönnek be neked, és ezért ész nélkül nyúztam a bőröm, csak hogy végre észrevegyél.

- És mégis, mire alapoztad ezt a feltevésed? - nézett rá érdeklődve Kate.

- Demming, Sorenson, Josh ... sose láttam őket borostásan.

Kate rosszallóan megcsóválta a fejét, és bár mosolygott, magában azon töprengett, mi lehet az oka, hogy a férfi ilyen bizonytalan. Miért fél, hogy közéjük állhat valaki, vagy hogy nem tetszik neki? Miből táplálkozik a kishitűsége, amikor világhírű, gazdag, bármelyik nőt el tudná varázsolni a szellemességével és a kisfiús sármjával? Mi lakozik a lelke mélyén?

- Castle - fordult szembe a férfival - többször nem mondom el. Bejön a borostád - mondta határozottan, de abban a pillanatban meg is bánta, mert a férfi arcára kiült a szokásos csibészes mosoly. Már nem volt ideje hozzátenni, hogy azért el ne ájuljon magától, mert a lift ajtaja kinyílt, ezért csak szúrós tekintettel villant a szeme, ami láthatóan nem zavarta Castle-t a vigyorgásban.

Ahogy közeledtek Beckett asztalához, Espo már fel is pattant, és indult feléjük egy CD-vel a kezében.

- Sziasztok - üdvözölte őket komolyan a nyomozó, de ahogy Castle-re nézett, meglepve húzta össze szemöldökét. - Te nem borotválkoztál?

- Beckett azt mondta, hogy ... - kezdett mondókájába az író, de Kate megpördült a tengelye körül, és úgy nézett rá, hogy Castle nyelt egy nagyot, aztán vett egy nagy levegőt, és megfontoltan folytatta - ... hogy ha nem készülök el időben, akkor otthon hagy, és hát nem volt mindenre időm - húzta el a száját, miközben a nőre pillantott, hogy megfelelőnek találta-e a válaszát. Megnyugodva látta, hogy a nő arcizmai ellágyulnak, de ez csak addig tartott, amíg Espo meg nem szólalt.

- Haver! Te aztán kifogtad a házisárkányt! Vagy jobb dolgokkal töltöttétek a reggelt, hogy nem volt elég időtök? - kérdezte kajánul, és még az sem zavarta, hogy főnöke csípőre tett kézzel szinte felnyársalja a tekintetével.

- Espo! - csattant a nő hangja, mire a férfi még Castle-re vigyorodott, aztán elkomolyodott, és a kezében tartott CD-t Beckett számítógépébe tette.

- A csecsemő eltűnésének helyszínén ugyan nem voltak térfigyelő kamerák, de végignéztük a környék utcáiról készült felvételt, és ezt találtuk - kattintott az egérrel, mire eléjük tárult egy forgalmas utca képe.

Kate előredőlve figyelte a felvételt, Castle pedig mögé állt, hogy jobban lásson, de egyelőre nem vettek észre semmi figyelemreméltót.  Gyalogosok jöttek-mentek, de sehol egy csecsemőt szorongató ember, vagy egy babakocsi. Javi büszkén vette tudomásul, hogy társai nem látják, ami neki nem kerülte el a figyelmét, de nem szólt, csak újraindította a felvételt.

- Ott! - mutatott a monitor sarkára, a rossz minőségű felvételen egy kuka mellett ácsorgó alakra. A férfin hosszú fekete ballonkabát volt, karjait természetellenes szögben tartotta, és néha a mellkasa felé nézett. Egy perc múlva egy nő lépett hozzá, megölelte a férfit, aki közben széttárta a kabátját, aztán egymástól elválva sietve elindultak az ellenkező irányba. - Nyár van. Minek rajta a hosszú kabát? - nézett Beckett-re a nyomozó.

- Szép! - bólintott elismerően Kate.

- A technikusok már dolgoznak a képminőségen, hogy jobban lássuk az arcukat.

- Te mikor aludtál? - nézett csodálkozva a férfira Castle. - És mikor borotválkoztál? - méregette, mivel Javi frissen vasalt ingben feszített, sima arcán még érezni lehetett az arcszesz friss illatát.

Espo épp büszkén kihúzta magát, és bele akart kezdeni a magyarázatba, amikor ismerős hang szólalt meg mögötte.

- Látom, ti aztán nem fecsérlitek az időt! - mosolygott Sorenson Beckett-re. - Meghoztam az adatokat, amiket kértél - beszélt a nőhöz, mintha a két férfi ott sem lett volna.

- Esposito nyomozóé az érdem - dicsérte a társát Kate, ezzel kényszerítve az ügynököt, hogy a nyomozóra nézzen - ő talált rá a csecsemő elrablóira, nektek már csak az a dolgotok, hogy nevet keressetek a gyanúsítottaknak - mondta kicsit lekicsinylő hangsúllyal.

Castle és Espo kárörvendő mosollyal a szájuk sarkában pillantottak egymásra. Más-más okból, de mindegyiküknek jólesett, ahogy Kate beszélt az ügynökkel, aki közben összeszorított szájjal nézte a felvételt. Mire Sorenson reagálni tudott volna, mintha a semmiből tűnt volna elő Ryan.

- Sziasztok! Átnéztem a gyerekek kórházi anyagát, de semmi közöset nem találtam. Összehasonlítottam a kórházban töltött napok számát, a betegségüket, a kapott kezelést, a vércsoportjukat, a gyógyszereiket, az orvosaikat, ápolóikat, de semmi - sorolta egy szuszra, miközben hol a kezében tartott iratokra, hol Beckett-re nézett.

Sorenson megérezte, hogy körülötte a csapat úgy dolgozik, mint egy precíz óramű, amibe ő nem illik bele, ezért kényszeredett mosolyt erőltetett  az arcára, és elbúcsúzott.

- Úgy látom, nélkülem is haladtok. Azért én sem jöttem üres kézzel, nehogy azt higgyétek, hogy csak ti dolgoztok - mondta cseppnyi sértődöttséggel a hangjában, és megkocogtatta az íróasztalra letett mappát, aztán fogta a CD-t, és elindult.

Castle és Espo egymásra vigyorgott, Beckett pedig sóhajtva megcsóválta a fejét. Ryan homlokát ráncolva nézett hol a két férfira, hol Beckett-re, mert nem értette a viselkedésüket.

- Lemaradtam valamiről? - kérdezte.

- Igen - vágták rá a fiúk.

- Nem - csattant Kate hangja, mire Ryan úgy gondolta, jobb, ha most nem feszegeti a dolgot, és összeszorított szájjal, várakozón nézett a nőre. - A kórház egyelőre zsákutca - állapította meg a nő. - Induljunk újra ki Daniel atya gyilkosságából. Fiúk, ti nézzétek át a templom pénzügyeit, talán tudjuk valamire használni az FBI adatait! - adta át az egyik dossziét Javi-nak. A két nyomozó bólintott, és már indultak is az asztalukhoz.

- És mi? Mit csinálunk? - húzta fel érdeklődve a szemöldökét Castle, de a nő nem válaszolt, hanem az asztalon ülve figyelmesen járt szeme a fehér táblára felvitt adatok között.

- Azon gondolkodtam, miért nem talált Benson nyomozó csapata semmi hasznos információt az áldozat számítógépén. Sem a dokumentumok, sem az e-mailek között nincs semmi érdemleges. Ha valamit talált a gyerekek elrablásával kapcsolatban, biztos hogy feljegyezte valahova, és időnként jelentést is kellett küldenie az FBI-nak, de Will szerint az utóbbi hetekben nem írt semmi használhatót.

- Talán az e-maileket rejtjelezte - merengett el Castle. - Tudod, például azt írta, hogy "Az Úr áldása legyen a templomon" igazából azt jelenti, hogy adjatok engedélyt az akcióra.

- Castle! Nem gondolod, hogy akkor az FBI is tudna a kódolásról? Na meg azt hiszem, ez a fajta titkos kommunikáció kiment a divatból.

- Miért? A papír alapú levelezés is kiment a divatból, és ez teszi még romantikusabbá.

Beckett mosolyogva megingatta a fejét a múltszázadi kémregénybe illő ötletre gondolva, aztán hirtelen felcsillant a szeme, felugrott az asztalról, és Castle-re nézett.

- Ez az! - kiáltotta, és a felfedezés örömével az arcán mosolygott az értetlenül bámuló férfira.

Castle elmosolyodott. Szerette nézni a nő ragyogó szemét, elégedett vonásait, amikor rájött valamire, ami előbbre viheti az ügyet.

- Mire gondolsz? - kérdezte kíváncsian.

- Mi van akkor, ha Jason Parker nem volt az elektronikus adattárolás híve? Pap volt, akinek fontosak voltak az írások, a könyvek. Lehet, hogy idegenkedett a számítógéptől vagy az e-mailezéstől, akkor pedig ...

- Feljegyzéseket készített - fejezte be  a mondatot a férfi, miközben tekintetük összefonódott.

- De ha papírra vetette az észrevételeit, hova rejtette őket? - komorodott el Kate. - A 22-esek és az FBI már mindent átkutatott a lakásában.

- Csakhogy ők nem tudták, hogy mit keressenek. Ha feljegyzéseket készített, biztosan nem hagyta olyan helyen, hogy csak úgy bárki rátaláljon. Meg kell keresnünk a rejtekhelyét! - ahogy egyre izgatottabb lett az író, egyre közelebb hajolt a nőhöz. Amikor orruk már csak néhány centiméterre volt egymástól, hirtelen észbe kaptak. Kate megfeszült, Castle nyelt egyet zavarában, aztán gyorsan visszaültek egymás mellé, miközben Kate lopva körbenézett, nem látta-e meg valaki, hogy közelebb kerültek egymáshoz a férfival, mint kellett volna.

- Ez már emberkínzás - morgott az orra alatt Castle, aztán mint aki megvilágosodik, elvigyorodott. - Ugye nagyon vágyik már egy kávéra Beckett nyomozó? - nézett sejtelmesen a nőre, akinek azonnal megjelent a kacér fény a szemében.

- El sem tudja képzelni, hogy mennyire, Mr. Castle - állt fel a nő, és már indult is a pihanő felé, a férfi pedig árnyékként követte.

Kate egy mozdulattal lehúzta a redőnyöket, Castle pedig elfordította a kulcsot a zárban.

- Castle! Nem zárhatod be a pihenőt! - szólt a férfira mérgesen Beckett, amikor meghallotta a zár kattanását. - Ha bezárkózunk, mindenki tudni fogja, hogy mit csináltunk!

- Á! Jobban szereted az izgalmakat? - fordította vissza a kulcsot a férfi.

Kate bosszús arcot vágott. Ha bezárkóznak, és valaki rájön, hogy benn vannak, akkor mindenkinek elszabadul a fantáziája az őrsön, ha nyitva hagyják az ajtót, és valaki rájuk nyit, akkor biztos a lebukás.

- Csukd be! - döntött kelletlenül. - De csak egy percünk van - figyelmeztette komolyan a kajánul vigyorgó férfit, aki már át is ölelte, és lágyan belecsókolt a nyakába, aztán az arcát finoman végighúzta a nő érzékeny bőrén.

- Milyen a borostás csók? - kérdezte suttogva, miközben ajka Kate nyakáról a szájára vándorolt, és gyengéden megcsókolta, vigyázva, hogy az arcát borító szőrszálak nem szúrják meg a a selymes bőrt. Már akkor tudta a választ, amikor feltette a kérdést, mert a nő megfeszült az érintésre, és halkan felnyögött.

Nyelvük simogató játékba kezdett, testük szorosan tapadt össze, kezeik megállíthatatlanul siklottak a másik hátán.

A halk kattanás hangjára Kate agya egy másodperc alatt megálljt parancsolt a vágyainak, teste megfeszült, és megszakította a csókot.

- Valaki be akart jönni - suttogta önkéntelenül, bár tudta, hogy nem hallja őket senki.

- Be van zárva az ajtó - húzta vissza magához a férfi ködös tekintettel, és becsukva a szemét próbálta megcsókolni a nőt, de az határozottan a mellkasára tette a tenyerét, és eltolta magától.
- Castle! Nem lehet - mondta feddőn, de szemében szomorúság  bujkált. - Hidd el, én is szeretném, de ha Gates kidob az őrsről, akkor még csak nem is látjuk egymást.

- Tudom - húzta el a száját Castle, és kelletlenül elengedte a nő derekát.

- Gyere menjünk, mielőtt még rosszra gondolnak - simított végig a férfi arcán Kate, aztán az ajtóhoz lépett, elfordította a kulcsot, de mielőtt kinyitotta volna,  hátranézett. - Izgató a borostás csók! - mondta pajkosan mosolyogva, aztán megtorpant. - Nem jössz? - kérdezte a zavartan álldogáló férfitól.

- Nekem még kell egy kis idő - nyelt egyet, aztán nagyokat pislantva feszülő ágyékára pillantott.

- Á! - harapta be alsó ajkát a nő, hogy el ne nevesse magát, miközben elégedetten nyugtázta, hogy még mindig egy pillanat alatt lázba tudja hozni a férfit. - Addig talán főzhetnél egy kávét - kacsintott, és kilépett a pihenőből. Körbenéz. Azonnal kiszúrta Ryan elnéző, cinkos mosolyát, így már nem volt kétséges, számára, hogy ki nyitotta meg a pihenő ajtaját.

- Castle kávét főz? - kérdezte a nyomozó ártatlan szemekkel. - Remélem kivételesen nekem is készít - tette hozzá.

- Majd szólok neki - viszonozta a mosolyt Kate hálásan, megértve a célzást, aztán visszaült a fehér tábla elé. Hamarosan megérezte a frissen főtt kávé illatát, ahogy Castle a két pohár gőzölgő itallal közeledett felé.

- Az egyiket add Ryan-nek - szólt hátra, mire az író megtorpant, és értetlenül nézett a nőre.

- De hát ... - jutott a mondat feléig, amikor tekintete megállt Kevin jelentőségteljesen vigyorgó arcán. - Hát persze! - tette le a poharat a nyomozó asztalára, amikor leesett neki, hogy miért kapja a kávét a férfi, aztán visszakullogott a pihenőbe még egy adagot főzni. Amikor visszaért, Kate még mindig a tábla előtt ült elgondolkodva.

- Min töprengsz? - nyújtotta a nő felé a kévét.

- Elárulod, hogy milyen elméleteid voltak? - kérdezte komolyan Kate, miközben úgy vette el a poharat, hogy ujjai egy pillanatra rásimuljanak a férfiéra. Furcsa volt, hogy Castle nem árasztja el az elméleteivel. Tudta az okát, és nem akart sebeket feltépni, mégis kíváncsi volt, hogy a férfi is ugyanarra gondolt-e, mint ő.

Castle arcán mintha egy sötét árnyék suhant volna át. Leült a nő mellé, szemét végigfuttatta a gyerekek fotóin, aztán lehajtotta a fejét, és a poharában gőzölgő fekete folyadékot bámulta.

- Tudod, amikor Alexis megszületett, megváltozott minden. Felelős lettem valakiért, ugyanakkor tudomásul kellett vennem, hogy nem tudok rá az élet minden pillanatában vigyázni, így hát tudat alatt megjelent a rettegés. Nem akar belegondolni egy szülő sem, hogy mi minden rossz történhet a gyerekével, és próbálja elhitetni, magával, hogy azok a szörnyűségek, amiket a tévében lát, velük nem történhetnek meg. Aztán amikor megtörténik, akkor megváltozik minden - emelte fájdalmas tekintetét a nőre. - Kate! Azok az emberek ugyanazt élik át, amit én, amikor elrabolták Alexis-t. rettegnek, és nem merik végiggondolni a lehetőségeket.

- De nekem végig kell gondolnom Castle - nézett a szomorú, kék szemekbe a nő. - Csak akkor van remény a megtalálásukra, ha minden lehetőséggel számolunk, és én egyet sem szeretnék kihagyni.

Castle hallgatott egy darabig, aztán vett egy nagy levegőt, és belekezdett.

- Először gyerekkereskedőkre gondoltam, de ahhoz a gyerekek túl idősek. Aztán amikor bejött a képbe a kórház, akkor szervkereskedőkre, de ahhoz a kórházban is kellene valaki, aki minden gyerekkel kapcsolatban állt. Amikor Sean-nál és Patrick-nál voltunk, arra gondoltam, talán csontvelődonornak rabolták el a gyerekeket, de utána néztem a neten, 18-55 év közötti emberek adhatnak csontvelőt. Megfordult a fejemben a gyerekpornográfia, de annak nem tudom mi köze lehetne ahhoz, hogy mindegyik gyereket kezelték ugyanabban a kórházban. Ne nevess ki, de még azt is elképzeltem, hogy Twist Oliver sorsára jutottak, és valahol az ország egy eldugott pontján egy Fagin szerű alak lopásra kényszeríti őket - pillantott oldalra Kate-re.  A nő komoly arccal, figyelmesen hallgatta. Szokatlan volt, hogy Castle nem a valóságtól elrugaszkodott elméleteket gyártott, hanem sajnos nagyon is elképzelhetőeket, de ez az ügy más volt, mint az eddigiek.

- Köszönöm - mondta Kate együttérzéssel a tekintetében.

- Mindig - mosolyodott el szomorkásan Castle. - Te mire gondoltál?

- A csontvelős variáció nem jutott eszembe - vallotta be Kate.

- Az is lehet, hogy az UFO-k ... - kezdte Castle huncut fénnyel a szemében, hogy oldja a kialakult feszültséget, de Beckett villámokat szóró szemekkel fordult felé.

- Castle! - szólt rá erélyesen.

- Miért?

- Nem! Most nem - emelte fel figyelmeztetőleg az ujját Kate jelezve, hogy a valóságtól elrugaszkodott elméletekre most mégsem kíváncsi, de szája sarkában mosoly bujkált. - Gyere, inkább induljunk a plébániára, és derítsük ki, hol őrizte az atya a titkos információit!

A plébánia felé haladva Beckett ránézett a mellette ülő férfira, aki a telefonján nézegetett valamit, és arra gondolt, milyen jó, hogy minden visszatért a régi kerékvágásba: csodálatos éjszaka, az alvó férfi látványa, lopott csók a pihenőben, kávé, Castle elméletei. Vagy mégsem? Eszébe jutott a férfi ártatlan, boldog tekintete, ahogy teljes természetességgel kérdezte meg tőle, hogy hány gyereket szeretne. Azóta nem látta azt a ragyogást a szemében.

- Gondoltam még valami vallási szektára is - szólalt meg váratlanul Castle - de oda inkább elcsábítják a fiatalokat, nem elrabolják.

Kate elgondolkodva bólintott. Erre ő nem is gondolt.

- Minden lehetőséget végig kell gondolnunk, és csak akkor zárhatjuk ki, ha biztosan tudjuk, hogy zsákutca. Most fókuszáljunk Jason Parker meggyilkolására! Ha meglesz a gyilkos, talán elvezet bennünket a gyerekrablókhoz - mondta meggyőződéssel.

Ms. Wilson készségesen tessékelte be őket a plébániára, és szokás szerint teával kínálta őket.

- Ms. Wilson, tudom, hogy a nyomozók átnézték a plébániát, de szeretnénk ha megengedné, hogy mi is körülnézzünk - kérte kedvesen Beckett, aminek meg is lett az eredménye, mert a házvezetőnő már vezette is őket a dolgozószobába, és mutatta meg az összes irat helyét, amit az atya tárolt.

Castle az íróasztalhoz sétált, és a számítógép billentyűzetét kezdte forgatni. Sehol egy porszem a billentyűk között - állapította meg.

- Nem nagyon használta a gépet az atya, ugye? - nézett kérdőn a házvezetőnőre.

- Hát, csak akkor kapcsolta be azt a masinát, ha nagyon muszáj volt. A papírban és a tollban jobban bízott, mint az elektronikus kütyükben, ami furcsa is volt először, hiszen azt gondolná az ember, hogy egy ilyen fiatalember nem ilyen régimódi. A ministráns gyerekek néha kuncogtak is rajta, amikor ők az okostelefonjaikat pötyögtették, Daniel atya meg a kis bőrkötéses naplójába írt.

Kate és Castle ugyanolyan mozdulattal kapta fel a fejét.

- Napló? - kérdezték egyszerre.

- Igen, volt egy barna, bőrkötéses naplója. Úgy őrizte, mint a bibliát.

Beckett igyekezett felidézni emlékezetében Benson nyomozó és az FBI jelentését, de nem emlékezett, hogy említettek volna bármilyen naplót.

- Nem tudja, hol találjuk azt a naplót? - kérdezte Beckett. - Lehet, hogy utalás van benne a gyilkosra - tette hozzá, amikor észrevette, hogy a nő hirtelen tartózkodóvá válik. Valószínűleg nem akarta az atya legszemélyesebb tárgyát közszemlére tenni, ezért húzódozott, végül Kate szavai meggyőzték. Szerette ezt a fiatal papot, és azt akarta, hogy a gyilkosa megbűnhődjön.

- Minden este elzárta az íróasztal fiókjába - kezdte lassan - de néhány hete véletlenül megláttam, hogy elrejti a naplót. Ő nem vette észre, hogy beléptem a szobába, én meg nem akartam kellemetlen helyzetbe hozni, ezért visszacsuktam az ajtót még mielőtt megfordult volna a könyvespolctól - intett  fejével az ajtóval szemben levő, egész falat beborító polcsor felé, amin katonás rendben több száz könyv sorakozott.

Castle már oda is lépett, és összehúzott szemhéjakkal futtatta végig szemét a könyvsorokon, aztán tanácstalanul hátrafordult.

- Dickens - mutatott a harmadik sor egyik pontjára a házvezetőnő.

Kate és Castle egymásra nézett. Nemrég emlegették a Twist Olivért, most meg felbukkan Dickens neve. Beckett lehajolt, és már le is vette a polcról a gyönyörű, sötétzöld bőrkötéses könyvet, aztán mélyen bedugta a kezét a sötéten tátongó ürességbe, és már húzta is ki az atya elrejtett noteszét. Úgy emelte a magasba, mintha egy kincses térképet talált volna.

Castle mosolyogva nézte a nő elégedetten sugárzó arcát, izgatottan ragyogó szemét, de kíváncsisága hamar felülkerekedett a jóleső merengésen, és a nő mellé lépett. Beckett óvatosan nyitotta ki a naplót, és egyre türelmetlenebbül kezdte lapozni, mert semmi mást nem láttak, mint időpontokat és neveket az elvégzendő feladatokról: misék ideje, ministránsok nevei, mikor ki takarítja a templomot, ki veszi meg a virágokat, a kórházi látogatások idejét, a beteg gyerekek nevét, betegségét, megbeszélések időpontját, témáját.

Csalódottan indultak vissza a kapitányságra.

- Ezt nem hiszem el! - lapozgatta a naplót az író az autó anyósülésén ülve. - Nem látok benne semmi használható információt.

- Az csak a regényekben működik, hogy a főhős megtalálja a titkos naplót, ami minden rejtélyre választ ad - pillantott a morgolódó férfi felé Kate, de magában megállapította, hogy majdnem olyan csalódott, mint Castle. Sokkal többet remélt a naplótól.

- De akkor miért zárta el minden este, és miért dugta el a könyvek mögé, ha nincs benn semmi titok - töprengett a férfi. - Valami kell, hogy legyen az adatok között, csak rá kell jönnünk, hogyan olvassunk a sorok között.

- Akkor hajrá Castle! A rejtvényfejtés a te asztalod! - mosolygott pajkosan a férfira. - Csak most nem "Az ezüst tó kincsét" kell megfejtened, hanem a "Twist Olivért" - utalt a Moor-birtokon történtekre.

- Csak először kell valami útjelzőt találnom - mondta magának a férfi kezében forgatva a naplót, mintha nem is hallotta volna a nő szavait, aztán hirtelen ránézett. - Szerinted van jelentősége annak, hogy a Twist Olivér mögé dugta?

Kate sóhajtott. Csak most tudatosult benne, hogy innentől Castle minden szabadidejében a naplót akarja megfejteni, pedig az sem biztos, hogy egyáltalán el van rejtve benne valamilyen információ, bár abban igaza van a férfinak, hogy nem ok nélkül dugdosta a pap a könyvek mögé.

- Nem tudom Castle - sóhajtott. - Lehet, hogy véletlen.

- De hát véletlenek nincsenek - hőkölt hátra a férfi, mintha Kate a fizika alaptörvényeivel ellentétes dolgot állítana.

- De lehet véletlen - ellenkezett a nő.

Castle hiába akart magyarázatba kezdeni, mert Beckett telefonjának csörgése belefojtotta a szót, így csak hitetlenkedve megcsóválta a fejét.

- Beckett - szólt a nő hivatalos hangon a készülékbe, aztán figyelmesen hallgatott.

- Mi az? - suttogta Castle a nő felé fordulva, de az rá sem hederített.

- Rendben. Fél óra múlva a helyszínen találkozunk - mondta Kate, letette a telefont, és a olyan erővel lépett a gázpedálra, hogy az író belepréselődött az ülésbe, és a naplót az ölébe ejtve kapkodott az ajtó feletti kapaszkodó után.

- Megtudhatnám, hova száguldunk? - nézett döbbenten Beckettre. - Azon kívül, hogy jó esélyünk van megismerkedni a másvilággal - morogta maga elé.

Miközben a nő sávot váltott, kitette a rendőrségi villogót, hogy kisebb káoszt okozzanak a rémült autósok körében. A lassan haladó kocsisor szétnyílt előttük, de az író a biztonság kedvéért nem engedte el a kapaszkodót.

- Most kaptunk néhány átkot - állapította meg, ahogy a mellettük lemaradó autók sofőrjeinek arcára nézett.

- Will telefonált. Azonosítani tudták a csecsemő elrablóit. Mivel Espo-ék találtak rá a két gyanús alakra a térfigyelő kamerákon, megvárják a csapatunkat, így ott lehetünk az elfogásuknál - nézett kemény tekintettel ki a szélvédőn, aztán kihívó mosollyal a szája sarkában a férfira pillantott. - Ott akarsz lenni?

- Ez nem kérdés! - húzta ki magát Castle. - Tudják, hogy miért rabolták el a kisfiút?

- A nő halva szülte meg a gyermekét négy hónappal ezelőtt.

- Gondolom, egy kisfiút - bólintott Castle. - Hogy jön a képbe a férfi?

- A nő enyhe értelmi fogyatékos testvére. Többször követett el erőszakos bűncselekményt, de néhány évi kényszergyógykezelés után kiengedték, azóta a húgával él.

- És a gyerek apja?

- Meghalt a gyerek születése előtt. Hererákja volt - mondta halkan Beckett, és megpróbált minden idegszálával a vezetésre koncentrálni. Nem akart belegondolni, mit érezhetett a nő, amikor megszülte a halott kisfiút, akiben a férje tovább élhetett volna, aki örökölte volna az apja szemét vagy mosolyát, akink vonásai mindig emlékeztették volna arra az emberre, akit szeretett.
Castle is hallgatott. Mindig ódzkodott elképzelni akár az áldozat, akár az elkövető érzéseit, de most óhatatlanul megtette. Érezte, ahogy összeszűkül a gyomra, és nehezen veszi a levegőt. Hogy megszabaduljon a szorító érzéstől, sóhajtott egy nagyot, de nem szólt.

Fél óra múlva már golyóálló mellényben csatlakoztak az FBI csapatához egy négyemeletes bérház parkolójában.

- Nem értem, minek ekkora felhajtás. Nem terroristákat akarunk elfogni - mondta halkan Castle Beckett felé, amikor meglátta Sorensont és az embereit Ryan-nel és Esposito-val kiegészülve egy tervrajz fölé hajolva tanácskozni. A nő hirtelen megállt, és az író felé fordult.

- Castle, te most csendben leszel - nézett komolyan a férfira - már ha tudsz - tette hozzá mérgesen. - Szeretném, ha a Will által kiváltott féltékenységed, nem nyomná rá a bélyegét az akcióra, mint ahogy azt sem, hogy megkérdőjelezed az FBI eljárását. A férfi legutóbb egy boltban lövöldözött össze-vissza, és csak a vakszerencsének volt köszönhető, hogy nem sérült meg senki - adott magyarázatot az író kételyeire.

-Ó! - lepődött meg Castle, és lopva körülnézett, mintha azt ellenőrizné, nem rohan-e elő valahonnan egy őrült pisztollyal a kezében. - És nem vagyok féltékeny - morgott az orra alatt, de már csak Beckett hátához intézhette a szavait, mert a nő közben sietős léptekkel elindult, így Castle nem láthatta, ahogy a nő elnéző mosollyal az arcán égnek emeli a tekintetét.

- Szia Kate! Fiúk, bemutatom Beckett nyomozót - villantotta kék szemét a nőre Sorenson, aztán társai várakozó tekintetét látva, kényszeredetten bemutatta az írót is.

-Egy civil is részt vesz az akcióban? - kérdezte egy FBI-os rosszalló hangsúllyal.

- Érte én kezeskedem - nézett ellentmondást nem tűrő tekintettel a kérdező szemébe Beckett. Az, hogy ilyen határozotan megvédte az írót a nő, nem csak Sorensont, de még Castle-t is meglepte, így büszkén kihúzta magát, és Kate háta mögött egy apró, öntelt mosolyt küldött az ügynök felé.

Néhány perc alatt megbeszélték a tervet, és előretartott fegyverrel lopakodtak az épület két bejárata felé. Sorenson-ék az északi, míg Beckett csapata a déli oldal felől indult, lezárva a lehetséges menekülési útvonalakat.

Castle fegyver nélkül, "writer" feliratú mellényében lépkedett Ryan mögött. Mint minden akció során, most is átjárta az izgalom, szívverése felgyorsult, ereiben száguldott az adrenalin, ami minden idegsejtjét készenlétbe helyezte, hogy egy esetleges vészhelyzet esetén azonnal tudjon reagálni. Az izgalom mellé azonban az utóbbi időben félelem is társult. Önkéntelenül a kis csapat elején haladó nőre nézett. Minél közelebb került Kate-hez, annál jobban féltette. Már nem is értette, miért hitette el magával egészen a Montgomery kapitány temetésén eldördült lövésig, hogy a nő sérthetetlen. Annak ellenére, hogy tudta, Beckett az egyik legjobban képzett rendőr, felelősségteljes, és kiváló a helyzetfelismerő képessége, egy eltévedt golyó mindig benn van a pakliban, ezért féltette. Talán az FBI-os csapat, vagy a túl nagy erőt mozgósító akció miatt rossz előérzete volt.

Az épület meglehetősen kihalt volt a kora délelőtti órán, így szinte észrevétlenül jutottak el a kérdéses lakás ajtaja elé. A folyosó másik végén megjelent az FBI csapata is. Amikor a lakáshoz értek, mindannyian a falhoz lapultak, Sorenson kérdőn megemelte a fejét, Beckett pedig bólintott. Szavak nélkül is értették egymást. 

- Itt az FBI és a new york-i rendőrség! Nyissa ki az ajtót! - kiáltotta erélyesen Kate. Az ajtó nem mozdult, de hallatszott, hogy benn valaki rohan, tárgyak esnek a földre, valami csattan. Will és Kate egymásra nézett, és azonnal cselekedett. A férfi szembe állt az ajtóval, Kate pedig mögé lépve fedezte, amikor az egy erőteljes mozdulattal berúgta az ajtót.

Castle nézte, ahogy az ismerős jelenet lejátszódik a szeme előtt, azzal a különbséggel, hogy most nem Beckett lépett először a szobába, hanem Sorenson, és Espo-t és Ryan-t követte az FBI két embere is, és csak utánuk léphetett a lakásba. Hangos kiáltások hallatszottak mindenfelől, előreszegezett fegyverrel minden helyiséget felkutató ügynökök és rendőrök lepték el a lakást. Mire Castle a lakásba lépett és feleszmélt, már vele szembe rohant kifelé három ember.

- A tűzlétrán! A hátsó udvar felé menekül - hallotta bentről a kiáltást.

A szoba ablaka szélesre tárva tátongott, és Javi éppen mászott ki rajta. Castle az ablakhoz rohant, és lenézett. Társai a tűzlétrán rohantak lefelé. Elöl, aztán Ryan, aztán Kate, végül Espo. A nő, mintha megérezte volna, hogy valaki figyeli, felnézett, tekintete találkozott az íróéval, aki éppen emelte át a lábát a párkányon, hogy a csapat után rohanjon.

- Castle! Keresd meg a gyereket! - kiáltotta Beckett.

Az utasító hangra Castle mozdulata megállt a levegőben. Szíve szerint csatlakozott volna az üldözőkhöz, de egy pillanat alatt belátta, hogy Kate-nek igaza van. A kisfiú valahol a lakásban lehet egyedül, és nem vigyáz rá senki. Visszahúzta a lábát a párkányról, és óvatosan lépkedve elindult a szomszéd szoba felé. Minden idegszálával fülelt, hátha sírást vagy valami hangocskát hall, ami jelezné, merrefelé keresse a kicsit, de a lakásban teljes csend honolt. Belépett a kisebbik szobába. Az ablak mellett álló kiságy üres volt, de a lepedő még őrizte a pici test nyomát. - A férfi menekül. Hova rejthette a gyereket? És hol lehet a nő? - töprengett magában, miközben szeme élénken kutatta a lehetséges rejtekhelyeket. Lassan benyitott a fürdőszobába. Rend és tisztaság, de semmi feltűnő nem volt egyik helyiségben sem. A kisgyerek ruhái szépen összehajtogatva sorakoztak a kiságy mellett, a fürdőszobában külön polcot foglaltak el a babaápolási holmik.  - Szeretettel gondoskodtak róla - állapította meg megkönnyebbülten Castle, miközben kinyitotta a gardrób ajtaját, és bekémlelt. A rend szeretete ezen a helyiségen is érezhető volt. A vállfára akasztott ruhák vasaltan, rendszerezve lógtak, az összehajtogatottak milliméter pontosan sorakoztak egymás felett, a cipők egy egész polcsort foglaltak el. Már majdnem kilépett az ajtón, amikor szeme megakadt egy hosszú, mély fiókon, amin ujjnyi rés jelezte, hogy nincs teljesen becsukva. - Aki ennyire pedáns, az nem hagy nyitva egy fiókot - morfondírozott magában Castle, és odalépett a fiók elé. Leguggolt, és lassan kihúzta. Kezét a szájához kapta, hogy örömében fel ne kiáltson, amikor meglátta a fiókba tett puha takarón édesen alvó fiúcskát. Néhány másodpercig nézte a bársonyos, fehér bőrt, a pelyhes hajacskát, a hosszú, fekete szempillákat, a pici orrot és a kis cseresznyeajkakat. Pislogott néhányat, hogy a szemébe toluló könnyektől homályossá vált látása kitisztuljon, és önkéntelenül felnézett, mintha valakivel meg akarná osztani az örömét, aztán tudomásul véve, hogy egyedül van, nyelt egy nagyot, és a takaró alá nyúlva kiemelte a fiókból a gyereket.

- Gyere picike, most már biztonságban vagy  - suttogta lágy hangon, és mellkasához fogva a kis csomagot, mosolyogva felállt.

Az öröm eltompította az érzékeit és a figyelmét, ezért villámcsapásként érték a következő pillanat eseményei.

Beckett leugrott a tűzlétra utolsó fokáról, és rohant Ryan után. Látta, hogy az üldözött férfi visszapillant rájuk, mielőtt befordul az épület sarkánál, és csak remélni tudta, hogy Will és az emberei leérnek a lépcsőn, mielőtt a férfi elérné a bejáratot, mert különben ki tudja meddig rohanhatnak utána. Ahogy befordult a sarkon, elégedetten látta, hogy Sorenson éppen a földre kényszeríti a férfit, és mellé térdelve kattintja a kezére a bilincset. Pisztolytáskájába csúsztatta a fegyverét, aztán vett néhány mély lélegzetet, hogy a tüdejébe tóduló oxigénnel megnyugtassa izmait, és lassítsa a szívverését. Végignézett a csapaton. Hirtelen hiányérzete támadt, és az elégettséget nyugtalanság váltotta fel. - Castle egyedül van a lakásban - tudatosult benne. A bejárathoz futott, és hogy rossz érzését legyőzze, kettesével szedve a lépcsőfokokat rohant az emeletre. Dübörgő lépéseket hallott maga mögött, ezért a lépcsőfordulóban visszapillantott, és meglátta Espo alakját, ahogy a korlátba kapaszkodva felfelé fut a lépcsőn. A lépcsőházat hirtelen egy női hang artikulátlan hangú kiabálása, sírás, majd egy velőtrázó, fájdalmas ordítás hangja töltötte be. Beckett megborzongott, a félelem végigsöpört a testén. Úgy rohant, ahogy talán még soha életében.

Castle csak a szeme sarkából érzékelte, hogy a gardróbba szép sorba beakasztott kabátok szétnyílnak, és egy harminc év körüli, hosszú, fekete hajú nő lép ki közülük. 

- Nem viheti el! - ordította torka szakadtából eltorzult hangon a nő, karjait a gyerek felé nyújtotta, zavaros szemében mindenre elszánt tűz lobogott.

Castle ösztönösen magához szorította a csecsemőt, és hátrébb lépett, hogy a nő ne érhesse el a gyereket, de beleütközött egy szekrénybe. A gyerek felsírt, mire a nő anyatigrisként vetette magát a védekezni képtelen férfira.

- Ő az enyém! Érti? Az enyém! - sikongatta eltorzult arccal, és megmarkolta a takaróba csavart gyereket.

- Nyugodjon meg! Nyugodjon meg! - próbálta Castle csitítani a nőt, miközben szorosan fogta a kisfiút, nehogy a nő kiszedhesse a kezéből. Aztán csak azt látta, hogy a nő szétterpesztett, félig behajlított ujjai az arca felé közelednek, és hiába húzta hátra a fejét, az éles körmök végighasítottak az arcán. Érezte, ahogy a meleg vér kiserken a bőrén, hallotta, hogy a nő tovább visítozik. Menekülni próbált, de a nő belecsimpaszkodott a kisfiút beborító takaróba, és újra ráncigálni kezdte, de amikor látta, hogy a férfi erősebb nála, hirtelen elengedte a takarót, hátralépett, és tűsarkú cipőjével teljes erejéből ágyékon rúgta.

Castle még soha nem érzett ilyen fájdalmat. Mintha felrobbant volna minden fájdalomérző idegsejtje, a kín óriáshullámként söpört végig az egész testén. Tudta, hogy a férfiak számára a legfájdalmasabb dolog, ha a heréjüket éri ütés vagy rúgás, de más volt elméletben tudni, és egészen más átélni. Lábai erőtlenül rogytak össze, miközben felordított a fájdalomtól. Ösztönei nem engedték, hogy mindkét kezével a rúgás helyéhez kapjon, mert a gyereket meg kellett védenie most már nem csak az őrült tekintetű nőtől, hanem attól is, nehogy esés közben rázuhanjon. A földön fetrengve, felhúzott térdekkel próbálta csillapítani a fájdalmat, bal kezével védte az ágyékát a következő támadástól félve, míg a jobbal még mindig szorította magához a csecsemőt. Érezte, ahogy a fájdalomhoz hányinger is társul, elhomályosul a látása, és az ájulás környékezi. Agya az öntudatlansággal akarta védeni a szenvedéstől, ugyanakkor egekbe szökő adrenalinszintje meg akarta védeni a következő támadástól. Még érzékelte, hogy az őrjöngő nő vesén rúgja, aztán lehajol a gyerekért, amikor meghallotta Kate hangját. Becsukta a szemét.

A hangok távolról szűrődtek be a tudatába. Még mindig csak a fájdalomra bírt figyelni, ezért csak sokára érzékelte, hogy Kate őt szólítgatja. Kinyitotta a szemét.

Beckett már akkor átkozta magát, amikor felfelé rohant a lépcsőn, amiért magára hagyta a férfit, de a hangokat meghallva a haraghoz a rettegés is társult. A szeme elé táruló képet soha nem fogja elfelejteni, ahogy sejtése szerint a férfi sem. Castle összegörnyedve feküdt az oldalán a földön, arca csupa vér volt, és eltorzult a fájdalomtól. Egyik kezével szorosan ölelte a takaróba bugyolált síró csecsemőt, másikkal az ágyékát fogta, miközben egy nő ki akarja tépni kezéből a gyereket. Beckett-en végigfutott a félelem, de a következő pillanatban felülkerekedett rendőri énje, és a pisztolyát előretartva rákiáltott a nőre.

- NYPD! Állj!

Látta, hogy a nő nem reagál a jelenlétére és a felszólításra sem, mintha nem is hallaná, csak őrjöngve ráncigálja a takarót, ezért egy határozott mozdulattal elkapta a karját, rántott egyet rajta, majd megcsavarta, így kényszerítve földre a nőt. Az ajtóban Espo jelent meg. Beckett felnézett a nyomozóra, aztán Castle-re. Nem kellett szólnia ahhoz, hogy Javi egy pillanat alatt felmérje a helyzetet.

- Átveszem - kapta elő a bilincset, és már térdelt is a nő mellé, miközben együttérzőn pillantott a fájdalomtól nyöszörgő íróra. Miután a bilincset a vergődő nő kezére kattintotta, előkapta a telefonját, és a mentőket hívta.

Kate Castle mellé térdelt. Érezte, hogy egész testében remeg, de megpróbált nyugalmat erőltetni magára, mert a férfi láthatóan a kínok kínját élte át, a fájdalommal és az ájulással harcolt, nem akarta még jobban megrémíteni.

- Rick! Castle! - szólítgatta. - Nem lesz semmi baj! - A férfi szemhéjai lassan kinyíltak, és ő biztatóan nézett a meggyötört, fátyolosan csillogó kék szemekbe. - Mindjárt itt a mentő - simított végig gyengéden a férfi homlokán, aztán óvatosan elvette tőle a kisfiút, aki már csak halkan hüppögött. A pici ráemelte égszínkék, könnyben úszó tekintetét, aztán hüvelykujját a szájába vette, és mohón szopni kezdte anélkül, hogy a szemét levette volna Kate-ről. A nő úgy érezte, mintha lelassult volna az idő, és a hatalmas szemek már percek óta őt néznék, amikor a kisfiú pislantott, és Kate kiszabadult az ártatlan tekintet fogságából. Hirtelen nem tudta, hogy mit kezdjen a kezében tartott gyerekkel, amikor két kar nyúlt felé, és átvette tőle a kis csomagot. Hálásan nézett az időközben utánuk jövő Ryan-re, aztán újra Castle-höz fordult. Egy zsebkendővel letörölgette az arcáról a vért, közben pedig olyan sokszor hajtogatta, hogy "nem lesz semmi baj", meg hogy "mindjárt itt lesz a mentő", mintha magát is meg akarná győzni szavai igazáról. Mérhetetlenül sajnálta a férfit, akit még soha nem látott ennyire szenvedni, ugyanakkor tehetetlennek érezte magát, ami türelmetlenné tette. - Hol a fenében van már az a mentő? - gondolta idegesen, és hogy nyugalmat erőltessen magára, egy pillanatra behunyta a szemét.

- Me ... megrúgott ... a ... tű ... tűsarkújával - nyöszörögte Castle, aki először tudott megszólalni, amióta a rúgás érte. - A ... gyereket ... akarta.

- Ssss! - simogatta meg Kate az elgyötört arcot. - Már biztonságban van. Megmentetted! - suttogta elismerőn, és jólesően vette észre, hogy a férfi arcán egy pillanatra elégedett mosoly suhan át.

- Iszonyúan ... fáj - kapkodta a levegőt szaggatottan.

Kate tekintete a férfi ágyékára vándorolt, amit az most már két kézzel fogott, aztán tekintete hitetlenkedve állt meg Castle ujjain, amelyek közül lassan, de megállás nélkül szivárgott a vér. Rémülten meresztette szemét a férfi kezére, de amikor a fekete farmer sliccén terjeszkedő sötét foltot is felfedezte, már biztos volt abban, honnan vérzik a férfi..

Kate-t szíven ütötte a látvány, de ki is rántotta a pánikból, amibe néhány másodperc alatt került. Segítenie kell, és nem sopánkodni! Remélte, hogy a férfi figyelmét annyira leköti a fájdalom, hogy nem érzékeli a vérzést, mert nem szabad, hogy pánikba essen.

- Maradj itt, ne mozdulj! - mondta automatikusan, nem mintha valahova képes lenne menni a férfi, miközben biztatón megszorította a karját. Felállt és körülnézett. Az egyik polcról lekapott egy tiszta, fehér kéztörlő törölközőt, aztán a konyhába rohant, és szinte feltépte a mélyhűtő ajtaját. Vadul ráncigálta ki a fiókokat, mire a harmadikban végre talált egy zacskó fagyasztott borsót. Visszarohant a férfihoz, aki már csak halkan nyöszörgött.

- Segítek, hogy ne fájjon annyira, de ahhoz el kell egy kicsit engedned - nézett együttérzőn Castle szemébe, miközben határozottan megfogta a kezét. Érezte ahogy férfi kezén görcsösen feszülnek az izmok, aztán lassan elernyednek, és hagyják, hogy Kate átvegye felettük az irányítást. Gyorsan kicsatolta a derékszíj csatját, kigombolta a nadrág gombját, és lehúzta a sliccen a cipzárt. Nyelt egyet. Fogalma sem volt róla, hogy milyen látvány vár rá. A fehér  bokszeralsó elejét teljesen átáztatta a vér, és a vörös folt ijesztően terjedt. Kate bal kezével megemelte az alsónadrág derekát, a jobbal pedig betette alá a puha frottír anyagot, és enyhén lenyomta azon a részen, ahol a vérzés helyét gyanította, aztán a fagyasztott borsót mellé tette, hogy enyhítse a fájdalmat.

- Ááááá! - kiáltott fel újra a férfi kapkodó lélegzettel, ahogy Kate keze ránehezedett.

- Mindjárt jobb lesz! - próbálta nyugtatni a nő, de maga sem volt biztos abban, hogy segíteni tud a szenvedésen. - Szeretlek, és vigyázok rád.

- Már úton van a mentő - szólalt meg elcsukló hangon a gardróbba belépő Espo, és tekintetét nem kerülte el Beckett halk, hálás sóhaja. A srácokkal nem egyszer poénkodtak azon, hogy melyik testrészüket kell leginkább védeni a harcias amazonoktól, de látni a valóságban, hogy milyen komoly sérülést okozhat egy nő egy férfinak, rémítő volt. Nézte a földön fekvő barátját, akinek legérzékenyebb testrészét két tenyerével fogta a mellette térdelő gyönyörű nő, és abban reménykedett, hogy hamarosan csak viccelődni fognak majd ezen a jeleneten. 

Kate halkan beszélt a férfihoz. Próbálta elterelni a figyelmét a fájdalomról. Időnként látta, ahogy megcsillan a fény a kék szemekben, olyankor tudta, hogy jó úton jár. Egyszer csak Castle felemelte a kezét, és tenyerét megforgatta a szeme előtt.

- Kate! Véres ... a ... kezem - nyögte az író, és döbbenten szemlélte a vörös folyadéktól ragacsos ujjait.

A nő hirtelen nem tudta, mit válaszoljon, nehogy halálra rémítse a férfit. Megkönnyebbült, amikor Espo megszólalt.

- Nem lesz semmi baj haver! - térdelt Castle mellé. - A dokik összefoltoznak, és a jég is csodákra képes. Kitartás! Itt van a mentő - emelte fel az ujját, hogy Castle is figyelje a vijjogó sziréna hangját, aztán a dobogó lépteket a lépcsőn. - Minden rendben lesz - mondta, aztán felállt, hogy a mentősöket beengedje.

- Átvesszük a sérültet - fogta meg Kate vállát a mentőorvos finoman, mégis határozottan. A nő még egyszer Castle kétségbeesett, összeszűkült szemébe nézett, és nehéz szívvel felállt, hogy idegenek segítőkészségére bízza a férfit, akit mindenkinél jobban szeret. Véres kezeit kicsit eltartva az oldalától, mereven állt, és figyelte az orvos és az ápoló ténykedését. Szívén még mindig nem engedett a szorítás, gyomra még mindig görcsösen összehúzódott.

Az ápoló lehúzta a nadrágot és az alsót Castle combjáig, hogy az orvos megvizsgálhassa a sérülést.

- Bevisszük - mondta szűkszavúan az orvos. - Jöhet a sóoldat a fájdalomcsillapítóval! A borsót meg cserélje jégre! - szólt az ápolónak, miközben Castle arcát vizsgálta, aztán komolyan az író szemébe nézett - Hányinger kínozza és leszakad a dereka. Így van?

Castle bólintott.

- De mindez semmi ahhoz képest, amit az ágyékában érez, igaz? Bekötök egy infúziót, az segíteni fog, de valahogy szabaddá kell tennem a karját. Levessük ezt a szép inget, vagy levágjuk? - nézett végig az írón. - Jobb, ha nem mozog, inkább levágjuk - döntött az orvos.

Egy perc múlva már Castle elszorított karját paskolgatta, hogy megtalálja a vénát.

Kate nézte a szótlan férfit. Még sosem kívánta ennyire, hogy mondjon valamit. Bármit. Legalább azt, hogy ne szúrjanak tűt a kezébe! De Castle összeszorított szájjal, fájdalmas arccal hallgatott. Időnként Kate-re pillantott, és ilyenkor a nő meglátta a félelmet a tekintetében.

Az infúzió egyenletesen csepegett, Castle-t egy mozdulattal a hordágyra tették, betakarták egy takaróval, és sietve indultak vele a mentőbe. Kate gyorsan megmosta a kezét, és utánuk rohant.

Castle érzékelte a körülötte folyó eseményeket, tudta, hogy később minden pillanatra pontosan emlékezni fog. Kate tekintetére, mozdulataira, szavaira, Espo biztató mondataira, az orvos és az ápoló ténykedésére, de most csak a fájdalommal foglalkozott az agya, minden mást háttérbe szorított. Ahogy a fájdalomcsillapító bekerült a véráramába és csökkentett a kínt, egy gondolat fészkelte be magát a fejébe, ami félelemmel töltötte el. - Lehet, hogy soha többé nem lehet gyerekem? Lehet, hogy a sors végérvényesen döntött helyettük? - Igaz, tudomásul vette Kate döntését, mégis szerette volna meghagyni a lehetőséget. Meg akarta kérdezni az orvostól, mik a kilátásai, de nem Kate előtt akarta feltenni a kérdést.

Beckett látta, ahogy Castle-t betolják a hordágyon a mentőbe, és az orvos kissé lemaradva megáll, lehajol, hogy megigazítsa orvosi táskájának a zárját.

- Beszélhetnénk? - állt meg előtte a nő, elzárva az útját, és kérlelve nézett a férfira.

- Tudom, mit akar kérdezni - egyenesedett fel az orvos, és nyíltan a nő szemébe nézett. - Tudni akarja, hogy lehet-e gyereke.

Kate bólintott, és a férfi tekintetét kutatva, szorongva várta a választ.

- Nézze! Egyelőre nem tudok semmi biztosat mondani. A herék a rúgás hatására megduzzadtak, de azt nem tudom megmondani, hogy károsodtak-e. A vérzés ijesztő, de megítélésem szerint csak a herezacskó szakadt fel egy kis területen, mivel rengeteg ér hálózza be a területet, erősen vérzik, de néhány öltéssel rendbe hozható. Ijesztőbbnek látszik, mint amilyen veszélyes. A kérdésére azonban csak néhány nap múlva tudnak majd a kollégák válaszolni - magyarázta nyugodtan az orvos, ami ugyan nem nyugtatta meg egészen Kate-t, de reménnyel töltötte el, hogy a férfi hangsúlya azt sugallta, talán nincs nagyobb baj. - Eljön vele?

Beckett el akart menni, de előbb szólnia kell Will-nek és a fiúknak. Sorenson éppen a két gyanúsítottat tuszkolta be egy autóba, Espo és Ryan pedig sietős léptekkel közeledett a mentő felé.

- Hogy van? - kérdezték szinte egyszerre aggódó tekintettel.

- Kapott fájdalomcsillapítót, de be kell vinni a kórházba.

- Menj csak! A jelentést majd mi elintézzük - mondta Espo szinte kitalálva a nő gondolatát, Ryan pedig egyetértően bólogatott.

- Kösz fiúk! - nézett rájuk hálás szemmel a nő, és már futott is a mentőhöz.

Már percek óta robogtak a kórház felé, és Kate egyre aggódóbb tekintettel méregette a csendesen fekvő férfit. Szinte rosszul volt ettől a csendtől, ami annyira nem volt jellemző a férfira.

- Minden rendben lesz - fogta meg a férfi kezét. - Nagyon fáj?

- Már elviselhető - szólalt meg rekedt hangon Castle, aztán pislogott néhányat, mint akinek nehezére esik kimondani, ami bántja. - Olyan kínos ez az egész. Miért történik ez velem? - sütötte le a szemét.

- Megmentettél egy kisgyereket, és ez nagyszerű tett volt. Neked nincs fegyvered, hogy megvédd magad.

- Akkor is ciki. Tudod te, hogy mennyit fognak ezzel ugratni? - kérdezte duzzogva, mire Kate elmosolyodott. Ha már ezen töri a fejét a férfi, akkor biztos, hogy jobban van.

- Nem fognak ugratni.

- Higgye el hölgyem, fogják - szólalt meg meggyőződéssel a mentőorvos. - Minden részvétem, uram - nézett együttérzőn a betegre.

Castle morgolódott még egy kicsit az úton, Kate pedig próbálta meggyőzni, hogy meg fogja védeni az élcelődésektől. Hamarosan a kórházba értek, és a férfit betolták az egyik vizsgálóba, Kate pedig egyedül maradt a kételyeivel a folyosón. A férfi duzzogása sem tudta elvonni a figyelmét a tekintetében megbújó félelemről. Nem beszéltek róla, de Kate tudta, hogy Castle-t még jobban foglalkoztatja az a kérdés, amit ő már feltett az orvosnak, és a kínos helyzet taglalása csak álca, hogy elterelje gondolatait a valódi félelméről. Hol idegesen járkált a folyosón, hol leült a családtagoknak fenntartott váróteremben található kényelmetlen székek egyikére, de bármit csinált, úgy érezte ólomlábakon jár az idő. Percenként nézett az órájára, és azon gondolkodott, normális-e, hogy Castle ilyen sokáig van a műtőben. Minden ajtónyitódásra felkapta a fejét, és szinte felugrott a székről, amikor meglátta az ügyeletes orvost belépni a váróterembe.

- Ön Mr. Castle hozzátartozója? - kérdezte a középkorú, fáradt tekintetű férfi pókerarccal, amiről Kate semmilyen érzelmet nem tudott leolvasni.

- Igen a menyasszonya vagyok - mondta ki először életében, és valamiért rettentő furcsának érezte a szót. Castle a társa, a szerelme, a barátja. Ezek fontos dolgok. A "menyasszony" kifejezés meg olyan, mintha valami szappanopera szereplők lennének.

- Nos, Mr Castle sérülései rendkívül fájdalmasak. A herezacskón levő sérülést összevarrtuk, azzal nem lesz probléma, a herék megzúzódtak és megduzzadtak, ezért jegelni kell, az arcán levő karmolást fertőtlenítettük - sorolta egy levegővétellel az orvos. - Ma benntartjuk, de ha nem jön közbe semmi, akkor holnap hazamehet.

- Mi a további teendő?

- Egy hét múlva be kell jönnie varratszedésre, és néhány napig otthon is ajánlatos jegelni. Egy ideig nem ajánlatos megerőltető fizikai tevékenységet végeznie, és ha adhatok egy jó tanácsot, amíg meg nem gyógyul, ne akarja testi gyönyörökben részesíteni! Higgye el, nem fog sikerülni! - mondta huncut mosollyal.

Beckett egy pillanatra elmosolyodott az orvos célzásán, aztán azon töprengett, rákérdezzen-e a lényegre. A férfi mintha csak megérezte volna a gondolatát, újra megszólalt.

- A barátja megkérdezte, hogy ezek után lehet-e gyereke. Az erre irányuló vizsgálatot csak akkor tudjuk elvégezni, ha a duzzanat leapadt. Biztosat csak a vizsgálat után mondhatok, de tapasztalataim szerint bizakodhatnak - húzta biztató mosolyra a száját, a nő pedig bólintással jelezte, hogy mindent megértett.

- Bemehetek hozzá?

- Természetesen. Segítsen neki! A teste most nem fáj, de a lelke és az egója annál inkább - mondta a férfi együttérzőn, és elsietett.

Kate halkan nyitott be a szobába. Castle kórházi hálóingben, a fájdalomtól megszabadulva, kisimult, de a fertőtlenítővel kidekorált arccal, elgondolkodó tekintettel feküdt az ágyban. Szomorkásan  elmosolyodott, amikor meglátta a belépő nőt.

- Szia - mondta, mintha nem csak egy órája váltak volna el.

- Nem fáj?

- Nem, de meg ne kérdezd, hogy hova kaptam érzéstelenítő injekciót! - húzta el a száját Castle, és zavarában nyelt egyet.

- Injekciót? - nézett Kate sajnálkozva a férfira. Tudta, hogy retteg a tűszúrástól akkor is, ha a hátsójába kapja, hát még ha ...

- Inkább ne beszéljünk róla - mondta gyorsan Castle, és remélte, hogy Kate nem képzeli el a jelenetet, ami a vizsgálóban lezajlott.

- Az orvos mondta, hogy nincs nagy baj - próbálta Kate elterelni a férfi gondolatait a láthatóan kényes eseményekről.

- A kérdés az, mit nevezünk "nagy baj"-nak - sóhajtott Castle.

Beckett leült az ágy szélére, megsimogatta a férfi ép arcát, majd ujjai finoman oldalra fésülték a homlokába hulló haját, aztán lassan fölé hajolt, és gyengéden megcsókolta.

- Sajnálom Castle! Nagyon sajnálom - suttogta a csókba, aztán kicsit eltávolodva a férfitől, könnyes szemekkel nézett rá. Amikor látta Castle tekintetében az értetlenséget, folytatta. - Gondolnom kellett volna a nőre, jobban át kellett volna vizsgálnunk a lakást, és nem szabadott volna, hogy egyedül hagyjalak.

- Nem tudhattad. Egyikünk sem tudhatta, hogy ez lesz - pislantott az ágyékára.

- De ha én ... kezdte Kate, de Castle két tenyerébe vette a nő arcát, magához, húzta, és ajkát az önmarcangoló szavakat formáló ajkakra tapasztotta, aztán megszakította a csókot, és szorongva a zöldes-barna szempárba nézett. - Akkor is szeretni fogsz, ha ... - nem akarta kimondani, hogy "ha nem lehet gyerekem", hiszen Kate érthetően a tudtára adta, hogy ő nem akar gyereket, de úgy érezte, ha elveszti a nemzőképességét, nem lesz teljes értékű férfi.

 - Szeretni foglak! Mindig - mosolyodott el Kate, és újra meg akarta csókolni Castle-t, de nyílt az ajtó, és úgy rebbentek szét, mint a rajtakapott kamaszok. Kate felpattant az ágyról, és zavarában a füle mögé tűrte a haját. Egy idős nővér lépett be, és rosszallóan megcsóválta a fejét.

- Nem hiszem, hogy az ő állapotában az a legjobb ötlet, hogy felkelti a vágyait - mondta ki nyíltan amit gondolt, és szúrós szemmel Beckett-re nézett, aki elvörösödve nyelt egyet.

A nővér felvette Castle adatait, aztán sietve távozott.

- Ha tudná, mennyi érzéstelenítőt kaptam, nem mondana ilyeneket - duzzogott sértődötten a férfi. - Bevallom, most csak képzeletbeli vágyakat tudsz bennem kelteni - nézett szomorúan mosolyogva Kate-re.

- Mivel rendkívül élénk fantáziád van, ez nem is lehet olyan rossz - nevette el magát Kate. - Mi az? - kérdezte, mert feltűnt neki Castle töprengő tekintete.

- Mit gondolsz, meddig nem ... khm ... szóval mi ...

- Mit nem csinálhatunk, Castle? - mosolyodott el e férfi zavarán.

- Meddig nem szeretkezhetünk? - nyögte ki szenvedő arccal, mire Kate először elmosolyodott, aztán megforgatta a szemét, és arcán tettetett rosszallással felhúzta a szemöldökét.

- Szerintem nem olyan hosszú ideig, hogy ne bírnánk ki.

- De hát Kate! Négy évet kell bepótolnunk, és most megint lemaradunk!

 Beckett elmosolyodott. Már tényleg nincs baj, ha visszatért a régi énje. Végignézett a férfin, és eszébe jutott, hogy Martha és Alexis nem tudja mi történt.

- Értesíteni kell édesanyádat és Alexist, mielőtt a hírekből tudják meg, hogy mi történt - vette elő a telefonját. - Te hívod fel őket, vagy én beszéljek velük?

Castle arcára kiült a kétségbeesés. Tudta, hogy nem titkolhatja el, hogy megsérült, de hogyan mondja el az anyjának és a lányának, hogy melyik testrészét érte a baj?

- De, én ... én ... nem akarom - kezdte mondani, mire a nő már emelte is a füléhez Castle telefonját.

- Jó, akkor majd én - nézett ellentmondást nem tűrőn a férfira, mert látta rajta, hogy el akarja odázni a hívást.

- Ne, ne, ne! - élénkült fel Castle, és megpróbálta elkapni Kate telefont tartó kezét. - Inkább majd én. Nem akarom, hogy a kelleténél jobban kitárgyaljatok.

A nő mosolyogva átadta a készüléket, és hallgatta, ahogy a férfi finoman körbeírta Martha-nak a történteket, és csak mintegy mellékesen említette, hogy megrúgta a nő. Látszott rajta, hogy elégedett magával, amiért az ügyre és a gyerek megtalálására tudta terelni a szót, de hirtelen elakadt a szava, nyelt egyet, és láthatóan zavarba jött.

- Hogy hol rúgott meg? - kérdezett vissza, miközben elfintorodott. Segélykérőn Beckett-re nézett, de a nő csak figyelmeztetőn összevonta a szemöldökét. - Hát ... az nem érdekes Anya - mondta kitérően, mire az asszony olyan hangosan kezdett beszélni, hogy Kate is kihallotta a telefonból a hangját.

- Richard ne ködösíts! Érzem, hogy valami bajod lett. Na ki vele!

- Hát ... a nők tudják, hogy hol van a férfiak legérzékenyebb pontja - kerülte ki óvatosan a pontos választ, és remélte, hogy anyja érteni fogja a célzást.

- Ó! - lepődött meg Martha. - Kellett orvos? 

Castle hálás volt, amiért nem várta el tőle az anyja, hogy pontosan írja le a sérülést, hanem olyan kérdést tett fel, hogy a válaszból kikövetkeztethesse a baj súlyosságát.

- Igen, de holnap már mehetek haza.

- Kórházban vagy?- hűlt el a nő, és hangján most érződött először igazi félelem.

- Igen, de nem kell bejönnöd, Kate itt van velem - mondta gyorsan. Már csak az hiányzott volna, hogy Martha vagy Alexis itt csodálja a kórházi ágyban!

- Add Kate-et!

Castle annyira meglepődött anyja parancsoló hangnemén, hogy gondolkodás nélkül Beckett felé nyújtotta a készüléket, de hiába nézett könyörgő tekintettel a nőre, az lényegre törően ugyan, de pontosan elmondta a sérüléseit, és amit az orvos mondott.

Kate tudta, hogy bármennyire is kínos Castle-nek, nem hazudhat Martha-nak. Egy anyának joga van tudni, hogy mi történt pontosan a fiával. Az asszony egy ideig hallgatott, aztán halkan, hogy ne hallatsszon ki a telefonból, feltette a kérdést.

- Nem lesz impotens? - csendült aggodalom a hangjában.

- A szó egyik értelmében biztosan nem, mert az az része nem sérült meg - mosolyodott el Kate. - A másik értelemben levőre néhány nap múlva végeznek el egy vizsgálatot, de az orvos szerint nem valószínű.

Hallotta az apró, megkönnyebbült sóhajt a vonal túlsó végén, aztán az asszony még megkérte, hogy vigyázzon rá, és felhívta a figyelmét, hogy fia rosszul tűri, ha sérül az önérzete, aztán elbúcsúztak.

Castle durcás arccal feküdt, szemét a mennyezetre szegezte.

- Muszáj volt elmondani? - kérdezte sértődötten.

- Igen, muszáj - zárta le a vitát Kate. - Mennem kell - simogatta meg a férfit, aztán egy gyengéd csókot lehelt a szájára. - Később még bejövök, addig gondold végig, mire lehet szükséged. És ne halljak rád panaszt! Légy jó fiú, és fogadj szót a csinos nővérkéknek! Minden férfi álma, hogy szép nők ápolgassák a legérzékenyebb testrészét. Igaz, Castle? - mosolygott huncutan a férfira.

- Ez nem szép! Nagyon nem szép! - duzzogott először a férfi, aztán elmosolyodott, és szeme pajkosan csillogott. - Már csak egy nő ápolgatása tesz boldoggá Beckett nyomozó!

Kate égnek emelte a szemét, de mosolyát nem tudta elrejteni. Már az ajtónál járt, amikor Castle utána szólt.

- Behoznád Jason Parker, alias Daniel atya naplóját? Most van időm átnézni. Biztos, hogy valami fontos van benne, különben nem rejtegette volna az atya.

- Rendben Indiana Jones! A titkos rejtvények megfejtése a te asztalod - egyezett bele a nő.

Fél óra múlva Beckett már a fehér tábláról vette le a négy hónapos baba fényképét. Ráfeledkezett a hatalmas, csodálkozó szemekre, a pici orrocskára és a kis cseresznyeajkakra, és önkéntelenül felidézte magában a pillanatot, amikor a pici ránézett, és szinte fogva tartotta  a tekintetével. Furcsa, ugyanakkor teljesen természetes érzés volt a karjaiban tartani azt az apró emberkét. Szeme sarkából látta, hogy Javi és Kevin közelednek felé, ezért gyorsan az asztalára tette a képet.

- Kihallgattátok a nőt és a férfit? - kérdezte gyorsan, hogy elterelje különös érzéseit a kisgyerekről.

- Igen, de előbb mondd el, mi van Castle-lel! - kérte Espo, és Beckett csak most jött rá, hogy a fiúknak nincs információjuk a barátjukról.

- Rendben lesz. Holnap hazajöhet, és reménykedhetünk, hogy következmények nélkül megúszta - mondta szűkszavúan Kate, de láthatólag ez elég volt a két férfinak, bár a nő érezte, egymás között részletesen ki fogják tárgyalni a történteket. Barátok voltak, féltették Castle-t és átérezték a helyzetét, ezért nem poénkodtak a sérülésén, és neki sem tettek fel kellemetlen kérdéseket, és ezért Kate tisztelte őket.

- A férfi Frank Tyson, értelmi fogyatékos - nézett a feljegyzéseibe Ryan, és ismertette a kihallgatás eredményét Beckett-tel. - Amióta kiengedték a kényszergyógykezelésről, testvérével, az özvegy Marina-val élt. Amikor a nő halva szülte meg a gyerekét, depressziós lett, és többször próbált öngyilkosságot elkövetni. Frank imádja a húgát, és sérült elméjével úgy gondolta, ha szerez egy csecsemőt a nőnek, akkor megoldja a problémát. Amikor elrabolta a gyereket, néhány utcával odébb felhívta a nőt, és átadta neki a babát, ő meg elment a pszichiáteréhez, akinél minden héten jelentkeznie kellett, de végül nem ment be a rendelésre. Marina-t most vizsgálja egy szakértő, hogy mennyire van beszámítható állapotban.

- Szinte biztos, hogy nincs köze a többi gyerek ügyéhez - ingatta meg a fejét Espo.

- Igen, én is így gondolom - nézett a levett fényképre Kate, és a kisfiú tekintete megint rabul ejtette. - Hogy álltok a templom pénzügyeivel? - kérdezte gyorsan, és a két férfira nézett.

- Van néhány furcsa átutalás, aminek aztán nyoma veszett - mondta Ryan, és egy dossziét adott át Beckett-nek. - Kigyűjtöttük őket, jó lenne, ha te is megnéznéd.

Kate gyanakodva nézett hol az egyik, hol a másik toporogva ácsorgó férfira. Máskor részletesen beszámoltak arról, amit találtak, nem csak ködös utalásokat tettek, és neki elég volt a lényeget átnézni. Látta rajtuk, hogy valamit kérdezni szeretnének, de nehezen hozakodnak vele elő.

- Ki vele! Mit akartok? - nézett rájuk tettetett szigorral.

- Szeretnénk meglátogatni Castle-t - bökte ki a homlokát ráncolva Ryan.

- Rendben - bólintott Kate. - Gates úgy fogja tudni, hogy a templomba mentetek - tette hozzá cinkos mosollyal.

- Köszi Beckett - vigyorodott el a két férfi, és már pördültek is meg.

- Ezt vigyétek el neki! - szólt utánuk a nő, és a megtorpanó Ryan kezébe nyomta a pap naplóját.
Jóleső mosollyal az arcán figyelte, ahogy a két nyomozó sietve beszáll a liftbe. Tudta, hogy Castle-nek jót fog tenni a két férfi együttérzése, mégis csak jobban megértik a sérült önérzetét, mint egy nő, és abban is biztos volt, hogy nem fogják szekálni. Egyelőre. Kinyitotta a dossziét, és belemerült a kigyűjtött pénzügyi adatok elemzésébe.

Castle kellemes, pihentető alvásból ébredt. Nem tudta, hogy a nap megrázó eseményei és az átélt fájdalom merítette-e ki, vagy a tabletta, amit bevetetett vele a nővér, mindenesetre nem bánta, hogy átaludta az unalmas kórházi órákat. Érezte, hogy elmúlt az érzéstelenítő hatása, de az ágyékára helyezett jeges zacskó jótékonyan csillapította a feszítő fájdalmat. - Most meg teljesen lefagyasztják - töprengett, és egy újabb aggasztó gondolat kezdett motoszkálni a fejében.

- Látom felébredt - szólt kedvesen az ajtón belépő fiatal nővér. Hosszú, barna haját lazán fogta össze egy csattal, modelleket megszégyenítő, tökéletes alakját még a nem éppen divatos fazonú nővérruha sem tudta eltakarni. Szépen ívelt, telt ajkai mosolyra húzódtak, ahogy meglátta az ijedt arcú beteget, hatalmas, mogyoróbarna szemei pedig huncutul csillogtak. - Megnézem, minden rendben van-e odalenn - pillantott Castle ágyéka felé - aztán kicserélem a jeget.

- Ne! Nem kell! Csak akkor fáj, ha megmozdulok, és a jeget sem kell kicserélni - ellenkezett ijedten Castle, és a biztonság kedvéért szorosan megmarkolta a takarót.

- Csak nem szégyenlős? - nevette el magát a nő, amitől láthatóvá vált tökéletes, hófehér fogsora. - Higgye el, nem lesz újdonság, amit látni fogok!

- De ... de én nem is ismerem magát - mondta sietve Castle, mivel semmi épkézláb kifogás nem jutott eszébe. Tetőtől talpig végigmérte a gyönyörű nővért, végül tekintete megállt a hatalmas, ragyogó szemeken.

- Ön Richard Castle, a híres regényíró, és pedig Vivien Levin vagyok - nyújtotta ápolt kezét a férfinak, aki meglepetésében kezet fogott a nővérrel. - Most már ismer - nézett igézően a betegre, és míg az tátott szájjal meredt a felé hajoló tökéletes idomokra, lehúzta róla a takarót.

Castle zavarában nyelt egyet, és még tett egy erőtlen kísérletet arra, hogy bebizonyítsa, nincs szüksége a vizsgálatra, aztán belátta, hogy nem kerülheti el a kínos szituációt, mert a nővér rá sem hederített, hanem felhajtotta a férfi hálóingét, levette a jeget, és megszemlélte, mennyire vérzett át a sebet takaró géz. Castle fejét hátravetve, a mennyezetre szegezte a tekintetét. Úgy érezte, jobb ha nem látja, hogy néz ki a legféltettebb testrésze, amit ráadásul egy gyönyörű, idegen nő mustrálgat. Régen érezte magát ilyen kínosan.

- Nem okoz károsodást, hogy ennyire elfagyasztja a jég? - tette fel a fejében motoszkáló kérdést.

- Attól nem kell félnie - nyugtatta meg a nővér. - A kötést később átcserélem - mondta, miközben a duzzadt területre tette az új jeges zacskót. Éppen lehúzta a hálóinget, amikor nyílt az ajtó.

A belépő Ryan olyan zavarba jött az elé táruló látványtól, hogy hirtelen megállt, a mögötte érkező Espo pedig beleütközött.

- Khm ... izé ...rosszkor jöttünk? - kérdezte.

- Igen! Nem - vágta rá egyszerre a két ember.

- Nem - mondta újra a nővér, és kacér mosolyát a két belépő nyomozó felé villantotta.

A nővér megbillegetve kerek csípőjét, úgy vonult ki a szobából, mint egy modell a kifutón, miközben olyan közel lépett a szájtátva bámuló Javi-hoz, hogy az megérezte a kellemes parfümillatot.

- Jézusom Castle! Hova kerültél? Ez most a pokol vagy a mennyország? - kérdezte az illattól és a látványtól kábultan Espo.

- Cserélnél velem? - kérdezte bosszúsan Castle, és nyakig húzta a takarót, mintha ezzel elterelhetné a figyelmet sérülése helyéről.

- Dehogy! Bocs haver, csak meglepett, hogy léteznek ilyen ápolónők. Na de beszéljünk rólad! - fordult Castle felé, miközben egy-egy széket húztak az ágy mellé, és leültek. - Jobban vagy?

- Igen, már nem fáj annyira. Csak ne lenne olyan kínos! - sóhajtott fel az író, a fiúk pedig egyetértően bólogattak.

- Bevallom, amikor megláttam, hogy Beckett hol próbálja elállítani a vérzést, azt hittem rosszul leszek. Végigfutott a hátamon a hideg.

- Hát, gondolom nem volt éppen erotikus látvány - húzta el a száját az író.

- Beckett nem osztotta meg velünk, hogy hol is sérültél meg pontosan. Ugye azért a ... khm ... szerszámodnak nem lett baja? - kérdezte félénken Ryan.

- Nem! Dehogy! Annak semmi baja!

- Jó, jó - csillapította a felháborodott férfit Espo - nem tudhattuk, hogy mi vérzett! Haver! Láttam azt a tűsarkú cipőt, amikor letartóztattam a nőt. Ha azzal találkoztál, akkor őszinte részvétem!

- Remélem, hogy a dokik nem cikiztek! - nézett részvéttel Castle-re Kevin.

- Nem, de arról inkább nem beszélnék, ami a vizsgálóban történt - nyelt egyet a rémes emlékek gondolatára az író.

- Nézd a dolog jobbik oldalát: legalább a nővér csúcsszuper - vigyorodott el Javi.

- Te csak várj, amíg Lanie is meglátja - nézett rá Kevin rosszallóan.

- Miért? Te is csak hűséget fogadtál Jenny-nek, nem vakságot!

- Igen, de én elköteleztem magam Jenny mellett, te viszont még szingli vagy, azaz én biztos vagyok a kapcsolatunkban, te viszont ...

- Nehogy már rá akarj beszélni, hogy kérjem meg Lanie kezét azért, hogy bízzon bennem! - háborodott fel a férfi, de Ryan csak sokatmondóan mosolyogva állta a tekintetét.

Espo megcsóválta a fejét, aztán Castle felé fordult.

- Ha bármiben segíthetünk, csak szólj!

- Ha nem szekáltok vele, és nem regélitek el mindenkinek, az nekem már elég.

- Hát nem tudom Castle, hogy ezt megígérhetjük-e - vacillált Espo. - Tudod hogy van ez! Most még nagyon sajnálunk, de később már csak egy kellemetlen emlék lesz a számodra, nekünk meg a cikizés alapja - tárta szét a karját, mint aki nem tud mit tenni, Ryan pedig szomorú arccal, együttérzőn bólogatott. Castle fancsali ábrázatát látva elnevették magukat. - Megígérem, hogy igyekszünk.

- Elmondani meg már nem kell senkinek. Hidd el, már mindenki tud róla. Tudod Castle, olyan ez, mint a futótűz - tette hozzá szomorú arccal Ryan.

- Na szép! Így számítson a barátaira az ember! - duzzogott az író, mire a két férfi elmosolyodott.

- Ki mentettél egy pici babát egy szerencsétlen, őrül nő kezéből, és boldoggá tetted az igazi szüleit. Ezt tudja mindenki, úgyhogy ne félj, nem fog senki kinevetni.

- A mankókon is élcelődtek, amikor eltörött a bokám - morgolódott még Rick, de elgondolkodott Ryan komoly szavain.

- Ezt Beckett küldte - adta át a naplót a nyomozó. - Ez majd eltereli a gondolataidat.

A két nyomozó felállt, indulni készültek.

- Vigyázz magadra haver! Ha egy ilyen nővérke ápolgat, nagyobb veszélyben vagy, mint gondolnád - kacsintott rá Espo.

- Főleg, ha Kate megtudja, hogy hagytad illetlen helyeken nézelődni és nyúlkálni - tett még rá egy lapáttal Ryan.

- Ne már! El sem hiszem, hogy már most kezditek! - görbült le sértődötten az író szája. - Még ha akarnék sem tudnék vele mit kezdeni - tette hozzá maga elé morogva.

Amikor kilépett a két nyomozó az ajtón, Castle elmosolyodott. Látta a két férfin, hogy őszintén aggódnak érte, és nem is lennének igazi férfiak, ha nem használnának ki egy ilyen helyzetet egy kis élcelődésre, ami egy időre feledtette vele a szorongást okozó érzést, amit a bizonytalanság és a félelem szült. Vajon lehet még gyereke?

Megpróbálta elhessegetni a kínzó gondolatokat, és a kezébe vette a naplót. Kíváncsisága elnyomta a szorongását, és érdeklődve kezdte lapozni a könyvecskét. Az első dolog, ami felkeltette a figyelmét, hogy a bejegyzéseket különböző színnel írta az atya. Bár úgy tűnt, mintha véletlenül más-más színű toll akadt volna a kezébe, és látszólag nem volt jelentősége a kék, fekete, piros színeknek, Castle úgy gondolta, megér egy próbát külön válogatni az azonos színű feljegyzéseket. Először a kék színnel írt szövegrészeket olvasta, és elhúzta a száját, amikor a napló végére érve megállapította, hogy semmi rejtélyes vagy gyanús nincs a feljegyzésekben. A hasára fektette a naplót, és újra végiggondolta a lehetséges magyarázatokat a gyerekek eltűnésére. Vissza-visszatért ahhoz a ponthoz, ami nyugtalanította: túl sok gyerek tűnt el, és túl nagy az életkorbeli különbség köztük. A pici csecsemő ügye megoldódott, valószínűleg semmi köze a többi gyerek eltűnéséhez. Amikor ehhez a gondolathoz ért, felmerült benne egy újabb ötlet. Mi van, ha nem függ össze az össze gyerek ügye? Felkapta a naplót, és más szemszögből kezdte vizsgálni a bejegyzéseket.

Kate megdörzsölte a szemét, aztán hátradőlt a székében, és nyújtózkodott egyet. Teste követelte a koffein nyújtotta felfrissülést, ezért a pihenőbe ment, és feltett egy kávét. Figyelte, ahogy a gőzölgő fekete folyadék a poharába csorog, és sóhajtott egyet. Hiányérzete volt. Már időtlen idők óta nem fordult elő, hogy egyedül főzött kávét az őrsön. A pohárral a kezében leült a tábla előtti asztalra. Tekintete újra meg újra elidőzött a gyerekek képein, miközben magában felidézte Castle elméleteit. Most jobban örült volna valami valóságtól elrugaszkodott ötletnek, mert a férfi elképzelései kivételesen nagyon is valóság közeliek voltak. Bármelyik lehetőségre gondolt, félelem járta át a szívét. Mennyi esélyük van, hogy akár csak egy gyereket is megtaláljanak épségben? Abba nem is akart belegondolni, milyen félelmekkel és fájdalmakkal kellett megküzdeniük. Belekortyolt a kávéba, aztán letette a poharat az asztalára. Szeme megakadt a megmentett kisfiú képén. Szinte vonzotta a hatalmas kék szemekből sugárzó ártatlanság, és arra gondolt, talán éppen ilyen szeme lenne az ő gyereküknek is, ha Castle kék szemét örökölné. Gyorsan elhessegette a gondolatot. Egy pillanatra elmerengett az emléken, ahogy Castle magához szorítva óvta a bebugyolált kis testet még a legnagyobb kínok között is, aztán újra maga előtt látta az először síró, aztán a békésen cumizó édes arcocskát. Őt egészen más célból rabolták el, mint amire eddig gondoltak. Újra a táblán sorakozó képekre nézett, és egy új gondolat kezdte befészkelni magát a fejébe. Néhány percnyi gondolkodás után felkapta a telefonját, és Will-t hívta. Alig tette le a készüléket, amikor beviharzott az őrsre Viktoria Gates kapitány, és az irodája felé tartva idegesen ránézett.

- Beckett nyomozó, jöjjön az irodámba - csattant ellentmondást nem tűrőn a hangja, mire Kate azonnal felállt. Fogalma sem volt, mi zaklathatta fel ennyire a felettesét, de látta rajta, hogy dúl benne a harag.

Beckett egy szó nélkül megállt az íróasztallal szemben, és nyugalmat erőltetve magára várta, hogy a nő rázúdítsa a mérgét, bár fogalma sem volt róla, miért ilyen feszült a nő.

A kapitány lepakolta a táskáját és a hóna alatt hozott iratokat, aztán két kézzel az asztalra támaszkodva előrehajolt, hogy nyomatékot adjon szavainak.

- Néhány órára teszem ki a lábam a kapitányságról, és maga hagyja, hogy egy őrül nőszemély elintézze Mr. Castle-t? - sistergett a hangja a dühtől. Bár nem kiabált, Kate érezte az elfojtott indulatot, ahogy azt is, hogy ilyen dühös talán még soha nem volt a nő. - Hogyan engedhette, hogy egyedül legyen a lakásban, amíg nem vizsgálták át alaposan?

Beckett-tel most fordult elő életében először, hogy nem állta a nő számonkérő tekintetét. Tudta, hogy igaza van, és nem is volt semmi mentsége a történtekre.

- Hibáztam - vallotta be szemlesütve őszintén.

- Tudja maga, mit kapok és a polgármestertől és a sajtótól, ha egy híres civilt baj ér egy rajtaütésen? Ha nem tud rá vigyázni, akkor nincs keresnivalója az akciókban!

- Igaza van asszonyom.

Beckett nem gondolta, hogy valaha kimondja ezeket a szavakat, ami megpecsételi a Castle-lel végzett közös nyomozások sorsát, legalábbis az akciókat. Lelkiismeret furdalása volt, amit Gates csak megerősített. Bármennyire szerette a férfit, nem hagyhatta, hogy még egyszer ilyen előforduljon.

- Persze hogy igazam van! - ült le a székébe a kapitány, és látszott rajta, hogy kiadta a mérgét. - Hogy van? - kérdezte megenyhülve.

- Ellátták a kórházban, holnap hazaengedik - mondta szűkszavúan Kate, mert fogalma sem volt, mennyire részletes választ vár tőle a nő.

- Azt kérdeztem, hogy van! - emelte meg Gates a hangját, és kutató tekintetével szinte fogva tartotta Beckett-tet.

- Nagy fájdalmai voltak és sokat szenvedett, de már jobban van.

- Tényleg ott sérült meg, ahol egy férfi sem szeretne, vagy csak ez csak mendemonda?

Kate nyelt egyet, aztán bólintott, és meglepve látta meg a kapitány tekintetében az együttérzést.

- Ha hosszú távra terveznek, és gyereket is akarnak, akkor vigyázzon rá jobban! - szólalt meg némi hallgatás után Gates. - Mondja meg neki, hogy jobbulást kívánok - tette hozzá, aztán feltette a szemüvegét, és intett, hogy Beckett távozhat.

Sokáig kavarogtak fejében a kapitány szavai. Mindig abban a hitben ringatta magát, hogy vigyázni tud a férfira, most meg ő mondta neki, hogy maradjon a lakásba, miközben rosszul mérte fel a helyzetet. A kemény szavak nem lepték meg, de az igen, hogy végig aza az érzése volt, hogy a kapitány félti és sajnálja a férfit, pedig mindig úgy beszél róla, mintha ki nem állhatná. Vagy csak a kapitányság és a saját jóhírét félti? Nem tudott kiigazodni a nőn.

Megörült, amikor nyílt a liftajtó, és Will jelent meg a kért adatokkal, mert szerette volna elterelni gondolatait háborgó lelkiismeretéről. Egy perc múlva Sorenson már Beckett íróasztala mellett állt, és bizalmas közelségbe hajolva a nőhöz, a kért információkat mutatta neki.

Ryan és Espo éppen azon vitatkozott, hogy Beckett féltékeny lenne-e egy olyan nőre, mint a nővér a kórházban, és hogy Castle flörtölni fog-e vele, amikor a liftből kilépve meglátták, ahogy Sorenson szinte érintésnyi közelségbe hajol Beckett-hez, és kedvesen rámosolyog. A két nyomozó összenézett, és szinte egyszerre csóválták meg a fejüket.

- Nem tetszik ez nekem - súgta Espo a társa felé. - Castle a dögös nővérrel, Beckett meg a jóképű ügynökkel.

- Sziasztok - üdvözölte őket Beckett, miközben Sorenson kiegyenesedve eltávolodott tőle, és szenvtelen mosollyal nézett a két nyomozóra, akik majdnem felnyársalták tekintetükkel. - Kértem Will-től néhány adatot. Szeretném, ha kigyűjtenétek, hogy a kórházban mikor volt csontvelő-, vagy szervátültetés az utóbbi négy hónapban, kik kapták, honnan származott a csontvelő és a szervek, és hogy kapott-e ugyanebben az időben nagyobb adományt a templom - sorolta a feladatokat. - Van egy elméletem, szeretnék utána járni - magyarázta, amikor meglátta a két csodálkozó tekintetet.

- Transzplantáció? - ízlelgette a lehetőséget Ryan.

- Minden lehetséges szálnak utána akarok járni, de most nagyon remélem, hogy nem lesz igazam - nyújtotta a férfi felé az iratokat Beckett. - Castle? - kérdezte minden átmenet nélkül, és addig kemény tekintete ellágyult, és aggódóra változott.

- Már egész tűrhetően van, és nem unatkozik - mondta ártatlan arccal Ryan, mire Espo a könyökével oldalba bökte, és tolni kezdte az íróasztala felé.

- Olvassa a naplót - tette hozzá gyorsan Javi, miközben barátját tuszkolta maga előtt. - Elment az eszed? - súgta Ryan-nek, amikor eltávolodtak Beckett-től. - Jó, hogy be nem számolsz neki a nővérről!

Kate gyanakodva nézett a két nyomozó után. Abban biztos volt, hogy valamit eltitkolnak előle, de nem tudott másra gondolni, mint hogy valami olyan poénkodás folyt a három férfi között a kórházban, amit egy nővel nem akarnak megosztani.

- Kösz a segítséget Will - fordult a zsebre tett kézzel ácsorgó férfi felé. - Bocs, de néhány dolgot el kell intéznem - állt fel, jelezve, hogy itt a beszélgetésük vége - és valamit be is akarok kapni, mert farkaséhes vagyok.

- Meghívlak egy kínaira. Tudom, hogy szereted - mosolygott rá a férfi, és követte a nőt a lift felé.
Kate meglepődött. Rettentő éhes volt, és nem szólt semmi a meghívás ellen. Vagy mégis? Will nagyszerű férfi volt, kiváló ügynök, kedves és figyelmes. Annak idején a kapcsolatuk harmonikus volt és gyengéd, sokáig azt hitte, hogy sokkal hosszabb távra szól, mint ami lett belőle. Tulajdonképpen nem is szakítottak, csupán a férfi elfogadta a bostoni állást, és a távolság megölte a kapcsolatukat. Emlékezett rá, milyen sértve érezte magát, amikor Will a karriert választotta helytette, és onnantól kezdve már csak vitatkoztak. Amikor mindketten tudomásul vették, hogy külön utakat fognak járni, megnyugodtak, és kapcsolatuk barátsággá szelídült. Kate tudta, hogy mindig számíthat a férfi önzetlen segítségére, de azt is, hogy Will bármikor szívesen újrakezdené vele, ezért komoly arccal, határozott tekintettel fordult hátra.

- Köszönöm Will, de most nem alkalmas.

A férfi szomorkásan elmosolyodott, mint aki nehéz szívvel, de tudomásul veszi az elutasítást.

- Csak egy vacsora lett volna Kate - fürkészte a nő arcát, miközben beléptek a liftbe. - A gyerekrablásos ügy óta látom, hogy odavagy Castle-ért, nem is tudom, mi tartott ilyen sokáig, hogy elfogadd tőle azt a gyűrűt - intett fejével a nő keze felé, aki éppen a gyönyörű, gyémántokkal kirakott gyűrűt forgatta az ujján, mintha a kis tárgy érintése biztonságot adna neki.

- Jó megfigyelő vagy - mosolyodott el a nő.

- Örülök, hogy boldog vagy! Örömmel tölt el, ha a közeledben lehetek, de hidd el, sosem tennék olyat, amit te nem akarsz. Akkor most újra megkérdezem: meghívhatlak egy vacsorára?

- Sajnálom Will. Tudom, hogy komlyan gondolod, amit mondasz, - nézett a férfi őszinte tekintetébe Kate - de most akkor sem alkalmas.

- Én is sajnálom - sóhajtott a férfi, miközben szomorúan arra gondolt, hogy élete legrosszabb döntése volt, amikor elfogadta a bostoni állást.

A lift halk kattanással jelezte, hogy megérkeztek.

- Hívj, ha találtatok valamit! - búcsúzott el a férfi, és elindult a saját kocsija felé.

Kate sóhajtott egyet. Nem akarta megbántani a férfit, de most egyetlen porcikája sem kívánta, hogy vele vacsorázzon. Egészen másra vágyott. - Jó lesz, ha igyekszem haza, ha nem akarok éhen halni - gondolta, aztán elmosolyodott, hogy már valóban az otthonának érzi Castle lakását, és eszébe jutott, mennyire boldoggá tette a férfi, amikor először mondott valami hasonlót.

Félóra múlva már Rick nadrágjai között válogatott, de egyiket sem találta elég bőnek ahhoz, hogy kényelmes legyen a másnapi hazajövetelhez. Végül talált egy lazább fazonú farmert, de a biztonság kedvéért mellé tett egy szabadidő alsót, végül egy bokszert hajtogatott össze a nadrágok tetejére. Egy pillanatra megállt a keze a levegőben, és összeszorult a torka. Felrémlett előtte a kép, amikor meglátta a fehér alsónadrág sliccén terjeszkedő vérfoltot. Sóhajtott egyet, gyorsan tett a csomagba fogkefét, fogkrémet, tusfürdőt, aztán felkapta, és már sietett is, hogy a kedvenc kínai éttermükben megvegye a vacsorájukat, és mielőbb újra láthassa a férfit.

Castle csillogó szemmel fejezte be a jegyzetelést. Már előre örült, mert szinte maga előtt látta a nő ragyogó szemét, amikor elújságolja neki, hogy mire jött rá. Az órájára nézett, és elkomorult. Lassan esteledik, de Kate nem hívta, és azt sem tudja, bejön-e hozzá. Felkapta a telefont, egy ideid nézte a kijelzőről rámosolygó nő képét, aztán csalódottan letette a készüléket. Kellemetlen gondolatok kezdték befészkelni magukat az agyába. Miért nem hívta egész délután? Kínos neki ez az egész dolog, esetleg őt is ugratják az őrsön? Lehet, hogy Kate elbizonytalanodott az érzéseiben most, hogy nem biztos, hogy teljes értékű férfi lesz? De hát nem is akar gyereket! A gyerek körüli vitájuk előtt biztos volt a kapcsolatukban, végre fenntartások nélkül elhitte, hogy Kate valóban szereti, most viszont ugyanolyan bizonytalan volt, mint az első hetekben. A padlón volt az önbecsülése, ami kiváló táptalajt biztosított a kételyeinek. Ráadásul egyre jobban fájt az ágyéka, és már rég meg kellett volna látogatnia a mosdót is, de húzta, halogatta a dolgot, aminek az lett a következménye, hogy úgy érezte, elviselhetetlenül feszül a hólyagja. A kacsába pisilés nehézségeit már megtapasztalta, a katéter gondolatától pedig a hideg is kirázta, ezért leszedte magáról a jeget, és szép lassan, óvatosan felkelt. Nem gondolta, hogy olyan intenzív fájdalmat fog érezni, amitől összegyűlik a könny a szemében. Tenyerével a sérült területet óvva, aprókat lépkedve kicsoszogott a mosdóba. Megkönnyebbülten vánszorgott vissza a szobába, és épp az ágy előtt ácsorgott azon töprengve, hogyan kászálódjon vissza a helyére, amikor nyílt az ajtó. Hátrakapta a fejét, és a kacéran mosolygó Vivien nővérrel találta szembe magát. Kellett egy másodperc, hogy leessen, a nő a hátul kötős, alig valamit takaró hálóingben többet lát a testéből a kívánatosnál. Jobb kezét az ágyékán tartotta, a ballal pedig kapkodva hátranyúlt, és megpróbálta összefogni a fenekén szétnyíló hálóinget, aztán nehézkesen szembe fordult a nővel.

- Látom rosszalkodik! - kacarászott a nővér.

- Én ... én csak a mosdóban voltam - dadogott zavarában Castle.

- Miért nem csengetett? Szívesen segítettem volna - húzta fel a szemöldökét. - Nincs miért szégyenlősnek lennie, elölről is, hátulról is egészen jól néz ki!

Castle meglepődött, hogy a nővér nyíltan flörtölni kezdett vele, de megtépázott lelkének most nagyon jólestek a dicsérő szavak.

- Örülök, hogy tetszett, amit látott, bár nem most vagyok a legjobb formámban - viszonozta a mosolyt.

- El tudom képzelni, hogy milyen, ha jó formában van!

Megvárta, amíg Castle néhány fájdalmas nyögés kíséretében elhelyezkedik az ágyon, miközben végigpásztázta a férfi testét a lábujjától a feje búbjáig.

- Hamarosan jön a doktor úr, és megmondja, hogy át kell-e kötni a sebet, én most csak megnézem, minden rendben van-e.

Castle zavara kezdett tovaszállni. Az első ilyen helyzetet kínosnak érezte, a mostani azonban jólesett az önbizalmának, hiszen egy gyönyörű nő vonzónak találta, és az incselkedés feledtette vele a rossz érzést, hogy Kate egész délután nem kereste. A nővér érzéki ajkai pajzán mosolyra húzódtak, a férfi fölé hajolt, felhúzta a hálóingét és nyíltan szemrevételezte a sérült testrészt. Castle most nem a mennyezetet bámulta, hanem fejét megemelte a párnáról, és tekintete először a szűk nadrágban kidomborodó formás fenéken állt meg, aztán a duzzadt, legalább 85D-s melleken időzött el annak ellenére, hogy úgy gondolta, nem a természet alkotta őket. Érezte az édeskés parfüm illatát, ami teljesen elbódította, és eltompította az érzékeit, így azt sem vette észre, hogy csendben kinyílt az ajtó.

Kate dermedten állt meg az ajtóban, egyik kezében a ruhákkal teli táskát, másikban két kínai ételdobozt szorongatott. Döbbenetében még levegőt sem kapott az elé táruló, félreérthetetlen látványtól. Hirtelen árasztotta el a féltékenység haragja. Nem az bosszantotta, hogy a dögös nővér riszálta a fenekét és illegette a melleit Castle előtt, miközben azt a testrészét nézegette, amiről azt hitte, hogy csak az övé, hanem az, amilyen átszellemült sóvárgást vélt felfedezni a férfi tekintetében. Castle fejét oldalra billentve, elnyílt ajkakkal és tágra nyílt szemekkel bámulta a nőt. - És még én mondtam neki, hogy fogadjon szót a csinos nővérkéknek - verte a képzeletbeli falnak a fejét. - Ez a nővér meg nem is egyszerűen csinos, egyenesen bombázó - állapította meg magában. Összeszorította a száját, és lépett egyet előre.

A mozgás felkeltette a férfi figyelmét, és az ajtó felé fordult. Döbbenten nézte Kate megrökönyödött arcát, villámokat szóró tekintetét. Ismerte ezt a nézést: az összehúzott szemhéjakat, a szorosra zárt ajkakat, és tudta, hogy semmi jóra nem számíthat. Ösztönösen ráncigálta lefelé a hálóingét, nehogy Kate félreértse a helyzetet, bár érezte, hogy azzal elkésett.
- Kate! - húzódott zavart mosolyra a szája.

- Azt hiszem, zavarok - próbált nyugalmat erőltetni magára a nyomozó, mégis sütött a szavaiból a rosszallás. Kihívóan nézett a csodálkozva megforduló nővérre, aki fölényesen rámosolygott.
- Csak az esti vizit előtti vizsgálatot végeztem el - állta Beckett tekintetét.

Castle csak kapkodta a szemét egyik nőről a másikra, miközben azon gondolkodott, hogyan magyarázza meg a helyzetet Kate-nek, akit láthatóan hatalmába kerített a zöldszemű szörny. Nem hiányzott a magyarázkodás most, hogy éppen kibékültek, másrészt legyezgette a hiúságát, hogy a nő féltékeny.

Kate és Vivien nővér mozdulatlanul álltak szemben egymással, és farkasszemet néztek, mint két élet-halál harcot vívó gladiátor, amikor Beckett mögött beviharzott a szobába egy ismerős alak.

- Vivien! Mr. Castle nem a te beteged. Szeretném látni, hogy azokkal foglalkozol, akik hozzád tartoznak! - csattant egy erélyes hang. A berobogó Margo nővér - kezében egy kötszereket és fertőtlenítőt tartalmazó tálcával - megállt a szoba közepén, csípőre tette szabad kezét, kidüllesztett mellén majdnem szétrepedt az egyenruha és olyan villámokat szóró szemekkel nézett a fiatal nővérre, hogy az elkapta a tekintetét Beckett-ről, és szemlesütve mentegetőzni kezdett.

- Csak a vizit előtt meg akartam nézni, hogy minden rendben van-e - pillantott meghunyászkodva Margo nővérre.

- Kedvesem, te ne ott akarj nézelődni, ahol semmi keresnivalód sincs, hanem a saját betegeidet lásd el! - sütöttek fenyegetően Margo nővér szavai. - Mr. Cole már percek óta csenget az ágytálért. Ha nem érsz oda időben vele, te fogod lemosdatni a női szíveket megdobogtató gyönyörű férfitestét,  és te huzatolod át az ágyát! - figyelmeztette haragosan a fiatal nőt, miközben az ajtó felé mutatott.

Vivien arcán kétségbeesett grimasz jelent meg, amikor maga elé képzelte a 94 éves Mr. Cole aszott, ráncos, csontsovány testét, és szinte menekülve rohant ki a szobából, mert azt végképp nem akarta megkockáztatni, hogy az öreg lekésse az ágytálat.

Castle és Beckett megrökönyödve figyelték a jelenetet. Bár Kate legszívesebben maga rendezte volna el a nő sorsát, mégis megkönnyebbült, hogy megoldódott a kínos helyzet anélkül, hogy olyat tett volna, amit később maga is megbán.

Rick hálásan nézett a nővérre, akivel az évek során többször is összehozta a sors. Az életvidám, ellentmondást nem tűrő nővel voltak kellemetlen és elgondolkodtató percei egyaránt. Már mosolyogva gondolt arra, hogy az első találkozásukkor terminátornak hívta, de lassan rájött, hogy a nővér határozottsága tette könnyebben elviselhetővé a kórházi kellemetlenségeket, ráadásul egyből kiszúrta a Beckett iránti sóvárgását, és optimista szemléletével lelket öntött belé, amikor már feladta volna a reményt. Igaz, az első időben rettegett a nő határozottságától, de később belátta, hogy sokkal jobb volt, amikor néhány másodperc alatt túl volt az injekción, mint amikor szegény Janet nővérnek negyed óráig könyörgött és próbálta meggyőzni, hogy ne szúrja meg, végül mégis megkapta az injekciót, és így 15 perccel hosszabb ideig félt. Volt olyan pillanat, amikor a legrosszabbkor lépett a szobába a nővér, és ezzel megakadályozta, hogy bevallja az érzéseit Kate-nek, most azonban tökéletes volt az időzítése, bár a férfi sejtette, hogy ennek ellenére lesz még egy magyarázkodós beszélgetése Kate-tel, amiért megbámulta Vivient.

- Remélem, nem zaklatta! - nézett Castle-re, aki zavartan pislogott, mert fogalma sem volt, mit válaszolhatna a kérdésre, de szerencséjére a nő folytatta. - Kérem, bocsássanak meg! - pillantott a meglepetten ácsorgó nyomozóra a nővér, miközben rosszallóan megingatta a fejét. - Vivien nővér a kelleténél jobban érdeklődik a híres, gazdag férfiak iránt, ha még vonzóak is ráadásul, akkor pedig egyenesen szemmel kell tartanom - intézte a szavait Beckett-hez, miközben jelentőségteljesen a szemébe nézett, mintha szíve szerint folytatná a mondatot valahogy úgy, hogy "ha nem tartanám rajta a szememet, minden hasonló férfira a rámászna". - Na de hagyjuk Vivien nővért! Az egész nő nem ér meg annyit, hogy bosszankodjunk rajta - nevette el magát, amivel sikerült oldania a kínos feszültséget, ami jól érezhető volt a nyomozó és az író között, márpedig Margo nővér nem szerette volna, ha a rámenős nővérke belepiszkítana a két ember kapcsolatába.

- Örülök, hogy látom! - mosolygott őszintén Castle a nőre, és közben állig húzta a paplanját. Szavai még saját magát is meglepték. Nem hitte, hogy valaha ezt fogja mondani az ő terminátorának.

- Nagy baj lehet, ha ilyet mond nekem! - kacagott jóízűen a nővér, miközben nem kerülte el a figyelmét, hogy a férfi a nyomozóra sandít.

- Azt hiszem, tényleg bajban van - szólalt meg kifejezéstelen arccal Kate. A nővér szavait hallva már elpárolgott a mérge, de azért jólesett egy kicsit kínoznia Castle-t, amiért hagyta, hogy egy magát csábosan riszálgató kis cafka elkábítsa. Magában jót derült Rick rémült, kisfiús ábrázatán, ezért továbbra is játszotta a sértettet. Tartózkodó testtartással lépet az ágyhoz, és anélkül, hogy egy pillantásra is méltatta volna a férfit, letette a kínais dobozokat az éjjeliszekrényre, aztán a ruhás táskát Castle lábához. Megállt az ágy végénél, szúrós szemmel a nagyokat pislogó férfira nézett, miközben igyekezett, hogy a szája sarkában bujkáló mosolyt elrejtse.

- Ha tudná, hogy mi vár magára, biztosan nem örülne nekem! - nézett nevetős, fekete szemeivel az egyre ijedtebb arcú férfira a nővér, miközben egy mozdulattal lehúzta róla a takarót.

Castle, miután látta, hogy hiába kapkod a paplan után, megmarkolta a hálóingét, és elszántan a combjára szorította, nehogy a nővér fel tudja húzni.

- Mi az Castle! Itt van két gyönyörű, csábító nő, és nem akarod megmutatni, mit takar a szexi hálóinged? - kérdezte kihívóan Kate. Szemeiben huncut fények csillantak, ahogy kicsit oldalra billentett fejjel, felhúzott szemöldökkel a férfira nézett. - Nekem úgy tűnt, néhány perccel ezelőtt egyáltalán nem voltál zavarban egy kis szemrevételezéstől - cukkolta tovább.

- Mert a ... akkor - kezdte dadogva Castle, aztán nyelt egy nagyot, mielőtt folytatta - orvosi célból, a ... a vizit miatt nézte meg a nővér - mondta kényszeredetten, de csak azt érte el, hogy Kate megforgatta a szemeit, Margo nővér meg elnevette magát.

- Hogy a férfiakat milyen könnyű rászedni! Nincs is semmilyen vizit előtti "megnézem, minden rendben van-e"! Vivien csak bámészkodni akart egy kicsit ... khm ... odalenn - világosította fel az elképedt írót a nővér, aki olyan arcot vágott, hogy már Kate sem tudta nevetés nélkül megállni. - Nekem viszont át kell kötnöm a sebet - komolyodott el a nő, majd a nyomozóra nézett. - Azt hiszem, jobb lenne, ha ezt nem látná.

Kate néhány másodpercig vacillált, aztán elindult az ajtó felé.

- Tőlem nem kell féltenie, és vigyázni fogok rá - szólt utána Margo nővér.

Kate mosolyogva visszanézett, aztán kilépett a folyosóra. Sóhajtva leült az egyik műanyag székre. Be kellett vallania magának, váratlanul érte, hogy Castle csillogó szemekkel bámul egy nőt. Nem tudta, hogy a sóvárgást csak ő látta bele a férfi tekintetébe, vagy valóban ott volt, mindenesetre féltékenységet váltott ki belőle a jelenet. Több mint egy éve összetartoztak, és amióta nyíltan vállalták a kapcsolatukat, nem tapasztalta, hogy egy nő ráhajtott volna Castle-re, ezért azt sem tudta, hogyan reagált volna erre a férfi. Lehet, hogy Rick négyévi várakozás után megkapta, amire vágyott, de ennyi elég is volt neki? A gondolatok újra elbizonytalanították. Aztán eszébe jutott Will Sorenson, és Castle féltékeny tekintete, viselkedése. Lehet, hogy csak őt akarta féltékennyé tenni? Nem, nem, hiszen nem tudhatta, mikor fog jönni. Sóhajtott egyet, a falnak támasztva hátrahajtotta a fejét és a füle mögé tűrte a haját, miközben megállapította, csak hiú ábránd volt, hogy ismeri a férfi minden gondolatát.

- Köszönöm - nézett a nővér fekete szemeibe Castle, miután Kate kilépett a szobából.

- Hogy megmentettem Vivientől, vagy azt, hogy kimagyaráztam a helyzetet a barátnője előtt?

- Hát, mindkettőt.

- Jól láttam, hogy gyűrű van az ujján? - érdeklődött a nővér, miközben a tálcán levő sebfertőtlenítőt és gézeket rakosgatta.

- Igen. Öt és fél évembe telt, mire az ujjára került - sóhajtotta.

- Akkor ne tegye kockára holmi kis Vivienekért! Most viszont fel a kezekkel! Engedje el szépen azt a hálóinget!

- De ... de csak ... csak egy kicsit vérzett át a kötés - nyögte, és esdeklőn nézett a nővérre, bár tudta, hogy semmi esélye sincs.

Margo nővér elgondolkodva ráncolta össze a homlokát és megdörzsölte az állát.

- Injekciót nem kap, amitől retteg, a fájdalomtól nem fél ennyire, azt már tapasztaltam. Hm. Akkor már csak egy dolog marad. Csak nem szégyenlős előttem Mr. Castle? - kérdezte tettetett felháborodással. - Bezzeg Vivien előtt nem volt szégyenlős! - nézett szúrós, mégis mosolygós szemekkel a férfira, aki zavarában pislogott néhányat, de engedelmesen elengedte az addig szorongatott hálóinget.

Castle behunyta a szemét, és sziszegve, nyögdécselve tűrte, hogy a nővér megszabadítsa a véráztatta kötéstől, lefertőtlenítse a sebet, és steril gézzel újra befedje.

- Már kinyithatja a szemét, és a lepedőt sem kell szorongatnia - mosolygott rá a nő, miközben lehúzta a hálóinget és betakarta a férfit. - Minden rendben lesz - sugározta Castle felé töretlen optimizmusát, mire a férfi fájdalmasan elmosolyodott, és magában abban reménykedett, hogy Margo nővérnek jók a megérzései.

A nővér kilépett a folyosóra, és az aggódó arccal, elgondolkodva várakozó nyomozóra mosolygott.

- A magáé! Hozok fájdalomcsillapítót és jeget, addig vigyázzon rá. Nem könnyű neki - mondta együttérzőn, és elsietett.

Kate felállt, de nem indult egyszerre. Végre eldöntötte, hogy mit fog kérdezni Rick-től, és hogy mit fog neki mondani, de a nővér szavai újra elbizonytalanították. Várt néhány másodpercet, aztán vett egy nagy levegőt, és belépett a szobába.

Castle becsukott szemmel, mozdulatlanul feküdt, arcvonásai még tükrözték az előző percekben átélt fájdalmat. Az ajtó nyílódására felnézett, aztán újra lehunyta a szemét, mintha még egy kicsi időt akarna nyerni a rá váró beszélgetés előtt.

Kate egy széket húzott az ágy mellé és leült. Szótlanul várt. Nem tudta, hogy mennyi szenvedéssel járt a férfinak Margo nővér hadművelete, ezért jobban örült volna, ha Castle kezdi a beszélgetést, amikor már kellően erősnek érzi magát.

A férfi lassan ránézett. Kék szeméből eltűnt a pajkos játékosság, helyét felváltotta a szorongással vegyes szomorúság. Amikor Kate kiment a szobából, még úgy érezte, hogy mentegetőznie és magyarázkodnia kell, amiért a fiatal nővéren legeltette a szemét, a nemrég átélt fájdalom azonban emlékeztette, milyen rosszul esett neki, hogy Kate egész délután nem hívta, ezért eluralkodott rajta a megbántottság, és inkább hallgatott.

- Castle, beszélnünk kell - szólalt meg halkan Kate.

- Vivien nővérről? - Castle a nő szemébe nézett, ami a kórházi neonfényben mogyoróbarnán ragyogott, de meglepetésére nem az előbbi haragos féltékenységet, hanem a bizonytalanságot látta benne.

- Nem. Rólunk.

Kate hangja nyugodt volt és komoly, ami megijesztette a férfit. Arra számított, hogy kiabálni fog, és csípős megjegyzésekkel árasztja el, amire könnyen tudott volna reagálni, de most úgy érezte, valami ismeretlennel áll szemben.

- Tudom, hogy bánt, amit láttál, de hidd el, nincs jelentősége - próbálta a nővér felé terelni a szót. - Én csak ... én csak ...

- Már nem vagyok elég vonzó neked? - tört ki a kérdés akaratlanul Kate szájából, mielőtt a magyarázkodást meghallgatta volna. Úgy érezte megfojtja a bizonytalanság, amit soha nem érzett, amióta együtt vannak.

- Mi? - meredt rá elképedve Castle. - Dehogy! - kiáltotta, miközben két könyökére támaszkodva feljebb ült az ágyban, hogy közelebb lehessen a nőhöz. Ahogy Kate szemébe nézett, hirtelen megértette, hogy hova tűnt a féltékenység, és miért jelent meg a szomorúság a gyönyörű szemekben. - A leggyönyörűbb, legvonzóbb nő vagy a világon, és mindig az leszel a számomra!

- Ezt komolyan így is érzed?

- Igen, komolyan így érzem. Szeretlek Kate - nézett egyenesen a nő szemébe.

Kate-t - mint már oly sokszor - megint rabul ejtette a kék szemekből áradó őszinteség, a gyermeki ártatlanság. Tudta, hogy nem hazudik a férfi, mégis feltett még egy kérdést.

- Nem csak addig voltam érdekes, amíg meg nem kaptál?

Castle nézte a kételyekkel teli gyönyörű arcot, és arra gondolt, soha nem tudja megfejteni a nő lelkét, soha nem tudja kitalálni a gondolatait, örök rejtély marad, amit nem lehet megunni, és talán soha nem tud megfejteni. Lám, most sem úgy reagált a helyzetre, ahogy ő gondolta! Az is meglepte, hogy soha nem mondta ki ilyen nyíltan azt, ami elbizonytalanítja.

- Kate! Te vagy az egyetlen nő, akit soha nem tudnék megunni! Nem bízol bennem?

Beckett-nek már akkor elszállt minden kételye, amikor Castle kimondta azt a szót, amit először akkor hallott tőle, amikor megérintette a halál szele, aminek a kimondásához a férfinek három év kellett, neki pedig öt, de nem kell kimondaniuk gyakran ahhoz, hogy érezzék a másik szerelmét. Nagyon kétségbeesett lehet a férfi, ha most újra kimondta. Az utolsó mondatoknál Kate más mosolygott magában, és jólesett a lelkének, hogy egy kicsit kínozhatja a férfit.

- Bízni? Benned? - váltott más stílusra. Megemelte a hangját, szemei szikrákat szórtak, és olyan volt, mint egy ugrásra kész vadmacska.

Castle nyelt egyet meglepetésében. Olyan váratlanul érte Kate hangulatváltozása, hogy először csak tátogott, mint a partra vetett hal, aztán ő is taktikát váltott, és ellentámadásba kezdett.

- Te bízhatnál bennem, de vajon én bízhatok benned? - húzta össze kérdőn a szemeit. A nő kérdése felbosszantotta. Hirtelen beugrott neki egy kép, ahogy Sorenson Kate-re villantja a mosolyát, amitől elhatalmasodott rajta a féltékenység. - Lehet, hogy az egész délutánodat a kis Will-ecskéddel töltötted, miközben azt hiszed, hogy én kikezdenék a nővérrel, miközben nagyon jól tudod, hogy erre képtelen lennék - vágta a szavakat haragosan a nőhöz.

Kate meglepetten húzta fel a szemöldökét. Most döbbent rá, hogy egész délután nem hívta a férfit, amitől magányosnak és elhagyatottnak érezhette magát, és ha még a fantáziája is elszabadult, akkor nem csoda, ha féltékeny. 

- Miért lennél rá képtelen Castle? Azért, mert megsérültél?

- Nem, nem azért, Kate - mondta még mindig dühösen, de halkan a férfi. - Azért, mert soha nem kockáztatnám, hogy elveszítselek.

Kate elmosolyodott, és megsimogatta az arcát. 

- Tudom - mondta, miközben tekintete végigpásztázta a duzzogó kisfiúra emlékeztető arcot. - Will a múlt, te pedig a jelen és a jövő.

Castle néhány másodpercig elgondolkodva nézett maga elé.

- Azt hittem, nem is érdekel, hogy mi van velem - bökte ki nehezen, ami egész este bántotta.

- A recepciót hívtam, és mondták, hogy minden rendben van, és alszol, aztán a fiúk is elregélték, hogy viszonylag jól vagy. Nélküled viszont lassan haladtam az üggyel - adott magyarázatot a férfinak, és szinte le tudta olvasni az arcáról a megkönnyebbülést. - Na és mi a te mentséged? - emelte meg a hangját.

- Mentségem? De hát nincs is semmilyen bűnöm - próbálta az ártatlant adni az író.

- Richard! Nem vagyok vak! - játszotta a haragosat Kate, és ahogy Castle-re nézett, örömmel látta, hogy a férfi azonnal észrevette, hogy belekezdett a szokásos évődésükbe.

- Csak ezt ne, kérlek! - nézett könyörögve a nőre. - Tudod, hogy nem szeretem, ha így szólítasz!

- Szóval? Mit is zavartam meg, amikor beléptem?

- Az úgy volt ... -kezdte lassan Castle, jól meggondolva minden szót - hogy nagyon magányos voltam, mivel a menyasszonyom ... hm ... nagyon elfoglalt - pislantott a nőre, aki szemöldökét felhúzva, érdeklődve hallgatta a magyarázatot. - Aztán a nővér - szigorúan orvosi utasításra - megnézte a sebemet.

Castle pislogott néhányat, aztán elhallgatott és figyelte Kate reakcióját, ami nem is váratott sokáig magára.

- Khm ... - köszörülte meg rosszallóan a torkát, és olyan szemekkel nézett a megszeppent férfira, mint a ködösíteni készülő gyanúsítottra a kihallgatóban. 

- De hát nekem ezt mondta! - tárta szét a karját Castle. - Honnan tudhattam volna, hogy csak a saját örömére akar nézelődni? - mentegetőzött ártatlan tekintettel.

- Richard! Arról beszélj, hogy neked miért kellett nézelődnöd? - villant Kate tekintete.

- De én nem is nézelődtem! Egyszerűen ott volt  a szemem előtt. Mit csinálhattam volna? - húzta fel a vállait, aztán könyörögve hozzátette: - Kérlek, ne szólíts így!

Beckett összehúzta a szemét, összeszorította a száját, és oldalra billentette a fejét. Castle nagyon nem szerette, amit ez a metakommunikáció jelzett.

- Jó, jó, be is csukhattam volna a szemem - ismerte el bűnbánóan. - Én azt hittem, csak törődni akar velem!

- Törődni, mi? Na, csak gyere haza! Majd törődök én veled! - fenyegetőzött színpadiasan Kate, miközben alig tudott parancsolni nevetőizmainak.

- Alig várom! - vigyorodott el Castle, és ebben a pillanatban tudta, hogy minden visszatért a régi kerékvágásba.

- Ugye nem felejtetted el, hogy még mindig van fegyverem?

- Nem. Sőt, a bilincsedre is emlékszem - csillant pajzán fény a kék szemekben, mire Kate elmosolyodott. Megnyugtató érzés volt, amikor szócsatát vívtak. Ez csak a kettejük világa volt, amit senki mással nem élhettek át, és az összetartozásuk védjegyévé vált.

- Jobban vagy? - kérdezte elkomolyodva, és arcán valódi aggodalom jelent meg. Még mindig lelkiismeret furdalása volt, amiért nem volt elég körültekintő, és ezzel veszélybe sodorta a férfit.

- Igen, de most, hogy a saját bejáratú terminátorom megbolygatta a dolgokat, egyre jobban fáj - nyögött egyet, hogy még hihetőbb legyen a szenvedése, és Kate sajnálja egy kicsit.

- Nagyon csúnya?

Castle válaszra nyitotta a száját, de a szokásos szélvihar tempójával beszáguldott a szobába Margo nővér, egyik kezében egy jeges zacskót, a másikban egy fájdalomcsillapító tablettát tartva.

- Higgye el kedvesem, jobb, ha ma még nem látta! - válaszolta meg a kérdést.

- Nem vagyok kényes, nyomozóként elég sok szörnyűséget láttam.

- Azért ez mégis más. Szerencsére ijesztőbben néz ki, mint amilyen súlyos. Ezt tegye rá, ezt pedig vegye be! - nyomta Castle kezébe a zacskót és a tablettát, és már sietett is a következő beteghez.

A férfi letette a jeget az éjjeliszekrényre, aztán fogta a gyógyszert, és egy pohár víz segítségével lenyelte.

- Vacsorát hoztál? - nézett az ételhordós dobozokra. - Eszünk? Farkaséhes vagyok!

- Castle! A jég! - intett fejével az zacskó felé figyelmeztetőn Kate.

- Amm ... majd éjszakára ráteszem!

Beckett a mennyezet felé fordította a szemét, sóhajtott egyet, és hitetlenkedve megcsóválta a fejét.

- Ha nem teszed rá, akkor majd ráteszem én - rántotta le a takarót a férfiról.

Castle úgy meglepődött, hogy még csak nem is kapott a paplan után. Kate keze már a hálóing felé nyúlt, amikor feleszmélt, és ellenkezni kezdett.

- Ne, ne, ne, ne! Majd én ráteszem - szorította egyik kezével a hálóingét, míg a másikkal megpróbálta elkapni Kate jeget tartó kezét.

A nő mosolyogva nézte az ijedt arcot. Vacillált, hogy megszekálja-e, aztán úgy döntött, ennyit még megérdemel.

- Vivien nővérnek megengedted? - kérdezte kihívón.

- De hát ő nővér!

- Úgy emlékszem - merengett elgondolkodva, távolba révedő tekintettel a nő - volt idő, amikor igencsak élvezted egy bizonyos Kate nővér ápolgatását.

Castle tudta, hogy a nő csak játszik vele, és egy kicsit meg akarja leckéztetni, de mindenképpen el akarta kerülni, hogy lássa a sérüléseit.

- Most is élvezni szeretném, de inkább majd otthon, amikor már jobban leszek - kapta el Kate kezét, és diadalittas mosollyal az arcán szerezte meg a jeges zacskót.

A nő mosolyogva figyelte, ahogy Castle magára cibálja a paplant, majd a jeget bedugja alá, és némi fészkelődés és a hidegtől való sziszegés után elégedetten hátraveti a fejét a párnán, végül megkönnyebbülten felsóhajt.

- Ne nézz rám így - szólalt meg durcásan a férfi.

- Hogyan "így"?

- Inkább nem mondom - kapta el a szemét Kate kutató tekintetéről. A nő pont úgy nézett rá, mint az anyuka az ellenkező kisfiára, akivel elérte, hogy magától tegye meg azt, ami ellen egy perccel korábban még hadakozott, és elégedetten látta, hogy természetesen megint az ő akarata érvényesült.

- Csak érteném, hogy előttem miért vagy szégyenlős! - ingatta meg a fejét Kate, aztán pajzán mosollyal a szája sarkában hozzátette: - Már mindent láttam, ráadásul mindenféle állapotban - mondta, miközben az egyik ételes dobozt a férfi kezébe adta, a másikból pedig jóízűen falatozni kezdett.

- Szégyentelen! - csóválta meg tettetett rosszallással a fejét a férfi, miközben arra gondolt, hogy ennyi idő után sem tudta megszokni, hogy a kemény, határozott Beckett nyomozó ilyen pajzán is tud lenni. Elkomolyodott. Úgy érezte, itt az ideje őszintének lennie. - Azért nem akarom, hogy így láss, mert fontos vagy nekem, és azt szeretném, ha csak szép élményeid lennének a férfiasságommal kapcsolatban, nem pedig rémálmaid - pillantott bátortalanul a nő felé.
Kate szájában megállt a falat, aztán a férfira mosolygott.

- Melletted soha nincsenek rémálmaim.

Castle visszamosolygott. Tekintetük összekapcsolódott, és néhány másodpercre mindketten átadták magukat a meghitt pillanatnak. Vége volt a féltékenységnek, a haragnak, a megbántottságnak, sőt az évődésnek is, egyszerűen csak élvezték az összetartozást, ami mindkettejük számára a szerelmet és a biztonságot jelentette.

- Meg sem kérdezed, hogy mire mentem Daniel atya naplójával? - kérdezte Castle két falat között.
- Megkérdeztem volna, ha nem vonja el a figyelmemet, hogy milyen szemekkel bámulod a dögös nővérkét.

- Ne már Kate! Már megint ezzel jössz? - húzta el a száját bosszúsan Castle, miközben letette az ételt, és az éjjeliszekrény fiókjából elővette a naplót.

Kate maga sem értette, miért bújt bele a kisördög, de azt biztosan tudta, hogy nem ez volt az utolsó alkalom, hogy megszekálta a férfit Vivien nővérrel. Ahogy Castle belelapozott a könyvecskébe, mintha Beckett agyában benyomtak volna egy kapcsolót, ami átirányítja a gondolatait, már teljes figyelmét a gyerekek elrablása, és a pap megölése kötötte le.

- Arra gondoltam, - kezdte izgatottan a férfi - hogy túl sok gyerek tűnt el, és ...

- ... és túl nagy köztük a korkülönbség - fejezte be a mondatot Kate, mert a kapitányság fehér táblája előtt ülve ő is arra a következtetésre jutott, hogy talán hibát követnek el, ha egy ügyként kezelik az összes gyerek eltűnését. Castle bólintott.

- Azt hittük, hogy a kisfiút is azok rabolták el, akik a többieket, de kiderült, hogy egy őrült gyereket akart szerezni a még őrültebb húgának - ahogy kimondta a szavakat a férfi, képzeletében megjelent a gyerekért elszántan harcoló nő zavaros tekintete, aztán elkezdtek emlékeiben peregni a délelőtt átélt pillanatok, és ösztönösen az ágyékára tette a kezét.

- Lehet, hogy a gyerekek elrablása nem egy emberhez, vagy csoporthoz köthető, és lehet, hogy nem ugyanazon célból rabolták el őket - folytatta az elméletét, miközben Beckett arcát fürkészte. A nő jelentőségteljesen elmosolyodott.

- Tudod Castle, lehet, hogy kezdek hinni a telepátiában.

- Hiszel a telepátiában? - húzta fülig érő mosolyra a száját Castle. Nem minden nap hall ilyet a nyomozó szájából!

- Tudod, érdekes módon én is erre gondoltam, de persze ez csak véletlen.

- Véletlenek pedig nincsenek - bizonygatta morcosan az író, miután látta, hogy Kate nem fogja kimondani, hogy hisz valami nem kézzelfoghatóban.

- Arra gondoltam, utánajárok az elméleteidnek - mondta ki nehezen a nyomozó, mert érezte, hogy szavaival lavinát fog elindítani.

- Úr Isten, Beckett! Mit tettek veled? - játszotta a rémültet a férfi. - Idegen lények manipulálták az agyadat?

- Castle! - emelte meg Kate a hangját, és figyelmeztetőn összehúzta a szemöldökét. - Minden lehetőségnek utána akarok járni. A csontvelődonoros és a szervátültetéses elméletednek is, ezért megkértem a fiúkat, nézzek utána a kórházi műtéteknek. Van egy ...

- Csak nem azt akartad mondani, hogy van egy elméleted? - nyomta meg az író az utolsó szót, és ugyanazzal a pimasz mosollyal nézett a nyomozóra, mint amivel az első találkozásukkor bosszantotta a nőt.

- Inkább azt mondanám, hogy gyanú - vette elő szúrós tekintetét a nő. - De ne engem elemezz, inkább a naplóról beszélj!

Castle kihúzta magát az ágyban, megköszörülte a torkát, hogy nyomatékot adjon a szavainak, és úgy kezdett a magyarázatba, mint amikor egy professzor valami világrengető felfedezésről számol be a tanítványainak.

- Arra gondoltam, hogy a különböző színű tollal írt szövegeknek talán köze van egymáshoz, de ez a megközelítés egészen addig nem vezetett eredményre, amíg nem jutott eszembe, hogy talán több ok miatt rabolták el a gyerekeket. Nézd! - mutatta a naplóból kijegyzetelt szövegeket Kate-nek. - Ezeket kékkel írta, csak semmitmondó dátumok vannak benne a misékről, templomtakarításról, gyóntatási időpontokról keresztelőkről, meg hasonlókról. Tipikusan olyan, mint egy pap mindennapi feljegyzései. A piros már érdekesebb. Tele van nevekkel, dátumokkal és pénzösszegekkel. Nézd a formátumot is! Név, dátum, kötőjel, név, dátum, pénz. Elég nagy összegek. Olyan, mintha valamit kifizettek volna vele. Tizenöt ilyen furcsa bejegyzés van. Feketével írta a legkevesebb bejegyzést. Néhány monogram és telefonszám, és mindegyik mellett az áll, hogy "ell. hall.".

Beckett elgondolkodva nézte a csoportosított bejegyzéseket, és ahogy egyre többször végigfuttatta a piros szavakon és számokon a szemét, szöget ütött a fejében egy gondolat. Felnézett Castle várakozással teli szemébe, és megállapította, hogy átragadt rá a férfi elméletgyártási szokása, és ő is szabadjára engedte a fantáziáját minden alap nélkül.

- Mire gondolsz? - hajtotta oldalra kíváncsian a fejét Castle. Látta a gyönyörű szemek ragyogásán, hogy van valami ötlete a látottakkal kapcsolatban. Ismerte és szerette ezt a csillogást. Néha arra gondolt, hogy Kate ugyanúgy gyártja az elméleteket, mint ő, csak éppen jobban ragaszkodik a tényekhez, és nem olyan valóságtól elrugaszkodottak. De amíg ő előszeretettel osztotta meg a többiekkel az elképzeléseit, addig Beckett először ellenőrizte a bizonyítékokat, és ha jó úton járt, csak akkor vetette fel a lehetőséget előttük.

- Holnap leellenőriztetem a fiúkkal a neveket és a telefonszámokat, és összevetjük az FBI és Benson nyomozó jelentésében szereplő tanúk nevét a monogramokkal.

- Szerinted mit jelent a számok mellett az "ell. hall." szócskák?

- Nem tudom Castle, de gondolom, neked már van rá elméleted - sóhajtott színpadiasan a nő, de valójában alig várta, hogy a férfi megossza vele a gondolatait.

- Szerintem le akarta ellenőriztetni, és le akarta hallgattatni a telefonszámokat az FBI-os haverjaival, mert gyanúsak voltak neki a monogrammal jelölt figurák - mondta magabiztosan.

- Castle, te tényleg beteg vagy! Megmérték a lázadat? - tette a férfi homlokára a tenyerét aggódva Beckett.

- Miért? Ez teljesen logikus és hihető - háborgott az író, és durcásan ráncolta a homlokát.

- Hát éppen ez az Castle! Te nem szoktál hihető ötletekkel előállni - mosolyodott el Kate, miközben figyelte, ahogy a szavak eljutnak a férfi tudatáig, és a durcás arcon megjelenik először a bosszúság, amiért a nő megint megtréfálta, aztán a büszke, fülig érő mosoly, amiért Kate egyetért vele.

- Akkor utána nézel? - kérdezte izgatottan.

- Igen, utánanézek, de csak holnap. Késő van, neked is pihenni kell, hogy gyógyulj, és holnap hazaengedjenek. Hoztam ruhákat, fogkefét, fogkrémet, tusfürdőt. Á! Valamit elfelejtettem - kapott észbe, ahogy Castle arcára nézett. - A borotválkozó cuccaidat otthon felejtettem.

Castle megdörzsölte borostás állát, amin már másfél napos szőrszálak meredeztek, és incselkedve a nőre nézett.

- Azt mondtad, szereted a borostát - csillogott játékosan a szeme, aztán elvette az ujjait az arcáról, és homlokát ráncolva, meglepődve forgatta őket a szeme előtt, mintha nem akarná elhinni, hogy nem látszik rajta semmi. - Nem értem, hogy szeretheted. Úgy szúr, mint a kaktusz.

- Castle, a kaktuszokkal csak neked van bajod - nevette el magát a nő. - Emlékszem, amikor Pochenko-t üldözve beleestél Mrs. Collins kaktuszaiba, és tele volt a ...

- Kate - vágott a nő szavába fájdalmas arccal - muszáj ez emlegetned?

- Miért? Nekem emlékezetes este volt - csillogott huncutan a zöldesbarna szempár.

- Az életünkre törő Pochenko miatt?

- Azért is, de főleg azért, mert akkor láttalak először szinte meztelenül.

- Szép látvány lehetett, mondhatom! Meredeztek a kaktusztüskék a ... a ... hátsómból - morgott a férfi. - Neked kellemes emlék, nekem meg fájdalmas és kínos. Tudod, hogy napokig nem tudtam leülni? - kérdezte felháborodott arccal.

- Rémlik valami kép, mintha az autó hátsó ülésén térdelnél - tett úgy Kate, mintha erősen koncentrálna, de mosolygását nem tudta elrjteni.

- Nevess csak ki! - duzzogott tovább Castle.

- Nem nevetlek ki - változott Kate incselkedő mosolya együttérzővé. - Sajnáltalak, amiért fájdalmaid voltak, ahogy most is összeszorul a szívem, ha szenvedni látlak - mondta, miközben figyelte a férfi arcának változását. Szerette, hogy minden érzelem kiül a férfi vonásaira, így nyitott könyv volt előtte minden gondolata. Látta, ahogy a duzzogó kisfiú átváltozik szerelmes férfi, és szemében megjelenik az a ragyogás, amit annyira szeret.

Castle szerette ezt a játékot, amit a szinte a találkozásuk óta játszottak: ő felvet valamit, mire Kate tesz egy élcelődő vagy éppen pajzán megjegyzést, amiből hamarosan finom szekálás lesz, ő duzzog egy kicsit, mire a nő kimondja a valódi érzéseit. Persze eleinte csak a szekálásig és a duzzogásig jutottak, de ő azt se bánta. Azt, hogy Kate Beckett kimondjon olyan szavakat, hogy "összeszorul a szívem, ha szenvedni látlak", néhány évvel ezelőtt még elképzelni sem tudta. Most pedig itt ül vele szemben ez a csodálatos, kemény, elhivatott nő, és lelke titkos rejtekének egy kis zugát megint feltárta előtte. Azzal tisztában volt, hogy az édesanyja halála megváltoztatta, és soha nem fogja megtudni, milyen lett volna Kate, ha nincs az a tragédia, de örült minden kis morzsának, amikor a nő kifejezte az érzéseit, és ez az utóbbi időben egyre gyakrabban fordult elő. Boldoggá tette, hogy a nő kicsi lépésenként, de egyre jobban kitárulkozik előtte. Nézte, ahogy Kate feláll a székről, lágy hullámokban leomló haját a füle mögé tűri, és fölé hajol. Tekintete elmerült a tündöklő szempárban, magába szívta az ismerős illatot, érezte, ahogy ajka közelít az övéhez és meleg lehelete megsimogatja. Becsukta a szemét, és élvezte, ahogy a puha, édes ajkak lágyan az övéhez érnek. Átkarolta a nyakát, ujjai beletúrtak a selymes hajzuhatagba, aztán végigsimított a hátán, miközben egy gondolat futott át az agyán: - Vajon hogy lehet, hogy Kate minden csókja más és más?

- Bizsergetnek a kaktuszaid - mosolygott a csókba Kate, és érezte, hogy a férfi visszamosolyog.

- Az jó. Szeretem, ha bizseregsz - suttogta elégedetten a férfi, és közelebb húzta magához a nőt.

- Khm, khm - hallottak egy erőteljes torokköszörülést, mire Kate gyorsan kibontakozott az ölelő karokból, és kipirult arccal az ajtó felé fordult. Egyikük sem vette észre, hogy váratlan látogatójuk akadt.

- Anya! Mit keresel te itt? Mondtam, hogy nem kell bejönni - kiáltott felháborodottan Castle, amikor meglátta az ajtóban szemérmesen ácsorgó anyját.

- Jaj Richard! Ugye te sem gondoltad, hogy nyugodtan le tudok feküdni anélkül, hogy megnéznélek? - lépett beljebb a szobába az asszony, és aggódó szemekkel próbálta felmérni fia állapotának súlyosságát. - Köszönöm Kate, hogy őszintén elmondtad, mi történt, és nem ködösítettél mint ez a nagy, szégyenlős gyerek - mosolygott hálásan a nyomozóra, megfogta a kezét, és enyhén megszorította.

- Nem is vagyok szégyenlős - morgott a bajsza alatt Castle, miközben lélekben felkészült anyja túláradó gondoskodni akarására. - Holnap már hazamehetek, úgy hogy felesleges volt bejönnöd - vetette oda nyersebben, mint szerette volna, de tudta, hogy a nő nem fog haragudni rá, csak megvillantja rosszalló tekintetét, és szemei olyan hideg kékké változnak, amitől rögtön megbánja, hogy bántón szólt. - Remélem Alexis-t nem rémítetted halálra!

- Ne félj, nem rohan ide a kollégiumból! Holnap hazajön, és elmesélheted neki a te változatodat a történtekről. 

- Hogy fogadta? - kérdezte csendesen Castle, miközben arra gondolt, hogy vagy azért nem hívta a lány, mert kínos neki a helyzet, vagy azért, mert tudja, hogy neki kínos. Mivel Alexis okos, érzékeny lány, aki nagyon jól ismeri őt, feltételezte, hogy az utóbbiról van szó.

- Annyi baj ért az utóbbi időben, szerintem már semmin sem lepődik meg. A végén azért megkérdezte, hogy lehet-e testvére. Na, akkor éreztem, hogy remeg a hangja.

Martha úgy ejtette ki a szavakat, mintha semmi komoly jelentőségük nem lenne, de közben árgus szemekkel figyelte fia arcvonásainak minden rezdülését. Castle nyelt egyet zavarában, és összeszorult a torka, ahogy Kate-re nézett. Úgy látszik, a családban mindenkinek az a természetes, hogy gyerekük legyen, de rajta kívül senki sem tudja, hogy Kate hogyan érez ezzel kapcsolatban. Megijedt, hogy a nőt kínosan érinti Alexis kérdése és az anyja várakozásteljes tekintete, de Kate arcáról nem tudott leolvasni semmit.

- Hamarosan biztosat tudunk majd, de amíg azt a vizsgálatot el nem tudják végezni, várnunk kell - szólalt meg Kate komolyan, aztán egy pillanatra elmosolyodott. - Az orvos azt mondta, hogy bizakodhatunk.

Castle csodálkozva figyelte, ahogy az utolsó mondatnál felcsillant a nő szeme, aztán amilyen gyorsan jött, úgy el is tűnt a ragyogás, és újra csak a szomorúságot látta benne. Hálás volt, amiért átvette a szót tőle, így talán anyja  nem fogja részletesebben kérdezgetni.

- Na jól van fiatalok, látom nincs rám szükség. Köszönöm Katherine, hogy vigyázol rá - Martha hálás mosollyal nézett a nyomozóra, aki láthatóan zavarba jött.

- Tulajdonképpen azért sérült meg, mert  én ...

- Kösz, hogy bejöttél Anya - vágott a szavába Castle. - Meglepődtem volna, ha nem jössz - mondta az asszonyra mosolyogva, miközben lopva Kate-re pillantott. Nem akarta, hogy magát hibáztassa a történtek miatt, azt meg főleg nem, hogy ezt megossza az anyjával.

- Nem a te hibád - nézett komolyan Kate-re a férfi, miután Martha elbúcsúzott és elment.

- De igen. Egyedül hagytalak egy helyszínen, amit nem vizsgáltunk át alaposan - rogyott a székre a bűntudattól lesújtva a nő. - Ha nem lehet gyereked, az az én hibám lesz - csendült keserűség a hangjából.

Castle hirtelen elbizonytalanodott. Alexis kérdése, Kate szemében a fény, a mosolya, amikor azt mondta: "bizakodhatunk" kételyeket ébresztett benne. Mi lesz, ha Kate meggondolja magát a gyerekkel kapcsolatban, de ő nem tudja megajándékozni vele?

- Kate! Kérlek, ne beszélj így! Én szeretlek téged gyerekkel, vagy gyerek nélkül. Te nem érzel így irántam? - csuklott el Castle hangja az utolsó mondatnál. A szeméből áradó végtelen szomorúság szíven ütötte a nőt. Egy pillanat alatt roppant össze az egész nap visszafojtott félelem, aggódás, és a lelkiismeret furdalás súlya alatt. Szeméből megállíthatatlanul törtek elő a könnyek és folytak végig az arcán, aztán szorosan magához ölelte a férfit, és már nem tartotta vissza az egész testét rázó zokogást.

- Szeretlek Rick! Bocsáss meg!

Castle ölelte a karjaiban rázkódó nőt, és majd' megszakadt a szíve. Nem sokszor látta sírni Kate-t, hiszen a nő senkinek nem engedte, hogy gyengének lássa, és a fájdalmas érzéseit is mindig magába zárta. Egyszer-egyszer engedte csak meg, hogy legördülő könnyeit a külvilág lássa. Hiába alkottak egy párt, Kate neki sem nyitotta meg lelkének azt a zugát, ahol a fájdalmas érzéseit őrizte, ezért meglepte, hogy ilyen nyíltan kimutatta a félelmeit. Castle nem akarta, hogy miatta sírjon.

- Sss ... sss ... - csitítgatta, miközben kezével megnyugtatón simogatta a nő hátát. - Nincs semmi baj. Kate! Nincs semmi baj.

Lassan abbamaradt a zokogás, aztán Kate megkeményítve magát kibontakozott az  ölelő karokból, de nem törölte le a könnyeit, hagyta, hogy akadálytalanul csorogjanak végig az arcán, és a férfi szemébe nézett. 

- Mi lesz, ha ...

- Nem lesz semmi baj - vágott a szavába Castle, mert nem akarta, hogy Kate olyan kérdést tegyen fel, amire egyikük sem tudja a választ, és nem akarta, hogy a gyerek kérdésről beszéljenek. Túl fájdalmas volt a veszekedésük emléke, és félt. Nem akart arra gondolni, hogy nem lehet gyereke, de azt sem akarta, hogy  Kate megérezze a félelmét, és magát okolja érte.

- Ígérd meg, hogy máskor nem hallgatsz rám, ha azt mondom, hogy maradj egyedül egy helyszínen! - nézett fájdalmas tekintettel Kate az íróra.

- Megígérem! Olyan leszek, mint egy bogáncs. le sem tudsz vakarni magadról - mosolygott Castle, miközben hüvelykujjával letörölte a nő arcán lefelé gördülő könnycseppeket, aztán magához húzta, és lágyan megcsókolta.

Kate nem értette magát. Nem tapasztalta, hogy ilyen hirtelen árassza el az érzelmek ilyen erős hulláma, ahogy azt sem, hogy nem tudja kordában tartani őket. Csodálkozva állapította meg, milyen megkönnyebbülést hozott a sírás, aztán Castle megnyugtató ölelése és szavai. Soha senki nem volt rá ilyen hatással, mint ez a csodálatos férfi. Lelkiismeretével azonban nem tudott elszámolni, amiért veszélybe sodorta. 

- Ugye tudod, hogy azt kérted tőlem, hogy ne fogadjak szót neked? - jelent meg a csintalan mosoly a férfi száján, amivel végleg sikerült oldania Kate feszültségét.

A nő szigorúan összehúzta a szemöldökét, és szigorú tekintetét elővéve nézett Castle-re.

- Ez csak egy bizonyos helyzetre szólt, és ha el mered mondani valakinek, megismerkedsz a bilincsemmel!

- Alig várom! - vigyorgott a férfi, mire Kate elmosolyodott. Hálás volt. Nem tudta hogyan csinálja a férfi, hogy minden szorongását fel tudja oldani néhány pillanat alatt.

- Mennem kell, neked pedig pihenni - állt fel, miközben végigsimított a férfi arcán. - Holnap bejövök érted, és hazaviszlek.

- Szeretem ahogy azt mondod, hogy "haza" - nézett rá végtelen szeretettel Castle, amitől Kate szinte kényszert érzett, hogy újra megcsókolja. 

Az ajtóból még visszanézett a a férfira, és újra elszorult a szíve. Nem kellene itt lennie és szenvedni, ha ...

Az éjszaka mindkettejük számára nyugtalanul telt. Kate rémálmokkal küszködött, Castle pedig hol a jeges zacskóval, hol a fájdalommal. Mindegyiküknek megkönnyebbülést hozott a reggel. Castle még Margo nővérnek is örült, aki a műszakváltás előtt még kicserélte a jeget és hozott fájdalomcsillapítót, Beckett-nek pedig jólesett, hogy Lanie hívta egy kis beszélgetésre, ezért első útja a kórbonctanra vezetett.

- Minden rendben? - kérdezte aggódó tekintettel az orvos.

- Igen, talán - hezitált Kate.

- Kate! Tudom, hogy mi történt, és felhívtam a kórházat, elmondták, mi van Castle-lel. De veled mi van?

Kate látta, hogy barátnője kutató tekintete elől nehéz lesz menekülni, és nem tudta, akar-e egyáltalán. Jó lenne valakinek beszélni az érzéseiről, de olyan nehéz!

- Én jól vagyok - mondta meggyőződés nélkül, és kerülte Lanie tekintetét.

- Kislány! Espo-t és Ryan-t meg tudod etetni ezzel, de engem nem. Látom, hogy tele vagy félelemmel.

- Lanie! Azt hittem patológus vagy, nem pszichológus!

- A barátod vagyok, és ismerlek - csengett komolyan a nő hangja, aki nem akarta, hogy Kate elviccelje a helyzetet. - Mitől félsz?

Nézte, ahogy barátnője nekitámaszkodik az egyik boncasztalnak, mintha meg kellene kapaszkodnia valami biztos pontban, beharapja az alsó ajkát, és erőt gyűjt, hogy kimondja azt, ami a lelkét nyomja.

- Castle gyereket akar - bökte ki halkan.

Lanie szemöldöke egy pillanatra megemelkedett, miközben alig láthatóan elmosolyodott.

- Dr. Weldon jó ismerősöm, azt mondta szinte biztos, hogy nem lesz baj - mondta biztatón, de látta Kate arcán, hogy nem csak ez a késég gyötri. - Úgy érzed, ha mégis maradandó károsodást szenvedett, annak te vagy az oka?

Kate felpillantott Lanie rászegeződő barna szemébe. Úgy érezte, a nő tekintete a lelkéig hatol.

- Nem csak ez a baj - mondta ki nehezen. - Összevesztünk. Csak ő akar gyereket.

Lanie szája elnyílt meglepetésében. Néhány másodpercig hallgatott, próbálta összerakni a képet a néhány apró információból.

- Jól értem? Castle gyereket akar, te nem, és ezen összevesztetek?

Kate bólintott. Lanie most értette meg, miért tűnt el barátnője egy hétre a világ szeme elől, a mostani helyzetet azonban nem értette. - De azóta kibékültetek, tehát valamelyikőtök elfogadta a másik döntését - gondolkodott hangosan, mivel barátnője hallgatott. - Ha most attól félsz, hogy Castle-nek nem lehet gyereke, akkor ezek szerint te fogadtad el az ő akaratát, és mégis belementél a gyerek dologba - vonta le a logikus következtetést, de amikor meglátta Kate kétségbeesett tekintetét, csak sóhajtott egyet. - Akkor nem értelek.

- Lanie én sem értem magam - szólalt meg halkan a nyomozó. - Castle elfogadta, hogy nem akarok gyereket. Azt mondta, hogy gyerekkel vagy gyerek nélkül, mindenképpen szeret. Aztán az akció során olyan hibát követtem el, amit egy zöldfülűnek sem szabad, és emiatt szenved.

Lanie hallgatott, csak árgus szemekkel figyelte Kate minden rezdülését. Amióta barátnője elfogadta az író szerelmét, olyan volt, mintha hazaérkezett volna. Boldog volt és kiegyensúlyozott. A boldogságuk egyenes következményeként gondolt arra, hogy majd gyerekük születik, és valódi családdá válnak, ezért meg sem fordult a fejében, hogy Kate nem akar gyereket. Tisztelte Castle-t, hogy elfogadta a nő döntését.

- De valami megváltozott, ugye? - tapintott a lényegre az orvos.

- Én ... én ... én csak nem akarom megfosztani a lehetőségtől - ejtette ki nehezen a szavakat a nyomozó, és gyorsan a szeméhez nyúlt, mielőtt a szeme sarkában növekvő könnycsepp legördülhetett volna az arcára.

- Ó, kislány! Nem bízol benne? Nincs még egy férfi, aki annyit tepert volna érted, és annyi ideig várt volna rád, mint Castle. Elfogadta a döntésedet. Mit vársz még tőle?

- Én csak boldoggá akarom tenni. 

- Hidd el, ő is boldoggá akar tenni téged, és ne felejtsd el, neki már van egy nagyszerű lánya. A kérdés inkább az, téged mi tenne boldoggá? - nézett felhúzott szemöldökkel Kate-re, de tudta, hogy a kérdésre nem fog választ kapni. 

- Úgy gondolod, hogy meg kellene változtatni a döntésem?

- Nem Kate, de nem tudhatod, hogy nem lesz-e olyan idő, amikor máshogyan érzel a gyerekkel kapcsolatban. Úgy gondolom, nem kell most azonnal döntened.

A nyomozó elmosolyodott. Mintha csak Castle szavait hallotta volna újra.

- Nem szoktam tanácsokat adni - folytatta Lanie, amikor megérezte Kate hangulatváltozását - de most elfogadnál tőlem egyet? Szeresd ezt a férfit. Megérdemli, és most nagy szüksége van rád.

- Köszönöm - nézett hálásan Kate a nyílt tekintetű, barna szemekbe. - Felhívom, megkérdezem, hogy van - mosolyodott el, elővette a telefonját, és elindult. Búcsúzóul még visszaintett a nagyot sóhajtó, mosolyogva a fejét csóváló orvosra, és ő is elmosolyodott.

Fél óra múlva már a 22-es kapitányság felé autózott. Miután a fiúknak elmondta Castle észrevételeit a naplóval kapcsolatban, úgy gondolta személyesen beszél Benson nyomozóval, hátha volt valami olyan megfigyelése a pap halálával kapcsolatban, ami nem került be a jelentésbe, vagy valami megérzése, amihez nem társult bizonyíték, ezért meg sem említették az aktában. Espo-t megbízta a monogramok és a telefonszámok tulajdonosainak kiderítésével, Ryan-t pedig ráállította a templom pénzügyeire, hátha a naplóban levő összegek kapcsolatban állnak az adományokkal. Mielőtt útnak indult, a zsebébe csúsztatta a megmentett kisfiú fényképét. Tudatosítani akarta Castle-ben, hogy kinek az életét mentette meg.

Amikor belépett a 22-es őrsre, mintha egy felbolydult méhkasban találta volna magát. Itt is túlterheltek a rendőrök - állapította meg magában. Miután egy fiatal egyenruhás rendőrnő megmutatta neki, hol találja a nyomozót, határozott léptekkel indult az aktákkal teli íróasztal felé, ami mögött ülve meglátta a középkorú, szikár férfit, amint összehúzott szemekkel tanulmányoz egy iratot. Sápadt bőre és táskás szeme több évi soha ki nem pihent fáradtságról tanúskodott.

- Benson nyomozó? - szólította meg a férfit, és felé nyújtott kézzel bemutatkozott: - Kate Beckett nyomozó vagyok a 12-esektől.

A férfi felnézett. Beckett azonnal észrevette a kíváncsi, ugyanakkor rosszalló tekintetet, amivel a nyomozó egy pillanat alatt végigmérte. Biztos volt abban, hogy nem lopta be magát a férfi szívébe, hiszen a férfiúi önbecsülését sérthette, hogy elvették tőle az ügyet, és egy nőnek adták. Beckett nem először került hasonló helyzetbe, ezért nem lepte meg a férfi reakciója. Sokszor kellett bizonyítania, hogy van olyan jó, mint egy férfi, sőt! Amellett, hogy nő, még egy "bűne" is van: fiatal.

Anthony Benson-t meglepte a nyomozónő látványa. Ha már egy nőnek adták az ő ügyét, remélte, hogy valami tapasztalt, öreg róka az a nő, ehelyett most itt állt előtte egy gyönyörű, fiatal bombázó. Egy másodpercnyi habozás után elfogadta a feléje nyújtott kezet. Megállapította, hogy a nő kézfogása legalább olyan határozott, mint a tekintete, ennek ellenére bizalmatlanul nézett a nyílt, élénk, különleges értelmet sugárzó zöldes szemekbe.

- Megkapta a jelentésem, és az összes tanúvallomást - szólalt meg kissé nyersen.

- Szerettem volna megköszönni a precíz, professzionális munkát, amit végeztek. Lelkiismeretes és mindenre kiterjedő nyomozást folytattak - simogatta Beckett a nyomozó hiúságát. Tudta, hogy jólesik a dicséret az agyonhajszolt, alulfizetett férfinak, aki legfeljebb csak a főnökétől kap elismerő szavakat. Ráadásul hazudnia sem kellett, mert a jelentés komoly szaktudásról tanúskodott. Látta, ahogy a férfi feszültsége alábbhagy, de szeme még mindig gyanakvóan figyeli.

- Ugye nem azzal akar megetetni, hogy csak azért jött ide, hogy dicsérgessen? - látott át a szitán, amivel azonnal belopta magát Beckett szívébe: örült, hogy egy éles eszű, jó megfigyelő nyomozóval hozta össze a sors. Alig észrevehetően elmosolyodott.

- Tudom, hogy nincs sok ideje, de szánna rám néhány percet? - kérdezte udvariasan.

- Mire kíváncsi? - dőlt hátra a székében a férfi, és egyre nagyobb érdeklődéssel figyelte a nőt.

Beckett először tájékoztatta a nyomozót az eltűnt gyerekekről, és Daniel atya igazi személyazonosságáról és a megbízatásáról, hiszen a férfitól akkor vették el az ügyet, amikor kiderült, hogy a pap FBI ügynök, ezért információk hiányában nem láthatta át az ügyet. Miután látta, hogy a férfi feldolgozza magában a hallottakat, rátért jövetele valódi céljára.

Benson nyomozót meglepte a fiatal nő profizmusa, ahogy ismertette a lehetséges összefüggéseket, és komoly tapasztalatról tanúskodott, hogy nem csak a jelentésre kíváncsi, hanem az emberi tényezőt is számításba akarja venni. Elgondolkodott. A nyomozás során valóban volt néhány dolog, ami nyugtalanította, de nem írta be a jelentésbe, mert inkább csak az ő megérzései voltak. Egyre jobban becsülte a vele szemben ülő, a válaszára türelmesen váró nőt.

Egy óra múlva Beckett már a 12-es őrs felé autózott, és Benson nyomozó mondatain tűnődött. Volt néhány érdekes észrevétele, amiről úgy gondolta, érdemes lesz utána nézni. Türelmetlenül nézett az órájára. A new york-i csúcsforgalomban araszolva haladt előre, és a hőség is egyre nagyobb lett. Amikor az addig vánszorgó autósor teljesen megállt, sóhajtott egyet, aztán elővette a telefonját. Ryan-t hívta, hogy megtudja, találtak-e valamit.

- Szia Beckett - üdvözölte jókedvűen a férfi, és Kate már tudta, hogy talált valamit, mert érezhető volt az izgalom a hangján. - Az atya naplójában szereplő pénzösszegek és dátumok megegyeznek a templom könyvelésében található adomány összegével és utalási idejével. Kigyűjtöttem az adományozókat, most nézek utánuk. Javi megtalálta a telefonszámok tulajdonosait, egyezik a nevük a monogramokkal. Már csak téged várunk, hogy kiket hozzunk be - mondta szinte egy levegővétellel.

- Beragadtam a dugóba - bosszankodott. - Hány emberről van szó?  - kérdezte, és újra az órájára pillantott. Lehet, hogy egy csomó kihallgatás vár rá, de Castle-nek is megígérte, hogy hazaviszi, de nem tud mozdulni az autósorból.

- Kapaszkodj meg! - figyelmeztette a férfi. - Tizennyolc!

Beckett gondolkodott. Valahogy le kellene csökkenteni a számot, de nem volt ötlete, hogyan.

- Először nézzetek utána azoknak, akiket le akart ellenőriztetni. Az FBI adatbázisát is használhatjátok, csak szóljatok Sorenson ügynöknek. Pénzügyek, híváslisták, minden, amiből kiderülhet, hogy van-e köztük kapcsolat, szokatlan pénzmozgás, nincs-e anyagi gondjuk. És Rayen! Nézzétek meg, hogy a tizennyolc ember közül kiket hallgatott már ki Benson nyomozó! Velük kezdünk.

Beckett még öt percig ült a kocsiban, és várta, hogy meginduljon a sor, de hiába. Idegesen dobolt ujjaival a kormányon, miközben úgy döntött, felhívja Castle-t, és ha utána sem indul meg a forgalom, bekapcsolja a megkülönböztető jelzést. Hallgatta, ahogy kicseng a telefon, de a férfi nem vette fel. Amikor bekapcsolt az üzenetrögzítő, kinyomta a készüléket és új hívást indított. Már harmadszor ismételte meg a műveletet, és eluralkodott rajta az idegesség, amikor végre meghallotta a hívásfogadást jelző, kattanó hangot.

- Azt hittem, elvesztél - sóhajtott Kate megkönnyebbülten, de mivel a férfi nem szólt a telefonba, újra gombócnyira szűkült a gyomra. - Castle! - szólt a telefonba hangosabban, mire a távolból egy nyögést hallott, aztán meglepetésére nem a férfi, hanem egy ismeretlen, idősebb női hang szólt a készülékbe.

- Vissza tudná hívni Mr. Castle-t néhány perc múlva?

- Valami baj van? - rémült meg Kate. Reggel még nem panaszkodott a férfi, most meg nem tud beszélni sem?

- Nem, ne ijedjen meg! Most vizsgálta meg a doktor úr, aztán átkötöztem a sebet, és egy kicsit megviselték a történtek, de néhány perc múlva már jobban lesz.

- Köszönöm - mondta Kate, és megszakította a vonalat. Beharapta a száját, hátradőlt az ülésben, aztán hogy feszültségét levezesse, mérgében ököllel a kormányra csapott. Tehetetlennek érezte magát. Nem tud segíteni sem a férfinak, sem a kollégáinak. Gondolt egyet, aztán bekapcsolta a szirénát. Megvárta, amíg lassan akkora hely keletkezett a két kocsisor között, hogy lassan, de előrébb jutott, aztán az első utcasarkon lefordult, hogy kikerülje a csúcsforgalmat.

- Miért kellett elárulnia, hogy mit csináltak velem? - morgott az orra alatt Castle két fájdalmas nyögés között, és szemrehányón pillantott a nővérre, aki egy perccel ezelőtt felvette a vég nélkül zenélő telefonját. - Nem akarom, hogy izguljon miattam.

- Azt hiszi, hogy a barátnője nem lett volna még idegesebb, ha senki nem veszi fel a telefont? - nézett a betegre kérdőn az idős nővér, miközben betakarta, és elégedetten látta, hogy Castle elfogadja az indoklását. - Ne panaszkodjon! Azt nem is árultam el, hogy mennyire beijedt az urológustól! - húzta fel gonoszkodva a szemöldökét a nővér.

Castle nyelt egyet. Megpróbálta mielőbb kitörölni a kellemetlen emléket az agyából, de egyelőre nem sikerült.

- Csak ... meglepett, hogy nem csak a ... sérülésemet akarja megnézni - védekezett duzzogva, mire nővér megcsóválta a fejét, és elmosolyodott.

- Csak tudnám, miért rémülnek meg a férfiak egy kis prosztatavizsgálattól?

A nővér nézte a durcás arcú beteget, és amikor látta, hogy megborzong az emlék hatására, megsajnálta. Együtt érzett vele, mert tudta, hogy fájdalmai vannak, és egy sor kellemetlen vizsgálaton esett át a legintimebb testrészein.

- Ha nincs borotvája, küldhetek egy ápolót, hogy borotválja meg. Elég borostás - állapította meg a nővér.

- Nem, nem kell, köszönöm - mosolyodott el váratlanul Castle, amikor eszébe jutott, hogy Kate azt mondta, bizsergeti a borosta.

- Hát, ha a barátnőjének tetszik! - mondta olyan hangsúllyal a nő, mint akinek komoly kétségei vannak afelől, hogy ez lehetséges lenne.

- Én is meglepődtem, de képzelje, tetszik neki - vigyorodott el a férfi.

- Látom, sokkal jobban van. Már nyugodtan visszahívhatja - mosolyodott el a nővér is, és magára hagyta az írót.

Castle fogta a telefont, de nem hívta a nőt. Bármennyire is hiányzott neki, tudta, hogy sok dolga van, és nem akart nyűg lenni a nyakán. Forgatta a készüléket a kezében, és türelmetlenül várta, hogy Kate hívja.

Beckett szíve szerint a kórház felé indult volna, de nem lehetett. Bekapcsolva hagyta a szirénát, és kerülő úton ugyan, de száguldott a kapitányság felé. Minél előbb átnézi, amit a fiúk találtak, annál hamarabb mehet Castle-höz. Hamarosan leparkolt két járőrkocsi közé, de nem szállt ki, hanem a férfit hívta. Még szinte ki sem csengett a telefon, már bele is szólt a számára oly kedves férfihang.

- Szia Kate!

- Szia. Hogy vagy? - igyekezett úgy feltenni a kérdést, hogy ne hallatsszon, mennyire összeszorult a torka.

- Már jobban - nyomott el egy sóhajtást Castle.

- Nagyon megkínoztak?

Castle hallotta a Kate hangjából áradó sajnálatot és együttérzést, ami végtelenül jólesett neki, és bár szerette volna kiönteni a lelkét valakinek, nem akarta terhelni a nőt a nyafogásával.

- Kibírtam - mondta szűkszavúan, ami azonnal gyanút keltett a nyomozóban. Azt várta, hogy a férfi kicsit kiszínezve és eltúlozva a történteket rögtön mesélésbe kezd, ehelyett úgy kellett kihúzni belőle minden szót.

- Még be kell mennem a kapitányságra, aztán megyek érted. Ne légy türelmetlen, ha kések egy kicsit, és fogadj szót az orvosoknak!

- A nővérnek is szót fogadtam, és mi lett belőle - utalt Castle Vivien nővér kis akciójára, ami féltékennyé tette Beckett-et.

- Orvost mondtam Castle! Orvost! - emelte fel Kate a hangját, és szinte látta maga előtt a férfi kajánul mosolygó arcát.

- Jó, jó, szót fogadok!

- Tudod, hányszor hallottam már ezt a szádból? - sóhajtott Kate, de közben egy apró mosoly jelent meg az arcán, ahogy felidézte a pillanatokat, amikor a férfi azzal bosszantotta, hogy véletlenül sem csinálta azt, amire kérte. Ilyenkor egyszerre volt mérges és kicsit irigy, mert a lelke mélyén szeretett volna néha olyan szabad lenni, mint a férfi, akinek nem zárták szabályok közé az életét. Kate számára a szabályok nyújtottak biztonságot, időnként mégis úgy érezte, unalmas ez a biztonság. 

- De hát mi rosszat tehetnék? - hallotta az ártatlan hangot, amitől széles mosolyra húzódott a szája.

- Vigyázz magadra! Igyekszem! - zárta le a beszélgetést Kate, és a következő pillanatban már rohant az őrsre.

Alig lépett ki a liftből, Espo és Ryan már álltak is fel az asztaluktól, és egy-egy dossziéval a kezükben siettek felé. Kate-nek nem kellett nyomozónak lennie ahhoz, hogy lássa, a két férfi valami fontosat talált, mert lerítt róluk az izgatottság.

- Szia Beckett! Nézd! - mutatott Ryan a fehér táblára, és árgus szemekkel figyelte a nő reakcióját. Az ügy elején telerakták a táblát az eltűnt gyerekek képeivel és adataival, ezért Espo szerzett még egyet, amin eddig csak Daniel atya, azaz Jason Parker FBI ügynök képe, és halálának körülményei voltak felírva, most viszont új képek és új feliratok díszelegtek a fehér felületen. - Itt vannak, akiket valószínűleg meg akart figyeltetni Daniel atya, itt pedig azok, akik a nagy összegű adományokat utalták a templomnak. Zölddel írtuk azokat, akiket Benson nyomozó kihallgatott.

Beckett végigfuttatta a képeken és a neveken a szemét, és egy ismerős arcon állt meg a tekintete.

- Le akarta hallgattatni Samuel Eckhardt-ot, a kórusvezetőt? - húzta össze csodálkozva a szemöldökét. A jelentéktelen, visszahúzódó Eckhardt nem úgy nézett ki, mint egy bűnszövetkezet tagja, de hát azt már számtalanszor tapasztalta, hogy semmi sem az, aminek látszik.

- Van jobb is! - villantotta meg elégedett mosolyát Espo. - Egy gyerek neve, dátum, kötőjel, apa neve, pénz. Az atya naplójában szereplő nevek és dátumok olyan gyerekek nevei, akiket a leírt időpontban a kórházban kezeltek. Ha Sorenson megmozgatja egy kicsit magát, akkor hamarosan hozzáférünk a kórház adatbázisához, és megtudjuk, miért voltak kórházban.

- És most jön a lényeg - vette át a szót Ryan. Az arcára volt írva, hogy tudja, hogy a következő információval el fogja kápráztatni a főnökét. - A kórházban kezelt gyerekek szülei a hatalmas összegeket a templom alapítványának utalták. Mindegyikük neve ott van az adakozók között.

Beckett szája elnyílt, ahogy végiggondolta a hallottakat. Szinte biztos volt abban, hogy az alapítványt pénzmosásra használták. Már csak az volt a kérdés, miért fizettek ezek az emberek vagyonnyi összegeket. Sejtette a választ.

- Szép munka! - bólintott elismerően a két férfi felé, és halványan elmosolyodott, amikor meglátta az arcukra kiülő elégedettséget. - Szóljatok, ha megtudjátok, hogy miért voltak kórházban a gyerekek!

A két férfi visszaült a számítógépe elé, Beckett pedig a táblán sorakozó feliratokat kezdte vizsgálni, és közben arra gondolt, milyen szerencsés, hogy két ilyen remek társa van, akik rendkívül gyorsan és precízen tudnak adatokat feldolgozni, ugyanakkor néhány elismerő szó olyan boldoggá tudja tenni őket, mint egy kisiskolást a tanító néni dicsérete. Fogta Benson nyomozó jelentését, kikereste annak a három embernek a kihallgatási jegyzőkönyvét, akik az ő táblájukon is szerepelnek. Minden mondatot alaposan átolvasott, miközben az járt a fejében, ami Benson nyomozó mondott a kórusvezető Eckhardt-ról és az egyik templomszolgáról, akinek éppen a kihallgatási anyagát olvasta. Az atya őt is le akarta hallgattatni. Felnézett a táblára. A túlsúlyos, kerek arcú, turcsi orrú férfi kicsi szemei alig látszottak, szőke, szinte láthatatlan szempillái még furcsább nézést kölcsönöztek a ravasz tekintetnek.

- Beckett! Ezt nem fogod elhinni! - lépett mellé Javi, miközben intett Ryan-nek, aki azonnal mellette termett. - Megkaptam a jelszót a kórház adatbázisához - nézett jelentőségteljesen hol Kate-re, hol Kevinre, aztán fogott egy táblafilcet, és a gyerekek nevét és a dátumokat egy hatalmas kapoccsal összekötötte, és nagy betűkkel melléírta: csontvelő-átültetés.

Kate érezte, ahogy az adrenalinszintje megemelkedik, és átjárja az az izgalom, amit akkor érez, amikor sorsdöntő nyomra bukkannak.

- Minden gyerek új csontvelőt kapott, és ezeknek a gyerekeknek a szülei nagyjából két héttel a műtét előtt hatalmas összegeket utaltak a templomi alapítvány számlájára. Ez már több mint gyanús. Szólok az FBI-nak, hogy cincálják ízekre az alapítvány könyvelését a pénzügyi szakembereik, mi pedig megkezdjük a kihallgatásokat.

Kate-t elragadta a hév, mint mindig, ha úgy érezte nyomon van, aztán észbe kapott. Az órájára nézett. Elmúlt dél. Késében van.

Ryan és Espo nézték az alsó ajkát beharapva töprengő nőt, egymásra pillantottak, aztán Espo megszólalt.
- Mi megírjuk a jelentést Gatesnek, te meg addig elhozhatnád Castle-t a kórházból. Hozatunk kaját mire visszaérsz. Én már éhen halok.

 Én is - csatlakozott hozzá Ryan is.

Kate elmosolyodott. Tudta, hogy a két nyomozó átlátott rajta.

- Kösz fiúk! Ha Gates keres ...

- Megoldjuk - jelentette ki magabiztosan Espo.

Kate hálásan bólintott, és már rohant is a lift felé. Ebben a pillanatban nyílt a kapitány irodájának ajtaja, és Victoria Gates egyik kezével az ajtófélfának támaszkodva, a másikat csípőre téve, szigorú szemmel nézett a becsukódó liftajtó felé. Ryan már nyitotta a száját, hogy magyarázkodni kezdjen, de a nő megelőzte.

- Remélem a firkászért ment a kórházba ilyen sietve! Megérdemli, hogy a múzsája vigye haza. Beckett-nek meg nem árt, ha csillapít egy kicsit a lelkiismeret furdalásán.

Ryan nyelt egyet meglepetésében, Espo-nak meg tátva maradt a szája.

- Mi az? Sóbálványt játszanak? Látom telik a táblájuk, úgy hogy szeretném tudni, mire mentek eddig. A jelentés egy óra múlva legyen az asztalomon! - nézett a két nyomozóra, aztán sarkon fordult, és belépett az irodájába.

- Öregem, mindenre számítottam, csak erre nem - bámult a nő után Javi, aztán összenézett Ryan-nel. - Lehet, hogy van szíve? - tette fel kétkedve a kérdést, mire Kevin hitetlenkedve megrázta a fejét, aztán az íróasztalukhoz siettek.

Castle, miután túlélte a délelőtti vizsgálatokat, egyre türelmetlenebbül várta a delet. Végre nyílt az ajtó, és a zárójelentéssel a kezében az az orvos lépett be, aki megműtötte.

- Mr. Castle, délben hazamehet. A seb szépen gyógyul, a duzzanat is jelentősen leapadt. Még néhány napig érzékeny lehet, vagy fájhat is, de ha nem mocorog sokat, hamarosan minden rendben lesz. Ha jólesik, még jegelheti, de szerintem holnap már nem lesz rá szükség. Jövő kedden kiszedjük a varratokat, aztán megnézhetjük, hogy nem okozott-e a rúgás maradandó károsodást - mondta megnyugtató, barátságos hangon a férfi, aztán elmosolyodott. - A barátnőjének már mondtam, hogy most egy kis ideig ne akarja boldoggá tenni.

Castle fülig vörösödött. Kate és az orvos kitárgyalták a szerelmi életüket? Illetve annak a hiányát?

- És ... és mégis mennyi ideig ... szóval mennyi ideig nem ... szeretkezhetünk - nyögte ki.

- Ne féljen, csak a varratszedésig kell szerzetest játszania, utána meg úgyis érezni fogja, hogy szabad-e - nevette el magát a zavarban levő férfin az orvos.

- És az a vizsgálat, ami még rám vár? - kérdezte reménykedve, hogy nem azt a választ kapja, amit ő gondol.

- Á, az egy kellemes vizsgálat - mosolygott biztatón az orvos. - Kap egy poharat, néhány izgalmas újságot, bemegy egy szobába, és anyagot gyűjt - mondta olyan természetességgel, mintha ez egy teljesen hétköznapi dolog lenne, de Castle kétségbeesett arcát látva elnevette magát. - Sajnálom, de ezzel majd egyedül kell megbirkóznia, a kórházi szabályzat tiltja, hogy bárki segítséget nyújtson benne.

Castle újra fülig vörösödött, és megadóan bólintott. Sejtette, hogy ez vár rá, de azért reménykedett, hátha valami ultrahang- vagy CT vizsgálatról beszélnek, amikor a maradandó károsodás lehetősége szóba került.

- Fel a fejjel! Ez egy túlélhető vizsgálat - veregette meg a vállát barátságosan az orvos, aztán elbúcsúzott és magára hagyta.

Castle sóhajtott egyet, aztán óvatos mozdulatokkal öltözködni kezdett. Sosem hordott fecskét, de megállapította, most lehet, hogy célszerűbb lenne, mint a bokszer. Annak viszont örült, hogy Kate egy melegítőt is hozott, ami jóval kényelmesebbnek tűnt a farmernél. Üldögélt az ágy szélén, és egyre gyakrabban pislantott az órájára. Már jócskán elmúlt dél. Éppen arra gondolt, hogy felhívja Kate-t, és megmondja neki, hogy nem kell érte jönnie, hazamegy taxival, amikor nyílt az ajtó, és kissé ziláltan beviharzott a nő.

- Ne haragudj, hogy csak most jöttem, de érdekes dolgokat találtunk az üggyel kapcsolatban, hála  naplónak és a csoportosításodnak - mosolygott Rick-re, miközben végigfuttatta szemét a szürke pólóban és sötétkék melegítőben, szomorkás arccal üldögélő férfin. Lehajolt hozzá, és gyengéden megcsókolta, miközben ujjait végighúzta az időközben markánssá vált borostán.

- Épp szólni akartam, hogy nem kell ám engem fuvarozni, elég jól vagyok, haza tudtam volna menni taxival is - mondta közömbös arccal, de Kate-nek nem kerülte el a figyelmét, hogy mennyire megörült az érkezésének.

- Castle! Még nem vagy jól - húzta fel tettetett szigorral a szemöldökét Kate. Ha nem érezte volna felelősnek magát a történtek miatt, akkor sem engedte volna, hogy egyedül menjen haza a férfi, akit szeretett és féltett.

- De, jól vagyok! - ellenkezett az író. - Tudom, mondtad, hogy várjalak türelmesen, de nem akarom, hogy miattam ne haladjon a nyomozás. Elmondod, mit találtatok? - csillant kíváncsiság a szemében.

- A kocsiban mindent elmesélek - pillantott Kate sejtelmesen a férfira, miközben bepakolt egy táskába.

Egy ápoló a kórház bejáratáig tolta Castle-t egy kerekesszékben, onnan lassan sétáltak Beckett Ford-jáig. A nő oldalra sandított az óvatosan, lassan lépkedő férfira, aki a fájdalom csökkentése érdekében kissé furcsa testtartást vett fel, és összeszorult a szíve. Rick-nek fájdalmai voltak, amit az ő okozott. Még mindig nem értette, hogyan tudott ekkorát hibázni. Ráadásul nem csak a fájdalomról van szó. Sokkal hosszabb távú következményei lehetnek a sérülésnek, és bármilyen kínos is, Kate tudta, hogy erről beszélniük kell.

- Elmondod végre, hogy mit találtatok? - kérdezte két fájdalmas nyögés között, kíváncsian csillogó szemekkel a férfi, miután bevergődött az anyósülésre.

Kate belefogott az összefoglalóba, és amíg beszélt, időnként oldalra pillantott, hogy lássa Castle reakcióit. Szerette látni, amikor kiül a férfi arcára az "ugye megmondtam" érzése, de most csak egy pillanatra futott át vonásain a büszkeséggel vegyes elégedettség.

- Mi az Castle? Semmi örömködés? 

Annak örülök, hogy az ötletemmel előbbre jutottatok, de kivételesen nem örülök, hogy esetleg igazzá válik a szervkereskedős elméletem - mondta szokatlanul komolyan.

Beckett elgondolkodva pillantott rá, aztán szótlanul, gondolataikba merülve tették meg a hátralevő utat. Mindkettejüket ugyanazok a gondolatok foglalkoztatták: ha a csontvelő-átültetésért fizettek ekkora pénzeket, akkor az arra utal, hogy törvénytelen úton jutottak a csontvelőhöz. Ha mindennek köze van az eltűnt gyerekekhez, akkor inkább nem is akartak belegondolni, mi történhetett a gyerekekkel. Kate éppen leparkolt, amikor Castle halkan megszólalt.

- Elvileg 18 éves kor alatt nem lehet senki csontvelő donor.

Kate egy darabig hallgatott, aztán leállította az autót, a férfi felé fordult, és egyenesen a szomorú kék szemekbe nézett.

- Castle! Tudom, mire gondolsz, de ha csontvelő donornak használják a 15-16 éves gyerekeket, akkor még van remény arra, hogy élve megtaláljuk őket.

A férfi bólintott, miközben egy nagyot sóhajtott.

- Tudod, ez egészen más, mint egy gyilkossági ügy. Azt sem tudjuk, hogy élnek vagy meghaltak. Ha élnek, akkor viszont rajtunk múlik, hogy megmenekülnek-e. Szeretnék segíteni, de ha kivonlak a munkából azzal, hogy ápoltatom magam, azzal csökkentem az esélyét annak, hogy megtaláljátok őket - mondta maga elé nézve elgondolkodva.

Kate elgondolkodva nézte a férfit. Hova lett az egoista énje? Finoman megsimogatta az arcát, aztán maga felé fordította, kényszerítve, hogy a szemébe nézzen, miközben másik kezével zsebéből előhúzta a megmentett kisfiú fényképét.

- Ne felejts el, hogy nélküled nem tartanánk itt, tehát az ápolásod nagyon is fontos az ügy szempontjából, és őt is megmentetted - emelte a kisfiú képét a férfi szeme elé. Castle ránézett a képre, tekintetét fogva tartotta a két hatalmas, ragyogó ártatlan szempár.

- Éreztem, ahogy ver a szíve, amikor magamhoz szorítottam - szólalt meg rekedten, és Kate látta, hogy a férfinak egyre jobban csillog a szeme, aztán pislog néhányat, hogy a cseppé gyűlő könny nehogy legördüljön az arcán.

- Gyönyörű kisbaba, ugye? - fordította maga felé a képet Kate, hogy egy pillantást vethessen rá.

Castle meglepve nézett a nőre. Még sosem látta a tekintetét olyannak, mint amikor a kisfiú képére nézett. Aztán a pillanat elillant, amikor Kate egy mozdulattal eltette a képet, és kiszállt az autóból. Mire észbe kapott, a nő már ki is nyitotta az ajtaját, és nyújtotta felé a kezét.

- Ha segíteni akarsz, azt itthon is tudsz - tért vissza Beckett a nyomozásra. - Amíg mi kihallgatjuk azt a rengeteg embert, addig te átolvashatod a kórházi aktákat. Kellett egy ember a kórházban is, aki tudott az illegális csontvelőről. Will-lel pedig utána nézetek a szervbankoknak - mondta, miközben figyelte, ahogy Castle minden mozdulatot meggondolva kiszáll az autóból, de az is feltűnt neki, hogy az ügynök neve hallatán Castle teste egy pillanatra megfeszül. Magában elmosolyodott. Úgy látszik, a zöld szemű szörnyet még nem tudta teljesen legyőzni a férfi.

Castle alig várta, hogy elfekhessen a kanapén, és ne kelljen mozognia. Kezdett kételkedni az orvos szavaiban, miszerint holnap már nem lesz szüksége jégre, mert a fájdalom és a feszítő érzés újult erővel tért vissza az ágyékába. Látta, hogy Kate gyanakodva méregeti, ezért próbált úgy tenni, mintha semmi baja nem lenne, és csak a nyomozásról beszélt. Megegyeztek, hogy egy járőr elhozza a kórházi dokumentumok másolatát, aztán Kate megvárta, amíg kényelmesen elhelyezkedik a kanapén, és megígértette vele, hogy ha valami baj lenne, azonnal telefonál. Megkönnyebbült, amikor a nő kilépett az ajtón. Az első útja a gyógyszeres szekrényhez vezetett, amiben hosszas keresgélés után végre talált fájdalomcsillapítót. Amint bevette, máris botorkált a fagyasztóhoz. Büszke volt a színészi teljesítményére, hogy Kate előtt meg tudta játszani, milyen jól van, de most örült, hogy egyedül volt, és nem kellett elfojtania a fájdalmat, nyugodtan jajgathatott és nyögdécselhetett minden lépésnél. Félig ülve, félig fekve elhelyezkedett a kanapén, egyik kezével lejjebb tolta a nadrágját az alsóval együtt, a másikkal pedig fájó testrészére tette a jeget. Egy kicsit sziszegett a hidegtől, aztán fejét hátravetve a háttámlán, megkönnyebbülten csukta be a szemét.

- Szóval az egész csak színjáték volt! - hallott egy dühös hangot, amitől ijedtében ugrott egyet.

Kate karba tett kézzel támaszkodott a kanapétól néhány méterre álló tartóoszlopnak, és percek óta figyelte a fájdalmasan nyögdécselő férfit. Már akkor tudta, hogy Castle eltitkolja a kínjait, amikor beléptek a lakásba, és a férfi folyamatosan az ügyről kérdezgette, mivel nem kerülte el a figyelmét, hogy mennyire megfeszül a teste minden lépésnél, és rettentően koncentrál, hogy arca semmilyen érzelmet ne áruljon el. Ismerte minden rezdülését, ezért azonnal tudta, hogy Castle-nek nagy fájdalmai vannak, amit titkolni akar előtte. Amíg lefelé ment a lifttel, azon töprengett, hogy azért teszi ezt a férfi, mert nem akarja, hogy ő aggódjon, vagy azért, mert kínos neki a helyzet, esetleg mindkettőért. Amikor megállt a felvonó a földszinten, nem lépett ki, hanem megcsóválta a fejét, és megnyomta a legfelső gombot. Nem tudta, hogy mérges legyen, vagy nevessen. Halkan nyitotta ki az ajtót, de nem is nagyon kellett vigyáznia, hogy Castle észre ne vegye, mert a férfi láthatóan annyira el volt foglalva a gyógyszeres szekrény tartalmának vizsgálatával, hogy egy betörő nyugodtan kirámolhatta volna a háta mögött a lakást. Nekitámaszkodott a nappali és az étkező közti oszlopnak, és mozdulatlanul állva figyelte, ahogy Castle fájdalmas arccal, kezében egy jeges zacskóval vánszorog a kanapé felé. Megvárta, amíg elhelyezkedik, a jéggel csillapítja a fájdalmat, és akkor szólalt meg, amikor a férfi a legkevésbé számított rá.

- Áááá! - kiáltott fel fájdalmában és rémületében Castle, aztán nagyot nyelve úgy nézett a nőre, mint aki kísértetet lát. - Jézusom Kate! Hogy kerülsz te ide? - nyögte, miközben egyik kezét az elmozduló jegyes zacskóra, másikat a kiugrani készülő szívére szorította, és azon gondolkodott, vajon mennyi ideje figyelheti a nő. Abban biztos volt, hogy ebből a helyzetből már nem jön ki jól. - De mi ... miféle színjátékról beszélsz? - kérdezte ártatlanul csodálkozva.

- Csak azt mondd meg, hogy miért titkoltad el, hogy ennyire fáj! - nézett rá szigorú tekintettel Kate, és ellökte magát az oszloptól.

- Mi? De hát én nem ... Nem is fáj annyira.

- Castle! - lépett a férfi felé, és megpróbálta elrejteni feltörekvő mosolygását. - Szóval, miért? - állt meg a kanapé előtt. Karjait még mindig összefonva tartva magasodott Castle fölé, és úgy nézett le rá, mint a hazugságon kapott gyanúsítottakra szokott. Elégedetten látta, ahogy az író arca az ártatlanul magyarázkodóról a durcás beismerőre változik.

- Jól van na, tényleg fáj ... egy kicsit - kapta el a tekintetét a nőről, de a kérdésre még mindig nem válaszolt.

- Khm, khm - köszörülte meg figyelmeztetőn a torkát Kate és kérdőn felhúzta a szemöldökét, de már látta, hogy nyert ügye van.

- Csak nem akartam, hogy aggódj - mondta szemlesütve a férfi, de amikor felpillantva Kate hitetlenkedő tekintetével találta magát szemben, nyelt egy nagyot, és halkan hozzátette: - és ez az egész helyzet olyan ... olyan ...

- Kínos és félelmetes - fejezte be szeretettel elmosolyodva a nő, és leguggolt Rick mellé, és gyengéden megsimogatta az arcát.

- Igen - ismerte el Castle, és bánatosan nézett a zöld szemekbe.

- Csak néhány nap, és minden rendben lesz, de ha eltitkolod, hogy fájdalmaid vannak, akkor nem tudok segíteni, és ki tudja meddig szenvedhetsz - simította oldalra a férfi előrehulló haját Kate. - Most pedig szót fogadsz, és azt csinálod, amit mondok! - állt fel, és újra megjelent szemében az ellentmondás nem tűrő szigor.

- De hát fekszem és pihenek. Mit csinálhatnék még?

- Először is őszinte leszel velem!

- Jó, jó, szólni fogok, ha nagyon fáj.

- Most pedig vedd ki a jeget! Levesszük a melegítő nadrágot, lefekszel az ágyba a hálószobában, készítek oda fájdalomcsillapítót, innivalót, és nem mocorogsz!

- Miért nem jó itt? A hálószobában még tévé sincs - morgolódott Castle, de nem akart vitatkozni Kate-tel, ezért kivette a nadrágjából a jeget, és óvatosan felkelt.

A nő figyelte a hálószoba felé csoszogó férfit, aztán fogott egy tálcát, gyorsan minden szükséges dolgot rátett, végül a hóna alá kapta az asztalon heverő laptopot, és a szobába sietett. Castle az ágy szélén ült, és nagy levegőket véve próbálta legyőzni a fájdalmat. Kate letette a holmikat, aztán lehajolt, lehúzta a férfi cipőjét és zokniját, aztán megfogta a lábait és segített felfeküdni az ágyra. Közben felpillantott a hallgatag, és szokatlanul engedelmes íróra.

- Emeld meg magad egy kicsit! - fogta meg a melegítő derekát, és amikor Castle felemelte a csípőjét, kezdte lehúzni a nadrágot, de a mozdulata hirtelen megállt, és tekintete a bokszer sliccére szegeződött.

- Máskor nem ilyen tekintettel szoktál odanézni - mosolyodott el huncutul a férfi, de Kate rá sem hederített az incselkedő megjegyzésre.

- Rick, nedvedzik a seb - mutatott az alsónadrágon virító foltra aggódó arccal.

Castle mosolya századmásodpercek alatt változott rémületté. Megtámaszkodott a könyökén, hogy lássa miről beszél Kate, aztán amikor meglátta a friss, sárgás-rózsaszínes foltot, akkorát nyelt, hogy az ádámcsutkája majd kiugrott a helyéből. Hátrahanyatlott a párnára, és összeszorított szájjal gondolkodott.

- Mi lesz most? - nyögte, és Kate-re nézett.

A nő látta a kék szemekben a félelmet. Tudta, hogy nem szabad engednie, hogy az ő gondolatait is a félelem vezérelje, ezért vett egy nagy levegőt, és próbált nyugodt hangon megszólalni.

- Reggel még minden rendben volt? - kérdezte, mire a férfi bólintott. - Jó, akkor nézzük a zárójelentést.
Kutatott egy kicsit Castle táskájának külső rekeszében, és a papírok mellett egy kenőcs is a kezébe került. Forgatta a dobozt, de nem ismerte a gyógyszert, ezért letette, és olvasni kezdte a zárójelentést.

Egy perc múlva letette a papírokat, bement a fürdőszobába, és fertőtlenítővel, gézzel felszerelve jött vissza.

Castle csak nézte a szótlanul ténykedő nőt, miközben száguldottak a gondolatai a lehetőségeiről, de mindegyiket rémítőnek találta.

Kate megállt az ágy mellett, sötéten csillogó szeméből nyugalom áradt.

- Mi ... mire készülsz? - dadogta rosszat sejtve a férfi.

- Meddig akartad eltitkolni, hogy mi a teendő a sebbel? - nézett rá rosszallóan a nő.

- Én csak ... gondoltam, majd este bekenem.

Kate nézte az ijedten összeráncolt homlokot, a kétségbeesett tekintetet, és megesett rajta a szíve.
- Nem lesz semmi baj - mondta megnyugtató hangon. - Lefertőtlenítem, bekenem ezzel a kenőccsel, és minden rendben lesz.

- Ne, ne, ne, ne, ne! - tartotta előre az egyik kezét, hogy távol tartsa magától Kate-t, míg a másikkal ágyékát védte. - Majd, majd én.

- Sajnálom, de ezt nem hagyom rád! Még a végén összeszedsz valami fertőzést, és nagyobb lesz a baj csak azért, mert nem követed az orvos utasításait.

Castle csak kapkodta a levegőt, mert Kate kétséget sem hagyott a felől, hogy ő akarja fertőtleníteni a sebet, neki pedig semmi épkézláb ötlete nem volt, hogyan akadályozhatná ezt meg.

- Ne nézz így! Nem kell szégyenlősnek lenned! Hidd el, ki fogom bírni a látványt, és nem ezt az egy képet fogom megőrizni az emlékezetemben, hanem azt a sokat, amikor eljuttattál a földi mennyországba - mosolyodott el Kate, és gyengéden megcsókolta a férfit. - Persze ha akarod, akkor visszaviszlek a kórházba, vagy szólhatok Lanie-nek - suttogta gonoszkodva a csókba.

- Nincs más választásom? - tett még egy próbát Castle, amikor Kate a fertőtlenítő tetejét csavarta le.

- Idehívhatom még Vivien nővért, előtte nem voltak gátlásaid - merengett el Kate, úgy téve, mintha komolyan megfontolná a lehetőséget. - Persze akkor megismerkednél a fegyveremmel is - tette hozzá fenyegető tekintettel.

- Ez nem volt szép - morgott a bajsza alatt a férfi, miközben próbált felkészülni az elkerülhetetlenre.

- Nos? Mit választasz? - húzta fel a szemöldökét kérdőn a nő.

Castle durcásan morgott még egy kicsit a nők uralkodni vágyásáról, aztán megfogta a bokszer derekát, és a combjára tolta az alsónadrágot.

- Ugye ... - nézett Kate-re könyörgőn.

- Nem foglak cikizni, és vigyázni fogok rá - válaszolt a kimondatlan kérdésre a nő, de most nem mosolygott. Ahogy a sérült testrészre nézett arra gondolt, lehet, hogy soha nem fogja elfelejteni ezt a látványt. Kimondhatatlanul sajnálta a mozdulatlanul fekvő férfit, aki összeszorította a száját, szemét a mennyezetre szegezte,  és készült a fájdalomra.  A sebet takaró gézt átitatta a szivárgó váladék, és jól láthatóan megduzzadt az egész terület. - Hát, nem ilyen szokott lenni, de nem olyan vészes - próbálta könnyedén kiejteni a szavakat, ami egyáltalán nem egyezett a gondolataival, de szerette volna oldani a férfi jól érezhető feszültségét.

- Hát, én elég vészesnek érzem - nézett egy pillanatra magára Rick, de aztán jobbnak látta, ha újra a mennyezetet tanulmányozza.

Kate olyan óvatosan vette le a gézt, ahogy csak tudta, de szeme sarkából látta, hogy Castle egyre erősebben markolja a lepedőt, és megfeszülnek az izmai. A varrat környékét bekente a fertőtlenítő folyadékkal, aztán a sebre finoman rásimította a kórházi kenőcsöt.

- Máskor jobban szoktam élvezni, ha így simogattál - hallotta meg Castle szenvedő, mégis incselkedő hangját. Annyira a sebre koncentrált, hogy észre sem vette, hogy a férfi meggondolta magát, felemelte a fejét, és figyelte, hogyan látja el a sérülést. Kate elmosolyodott. Ha visszatért a humora, akkor jobban van.

- Este még egyszer bekenjük, akkor már talán jobban élvezed - húzta fel kacéran a szemöldökét. - Ha reggel is váladékozik, akkor beviszlek a kórházba - folytatta komolyabban, miközben a gardróbból egy tiszta bokszeralsót hozott. 

- Remélem, nem kell Dr. Burke-höz menned terápiára ezek után - morogta az író, miközben nagy nehezen kicserélte az alsónadrágot.

- Castle! Nem olyan szörnyű, hogy a látványtól lelki beteg legyek. Legfeljebb az készít ki, ha nem vagy őszinte - takarta be a férfit, majd egy gyors csókot adott neki. - Mennem kell.

- Ugye nem cikiztek odabenn a fiúkkal? - szólt kérlelő tekintettel a nő után.

- Nem Castle, nem foglalkozunk állandóan veled, de ha még egyszer titkolózol, akkor tudom, mit meséljek el a haverjaidnak - mosolygott gonoszul Kate, és kilépett a hálószobából.

Fél óra múlva már a kapitányságon lépkedett az íróasztala felé.

- Na, hazavitted a sérültünket? - pattant fel Javi amikor meglátta Bekett-tet, és mellészegődve követte. Ryan egy másodperccel később eszmélt, felkapott egy iratköteget, és utánuk indult.

- Igen - válaszolt tömören, bár ismerte annyira a nyomozót, hogy tudta, ennyivel nem fogja beérni.

- Nagyon fáj neki? - szólalt meg Espo mögül Ryan részvéttel a hangjában.

- Igen - sóhajtott Kate, a rövid válasszal barátai tudtára adva, hogy nem akarja megtárgyalni velük a dolgot.

- Na és milyen? Nagyon ronda? - kíváncsiskodott tovább Javi, mintha nem is érzékelné Beckett tartózkodását. A nő egy pillanatra lehunyta a szemét, és vett egy nagy levegőt, de mielőtt egy csípős megjegyzéssel elhallgattatta volna a nyomozót, a férfi szemtelenül folytatta. - Remélem azért kezelésbe vetted! - vigyorgott kajánul, amivel elérte, hogy Kate elveszítse a türelmét.

- Ne akard, hogy téged is kezelésbe vegyelek - sütöttek a szavai, és olyan tekintettel nézett a férfira, hogy annak egyből eltűnt a vigyor az arcáról. - Mit tudunk? - tért az ügyre Kate, mire Ryan felmutatta a kezében levő iratokat.

- Megkaptunk minden adatot, amit az FBI-tól kértél - mondta.

- Ja, volt itt Sorenson, de mivel nem voltál itt, csak Gates -szel beszélt.

Kate bólintott, miközben arra gondolt, Will valószínűleg elfogadta, hogy Castle-höz tartozik, és nem próbálkozik újra közel kerülni hozzá, mivel még telefonon sem hívta. Neki viszont fel kell hívnia, mert új adatokra van szüksége, és az FBI sokkal gyorsabban hozzájut információkhoz, mint a rendőrség. Meglehetősen távolságtartó hangnemben beszélt a férfival, bár maga sem értette miért.

Öt perc múlva már Ryan-nel és Espo-val megbeszélték, hogy kikkel kezdik a kihallgatásokat. Beckett meggondolta magát, és úgy döntött, hogy azokkal az adományozókkal kezdenek, akiknek csontvelő-átültetésen esett át a gyereke. Ki kell deríteniük, hogyan kerültek kapcsolatba a szervbankkal.

Elküldette Castle-nek a kórház és a szervbankok adatait, és egy fotót a tábláról, hogy az író lássa, mire jutottak, aztán amíg arra várt, hogy behozzák a szülőket a kihallgatásra, a pihenőbe ment egy kávét inni. Furcsa volt egyedül várni, amíg a fekete, gőzölgő ital belecsordogál a pohárba. Ha nem hibázik, akkor Castle most itt lehetne vele, és talán éppen átölelné, vagy lopna egy csókot, de legrosszabb esetben is rámosolyogna. Sóhajtott egyet, hogy lelkiismeretét legyőzve a nyomozás felé tudja terelni a gondolatait, de képtelen volt elnyomni az érzéseit. Újra meg újra leperegtek előtte az előző nap eseményei, és mindig ugyanazokon a képeken merengett el: Rick fájdalomtól eltorzult arccal fekszik a földön, és a legnagyobb kínok között is féltve öleli magához a kis csecsemőt, és amikor ő tartotta kezében a fiúcskát, és  az ránézett a hatalmas kék szemeivel.

- Beckett! Az FBI megküldte a templomi alapítvány pénzügyi elemzését - nyitott be a pihenőbe Ryan, aminek most kimondottan örült a nő. Azt tudta, hogy miért kanyarodnak vissza a gondolatai Castle-re: csodálta a férfit, hogy az elviselhetetlen fájdalom ellenére a picit védte, de nem értette, miért volt ekkora hatással őrá, hogy ránézett a karjában tartott kisgyerek.

- Rendben, akkor nézzük, hátha találunk valami gyanús pénzmozgást - kortyolt a kávéjába, de közben arra gondolt, hogy fel kellene hívnia Castle-t, hogy minden rendben van-e, de aztán mégsem tette. Nem akarta, hogy az aggódásával még szorongóbbá tegye a férfit. Nem beszéltek a napok múlva várható vizsgálatról, de tudta, hogy addig nem tud megszabadulni a félelemtől a férfi, amíg ki nem derül, hogy lehet gyereke. És ha mégsem? A gondolattól görcsbe rándult a gyomra. Megitta a maradék kávét, leült Ryan-nel szemben, és megpróbált a kimutatásokra koncentrálni.

Castle az ágyban ült, és az FBI-tól kapott adatokat csoportosította: szervátültetésen átesett betegek adatai, a műtétek időpontja, orvosi csoportok adatai, különböző szervbankok működési engedélyei, szervek szármatását igazoló dokumentumok, mikor, melyik kórházba szállítottak szerveket, stb. - Ez így túl sok adat - állapította meg magában. - Nézzük először a csontvelő-átültetéseket, és azokat a betegeket, akik az atya naplójában szerepeltek! Fogott egy lapot, és jegyzetelni kezdett.

Néhány óra múlva a papíron egy csomó adat szerepelt: olyan orvosok és nővérek nevei, akik mindegyik műtétnél jelen voltak, és annak a két szervbanknak az adatai, ahonnan a csontvelőt kapta a kórház. Elégedetten nézte a jegyzeteit, amikor korgott egyet a gyomra. Összeszedte az iratokat, és az éjjeliszekrényre tette, aztán kihúzta az alsónadrágjából a szinte teljesen elolvadt jeget, és óvatosan lépkedve kiment a konyhába. Kitárta a hűtőszekrény ajtaját, de hiába volt éhes, mégsem kívánta meg egyik ételt sem. Sóhajtott egye, becsukta az ajtót és megfordult. Amikor meglátta a tőle alig néhány méterre álló, aggódó tekintetű Alexis-t, akkorát ugrott ijedtében, hogy fájdalmasan az ágyékához kapott.

- Jól vagy Apa?

- Jól voltam, amíg halálra nem rémítettél - támaszkodott meg a hűtőszekrényben a férfi. - Egyáltalán, hogyan tudsz ilyen halkan bejönni? Nincs kopogós sarkú cipőd? - nézett a lányra szenvedő arccal, miközben megállapította, hogy valamit kell tennie a túlságosan halkan nyílódó bejárati ajtóval, mert egy nap alatt már másodszor kapott majdnem szívrohamot.

- A Nagyi mesélte, hogy miközben megmentettél egy csecsemőt, megsérültél - csendült részvét a hangjában, miközben szeme apja kezére vándorolt.

Castle követte a lány tekintetét, és zavarában elkapta kezét a bokszeralsóról, és gyorsan leült egy székre, így fájó ágyéka az asztal jótékony takarásába került.

- Már jól vagyok - mondta anélkül, hogy Alexis-re nézett volna.

- Hát, nem úgy nézel ki! Szívesen segítek bármiben, ha kell.

- Nem, nem, nem, nem, nem kell segítség! - tiltakozott hevesen a férfi. Azt is nehezen emésztette meg, hogy Kate látta a sérülését, még csak az kellene, hogy Alexis is ápolni akarja! Az a szerencse, hogy az anyja csak estére jön haza, mert különben ki tudja milyen kínos helyzetben találná magát, ha a két nő kezei közé kerülne!

Alexis elnéző mosollyal nézte a szégyenlős, rettentően zavarban levő férfit. 

- Éhes vagy? - kérdezte, hogy oldja a kínos helyzetet.

- Igen, de nem kívánok semmit.

Castle hangja letört volt és szorongással teli, ami nem kerülte el a lány figyelmét, és kérdés nélkül is tudta, mi bántja a férfit.

- Kár emészteni magadat addig, amíg nem tudsz biztosat - mondta komolyan, és kék szemével biztatón nézett az apjára, aztán odalépett hozzá és átölelte.

- Igaz - mosolyodott el  Castle - és különben is, itt vagy nekem Te - szorította magához.

Amikor Alexis kibontakozott az ölelésből, széles mosollyal, cinkos tekintettel nézett a férfira.

- Én tudom mi a gyógyír minden testi és lelki bajra!

A két kék szempár mosolyogva kapcsolódott össze.

- Jégkrém! - mondták ki egyszerre.

Alexis egy hatalmas kehelybe csokifagyit halmozott, a tetejére pedig hatalmas tejszínhab hegyet nyomott.

- Ha ettől nem lesz jobban a lelked, akkor semmitől - tolta apja elé a lány a finomságot, és elégedetten nézte, ahogy a férfi jóízűen kanalazni kezdi. Töprengett, hogy előhozza-e a sérülés következményeit, mert abban biztos volt, hogy az okozza a férfi szorongását, ami miatt étvágytalan, ugyanakkor bármilyen világfinak is állította be magát a férfi, Alexis tudta, hogy mennyire zavarban van, ha vele kell beszélnie valami intim témáról. Elmosolyodott, amikor eszébe jutott a felvilágításnak szánt "nagy beszélgetés", ami jobb esetben anya és lánya között zajlik, de náluk ez a feladat az apjára hárult. Soha nem látta még annyira feszengeni, mint akkor. - Félsz, ugye? - kérdezte komolyan, és tekintete a férfi arcát pásztázta. Castle már nyitotta a száját, hogy felháborodva ellenkezzen, aztán nyelt egy nagyot, amikor lánya nyílt, őszinte tekintetébe nézett.

- Igen, félek - vallotta be egy szomorkás mosoly kíséretében. - Ráadásul kínos is - húzta el a száját. - Mondjuk, ha meglőttek volna, akkor egy hős lennék, így meg majd mindenki rajtam köszörüli a nyelvét.

- Először is, mindenki tudja, hogy ha nem maradtál volna ott, és nem találod meg a kisbabát, akkor lehet, hogy az az nő megszökik vele, és ki tudja mikor találták volna meg őket, de még az is lehet, hogy soha. Másodszor, ne hidd, hogy mindig, mindenki veled akar foglalkozni. De nem ettől félsz, ugye?

- Nem. - Egy pillanatra elhallgatott, aztán finoman megsimogatta a lánya kezét, végül két kezébe fogta a karcsú ujjakat. - Tudod, életem legcsodálatosabb dolga történt velem, amikor apa lettem, és ez a csoda azóta is tart - könnyel teli szemeiben boldogság tükröződött, de Alexis valami bánatos fényt látott megcsillanni benne.

- És szeretnéd még egyszer átélni, ugye? - húzta ki kezét az apjáéból, és most ő fogta meg a férfiét, aki a kérdésre csak bólintott. - Az orvos azt mondta, hogy az esetek nagy részében nem történik semmilyen károsodás - biztatta lágy hangon az elmerengő férfit.

- Tudom - mosolyodott el Castle halványan. Jólestek neki Alexis szavai, de nem akarta neki elmondani, hogy a probléma ennél sokkal összetettebb, hiszen Kate másként gondolkodik a szülővé válásról, mint ő. nehéz volt tudomásul vennie, hogy a nő felelősségtudata és a munkája iránti elkötelezettsége erősebb az anyai ösztönöknél. Aztán észbe kapott. - Honnan tudod te, hogy mit mondott az orvos? - nézett megrökönyödött tekintettel a lányra, és csak remélni tudta, hogy nem tárgyalták ki a háta mögött, de a rményei hamar szertefoszlottak.

- Gondolod, hogy nem hívtam fel az orvost, amikor szólt a Nagyi, hogy mi történt? Apa! Ne nézz rám így! - szólt a férfira, akin látszott, hogy nem tudja eldönteni, kétségbeessen, felháborodjon vagy zavarban legyen. -  Nem kell előttem kínosan érezned magad. Ne félj, nem akarom megnézni Felnőtt nő vagyok, ismerem a férfi test minden porcikáját, és a működését is.

- Ezt nem kellett volna mondanod - morgott rosszallón a férfi, mert hiába járt már egyetemre Alexis, még mindig nehezére esett elfogadnia, hogy felnőtt, arra meg még csak gondolni sem akart, hogy mit csinálhatnak a barátjával, akit ráadásul nem is ismert.

- Mennem kell - ölelte át apja nyakát a lány, és egy puszit adott arcára. - Csak látni akartam, hogy vagy.

- A fagyi tényleg jót tett - mosolygott a férfi, miközben arra gondolt, milyen kegyes hozzá a sors, hogy ilyen lánya van.

Alexis elindult, de az ajtóból még pajzán mosollyal a szája szegletében visszanézett.

- Szólok Kate-nek, hogy vegyen kezelésbe - mondta, és mielőtt a férfi megszólalhatott volna, kilépett az ajtón.

Castle sóhajtott egyet. Látta előre a sorsát: ezt a játékot - először együtt érzőn segíteni akarnak és vigasztalják, aztán megcsipkedik egy kicsit - mindenkivel le kell játszania.

Beckett nyújtózkodott egyet, hogy elgémberedett tagjait felfrissítse egy kicsit. Már órák óta a pénzügyi kimutatások felett ültek Ryan-nel és Espo-val, és egyre nehezebben figyelt a kimutatásokra.

- Nem hívod fel? - mosolygott rá huncutul Javi, mintha csak olvasna a gondolataiban, amik egyre gyakrabban kanyarodtak az író felé. Megeresztett egy rosszalló tekintetet a férfi felé, de nem szólt.

- Pedig már biztosan nagyon várja az ápolónőjét - szólalt meg ártatlan arccal Kevin.

- Ezt most hagyjátok abba! - nézett a két kópésan vigyorgó férfira Kate, azok pedig próbálták elfojtani a mosolygásukat. - Koncentráljatok erre - mutatott az irathalomra - különben még éjjel is itt leszünk.

- Remélem Castle elmormolt egy imát, amikor a templomban voltatok, hogy az égiek megóvják a haragodtól! - játszott tovább a nő türelmével Espo.

Kate-t megrohanták az emlékek: a fenséges, gyönyörűen felújított templom, ahogy Castle letérdel a kisfiú mellé, és összekulcsolja a kezét.

- A felújítások! - kiáltott fel, és izgatottan nézett a két, értetlenül bámuló férfira. - A számlák szerint az alapítvány pénzét a templom és a plébánia felújítására fordították. A templomra biztosan költöttek, de a plébánia legalább húsz éve nem esett át tatarozáson. Mit gondoltok, mennyibe kerül egy templom felújítása?-

- Azt gondolod, hogy a pénz egy részét valóban a templomra fordították, a többit pedig fiktív számlákkal kimentették? - kérdezte Ryan, és látszott a szemén, hogy nagyon is elképzelhetőnek tartja a feltételezést, hiszen egy ekkora épületnél el lehet hitetni a külvilággal, hogy sok millió dollárba került a felújítás, és ugyan ki kérdőjelezné ezt meg.

- Átnézetem szakértőkkel a számlákat, és ha találnak valamit, akkor behozzuk az alapítvány elnökét és a könyvelőt!

Egy fiatal, egyenruhás rendőr lépett az asztalukhoz, és félszegen Kate-re nézett.

- Beckett nyomozó, behoztunk négy férfit kihallgatásra - mutatott a mögötte várakozókra. - A többieket is ma hozzuk be? - nézett sandán a falon levő órára, ami jelezte, hogy hamarosan letelik a műszakja.

Kate tudta, hogy még nyolc szülő van, akinek csontvelő-átültetésen esett át a gyereke, és adományt is adott, de már késő délután volt, ezért megrázta a fejét.

- Nem, majd holnap délelőtt - mondta, és látta, hogy a fiatal rendőrnek felragyog az arca.

- Mégis, miről van szó? Tájékoztatna végre valaki, hogy miért ráncigáltak ide? Hívom az ügyvédemet, és egy jó kis pert akasztunk a nyakukba - kezdett kiabálva fenyegetőzni egy elegáns öltönyös, keret nélküli szemüveget viselő férfi, miközben hevesen gesztikulált.

Kate figyelte ahogy szinte remeg a férfi, és a halántékán megjelentek a verejtékcseppek. A négy férfi közül, csak ő adott hangot a sérelmének, de mindannyiukon látszott a feszültség.

- Kate Beckett nyomozó vagyok - nyújtotta barátságosan a kezét a férfi felé Kate, amit az vonakodva elfogadott, és ő is bemutatkozott. - Sajnálom, hogy be kellett kéretnünk önöket, és köszönöm, hogy befáradtak a kapitányságra - folytatta kedves, nyugodt hangon Beckett, mintha nem is hallotta volna az előbbi kirohanást.

Espo és Ryan szelíd mosollyal nyugtázták, milyen könnyen leszerelte a hepciáskodó férfit a nő, ugyanakkor a másik háromnak is a bizalmába férkőzött.

- Egy nagy jelentőségű ügyben kérjük a segítségüket - folytatta Beckett, és két férfit a kihallgató szobák, kettőt pedig a váróterem felé terelt.

Egy óra múlva a pihenőben Ryan éppen a frissen főtt kávét kortyolgatta Espo-val, amikor sejtelmesen mosolyogva belépett Beckett. A három nyomozó elégedetten egymásra nézett. Tudták, hogy végre elmozdultak a holtpontról.

Castle arra riadt, hogy egy dosszié hangosan csattant a padlón. Elbóbiskolt az iratok olvasása közben, és meglepve látta, hogy közben teljesen besötétedett, és az ablakon már New York vakító éjszakai fényei hatolnak át akadálytalanul. Ránézett a telefonjára, és  keserűen megállapította, hogy a kései óra ellenére Kate nem hívta. Abban a pillanatban megszólalt a kezében a készülék. Meglepetésében összerezzent, aztán elmosolyodott, amikor meglátta a kijelzőn a nő képét. Ma már másodszor hozza rám a szívbajt - gondolta, miközben füléhez tette a telefont.

- Itt egy árva lélek - szólt bele elváltoztatott, földöntúli hangon.

- Castle, nem vagy árva - közölte a tényt komoly hangon Kate, de a férfi szinte látta maga előtt, ahogy a nő telt ajkai mosolyra húzódnak. - Fél óra múlva otthon leszek, és vacsorát is viszek  - enyhült meg Kate hangja. - Addig legyél jó fiú!

- De én annak érzem magam - duzzogott egy kicsit.

- Árva léleknek, vagy jó fiúnak? - kérdezte incselkedve a nő.

- Mindkettőnek! - válaszolta Castle, amikor nyílt a hálószoba ajtaja, és az anyja dugta be óvatosan a fejét, mintha meg akarna győződni, hogy nem lesz-e tanúja olyan látványnak, aminek nem kellene, mielőtt belép.

Martha látta, hogy fia irathalmok közepette, betakarózva fekszik az ágyban, ezért a tőle megszokott vehemenciával lépett a szobába.

- Ó kisfiam! Hogy vagy?

- É-éppen telefonálok - mutatott Rick a fülénél levő készülék suttogva, miközben befogta a készülék mikrofonját, de hiába, mert a vonal túlsó végén már hallotta Kate nevetését. 

- Hallom, már nem vagy árva, és gondos ápolód is akadt - csipkelődött a nyomozó. - Sietek - tette hozzá szeretettel.

- Te leszel a megmentőm - sóhajtott Catle, és letette a telefont.

Martha gyanakodva méregette.

- Megmentő? Mitől kell téged megmenteni? - nézett összeszűkült szemekkel, színpadiasan csípőre tett kézzel a fiára, bár pontosan tudta, mire gondol a férfi. Ismerte mint a tenyerét, vagy még annál is jobban.

- Én ... csak ... - keresgélt elfogadható magyarázatot Rick - majd' éhen halok, és Kate azt mondta, hoz vacsorát - mondta megkönnyebbülten, amiért hihető, és félig igaz választ talált. - Megment az éhenhalástól.

- Aha - bólintott Martha kétkedve. Sokszor játszották már ezt a játékot. Mivel Rick pocsék színész, mindig tudja, mikor füllent, de meg úgy tesz, mintha elhinné, csak a hangsúllyal érzékelteti a férfival, hogy igazából tudja, miről van szó. - Nem kell megijedned! Ha nem akarod, hogy lássam a sérülésed, akkor nem nézem meg.

- Nem akarom - vágta rá gyorsan a férfi szemlesütve, és a biztonság kedvéért megmarkolta a takaróját.

Martha leült az ágy szélére, és addig figyelte átható tekintetével csendesen a fiát, amíg az rá nem nézett.

Castle tudta, mi következik ezek után. Az anyja feltesz egy kérdést, és ő ha akar, ha nem, megnyílik a nő előtt, és olyan dolgokat is kimond, amiket még magának sem vallott be addig. Időnként bosszantotta, hogy nem tud ellenállni ennek a nézésnek, de utólag mindig megállapította, hogy vagy hasznos volt az anyjával folytatott kicsikart beszélgetés, vagy megnyugtató.