Változatok egy témára 6. (teljes/3.)

- Nem fogok idő előtt elaludni - szólalt meg rekedt hangon, de önkéntelenül belekortyolt a kávéba, miközben szemét nem tudta levenni a nő ragyogó tekintetéről, és képzeletében már az este lehetséges képei peregtek. 

- Castle! - szólt rá összevont szemöldökkel Kate, mire a férfi megrezzent, és visszazökkent a valóságba.

- Most komolyan? Vigyem be Gates-nek? - pillantott kétségbeesve a kapitány irodája felé, mint egy ijedt kisfiú.

-Talán jólesik neki egy kis figyelmesség, és úgyis sok van a rovásodon.

Castle megitta az utolsó korty kávét is, aztán kelletlenül indult a másik pohárral a kapitány irodája felé.

Kate mosolyogva nézett a férfi után, aki olyan félve lépett be az ajtón, mint az iskolában a rosszalkodó kisfiú az igazgatói iroda ajtaján. Nehéz napokon van túl a férfi, és ő szerette volna kárpótolni a szenvedésért és a félelmekért. Hirtelen támadt egy ötlete, mivel lephetné meg Castle-t. Az órájára pillantott, aztán Gates ajtajára. Még nem volt túl késő, maradhatott volna átnézni újra a két férfi pénzügyeit és híváslistáját, amit időközben megkaptak. Ha elmegy, talán nem lesz elég idejük felgöngyölíteni az ügyet a határidőig, viszont egy nyugodt, édes estét megérdemel a férfi. Döntött. Felállt, fogta a kabátját, tett néhány lépést, de aztán győzött a lelkiismerete, és visszafordult. Ledobta a kabátját a székre, és összeszorított szájjal, kemény tekintettel meredt az asztalán fekvő iratokra. Még azon cikáztak a gondolatai, miért van az, hogy mindig a hivatása uralkodik a magánélete fölött, amikor egy kéz elvette előle a dossziét. Értetlenül kapta a tekintetét a kéz tulajdonosa felé, és Espo megnyugtató, barna szemével találta szembe magát.

- Ezeket majd én átnézem. Ryan-nel megegyeztünk, hogy ő utána néz a környék bandáinak, én meg segítek neked - egyenesedett fel kezében a papírokkal a férfi. Amióta Ryan elcsípte Castle és Sorenson beszélgetésének részletét, árgus szemekkel figyelte az írót és Kate-t. Látta a vágyakozó tekinteteket, a pajkos mosolyokat, és Beckett tétovázását is. - Lepd meg valamivel - intett sejtelmesen mosolyogva Gates irodája felé - megérdemli. Egy kicsit feltartom.

Kate egy másodpercig csodálkozva nézett barátságosan mosolygó barátjára, aztán felpattant, és cinkosan rámosolygott. Nyitotta a száját, hogy megköszönje a férfinak, amiért átveszi a munkáját, de Espo a szája elé tette a mutatóujját, és kacsintott. Beckett bólintott. Szavak nélkül is értették egymást. Néhány másodperc múlva már izgatottan nyomta meg a mélygarázs számát a liftben.

Alig csukódott be a liftajtó Kate mögött, amikor Castle bosszús képpel kilépett a kapitány irodájából. Nem is értette, miért engedett Kate-nek, amikor tudta, hogy balgaság önszántából bemenni az oroszlán barlangjába. Nem elég, hogy a kapitány azt feltételezte, hogy egy kávéval akarja megvenni a bocsánatát, amiért a tiltása ellenére megjelent egy akció helyszínén, a végén közölte, hogy azzal tudja leginkább jóvátenni a bűnét, ha megírja a saját jelentését az eseményekről. Az első pillanatban megkönnyebbült, hogy ennyivel megússza, de amikor Gates közölte, hogy fél óra múlva az asztalán szeretné látni a jelentést, úgy érezte, mintha a sors gonosz játékot játszana vele, és mindenáron meg akarná akadályozni, hogy minél előbb Kate-tel lehessen.

Tekintetével a nőt kereste, hogy morogva beszámoljon arról, mi lett a "nagyszerű" ötlete eredménye, de meghökkenve vette tudomásul, hogy Kate nem ül az asztalánál, sőt, a kabátja is eltűnt.

- Tesó! Megkérhetlek valamire? - sietett felé Javi.

- Nem - morrantotta kedvetlenül az író, mire a nyomozó megtorpant, és homlokát ráncolva méregette barátját, aki leroskadt Beckett székére, és bekapcsolta a nő számítógépét. Espo megrökönyödve nézte a mozdulatot.

- Beckett tudja, hogy bekapcsolod a gépét?

- Nem, de neki köszönhetően a kapitány megparancsolta, hogy jelentést írjak arról, hogy mit kerestem a tetthelyen, amikor eltiltott az akciótól - duzzogott Castle, miközben maga elé húzta a billentyűzetet.

Javi szája sarkában megkönnyebbült mosoly jelent meg. A kapitány megoldotta helyette, hogy Castle egy ideig még a kapitányságon maradjon, így Kate-ének lesz elég ideje, akármit is tervez. 

- Író vagy Castle, vagy nem? Miért is jelent ez gondot neked? - csipkelődött Espo.

Castle elhúzta a száját, és egy szúrós pillantást küldött a férfi felé.

- Gates is ezt mondta - morogta, de már bele is kezdett a gépelésbe. - Nem tudod, hova tűnt Beckett?

- Ja, azt üzeni, hogy elugrik Benson nyomozóhoz, de te nyugodtan menj haza, ő is igyekszik - füllentette ártatlan arccal Espo, de nem nézett az író szemébe, inkább látszólag a kezében levő iratokat tanulmányozta.

- Mit akar Benson-tól? - állt meg Castle ujja a billentyűzeten. Kate nem beszélt arról, hogy akarna valamit a 22-esek nyomozójától.

- Tudod, milyen Beckett! - húzta meg a vállát Espo. - Valami eszébe jut, és már el is rohan, hogy utánanézzen.

- Igaz - tűnődött el egy pillanatra Castle, aztán folytatta a gépelést, Javi pedig elégedetten összecsücsörítette a száját, és visszasétált az asztalához.
Huszonöt perc múlva a nyomtató hangjára lett figyelmes, és felnézve, a szeme sarkából figyelte, ahogy Castle türelmetlenül toporog a gép előtt, és szinte húzza ki belőle a papírt, hogy minél előbb a kapitány asztalára tehesse. Mosolyogva figyelte az írót, aki már több mint öt éve odavan Beckett-ért, és még mindig olyan izgatott, ha vele lehet, mint egy szerelmes kamasz. Néha megszekálta a férfit, de tulajdonképpen a lelke mélyén irigyelte, hogy ennyire kitartó és nem fél az érzelmeitől, míg ő csak nehezen akarja feláldozni a szabadságát a szerelemért. Nézte a becsukódó liftajtót, aztán felvette a telefonját, és Beckett-et hívta.

- Most indul - mondta mosolyogva, és hallotta, ahogy a nő lélegzete elakad.

- Kösz - hallotta a távolból Kate boldog hangját, aztán kinyomta a készüléket.

Castle töprengve ült a taxi hátsó ülésén. Bosszantotta, hogy az este nem úgy alakult, ahogy szerette volna. Először Gates húzta át a számításait, aztán Beckett tűnt el szó nélkül. Mi a csudát akarhat Benson-tól? Ráadásul hiába próbálta hívni, a nő telefonja azonnal üzenetrögzítőre kapcsolt. Sóhajtott egyet, és becsukta a szemét. Ehettek volna egy finom vacsorát a kedvenc éttermükben, aztán a kanapén beszélgetve kortyolgattak volna egy pohár zamatos vörösbort, végül egy közös zuhany után boldoggá tették volna egymást a zubogó víz alatt vagy a selymesen simogató, puha párnák közt a hálószobában. Most azonban azt sem tudta, mikor érkezik haza Kate. - Legalább a kávét megittam - gondolta, és száját önkéntelenül szomorkás mosolyra húzta. - A végén még tényleg elaludtam volna, mire Kate hazaér.

Kifizette a taxit, küldött egy kényszeredett mosolyt a portás felé, és lehangoltan várta, hogy a lift felvigye a tetőtérig. Beidegződött mozdulattal fordította el a kulcsot a zárban, és belépve a korom sötét lakásba, ösztönösen a villanykapcsoló felé nyúlt. Abban a pillanatban annyira meglepődött, hogy a mozdulat félúton megállt.

A csendbe halk zene tört magának utat, aztán a lágy dallam lassan erősödve betöltötte a lakást. Castle elnyíló ajkakkal, elbűvölve hallgatta a lelket simogató hangokat, és boldogan elmosolyodott. Bátortalanul előrelépett néhány lépést. Gyufa sercent, és a sötétségben fellobbanó lángocska meleg, vöröslő fénye, mint egy parányi nap, élettel töltötte meg a szobát. Castle úgy érezte, még soha nem látott ennél csodálatosabbat. A sötétben nem látott mást, csak a nő arcát, ahogy a fellobbanó tűz egy pillanatig vakítón, majd elhalványulva lágyan életre keltette szabályos vonásait, aztán ahogy Kate sorban meggyújtotta az asztalon álló gyertyákat, a sötét lassan félhomállyá változott, és halványan kirajzolódott a gyönyörű, vágyat korbácsoló, tökéletes női test alakja, amit nem fedett más, csak egy lágyan leomló fekete selyem ruha.

Amikor az utolsó gyertyát is meggyújtotta, Kate felegyenesedett, a férfihoz lépett, átkarolta a nyakát és gyengéden megcsókolta.

- Remélem ki vagy éhezve! - suttogta a fülébe, miközben felborzolta a rövidre nyírt hajszálakat a tarkóján.

- Nem is tudod, mennyire - húzta közelebb egy erőteljes mozdulattal a törékeny testet Castle, hogy minél jobban érezhesse, ahogy a nő csípője az övének nyomódik, telt mellei a mellkasához simulnak, haja cirógatja a nyakát, lehelete simogatja az arcát, és hogy beszívhassa a mámorító cseresznyeillatot.

- A kedvenc kínaidat hozattam - dörzsölgette meg finoman Kate a férfi fülcimpáját, mintha nem is hallotta volna a választ, miközben örömmel figyelte, ahogy a kék szemek elhomályosulnak, a keskeny, érzéki ajkak vágyakozva elnyílnak, és lassan közelítenek az övéhez.

- Most nem arra éhezem - lehelte az író, és lassan közelített a puha ajkakhoz. Amikor megérezte a semmivel össze nem hasonlító érintést, becsukta a szemét, és hagyta, hogy a varázslat magával ragadja. A csók most nemcsak édes volt és vágyakat gerjesztő, mint máskor. Volt benn valami, ami lángra lobbantotta a testét, és megbizsergette minden sejtjét, de mellette megérezte, mit is jelentene, ha nem élhetne Kate-tel. Az első éjszakájukon még csak azt érezte meg, milyen, ha a képzeletét messze felülmúlja a valóság, de már azt is tudta, mit jelentene, ha elveszítené.

Kate boldogan simult a férfi karjaiba, tudta, hogy elérte, amit szeretett volna, elbűvölte a férfit, miközben ő maga is hagyta, hogy ajkuk és nyelvük gyengéd érintései egy másik dimenzióba repítsék. Érezte az erős, mégis oly gyengéd ujjak simogató játékát a hátán, az ölének feszülő, duzzadó férfiasságot.

Castle hirtelen megszakította a csókot és hátrébb húzódott, de éppen csak annyira, hogy tekintete találkozzon a meglepett nőével. Egy pillanatig nézte, ahogy a zöldes-barna íriszben tükröződő gyertyafények lassú táncot járnak, aztán olyan komolyan szólalt meg, mint amikor megkérte a nő kezét.

- Nem tudnék nélküled élni Kate Beckett.

Kate elmosolyodott, két tenyerébe fogta a férfi arcát, és ragyogó tekintetével rabul ejtette a kék szemeket.

- Szeretlek Richard Castle - mondta bársonyos, meleg hangon.

Castle szája boldog mosolyra húzódott, aztán szemében pajkos fények gyúltak.

- Szeretsz annyira, hogy csillapítsd az éhségemet? - kérdezte, és egy pillanatra kihívón felhúzta a szemöldökét.

- És te az enyémet? - kérdezett vissza incselkedve Kate, miközben letolta a férfi válláról a zakót, majd megfogta az inge két oldalát, és egy lassú mozdulattal kihúzta a nadrágból. Érezte, ahogy Castle teste megfeszül, és elakad a lélegzete.

- Minden vágyam, hogy megtegyem - nyelt egy nagyot, aztán ujjai közé fogta a vékony pántot Kate vállán, és miközben csókokkal borította be a nő nyakának kecses ívét, lassan lehúzta. Arra számított, hogy a ruha akadálytalanul lehullik, és szeme elé tárulnak a kerek, feszes mellek, a kerek csípő és az izmos, lapos has, de Kate olyan szorosan simult hozzá, hogy a ruha fennmaradjon. Castle végigsimított a selymes anyagon, végig  a gerinc vonalán, aztán a keze megállt a nő formás fenekén.

- Éhes maradok, ha nem csomagolhatlak ki - zihálta, és csókjaival már a nő vállát borította be, miközben érezte, hogy egyre nehezebben tartja kordában a vágyait.

- Várj! - suttogta érzéki hangon Kate, és finoman ajkai közé vette a férfi fülét, miközben kezét becsúsztatta az ing alá, és körmét gyengéden végighúzta a gerince mellett, aztán amikor elérte a kellő hatást, ellépett férfitól, és visszahúzta a ruhája pántjait a vállára.

- Ne ... nem ... tudok - nyögte az író, és nem értette, mire készül Kate. Lélegzetvisszafojtva állt, és mozdulatlanná dermedve hagyta, hogy a nő vetkőztetni kezdje, és kínzó lassúsággal kioldja a derékszíját, aztán kigombolja a farmerja, majd az inge két felső gombját. Amikor azonban a harmadik gombhoz ért, megragadta az anyagot, és egy olyan erőteljes mozdulattal húzta szét az inget, hogy a gombok kiszakadva helyükről, szanaszét repültek, Castle pedig megrezzent. Mire feleszmélt az első meglepetésből, Kate már le  is húzta a sliccét, miközben alig észrevehetően végigsimított a rabságából szabadulni akaró lüktető férfiasságon. Castle kinyújtotta a karját, hogy magához húzza, vagy legalább megsimogathassa a nőt, de Kate elkapta a csuklóját, és gyengéden, de mégis határozottan megállásra kényszerítette.

- Csukd be a szemed! - mosolygott a feszítő vágyakkal küszködő férfira szelíden, mire az megadóan engedelmeskedett.

Castle tudta, mit akar elérni a nő. Ahogy becsukta a szemét, mintha kétszer olyan intenzíven érezte volna a simítást a vállán, ahogy Kate finom, vékony ujjai lehámozzák róla az inget, aztán megcirógatják a mellkasát, majd a hasát, végül becsúsznak a bokszer alá, és a nadrággal együtt kezdik letolni egészen addig, míg ki nem tudott lépni belőle. Sosem gondolta, hogy ennyire érzéki tud lenni, ha egy nő vetkőzteti, mégis úgy érezte, ha nem érintheti meg, akkor szétveti a vágy, de nem akart megmozdulni, vagy kinyitni a szemét, mert nem szerette volna elrontani a nő játékát.

- Kate! - tört fel belőle a rekedt sóhaj, de abban a pillanatban, megérezte a nő mutatóujját a száján.

- Ssss - hallotta a türelemre intő csitítást, ezért erőt véve magán mozdulatlan maradt. Zihálva kapkodta a levegőt, és epedve várta, hogy Kate hozzáérjen, megcsókolja, vagy megengedje, hogy legalább kinyissa  a szemét. A másodpercek óráknak tűntek, az andalító zeneszó hangjai mellett csak halk ruhasuhogás hallatszott, amikor végre megérezte Kate kezét a vállán, majd a hátán, aztán megérezte a nő bőréből áradó meleget, végül a testéhez simuló meztelen női testet. Mint egy robbanás, árasztotta el minden sejtjét megállíthatatlanul a vágy. Már nem tudott, és nem is akart uralkodni az érzésein. Csukott szemmel ölelte magához, simogatta és merült el a csókokban, aztán kinyitotta a szemét, hogy magába igya a gyönyörű női test látványát.

- Mit teszel velem Kate? - suttogta ködös tekintettel, miközben ajka a nő nyakára vándorolt, ujjai pedig finoman kényeztették a vágytól duzzadó melleket. Lassan indult a csókokkal lefelé, míg ajkai átvették az ujjai szerepét, keze már a hosszú combokon simított végig, és egy határozott mozdulattal felemelte a nőt úgy, hogy az a combjaival körülölelje a csípőjét.

Kate karjait Castle nyaka köré fonta és vágyakozva megcsókolta. Jólesően érezte, ahogy a férfi ajka elnyílva utat enged az édes mélységbe, ágaskodó férfiassága pedig türelmetlenül akar utat törni hívogató nőiességébe, aztán érezte a megfeszülő izmokat, ahogy lassan elindul vele a hálószobába.

Castle hanyatt feküdt az ágyban, és kitartóan körözött ujjával a hozzábújó nő vállán. Boldog volt. Érezte, ahogy felhevült, nyirkos testük lassan hűl, de összesimuló bőrük még melegíti a másikét, ahogy Kate karja öleli, miközben apró tenyerével simogatja a mellkasát, vállán nyugvó feje pedig alig észrevehető emelkedéssel követi minden lélegzését. Kicsit oldalra fordította a fejét, és belecsókolt a selymes hajzuhatagba, mire a nő, lábával átfogva az övét, még szorosabban simult hozzá. Castle behunyta a szemét, vett egy nagy levegőt, és lassan, sóhajtva engedte ki.  Agyában, mint egy film, peregtek az elmúlt percek képei, így lélekben újra átélte a felejthetetlen élményt. A pillanatot, amikor a karjában tartott nővel belépett az ajtón, és meglátta a hálószobában lobogó gyertyákat, ahogy meleg fényükkel sejtelmesen világítják meg a hófehér paplanokkal borított ágyat, újra érezte a hajladozó női test minden mozdulatát, ahogy fölé hajolva megcsókolja, miközben elmerül a nedves forróságban, azt, ahogy megborzong a bőre minden csókra és érintésre, és ahogy Kate megnyílik az ujjai, ajkai, majd férfiassága előtt. Szinte újra érezte, ahogy hanyatt fekszik és Kate elhelyezkedik fölötte, combjai az oldalához simulnak, csípője lassan köröz az ágyékán, miközben ő tenyerébe fogja a duzzadó halmokat, és gyönyörködik a nő vágytól kipirult arcában. Minden apró pillanat emléke kitörölhetetlenül égett bele az agyába: a tüdőből ösztönösen kiszakadó sóhajok, a megfeszülő izmok, a ködössé váló tekintet, a ritmus, amire kezdetben ringatózva, majd egyre gyorsabb ütemben mozogva, ujjaikat összefonva érték el a gyönyört, miközben elmerültek egymás tekintetében.

Kate mosolyogva hallgatta Castle szívverését, és a boldog sóhajtást. Tudta, hogy a férfi arra gondol amire ő is, hogy soha, senkivel nem élhetik át ezt az érzést, csak egymással.

- Éhezel még? - emelte fel a fejét Kate, hogy huncut tekintettel a férfi szemébe nézhessen.

Castle felnézett, és csibészes mosolyra húzta a száját.

- Egy kicsit csillapodott már az éhségem, de ennék még egy kis kínait - húzta fel a szemöldökét egy pillanatra, aztán pajkosan hozzátette: - A desszertet kaphatom az ágyban?

Kate elmosolyodott. Visszatért az igazi Castle, az a férfi, akit annyira szeretett.

- Nem fájt? - kérdezte, miközben a férfi hasán pihenő keze lefelé indult. Lelkiismeret furdalása támadt, amiért a szenvedély hevében egy idő után megfeledkezett arról, hogy még óvni kellene az épp csak gyógyulóban levő sérülést.

- Hát, sok jelzővel írhatnám le az érzést, amit átéltem veled, de a fájdalmas szó nem lenne köztük - vigyorgott Caste.

Kate komoly arccal fürkészte a férfit, mert ismerte már annyira, hogy tudja, képes lenne eltitkolni a fájdalmat, csak azért, hogy szeretkezhessenek, de a kék szemek pajzánul, ugyanakkor őszintén ragyogtak. Megnyugodva hajtotta vissza fejét ez erős, széles mellkasra, és fészkelődött vissza az ölelő karok közé.

Egy ideig még csendesen fekve élvezték a pillanatot, aztán mikor Castle hasa éhesen megkordult, nevetve felkeltek, és éppen köntösbe bújtak, amikor kintről éles kiáltás hallatszott.

- Jézusom! Richard! - hallották meg Martha ijedt hangját.

Castle szinte feltépte a hálószoba ajtaját. Zakatoló szívvel nézett körbe a gyertyáktól ragyogó nappalin, aztán tekintete megállt anyja mereven álló alakján, aki undorodva nézte a mennyezetet. A férfi követte az asszony tekintetét, és a mikor meglátta a plafont borító több száz éjszakai lepkét, kikerekedtek a szemei, és nyögött egyet.

- Ó! - lepődött meg a Castle-t követő Kate is. - Talán nyitva maradt az egyik ablak, és idevonzotta őket a fény - nézett körbe összevont szemöldökkel, és hamarosan meg is látott egy szellőtől lengedező sötétítőfüggönyt. Odalépett, és becsukta a mögötte bukóra nyitott ablakot.

- Egész New York fényben úszik, miért pont a mi lakásunkat nézték ki maguknak? - morgolódott bosszúsan a férfi.

Kate meglepetten pillantott fel. Sosem beszéltek arról, hogy hol lakjanak, egyszerűen úgy alakult, hogy Castle lakása kezdett az otthonukká válni, mégsem gondolt rá sosem úgy, hogy a "mi lakásunk".

-Talán a szerelem vezérelte romantika vonzotta őket - mosolygott fiára és Kate-re jelentőségteljesen a nő. - Úgy látszik, a lepkék is a meghitt, meleg fényben szeretik ellejteni szenvedélytől fűtött násztáncukat! - kacsintott, aztán egy pillanattal később elkomolyodott. - Szabad már egyáltalán neked ...

- De Anya! - nézett rosszallóan megcsóválva a fejét Castle. Mindig zavarban volt, ha az anyja szexuális tartalmú célzást tett. Kate-re pillantott, aki láthatóan ugyanúgy érzett, mint ő. - Igen, szabad, és megnyugodhatsz, azt mondta az orvos, hogy minden rendben van.

- Voltál a vizsgálaton? Szóval akkor nem vagy impotens? - sóhajtott megkönnyebbülten Martha. Tenyerét a szívére téve pillantott hol a fiára, hol Kate-re.

- Anya! - háborodott fel hangját megemelve a férfi. - Soha nem is voltam az!

- Igen, tudom, hogy úgy nem voltál impotens, de az is impotencia, ha nem úszkálnak rendesen a kis fickóid, és nem lehet gyereked - mondta minden gátlás nélkül a nő, és felhúzott vállakkal tárta szét a karját.

- Lehet gyerekem. Lezárhatnánk ezt a témát? - lett zavarában egyre ingerültebb Castle, főleg, hogy a gyerek téma újra felmerült. - Hogyan szabaduljunk meg tőlük? - mutatott a több száz lepkére, hogy másra terelje a szót.

- Ez már legyen a ti gondotok drágáim, én megyek aludni - intett Martha, és elindult a lépcsőn a szobája felé.

Castle még néhány másodpercig bámulta a seregnyi éjjeli rovart, és mire feleszmélt, Kate már hozta a bejárónő porszívóját.

- Á! Jó ötlet - csillant fel a szeme. Amikor azonban Kate kicsit kárörvendő mosollyal a szája sarkában a kezébe nyomta a porszívó csövét, lelohadt a lelkesedése. - Mi? Én? De Kate, én még sosem porszívóztam!

- Itt az ideje, hogy megmutasd, milyen házias tudsz lenni! - vonta fel kihívóan a nő a szemöldökét. - Vagy azt gondoltad, hogy kettőnk közül én végzem a házimunkát? - tette csípőre a kezét.

Castle bosszúsan felhúzta az orrát. Először úgy érezte, hogy ebből a helyzetből nem jön ki jól egykönnyen, aztán fensőbbségesen kihúzta magát.

- Írok még néhány Nikki Heat könyvet, és életünk végéig nem kell házimunkát végeznünk - nézett Kate-re. aki egy pillanatig újra az öt évvel ezelőtti kicsit nagyképű, pimasz bestseller írót látta benne.

- Szóval akkor a lepkékkel alszunk, berendezkedünk az együttélésre, és megvárjuk, amíg holnapután jön a bejárónő, és összeszedi őket - töprengett komoly arccal, a száját csücsörítve Kate, miközben sandán Castle pillantott, aki azonnal megértette, hogy vereséget szenvedett, és durcás képet vágva kivette a porszívót a nő kezéből.

- De csak azért, mert én vagyok a magasabb - morogta a plafonra nézve.

Kate karba tett kézzel, mosolyogva támaszkodott a falnak, és figyelte, ahogy Castle négyzetcentiméterről négyzetcentiméterre haladva összeporszívózza a lepkéket.

- Most mit csináljak velük? Élnek még? - szemlélte a porszívó tartályát a férfi. - Lehet, hogy megöltem mindet? - nézett fel kétségbeesve a nőre, aki tanácstalanul tárta szét a karját. Végül hosszas cibálás után kiszedte a tartályt, és a bejárati ajtó felé indult.

- Castle! Hova mész? - szólt utána Kate csodálkozva.

- Én ... én ... csak elengedem őket - emelte meg kissé Castle a tartályt, és mintha az lenne a világ legtermészetesebb dolga, hogy szabadon engedi a lakásba tévedt lepkéket, egy szál köntösben és papucsban kilépett az ajtón.

Kate mosolyogva megcsóválta a fejét, aztán a konyhába ment, hogy megmelegítse a vacsorát. Mire elégedett mosollyal az arcán visszatért a férfi, márt várta a tányéron gőzölgő finomság.

- A többség túlélte - jelentette be fülig érő mosollyal, aztán elgondolkodva szurkálta a húsokat. - Azt hiszem, ha elpusztultak volna, most nem tudnék enni - rázkódott meg a gondolatra, hogy milyen érzés lett volna egy csomó lepkehullát kiüríteni.

- Gondolom, volt nézőközönséged - mosolygott Kate, mert szinte látta maga előtt, mit váltott ki az emberekből Castle műveletének látványa.

A férfi megvonta a vállát.

- John-nal a portással arattuk le a babért. Ő segített kinyitni a tartályt. Volt néhány rajongónk - vigyorodott el, aztán egy grimaszt vágva hozzátette: - Mrs. Raily viszont a liftben azt hiszem kissé rettegett és őrültnek nézett.

A vacsorát egy pohár könnyű pertóival zárták, aztán Kate a mosogatógépbe kezdte pakolni a tányérokat, miközben azt ecsetelte, hogy lám, ő is házias, amikor meghallotta a telefonja csengőhangját kiszűrődni hálószobából. Kedvetlenül indult a készülékért. Sosem jelentett semmi jót, ha ilyen későn keresték. Amikor meglátta, hogy a hívás a kapitányságról érkezett, vágott egy alig látható grimaszt.

- Beckett - szólt hivatalos hangon a telefonba, miközben a füle mögé próbált tűrni egy rakoncátlan hajtincset.

- Szia - hallotta Ryan bocsánatkérő hangját. - Sajnálom, hogy elrontom az estéteket, de most jelentették, hogy holtan találták Benjamin Jacobs-ot, a templomszolgát.

- Mi történt? - húzta össze a szemöldökét a nő, és meglepetésében megállt a keze a mozdulat közepén.

- Leszúrták a lakásában, mindent felforgattak, de egyenlőre nem tudunk többet. Lanie már úton van, mi most indulunk Javi-val.

- Oké. Sietek - mondta Kate, aztán letette a készüléket. A szájába harapott, és a szobaajtóban álldogáló, szomorú tekintetű íróra nézett. A férfi a hallottakból azonnal tudta, hogy a dédelgetett álmai, amiket az éjszaka hátralevő részében akart megvalósítani, szertefoszlottak, mert valami fontos történt, és helyszínre kell menniük.

- Akkor a desszert ma már elmarad - állapította meg lemondóan. 

- Megölték a templomszolgát - sóhajtott elgondolkodva Kate.

- Hát, eggyel kevesebb a gyanúsítottunk. De pont most kellett valakinek gyilkolászni, amikor komoly terveim voltak a csokival, az eperrel és a tejszínhabbal? - ült ki kisfiús duzzogás Castle arcára.

- Kárpótollak - mosolygott rá szomorkásan Kate, egy gyors csókot adott a férfi szájára, aztán lekapta magáról a köntöst és sietve öltözni kezdett. Már az inge gombjait igyekezett minél gyorsabban átbújtatni a lyukakon, amikor tudatosult benne, hogy semmi mocorgást nem hall, és a férfi nem öltözködik. Megfordult, és hirtelen nem tudta, hogy dühös legyen vagy boldog. Castle még mindig ugyanott állt, mint egy perccel korábban, és elnyílt szájjal, oldalra hajtott fejjel bámult rá, tekintete elrévedve simogatta végig a testét, meg-megállva nőies domborulatain.

- Castle!- kiáltott rá szikrázó szemekkel, miközben megpróbálta megregulázni mosolyra húzódó arcizmait. A férfi összerezzent és nyelt egyet.

- Má ...már öltözöm - lépett gyorsan a szekrényhez, de szemét nem vette le a nőről. - Nem tehetek róla, hogy napokig tiltott gyümölcs voltál, és most, hogy megkóstolhatnálak, el kell mennünk - mondta morcosan.

- Már megkóstolhattál - emlékeztette Kate, és igyekezett minél gyorsabban felvenni a nadrágját. 

- De a desszert elmaradt - duzzogott tovább Castle, miközben a fiókból elővett egy bokszert, amit a nő azonnal ki is kapott a kezéből,  előhúzott egy fecskét és meglengette a férfi orra előtt. - Na nem! Ilyet fel nem veszek többet! - rántotta ki a ruhadarabot Castle a nő kezéből, és mérgesen visszagyömöszölte a fiókba.

- Miért? -  kérdezte ártatlanul Kate, de miközben felcsatolta csuklójára az apja óráját, incselkedve húzta fel a szemöldökét, és egy futó pillantást vetett a férfi ágyékára. - Kiemelte a ... khm ... az izmos hátsódat.

- De ... de hát ... hiszen nem is láttál fecskében - nézett a nőre homlokát ráncolva, emlékei között kutatva, miközben Kate felcsatolta a jelvényét, ellenőrizte a pisztolyát, és egy sejtelmes pillantást vetve a férfira, kilépett a szobából.

- Három perced van Castle! - kiáltott vissza, és fölényes mosolyra húzta a száját. Megint sikerült beugratnia a férfit, és ő rettentően élvezte, amikor zavartba tudta hozni. Feltett egy kávét, és megpróbált az ügyre koncentrálni. Már a harmadik áldozat köthető a templomhoz: az FBI ügynök pap, a templomi alapítvány könyvelője, most pedig a törvényszolga. Az első két gyilkosság elkövetője, Patricia Mars előzetes letartóztatásban van, és öt gyereket megtaláltak. Még tizennyolc pici gyereket kellene megtalálniuk, akiket valószínűleg egy bűnszövetkezet raboltatott el. Mennyi az esélye, hogy mindkét bűnügy ugyanahhoz a templomhoz köthető? - töprengett, miközben két pohárba töltötte a gőzölgő feketét.

- Nem találod furcsának, hogy van két bűnszövetkezet, mindegyik gyerekeket rabol el, és mindegyik ügynek köze van a templomhoz? - lépett ki a hálószobából töprengő arccal Castle, egyik karján a zakójával, míg másik kezével az inge kézelőjének gombját próbálta begombolni. Leült a nővel szemben, és belekortyolt a kávéba.

Kate hatalmasra nyílt szemekkel ránézett, aztán elmosolyodott.

- Tudod Castle, éppen erre gondoltam én is. Mi van, ha van kapcsolat a két ügy között?

Cinkosan összemosolyogtak. Néhány másodpercre elmerültek egymás tekintetében, és arra gondoltak, hány alkalommal játszódott már le hasonló jelenet kettejük között, mintha valami láthatatlan kapcsolat lenne a  gondolataik között. Kate szája még szélesebb mosolyra húzódott, Castle pedig leutánozta a mozdulatot.

- Induljunk - intett fejével a nyomozó, és az ajtó felé indulva elégedetten nyugtázta, hogy a férfi kapkodva felhajtja a kávét, és sietve követi.

 Húsz perc múlva már a megadott cím előtt fékezett Beckett. A késői óra ellenére nyüzsögtek az emberek az utcán, és kíváncsian nyújtogatták nyakukat a kordon mögött állva, miközben pusmogva találgatták a történteket. Érezhetően lázban tartotta őket a szokatlan és ijesztő helyzet, amiben az elmúlt hónapokban és napokban éltek. A gyerekek eltűnése és a gyilkosságok először félelmet szültek, ami mára rettegéssé növekedett, és ez a rendőrkocsik villogó fényénél is leolvasható volt az arcokról.

Beckett felmutatta a járőrnek a jelvényét, és átbújt a sárga szalag alatt, Castle pedig követte. A rendezett környezetű ház az utca közepén állt. Kívül-belül nyüzsögtek a rendőrök és a nyomszakértők. Beckett egy pillanatig meglepődött a sok ismeretlen arcon, aztán rájött, hogy nem a saját körzetében vannak. Amikor a nappaliba lépett, meglátta Benson nyomozó ismerős alakját, amint egyik kezét csípőre téve, másikkal gondterhelten törölgetve a homlokát, Sorenson-nak magyaráz valamit. Tekintete azonban nem sokáig időzött a két férfin, mert figyelmét rabul ejtette a halott templomszolga. Megrökönyödve állt meg az élettelen test fölött, és elborzadva nézett végig rajta.

- Szia Kate - nézett fel döbbent barátnőjére a halott mellett guggoló orvosszakértő.

- Lanie! Nekem azt mondták, hogy a templomszolgát leszúrták - mondta a nyomozó, miközben nem tudott szabadulni az elé táruló látványtól.

- Ó! - szólalt meg mögötte meglepetten Castle. - Tulajdonképpen ettől még leszúrhatták - mutatott a testre, és grimaszra húzta a száját.

Lanie éppen magyarázatba kezdett volna, amikor Benson és Sorenson lépett hozzájuk.

- Üdvözlöm Beckett nyomozó - nyújtotta kezét Anthony Benson. - Őszinte leszek. Nem örültem, hogy átvették tőlünk a pap meggyilkolásának az ügyét, de profi munkát végeztek, ezért már nem bánom, ha mi csak másodhegedűsök leszünk ebben az ügyben - mondta őszinte elismeréssel. - Sorenson ügynök tájékoztatott, hogy ez az ügy is az önöké, mivel kapcsolatban lehet a gyerekrablásokkal, de számíthat a segítségünkre, ha szüksége van rá.

- Köszönöm - fogadta el Beckett a határozott kézfogást, és hálásan nézett a fáradt tekintetű szemekbe. Örült, hogy a nyomozó nem csinál presztízskérdést abból, hogy elveszik tőle az ügyet, és egy másik egység női nyomozójára bízzák, mert így nem kell megküzdenie a 22-esek féltékenységével. - Mit gondol erről? - mutatott az áldozatra Kate, mert kíváncsi volt a tapasztalt nyomozó véleményére.

- Hát, sok hullát láttam már, de akinek kottát véstek a hátára, olyat még nem - sóhajtott a férfi. A gyilkos üzenni akart, a kérdés, hogy kinek, és mit.

Beckett egyetértően bólintott, és újra az előtte fekvő halottra nézett. Benjamin Jacobs hason feküdt a nappali vörös mintájú, puha szőnyegén, kezei természetellenes pózban, kicsavarodva a teste mellett. Nadrágján vizeletfolt éktelenkedett, hájas felsőteste  meztelen volt, napot sosem látott fehér bőrén véres vágások és foltok virítottak, amik pontosan kivehetően egy dallamsort mintáztak. A gyilkos pontosan vágta bele az öt vonalat a bőrbe, és belevágta a kottákat is oly módon, hogy a hangjegyek fejének helyén kimetszette a bőrt.

- Megkínozták? - próbálta tekintetét elszakítani a hátborzongató kottáról, és várakozón Lanie-re nézett.

- Igen. Eltörték az ujjait, a kézközépcsontjait, és kificamították a könyökét - mutatott az eldeformálódott kézfejre, és a kicsavarodott karra. - Számos zúzódás van az arcán és a bordáin, eltört az orra és berepedt a dobhártyája - sorolt a sérüléseket Lanie, amik arról tanúskodtak, hogy a halála előtt nagyon megverték a férfit. 

Castle nyelt egyet, és önkéntelenül az orrához és a füléhez nyúlt. Idegsejtjei élénken őrizték az emléket, ahogy eltört orrcsontja és beszakadó dobhártyája olyan fájdalommal árasztotta el a testét, amit addig sosem érzett, eltört bordái miatt pedig hetekig nem tudott rendesen lélegezni. Minden pillanatára emlékezett annak az estének, amikor Josh-t meglőtték a lakásán, őt pedig megverték, de nemcsak az átélt fájdalom miatt. Sok szempontból fordulópont volt az az este az életében.

- A halálát egyetlen, jól irányzott szúrás okozta, ami keresztülhatolt a szíven, és azonnali halált okozott - hozták vissza a jelenbe a férfit az orvos szavai. - A kotta a halála után került a hátára. Ha bevittük, talán többet tudok mondani - fejezte be Lanie, és felállt.

- Köszönöm Dr. Parish - mondta hivatalos hangon Beckett, hiszen egy másik körzet rendőreinek nem kell tudni, hogy kettejük között nemcsak munkakapcsolat, hanem szoros barátság van.

Az ajtóban Espo és Ryan jelent meg jegyzettömbbel a kezükben, és amikor meglátták Beckett-et, hozzá siettek. Éppen be akartak számolni a szomszédok tanúvallomásairól, mikor a szobát a zongorából áradó éles hangok töltötték be, és mindenki hitetlenkedve fordult a szoba sarkában álló hangszer felé. El sem tudták képzelni, kinek van kedve ilyen helyzetben zongorázni.

Castle félig hátrafordulva, szemét a halott hátára vésett kottán tartva ütötte le a billentyűket, tekintetén látszott, hogy minden figyelmét a hangokra összpontosítja.

- Castle! Egy helyszínen vagyunk! - sziszegte oda halkan, de erélyesen Beckett, bár érezte, hogy a feltűnés elkerülésére tett kísérlete csak hiú ábránd.

- Biztos, hogy jelentősége van a kottának - pillantott fel a férfi meggyőződéssel, és még leütött néhány billentyűt, de amikor tudatosult benne, hogy Beckett pislantás nélküli tekintete semmi jót nem ígér, elkapta a zongoráról a kezét és felegyenesedett. - Persze ... majd később is lejátszhatjuk - intett hüvelykujjával először a hulla, majd a zongora felé, aztán ártatlan arccal körülnézett. - Nem ismeri valaki ...

- Castle! - szűkült össze Kate szeme, mire a férfi gyorsan összeszorította a száját. Érezte, hogy nem lesz jó, ha tovább feszíti a húrt.

- Olyan, mint egy egyházi ének dallama - szólalt meg félszegen Ryan. A meglepett tekintetek az ajtóban ácsorgó nyomozóra szegődtek, aki összeráncolt homlokkal kutatott gyerekkori emlékei között, amikor még számtalan ének dallamát és szövegét kérték tőle számon a katolikus iskola szigorú apácái. - Vagy mint egy zsoltár - tette hozzá zavartan, aztán gyorsan Beckett-hez lépett, és jegyzetébe nézve sorolni kezdte, hogy mit tudott meg eddig.

- Az ajtón erőszakos behatolásnak nincs nyoma, tehát valószínűleg az áldozat ismerte a gyilkost, és beengedte. Az ajtó nyitva volt, ez tűnt fel az egyik lakónak, aki a kutyáját vitte ki. Ő talált a holttestre. Nem látott és nem hallott semmi gyanúsat, csak a kutyája ugatott ok nélkül úgy tizenegy óra tájban. A földszinti lakók egyike hallott egy autót csikorgó kerekekkel elindulni, de nem tulajdonított jelentőséget neki.

- A közvetlen szomszéd nem hallott semmit - folytatta a beszámolót Espo - de a kilenc éves fia felébredt, és azt mondta, furcsa hangokat hallott, de az anyja szerint a gyereknek nagyon élénk a fantáziája, és gyakran kínozzák rémálmok,ezért megnyugtatta, és ő maga is lefeküdt.

Beckett elgondolkodva bólintott.

- Kérdezősködjetek tovább! Nem volt még olyan késő, talán szerencsénk lesz valakivel! - mondta, mire a két nyomozó becsukta a jegyzettömbjét, és sietve távozott.

- Ha megkínozták, akkor valakinek hallania kellett ... - fordult kérdőn Lanie felé, aki éppen egy csipeszen lógó szövetszálat tett egy zacskóba.

- Betömték a száját - adott magyarázatot a ki nem mondott kérdésre az orvos, aztán intett, hogy vihetik a holttestet.

Beckett magában elnyomott egy sóhajt. Egyre kevesebb esélyt látott arra, hogy találjanak egy használható tanút. Körülnézett a lakásban, és elindult a fiókos szekrény felé, amikor Sorenson hozzá lépett.

- Szia! A helyszínt majd Benson nyomozó emberei átnézik, és a tanúk felkutatásában is segítenek - mondta barátságosan mosolyogva. - Fáradtnak látszol. Pihenj! Reggelre az asztalodon lesznek a jelentések.

- Hm ... szóval fáradtnak látszom - húzta össze Kate a szemöldökét. - Tudod, ez egy nő számára azt jelenti, hogy borzasztóan néz ki.

- Tudod, hogy nem így értettem - nézett a szemébe békülékenyen az ügynök.

Castle érdeklődve szemlélte a szoba berendezési tárgyait és a komódon sorakozó fénylépeket, de amikor félszemmel látta, ahogy az ügynök Kate mellé lép, először csak beharapta a száját, és megpróbálta elnyomni feltörekvő féltékenységét, aztán közelebb lépett, hogy hallja mit beszélgetnek. Teljes mértékben megbízott Kate érzéseiben, de valahányszor meglátta Sorenson vágyakozó tekintetét és bensőséges mosolyát, mindig viszketni kezdett a tenyere. Maga sem értette, miért irritálja ennyire az ügynök jelenléte.

- Ha az FBI ügynökök meg tudnának oldani egy sima gyilkossági ügyet, akkor nem kellett volna kiverni az ágyból New York legjobb nyomozóját, és akkor nem lenne fáradt - szúrta oda ingerülten.

Sorenson arcáról eltűnt a mosoly, és értetlenül nézett az íróra, hiszen a beszólásáért már törlesztett Castle, nem értette, most mi baja van vele, hogy lekicsinylő megjegyzést tesz az FBI-ra, azaz tulajdonképpen őrá.

Kate arca egy másodpercig hasonló gondolatokat tükrözött, mint az ügynöké, aztán alig észrevehető mosoly jelent meg a szája sarkában, és a tekintetében. Ugyan nem értette, miért vált ki Will ilyen intenzív érzelmeket Castle-ből, már csak mosolyogni tudott a féltékeny férfin. Néhány nappal ezelőtt úgy érezte, hogy egy új arcát ismerte meg. Azelőtt sosem látta féltékenynek, sem akkor, amikor Demming-gel, sem amikor Josh-sal járt, és akkor sem, amikor együtt dolgoztak Will-lel. Igaz akkor még nem tartoztak egymáshoz. Vagyis egymáshoz tartoztak, csak nem úgy, mint most.

- Úgy emlékszem, Gates kapitány kérte, hogy továbbra is a rendőrségé maradhasson az ügy - vágott vissza összeszűkült szemmel az ügynök, és egy lépést tett Castle felé, aki kihúzta magát és megköszörülte a torkát, mintha felkészülne a csatára.

- Van egy áldozatunk és tizennyolc eltűnt gyerekünk - szólalt meg mintegy mellékesen a nő, és várakozó tekintettel nézett a két, farkasszemet néző férfira. Majdnem hozzátette, hogy ha vetélkedni akarnak, akkor tegyék ki, amijük van, és fejezzék be ezt a gyerekes versengést, de rájött, hogy jobb ha hallgat, hiszen ő mindegyik férfiról tudja, hogy mije van. Elégedett mosollyal vette tudomásul, hogy szinte egyszerre tette zsebre mindkét férfi a kezét, és néztek rá kicsit szégyenkezve, bár a köztük levő feszültség szinte tapintható volt.

- Valóban fáradt vagyok, és köszönöm a segítséget, de magam szeretnék körülnézni - nézett először Castle-re, aztán Sorenson-ra, majd kihúzta a komód felső fiókját. 

A két férfi még egy pillanatig újra farkasszemet nézett, aztán az ügynök Benson nyomozóhoz sietett, aki a folyosón igazította el az embereit, Castle pedig Beckett mellé lépett.

 A nő módszeresen vizsgálta át a fiókok tartalmát, de semmi különöset nem talált, viszont egyre jobban idegesítette, hogy a máskor mindenhez valami megjegyzést fűző író, szótlanul bámulja. Tudta, hogy ilyenkor csak arra vár, hogy ő rákérdezzen, mi nyomja a lelkét.

- Castle! Ki vele! - csukta vissza határozott mozdulattal a fiókot, és szúrós szemmel a férfira nézett.

- Azért vagy fáradt, mert mi olyan hosszan ... khm ... - köszörülte meg a torkát Castle, és lopva körülnézett, nem hallja-e őket valaki.

Kate nem tudta elfojtani a mosolyát. Az előbb még féltékeny férfi kék szeme bizonytalanságot tükrözött. Olyan volt, mintha lelkiismeret furdalása lett volna amiatt, hogy ő esetleg a szeretkezésük miatt fáradt.

- Nem Castle, nem amiatt vagyok fáradt. Az csodálatos volt! Azért vagyok fáradt, mert éjjel két óra van.

- Szóval ... akkor ... - kezdte lassan Castle, miközben arcán megjelent az oly jellemző csibészes mosoly, kék szeme pedig huncutul csillogva kutatta a nő tekintetét.

- Igen, csodálatos volt - mosolygott szerelmesen rá Kate.

- Jó - húzta ki magát most már magabiztosan Castle. - Csak jó volt még egyszer hallani.

Kate sóhajtott egyet, és tettetett bosszúsággal megforgatta a szemeit, amiért a férfi kétszer is kihúzta belőle, amit hallani akart.

Miután a nappaliban mindent átnéztek, a hálószobába mentek. Castle az ágy melletti éjjeliszekrényhez lépett, Beckett pedig a méretes kétajtós szekrény ajtaját nyitotta ki. A vállfán lógó ruhák alatt katonás rendben azonos méretű dobozok sorakoztak. Kate kivett egyet, és kinyitotta. Egy pillanatig pislogás nélkül nézte a doboz tartalmát, mintha nem akarna hinni a saját szemének, aztán nyelt egyet.

- Castle! - szólalt meg elszorult torokkal.

Az író felegyenesedett, és érdeklődve a nő felé fordult. Kate a szekrény előtt guggolt, kezében egy nyitott dobozzal, és döbbent arccal nézte a tartalmát. Castle figyelmét nem kerülte el, hogy Kate arcából kifutott a vér, és szeme elborzadt tekintettel cikázott ide-oda. Ritkán látta ilyennek a nőt. Beckett ízig-vérig nyomozó volt, és mivel rengeteg szörnyűséggel találkozott már a hivatása gyakorlása során, csak akkor mutatta ki az érzelmeit, ha valami lelkileg igazán megrázóval találta szembe magát. Olyan például még sosem fordult elő, hogy Kate rosszul lett volna egy hulla látványától, vele viszont néha megesett. Kíváncsivá tette, hogy mi rázhatta meg ennyire a nőt, ezért sietve mögé lépett, és belenézett a dobozba.

Beckett finom ujjaival beletúrt a számtalan fénykép közé. Mindegyiken gyerekek voltak. Arcukon kényszeredett mosollyal, félénken néztek a kamerába, vagy a kamera mellé, mozdulataikon látszott, hogy a fotós beállította a pózt. Felnőttes ruhákba és cipőkbe bujtatott testük, erőteljesen kisminkelt arcuk, a rájuk aggatott ékszerek, elvették természetes bájukat. Volt köztük 4-5 éves forma szőke, hátrazselézett hajú kisfiú szmokingban, csokornyakkendőben, egy másik nagyobbacska fiú oldalt felnyírt hajjal, farmer-zakó szerelésben, napszemüvegben, egy 9-10 év körüli kislány műszempillákkal, kirúzsozva, búzakék estélyi ruhában, fülében hatalmas lógó fülbevalókkal. Már ezeket a képeket is görcsbe rándult gyomorral nézte Castle, de amikor meglátta a kis felnőtté változtatott gyerekek szinte meztelen fotóit, a torka is elszorult. Kate kiemelt egy képet a többi közül, de alig futtatta rajta végig a szemét, amikor Castle kikapta a kezéből.

- Ez ... ez Amy - hagyták el nehezen a szavak a száját. Döbbenten bámulta a képen látható bájos arcocskát, aminek hamvasságát elnyomta a vastagon rákent alapozó, amitől olyanná vált, mint egy élettelen porcelánbaba, a kis cseresznyeajkakat vérvörösre festette a rúzs, a hatalmas barna szempillákat elnehezítette a spirállal rákent festék, rakoncátlan fekete, göndör haja alól hatalmas klipsz kandikált elő, formás, hamvas bőrű testét nem fedte más, csak egy piros pöttyös kis bugyi. Castle-t rabul ejtette a hatalmas, barna szemekből áradó félelem.

Beckett egy pillanatra eltűnődött, mikor látta utoljára ezt az arckifejezést a férfin. Keserű, tehetetlen düh ült a vonásain, száját úgy összeszorította, hogy szinte belefehéredtek az ajkai, szemöldökei között elmélyültek a ráncok, de a tekintetében volt valami más is, valami ártatlan rácsodálkozás az emberi gonoszságra.

- Amy? - kérdezte, mert hirtelen nem tudta, kire gondol Castle.

- Joe kishúga - mondta anélkül a férfi, hogy felnézett volna. - A kisfiú a templomban. Érte imádkozott - fordította most a képet Beckett felé, aki most már felfedezte az élettelen hatást kölcsönző smink alatt annak a kislánynak az arcocskáját, aki bájosan mosolyogva, ragyogó szemekkel nézett rájuk a kapitányság fehér táblájára kitett fotóról.

- Igen, ő az - vette ki a képet Castle kezéből, hogy közelebbről is megnézhesse. Kétség sem fért hozzá, hogy a kép Amy-ről készült.

- Ugye tudod, mit jelent ez? - szólalt meg még mindig elszorult torokkal a férfi, és szemöldökét felhúzva, jelentőségteljesen nézett a nyomozóra.

- Igen Castle, tudom - csendült elszántan a nő hangja, de tekintetén látszott, milyen nehezen gondol bele, mi lehet a sorsa a gyerekeknek, ha egy pedofilokat kiszolgáló banda kezébe kerültek. - Most már tudjuk az indítékot, így el tudunk mozdulni a holtpontról.

Castle bólintott. Csodálattal töltötte el Beckett keménysége, de azt is tudta, ennyi energiájába kerül, hogy a külvilág ne érezze meg, mennyire megviseli a lelkét az eset.

Még egy órát maradtak a lakásban, mindent átkutattak, de nem találtak semmit, ami felkeltette volna az érdeklődésüket.

Beckett hosszasan jegyzetelt a noteszébe, aztán a lapot kitépte, és átadta Sorenson-nak, aki szemöldökét ráncolva olvasta a felsorolást.

- Hát, ez eltart egy darabig - pillantott a nőre.

- Nagyon fontos, hogy minél előbb megtudjunk mindent erről az emberről, és azokról, akiknek köze lehet gyerekkereskedelemhez, pedofil csoportokhoz, gyerekpornóhoz - nézett az ügynök szemébe ellentmondást nem tűrő tekintettel a nyomozó. - Mozgass meg minden szálat, amit csak ismersz! Van amelyik gyerek két hónapja tűnt el. Minden perc számít!

- Oké. Megteszek mindent - tette zsebre a papírt a férfi. Halványan Kate-re mosolygott, aztán fagyos tekintettel biccentett egyet Castle felé, és elsietett.

Beckett még egyszer körülnézett a lakásban, aztán az író felé fordult, aki éppen elnyomott egy ásítást. Amióta eredménytelenül kutattak a lakásban, a férfi úgy érezte, mintha eltűnt volna szervezetéből az adrenalin, ami addig éberen tartotta az idegrendszerét, és egyre jobban eluralkodott rajta a fáradtság.

- Gyere! Én is fáradt vagyok - csengett lágyan a nő hangja, miközben elindult az ajtó felé. Castle egy pillanatig meglepetten nézett utána, aztán a férfi pedig szemét dörzsölgetve követte.

- Hazamegyünk? - kérdezte még mindig hitetlenkedve, amikor a folyosón utolérte a nőt.

- Igen. Semmi értelme alvás nélkül nekiállni az ügynek, főleg amíg nem kapjuk meg a háttér-információkat és a helyszínelők adatait. - Az órájára pillantott. - Még van úgy 4-5 óránk.

- Igaz - bólogatott egyetértőn Castle, aztán gunyoros mosollyal hozzátette - hadd dolgozzon csak éjjel az FBI!

Beckett hátrapillantott, és a kárörvendő mosolyt látva, égnek emelte a tekintetét.

Ahogy kiléptek az épületből, meglepve vették tudomásul, hogy szinte csípős hideggé hűlt a levegő, amit még kellemetlenebbé tett a lassan viharos erejűvé váló szél. Talán ennek a következménye is volt, hogy a néhány órája még jelentős számú bámészkodó tömeg szinte teljesen eltűnt. Kate sietős léptekkel, zsebre dugott kézzel indult az autója felé, Castle pedig összehúzta nyakán a kabát gallérját, és a meleg után vágyakozva nézett vissza az épületre. Először csak az tűnt fel neki, hogy szinte minden lakásban égett a villany, ami nem volt meglepő, hiszen nem minden nap gyilkolnak meg valakit az ember szomszédjában, de valami mégis zavarta. Fázósan behúzta a nyakát, és toporogva nézett fel az épületre.

- Castle! Tudom, hogy hozzászoktál az elmúlt napokban a jegeléshez, de mégsem kellene teljesen megfagyasztani magadat - szólt ki az autóból incselkedve a nő.

- Csak ... csak furcsa - mutatott az egyik ablak felé a férfi, miközben kinyitotta a kocsi ajtaját, de nem ült be.

- Mi? - kémlelt ki a szélvédőn előrehajolva a nő.

- Sötét van a szomszéd lakásban. Pont abban a szobában, ami közvetlenül az áldozat nappalija mellett van.

- És? - nézett türelmetlenül Kate az íróra, mivel nem tudta, mire akar kilyukadni a férfi.

- Nézd meg! Mindenhol világos van, mindenkit lázban tartanak az események, de ott sötét van. Espo azt mondta, egy gyerek furcsa hangokat hallotta a szomszédban. Lehet, hogy az ott a gyerek szobája.

- Ennyi? - sóhajtott bosszúsan a nő, és a slusszkulcsért nyúlt. - Castle! Nem akarok megfagyni, és aludni szeretnék néhány órát, úgyhogy döntsd el, hogy velem tartasz, vagy nem, de mindenképpen csukd be az ajtót! - Elfordította a kulcsot, és a kelleténél nagyobb gázt adott, hogy a felbőgő motorral megsürgesse a férfit.

- Vá ... várj Kate! - dugta be az ajtón a férfi a fejét, miközben kinyújtott karjával az ablak felé bökött. - Nézd! Valaki elhúzta a függönyt!

- Jézusom, Castle! Persze, hogy nézelődnek, hiszen mindenki kíváncsi, ha a szomszédjában gyilkosság ... - emelte meg bosszankodva a hangját Beckett, de amikor ösztönösen a mutatott irányba nézett, elakadt a szava, és összehúzott szemekkel próbálta kivenni, mit csinál az ablakban álló alak.

Castle, aki eddig próbálta meggyőzni Beckett-tet arról, hogy a rossz érzésének van valami értelme, nem értette a nő hirtelen megváltozott reakcióját, ezért kihúzta fejét az autóból, és felegyenesedve az ablakra nézett, ahol egy kisfiú határozott kézmozdulatokkal integetett feléjük, hogy menjenek vissza a házba.

A férfi széles, jól látható mozdulattal magára mutatott, mire a gyerek lassan, nagyokat bólogatott.

Beckett sóhajtott egyet, kicsit megingatta a fejét, mint aki maga sem hiszi, hogy van értelme annak, amit csinál, aztán kiszállt az autóból, és sietve az épület bejárata felé indult. Nem kellett hátranéznie ahhoz, hogy tudja, Castle gyerekes izgalommal, győzelemittas mosollyal az arcán, a nyomában lohol.

Az erőteljes kopogásra ijedt tekintetű, harmincas évei közepén járó, nő nyitott ajtót.

- Kate Beckett nyomozó vagyok - emelte a nő szeme elé a jelvényét Kate, mire az felháborodva nyitotta volna  száját, amiért már másodszor akarják kihallgatni egy órán belül az éjszaka közepén, de Kate megelőzte. - Mrs. Portman, tudom, hogy már mindent elmondott a kollégáimnak, de kérem, engedje meg, hogy beszéljünk a fiával.

- Micsoda? Csak nem gondolja, hogy engedem, hogy egy olyan gyilkosságról faggassák, amihez semmi közünk? David érzékeny lelkű fiú, gyakran vannak rémálmai, nem hiányzik, hogy felizgassák a kérdéseikkel - gesztikulált széles mozdulatokkal a nő, hogy visszafojtott indulatának nyomatékot adjon.

- Azt hiszem, ő akar velünk beszélni - nézett jelentőségteljesen Beckett az asszonyra, aztán mögé nézett, és alig észrevehetően intett a fejével, mire a nő megfordult, és elhűlve látta, hogy fia a gyerekszoba ajtajában áll, és őket figyeli.

- David, drágám, nem kell semmit mondanod! Te még gyerek vagy - lépett a gyerekhez, és védelmezőn átölelte, miközben gyilkos pillantást vetett a kéretlen látogatókra.

- David, szeretnél elmondani nekünk valamit? - szólalt meg meleg, barátságos hangon Castle anélkül, hogy közelebb lépett volna. Nem akart még nagyobb ellenállást kiváltani az anyából, vagy elijeszteni a gyereket, aki mozdulatlanul állt anyja ölelő karjai között, de élénk tekintetű, értelmet sugárzó barna szemét nem vette le az íróról.

- Maga Richard Castle? - szólalt meg vékony kis hangon.

- I-igen - hökkent meg Castle. Azt már megszokta, hogy a rajongói felismerik, és azzal is tisztában volt, hogy az olvasói életkora igen széles palettán mozog, de az, hogy egy kilenc éves kisfiú felismerje, meglepte. Mrs. Portman hol a fiára, hol az íróra kapta álmélkodó tekintetét, míg Beckett összevont szemöldökkel pillantott Castle felé. - De honnan ismersz?

- Anya nem szereti, ha felnőtteknek szóló könyveket olvasok - hajtotta le szégyenkezve a fejét.

- Hát ... azt hiszem, édesanyádnak igaza van - kezdte lassan a férfi. Szerette volna megnyerni a nő szimpátiáját úgy, hogy nem bántja meg a fiút - az én könyveim még nem neked valók, bár az jó ízlésre vall, hogy tetszenek - húzta önelégült mosolyra a száját.

- David! - csattant az elképedt anya hangja, és cseppet sem finom mozdulattal maga felé fordította a gyereket, és szikrákat szóró szemekkel fürkészte a bűnbánó kis arcot. - Miket olvastál már megint?

- Tommy anyukája olvasta a bácsi könyvét, és a nappalijukban hagyta, én meg beleolvastam, aztán később Tommy-tól elkértem mind az ötöt, ami megvolt nekik - vallotta be egy szuszra David.

- Remélem, nem horror történeteket ír! - nézett Castle-re a nő, tekintetében félelem és düh bujkált.

A férfi nyelt egyet, és kényszeredett mosolyra húzta a száját.

- Krimiket - mondta sajnálkozó tekintettel, aztán zavarában gyorsan hozzátette - de nem az erőszakos fajtákat. Tudja, én inkább a cselekmény logikai csavarjaira és a szereplők jellemábrázolására fektetem a hangsúlyt - próbálta menteni a helyzetet, mivel látta, ahogy a nőn eluralkodik a harag.

- Anya! Ne ijedj meg, nem véresek! - bátorodott meg David, és anyja felé fordulva, lelkesen magyarázni kezdett. - Olyanok a regényei, mint egy rejtvény!

A nő tehetetlenül nézte a fiát, aztán megadóan sóhajtott.

- Jöjjenek be! - mutatott a kanapéra, maga pedig a szemben álló fotelba ült, Davidet pedig a lábához volta, és átkarolta a derekát, mintha felkészülne, hogy bármelyik pillanatban megvédje. - Tudják, David nem hétköznapi gyerek Az IQ-ja 130 feletti, minden rejtvény rendkívül érdekli, és addig nem nyugszik, amíg meg nem fejti őket. Kiváló képzelőereje van, de néha nem tud különbséget tenni a valóság és a fantáziavilága között. 

- Waw! Akkor te egy különleges fiú vagy - lelkendezett őszinte elismeréssel Castle, és elégedetten nyugtázta, hogy David boldogan visszamosolyog rá.

- Maga is különleges. Jókat ír!

- Hallod Beckett? - húzta ki magát büszkén az író Kate felé fordulva, aki égnek emelte a szemét.

- De nekem fotografikus memóriám is van! - tette hozzá dicsekedve a gyerek, mire Castle mosolya az arcára fagyott. 

Kate a jelenet láttán nem tudta elrejteni addig visszafogott mosolyát, de hogy a nyomozásra terelje a szót, komolyan a fiúra nézett.

- Elmesélnéd még egyszer, mit hallottál az éjszaka?

David Kate-re emelte csillogó tekintetét, aztán a nő mögé nézett, mintha az üres falat bámulva hívná elő emlékei közül a hangokat.

- Azt álmodtam, hogy legyőztem a sárkányt a barlang mélyén, de nem találtam ki az útvesztőből, ami a hegy belsejéből a felszínre vezetett. Bármerre indultam, mindig visszaértem a sárkányhoz. Felébredtem, és csak feküdtem, aztán meghallottam Benjamin bácsi hangját. Könyörgött, hogy ne bántsák, aztán nyöszörgött.

- Hallottál más hangot is?

- Igen, egy másik bácsi is beszélt, de nem értettem mit mond. Olyan furcsán beszélt, mint a külföldiek.

Beckett és Castle egymásra pillantott. A gyilkos tehát akcentussal beszélt. Ez fontos információ volt, de nem elég. Kate azon gondolkodott, felvonultasson-e néhány jellegzetes akcentust a gyereknek, hátha felismeri valamelyiket, de igazán jól, csak az oroszt tudta utánozni. Castle pedig már nyitotta is a száját, hogy utánozó képességével elkápráztassa a gyereket, amikor az váratlanul megszólalt.

- Láttam, amikor elment - tette hozzá magától értetődően a gyerek.

A három felnőtt döbbenten nézett rá.

- Te láttad, a ... a ... - kérdezte elhűlve az anyja, mire a fiú hatalmasat bólintott, és megérezve a felnőttek ráirányuló figyelmét, megbátorodva mesélni kezdett.

- Már nem hallottam hangokat, de féltem, hogy megint rosszat álmodok, ezért nem aludtam el. Unatkoztam, és kinéztem az ablakon. Egy férfi lépett ki a házból, aztán egy motorral elment.

- Le tudnád írni, hogy milyen volt a férfi vagy a motor? - kérdezte izgatottan előrehajolva Beckett.

- Hát persze - vonta meg a vállát David, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. 

Castle tátott szájjal, csillogó tekintettel, előrehajolva itta a gyerek szavait. Még sosem találkozott fotografikus memóriával rendelkező emberrel, bár gondolt már rá, hogy a könyve egyik tanúját felruházza ilyen különleges képességgel. Amit most tapasztalt, felülmúlta a képzeletét. David olyan pontosan írta le a férfi alakját, haját, ruházatát és a kezében tartott bukósisakot, mintha ebben a pillanatban is látná az utcai lámpák fényében a motorja felé siető alakot. Beckett alig bírta jegyzetelni az információkat. Amikor a gyerek azt ecsetelte, hogy a fekete Kawasaki motor oldalán zöld csíkok voltak, hitetlenkedve felnézett. Elképzelni sem tudta, hogyan emlékezhet a fiú ilyen apróságokra. Amikor azonban kiderült, hogy a rendszám egy részét is fel tudja idézni, Kate érezte, hogy átjárja az izgalom.

- Hú, David, ez aztán az emlékezet! - ámuldozott Castle, miután a gyerek a beszámoló végére ért. - Mi mindenre emlékezhetnék, ha nekem ilyen lenne!

- Biztos, hogy akarnád? - szúrta oda csipkelődve Kate, mire a férfi elgondolkodott, aztán egy grimaszt vágva bólintott.

- Igaz.

- Köszönjük, Mrs. Portman - búcsúzott el Beckett a nőtől, aztán mosolyogva a gyerekre nézett - és neked is David.

A fiú. mintha nem is hallotta volna a nyomozót, sóvárgó tekintettel nézett az indulni készülő Castle után.

- Kaphatok egy dedikált könyvet Mr. Castle? - szólalt meg bátortalanul.

A férfi megtorpant, és meghatottan végignézett a kilenc éves fiúcskán, aztán odalépett hozzá, és leguggolt, hogy egy szemmagasságban legyenek.

- Természetesen - mondta komolyan. - Megtisztelő, hogy az olvasóm vagy. Személyesen hozok neked egy dedikált példányt a legújabb könyvemből, de ígérd meg, hogy csak tíz év múlva fogod elolvasni.

David egy pillanatig eltöprengett az a hallottakon, aztán sóhajtva bólintott.

Néhány perc múlva Beckett az autója felé sietve Sorenson-t és Espo-t hívta az új információkkal, Castle pedig még mindig az átélt esemény hatása alatt, elmerengve lépkedett utána. Amikor a kocsihoz értek, még egyszer felpillantott a sötét ablakra.

- Castle! - zökkentette ki a gondolataiból Kate sürgető hangja.

- Jó, jó! - szállt be méltatlankodva az anyósülésre. - Azért azt ismerd el, hogy ha nem a rajongóm ez a szuper zseni kiskölyök, akkor most nem lenne a személyleírásunk a gyilkosról - mosolygott önelégülten a nőre.

- Ugye nem hiszed, hogy ez a te érdemed? - nézett tettetett felháborodással Kate a férfira, miközben magában megállapította, hogy milyen jó érzés újra évődni vele.

- Emlékeztetnélek, hogy David egy mukkot sem szólt Espo-nak arról, amit hallott és látott. Azért integetett, mert megismert engem, és azért ismert, mert tetszettek neki a könyveim. Ha nem tetszettek volna neki az írásaim, nem ismert volna meg, akkor nem hívott volna vissza bennünket, és nem mondott volna el semmit. Következésképpen, ha én nem vagyok jó író, akkor most nem lenne személyleírásunk - győzködte teljes hévvel az igazáról Beckett-et, aki egy ideig komolyan hallgatta az eszmefuttatást, aztán egy halvány mosoly suhant át az arcán. Castle szava abban a pillanatban elakadt, mert rájött, hogy Kate elismeri a szerepét, csak megint játszadozik vele. - Persze az is kellett a dologhoz, hogy David-nak fotografikus memóriája legye - tette hozzá most már magabiztosan.

- Meg az is, hogy sárkányokról és útvesztőkről álmodjon, meg szükség volt egy sereg apró véletlenre is - mosolygott elnézően rá a nő.

- Véletlenre? - háborodott fel Castle. - De Kate! Az életünk nem véletlenek sorozata! Kell, hogy higgyél valamiben!

- Hiszek, Castle! - szólalt meg néhány másodpercnyi várakozás után halkan a nő. - Hiszek bennünk. 

Castle elakadt lélegzettel nézte Kate-t. A nő komoly arccal, előreszegezett tekintettel nézte a lámpafényben fürdő úttestet, nem pillantott oldalra a férfira, mintha szégyellné, hogy kimondta a legtitkosabb gondolatait.

- Szerinted az is véletlen, hogy mi találkoztunk?

Kate egy ideig nem szólt, aztán sóhajtott egyet, és Castle felé fordult. Arcizmait próbálta úgy igazítani, hogy rosszallást tükrözzenek, de azt nem tudta megakadályozni, hogy boldogan ragyogó tekintete el ne árulja valódi érzelmeit.

- Ha azt mondom, hogy igen, akkor te hosszú eszmefuttatásba kezdesz, hogy meggyőzz az ellenkezőjéről, ha azt mondom, hogy nem, akkor beképzeled, hogy hiszek a természetfelettiben. 

- Szóval nincs jó válasz - húzta fel a szemöldökét incselkedve a férfi - vagy csak nem mered bevallani, hogy igen is hiszel valami felsőbb hatalomban?

Kate bosszúsan összevonta a szemöldökét, megcsóválta a fejét és tekintetét újra az útra szegezte. Egy pillanatig töprengett, bevallja-e a férfinak az érzéseit, aztán anélkül, hogy tudatosan döntött volna, beszélni kezdett. Egyszerűen kikívánkoztak belőle a gondolatok.

- Tudom, hogy téged elvarázsol minden, ami rejtélyes, misztikus, csodával határos, mesés földön túli, megmagyarázhatatlan. Szeretem ezt a tulajdonságodat, kicsit irigyellek is érte, és néha szeretnék én is hinni a csodákban, de nem tudok. Nap mint nap találkozom az emberi gonoszsággal, és minden nap megtapasztalom, hogy a jó emberek kitartó munkával felveszik vele a harcot, és sokszor győznek. Ebben hiszek Castle, és abban is, hogy a sorsunk alakításában van részünk.

- Hm. Szóval szerinted nincsenek csodák? - csendült szomorúság a férfi hangjában. Bár már nem egyszer vetődött fel köztük ez a kérdés, nem tudta elhinni, hogy Kate nem tud úgy hinni a csodák lehetőségében, mint ő.

- De Castle, szerintem is vannak csodák, csak nem olyanok, mint amikben te hiszel. Nekem az a csoda, hogy megélhetem veled a szerelmet - mosolyodott el, és a férfi felé fordult. Abban az egy másodpercben tekintetük összefonódott, és mindketten úgy érezték, mintha megállt volna az idő.

Castle a hazáig tartó úton csendesen ült, látszólag a szélvédőn nézett kifelé, de valójában nem csinált mást, mint számtalanszor felidézte magában Kate szavait, mosolyát, tekintetét. Úgy érezte, hogy soha nem fogja elfelejteni ezt a pillanatot.

Amikor a nő leparkolt, és csatolta ki a biztonsági övét, Castle lágyan megsimogatta az arcát. Kate ránézett, és  amikor meglátta a férfi meghatottságtól csillogó szemét, elmosolyodott.

- Köszönöm - hagyták el halkan a szavak Castle ajkát.

Kate pontosan tudta, hogy mire gondol a férfi, ahogy azt is, hogy minek szól a várakozás a tekintetében.

- Mindig - mondta ki a kettejüknek kisajátított szót, és nézte, ahogy Castle arcán megjelenik az az elégedett, boldog mosoly, amit mindennél jobban szeretett.

Negyed óra múlva már mozdulatlanul feküdt az oldalán, és hallgatta a férfi egyenletes szuszogását. Érezte, hogy szüksége lenne a pihentető alvásra, de hiába csukta be a szemét, képtelen volt aludni. Egymás után villantak fel emlékezetében az elrabolt gyerekekről készült fotók, a félelmet sugárzó szemek, a természetellenes pózba állított, megfeszülő kis testek. Sóhajtott. Lassan egy másik emlék furakodott a felszínre. Maga előtt látta a titkos pincében fogvatartott, elkábított kamaszokat, ahogy a megrebben a szemük és lassan magukhoz térnek, aztán hirtelen egy másik szemet látott maga előtt, a megtalált csecsemő hatalmas kék szemeit, amelyek szinte megbabonázták. Nyelt egyet. Újra érezte a különleges érzést, ami elárasztotta, amikor a picit a karjaiban tartotta. Furcsa, boldog, megnyugtató érzés volt, mintha valami űrt töltött volna be, valamit amiről eddig nem is tudta, hogy hiányzik.

 Lassan megfordult, nehogy felébressze a békésen alvó férfit, aztán elmosolyodott, amikor a hajnali, derengő fényben meglátta, hogy Castle olyan mélyen alszik, még az ágyúdörgés sem ébresztené fel. Nézte a kisimult arcot, az elernyedt izmokat, a kissé elnyílt, érzéki ajkakat, aztán behunyta a szemét, és élvezte, ahogy a férfi meleg lehelte csiklandozza az arcát. Az érzés nyugalommal töltötte el, mégis képtelen volt elaludni.

Néhány perc múlva szinte kidobta az ágy magából. Nem akarta, hogy a forgolódásával felébressze Castle-t, ezért óvatosan felkelt, és kiment a konyhába kávét főzni. A fáradtságtól nagyokat pislogva várta, hogy lefolyjon az élénkítő fekete, aztán mintha agy láthatatlan erő vonzaná, és ellökte magát a pulttól, és Castle dolgozószobájába ment. Megtorpant. Vajon a férfi nem haragszik meg, ha megtudja, hogy a tudta nélkül belépett a szentélyébe? Hamar elhessegette háborgó lelkiismeret furdalását, hiszen nem az új regényébe, vagy a titkaiba akart bepillantani. Az íróasztalhoz lépett, és kihúzta a fiókot. Egy darabig nézte a játékmackót, aztán gyengéden megfogta, és a melléhez szorította. Macival kezdődött minden. Azóta háborog a lelke, amióta Molly, a súlyos betegségből meggyógyult kislány, a jótékonysági estélyen Castle-nek adta a maciját. Akkor beszéltek először a közös gyerekről, pontosabban veszekedtek róla. Egy hét kellett, hogy komoly érvekkel meggyőzze az esze vágyakozó lelkét, azóta viszont mintha összeesküdött volna ellene a sors, nap mint nap gyerekekkel és anyákkal kerül kapcsolatba. Sors? Véletlen? Felsőbb hatalom? Lehet, hogy Castle-nek igaza van, és van a véletlenen és a saját döntéseinken kívül még valami erő, ami befolyásolja az életünket? Keserűen gondolt arra, ha nem ölik meg az édesanyját, akkor nem lett volna gyilkossági nyomozó, és most engedhetne a vágyainak, és boldoggá tehetné a férfit, aki szereti, és akit szeret. Elszorult a torka, arcán akadálytalanul gördültek végig a könnycseppek, és hangtalanul zokogva szorította magához Mackót.

Castle nem tudta, miért ébredt fel. Sötét volt és csend. Kinyújtotta a kezét, hogy átölelje Kate-t, amikor tudatosult benne, hogy nem érzi a nő illatát, a testéből áradó meleget, csiklandozó hajszálait. Felült. Az ajtó résén halvány fénycsík látszott. Megdörzsölte a szemét, és nehézkesen felkelt. A nappali és a konyha is üres volt, csak a kávéfőző sustorgott, és csorgadozott belőle a gőzölgő fekete. Castle az éles fénytől hunyorogva, álmosan nézett körbe, hol lehet Kate, amikor meglátta a dolgozószoba résnyire nyitott ajtaját. Meglepve összehúzta a szemöldökét. Mit kereshet Kate az éjszaka közepén a dolgozószobájában? Arra gondolt, megijeszti a nőt, amiért titokban nézelődik, vagy kutat a szobájában, esetleg az új Nikki Heat könyvébe próbál beleolvasni. Kajánul vigyorogva osont az ajtóhoz, és nagyon lassan, hangtalanul beljebb tolta, hogy benézhessen a résen. Sok mindenre számított, csak arra nem, ami a szeme elé tárult. Arcáról egy pillanat alatt tűnt el a vigyorgás, és felváltotta a döbbenet. Nyelt egy nagyot. Amikor a gyenge fényben kirajzolódott Kate alakja, azonnal látta, hogy sír. Egész teste rázkódott a zokogástól, karjait összefonta a melle előtt, vállai előreestek, fejét lehajtotta, haja az arcába hullott. Néhány másodperc múlva meghallotta, hogy szaggatottan kapkodja a levegőt, és észrevette, hogy valamit szorongat a kezében. Elakadt a lélegzete, és elnyílt a szája döbbenetében, amikor meglátta a nő finom ujjai között Macit, a kis Molly-tól kapott játékmackót. Nem tudta, csak sejtette, miért zokog Kate. Összeszorult a szíve a látványra, és ösztönei azt súgták, hogy rohanjon, zárja a karjaiba a nőt ölelje szorosan magához, és győzze meg arról, hogy minden rendben lesz, de érezte, hogy ezt a csatát Kate-nek magának kell megvívnia. Bármennyire is fájt a szíve, amilyen halkan csak tudott, visszaosont a hálószobába, és befeküdt az ágyba. Feszülten figyelte a beszűrődő hangokat, és reménykedett, hogy a nő visszafekszik mellé az ágyba.

Kate vett egy nagy levegőt, és a kezeszárával letörölte a könnyeit, aztán Macit visszatette a helyére, becsukta a fiókot és kilépett a dolgozószobából. A lefőtt kávé illata betöltötte a konyhát, de valahogy most mégsem kívánta, így kikapcsolta a készüléket. Az órájára pillantott. Még van egy órája. Halkan belépett a hálószobába, és óvatosan bebújt a takaró alá. Alig csukta be a szemét, érezte, hogy Castle mocorogni kezd, átöleli, gyengéden magához húzza, és belecsókol a nyakába.
- Szeretlek - hallotta meg a férfi suttogó, megnyugtató hangját. Szomorkásan elmosolyodott, aztán közelebb bújt a férfihoz, becsukta a szemét, és szinte észrevétlenül álomba merült.

Castle nyitott szemmel feküdt, mozdulni sem mert. Még mindig érezte gyomrában a feszültséget, fejében megállás nélkül száguldottak a gondolatok. Máskor elemében volt, ha elméleteket gyárthatott, de most nem akart valótlan következtetéseket levonni a látottakból. Túlságosan fontosak lehetnek az okok, amik kiváltották Kate-ből a fájdalmas érzéseket, és négy év alatt megtanulta, hogy nem sürgetheti a nőt, hogy ossza meg vele a félelmeit, és akkor tesz a legtöbbet érte, ha egyszerűen átöleli, és érezteti vele, hogy feltétel nélkül szereti. Már annak is örült, hogy Kate nem húzódott el tőle, amikor azonban megérezte, hogy addig bújik közelebb, amíg testük teljesen össze nem ér, és szinte belekucorodik az ölébe, tudta, hogy jól döntött, amikor nem lépett be a dolgozószobába. Ahogy védelmezőn ölelte a törékeny női testet, úgy érezte, nem vágyik másra, csak hogy örökké szerethesse. Eszébe jutott, mit érzett, amikor Kate elment, és ő azt hitte, elveszítette. Nem akarta még egyszer átélni azt az érzést. Becsukta a szemét, és néhány perc alatt végigpergette az elmúlt hetek legfontosabb pillanatait, amelyek tele voltak gyötrelemmel, félelemmel, szenvedéssel, kínnal, ugyanakkor megkönnyebbüléssel, izgalommal, sikerrel, szenvedéllyel, érzékiséggel, szerelemmel és boldogsággal. Akkor olyan bonyolultnak tűnt minden, most viszont olyan egyszerűnek. Csak arra vágyik, hogy Kate-tel élhesse meg a hétköznapok örömeit és kihívásait. Már azt sem értette, miért érezte olyan fontosnak, hogy legyen közös gyerekük. Mintha egy hullámvasútként élte volna meg az egész gyerek kérdést: először természetesnek vette, hogy az életük része lesz, utána elfogadta a nő döntését, hogy nem, aztán úgy érezte, csak elnyomta a gyerek utáni vágyát a nő kedvéért, most pedig teljesen biztos abban, hogy akár lesz gyerekük valaha, akár nem, csak egy dolog igazán fontos a számára, az, hogy Kate az élete része maradjon, és boldoggá tehesse.

Ahogy oldódott a feszültsége, légzése átvette Kate emelkedő-süllyedő mellkasának ütemét, lassuló szívverése a nőéhez igazodott.

A következő pillanatban valahonnan a távolból, elmosódva hallotta a nevét, aztán még egyszer élesebben, és érezte, hogy Kate lágyan megcsókolja. Csak másodpercek múlva értette meg, hogy elaludt, és a nő ébresztgeti.

- Castle, indulnunk kell!

- Hmmm ... csak még egy percet! Még nem is aludtam - nyöszörögte félálomban.

A következő, amit érzékelt, finom cirógatás volt az arcán, és a kávé jellegzetes illata. Résnyire nyitotta a szemét. Kate hajolt fölé frissen, felöltözve, egy gőzölgő bögrével a kezében.

- Nem muszáj bejönnöd - egyenesedett fel, de a férfi közben már csukott szemmel nyúlt a kávé után. Kate gyengéden megfogta a kezét, és úgy tette bele a poharat, hogy közben ujjait a férfiéra kulcsolta. Megvárta, amíg Castle felül, belekortyol a frissítő italba, és álomittasan kinyitja a szemét.

A kapitányság felé autózva Castle nem értette, hogyan lehet Beckett ennyire kipihent, amikor valószínűleg ő is csak néhány órát aludt. Néha lopva a nő felé pillantott, és az éjszaka történteken gondolkodott, de erőt vett magán, és nem kérdezett rá.

Éppen leparkoltak a mélygarázsban, amikor Ryan kanyarodott melléjük. Beckett ráfeledkezett gyűrött arcú, fáradt tekintetű kollégájára, aki meggyötörtebben nézett ki, mint Castle.

- Voltál otthon egyáltalán? - kérdezte a liftbe lépve a résnyire szűkült szemhéjain át, kábán néző férfit. Eszébe jutott, hogy amikor ők eljöttek a tetthelyről, Espo és Ryan még a lakók vallomását vette fel.

- Igen - dőlt a lift falának a nyomozó, és becsukta a szemét - de Jenny nem érezte jól magát, és nem mertem lehunyni a szemem.

Beckett megértően bólintott, Castle pedig együtt érzőn pislogott nagyokat. Jenny-nek már a várandósság utolsó napjaiban volt, és bár Ryan meg volt győződve, hogy a gyerek csak akkor születhet, amikorra az orvos mondta, Kate tudta, hogy a baba már bármelyik nap megszülethet.
- Hazamehetsz, ha kell - mondta meleg hangon, de a férfi megrázta a fejét.

- Kösz, de még van egy hét a szülésig.

Beckett elmosolyodott, Castle pedig összeráncolta a homlokát.

- Haver, én is halál nyugodt voltam Alexis születésekor, hogy még egy hét van hátra, aztán mire észbe kaptam, apa lettem. A gyerekek öntörvényűek. Egyáltalán nem érdekli őket, hogy melyik napra írták ki a születésüket az orvosok. Ők döntenek, mikor akarják meglátni a napvilágot.
Ryan ijedten pislogott néhányat az íróra, aztán Kate-re nézett, végül az órájára.

- Tíz perc alatt hazaérek, ha nincs csúcsforgalom - morogta maga elé, mintha meg akarná magát nyugtatni, hogy olyan extrém esetben, mint amiről Castle beszél, még időben hazaér Jenny-hez, ha kell.

- Ryan, te most nem mész terepre! Oké? - mondta Beckett komolyságot erőltetve magára. Megvárta, amíg Kevin megérti a parancs jelentőségét és hálásan bólint, aztán elmosolyodott.

Castle meglepődött, milyen nyüzsgő élet van a kapitányságon. Úgy tűnt, csak Ryan és ő nem tud életet lehelni magába, mert Espo energikusan lépdelt feléjük egy dossziéval a kezében.

- Az FBI megküldte, amit kértél. Tényleg nagyon gyorsak voltak - nyújtotta Beckettnek az iratokat. - Itt van az áldozatunk életrajza, kimutatás a pénzügyeiről, a telefonos híváslistái. Átküldték az összes olyan személy aktáját, akik valaha képbe kerültek gyerekpornográfiával vagy pedofíliával kapcsolatos ügyekben. Van köztük néhány nagy hal, akiknek a neve gyakran felmerült, de az ügy sosem jutott el a vádemelésig.  Elég sokan vannak, de hamarosan itt lesz Shaw ügynök, és segít profilt készíteni.

- Mi a helyzet a motorral, amit a kisfiú látott? - pillantott a nyomozóra Beckett, miközben bekapcsolta  számítógépét.

- Már Ryan asztalára tettem a típus és a rendszámtöredék alapján szóba jöhető tulajdonosok névsorát - intett kicsit kárörvendő mosollyal barátja íróasztala felé. Örült, hogy megszabadult az unalmas munkától, és átpasszolhatta Kevinnek. - Összehasonlíthatja őket a személyleírással.

- Na és mi van az áldozatunk hátára vésett kottával? - szólalt meg Castle, miután elnyomott egy ásítást.

- Gondoltam a művészetekben te jobban otthon vagy - mosolyodott el kajánul Espo.

- Hm ... a Guitar Hero-n egészen jól "játszom" - merengett el az író - de lehet, hogy a tollforgatás jobban megy. Biztos, hogy a gyilkos üzenni akart ezzel - mutatott magabiztosan a fehér táblán levő képre, ami közelről mutatta Benjamin Jacobs összevagdosott hátát.

- Vagy a gyilkos azt akarta, hogy  azt higgyük, hogy van jelentősége, és tévútra vezessen bennünket - vetette oda foghegyről Beckett, miközben a monitoron megjelenő adatokon pásztázott a szeme.

- Rendben van - ráncolta össze morcosan a homlokát Castle. - Majd én bebizonyítom, hogy igen is, van jelentősége.

- Nem azt mondtam, hogy nem nézünk utána, csak azt, hogy nem élvez elsőbbséget - dőlt hátra Beckett a székében, és fölényes mosollyal nézett a férfira.

- Jól van, Beckett nyomozó! - szegte fel sértődötten a fejét az író. - Ha nekem nem hisz, majd hinni fog a bizonyítékoknak! - mondta meggyőződéssel. - Csak előbb innom kell még egy kávét - komorult el az arca, és elindult a pihenő felé, Kate pedig mosolyogva követte a tekintetével.

- Bár az a hatalmas gyémánt az ujján, sok újdonságról árulkodik, úgy látom, alapvetően nem változott semmi - hallott meg egy barátságos hangot Kate. Ahogy megfordult, Jordan Shaw ügynök mosolygott rá cinkosan, miközben kabátját Castle székének támlájára terítette.

- Azt hiszem, igaza van - viszonozta a mosolyt Kate. - Sem ő, sem én nem változtunk, csak a kapcsolatunk.

- Ez az, amit rosszul lát - hajtotta kissé oldalra a fejét az ügynök, és élénk, kutató szemét sokatmondóan járatta végig Beckett vonásain, aki erre zavarba jött, és elkapta a tekintetét. - Maguk nagyon is sokat változtak, a kapcsolatuk viszont vajmi keveset.

Kate csodálkozva, ugyanakkor elgondolkodva nézett fel a nő magabiztosan mosolygó arcára.

- Ha még mindig annyira odavan az okostáblákért, akkor ma jó napja lesz - intett fejével a pihenőben kévét főző író felé az ügynök, ezzel elterelte a nyomozó számára láthatóan zavarba ejtő témáról a szót . - A kollégáim hamarosan hozzák, és kezdhetjük is a munkát.

- Minden kütyüért és minden rejtélyért odavan. Még mindig - pillantott elnéző szeretettel a pihenő felé Kate, ami nem kerülte el Shaw ügynök figyelmét.

Castle két kávéval a kezében lépett ki az ajtón, de az elé táruló látványtól néhány lépés után megtorpant. Néhány FBI-os az okostáblát vitte az eligazítóba, míg egy ügynök két számítógépet cipelt, egy pedig egy dobozt adott át Beckett-nek, aki kinyitotta a dobozt, és a tartalmát mutatta az elgondolkodó arcot vágó Shaw ügynöknek.

- Egy pillanatra teszem ki a lábam, és megszáll minket az FBI - vigyorodott el, és a két nőhöz sietett, de közben a szemét nem tudta levenni az okostábláról.

- Á! Mr. Castle, köszönjük a kávét! - nyúlt örömmel az egyik pohár után Jordan, a másikért pedig Kate. Mire az író feleszmélt az ámulatból, már csak az üres kezeit tartotta maga elé.

- Hmmm ... szívesen - húzta el a száját, és beletörődve a sorsába, hogy ha kávézni akar, akkor új adagot főzhet magának, leengedte a kezeit. - Használhatom majd? - mutatott kisfiús izgalommal az okostábla felé.

- Csak a jelenlétünkben - villant Shaw ügynök szeme, bár az ajkain mosoly játszott.

Castle még néhány pillanatig a rácsodálkozástól elnyílt szájjal nézte, ahogy a technikusok beüzemelik a táblát, aztán visszafordult a két nőhöz, hogy szóljon, csinál még egy kávét, de az elé táruló látvány szíven ütötte. 

Kate sorban szedte elő a dobozból a Benjamin Jacobs lakásán talált gyerekfotók másolatát, és Jordan segítségével hasonlította őket össze a fehér táblán levő képekkel. Mögéjük lépett, és figyelte, hogyan kerülnek egymás után a szívszorító képek az szülők által készítettek mellé. Néhány perc múlva a három ember döbbenten meredt a táblára.Minden képnek volt párja.

Castle nézte, hogy amíg a profilozó minden részletre figyelve pásztázza tekintetével a gyerekere adott ruhákat, beállításokat, addig Beckett elszánt, dühös tekintettel próbál valami apró jelet keresni a képeken, ami utal arra, hogy hol készíthették őket. A férfi nem egyszer látta már ezt a tekintetet és ezt az arcot, amikor vad szikrákat gyúlnak a zöld íriszben, a szemöldökök közözz megjelenik a két kis ránc, és a nő belülről beharapja a száját. Csodálattal töltötte el az elhivatottsága. Látta, hogy a gyönyörű szempár megáll az egyik képen, és alig észrevehetően összehúzódik. Követte Beckett tekintetét, ami egy hosszú, flitteres ruhába öltöztetett kislányról készült, aki bizonytalanul állt a ráadott magassarkú, vékony pántos szandálban egy hatalmas tükör előtt, kezei pedig a nyakába aggatott hosszú gyöngysort szorongatták. A férfit néhány másodpercig fogva tartotta a kislány tekintete. - Mennyi rémület tükröződik benne - gondolta, aztán hirtelen a tükörre nézett.

Ugyanabban a pillanatban lépett a fehér tábla felé, amikor Beckett, és együtt böktek mutatóujjukkal a képen látható tükörre.

- Tükröződés! - kiáltottak fel egyszerre, mintha megtalálták volna az életelixírt. Egymásra mosolyogtak, mint minden hasonló pillanatban, ami oly gyakran megesett velük. Tekintetük összefonódott, és pár másodpercre megszűnt körülöttük a világ.

- Mondtam, hogy lényegében semmi sem változott - pislantott feléjük Shaw ügynök, mire a varázslat elmúlt, és Castle értetlenül, Beckett pedig elpirulva nézett a nőre. - Mindjárt megnézetem a technikusokkal, hátha ki tudnak valamit szűrni a tükörről a kislányon kívül - terelte az ügyre a szót, mielőtt az író rájött volna, mire is vonatkozott az előbbi megjegyzése.

Mire eljött a délután, szinte mindent tudtak a megölt templomszolgáról, amit egy emberről csak tudni lehet, Ryan ötre csökkentette a lehetséges motorosok számát, Shaw ügynök profilja alapján szűkítették azoknak a számát, akik már a rendőrség vagy az FBI látóterébe kerültek gyerekpornó vagy pedofil internetes honlapok működtetése miatt. A fehér táblára felírt adatok száma rohamosan nőtt, de Beckett úgy érezte, mintha egy sok ezer darabos kirakós részeit nézné, de nem tudná a darabokat helyre tenni. Karba tett kézzel ült az íróasztal szélén a tábla előtt, és összeszorított szájjal összpontosított az adatokra, aztán oldalra pillantott az asztal másik felére, ahol máskor Castle szokott ülni, és vonultatta fel lehetetlennél lehetetlenebb elméleteit. Kate egy pillanatra eltöprengett, hogy hova tűnhetett a férfi, miután legnagyobb örömére ő kezelhette az FBI okostábláját, amikor az előző évek hasonló eseteit dolgozták fel, vagy amikor a templomszolga életének részleteit összegezték. Az FBI hatalmas adatbázissal rendelkezett, és az ügynökök minden megszerzett információt, tanúvallomásokat, munkatársak, szomszédok vallomásait, rendkívül gyorsan feltöltöttek a rendszerbe, ami még Beckett-tet is elkápráztatta, Castle pedig olyan volt mint egy kisfiú a játékboltban. Minden funkciót ki akart próbálni, és persze ki is próbált az okostáblán. Aztán egyszer csak gondolt egyet, és mire Kate feleszmélt, a férfinak se híre se hamva nem volt.

- Castle hova tűnt? - kérdezte a hozzá lépő Espo, mintha kitalálta volna a gondolatait, mire Kate megrántotta a vállát, mintha nem érdekelné különösebben az író eltűnése.

- Tudod, biztos a maffia szálnak néz utána - húzta el a száját kicsit gúnyosan, mivel nem esett neki jól, hogy a férfi szó nélkül eltűnt.

- Kár, pedig ez biztosan tetszene neki - adta Beckett kezébe a technikusok jelentését. - A képen, amin az a kislány volt a tükör előtt, egy ablak, és az ablakon keresztül egy épület tükröződik a tükörben - nézett felettesére, aki a férfi testtartásából és elégedett arcvonásaiból azonnal tudta, hogy Espo még tartogat valami fontos információt.

- És? Tudjuk, mi az az épület? - tette fel a kérdést halványan elmosolyodva, hiszen látta a férfin, hogy alig várja, hogy büszkén válaszolhasson.

- A Lincoln Trade Center. Az épület, ahol a képek készülhettek, ez lehet - mutatott New York kinagyított műholdfelvételén egy tízemeletes épületre. A negyedik emeleten egy modell stúdió működik, akik profi fotózást vállalnak külső megrendelőknek is.

Beckett szeme felcsillant.

- Akkor talán meg kellene néznünk azt a stúdiót! - mosolygott elégedetten Espo-ra, és már állt is fel.

- Velem? - lepődött mag a férfi, aki megszokta, hogy Beckett az utóbbi években szinte kivétel nélkül Castle-lel alkotott egy párt a munkában is.

Kate furcsán érezte magát, hogy nem Rick-kel megy terepre, ugyanakkor forrt benn a méreg, amiért a férfi csak úgy lelépett.

- Persze, hogy veled - mondta, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, de elfordult, hogy Javi csodálkozó, kutató tekintete fel ne fedezze a csalódást az arcán. Felkapta a kabátját, és a lifthez indult. Türelmetlenül nyomta meg a hívó gombot, amikor szeme sarkából látta, hogy Espo mögötte állva, kapkodva ráncigálja magára a kabátját. Szégyellte, amiért rosszul  érzi magát, hogy régi, igazi jó barátjával megy terepre Castle helyett, hiszen Javi-ra mindig, minden körülmények között számíthat, számtalanszor védte már meg az életét, és olyankor is kiállt mellette, amikor a saját karrierjét is veszélyeztette. A kellemetlen érzés nem múlt el, hiába akarta elnyomni. Be kellett vallania magának, hogy sokkal szívesebben ment volna a sokszor gyerekes, és idétlenkedő íróval, és bosszankodást tettetve hallgatta volna a valóságtól elrugaszkodott elméleteit. Minél jobban belegondolt,  miért is hiányzik neki annyira a férfi, annál mérgesebb lett, amiért szó nélkül elment. Összeszorított szájjal és haragos tekintettel nézett fel a végre kinyíló liftre. Még a szívverése is kihagyott egy ütemet, amikor szikrákat szóró tekintete egy vidáman csillogó kék szempárral találkozott.

- Már tudom, hogy kinek akartak üzenni a kottával! - vonta fel egy pillanatra a szemöldökét, és fülig érő, önelégült mosollyal lépett ki a liftből.

- Kinek? - kérdezte egyszerre Beckett és Espo, és kíváncsian meredtek a magabiztosan lépkedő férfi után, aki úgy foglalta el a székét, mintha legalábbis egy trónszék lenne, és fenséges ábrázattal nézett körül, várva, hogy előadhassa, mire jutott az áldozat hátára vésett kottával. Meg sem fordult a fejében, hogy Beckett és Javi beszállnak a liftbe, és otthagyják.

Kate behunyta a szemét, és sóhajtott egyet. Néhány másodpercig elgondolkodott, visszamenjen-e az íróhoz, hogy meghallgassa, mit talált, vagy induljon Espo-val a feltételezett fotóstúdióhoz. Tudta, megüti a guta, ha a férfi valami agyament elmélettel áll elő, amivel csak pocsékolják az idejüket, de azt is, hogy Castle meglátásai sokszor nagyon hasznosak, vagy éppen jelentősek egy ügy megoldásánál, ezért visszament az asztalához, és megállt a férfi mellett, Espo pedig megadóan követte.

- Elmondod még ma, vagy megvárod, amíg karácsony lesz, és ajándékba kapom? - kérdezte olyan arccal, mint akinek a fogát húzzák, bár már nem haragudott rá, mivel kiderült, hogy azért tűnt el, hogy utánanézzen a kottának.

Castle hátradőlt a székben, összekulcsolta az ujjait, és elgondolkodva a lehetőségeken, összecsücsörítette a száját, de amikor meglátta Beckett zölden ragyogó szemében a türelmetlenséget és a haragot, a nő felé hajolt, és belekezdett.

- Elgondolkodtam azon, amit Ryan mondott, hogy olyan egyházi ének hangzása van, ezért elmentem egy pap barátomhoz, aki a város legjobb egyházi kórusát vezeti. Vele akkor ismerkedtem meg, amikor ... - ecsetelte a nyomozása mikéntjét, de meglátta, hogy Kate vesz egy nagy levegőt, és még mielőtt a nő leintette volna, a tárgyra tért. - Igaz, ez most nem érdekes. Szóval Jonas atya, nem ismerte fel a dallamot a néhány hang alapján, de volt neki egy szuper keresőprogramja. Szerencse, hogy annak ellenére, hogy kábítószerező rockzenészből lett katolikus pap, a zene és az informatika iránti szeretete megmaradt - kalandozott már megint el, amiért egy rosszalló tekintetet kapott ugyan Kate-től, de azt is látta, hogy a nő egyre kíváncsibb a kutatása eredményére, ezért gyorsan folytatta. - A program segítségével megtalálta a dalt. A címe: A bűn, a bűn, a bűn. Ironikus, ugye?

- Ennyi? - ült le csalódottan az íróasztala szélére Beckett, és már kezdte átkozni magát, amiért hagyta, hogy megint a férfi akarata érvényesüljön, amikor meglátta a huncut mosolyt a szája sarkában. - Oké Castle, ki vele! Miért olyan fontos, hogy A bűn, a bűn, a bűn a címe a dalnak? - adta meg magát, és várakozón nézett a diadalittasan csillogó kék szemekbe.

- Ez egy nagyon ritkán énekelt keresztény ének. Valószínű tehát, hogy olyan embernek szánták az üzenetet, aki járatos ebben a világban. - kezdte bevezetésül Castle, aztán pillanatnyi hatásszünetet tartott, és csak utána folytatta. - Nem annyira a címe alapján tartják számon, inkább a sorszáma alapján, ami 11. 08. Először nem tudtam, miért olyan ismerős ez a szám, amíg be nem ugrott, hogy hol láttam - mondta, miközben felállt a székből, a fehér táblához lépett, és színpadias mozdulattal a kórusvezető Samuel Eckhardt képe alatti születési adatra mutatott.

Beckett szemével követte a férfi ujját, ami az 1970. 11. 08-as számsorra mutatott. Elismerően elmosolyodott. Úgy látszik, még a régi beidegződés dolgozott benne, hogy nem hitte el feltétel nélkül a férfinak, hogy valóban fontos dolgot talált, vagy csak bosszantotta, hogy szó nélkül tűnt el.

- Ebben lehet valami - mondta Castle felé fordulva szenvtelen arccal.

- Lehet valami? De hát Beckett, ez egyértelmű! - háborodott fel a férfi, és éppen győzködni kezdte volna, amikor meglátta a nő száján megjelenő huncut mosolyt, amiből rájött, hogy Kate csak játszik vele. 

- Espo! Te hozasd be Samuel Eckhardt-ot kihallgatásra, és kéresd be a stúdió épületének biztonsági kameráinak a felvételeit. Valahogy oda kellett vinniük a gyerekeket.  Mi meg elmegyünk Castle-lel a fotóstúdióba, és egy kicsit körülnézünk - adta ki az utasítást a nyomozónak, aki bólintott, és miközben elindult az asztala felé, azon mosolygott, mennyire megváltozott Beckett, amióta megjött Castle. 

- Hova megyünk? - loholt a nyomozó után az író a lift elé.

- Ha nem léptél volna le, akkor tudnád, hogy beazonosítottuk a stúdiót, ahol a képek készültek!

Castle érezte a mondat hangsúlyában a csipkelődést és azt is, hogy Beckett-nek rosszul esett, hogy szó nélkül otthagyta.

- Csak nem hiányoztam? - vigyorodott el, mire Kate megforgatta a szemeit. - Te is hiányoztál nekem, de mivel nem hitted, hogy a kottának jelentősége van, hát magamnak kellett utánajárni - tette hozzá békülékenyen. - No és minek adjuk ki magunkat? Mondjuk, te lehetnél egy orosz színésznő, aki Amerikában akar karriert csinálni, ehhez akar promóciós képeket csináltatni, és meg lehetnék az ügynököd. Legalább hallhatnám az orosz akcentusodat, amiről Espo mesélt - sóhajtott vágyakozva.

- Nyugi Castle! Csak bízd rám! - hűtötte le a nő szigorú tekintettel, de Rick-et elragadta a képzelete, és egész úton azon fantáziált, milyen szerepeket vehetnének fel, hogy bejussanak a stúdióba anélkül, hogy kiderülne, hogy a rendőrségtől jöttek.

- Elárulod végre, hogy mi a terved - kérdezte türelmetlenül a férfi, amikor beléptek az épületbe.

- Te csak legyél önmagad! - mosolygott kihívón Kate.

Castle egy pillanatra megtorpant, aztán belenyugodva, hogy nem fogja elárulni a tervét a nő, sóhajtva utána indult.

Annak ellenére, hogy nem voltak bejelentkezve, Beckett csábos mosolyának, és igéző tekintetének köszönhetően minden gond nélkül eljutottak az ügyvezető igazgató irodájáig. Már csak a szigorú tekintetű középkorú titkárnőn kellett túljutniuk. Beckett éppen azon töprengett, milyen taktikát válasszon a tapasztalt titkárnővel szemben, amikor meglátta, hogy a nő addig gyanakvóan méregető szeme elkerekedik, kemény vonású szája elnyílik csodálkozásában, és úgy néz Castle-ra, mintha csodát látna.

- Richard Castle? Richard Castle! - kérdezte, majd kiáltotta izgatottan, majd amikor látta, hogy az író rávillantja sármos mosolyát, elaléló mosollyal tette a szívére a kezeit. - Ó, ha tudná, micsoda öröm, hogy találkozhatok önnel! Minden könyvét olvastam, és dedikáltattam is, de nem gondoltam, hogy egyszer a hétköznapi életben is találkozunk.

- Nekem öröm, ha az olvasóimmal találkozhatom - mosolygott az író elbűvölő őszinteséggel a titkárnőre, és felé nyújtotta a kezét, aki boldogan elfogadta a kézfogást, és bemutatkozott.

Beckett arra gondolt, lehet, hogy a nő napokig nem fog kezet mosni, hogy kedvenc írója érintése megmaradjon rajta. Megköszörülte a torkát, hogy figyelmeztesse Castle-t, jövetelük céljára.

- Ó! Elen, hadd mutassam be Katherine Houghton-t, az asszisztensemet - fordult Beckett felé, és kinyújtott karjával rámutatva alig észrevehetően a nyomozóra kacsintott, akinek az asszisztens szó hallatán villámokat szórt a szeme. Udvarias mosolyt erőltetett magára, és kezet fogott a titkárnővel. - A segítségére lenne szükségünk - váltott a férfi hirtelen témát.

- Nagyon sajnálom, de az igazgató úr nem tartózkodik az irodában - sajnálkozott a nő - de ki tudom járni, hogy a lehető leghamarabb fogadja önöket.

- Talán ön is tudna segíteni. Tudja, a következő regényem egyik jelenete egy fotóstúdióban játszódik, és szeretnék betekintést nyerni egy ilyen stúdió életébe.

Beckett bármilyen régóta ismerte a férfit, még mindig elcsodálkozott, hogy természetes sármjával milyen könnyedén leveszi lábukról a nőket. A nő készségesen vezette őket körbe az öltözőkön, sminkes szobákon, a szélgéppel, és különböző lámpákkal felszerelt hatalmas szobákon, ahol a képek készülnek, az előhívó helyiségeken keresztül a számítógépes helyiségig, ahol a portfóliók elnyerik végleges alakjukat.

A nő mindenhol lelkesen magyarázott, míg a fotósok rosszalló pillantásokat lövelltek feléjük.

- Gyerekeket is szoktak fotózni? - kérdezte mintegy mellékesen Catle, miközben belelapozott egy fiatal, szőke lány kész portfóliájába. - A regényemben különleges képeket készítenek 5-12 éves gyerekekről - mondta ártatlan arccal.

Kate figyelmét nem kerülte el, hogy a rajongása tárgyának olvadozva mesélő nő tekintetébe hirtelen félelem költözött, amikor meghallotta a férfi utolsó mondatait.

- Nem szoktunk gyerekekről képet készíteni, nem ez a profilunk - mondta elkomolyodva, mintha maga is elgondolkodna valamin. - Bár Alain Sargue, az új fotósunk azt hiszem az utóbbi időben készített gyerekfotókat. Tudják, ő fél éve érkezett Franciaországból, és még nem fogadta el teljesen az igazgató úr nézeteit, ezért néha más felfogású képeket készít, mint amit a cég elvár tőle.

- Beszélne nekünk ezekről a "más felfogású" képekről? - szólalt meg az eddig hallgatag nyomozó, és jelvényét a titkárnő szeme elé emelte. - Kate Beckett nyomozó vagyok.

A titkárnő szinte ledermedt. Egy pillanatig mereven bámulta a jelvényt, aztán hitetlenkedve Beckett-re nézett, majd mélységes csalódást tükröző tekintettel Castle-re, aki bocsánatkérő mosolyra húzta a száját.

- Szóval, maga Nikki Heat - mérte végig a nyomozót a nő, amikor első meglepetéséből magához tért.

- Kate Beckett nyomozó vagyok - ismételte meg a nő, miközben magában fortyogott a dühtől, de erről csak egy pillanatra kitáguló orrcimpái tanúskodtak. Semmi sem bosszantotta jobban, mint amikor Nikki Heat-ot látták benne.

- Van olyan jó, mint ő? - folytatta zavartalanul a titkárnő.

- Higgye el, Nikki Heat csak álmodozik róla, hogy olyan jó legyen, mint én - szűrte a fogai között Beckett.

Átható tekintetével és halk, mégis fenyegetően csengő szavaival sikerült kizökkentenie a titkárnőt a Castle iránti rajongásából, és az író képzeletbeli szereplőinek valóságba ültetéséből. A nő zavartan kapta el szemét a nyomozóról, és igazgatta meg tökéletesen álló hajkoronáját.

- Beszéljenek az igazgató úrral! Néhány óra múlva visszaér - próbált kitérni a beszélgetés alól, miközben megkerülte az íróasztalát, és szemüvegét feljebb tolva, szinte pillanatok alatt változott át rajongóból távolságtartó titkárnővé.

Beckett két tenyerével az asztalra támaszkodott, és olyan közel hajolt a nőhöz, hogy az önkéntelenül hátrébb húzódott.

- Ha akarja, a kapitányságon is megejthetjük ezt a beszélgetést - csengett vészjóslóan a hangja.

A nő sóhajtott, és megadóan a székére roskadt.

- Ha valóban olyan jó nyomozó, akkor tudnia kell, hogy amit elmondok, arra semmi bizonyítékom nincs, egyszerűen csak furcsa dolgokat tapasztaltam, most meg megjelentek maguk - kezdett bele nehezen a nő. Látszott rajta, hogy valami gyanúsat tapasztalt, ami rossz érzéssel töltötte el. - Alain Sargue, az új fotósunk, Franciaországból érkezett, komoly tapasztalata volt, neves divatmagazinoknak és modellügynökségeknek dolgozott, és valóban profi volt a szakmájában. Eleinte mindenki el volt ájulva tőle, de nem sokkal azután, hogy elkezdett nálunk dolgozni, mindjárt összetűzésbe került az igazgató úrral, mert két férfi négy vagy öt gyereket hozott be fotózásra, az igazgató úr pedig észrevette. Behívatta Alain-t az irodájába, és hallottam, ahogy utasítja, hogy még egyszer nem szeretné meglátni, hogy gyerekfotózásra használja a stúdiót, amikor alig győzik a portfóliók készítését a leendő modellekről és színésznőkről. Alain persze elnézést kért, és úgy tűnt, minden rendeződött. Körülbelül egy hónappal ezelőtt itt felejtettem az igazgató úr beszédét, amit egy divatbemutató megnyitójára írtam neki, ezért késő este visszajöttem. A parkolóban megláttam az egyik férfit, aki a gyerekeket akarta fényképeztetni, amint egy nagy motor felé siet, Alain pedig fenn volt a stúdióban, és az egyik fotózásra használt szobában pakolgatott. Olyan érzésem volt, mintha a méregdrága felszerelést szerelné vissza a helyére. Rettentő zavarba jött, amikor meglátott, és magyarázkodni kezdett, hogy a másnapi fotózáshoz akar csak előkészülni. Éreztem, hogy hazudik. Aztán olyan kapkodásba kezdett, hogy majdnem feldöntötte az egyik reflektort, és ahogy utánakapott, belerúgott az aktatáskájába, amiből egy köteg fénykép csúszott ki. Igyekezett eltakarni őket, és gyorsan visszatuszkolni a táskába, de a két felső képet láttam. - A nő elgondolkodva elhallgatott, és maga elé meredve próbálta felidézni, mit is látott pontosan, aztán Beckett-re nézett. - Kisgyerekek voltak a képeken, de ... először azt hittem, hogy felnőtt modellek. Ki voltak sminkelve, és felnőtt ruhák és ékszerek voltak rajtuk - mondta halkan, de magabiztosan.

- Meg tudná adni Alain Sargue címét? - kérdezte Beckett, mire a nő bólintott, leütött néhány billentyűt a számítógépén, és már diktálta is a címet.

- Tudna személyleírást adni a férfiakról, akik a gyerekekkel itt jártak? - szólalt meg Castle. 

- A motorosról igen - bólintott a nő.

Néhány perc múlva a nyomozó és az író elégedetten egymásra mosolygott. A személyleírás teljesen megegyezett a fotografikus emlékezetű kisfiúéval, David-ével, aki Benjamin Jacobs, a templomszolga gyilkosát írta le ugyanígy.

Beckett beszólt a kapitányságra, hogy hozzák be Alain Sargue-t, és álljon készen egy rajzoló, hogy a titkárnő segítségével képet kapjanak a gyanúsítottról.

- Mi köze lehet az énektanár-kórusvezető Samuel Eckhardt-nak és Benjamin Jacobsnak, a templomszolgának egy orosz akcentussal beszélő  motoroshoz, és a francia fotóshoz - töprengett a kapitányság felé autózva Beckett - és ki mozgatja a szálakat?

- Egyszerű - vonta meg a vállát Castle. - Maffia. 

- Komolyan? - nézett a férfira összevont tekintettel Kate. - Már megint ezzel jössz? Nincs jobb ötleted? - csóválta meg a fejét.

- Igaz - húzta össze a száját bosszankodva a férfi. - Ez a fantáziátlanság már ijesztő. Hm. Persze az is lehet, hogy mindannyian egy titkos szekta tagjai - merengett el, Kate arcán pedig átsuhant egy mosoly.

Hirtelen csend telepedett rájuk. Mindketten ugyanarra gondoltak, és egyikük sem akarta feltenni a nyomasztó kérdést, hogy mi lehet a gyerekekkel.

A kapitányságon Ryan-t és Espo-t az eligazítóban találták meg, amint éppen Shaw ügynökkel tanulmányoztak valamit az FBI okostábláján. Castle kicsit irigykedve ráncolta össze a homlokát, amikor kevin érintésére egy sor adat jelent meg a táblán.

- Kár, hogy megjöttetek - pillantott feléjük Espo, aki tudta, innentől Castle ki fogja sajátítani a táblát.

Shaw ügynök és Beckett egymásra nézett, és megcsóválták a fejüket a férfiak gyerekes rajongásán, amit az okostábla váltott ki belőlük.

- Megpróbáltunk kapcsolatot keresni a négy ember között - mutatott a táblára az ügynök, mire Kate elmosolyodott. Mintha az autóban feltett kérdését meghallotta volna Jordan. - Találtunk egy érdekes dolgot, de majd a kollégái elmondják. Nekem most rohannom kell - pillantott az órájára. Amikor meglátta Kate és Castle kérdő tekintetét, boldog mosollyal az arcán adott magyarázatot. - Ma van a születésnapom, és a kislányom egy óriási meglepetéssel készül rá - amiről persze én semmit sem tudok - kacsintott. - Nincs az a gyilkos, akiért kihagynám, hogy lássam a boldogságtól csillogó szemét. Mr. Castle - nézett a férfira - maga már tudja, milyen csodálatosak a gyerekek! Akkor a legboldogabbak, ha örömöt okozhatnak nekünk, és boldognak látnak bennünket. Régen azt hittem, ez csak fordítva igaz.

Castle egyetértően mosolyogva bólintott, miközben számtalan emlék cikázott át a fején, amikor Alexis meglepte őt valami ajándékkal, és ilyenkor mindig soha nem látott fények csillogtak a szemében.

Amíg a férfi elmerengett az emlékeken, Beckett kínosan mosolygott, mivel a két ember olyan dologról beszélt, amit ő csak a gyerek oldaláról élt át, és a szülő oldaláról talán soha nem is fog megtapasztalni. Zavarát csak fokozta, amikor az ügynök közelebb lépett hozzá, és mélyen a szemébe nézve, halkan hozzáintézte a szavait.

- Remélem Kate, ezt nem akarja kihagyni!

Beckett csak állt, torka kiszáradt, hallotta dobhártyájában saját dübörgő szívverését. Vett egy nagy levegőt. Mire feleszmélt, már csak az ügynök mögött becsukódó liftajtót látta. A három férfira nézett. Espo hirtelen a táblán levő adatokat kezdte tanulmányozni, Ryan zavartan elkapta a tekintetét, kezét zsebre tette, majd kihúzta, végül intett, hogy főz egy kávét, Castle azonban egyenesen  szemébe nézett. Néhány másodpercig fogva tartották a kék szemek, amikben szeretetet, féltést és szomorúságot vélt felfedezni, aztán pislantott egyet. Nem akarta újra elölről kezdeni a harcot saját érzéseivel, ezért kényszerítette magát, hogy az ügyre koncentráljon.

- Mit találtatok? - fordult Espo felé, és gyorsan megköszörülte a torkát, miután meghallotta saját, elcsukló hangját.

- Castle, ez még téged is meg fog lepni - fordult feléjük kihívó mosollyal a nyomozó. - Eckhardt és Jacobs nemcsak a templomból ismerte egymást. Sokkal régebbi a kapcsolatuk. Amikor Beckett hívott minket, hogy képbe került a francia fotós, megnéztük az adatbázisban, neki nem lehet-e köze a két emberhez. Éééés ... bingóóó! - csapott öklével a levegőbe.

- Mi ... mi fog meglepni? - kérdezte kíváncsian Castle.

- 20 évvel ezelőtt mindhárom férfi tagja volt egy később betiltott vallási szektának! - húzta ki magát Espo győzelemittasan.

- Szektának? - kiáltott fel Castle és Beckett egyszerre, de amíg a nő hitetlenkedve vonta össze a szemöldökét, addig a férfi önelégülten húzta mosolyra a száját.

- Van érdekesebb is! - figyelte Esposito a két ember reakcióját elégedetten, bár sejtelme sem volt róla, hogy Castle néhány perccel ezelőtt éppen a szekta lehetőségét vetette fel. - A szektát annak idején azért tiltották be, mert kisgyerekeket akartak beavatni az "élet testi gyönyöreibe" - pillantott az irataiba. - A szekta több tagja ellen eljárás indult, de végül bizonyíték hiányában ejtették a vádat.

- Nézzetek utána, ki volt a szekta vezetője - adta ki az utasítást Beckett, mire Javi egy lapot tett elé, és büszkén kihúzta magát.

- Tudtam, hogy ezt fogod mondani - mosolyodott el, aztán a lapra mutatott. - A főnök egy bizonyos Ted Edwards.

- Ted Edwards? - emelkedett meg a székében Castle, és elképedve nézett hol Beckett-re, hol Espo-ra. - Az a bizonyos Ted Edwards? - kérdezte izgatottan, és társai tanácstalan arcát látva lelkesen magyarázni kezdett. - Neki van a keleti part egyik legnagyobb DVD-kölcsönző és szex-shop hálózata, és egy csomó erotikus magazin tulajdonosa. 

- A DVD-k, gondolom felnőtt filmeket tartalmaznak - állapította meg látszólag közönyösen Beckett, de tekintete Castle arcát fürkészte, aki olyan izgatottan adta elő a számára egyértelmű információt, mint egy kamasz, aki rájön, hogy többet tud az élet titokzatos, érzéki oldaláról, mint a barátai.

- De még milyen felnőtt filmeket! - nézett jelentőségteljesen vigyorogva Javi-ra  az író, de amikor visszafordult Kate felé, elakadt a szava, és az arcára fagyott a nevetés. - Hát ... már nem is igazán emlékszem, ki is mesélt róluk - vette fel legártatlanabb arckifejezését, de amikor Kate rosszalló tekintetének ellentmondó mosolyát meglátta, hozzátette: - Néhányat talán én is láttam.

- Néhányat? - vonta fel a szemöldökét kacéran a nő.

Castle arcára kiült a kisfiús, mégis pajkos mosoly.

- Már nem tudom, hányat, de az biztos, hogy nagyon sokat tanultam belőlük - mondta közelebb hajolva Kate-hez. 

Néhány másodpercre megszűnt számukra a külvilág, tekintetük összefonódott, és szinte olvastak egymás gondolataiban, tudva, melyik közösen megélt pillanatok lehettek azok, amelyek nem Castle saját ötletei voltak. Aztán mindketten nyeltek egyet, és visszatérve a jelenbe, rendezték vonásaikat, megszakították a szemkontaktust.

Espo elnézően mosolyogva figyelte a párost. Az elmúlt években nem egyszer volt tanúja hasonló jeleneteknek, de azok sosem voltak ennyire nyíltan erotikusak, mellette mégis bensőségesek. 

- Á, Javi ... mi kihallgatjuk Samuel Eckhardt-ot, ti addig ... - kezdte Beckett, de a nyomozó felkapta a lapot, és meg sem várva a mondat végét, sietve elindult.

- Tudom, nézzünk utána a pénzügyeinek, és a híváslistájának - szólt hátra menet közben. - Csak azt tudnám, hova tűnt Ryan! - nézett körbe. 

Mintha csak neve emlegetésére várt volna, Kevin éppen abban a pillanatban viharzott ki a pihenőből. Egyik kezében a telefonját szorongatta, másikkal idegesen túrt hátrafésült hajába. Három szempár szegeződött rá csodálkozva, mert még sohasem látták ezt a kifejezést az arcán. A várakozásteljes izgatottság és az öröm mellett mintha félelem és kétségbeesés ült volna a vonásain. 

- Én ... nekem most ... - kapkodta a tekintetét hol az egyik, hol a másik társára. - El kell mennem - nyögte ki végül.

- Ryan! - szólt rá erélyesen zavartan viselkedő barátjára Espo.

- Jenny hívott. Itt az idő - mondta nagyot nyelve, mire a többiek elmosolyodtak.

- Akkor még ma apa leszel? - hőkölt hátra meglepetésében Espo, Ryan pedig bizonytalanul bólintott.

- Azt mondták, benn lehetek - pislogott nagyokat.

- Mire vársz? Rohanj! - mosolygott rá szeretettel Kate.

Ryan nagyot sóhajtva hálásan elmosolyodott, és végignézett a kis csapaton. Amikor tekintete Castle-vel találkozott, az író felállt, közelebb lépett, mindkét kezével megfogta a nyomozó vállát, és mélyen a szemébe nézett.

- Készülj fel életed legfélelmetesebb, és legboldogabb pillanatára. Segíts mindkettejüknek, hogy megtudjátok, mi az élet legnagyobb csodája - mondta, azzal elengedte Ryan vállát, és mosolyogva intett a fejével, a nyomozó pedig, mint aki felkészült élete legnagyobb kihívására, még egy pillantást vetett barátaira, aztán elszánt, örömteli várakozással rohant a lift felé.

Kate elmerengve nézte a még mindig átszellemült mosollyal álló írót, ahogy követi tekintetével a barátját. Furcsa érzése támadt, amikor Castle, Ryan szemébe nézve elmondta azt a néhány mondatot. Fülében még ott csengtek a férfi szavai, megnyugtató, összetéveszthetetlen hangja. Ami igazán fogva tartotta, az a tekintete, és szavainak hangsúlya volt. Érezte, hogy Castle olyan csodáról beszél, amihez foghatót nem élhet át az ember, és ő már megtapasztalta ezt a csodát.

Kate emlékezett a pillanatra, amikor Alexis elrablásakor megosztotta vele, hogy mit élt át, amikor azt a "kicsi valakit" a kezébe adták, és ránézett. Akkor meghatották a férfi szavai, most viszont úgy érezte, mintha megfosztaná magát valamitől, ami semmihez nem hasonlítható boldogsággal tölti el az embert, valamitől, amit átélhetne, ha másképp döntött volna. 

A liftajtó bezárult Ryan mögött. Castle megfordult, de a nő zavartan elkapta a tekintetét, és látszólag az előtte heverő papírok tanulmányozásába mélyedt.

- Szóval, Ryan apa lesz - törte meg a csendet Espo, aki csak most emésztette meg a történteket, és állapította meg már másodszor a kézenfekvő tényt. - Remélem, minden rendben lesz - csendült aggodalom a hangjából, de a következő pillanatban szembesült vele, hogy minden kulimunka egyedül rá maradt. - Néhány napot még várhatott volna az a baba - méltatlankodott.

- Ne nyafogj Javi! Castle majd segít - mondta Beckett anélkül, hogy felnézett volna a papírokból. Várta, hogy az író hevesen tiltakozik majd, hogy ő a kihallgatáson akar lenni, nem pedig banki számlakivonatokat bogarászni, de a férfi nem szólt, csak engedelmesen felállt, és Espo-hoz lépett-

- Gyere haver! Lásd, kivel van dolgod, és nehogy azt mondd, hogy cserbenhagytalak - indult a nyomozó asztala felé.

Kate, anélkül, hogy megmozdult volna, felpillantott. Szeme Espo elgondolkodó tekintetével találkozott.

- Minden rendben? - kérdezte a férfi, és Castle felé intett a fejével, mire Kate megrántotta a vállát, és újra az iratokra érzett. Akkor vett csak levegőt, amikor Espo az író után indult. Annak ellenére, hogy mindig szerette, ha a kihallgatásokon ott van vele a férfi, most örült, hogy nem kell együtt lenniük. Nem akart Ryan leendő apaságáról, a gyerek okozta boldogságukról beszélgetni. Újra felnézett, és néhány pillanatig összevont szemöldökkel figyelte a Ryan asztalánál ülő, iratok tanulmányozásába mélyedő írót. Nem értette, miért viselkedett ilyen szokatlanul. Megpróbálta elnyomni feltörekvő kételyeit, vágyait és bizonytalanságát, fogta a fekete dossziéját, elindult a kihallgató felé, de az ajtó előtt megtorpant. Még egyszer végiggondolta az összegyűjtött tényeket a kórusvezetővel kapcsolatban, aztán belépett a kihallgatóba.

Castle a kezében tartott papír fölött átnézve nézte, ahogy a nő, akit szerelemmel szeret, érzéseivel vívódva, feszülten távolodik. Amikor Ryan elment, és ő meglátta Kate arcát, valami azt súgta, hogy jobb, ha nem hozzák fel újra a gyerek kérdést, még úgy sem, hogy Ryan születendő babájáról beszélnek. Valami megváltozott az utóbbi napokban Kate viselkedésében. Nem tudta, hogy mi az, csak azt, hogy olyan dolog, amivel a nő egyedül akar megbirkózni, és ő ezt tiszteletben tartotta.

Kate magabiztosságot sugárzó tartással nyitotta ki a kihallgatószoba ajtaját. Ahogy átlépte a küszöböt, megszűnt Kate Beckett, a nő, akinek gyakran viaskodnak az érzelmei az eszével, a szobába már a kemény, elszánt Beckett nyomozó lépett be szálfa egyenes derékkal, átható, megalkuvást nem tűrő tekintettel.

- Mr. Eckhardt, sok minden történt, amióta találkoztunk - ült le távolságtartóan hátradőlve a széken Beckett. Szemét nem vette le akkor sem a férfiról, amikor fekete mappáját kinyitotta. 

Samuel Eckhardt kevés sikerrel tudta palástolni idegességét. Izmai megfeszültek, tekintete ide-oda cikázott a nyomozó, az ajtó és a dosszié között, ökölbe szorított kezét szorosan markolta a másikkal, homloka fénylett az izzadtságtól. 

- Ne-nem értem, miért kellett behozniuk, már mindent elmondtam a kollégáinak. Alig ismertem Benjamin Jacobs-ot - kezdett azonnal a védekezésbe.

- Nem gondolja, hogy egy kicsit sok ember esik gyilkosság áldozatául mostanában a templomhoz köthető emberek közül? - kérdezte nyugodtan Beckett, és szenvtelen arccal figyelte az egyre sűrűbben pislogó férfit, aki idegességében beletúrt vékony szálú, zsíros hajába.

- De hát már megtalálták Daniel atya és Mr. Wyatt gyilkosát! Benjamin-t meg alig ismertem - emelte meg támadóan a hangját.

- A templomban élték le a fél életüket, ne mondja, hogy nem ismerték egymást!

- Ismertem, persze, de nem voltunk barátok. Fogalmam sincs, miért ölték meg, de ezt már elmondtam a kollégáinak.

- Hát, ha valóban nem ismeri olyan jól, akkor vajon miért az ő holttestét használták erre? - húzott ki egy fényképet a mappájából, és egy határozott mozdulattal Eckhardt elé tette. A közeli felvételen pontosan látszott a halott templomszolga hátára késsel vésett hangjegysor.

Beckett a férfi minden rezdülését figyelte. Eckhardt elsápadt, pislogás nélkül meredt a képre, remegő kézzel közelebb húzta magához, mint aki nem akar hinni a szemének. Szája elnyílt a felismeréstől, végül rémült tekintetét Beckett-re emelte.

- Ez ... ez mi? Ne-nem értem.

- Azt hiszem, pontosan tudja, hogy mi ez - hajolt közelebb a férfihoz. Kate a zsigereiben érezte, hogy most kell megfogni a kórusvezetőt, addig, amíg a félelem a markában tartja - elvégre egy egyházi kórus vezetője.

- Ez a ... ez egy egyházi ének első két üteme - próbált jellegtelen választ adni a férfi, de Kate ismerte annyira a testbeszédet, a mimikát és a tekinteteket, hogy tudja, Eckhardt tisztában van a dallam jelentőségével.

- Pontosabban a Bűn, bűn, bűn címűé. Mi is a száma? - nézett jelentőségteljesen a férfira, aki a tekintetből már sejtette, hogy nem titkolhatja el, amit gondol.

- 11. 08. - nyögte ki nehezen, aztán remegő kézzel felemelte a képet.

- November 8. Ismerős ez a dátum? - kérdezte, miközben kérdőn felhúzta a szemöldökét.

A kórusvezető elborzadva újra a képre nézett, aztán amikor tudatosult benne, hogy mi a jelentősége a számnak, kiejtette kezéből a képet. - Nekem üzentek - suttogta, aztán a kihallgatás során először, nyíltan Beckett szemébe nézett. - Én leszek a következő - csuklott el a hangja.

Kate árgus szemekkel figyelte a félelemtől egész testében remegő férfit.

- Ha elmondja, kik állnak Benjamin Jacobs megölése mögött, és hogy mit tud az elrabolt gyerekekről, akkor védőőrizetet kap, és megússza élve - mondta Beckett komolyan, de hangjából és vonásaiból eltűnt a keménység. Fontos volt, hogy Eckhardt megbízzon benne, és felfogja, csak úgy mentheti meg az életét, ha elfogadja az alkut. Mivel a férfi láthatóan elbizonytalanodott, és azt fontolgatta, milyen sors vár rá, ha nem beszél, közelebb hajolt hozzá. - Én vagyok az utolsó lehetősége, ha nem akarja így végezni - bökött mutatóujjával a képre.

A férfi megbabonázva követte a nyomozó ujját, és mint aki nem tud szabadulni a látványtól, anélkül, hogy felnézett volna, lassan beszélni kezdett.

- Kamaszkorom óta vonzódtam a kicsi gyerekekhez. Az eszem tudta, hogy bűn, de a vágyaimnak nem tudtam parancsolni. Húsz éves voltam, amikor a szekta magába szippantott, és én kiélhettem bűnös vágyaimat. Ott ismerkedtem meg Benjamin-nal. Amikor a szektát betiltották, ide költöztünk, ahol nem ismert bennünket senki. Aztán Benjamin gyerekkori szenvedélye felülkerekedett rajta. Rengeteget vesztett a játékautomatákon, és pénzre volt szüksége, ezért kereste fel a szekta vezetőjét Ted Edwards-ot. Annak idején jó barátságban voltunk, és tudtuk, hogy neki bejött az üzlet, és hatalmas vagyonra tett szert. Benjamin kapott kölcsönt, de azt is eljátszotta, végül Ted megfenyegette, ha nem dolgozik neki, akkor kicsinálja.

- Mi volt a feladata? - kérdezte Beckett, amikor a férfi elhallgatott.

- Meg kellett szerveznie olyan gyerekek elrablását, akikre Ted pedofil ügyfelei vágynak - mondta szemlesütve Eckhardt.

Kate érezte, hogy szinte bizsereg minden idegsejtje a dühtől és a gyűlölettől. Ritkán, nagyon ritkán érzett gyűlöletet, és mindig szégyellte, mert úgy érezte, ez az érzés olyanná teszi, mint amilyenek azok, akik kiváltják belőle. Hirtelen maga előtt látta a gyerekek mosolygós képeit, aztán végigfutott az agyán, milyen borzalmakat élhettek át a világ legártatlanabb lelkei. Összeszorította a száját, és megpróbált uralkodni az érzésein, de képtelen volt rá. Belenyúlt a mappába, egy köteg fényképet húzott elő, és kiteregette a férfi előtt.

- Ezt tették a gyerekekkel - rakta egymás mellé a képeket, felváltva a gyermeki ártatlanságot tükröző, és a kisminkelt, felnőtt ruhába öltöztetett riadt tekintetű gyerekeket ábrázoló fotókat. Szavaiból sütött a harag és a megvetés. A hatás nem maradt el. Eckhardt hátrahőkölt, és mintha összezsugorodott volna a székben, teljesen összetört.

- Egy nap azt kérdezte, akarok-e könnyen sok pénzhez jutni, és én igent mondtam. Ő leadta a listát, hogy kisfiúra vagy kislányra van szükség, hogy milyen korú és milyen bőrszínű legyen. Nekem kellett kiválasztanom a megfelelő gyereket, mivel ismertem őket a templomból, és azt is tudtam, melyikük származik szegényebb családból. Az elrablást Benjamin szervezte. Megmondtam, melyik gyerek a megfelelő, és megkaptam a pénzt.  Akkor kezdődtek a gondok, amikor Daniel atya idekerült, és túlságosan érdekelte az eltűnt gyerekek ügye. Ted két embere akkoriban többször is eljött, hogy figyelmeztessenek, megkeserülöm, ha nem tartom a számat.

- Hogyan kapta meg a pénzt? - kérdezte Beckett, amikor a férfi elhallgatott. Ha az utalásokat vissza tudják vezetni Ted Edwards-ig, akkor egy lépéssel közelebb kerülhetnek a szervezet fejéhez.

- Benjamin adta át, és mindig készpénzzel fizetett. Az első két részletet otthon őrzöm elrejtve. Lelkiismeret furdalásom volt, ezért a többit a templom alapítványának a számlájára utaltam névtelenül.

Beckett-nek beugrott, hogy volt az alapítványnak egy névtelen támogatója, de nem tudták lenyomozni, honnan érkezett a rendszeres adomány.

Még fél óráig faggatta a férfit, aztán amikor úgy érezte, több hasznos információval nem rendelkezik, felállt, de az ajtóból még megvetően visszaszólt.

- Ha hisz Istenben, esedezzen bűnbocsánatért, de nem hiszem, hogy van olyan hatalom, ami megbocsátást adna azért, amit tett - mondta, és kilépett az ajtón.

Castle és Espo még mindig a papírok fölé görnyedt. Elmosolyodott. A nyomozót gyakran látta ebben a testhelyzetben, de Castle-ről ez nem volt elmondható. Ahogy a közelükbe ért, a két férfi kíváncsian felnézett, mire ő elégedetten bólintott, és tömören beszámolt Eckhardt vallomásáról. A kihallgatóban érzett haragot lassan felváltotta az az érzés, amit akkor érzett, amikor egy ügy megoldásában fordulóponthoz értek. Nézte Rick és Javi arcát, és tudta, hogy ugyanazt érzik, amit ő.

- Találtatok valamit? - intett fejével a papírhalomra.

- Jacobs telefonhívásai között van egy nehezen lenyomozható szám, amiket mindig két nappal valamelyik gyerek elrablása előtt hívott, és egy másik, amit péntekenként. A fiúk már dolgoznak rajta.

- A pénzügyei első ránézésre teljesen tiszták - vette át a szót Castle. - Semmi gyanús utalás sem a bevételi, sem a kifizetési oldalon.

Kate elnyomott egy mosolyt. Castle olyan volt, mintha átvette volna Ryan szerepét. Hirtelen eszébe jutott, miért is rohant el a férfi, és önkéntelenül kiszaladt a kérdés a száján.

- Kevin nem telefonált még?

- Nem - nézett rá meghökkenve Espo, aki nem értette, miért jutott Beckett eszébe Ryan.

- Hát, szerintem még néhány órát biztosan várnunk kell - pillantott az órájára Castle, mint aki már tudja, hogy nem megy egy szülés olyan gyorsan, aztán mintha mi sem történt volna, folytatta a templomszolga pénzügyeinek taglalását. - Ha megnézzük, milyen címszó alatt kapott pénzt a számlájára, az már sokkal érdekesebb - húzta fel a szemöldökét sokatmondóan, és Kate kezébe nyomott egy noteszlapot.

A nő szeme végigsiklott a szép formájú, egyenletes betűkön, és kérdőn a férfira nézett. A lapon dátumok sorakoztak egymás alatt, mellettük pedig különböző erotikus magazinok nevei, ahonnan Benjamin Jacobs cikkek megírásáért jelentős összegeket kapott.

- Hát, megnéztünk néhány magazint - kezdte lassan Castle - persze szigorúan a nyomozás érdekében, és egyetlen cikket sem írt Benjamin Jacobs - pislogott ártatlanul.

- Ti pornólapokat nézegettetek a kapitányságon? - képedt el Beckett, és bár megpróbált halkan beszélni, sütött szavaiból a rosszallás.

- De vigyáztunk, hogy Gates kapitány meg ne lássa - állta pajkos mosollyal a száján Castle a nő villámokat szóró tekintetét.

- Aha, betakartuk őket újságpapírba - csatlakozott Espo az író mellé, és kajánul vigyorogva az íróasztal szélén álló napilapnak látszó halomra pillantott.

- Nem tudtátok volna másképp kideríteni?

- De, csak úgy nem lett volna benne semmi izgalom - húzta fel a vállát a nyomozó, aki igencsak élvezte a helyzetet, és csak késve vette észre, hogy Castle fejét rázva figyelmezteti, hogy tovább nem feszítsék a húrt, mert annak ő issza meg a levét.

- Izgalomra vágytok? Akkor reggel kezdhetitek átnézni Ted Edwards összes magazinjának pénzforgalmát! - húzta kárörvendő mosolyra a száját Kate, és elégedetten látta, hogy sikerült lehűtenie a két férfit.

Castle éppen elő akart állni az ötlettel, hogy ezt bízzák az FBI-ra, amikor csengeni kezdett a telefonja.

- Anya? - szólt bele kérdőn a készülékbe.

- Richard, haza tudnátok jönni? Fontos vendégeitek jöttek - mondta titokzatosan Martha, de Castle érezte az izgatottságot és az örömöt is a hangján.

- Milyen fontos vendégeink? - kérdezte, miközben értetlenül Kate-re nézett.

- Legyen meglepetés!

- De Anya ... - kezdett volna az ellenkezésbe, de a nő a szavába vágott.

- Tudom, hogy odavagy a meglepetésekért.

- De Kate utálja őket - mondta, és kétségbeesetten Bcekett-re nézett.

- Tudtok jönni, vagy nem? - adott ultimátumot Martha.

Castle keserves arcot vágva várta a segítséget Kate-től, aki az órájára pillantott, és bólintott. Késő volt, és előző éjjel is csak pár órát aludtak. Pihenésre van szükségük, hogy másnap jelentős eredményt tudjanak letenni a kapitány asztalára, hogy megtarthassák az ügyet. Reménykedett, hogy bárkik is a vendégek, gyorsan megszabadulnak tőlük. Akkor még nem sejtette, hogy nem a vendégekkel töltött idő miatt fog nyugtalanul forgolódni egész éjszaka.

A hazafelé tartó úton megbeszélték, hogy reggel átadják az FBI-nak Ted Edwards magazinjainak pénzügyi átvizsgálását. Több emberük van, és nagyobb hatáskörük, amire szükség lehet egy olyan milliárdosnál, mint Edwards, aki valószínűleg a város legjobb könyvelőit és ügyvédjeit alkalmazza.

- Ne hívjuk fel Ryan-t? - kérdezte váratlanul Castle, miközben tanácstalanul forgatta kezében a telefonját.

- Te örülnél a helyében egy baráti érdeklődésnek? - pillantott a férfira Kate, aki szíve szerint felhívta volna Kevint, de mivel soha nem volt még ilyen helyzetben, nem tudta, jó ötlet lenne-e, ezért inkább Castle-re bízta a döntést.

- Hát, ha még az elején vannak, akkor biztosan jólesne nekik, hogy izgulunk értük, de később ... hát akkor ... az már csak hármuk pillanata - tűnődött a férfi, aztán felragyogott a tekintete. - Küldök neki egy SMS-t! Ha már a vége felé tartanak, akkor legfeljebb nem olvassa el - mondta, és azonnal írni kezdett.

- Remélem, nem valami idétlenséget írsz! - vonta össze Kate a szemöldökét, és rosszat sejtve oldalra nézett.

- Dehogy! Ezzel nem viccelnék - kérte ki magának Castle sértődötten. - Csak azt írom, hogy gondolunk rájuk, és minden jót kívánunk.

Az elmúlt napokban nem először lepődött meg Kate az író reakcióin. Amióta az eltűnt gyerekek ügyén dolgoztak, Castle-nek olyan komoly és felelősségteljes megnyilvánulásai voltak, ami elgondolkodtatta a nőt, vajon minden arcát ismeri-e a férfinak.

- Szerinted kislányt, vagy kisfiút szeretne Ryan? - zökkentette ki a  kérdés Beckett-et gondolataiból.
- Ti férfiak mindig fiúra vágytok, nem?

- Ez többségében igaz, de csak addig, amíg meg nem tapasztaljuk, hogy milyen csodálatos dolog lányos apukának lenni - merengett el boldog mosollyal az arcán a férfi. - Tudod, a lányod az egyetlen nő a világon, aki feltétel nélkül szeret, rajong érted, soha nem rója fel a hibáidat, te vagy neki a férfiideál, elhiszi minden szavadat és végtelen bizalma van benned. Egyszerre vagy a "szerelme", a világmegváltó hőse, titkainak őrzője, a legjobb barátja. Az ő számára te vagy a tökéletes férfi, aki ...

- Értem, Castle - mosolyodott el Kate. - Én is rajongtam Apáért, egészen úgy 15 éves koromig, amikor nem akart elengedni buliba a környék legjobb rockbandájának pirszinges, tetovált, 30 éves dobosával - mondta, miközben jót derült a megdöbbenéstől szóhoz sem jutó férfin. - Szerintem Apa addig a pillanatig ugyanúgy érzett, mint te.

Kate várta a rácsodálkozást, hogy milyen kamasz volt, vagy a riadalmat, hogy még Alexis-nél is bekövetkezhet valami hasonló, vagy valami, poénos megjegyzést, de Castle hallgatott. Elgondolkodva fordította fejét a járdán siető emberek felé, de nem a megfáradtan hazasiető arcokat, a csapatba verődő fiatalokat, vagy a kirakatokat nézegető csinos nőket nézte. Arra gondolt, milyen apa lenne, ha fia született volna. Nem volt előtte apakép. Persze figyelte az osztálytársai apját, ahogy a fiaikkal viselkednek, de saját tapasztalata nem volt. Nem tudta, hogyan érez a fiú az apja iránt, ahogy azt sem, hogyan viselkedik egy apa a meghitt pillanatokban a fiával. Akkoriban sokszor fájt, hogy nincs mellette az apja. Először nem értette, később szégyellte és dühítette, végül elfogadta. Felnőttként azzal áltatta magát, hogy jó volt ez így, hiszen az anyjával olyan szoros lelki kötelék alakult ki köztük, ami sok mindenért kárpótolta, meg olyanokkal, hogy akit, amit nem ismersz, az nem is hiányozhat, de valahol a lelke legeldugottabb csücskében érezte, hogy hiányzik. Amióta találkozott az apjával, és megtudta, hogy titokban ott volt az életében, sok mindent másképp gondolt és másképp érzett, de még mindig nem tudta, hogyan nevelt volna egy kisfiút.

- Jól vagy? - törte meg a rájuk telepedő csendet Kate, és a komolyan merengő férfira nézett.

- Igen - húzta szomorkás mosolyra a száját Castle. Néhány másodpercig hallgatott, aztán nem tudta magában tartani a kételyeit. - Nem tudom, jó apja lennék-e egy kisfiúnak.

Ahogy kimondta a szavakat, szinte megfagyott a levegő. Oldalra pillantott, de Kate elkapta a tekintetét, és úgy tett, mintha minden figyelmét a vezetésre összpontosítaná, de megfeszülő teste, fehéredésig összeszorított szája és szűkebbre húzott szemhéjai árulkodtak a benne tomboló érzelmekről. Castle néhány másodperc után döbbent rá, mi okozta a hangulatváltozást.

- Úgy értem, nem tudom, jó apja lettem volna-e Alexis-nek, ha kisfiúnak születik - pontosította a szavait, miközben figyelte, ahogy Kate arcizmai kissé ellazulnak, és alig láthatóan nyel egyet. Őszintén ejtette ki a szavakat, mégis elgondolkodott, nem a tudatalattija viccelte-e meg. - Nem volt előttem igazi apafigura - tette hozzá halkan.

Kate egy darabig nem szólt. Emésztette a hallottakat, és birkózott saját háborgó érzéseivel. Áramütésként érték a férfi szavai, amelyekből arra következtetett, hogy egy kisfiúra vágyik, holott elfogadta, hogy közös gyerek nélkül éljenek. A magyarázatból viszont kihallotta az őszinteséget, és ez elbizonytalanította.

- Az első közös ügyünk idején azt mondtad, hogy túl sok apafigura volt az életedben - mosolyodott el halványan az emlékre Kate, de nem nézett a férfi felé.

- Te emlékszel ilyenekre?

- Nem is tudod Castle, mennyi mindenre emlékszem! - változott kihívóvá a nő mosolya, és feloldva a feszültséget az íróra nézett.

- Gondolom csupa olyan dologra, amikor a szellemességemmel és a nagyszerű ötleteimmel elkápráztattalak, vagy amikor nem tudtál ellenállni a vonzerőmnek, vagy ...

- Castle! Azokra is emlékszem, amikor az idegeimre mentél - fojtotta bele a szót tettetett rosszallással a férfiba, miközben bekanyarodott a parkolóba.

Castle szívesen folytatta volna a megkezdett évődést, ami már a mindennapjaik részévé vált, de gondolatai hirtelen másfelé kanyarodtak, amikor tudatosult benne, hogy mindjárt hazaérnek.

- Mit gondolsz, kik lehetnek a fontos vendégek? - ráncolta elgondolkodva a homlokát. Fogalma sem volt, miért titokzatoskodott az anyja, de nagyon remélte, hogy nem az új lovagját akarja bemutatni (vagy a többes számból ítélve, lovagjait), vagy nem a kiadótól tátogatták meg valami új ajánlattal.

- Alexis és Pi? - szaladt ki Beckett száján az első gondolata, és magában derülve figyelte, ahogy Castle arca először boldogan felragyog, aztán olyan grimaszt vág, mint aki citromba harapott. - Gyere, és mindjárt megtudjuk! - noszogatta a férfit, aki annyira belemerült lehetséges személyek felkutatásába, hogy még mindig becsatolt biztonsági övvel ült az anyósülésen, holott Kate már rég leparkolt, és kiszállt az autóból.

- Most nem vágyom a meglepetésre - duzzogott a lakás ajtaja előtt Castle, miközben a kulccsal babrált a zárban, aztán egy nagy levegőt véve belépett a nappaliba.

Az első pillanatban csak azt látta, hogy a kanapén egy idegen férfi és egy nő ül, akiket anyja, barátságos mosollyal az arcán, éppen frissítővel kínál. Amikor észlelték a két hazaérkező embert, mindhárman rájuk szegezték a tekintetüket.

- Á, kisfiam! De jó, hogy megjöttetek! - örvendezett Martha szokatlanul halkan, aztán Rick tanácstalan arcát látva, a két ismeretlenre mutatott. - Hadd mutassam be Mr. és Mrs. Keaton-t.

A húszas évei végén járó, sudár nő felemelkedett a kanapéról, és a tétován ácsorgó író felé lépett. Castle végigmérte a szolid, de csinos ruhákat viselő nőt, akinek kislányosan bájos arcát körbefogták aranylóan csillogó, szőke, göndör fürtjei, hatalmas, kék szeme könnyektől csillogott, és a férfi meglepetésére, hálás mosollyal nyújtotta felé a kezét.

- Köszönjük Mr. Castle! Nem is tudja, milyen boldoggá tett bennünket!

Castle feszengve elmosolyodott, és reménykedve pillantott az anyjára, aztán az időközben mellé lépő Kate-re, de Martha a hálálkodó fiatal nőt nézte mosolyogva, miközben mindkét tenyerét a szívére szorította, mint amikor színésznőként egy megható jelenet szemlélőjét alakította, de most a mosolya és a mozdulata is őszintének tűnt, Kate pedig éppen olyan tanácstalan arcot vágott, mint néhány pillanattal ezelőtt ő.

- Ammm ... őőő ... - keresgélte a megfelelő szavakat, mivel fogalma sem volt, mit is köszön neki a nő. Az is megfordult a fejében, hogy talán összetéveszti valakivel, vagy egy őrült rajongó, aki csak azért hálálkodik, hogy Nikki Heat és Jameson Rook újra egymáséi lettek a regényében, amikor meglátta a nő mögött nehézkesen felálló férfit. Néhány másodpercig megbabonázva bámulta a jóképű, magas fiatalember karjaiban levő pici, takaróba bugyolált valamit, ami egyszer csak megmozdult.

- Ne haragudjon Mr. Castle, hogy az otthonában zavarjuk, de szeretnénk, ha tudná, mennyire hálásak vagyunk, hogy segített megtalálni Tommy-t - szólalt meg elcsukló hangon a férfi, és úgy tartotta a karjában levő csecsemőt, hogy az író lássa a pelyhes hajszálakkal keretezett, kerek kis arcot, a cseresznyepiros ajkakat, az apró orrocskát és a hatalmas, égszínkék szemeket, amelyek egyenesen az íróra szegeződtek. Castle  pislantott, mintha azt várná, felébred egy valószerűtlen álomból. Hallotta a férfi szavait, de tekintetét nem tudta levenni a kisfiúról. Élénk képzelete szárnyra kelve újra megidézte élete egyik legmeglepőbb, és egyben legszörnyűbb pillanatát. Újraélte a boldog meglepetést, amikor a fiókot kihúzva meglátta a fiúcskát, aztán nyelt egyet az ágyékába hatoló elviselhetetlen fájdalom emlékére.

- Ő az egyetlen gyermekünk, és évekig reménykedve vártunk rá, mire megfogant, és életünk legnagyobb csodája volt, amikor először a kezünkben tartottuk - folytatta a férfi, és meleg, szeretettel teli szavai visszahozták Castle-t a jelenbe.

- De ... de nem nekem köszönhetik, ... a ... a nyomozók ... -kezdett zavartan magyarázkodni, miközben tekintete Kate-t kereste.

- Voltunk a kapitányságon, és Köszönetet mondtunk Gates kapitánynak, aki tájékoztatott minket, hogy Beckett nyomozónak, a csapatának, és önnek köszönhetjük, hogy visszakaptuk Tommy-t - vette át a szót a nő, és a férje mellé lépve, gyengéden megcirógatta a kisgyerek arcát.
Castle felocsúdott kezdeti zavarából, és valami szöget ütött a fejében, mivel a nő még csak rá sem pillantott a mellette álló, kényszeredetten mosolygó Kate-re.

- Beckett nyomozó, ugye ilyen kedves vendégekre ön sem számított? - fordult mosolyogva Kate felé.

Ahogy Castle zavara oldódott, úgy lett Kate-é egyre nagyobb. Amikor a nappaliba lépett, ugyanolyan érdeklődéssel fordult az ismeretlen pár felé mint az író, és előbb kapcsolt, hogy miért is mond köszönetet a nő, mint Castle, de amikor meglátta a kisfiút, mintha megszűnt volna a világ körülötte. Látta a boldogan mosolygó, hálás arcokat, hallotta a szavakat, de figyelmét annyira lekötötte a pici ártatlan tekintete, szívet, lelket gyönyörködtető vonásai, hogy a külvilág ingrei alig jutottak el a tudatáig. Bár a kisfiú nem rá, hanem Castle-re nézett, mégis mintha újraélte volna a pillanatot, amikor a kezében tartotta, és a tekintete szinte fogva tartotta.

- Kate? - hallotta meg Castle hangját, és amikor felnézett, döbbent rá, hogy a férfi várakozó tekintettel fordul felé, Mrs. Keaton pedig előrenyújtott karokkal hozzálép, és mire feleszmélt, a nő átölelte.  

- Köszönöm - suttogta a nő a fülébe, és Kate érezte, ahogy a törékeny testet rázza a zokogás. 

- Örülök, hogy segíthettünk - emelte ölelésre a karját Kate is. A feszültséget lassan felváltotta a megnyugtató érzés, ami mindig betöltötte a szívét, valahányszor egy tettes elfogása után az áldozat hozzátartozóival beszélt, de most valami megmagyarázhatatlan béke is társult hozzá, talán, mivel itt nem volt áldozat.

- Bocsásson meg! Csak még mindig felfoghatatlan, hogy minden jóra fordult - bontakozott ki az ölelésből a nő, és mosolyogva hagyta, hogy arcán végigfolyjanak az öröm könnyei, aztán a férje felé fordult, és átvette tőle a csecsemőt. Az anya és a kisfiú megszólalásig hasonló égszínkék szeme egymásra talált, tekintetük másodpercekre összefonódott, aztán a nő Kate-re nézett.

- Meg szeretné fogni? - kérdezte barátságosan, és meg sem várva a választ, már nyújtani akarta az apró kis testet Beckett felé.

Castle nézte a szívmelengető jelenetet, ahogy egy anya könnyezve mond köszönetet Beckett-nek, és jóleső mosollyal az arcán figyelte, ahogy Kate átadja magát az örömnek, hogy boldoggá tett egy családot, de amikor Mrs. Keaton a kisfiút Kate felé nyújtotta, látta, hogy megfeszülnek az izmai, tekintetében megjelenik a bizonytalanság, mosolya kényszeredetté válik.

- Megfoghatom inkább én? - lépett a nő felé, és a bebugyolált kis test felé nyújtotta a kezét. A nő egy pillanatra meglepődött, aztán készségesen átadta az író kezébe a kisfiút. - Szia Tommy - mosolygott csibészes, ellenállhatatlan mosolyával Castle a babára, aki utánozva az arckifejezést, göcögve elnevette magát. A férfi, megérezve, mekkora sikert aratott a gyereknél, fülig érő szájjal elvigyorodott, és egy pillanatra felhúzta a szemöldökét. A várt hatás nem maradt el, mert a pici újra felnevetett. Tekintetét nem vette le Castle-ről, angyali arcára kiült a várakozás, ezért a férfi most megduplázta a szemöldök felhúzást. Amikor a harmadik kacagás is felhangzott, már mindenki nevetett, csak Kate mosolygott szolidan, elgondolkodó tekintettel.

- Azt hiszem, Tommy kedveli magát Mr. Castle - szólalt meg nevetve a boldog apuka, aki feleségét átölelve nézte a jelenetet.

- Hát, általában kedvelnek a gyerekek - hencegett Castle, és hogy érvényt szerezzen szavainak, megint megnevettette a babát.

- Persze, mert pont olyan vagy, mint ők - csipkelődött Martha, mire Rick durcásan összevonta a szemöldökét.

- Miért, talán bűn, ha néha előjön a gyermeki énem?

- Néha? Kisfiam, én abban sem vagyok biztos, hogy felnőttél egyáltalán - tárta szét kajait Martha, aztán Kate felé hajolt, és cinkosan elmosolyodott. - Bár ezt is szeretjük benne, igaz? - intézte szavait a nyomozó felé, aki egyetértően bólintott.

- Azt hiszem, nekünk indulnunk kell - szólalt meg a fiatal anya. - Késő van, nem akarunk zavarni, és Tommy is éhes már - nézett szeretettel az ujját hangosan cuppogva szopó picire.

- Á! Valóban - állapította meg szakértő szemekkel Castle, és átadta a gyereket a nőnek. 

Néhány udvarias búcsúmondat és köszönő szó után a fiatal pár, karjukon a csecsemővel kilépett az ajtón. A hirtelen beállt csendet Martha törte meg jótékonyan.

- Remélem, nem bánjátok, hogy nem árultam el, kik a vendégek!

- Nem. Szerettem ezt a meglepetést - válaszolt Castle, és szeretettel nézett az anyjára, aki visszamosolygott, majd elindult a lépcsőn a szobája felé. A férfi sóhajtott, és megfordult. Kate szomorkás arccal szedte össze a poharakat az asztalról. - Jól vagy, Kate? - szólította meg, mert nem értette a hangulatváltozás okát.

- Igen. Csak eszembe jutott, hány család van még, akik arra a pillanatra várnak, hogy megtaláljuk a gyerekeiket.

Rick mögé lépett, karjait a nő dereka köré fonta, gyengéden magához ölelte és finoman belecsókolt a nyakába. Hallgatott. Tudta, hogy nincs vigasztaló szó ebben a helyzetben, és a legtöbb, amit tehet, hogy érezteti Kate-tel, mindig számíthat rá. Érezte, ahogy a feszes izmok lassan ellazulnak, és Kate, hátát a mellkasának támasztva hozzábújik. Lassan megringatta a nőt.
- Gyere, feküdjünk le! Hosszú nap vár ránk - suttogta.

Kate lassan megfordult a karjai között, és fejét a a férfi vállára hajtotta, és néhány másodpercig csukott szemmel élvezte az erős, meleget áraszó férfitest biztonságot adó közelségét. Nem akarta, hogy Castle megérezze a lelkében dúló vihart és fájdalmat, ezért nyelt egyet, arcára öltötte kissé gunyoros mosolyát, kicsit eltolta magát tőle, és huncut tekintettel felnézett a férfi elrévedő kék szemébe.

- Öt év után végre ki merted mondani?

- Mi ... mit? Azt, hogy hosszú nap vár ránk? - Castle olyan arcot vágott, mintha erősen gondolkodna, miért van ennek a mondatnak jelentősége, hogy nagyon is átlátszó módon elrejtse a zavarát. Biztosan érezte, hogy Kate-t bántja valami, ahogy azt is, hogy az a valami, nem függ össze a nyomozással, ezért felkészületlenül érte a nő évődő kérdése. Még annak is örült, ha most alulmarad a szellemi csatában, ha ezzel elterelheti a nő gyötrő gondolatait. - Ja, hogy feküdjünk le! - kapta fel a fejét, mintha most jött volna rá a célzásra. Száján játékos mosoly jelent meg, szemöldökét kihívóan felhúzta. - Tudom, hogy öt éve csak erre a mondatra várt Beckett nyomozó!

- Álmaidban Castle!

- Igaz, - adta meg magát az író sóhajtva, aztán elgondolkodó arccal hozzátette: - álmaimban is.

- Te régen arról szoktál álmodni, hogy arra kérsz, feküdjek le veled? - húzódozz hátrébb Kate döbbenten, és hitetlenkedve húzta össze a szemét.

- Igazából még mindig arról álmodom néha.

- De hát már együtt vagyunk!

- Igen, de négy év alatt az rögzült bennem, hogy vágyom rád és várnom kell, ezért még sokszor kell bebizonyítanunk, hogy ez az álmom már valóra vált ahhoz, hogy álmomban is elhiggyem.

Kate nézte a csibészesen mosolygó szájat, a vágytól pajkosan csillogó kék szemeket. Az első közös ügyük óta tudta, hogy elsősorban ez a két dolog ejtette rabul, aztán ahogy jobban megismerte, ehhez később társult a férfi szellemessége, áradó fantáziája, gyermeki énje, iróniája és öniróniája, humora, érzékenysége és szeretni tudása.

- Azt akarod mondani, hogy bizonyítsuk be az alvó agyadnak, hogy együtt vagyunk? - kérdezte, mire Castle huncutul mosolyogva sűrű bólogatásba kezdett, Kate pedig tettetett rosszallással égnek emelte a tekintetét, aztán kézen fogta a férfit, és sejtelmesen mosolyogva a hálószoba felé húzta.

A telefon ébresztője éles visítással tört utat a csendbe, és kellemetlenül ingerelte Kate idegsejtjeit. Minden porcikája tiltakozott az ébredés ellen, de a kellemetlen hang kitartóan bombázta pihenni vágyó érzékeit. Erőt akart magán venni, hogy kinyújtsa a karját, és kinyomja a készüléket, amikor mozgolódást érzett, majd egy kar nyúlt át felette, és a telefon végre elhallgatott. Megkönnyebbülve merült el a csendben, és csukott szemmel, mosolyogva bújt a hozzá simuló, meleget árasztó testhez.

- Jó reggelt! - hallotta meg Castle suttogó, bársonyos hangját, aztán megérezte a férfi puha ajkát a nyakán, ahogy leheletfinom apró csókokkal borítja be. - Látod, egy ilyen éjszaka után nem álmodom, hogy azt kérem, feküdjünk le - mosolygott a csókba a férfi.

Kate az emlék hatására elmosolyodott. Szeretkezésük most nem volt vad szenvedélyektől fűtött, vagy játékos és különlegességekkel fűszerezett, sem hosszan elnyújtott kényeztetés. Egyszerűen, végtelen gyengédséggel szerették és juttatták el egymást a gyönyör birodalmába, minden sallang és bonyolultság nélkül. Egy kimerítő nap után nem vágyott másra, csak erre. Abban a fél órában elfelejtett mindent: gyilkosokat, elrabolt gyerekeket, pedofil bűnszövetkezetet, minden kételyt és bizonytalanságot. Csak szeretni akarta a férfit, és azt akarta, hogy viszontszeresse. Boldog elégedettséggel feküdt Castle karjaiban a mindent elsöprő gyönyör pillanatai után, és hallgatta lassuló szuszogását, cirógatta egyre jobban elernyedő izmait. Szeretett együtt elaludni a férfival, és most is várta, hogy az egyenletes, halk levegővétel, és a ringatózva emelkedő-süllyedő mellkas álomba ringassa, de képtelen volt elaludni. Képzeletében egyre élesebben tolultak elő az este eseményeinek képei. A beszélgetés Ryan gyerekéről, Castle kételyei az apaságával kapcsolatban, és Tommy. Ha a kisfiúra gondolt, mindig valami megmagyarázhatatlan érzés kerítette hatalmába. Valami olyan érzés, amire egyszerre vágyott, ugyanakkor megrémítette. A pillanat, amikor a nő át akarta adni a babát, még emlékként is olyan feszültséggel töltötte el, hogy érezte a gyomra összehúzódását, és dobhártyájában hallotta zakatoló szívdobogását. Egy idő után nem bírt az ágyban feküdni. Óvatosan felkelt, a fiókos szekrényből előhúzta a fekete mappáját és bement a fürdőszobába. A vakító lámpafényben néhány másodpercig nézte a dossziét, aztán mélyen beszívta a levegőt, és kivett belőle egy fényképet. Tommy hatalmas szemekkel nézett vissza rá a képről, és az angyali arcocska, az ártatlan tekintet most is rabul ejtette.

A mappa nagyot csattanva záródott össze Kate kezei között, és dühösen nézett fel tükörbeli saját képmására. Gyűlölte magát. Egy hétig hagyta, hogy az esze és az érzései háborút vívjanak egymással, mire döntött. Úgy érezte, hogy jó és felelősségteljes döntést hozott, de mintha a sors kegyetlen játékot űzne vele, minden nap olyan helyzetbe kerül, ami a gyerekkel, az anyasággal vagy a szülővé válás csodájával szembesíti. Mintha egy felsőbb hatalom szembesíteni akarná a döntése következményeivel, és tudatosítani akarná benne, hogy mit veszíthet. Gyűlölte magát, amiért hagyja, hogy az eszével szemben az érzései elbizonytalanítsák. Látta a tükörből visszanéző nő kétségbeesett tekintetét, keserű vonásait, és az arcán végigcsorgó könnyeket. Becsukta a szemét, és megálljt parancsolt az érzelmeknek. Egy perc múlva megmosta az arcát, a mappát a helyére tette, és visszakucorodott az ágyba. Sokáig, nagyon sokáig nem jött álom a szemére.

A néhány órai alvás mindössze arra volt jó, hogy most úgy érezte, nem tud életet lehelni magába. Örült, hogy Castle nem sürgeti. Mindennél jobban esett neki, hogy a férfi öleli és ajkaival cirógatja a nyakát. Élvezte a lágy érintéseket, és megpróbálta elhessegetni a gondolatot, hogy fel kell kelnie. Csak egy perc nyugalomra vágyott, mert tudta, ennyi idő kell, hogy kötelességtudata felülkerekedjen fáradt testén. Talán húsz másodperc telt el a békés pihenésben, amikor megszólalt Castle telefonja. A férfi kapkodva nyúlt a készülékért, hogy mielőbb elhallgattassa, Kate pedig bosszúsan a fülére húzta a párnát, hogy tompítsa az irritáló zajt, amikor meghallotta Rick izgatott hangját.

- Ryan az! - ült fel olyan gyors mozdulattal, hogy az ágy vad ringatózásba kezdett Kate alatt. - Castle - szólt a készülékbe várakozásteli hangon, miközben tekintete a nőét kereste.

Beckett álmos fáradtságát mintha egy hurrikán fújta volna el. Felkönyökölt, és kérdőn nézett Castle-re, akinek örömteli mosolyáról és szeme ragyogásáról azonnal leolvashatta, hogy jó híreket hall a barátjuktól.

- Gratulálunk Kevin! Legyen annyi örömötök a piciben, mint nekem Alexis-ben! Sok boldogságot kívánunk, egészséget, és hogy minden álmotok váljon valóra - mondta őszintén.

Kate nézte a meghatottság könnyeivel küszködő férfit, akinek hangja elcsuklott az utolsó szavaknál. Amikor letette a telefont, és őrá nézett, egymásra mosolyogtak. Kate érezte, ahogy az izgatottságát felváltja a boldogság. Szerette Ryan-t, mert minden tulajdonságát becsülni lehetett: becsületes volt, szorgalmas, diszkrét, igazi barát, olyan ember, aki megpróbál mindig a lelkiismeretére hallgatva cselekedni. Egy jó ember új életet adott a világnak, mintha az univerzum ellensúlyozni akarná a rossz dolgokat a földön. Mivel Castle csak földöntúli mosollyal nézett rá, kérdőn felhúzta a szemöldökét.

- Kislányuk született, egészséges, 3200 gramm, 50 cm, kék szemű, pici barna haja van és gyönyörű. Jenny is jól van, Ryan pedig úszik a boldogságban - sorolta szinte egy szuszra az író.

- Örülök, hogy boldogok - hajtotta fejét Kate a férfi vállára. - Hogy hívják a picit? - kérdezte, de amikor nem kapott választ, kicsit elhúzódott, és gyanakodva Castle-re nézett. A férfi zavarában beharapta a száját, és a nagy gondolkodásban összeráncolta a homlokát. - Nem emlékszel rá?

- De ... csak ... csak most nem jut eszembe, pedig már hallottam, és tudom, hogy szép jelentése van - mentegetőzött kényszeredetten Castle.

- Szóval, elfelejtetted - állapította meg Kate.

- Igen, de csak azért, mert nem hallok minden nap ír neveket - húzta össze durcásan a szemöldökét a férfi, de a következő pillanatban felragyogott a tekintete. - Aislynn! - kiáltott fel. - Azt jelenti, "ihlet". Egyszer húsz nyelven megkerestem ezt a szót.

- Azért, mert kifogytál belőle? - mosolyodott el gonoszkodva Kate, de a férfi nem is figyelt a csipkelődésre.

- Mit gondolsz, azért adták neki ezt a nevet, mert ilyen fontos nekik a barátságom? - kérdezte önelégült mosollyal az arcán, mintha más magyarázatot el sem tudna képzelni.

Kate rosszallóan megforgatta a szemét. Más helyzetben letörte volna a férfi egóját, de rossz érzése támadt. Látta, hogy Castle-t mennyire lázba hozta a baba születése, mennyire  ragyogott a boldogságtól, amikor hallgatta Kevint, és amikor megosztotta vele a hírt. Hirtelen arra gondolt, akkor milyen boldog lenne, ha nekik születne gyerekük, ha a barátjuk gyerekének születése is ilyen erős érzelmeket vált ki belőle. Felkelt, és hogy elhessegesse a fájó gondolatokat, a rá váró feladatokra próbált koncentrálni.

- Indulnunk kell! - mondta, és a fürdőszoba felé vette az irányt.

Castle még elmerengett egy kicsit a nagy híren. Szeretett volna még beszélgetni Kate-tel, de a nő olyan gyorsan eltűnt az ágyból, mintha menekülne valami elől. Az órára nézett, és nagyot sóhajtva felkelt.

Beckett karba tett kezekkel állt a fehér tábla előtt, amelyen megszaporodtak az új információk, és megpróbált úgy tenni, mintha azon törné a fejét, hogyan lehetne bizonyítékot szerezni Ted Edwards ellen, de képtelen volt összpontosítani. Mindenki Ryan babájával volt elfoglalva. A hír futótűzként terjedt az őrsön, és hirtelen mintha mindenkinek szebbé varázsolta volna a napját az a pici emberke, mosolyogva adták tovább a hírt, és arról beszélgettek, milyen nagyszerű dolog egy gyermek születése. Mire elült volna a téma, mindig jött valaki, aki még nem hallotta. Nyugalmat keresve fogta az iratait, és bevonult velük az eligazítóba. Mielőtt belépett az ajtón, még látta, hogy Castle és Espo milyen lelkesen beszélgetnek a hajnali eseményről. Dühös volt. Arra számított, hogy reggelre behozzák Alain Sargue-t, a fotóst, de mintha a föld nyelte volna el, egyelőre nem tudták előállítani. A titokzatos motorossal sem volt szerencséjük, aki valószínűleg Benjamin Jacobs gyilkosa, és a fotóstúdióban is feltűnt. Ryan még előző este leszűkítette a lehetséges gyanúsítottak számát, és átadta a neveket az FBI-nak, de a felkutatásuk és az ellenőrzésük még folyamatban volt, ezért nem maradt más, mint hogy kapcsolatot keressenek Ted Edwards és Benjamin Jacobs között.

Alig néhány perce bújta a pornómagazinok kiadóinak pénzügyi kimutatásait, amikor bűnbánó arccal belépett a két férfi.

- Ezeket majd mi átnézzük - vette el a két legvastagabb mappát Javi a nő elől, mintha ezzel akarná jóvátenni, hogy magára hagyták Beckett-tet az unalmas jelentések átnézésében, és az egyiket a megrökönyödött író elé dobta. 

Kate alig észrevehetően elmosolyodott, és tudta, most már a munkára tud koncentrálni.

Egy óra múlva Castle összefogta ujjait a tarkója mögött, és egy elnyújtott nyögés kíséretében kinyújtóztatta a hátát. Beckett felpillantott a kezében tartott számlakivonatról, összehúzta a szemöldökét, és hátradőlt a székben.

- Mi az? - kérdezte a morcos arcú férfitól. Úgy érezte, nem mennek semmire sem a pénzügyi jelentésekkel, sem a híváslistákkal, és ez idegessé tette. Ha ma nem tesznek le valamit az asztalra, az FBI átveszi az ügyet, és akkor nem élheti át a gonoszon aratott győzelem megnyugtató érzését. Nem szerette a befejezetlen ügyeket.

- Csak azon gondolkodtam, talán nem errefelé kellene keresgélnünk - töprengett Castle hangosan, mire Espo is érdeklődve fordult felé. Megszokták, hogy ha elakadtak egy ügyben, gyakran Castle-nek volt olyan ötlete, ami továbblendítette őket. Kate már azt sem bánta volna, ha valami őrültséggel jön elő a férfi, csak mozduljanak már el a holtpontról.

- Én ... csak ... én csak arra gondoltam, hogy egy olyan milliárdos, mint Ted Edwadrs, nem olyan óvatlan, hogy nyomot hagyjon a pénzügyeiben és a telefonhívásaiban, hogy visszakövethessék, és elvezesse a rendőrséget hozzá - mutatott az előttük tornyosuló papírhalomra.

- Ezt most csak azért mondod, mert nem fűlik az unalmas kulimunkához a fogad, vagy van valami jobb ötleted? - kérdezte éllel Javi, aki tudta, hogy az írónak természetes, hogy ezt a munkát mindig ők végzik Ryan-nel, ő meg mindig kihúzza magát alóla.

- Ha össze is tudnánk kapcsolni Edwards-ot és Jacobs-ot, simán védekezhetne azzal, hogy Jacobs kölcsönt akart tőle kérni, azért hívogatta, és mivel a betiltott szektája tagja volt a templomszolga, a régi ismeretségre való tekintettel adott neki pénz, hogy ki tudja fizetni a játékszenvedélye miatt keletkezett adósságát. Máshonnan kellene megközelítenünk Edwards-ot. - nézett Kate elgondolkodó, majd Espo várakozó tekintetébe.

- Nézzük az ügyet a gyerekek oldaláról! - szólalt meg Beckett, és egy alig észrevehető mosoly jelent meg a szája szegletében, a férfi pedig cinkosan mosolyogva bólintott.

- A gyerekeket lefényképeztették egy profi fotóssal - kezdte a gondolatmenetet Castle.

- Mégpedig felnőtt ruhában, kisminkelve, ami arra utal, hogy valószínűleg nem eladni akarták őket - folytatta a férfi felé fordulva Beckett.

- Edwards a pornóiparból él. Megtanulta, hogyan lehet az utolsó centet is kipréselni ebből az üzletágból, és hogyan lehet a leghatékonyabban működtetni.

- Ha nagy hasznot akar, akkor vagy virtuális találkozókat szervez az interneten a beteg lelkű kuncsaftjainak, vagy valódiakat.

- A valódiakban nincs tapasztalata, és nagyobb a lebukás veszélye - hagyta fenn a hangsúlyt Castle, hogy a mondatot Beckett fejezhesse be.

- Akkor viszont valahol fogva kell tartania a gyerekeket - mosolygott Kate elégedetten a férfira.

Espo először a homlokát ráncolva kapkodta tekintetét a két ember között, akiknek mintha egy srófra járna az agya, fejezték be egymás gondolatát, miközben arcuk egyre közelebb került egymáshoz, tekintetük pedig összefonódva ragyogott.

- Már hatodik éve, hogy ezt csináljátok, de még mindig nem tudom, hohyan - szólalt meg a nyomozó méltatlankodva, mire Castle önelégülten, Beckett pedig szolidan rámosolyogott.

- Nézz utána, milyen ingatlanok vannak Ted Edwards tulajdonában, vagy bérel-e bárhol lakást, lakosztályt, irodát, elhagyott gyárépületet vagy bármit, ahol el lehet rejteni a külvilág elől tizennyolc kisgyereket! Szólok Sorensonnak, hogy az FBI-os kollégák segíthetnének - adta ki az utasítást Beckett Espo-nak, aki azonnal felállt, és az FBI által felállított okostáblához sietett.

- És mi? - kérdezte kíváncsian Castle, mire egy sejtelmes mosolyt kapott cserébe.

- Mi, pontosabban te, telefonálsz - húzta fel kihívón a szemöldökét, mintha tesztelné a férfit, rájön-e, hogy talált valami érdekeset Edwards híváslistáján, de amikor Castle megszólalt, arcára fagyott a mosoly.

- Felhívjam Ryan-t? - lepődött meg a férfi, mert neki ez volt az első gondolata, de nem hitte, hogy Kate-et is annyira lázba hozta a baba születése, mint őt. Nem kerülték el a figyelmét az apró jelek, amik arra utaltak, hogy a nő zavarban volt a helyzettől. Látszott, hogy őszintén örül Ryan-ék boldogságának, de inkább kerülte a munkatársait, minthogy beszéljen velük az örömhírről. Abban a pillanatban, hogy kiszaladtak száján a szavak, már tudta, hogy nagyot tévedett, mert Kate zavartan elkapta a tekintetét, és beharapta az ajkát. - Vagy ... vagy találtál valamit? - próbálta menteni, ami menthető.

- Ezt - mutatott Beckett az előtte heverő híváslistára.

Castle közelebb hajolt, hogy lássa, mi keltette fel a nő érdeklődését, de figyelmét elvonta az orrába illanó összetéveszthetetlen cseresznyeillat. Szemét a papírra szegezte, de egy pillanatra behunyta a szemét, és lassan vett egy mély levegőt, aztán Kate-re nézett.

- Mi az? - húzódott hátrébb értetlen arccal a nő.

- Csak ez az illat! Mér évek óta fogva tart - sóhajtott a férfi, de szemében és szája sarkában huncut mosoly bujkált.

- Castle!  - vette fle a nő szigorú, nyomozó tekintetét, de magában elmosolyodott. Eszébe jutott, mennyire zavarba jött, amikor a férfi először állapította meg, hogy cseresznyeillata van, azóta viszont tudatosan élt a természetes illat erejével, mivel élvezte, hogy milyen bódító hatást gyakorol az íróra. - Nézd az időpontokat! - bökött újra a lapra, hogy odakényszerítse Castle figyelmét.

A férfi tekintete végigfutott a hívott telefonszámokon és az időpontokon is.

- Ez érdekes - húzta fel a szemöldökét, amikor rájött, hogy Ted Edwards két hónapja minden nap felhívott egy telefonszámot, mindig pontosan délelőtt 10 órakor, és a beszélgetések sosem tartottak két percnél tovább. - Akkor volt az első hívás, amikor az első kisgyereket elrabolták - töprengett, aztán amikor rájött, hogy mit akar Kate, döbbenten ránézett. - Azt akarod, hogy hívjam fel ezt a számot?

- Mivel a számhoz nem tartozik előfizető, sokáig tartana lenyomozni, ráadásul az engedélyt sem kapnánk meg alapos indok nélkül. Az is csoda, hogy az FBI meg tudta szerezni a híváslistát!

- Oké, de ... de mit mondjak?

- Nem tudom Castle, te vagy az író - nézett a férfira kihívó tekintettel Beckett, aztán jelentőségteljesen megkocogtatta az órája számlapját. - Egy perccel múlt 10 óra. Hamarosan befejezik a hívást.

Castle elővette a telefonját, és idegesen  pislogva bámult a fekete kijelzőre, aztán nyelt egyet, és tárcsázni kezdett. Kimondottan örült, hogy úgy állította be a hívásokat, hogy a névjegyzékben nem szereplő hívásoknál nem jelzi ki a számát a készülék, így nem jönnek rá, hogy ki hívja őket. Már két perccel múlt 10, amikor megnyomta a hívásindítót, és a telefont a füléhez emelte. Izzadó tenyerét végighúzta a combján, és amikor hallotta, hogy fogadja valaki a hívást, nyitotta a száját, hogy valami hétköznapi kérdést tegyen fel, de meglepetésére a vonal másik végén megszólalt egy francia akcentussal beszélő férfihang.

- Uram? Mégsem 5 gyerek kell? - kérdezte meglepve a férfi, de érződött, hogy azt hiszi, az előző hívó keresi újra. Valószínűleg rá sem nézett a kijelzőre. - Vagy ne Amy legyen az első?

Castle érezte, hogy túl sokáig hallgat, de mintha egy jeges kéz szorította volna össze a torkát, képtelen volt megszólalni. A szíve eddig is vagy százat dobbant percenként, de most úgy érezte, mintha szét akarná feszíteni a mellkasát. Abban a pillanatban, ahogy a férfit meghallotta, érezte, hogy az egyik fogvatartóval beszél, de amikor meghallotta az "Amy" nevet, már teljesen biztos volt benne. A templomban imádkozó kisfiúra, Joe-ra gondolt, aztán a göndör hajú, hatalmas, csillogó szemű, angyalarcú kislányra, és nem akarta tudni, miben kellene elsőnek lennie a picinek.

- Ő nem kell - szólalt meg egy erőteljes torokköszörülés után, amivel sikerült elfedni jellegzetes hangszínét. A vonal másik végén a férfi hallgatott, és Castle nem tudta eldönteni, hogy azért, mert gyanút fogott, vagy mert utasításra vár. Rémült tekintettel nézett Beckettre, mintha segítséget kérne tőle, amikor végre meghallotta a férfit.

- Betty jó lesz? - kérdezte bizonytalanul, mintha nem merne tanácsokat adni a főnökének.

Castle behunyt szemmel, hangtalanul sóhajtott. Megkönnyebbülten tudatosult benne, hogy a férfi parancsra vár, és meg sem fordult a fejében, hogy egy idegennel beszél. 

- Ma egyik sem kell - mondta utasító, határozott hangsúllyal Castle, de elfojtott hangon, mintha valami ingerelné a torkát.

- Mégsem lesz forgatás? - kérdezte zavartan, teljesen elbizonytalanodva a férfi, mint aki nem tudja hova tenni a hirtelen ellentétesre változott utasítást. 

Castle érezte, hogy most kell kihasználnia az alkalmat. Kihúzta magát, mint aki teljesen beleéli magát a szerepébe, és ellentmondást nem tűrő, dühös hangon ripakodott a férfira. 

- Mit nem ért ezen?

- Én ... én csak ... Igen, uram, értem. Ma nem lesz forgatás - nyökögte meghunyászkodva furcsa akcentusával a férfi.

Castle letette a telefont, és kifújta az izgalomtól addig benntartott levegőt, aztán komolyan Beckett-re nézett.

- Náluk vannak a gyerekek - mondta ki a legfontosabbat, aztán gyorsan beszámolt az egész beszélgetésről.

Kate becsukta a szemét, összeszorította a száját és ökölbe szorította az öklét. Amikor felnézett, olyan elszántság tükröződött a tekintetében, amilyet csak ritkán látott az író.

- Kapjuk el azokat a mocskokat! - szűrte ki fogai között a szavakat dühösen a nő, és felkapta a telefonját. Miközben Sorenson-t hívta, tekintete szeretettel siklott végig az írón, aki kezét a mellkasára téve, megkönnyebbülten rogyott le a székébe. Amikor befejezte az ügynök tájékoztatását a fejleményekről, és felsorolta, milyen információkra van szükségük a következő órákban, Kate leült a székébe és szembefordult Castle-lel. Elmosolyodott.

- Nem gondoltam, hogy ekkora szerencsénk lesz - mondta a férfi szemébe nézve meleg hangon.

- Ha arra gondolsz, hogy nem kaptam infarktust - dörzsölgette a mellkasát durcás arccal az író - akkor igazad van, tényleg szerencse.

Kate megingatta a fejét, és egy pillanatra a mennyezet felé emelte a tekintetét, de szája szeretetteli mosolyra húzódott, aztán hirtelen elkomolyodott, és aggódva összevonta a szemöldökét. - Tényleg rossz bőrben vagy! Ha vége lesz ennek az ügynek, megvizsgáltatlak egy orvossal, és ő majd előírja a megfelelő kezelést - fúrta tekintetét a férfiéba, és várta, hogy mikor jön rá a célzásra. Magában derülve figyelte, ahogy Castle arcvonásai gondolatait tükrözve változnak először meglepettről értetlenre, majd ahogy a szavak mögöttes tartalma leesett neki, úgy áradt szét rajta a boldog izgatottság. A pajkos mosoly és a huncutan csillogó kék szemek mindennél árulkodóbbak voltak.

- Alig várom, hogy egy gyönyörű doktornő kezelésbe vegyen - húzta fel egy pillanatra a szemöldökét.

- Hm ... Dr. Perlmutter lehet, hogy neked gyönyörű, de semmiképpen nem nő - rázta meg grimaszolva a fejét elgondolkodva Beckett.

- Ha-ha! Nagyon vicces - húzta el a száját Castle bosszúsan, amiért Beckett megint kiforgatta a szavait, de egy másodperc múlva szerelmesen egymásra mosolyogtak. A pillanat varázsát Espo sietős léptei zavarták meg.

- Ez az okostábla tényleg okos - állapította meg, és egy címekkel teli lapot tett Beckett elé - főleg, ha az FBI adatbázisát használhatom rajta. Itt vannak az Edwards tulajdonában levő ingatlanok, és amiket bérel.

- Ha Sorenson lenyomoztatja a hívásodat, amihez nem kell bírói végzés, csak a hozzájárulásod, és össze tudjuk kötni valamelyik ingatlannal, akkor szorul a hurok Edwards nyakán ...

- ... és a gyerekeket is kiszabadíthatjuk - fejezte be Beckett mondatát Castle, Espo pedig homlokát ráncolva, értetlenül kapkodta a tekintetét.

- Milyen hívásról van szó? - kérdezte, miközben karba fonta a kezét, jelezve, hogy nem szereti, ha kihagyják valamiből.

- Majd Castle elmeséli, én addig jelentést teszek Gates-nek - állt fel Beckett, és a kapitány irodája felé indult. Az aljtóban megállva visszapillantott a két férfira. Amikor meglátta a gesztikulálva magyarázó írót és az ámulva hallgató nyomozót, elmosolyodott, aztán rendezte az arcvonásait, és kopogott. 

Castle a kávéfőző gép előtt áll, és az asztalra támaszkodva várta, hogy a gőzölgő fekete ital megtöltse az előkészített poharakat, aznap már harmadszor. Még csak délután öt óra volt, de annyi minden történt reggel óta, hogy úgy tűnt, mintha már napok óta az őrsön lennének. Visszapörgetve a nap történéseit felidézte a legfontosabb pillanatokat. Az események élete egyik legfontosabb telefonhívása után vettek óriási fordulatot. Az FBI hamar bemérte a francia akcentusú férfi telefonját. Nem csalódtak. A koordináták egy belvárosi épületet jelöltek, amelynek összes lakása a pornómágnás tulajdonában volt. Azonnal megszervezték az épület megfigyelését, és megkapták az engedélyt az onnan indított telefonhívások lehallgatására. Gyanították, hogy hamar kiderül Castle ügyködése, és ha gyerekeket nem viszik a filmezésre, akkor gyanút fognak, és felgyorsulhatnak az események. Dél körül megérkezett a földöntúli boldogságban úszó Ryan, aki könnybe lábadt szemekkel fogadta az öleléseket, jókívánságokat és gratulációkat, de fél óra múlva ugyanolyan elhivatottan végezte a munkáját, mint a baba születése előtt. Bár Castle megkérdezte tőle, nem akarná-e inkább megünnepelni, hogy apa lett, a nyomozó a fehér táblán sorakozó gyerekfotókra pillantott, és megrázta a fejét. Alain Sargue-t, a francia fotóst nagy erőkkel keresték, a motorosról kiderült, hogy a neve Cliff Burns, aki már többször ült súlyos testi sértésért, és három hónapja szabadult, de a hivatalos lakcíme zsákutca volt, abban a lakásban soha nem lakott. Beckett-en látta, hogy lázban ég, és rettentően szeretné már megszorongatni a két férfit, ezért bosszantotta, hogy nem találják őket. Pedig a bizonyítékok szép sorban gyűltek ellenük. Rendezték az összes tanúvallomást, a technikusok és a helyszínelők által összegyűjtött adatokat, a híváslistákat, pénzügyi kivonatokat. Minden készen állt, hogy rájuk húzzák a vizes lepedőt, és hogy rákényszerítsék őket a magát sérthetetlennek hívő Ted Edwards ellen tett tanúvallomásra. Szerette volna, ha erre mielőbb sor kerül, mielőtt Edwards gyanút fog, és eltünteti a nyomokat, és a gyerekeket. Castle fogta az időközben elkészült két csésze kávét, és kilépett a pihenőből. Ahogy óvatosan egyensúlyozva a poharakkal elindult Beckett felé, látta, hogy a nő idegesen az órájára néz, aztán felveszi csörgő telefonját. Ösztönösen megtorpant, amikor meglátta, hogy Kate összpontosít a hallottakra, teste megfeszül, tekintetében pedig megjelenik a kemény, rettenthetetlen elszántság. Tudta, hogy döntő pillanathoz értek.

Castle elindult Beckett felé, hogy hallja a telefonbeszélgetést, de Kate csak feszülten figyelt.

- Tíz perc múlva ott vagyunk - mondta hosszú hallgatás után, és mintha észre sem venné a kezében kávés poharakkal mellette álldogáló írót, Espo-nak és Ryan-nek kiáltott. - Fiúk! Indulunk! Mozgolódás van a megfigyelt épületben. Rajtuk ütünk, mielőtt megszöknének a gyerekekkel - csendült keményen a hangja.

Egy perc múlva olyanná vált a kis csapat, mint egy jól működő óraszerkezet, amiben minden apró alkatrész pontosan tudja a feladatát. Castle csak kapkodta a tekintetét. Beckett beviharzott a kapitány irodájába, de néhány másodperc múlva már a paranccsal és az engedélyekkel a kezében jött is ki, Espo a fegyverét ellenőrizte, majd felkapta a slusszkulcsot, Ryan a golyóálló mellényét csatolta be magán, aztán végigsimított a különleges ruhadarabon, mintha arra kérné az élettelen tárgyat, hogy különösen óvja őt most, hogy apa lett. Kate megállt a tétován ácsorgó íróval szemben, és olyan közel lépett hozzá, hogy Castle megérezte a cseresznyeillatot. A nő szemét összeszűkítve adott nyomatékot amúgy is komoly hangjának.

- Gates kapitány megengedte, hogy részt vegyél az akcióban, de ha valami hülyeséget csinálsz, én magam tiltalak ki a kapitányságról.

Castle a mondat első felénél elvigyorodott, a második felénél pedig megpróbált felelősségteljes komolyságot erőltetni az arcára, de csillogó szeme elárulta, mennyire izgatott.

- Castle! Ígérd meg, hogy vigyázol magadra - simított végig lopva a férfi mellkasán Kate megenyhülve. Hangjában a keménységet felváltotta az aggódás, vonásai meglágyultak, tekintete féltő szerelemmel fonódott össze a férfiéval.

- Megígérem - válaszolt halkan, de határozottan Castle. Most nem emelte játékosan esküre a kezét, nem húzta csibészes mosolyra a száját, nem csillogott huncutul a szeme, nem tett semmit, ami komolytalanná tette volna az ígéretét. Olyan érzelmet vélt felfedezni a nő tekintetében, amit csak nagyon ritkán látott, a fájdalomtól való félelmet. A félelmet, hogy elveszítheti, akit szeret.

Kate bólintott, és a másodperc törtrésze alatt változott vissza Beckett nyomozóvá.

- Hozd a mellényed! - vált utasítóvá a hangja. Mire Castle feleszmélt, Beckett már kapta is fel a magáét, és néhány pillanat múlva türelmetlenül fogta meg a becsukódni készülő liftajtót, hogy a nyomában loholó író orra előtt be ne csukódjon.

Némán álltak a liftben, és hallgatagon ültek egymás mellett az autóban is. Beckett időnként belepillantott a visszapillantó tükörbe, hogy meggyőződjön róla, hogy Javi tartja vele a tempót. Már közel jártak a helyszínhez, ezért kikapcsolták a szirénákat, de a sebességet nem csökkentették, így a kora esti csúcsforgalomban életveszélyes szlalomozással kerülgették a kocsisorokat.

Castle szorosan markolta az ajtó feletti kapaszkodót, de így is alig tudta megtartani az egyensúlyát egy-egy nagyobb kanyarnál. Néha oldalra pillantott Kate-re, de nem szólt, hogy a szívbaj kerülgeti az életveszélyes manőverektől. A nő máskor érzékien telt, életteli ajkai most szinte elfehéredtek, annyira összeszorította őket, tekintete élénken cikázva mérte fel a forgalom veszélyeit, teste feszessége arról árulkodott, hogy rendkívül feszült. Castle sokszor látta már bevetésen, és rendkívül veszélyes helyzetekben, de sosem látta ilyennek. Arra gondolt, ha a regényében azt kellene érzékeltetnie, hogy az egyik szereplőnek rossz előérzete van, pont ilyennek kellene lefestenie, mint amilyen most Kate. Talán őt félti? Nem szokta ennyire féltve figyelmeztetni egy akció előtt, mint ahogy a kapitányságon tette. Bár jólesett lelkének a lehetőség, mégis elhessegette a gondolatot. Ő mindig hátul megy a csapat után, minimális az esélye, hogy baja esik. Elengedte a kapaszkodót, amit azonnal meg is bánt, mert néhány másodperc múlva Kate olyan sebességgel kanyarodott be egy kereszteződésnél, hogy a feje az ajtó üvegén koppant. A fájdalom elterelte a gondolatait. Hirtelen minden olyan valószerűtlennek tűnt. Mintha az éjszakai gyengéd szeretkezésük egy előző életében történt volna, vagy legalábbis napokkal ezelőtt, aztán Ryan-nek és Jenny-nek kislánya született, Kate kiszúrta a furcsán ismétlődő telefonhívásokat, aztán felhívatta vele a számot, amivel beletrafáltak az ügy megoldásába, most meg itt ülnek egy száguldó autóban, hogy az FBI ügynökeivel és a rohamosztagosokkal megmentsenek jó néhány kisgyereket. Rajta kívül mindenki profi volt, akik az elmúlt néhány órában felkészültek a rajtaütésre, ha Edwards gyanút fogna, ráadásul viszonylag sok embert vetettek be az akcióban, ezért nem értette Beckett érezhető idegességét.

Minden olyan volt, mint a filmekben. Alighogy leparkoltak az épülettől körülbelül ötven méterre, szinte a semmiből lépett a kocsihoz Will Sorenson, kezében az épület alaprajzával. A férfi arcán alig észrevehető mosoly suhant át, amikor végignézett Kate-en, aztán komoly arccal, röviden vázolta a helyzetet és a támadási tervet. A nő figyelmesen hallgatta, minden szót mélyen az emlékezetébe vésett, de közben tekintete felmérte a terepet. Figyelmét nem kerülte el a két fekete, jelöletlen kisbusz, és a vevőkészülékekkel felszerelt, medencetisztító cég emblémájával felmatricázott jármű sem.

- Most komolyan! Medencetisztító New York közepén? - jegyezte meg gunyorosan a zárt kisbusz felé intve hüvelykujjával.

- Ez volt készleten - vágott fancsali képet Sorenson, és úgy tett, mintha nem érezné a lekicsinylő hangsúlyt az író kérdésében.

Beckett egy pillanatra elmosolyodott. Senki sem gondolkodik azon, hogy mit keres egy medencetisztítós cég autója a város olyan részén, ahol nincs medence, de Castle agya azonnal kiszúrta az oda nem illő részletet. Kate megpróbált minden idegszálával a feladatra koncentrálni, és tudata legeldugottabb zugába kényszeríteni rossz előérzetét, ami attól a pillanattól befészkelte magát az agyába, hogy telefonhívást kapott Will-től.

Esposito-val, Ryan-nel és két FBI ügynökkel alkottak egy csapatot. Mialatt pontosították a feladatukat, Kate a szeme sarkából figyelte a fekete kisbuszokból szinte hangtalanul előbukkanó fekete ruhás, fegyveres, különleges kiképzést kapó egységet, ahogy láncot alkotva, egymás mögött haladva lezárják az épület kijáratait.

A négyemeletes épület nem volt hivalkodó, stílusában és méretében is beleolvadt a környék házai közé, talán csak az előtte parkoló autók besötétített ablaküvegei keltettek olyan érzést, mintha a gazdájuk titkolni akarna valamit. A látóhatár alá bukó nap vöröses sugarai elhaltak, a szürkület pedig mintha éppen csak megmutatta volna színtelen árnyait, átadta helyét a városra telepedő sötétségnek. Mivel az egész épület Edwards tulajdonában volt, nem tudták, melyik emeletre kell az erőket koncentrálni. Kate reménykedett benne, hogy nem követte el élete egyik nagy hibáját, amikor úgy adta tovább a telefonbeszélgetés tartalmát, mintha utalást tettek volna arra, hogy ott vannak a picik, holott a párbeszédből csak az derült ki, hogy Edwards emberei itt tartózkodnak, de az, hogy a gyerekek is itt vannak az csak Castle megérzése volt. Beckett azonban már rég megtanulta, hogy higgyen a férfi hatodik érzékében.

Kate az író kezébe nyomta az épület alaprajzát, és a férfi szemébe nézett. Nem szólt, de tekintete mindennél beszédesebb volt. Ha Castle nem tett volna ígéretet, hogy vigyáz magára, most akkor is betartotta volna a nő utasításait. Megvárta, amíg társai felsorakoznak a hátsó bejárat fala mellett, aztán ő is beállt a sor végére Ryan mögé. Becsülte Espo-t, aki maga mögé parancsolta a fél napja apává vált barátját, így óvva egy esetleges támadástól. Érezte, ahogy szervezetében megnövekedik az adrenalin szintje, amitől szíve olyan erővel kezdte pumpálni a vért, hogy még az orrában is érezte a feszülő ereket, figyelme éberebb volt mint valaha, izmai ugrásra készen feszültek. Arra gondolt, ehhez képest a sziklaugrás, a vadvízi evezés, vagy a bungee jumping gyerekes izgalomkeresés. A férfi felnézett a föléjük magasodó falakra. A tervrajz szerint a földszinten és a fölötte levő két emeleten irodák sorakoztak, míg a legfelsőn hat lakás osztozott. Az alsó három ablaksor mögött sötétség honolt, de a legfelsőn halvány fény szűrődött ki a szorosan összehúzott függönyök sűrű szövései között. Castle látta, hogy az elöl haladó kommandós némán mutogat a társainak, amiből ő csak annyit értett, hogy egy személyt lát a hátsó bejárat lépcsőházánál. Beckett bólintott, és egy pillanat múlva olyan hirtelen rontottak rá az ajtó mögött nyugodtan cigarettázó férfira, hogy annak csak arra volt ideje, hogy a zakója alá rejtett pisztolyát előhúzza, de használni nem tudta, mert az egyik kommandóstól kapott jól irányzott tarkóütéstől úgy csuklott össze, mint egy rongybaba. Az ártalmatlanná tett férfi kezén halkan kattant a bilincs. Castle Kate felé nézett. A nő, mintha megérezte volna a rászegeződő tekintetet, hátrafordult. Ahogy egymásra néztek, mindkettejük tekintetében megjelent az elégedettség. Tudták, hogy jó helyen járnak. Ha fegyveres őrt állítottak még a hátsó kijárathoz is, annak komoly oka van. A következő néhány percet úgy érzékelte Castle, mint egy gyorsított, szavak nélküli filmfelvételt, amelyben csak halk lábdobogások hallatszanak, és módszeresen járnak végig sötét ruhás emberek minden helyiséget, miközben körbejáratják az irodákon előretartott fegyvereiket és éber tekintetüket, a zseblámpák cikázó fénye pedig félelmetes hangulatot idézett elő. Mire a legfelső emeletre értek, az író úgy érezte, kiugrik a szíve a helyéből. A sötétségből a fényárban úszó folyosóra lépve, hunyorogva próbált a lámpák vakító fényéhez alkalmazkodni a szeme. Látta az épület másik oldalán behatoló, Sorenson vezette csapatot a szokatlanul hosszú folyosó túlsó végén, aztán a két csapat egyszerre rúgta be az egymástól legtávolabb levő két ajtót. A csendbe szinte berobbant a tokjukból kiszakadó ajtók reccsenése, a rendőrök és ügynökök felszólítása, kiáltásai, amivel megadásra szólítják fel a benn tartózkodókat.

Beckett az elsők között lépett a lakásba, és döbbenten állapította meg, hogy a lámpák ugyan beragyogják az ízlésesen berendezett, barátságos hangulatú szobákat, de annak egyikben sem tartózkodik senki. Megfogta a modern konyha tűzhelyén álló edényt. A kezét majdnem megégető forró fazék, az asztalon levő négy tányér és pohár, a nappali asztala alatt fekvő plüss nyuszi árulkodott arról, hogy nemrég még többen is tartózkodtak a lakásban. Amikor kilépett a folyosóra, látta, hogy Sorenson ugyanolyan értetlen arccal lép ki a túloldali lakásból, mint ő, amiből tudta, hogy ők is csak az ott tartózkodók hűlt helyét találták. Amikor végigértek az összes lakáson, minden arcon más-más érzelem tükröződött. Beckett összeszorít szájjal, hitetlenkedő tekintettel nézett végig a betört lakásajtók során, Sorenson dühösen ráncolta a homlokát, a kommandósok parancsnoka, Espo és Ryan pedig utasításra várva, kérdőn nézetek feletteseikre.

- Itt voltak - állapította meg a kézenfekvő tényt Kate.

- Igen, de hova tűntek? - tette a haragtól fújtatva csípőre a kezét az ügynök. - Az épületet órák óta figyeljük. Hat férfi jött be, mindegyikük erős testfelépítésű, öltönyös, napszemüveges fickó, akiknek fegyvertől dudorodott a zakója, de senki nem lépett ki az ajtókon. Padlás nincs, a pincét pedig két emberem átnézte.

A nyomozó és az ügynök is beszámolt a tapasztalatairól, és ugyanarra a következtetésre jutottak: a gyerekeknek és fogvatartóiknak még az épületben kell lenniük.

- Váljunk ketté! Ti nézzétek át újra az irodákat, mi pedig megpróbálunk nyomokat keresni itt a lakásokban - vetette fel Beckett. Sorenson megvonta a vállát, mint akinek nincs jobb ötlete, aztán bólintott, és intett a kommandósok parancsnokának.

Mialatt a nyomozó és az ügynök megbeszélték a tapasztalataikat és a következő lépéseket, Castle kíváncsian lépett be az első lakásba. A kezében levő alaprajzra pillantott, aztán figyelmesen szemlélődve járta végig a helyiségeket. Amikor a harmadik lakásban is körbenézett, megtorpant a nappaliban. Újra a szeme elé emelte a tervrajzot, és oldalra hajtott fejjel olvasta le a ráírt adatokat, majd végigfuttatta tekintetét a falakon, és töprengve összevonta a szemöldökét.

- Beckett! - szólt hátra, de mivel a nő nem jelent meg a szólításra, a betört ajtóhoz lépett, és kidugta fejét a folyosóra. - Beckett! Idejönnél?

- Találtál valamit? - vonta össze a szemöldökét érdeklődve a nő, és belépett a szobába. 

- Nem tudom ... csak ... furcsa - nézett újra a tervrajzra a férfi.

- Castle! Megosztanád velem is?

- Csak arra gondoltam, ha nem hagyták el az épületet, akkor valami rejtett helyen kell lenniük - fordult körbe az író, mintha valamit keresne. 

- Minden helyiséget átnéztünk. Nem utal semmi rejtett helyre - kezdett ellenkezni Beckett, de tudta, hogy valami izgatja a férfi fantáziáját. - Mire gondolsz?

- Tizennyolc gyereket keresünk. Ha mindet itt rejtegették, akkor kellet legalább két-három ember, aki felügyeli őket, és néhány őr, aki az épület biztonságáról gondoskodik, és akkor csak a minimummal számoltam.

- Mire akarsz kilyukadni? - kérdezte türelmetlenül Kate, aki látta, hogy a férfinak van valami ötlete, de bosszantotta, hogy úgy kell belőle kihúzni.

- Ha Edwards arra használta ezt az épületet, hogy fogva tartson gyerekeket, akkor nemcsak az épület őrzőséről kellett gondoskodnia, hanem arról is, hogy egy esetleges rajtaütésnél el tudja rejteni őket - érvelt tovább Castle, de mivel látta, hogy Beckett egyre dühösebben szorítja össze a száját, és már szikrákat szórnak a szemei, az észrevétele közepébe vágott. - Nézd! - állt a nő mellé úgy, hogy az is jól lássa a tervrajzot. - Minden lakás teljesen egyforma. Ha jobban megnézzük, hogy mindegyikben milyen alakú a hálószoba a valóságban ... - mutatott körbe - akkor ...

- ... akkor látjuk, hogy nem egyeznek az alaprajzzal - fejezte be a mondatot Beckett, miközben kivette a férfi kezéből, és közelebb emelte, mintha nem akarna hinni a szemének. Körbefordult, és tekintetével hol a rajzot, hol a szoba alakját méregette. - Ezek mind négyzet alakú helyiségek, de a terv szerint téglalapnak kellene lenniük. A folyosó mindkét felén van három lakás, tehát ha mindegyiknél csak egy-egy méter az eltérés, akkor a folyosó  mindegyik oldalán kell lennie egy három méter széles szobának valahol elrejtve a főfalak mentén - vonta le a következtetést döbbenten, Castle pedig hevesen bólogatva helyeselt.

- Titkos szoba! - vigyorodott el kisfiús izgatottsággal, de Kate-től csak egy sóhajtással kísért szemforgatást kapott.

Beckett kilépett a folyosóra, és a fiúkhoz sietett, akik a csoportjukhoz beosztott két ügynökkel beszélgettek. Hallotta, hogy azt taglalják, vajon ki lehetett-e jutni észrevétlenül az épületből, amikor odalépett hozzájuk. Tömören elmondta Castle megfigyelését, és megmutatta a tervrajzon, hogy szerintük hol kell egy rejtett szobát keresniük, miközben kicsit kárörvendő mosollyal nyugtázta az FBI ügynökök eleinte hitetlenkedő, aztán elismerést tükröző tekintetét. Ryan a két ügynökhöz csatlakozott, és a bal oldali első lakás kezdték tüzetesebben átkutatni, míg Espo Beckett-tel és Castle-lel a jobb oldali első lakásba lépett. A két nyomozó előretartott fegyverrel állt meg a főfallal szemben, és kutató tekintettel pásztázták végig a falat, amely előtt csak néhány szobanövény, és egy keskeny, beépített könyvespolc állt. Castle halkan közelebb osont, és nehogy elkerülje a figyelmét akár csak egy apró repedés is, kezét végighúzva a falon, lépkedett előre.

- Semmi -  sóhajtott csalódottan, amikor elért a könyvespolcig.

- Hm - fújtatott egyet Beckett is, és leengedte pisztolyt tartó kezét. Dühös volt magára, amiért annyira vágyott arra, hogy megtalálják a gyerekeket, hogy utolsó szalmaszálként kapaszkodott Castle ötletébe, ami a tervrajz alapján hihető volt, de mégis csak az író túlfűtött képzeletének eredménye. A tényekre kellett volna hagyatkoznia, miszerint az épület teljesen üres, nem pedig titkos szobák után kutatni!

Castle lopva Beckett-re pillantott. Legalább annyira csalódott volt, mint a nő, ha nem jobban. Most olyan messze vannak az ügy megoldásától, mint napokkal ezelőtt. Sőt! Edwards megneszelte a veszélyt a telefonhívása után, és olyan messzire hurcolja a gyerekeket, és úgy elrejti őket, hogy soha az életben ne juthassanak a nyomukra. Nem akart arra gondolni, hogy esetleg mást is tetethet az embereivel a pornómágnás.

- Nézzük meg, Ryan-ék találtak-e valamit! - intett a fejével Espo, és az ajtó felé indult, Beckett pedig egy pillanatnyi töprengés után követte.

Castle nem akart sem Kate-nek, sem Espo-nak magyarázkodni, hiszen már megszokták, hogy sok hihetetlen ötlete közül csak néha igazolódik be egy-egy. Máskor ezek a kudarcok csak bosszantották, de most bántotta, hogy nem jött rá a trükkre, amivel kijátszották őket azok a mocskos gazemberek. Zavarában a könyvespolcon sorakozó elegáns, bőrkötétes könyveket szemlélte, és végighúzta az egyik soron az ujját. Már éppen meg akart fordulni, hogy a kifelé tartó két nyomozó után menjen, amikor valami furcsára lett figyelmes. Érezte a papír és a bőr tapintását, ahogy érzékeny ujjbegyei alatt váltakoznak, amit egyszer csak felváltott valami más anyag érzete. Visszafordult a polc felé, közelebb hajolt, és oldalra hajtott fejjel szemlélte, hogy mi szakította meg a sort. Először gyanakodva összevonta, aztán csodálkozva felhúzta a szemöldökét, amikor meglátta a műanyagból készült könyvutánzatot, ami észrevétlenül simult a szépirodalmi művel közé. Kíváncsian megfogta, és kihúzta. Nem is gondolta, hogy az egyszerű mozdulattal milyen jelentős események láncolatát indítja el! Halk búgó hangot hallott, mintha egy elektromos motor kapcsolt volna be, aztán egy kattanást. Ijedten ugrott hátra, amikor a könyvespolc megmozdult, és mint egy automatikusan működő ajtó, kinyílt.

- Beckett! - nyögte meglepetésében, még mindig a nyíló polcra szegezve a szemét. Amikor meglátta a sötéten tátongó nyílást a falon, elszorult a torka. Hátrapillantott, és megpróbált az előbbinél erőteljesebb hangot kipréselni magából. - Beckett! - kiáltotta erőtlenül, mire a bejáratnál járó nő végre megfordult, és először csodálkozva nézett az ijedt tekintetű íróra, aztán szeme megakadt a fal síkjából kifordult polcra és a nyílásra. Érzékelte, hogy Espo is megtorpan, és mögötte állva méri fel a helyzetet, ezért nem mérlegelt, fegyverét előre lendítve, néhány lépéssel a titkos szoba bejárata mellett termett. Megállt a nyílás mellett, mellkasa elé fogta a pisztolyt, és megvárta, amíg Espo is mellé ér. A polc mellett toporgó íróra nézet, aki kétségbeesve rázta meg a fejét, jelezve, hogy ne menjenek be erősítés nélkül, de Beckett csak parancsolón intett, hogy menjen fedezékbe a könyvespolc mögé.

- NYPD! - kiáltott a sötétbe Beckett határozott, fenyegető hangon. - Jöjjenek elő feltartott kezekkel!

Kate, a halálos csendben telő másodpercekben érezte, ahogy dübörög mellkasában az adrenalintól fűtött szíve, pupillája kitágulva próbál alkalmazkodni az előtte tátongó sötétséghez, füle megpróbálja kiszűrni a belülről hallatszó halk hangokat. Először nem tudta beazonosítani, hogy mit hall, aztán hirtelen tudatosult benne, hogy visszafojtott sírás és hüppögés töri meg a csendet. Megvannak a gyerekek - gondolta megkönnyebbülten, ugyanakkor félelemmel. Nem kockáztathatja az életüket azzal, hogy fegyverrel behatolnak. Megpróbálta rendezni szaporává váló légzését, és még egyszer bekiáltott a sötét szobába.

- Az épületet körülvettük! Nincs más esélyük! Jöjjenek ki felemelt kézzel!

A szívszaggató sírás felerősödött odabenn, amit egy ismerős, francia akcentussal beszélő férfihang nyomott el.

- Kuss legyen! - kiabált a férfi idegesen a gyerekekre, aztán hallatszott, hogy a nyílás felé fordulva már a nyomozóhoz intézi a szavait. - Ha nem engednek szabadon távozni, akkor megöljük őket.

Villanykapcsoló kattanása hallatszott, és a titkos szoba fénybe borult.

Beckett hunyorogva próbálta a lehető leggyorsabban felmérni a helyzetet, de amit látott, attól meghűlt az ereiben a vér. Előretartott pisztolya képzeletbeli célkeresztjében egy magas, szabályos arcú, jólfésült férfi állt, elegáns, méregdrága ruhája úgy állt a testén, mintha a legújabb párizsi divatmagazinból lépett volna ki. Megnyerő megjelenésével szöges ellentétben állt vad indulatokat tükröző tekintete, verejtéktől csillogó bőre és ziháló tüdeje pedig elárulta idegességét. Egyik karjával egy nyolc-tíz éves forma kislányt szorított pajzsként maga elé, másikkal egy kés pengéjét nyomta a gyerek torkához olyan erővel, hogy ha csak egy centimétert is húz rajta, kiserken a vékony bőrből a vér. A kislány holt sápadt volt, időnként apró levegőket kapkodott, aztán meg mintha elfelejtett volna lélegezni. Hatalmas barna szemét Beckett-re meresztette, aki nem látott benn mást, csak halálfélelmet. Amikor Kate végre el tudta szakítani tekintetét a gyerekétől, a férfi mögé pillantott. A keskeny, hosszú szoba túlsó végében gyerekek álltak szorosan egymás mellett, kisebbek, nagyobbak, kisfiúk és kislányok. Némelyikük hangtalanul sírt, mások rettegve bámultak az ajtó felé. Mögöttük egy férfi állt, aki épp az ellenkezője volt a Beckett-tel szemben állónak, alacsony, köpcös testére lehetetlen volt rá illő ruhát varrni, kopaszságát az egyik oldalról a másikra átfésült pár szál hajával próbálta palástolni, közel ülő apró malacszemei idegesen tapadtak a társára.

- Ha próbálkozni mer valamivel nyomozó, akkor a gyönyörű kis Mary-nek elvágom a nyakát - fenyegetőzött a kislányt szorító férfi. Hangjában az idegesség mellett érződött a lélektelen kegyetlenség.

- Ha megteszi, magának is vége - próbálkozott nyugodt hangon érvelni Kate, de érezte, hogy a férfi pontosan tudja, hogy nem kockáztatná a gyerek életét.

- Burt! Gyere! - kiáltott hátra a köpcösnek anélkül, hogy levette volna a szemét Beckett-ről. - Hozd Timmy-t! Nem bánthatnak, nem sodorhatják veszélybe a gyereket - mondta magabiztosan, és már a gúny is kihallatszott a hangjából.

Kate tehetetlenül nézte, ahogy Burt maga elé fogva egy szőke kisfiút, előrearaszol, és megállt a francia mögött. Társát utánozva nyomta a fiú nyakára a kést.

- Dobják el a fegyvert! - sziszegte az elöl álló férfi, és tekintetét Beckett szemébe fúrta.

A nő mérlegelte a helyzetet. Egy-egy túszt ejtett a két férfi. Lenn várják őket Sorenson emberei. Minimális az esélyük a menekülésre, ezért jobb, ha most nem ingerli a férfit, amivel esetleg veszélybe sodorja a két gyereket. Szerencse, hogy csak késük van - gondolta - egy pisztollyal az összes gyereket túsznak használhatták volna. Beckett bólintott, és lassan leguggolva letette a fegyverét, mögötte pedig Espo követte a példáját.

Castle a félig a könyvespolc jótékony takarásában állva, zakatoló szívvel, elszorult torokkal és összeszűkült gyomorral figyelte a jelenetet.

Beckett maga elé tartott, széttárt kezekkel lassan lépett hátrébb, hogy kiengedje a két férfit és a túszul ejtett gyerekeket. Látta, hogy míg a magas francia meg van győződve róla, hogy a terve sikerülhet, ideges, de megpróbál magabiztosnak és fölényesnek látszani, addig a köpcös szinte pánikban van. Ő a gyenge pont kettejük közül, de a rettegése miatt kiszámíthatatlanabb is. Kate Espo-ra nézett, és csak egy alig látható rezdüléssel intett, hogy egyelőre ne tegyen semmit. A francia maga mögé parancsolta társát, és egymásnak háttal, a két kisgyereket maguk elé kényszerítve lassan araszoltak előre. Castle mereven állt, de agya zakatolva keresett valami megoldást a gyerekek kiszabadítására, de magában igazat adott Beckett-nek, és tudomásul vatta, hogy ebben a pillanatban biztonságosabb a gyerekekre nézve, ha nem mozdul. A rejtett szobából egyre hangosabban hallatszott az egyedül maradt gyerekek visszafojtott sírása, félelem fűtötte zokogása. Figyelme a szívszorító hangokra irányult, ezért a következő másodpercek eseményei olyan meglepetésként érték, hogy egy darabig nem is tudott rájuk reagálni.

Hirtelen éles kiáltás hasított a levegőbe, és a széttört ajtónyíláson, mint két kamikaze pilóta, rontott be a Rayn csapatába beosztott két FBI ügynök, mögöttük a nyomozóval. Egy pillanat alatt őrült hangzavar keletkezett. A magas francia ordítozni kezdett, hogy elvágja a gyerek torkát, ha közelebb jönnek, Beckett megpróbált megállj parancsolni az ügynököknek és a túszejtőnek, aki úgy ráncigálta maga előtt a kislányt, mint egy rongybabát. A köpcös Burt, mivel háttal állt az ajtónak, rémülten kapkodta a fejét,  remegő teste és gyöngyöző homloka, egész reakciója a helyzetre arról tanúskodott, hogy pánikba esett. Úgy forgolódott, mintha elfelejtette volna, hogy kést szorít a kis Timmy torkához, így nem is vette észre, hogy a gyerek kétségbeesetten próbálja lefejteni a férfi kezét a nyakáról. A páni félelem irreális cselekedetre kényszerítette a férfit, ösztönei azt súgták, meneküljön a legkisebb ellenállás felé, ezért hirtelen ellökte magától a gyereket, és fejvesztve rohanni kezdett vissza a titkos szoba felé.

Castle ösztönösen a földre zuhanó kisfiú felé kapott, de mivel nem érte el, a földre zuhanó gyerekhez lépett, Beckett viszont rendőrként reagált a helyzetre, és Burt-re vetette magát. Az egyébként puhány, elhízott férfi nem jelentett volna kihívást a nőnek, de a félelem adrenalint szül, az pedig olyan energiákat szabadít fel egy menekülő emberből, amire maga sem hinné, hogy képes. Kate a földre döntötte a férfit, aki olyan erővel kezdett hadonászni a késsel, hogy a nő érezte, nem tudja megfékezni a csapkodó kezeket, ezért megpróbált elhúzódni, hogy elkerülje a kiszámíthatatlan pályán száguldó fegyvert.

Burt menekülési próbálkozása zavart szült. A francia túszejtő hátrapillantott, amit az ügynökök azonnal kihasználtak, és amíg az egyik elkapta a kést tartó kezét, nehogy meg tudja vágni a kislányt, a másik halántékon ütötte a fegyverével, amitől a férfi eszméletlenül rogyott össze, Ryan pedig kitépte az erőtlen kezek közül a kislányt.

Castle a földön fekvő Timmy-re pillantott, és amikor látta, hogy a gyereken nem látszik sérülés, felnézett. Sosem fogja elfelejteni a szeme előtt pergő képsorokat, és a félelmetes hangokat: az ügynökök, ahogy Kate ráveti magát Burt-re, akinek teste hangosan puffan a padlón, a fém csapódását a francia homlokán, amitől úgy csuklott össze, mint egy marionett bábú, aminek elvágták a zsinórjait, Timmy ziháló lélegzését és rémült tekintetét, a szobából kiszűrődő gyereksírást. Ami azonban szinte beleégett az idegsejtjeibe, az a mozdulat volt, amikor a földön fekvő Burt teljes erővel hadonászik a késsel, Kate pedig a férfi fölött térdelve hátrarántja a mellkasát. Lehetett hallani a penge suhogását, aztán egy halk koppanást, ahogy a fém a golyóálló mellénynek ütközött, majd a roszogást, amikor irányt változtatva lefelé siklott a mellényen. Miközben közelebb lépett, látta Espo felkapja a földről a pisztolyát, és hallotta, ahogy torkaszakadtából a késes férfire ordít, és először a fejére szegezi a pisztolyát, mivel azonban a férfi erre nem reagált, a kést tartó kezére célzott, és lőtt. A pisztoly dörrenése és Burt fájdalmas kiáltása betöltötte a lakást. Castle egy szempillantás alatt a nő mellé térdelt, átölelte, aztán kicsit eltávolodva a szemébe nézett.

- Jól vagy? - kutatta aggódva a nő arcát. Látta, hogy Kate szeme kitágul, tekintetében hitetlenkedő csodálkozással néz rá, aztán megfogja a hasát, közvetlenül a golyóálló mellény alatt. Castle szeme követte a mozdulatot. A félelem úgy hasított bele, mint a villám, amikor meglátta, ahogy Kate vékony, kecses ujjai közül szivárog a vér. Egy másodpercig csak bámulta a farmeron terjedő sötétvörös foltot, mintha nem akarna hinni a szemének. Agyában cikáztak a gondolatok. Olyan emlékek tolultak fel tudatalattijának legeldugottabb zugából, amiket sosem akart még egyszer átélni. Az emlékek rettegést szültek. Zihálva kapkodta a levegőt, ajkai elnyíltak, és összehúzott szemmel, kétségbeesett tekintettel bámulta a foltot, aztán Kate-re nézett. A sötétté váló szivárványhártyából eltűnt a ragyogás. Ez volt az, ami kizökkentette Castle-t a pánikból.

- Mentőt! Hívjanak egy mentőt! - ordította felnézve, aztán újra átölelte Kate-et, gyengéden lefektette és mellétérdelt. Tenyerét a nő hasán levő szúrt sebre tette, de tekintetével fogva tartotta Kate-ét. Úgy érezte, újraéli a pillanatot, amikor a temető füvén fekvő, meglőtt nőhöz beszélt, miközben látta, hogyan csukódik le élettelenül a szeme. Nem akarta, hogy megismétlődjön a jelenet, nem akarta, hogy Kate becsukja a szemét. Rettegett.

- Kate! Kate maradj velem! Szeretlek - ismételte az először a temetőben kimondott szavakat kétségbeesve, és reménnyel töltötte el, hogy a gyönyörű szemek erőtlenül pislantanak, de nem csukódnak le, hanem reménykedve rászegeződnek.

- Megszúrt, Castle - suttogta Kate, miközben fájdalom suhant át az arcán.

- Mindjárt itt a mentő - próbált bizakodó hangon megszólalni a férfi, de nehezére esett, hogy elrejtse hangja remegését. - Nem lesz semmi baj - tette hozzá magát is győzködve.

Ryan és Espo odaguggolt Beckett mellé, és aggódva pillantottak a szúrás helyére.

- Mindjárt itt a mentő. Tarts ki! Nem súlyos - fogta meg egy pillanatra a nő kezét Javi biztatón. - Castle vigyáz rád! - mondta, aztán intett Ryan-nek. Amíg az ügynökök a két fogvatartóval foglalkoztak, a két nyomozó a titkos szobába indult.

Castle-t valamelyest átragadt Espo nyugodtsága. Vértől ragacsos kezére nézett. Úgy tűnt, mintha a vérzés csillapodott volna. Remélte, hogy nem csak a képzelete játszik vele, és azt is, hogy nem a hasüregbe vérzik a seb.

- Ne ... ne nézz ... ilyen ... kétségbeesve! - nyögte szakadozva Kate a férfi rémült szemébe nézve.

Castle megütközve nyelt egyet.

- Nem ... nem vagyok kétségbeesve - próbált egy halvány mosolyt kényszeríteni magára.

- Nem szabadulsz meg ... ilyen könnyen ... tőlem.

- Ssss ... ne beszélj! - simogatta folyamatosan, gyengéd mozdulatokkal a nő arcát.

Kate lehunyta a szemét, és megpróbált a semmivel össze nem hasonlítható, finom, meleg érintésekre koncentrálni. Amikor megérezte a bőrén és az izmain áthatoló éles pengét, először a döbbenet, aztán a félelem lett úrrá rajta, és csak később érzékelte a fájdalmat. Tudta, hogy a hasat ért szúrás nem olyan veszélyes, mint a mellkas lövése volt, de az emlék élénken élt az emlékezetében, ezért erőt kellett magán vennie, hogy ne hagyja eluralkodni a félelmet. Bármennyire is titkolta a férfi, látta tekintetében a rettegést, amiből tudta, hogy a temetőben történtekre gondol. Összeszedte magát, vett egy nagy levegőt, és kinyitotta a szemét. Sírást hallott és mozgást észlelt a jobb oldalán, ezért arra fordította a fejét. Castle követte a tekintetével a mozdulatot. A titkos szobából vezette ki Ryan és Espo a gyerekeket, miközben próbálták megnyugtatni őket. A picik sírtak, és rémülten néztek a földön fekvő, vérző nyomozóra, miközben a folyosó felé terelgette őket a két nyomozó.

- Kate. Megtaláltuk őket - suhant át egy mosoly az arcán, amikor meglátta, hogy Kate szemébe egy pillanatra visszatért a ragyogás.

- Igen ... megtaláltuk - suttogta erőtlenül a nő, és lehunyta a szemét.

Castle nézte az egyre sápadtabb arcot és a lecsukódó szemhéjat, és várta, hogy újra kinyíljon, de az nem mozdult.

- Kate, maradj velem! Kérlek, maradj velem! - ismételgette egyre jobban kétségbeesve, miközben úgy érezte, egy jeges kéz szorítja össze a szívét. Hallotta a mentő szirénájának visítását, aztán a rohanó léptek dübörgését, a berohanó Sorenson-t, majd az egyenruhás mentősöket, de nem tudott  másra gondolni, mint hogy nem akarja elveszíteni a nőt, akit addig soha nem érzett szerelemmel szeretett. Szemét nem vette le a mozdulatlan szempillákról, egyik kezével simogatta a gyönyörű arcot, a másikat szorosan tapasztotta a sebre, miközben egyre csak hajtogatta a két mondatot.

Erős kezeket érzett a karján, amelyek határozottan húzták el a nő testétől.

- Uram! Innen átvesszük - hallotta meg a mentőorvos barátságos, de határozott hangját. Felnézett. Hirtelen utat törtek elméjébe a körülötte zajló események; a hangok, az emberek jelenléte,  mozdulataik csak most tudatosultak benne. Espo megpróbálta szelíd erőszakkal elhúzni Kate mellől, míg a mentőorvos határozottan eltolta, hogy a sérült mellé térdelhessen. Az idegen férfi ránézett, és mintha tudná, mennyire éhezik a megnyugtató szavakra, komolyan ejtette ki a szavakat.

- Mindent megteszünk érte - mondta az író szemébe nézve, aztán Espo-ra pillantott. - Vigyázzon rá! - vetette oda a nyomozónak, de a következő másodpercben már minden figyelmét az eszméletlen nőre fordította.

Castle hagyta, hogy Javi felsegítse a földről és néhány lépéssel messzebb húzza.

- Jól vagy? - hallotta a nyomozó aggódó hangját, de nem fordult felé. Tekintetét nem vette le az orvosról és Kate-ről.

- Nem, nem vagyok jól - ingatta meg a fejét.

A válasz megnyugtatta Espo-t. Az addig szinte önkívületben levő író láthatóan visszatért a valóságba, és kontrollálni tudta a viselkedését. Még soha nem látta ilyennek Castle-t, még a temetői merénylet után sem. Addig talán el sem tudta hinni a férfi, hogy elveszítheti Kate-t, azóta viszont megtanulta, hogy az életet a haláltól csak egy pillanat választja el, hogy soha nem tudhatjuk, az események láncolata milyen hatással lesz a létünkre, hogy csak a múlt az, ami biztos. Ráadásul, azóta megérezték a szerelem édes ízét, ezért a féltés és a félelem nagyobb lehet, mint két és fél évvel ezelőtt. A biztonság kedvéért rá-rápillantott az íróra, mert megtört arca, könnytől csillogó szeme, roskatag testtartása, egyenetlen légzése, remegő teste, ind-mind arról tanúskodott, hogy tűrőképessége határán van.

Castle tehetetlenül figyelte, ahogy az orvos és két mentős szakszerű mozdulatokkal ellátja a sebet, és bekötik az infúziót. Éberen követte az orvos minden rezdülését, reménykedve, hogy valamilyen biztató jelet olvas le az arcáról, de hiába, a feszült figyelmen kívül nem látott semmit. Nézte az összehangolt mozdulatokat, és arra gondolt, nem tehet mást, mint hogy bízik a három ember tudásában és tapasztalatában. Erős akart maradni. Erős, mint amikor meglőtték Kate-t, erős, mint amikor azt hitte, hogy Alexis vére borítja a furgon rakterét a lány elrablásakor. Tekintete az egyre sápadtabb, gyönyörű arcra vándorolt, és már képtelen volt kívülállóként nézni az eseményeket.

- Ugye tudnak segíteni? - lépett közelebb az orvoshoz. Érezte, hogy nemcsak a lába remeg, hanem a hangja is.

- Mindent tőlünk telhetőt megteszünk - adott kitérő választ az orvos, amitől Castle úgy érezte, mázsás súlyként nehezednek szívére a szavak. A szavak, amiket mindig olyankor mondanak az orvosok, amikor nem látnak sok reményt, de meg akarják nyugtatni a hozzátartozókat, és a saját lelkiismeretüket is.

- Veszélyben van az élete? - kérdezte, miközben nézte, ahogy Kate-t rászíjazzák a hordágyra, és elindulnak vele.

Alig merte kiejteni a szavakat a száján. Hálás volt, hogy az orvos felállt, és a szemébe nézve, nyíltan válaszolt. Megőrjítette a bizonytalanság. Választ akart.

- A szúrás nem ért létfontosságú szervet, de mély. Kevés a vér, és mivel csökken a vérnyomás, valószínűleg a hasüregbe vérzik. Minél előbb a kórházba kell érnünk vele - válaszolt az orvos, aztán együttérzőn megfogta az író vállát, és a mentősök után sietett.

Castle egy pillanatra becsukta a szemét, kifújta a túl régóta benntartott levegőt, nyelt egyet, aztán egy mély légvétellel mindenre felkészülve rohant a mentősök után.

Amikor beszállt a mentőbe, megfogta Kate kezét. A kórházig tartó út óráknak tűnt. Az egyik ápoló egy zsebkendőt nyújtott felé, amit értetlenül elvett, és csak másodpercek múlva jött rá, hogy a fiatalember azért adta, hogy itassa fel a szeme sarkában gyülekező könnycseppeket. Emlékek rohanták meg. Szirénázva robogó mentőautó, Kate csupa vér mellkasa, az EKG készülék egyenletes sípolása, a mentőorvos határozott vezényszavai: töltés, hátra, Kate összeránduló teste. Tudta, annál szörnyűbbet nem élhet át, minthogy a szeme előtt száll ki a nő testéből az élet. Ez a helyzet nem tűnt olyan veszélyesnek, de a csend, és hogy nem tudnak semmit tenni, csak várni, hogy még azelőtt beérjenek a kórházba, hogy Kate elvérezne, rettegéssel töltötte el.

Egy óra múlva még mindig csak várt. Miután a mentőorvos még a kocsiból jelezte a kórháznak a sürgős műtétet, egy egész csapat várta őket. Elengedte a nő ernyedt kezét, és nézte, ahogy kihúzzák a mentőből, majd rohanva tolják a hordágyat a folyosón a műtőig, ő pedig rohan utánuk, éppen úgy, mint két és fél éve. Aztán várakozott a műtő előtti folyosón oda-vissza járkálva remegő testtel, hideg verítékben úszva, amíg úgy nem érezte, hogy összerogynak a lábai. Végül leült egy kényelmetlen műanyag székre, és könyökét a térdére támasztva, tenyerébe temette az arcát. Úgy érezte, az idő a legnagyobb ellensége. Arra eszmélt, hogy valaki finoman megfogja a vállát.

- Lanie?

- Mit tudsz? - kérdezte az orvosszakértő fájdalmas tekintettel.

- Megszúrták ... itt - mutatott a hasa bal alsó részére a férfi. - Azt mondták belső vérzése van.

Lanie bólintott, mint aki tudomásul veszi a hallottakat, de nem szólt. Tudta, hogy a belső vérzés kiszámíthatatlan, minden sebész rémálma egy vérben fürdő hasüregben megtalálni a vérzést okozó eret, ráadásul gyorsnak kell lenni, ezért nem akarta olyan szavakkal vigasztalni a férfit, aminek nincs alapja.

- Mióta van benn? - kérdezte.

- Rég ... régóta - nyögte Castle, aztán az órájára nézett, és hitetlenkedve bámulta  mutatót, ami nem órák, csak percek elteltét mutatta. - Húsz perce.

- Castle! - hallotta meg a távolból a nevét. Ryan és Espo robogtak felé, szemükből kiolvasta a kérdést, de úgy érezte, képtelen mindenkinek elmondani azt a keveset, amit tud, ezért hálás volt Lanie-nek, aki átvette a szót, és tájékoztatta a fiúkat.

- Értesítettük Beckett édesapját. Hamarosan itt lesz - mondta Ryan. 

Castle arcán egy halvány, erőltetett mosoly suhant át. Jó hogy vannak barátai. Ő még arról is megfeledkezett, hogy Jim-et értesítse.

- Kösz - bólintott hálásan, aztán mintha egy hatodik érzék súgta volna, hogy történni fog valami, a műtő ajtaja felé fordult, ami egy másodperc múlva kinyílt, és egy kék műtősruhás, őszülő, szemüveges orvos lépett ki rajta.

- Katherine Beckett hozzátartozói? - nézett végig rajtuk, várva, hogy kinek szolgálhat információval a beteg állapotáról.

Castle úgy ugrott fel a székből, mintha az élete múlna a mozdulaton, miközben valami érzelmet szeretett volna leolvasni a férfi arcáról. Mindennél jobban kívánta, hogy az orvos elmosolyodjon, de a vonások komolyak voltak, és fáradtságról tanúskodtak. 

- A vőlegénye vagyok - állt meg szemben az orvossal, és furcsa érzés kerítette hatalmába, ahogy kimondta a szót. Másoktól hallotta, hogy ő Beckett vőlegénye, de ő maga talán még sohasem mondta ki a szót.

- A szúrás mély volt, nem érintett életfontosságú belső szervet, de jelentős hasűri vérzést okozott, - ismételte a mentőorvos szavait  - amit sikerült elállítanunk, de a vérveszteség jelentős volt, azért megfigyelésre az intenzív osztályon tartjuk. Az állapota súlyos, de nem életveszélyes. Ha a következő 24 órában nem következik be romlás, akkor túl lesz a nehezén.

Castle hallotta, hogy a mögötte álló fiúk megkönnyebbülten felsóhajtanak, de Lanie csak összeszorított szájjal tudomásul vette az információt. Ezek szerint még korai lenne örülni - vonta le a férfi a következtetést.

- Bejönne az irodámba? - nézett rá az orvos, és a választ meg sem várva elindult.

Castle értetlenül Lanie-re és a nyomozókra nézett, aztán rosszat sejtve követte az orvost. Ahogy engedett a szorítás a mellében az előbb, most újult erővel nehezedett rá mázsás súlyként a félelem.

Az orvos az íróasztala mögé lépett, és miközben kinyújtott kezével a vele szemben álló székre mutatott, fáradtan leült.

- Bocsásson meg, de 16 órája talpon vagyok, és ma ez volt a hatodik műtétem - húzta bocsánatkérő mosolyra a száját, aztán elkomolyodva egyenesen Castle szemébe nézett. - Nézze! Őszinte leszek. Van néhány dolog, ami aggaszt a műtéttel kapcsolatban.

Castle ujjait görcsösen összeszorítva, előredőlve ült a széken, mintha abban reménykedne, hogy így hamarabb eljutnak hozzá az orvos szavai. A pillanatnyi megkönnyebbülés után, újult erővel áradt szét benne a félelem, főleg, hogy a megfogalmazás több problémára utalt.

- A nyomozó fiatal, erős, jó kondícióban van - kezdte a pozitívumokat az orvos, és Castle érezte, hogy most jön az a bizonyos "de". - Az egyik aggodalmam a szíve. A másfél évvel ezelőtti sérülés nem múlt el nyomtalanul, és most a nagy vérveszteség miatt túl nagy megterhelésnek van kitéve - mondta a férfi lassan. Fáradtan csillogó szemét a vele szemben szorongva ülő férfin tartva figyelte, hogy minden szavát megértette-e.

Castle összeszorított szájjal bólintott, de mivel az orvos csak kutatón nézett rá, nehezen kipréselve a szavakat, megszólalt.

- És mi van még?

- Nos, a kés a bal petevezeték közelébe fúródott. Nem vágta át a falát, de megsértette azt. Ez a későbbiekben probléma lehet. Ha hegesedés történik, vagy gyulladás lép fel, a petevezeték elzáródhat.

Az orvos elhallgatott, megvárta, amíg a férfi megemészti a hallottakat, és felfogja a szavai súlyát.

Castle azonnal felfogta a szavak jelentőségét, és azt is, hogy ez csak egy lehetséges, és távolabbi probléma. Őt most csak a jelen érdekelte.

- Életben marad? - tette fel a legfélelmetesebb kérdést. Hallotta a saját hangját, de olyan idegenül hangzott. Rekedtes volt, elcsukló és fátyolosan zengő. Reménykedve nézett az orvos szemébe, és várta, hogy megnyugtatóan rámosolyogjon, de a férfi hallgatott. Töprengve pislogott, aztán levette a szemüvegét, aztán sóhajtva hátradőlt a székében.

- Mindent megteszünk - mondta, de amikor meglátta, hogy Castle elkeseredetten elhúzza száját a szavakra, folytatta. - Igen, nagy esélye van a túlélésre. Nincs életveszélyben, de azt akartam, tudjon arról, hogy vannak bizonytalanságot okozó tényezők.

Castle ízlelgette a szavakat, mérlegelte a jelentőségüket, aztán megállapította, hogy az orvos a lehető legjobb döntést hozta, amikor megosztotta vele a lehetséges komplikációkat. A szavai reményt adtak, de nem ringatták rózsaszín álomvilágba, hogy nem történhet semmi baj. Úgy érezte, semmi nem fontosabb annál, hogy Kate életben maradjon, de fejében ott motoszkáltak az orvos mondatai.

- Ha elzáródik a petevezeték, mennyi esélye van, hogy gyereke legyen? - kérdezte meg annak ellenére, hogy most egyáltalán nem tartotta fontosnak a választ. Semmi mást nem akart, mint boldognak látni maga mellett a nőt.

- Ha a másik petevezeték ép, semmi akadálya, hogy teherbe essen - válaszolt a férfi, lassan felemelkedett a székről és kezét előre nyújtva jelezte, hogy a beszélgetést lezártnak tekinti. Amikor Castle felállt, és elfogadta a felé nyújtott kezet, az orvos biztatón a vállára tette a kezét, és az ajtóhoz kísérte.

- Bemehetek hozzá? 

- Amíg az intenzíven van, csak néhány percet engedélyezhetek - mosolyodott el sajnálkozva az orvos - de az a néhány perc mindkettejüknek fontos lesz. Beszéljen hozzá! A nővér odavezeti - intett a folyosóra lépve egy középkorú, barátságos mosolyú ápolónőnek.

- Köszönöm, hogy őszinte volt - nézett az orvosra hálás tekintettel, száját szomorkás mosolyra húzva Castle, és nagyot sóhajtva indult a nő után. 

Nem tudta, mire készüljön. Amikor Kate-t meglőtték, élete legborzalmasabb perceit élte át a mentőben, és amíg a műtét végét várták, de akkor nem mehetett be hozzá. Akkor látta először, amikor gyengén ugyan, de már mosolyogva ült az ágyon. Tudta, hogy erősnek kell lennie, hogy nem szabad, hogy a félelem irányítsa, de képtelen volt nyugalmat erőltetni magára. Ösztönösen tette egyik lábát a másik után, szívta be és fújta ki a levegőt Az előtte lépkedő nővér megérezhette a szorongását, vagy csak tapasztalatból tudta, hogy mekkora jelentősége van ilyen helyzetben egy jó szónak, biztató mondatnak, mert hátrafordulva rámosolygott.

- Dr. Harris kiváló sebész. Bízzon benne! - mondta, de mivel a férfi csak sóhajtott, folytatta. - A doktor úr nem szereti, ha túl bizakodóak a hozzátartozók, ezért minden lehetséges rosszat előrevetít nekik. 

- Biztos megvan az oka, hogy miért - morogta az orra elé Castle.

- Á, dehogy! Dr. Harris egyszerűen mindig félig üresnek látja a poharat, pedig ő az egyik legkiválóbb sebész, akit ismerek. 

- Talán fél, hogy fájdalmat okoz - merengett el a hallottakon az író. A nővér szavai kissé megnyugtatták, és éppen próbálta magával elhitetni, hogy talán nincs is olyan nagy baj, amikor a nő egy előtér szerű helyiségbe vezette, és egy zöld, belebújós köpenyt, meg egy szájmaszkot nyomott a kezébe.

- Ezeket vegye fel! - mondta, aztán amikor látta, hogy a férfi készen van, kinyitotta az intenzív szoba ajtaját.

Castle lépett néhányat, és megtorpant. Azt hitte, mindenre felkészült, hiszen a filmekben gyakran látott ilyet, de a valóságban átélni mindezt, egészen más volt. Az elé táruló látvány is félelmetes volt, de a hozzá társuló hangok és szagok fokozták az érzést. A hófehér ágyon olyan sápadtan és ernyedten feküdt Kate, mintha nem lenne benne élet, az életfunkcióit jelző gépek villogással és a csendben fülsértő élességű pittyegéssel hasították a levegőt, az átható fertőtlenítő szagtól fordult egyet amúgy is görcsösen összeszűkült gyomra. Nyelt egyet, aztán pislogott néhányat, nehogy cseppé gyűljön össze a látását elhomályosító könny. Az ágy melletti fehér széken egy komoly tekintetű ápoló ült szájmaszkban, tekintetét egy pillanatra a belépő férfi felé fordította, aztán újra ellenőrizte az infúzió csepegésének ütemét. Castle közelebb lépett.

- Minden rendben. Két percre magukra hagyom. Ha valami baj lenne, nyomja meg ezt - nézett újra rá az ápoló, és a nővérhívó gombra mutatott, azzal kiment a szobából.

Castle megvárta, amíg becsukódik az ajtó. Szeretett volna kettesben lenni a nővel, akit végtelen szeretettel szeret. Aki élete nagy szerelme. A sírással küszködve elmosolyodott a gondolatra. Olyanokat érez és gondol, amikről azt hitte, csak a világirodalom hősszerelmesei érezhetik, nem a valóságos emberek. Leült a székre, és a kezébe fogta a finom, kicsi kezeket, aztán alig érintve a selymes bőrt, lágyan megsimogatta az arcát. Megnyugtatta meleg ujjak érintése, és a kezét cirógató enyhe légáramlat, ahogy Kate lélegzetét érzékelte. Megigazított egy kósza hajtincset, hogy még jobban lássa a gyönyörű arc látványát. Egy darabig csak nézte szótlanul, a csukott szemeket, a hosszú szempillák rezdülését, a máskor vágytól pirosan duzzadó ajkakat, amelyek most inkább kékes színben játszottak, és összeszorult a szíve. Emlékeiben megjelentek az élettel teli, zöldes-barnán ragyogó szemek, az érzékien mosolygó ajkak.

- Szeretlek Kate - szólalt meg halkan. - Tudom, hogy tudod, de jó kimondani. Az, hogy szeretlek, azt jelenti, hogy veled akarok ébredni minden reggel, veled akarom elkapni a gyilkosokat, veled akarok ringatózni a park hintáján, veled akarok nevetni, veled akarom érezni a gyönyör édes ízét éjszaka, veled akarok megöregedni. Téged akarlak bosszantani az idétlen elméleteimmel, téged akarlak meglepni a meglepetéseimmel, téged akarlak megviccelni, hogy zavarba jöhessek, amikor visszavágsz, és miattad akarok bosszankodni, hogy végül mindig a tiéd a győztes pont. Hm.... Most pont olyan vagyok, mint amilyennek megismertél, egy egoista, önző seggfej, aki csak magára gondol. De ... de azt szeretném, hogy tudd, a legjobban azt szeretném, ha boldoggá tudnálak tenni. Kate, én ...

- Uram! Letelt az idő - hallotta meg az ápoló hangját, és csodálkozva nézett az ajtó felé. Nem is vette észre, mikor jött be a férfi. Kényszeredetten bólintott, aztán még egyszer megsimogatta a nő arcát.

Nehéz szívvel, gondolataiba merülve lépett ki a szobából. Bármennyire is ijesztő és rideg volt a hely, megnyugtatta, hogy láthatja és megérintheti Kate-t.

- Rick!  - hallotta a messziről jövő megszólítást.

A folyosó végén Jim Beckett sietett felé. Az idős férfi tartotta magát, de tekintete elárulta az érzéseit. Castle ugyanazt a félelmet látta bennük, amit maga is érzett. Ösztönösen átölelte a férfit. A Bensőséges mozdulat mindkettejüket meglepte volna más helyzetben, de most teljesen természetesnek tűnt. Rick próbálta lényegre törően elmondani, amit az orvos mondott, de az aggasztó lehetőségeket egyelőre nem ecsetelte, aztán elmesélte, milyennek látta Kate-t az intenzív szobában. A támadást és a gyerekek kiszabadítását Espo és Ryan már elmesélték neki, Lanie pedig próbálta megnyugtatni a férfit, de úgy tűnt, a legjobban Rick szavaiban bízott.

- Szeretném én is látni! - szólalt meg komolyan.

Castle megértően bólintott, de hálás volt Lanie-nek, aki felajánlotta, hogy segít elintézni, hogy Jim bemehessen az intenzívre, így végre engedhetett a rátörő erőtlenségnek, és lerogyhatott egy székre. Úgy érezte, most hagyta el az utolsó ereje, de nem akarta, hogy ezt bárki is észrevegye.

- Tesó! Beckett erős nő, ő rendben lesz! - mondta Javi komolyan, aztán pici, kaján mosollyal hozzátette: - Benned kevésbé bízom. Hozok egy kávét, az majd helyreráz - veregette meg az író vállát, és elindult egy kávéautomatát keresni.

Castle elhúzta a száját a csipkelődésre, de nagyon is jólestek neki a nyomozó biztató szavai. Ryan-re nézett, aki homlokát ráncolva, zsebre tett kézzel, szomorúan nézett vissza rá. Hirtelen eszébe jutott a férfi földöntúli boldogsága néhány órával ezelőtt.

- Kevin! Ennek a napnak kellene életed legboldogabb napjának lenni. Apa lettél.

- Ez életem legboldogabb napja - mondta meggyőződéssel a férfi. - Született egy gyönyörű kislányom, megmentettük tizennyolc kisgyerek életét, és Beckett is rendben lesz.

- Nem itt van a helyed.

- Maradok, amíg Javi vissza nem tér.

Castle nézte a férfi határozott vonásait, a kék szemeket, amelyek most is, mint mindig őszintén csillogtak. Csodálta Ryan-t, amiért mindig pontosan tudta, mi a helyes, és mindig a szerint cselekedett. 

- Köszönöm - bólintott hálás mosollyal, miközben arra gondolt, milyen szerencsés, hogy ilyen barátai vannak.

Hamarosan Espo megjelent a kávéval, aztán amikor Lanie is visszaért, a két fiú elbúcsúzott. Ryan Jenny-hez és a kisbabához igyekezett, Espo pedig az őrsre, jelentést tenni.

Lanie leült az elgyötört arcú író mellé, és kezét gyengéden a férfi összekulcsolt kezére tette. Nehéz volt így látni a barátait. Négy év után végre beismerték maguknak és egymásnak is az érzelmeiket, a kapcsolatukból sugárzott a szerelem, kiegyensúlyozottak és boldogok voltak, most pedig az egyikük súlyos sérüléssel fekszik az intenzíven, a másikuk pedig összetörve próbálja legyőzni a félelmeit. Castle tartotta magát, de Lanie túl régóta ismerte ahhoz, hogy ne tudott volna olvasni a tekintetéből és a mozdulataiból. Nem akarta közhelyekkel vigasztalni, azokon úgyis átlátott volna a férfi, ezért csak fogta a kezét, és hallgatott.

- Lehet, hogy nem bírja a sérült szíve - szólalt meg szinte suttogva Castle. Lanie volt az egyetlen ember, akivel megoszthatta a legkétségbeejtőbb információját.

- Nézz rám! - csengett szeretettel, de erélyesen a nő hangja, és amikor Castle egy kis idő után ráemelte a tekintetét, megszorította a kezét. - Kate szíve rendben van. Erős és egészséges. A műtét óta vagy tíz terheléses EKG vizsgálaton volt, és mindegyik azt mutatta, hogy rosszul járna, ha például veled cserélne - mosolyodott el. Azt várta, hogy Castle kikéri magának, hogy az ő szíve ne lenne annyira jó, mint Kate-é, de a férfi csak kényszeredett mosolyra húzta a száját.

- Remélem, igazad van - szakította meg a szemkontaktust, és a szürke járólapot bámulva nézett maga elé. Egy ideig hallgatott, aztán nagy nehezen kimondta, ami a lelkét nyomta. - Megsérült az egyik petevezetéke.

Lanie meglepetésében hátrahőkölt. Hirtelen nem tudta mit is mondhatna. Tudta, hogy Caslte és Kate között komoly konfliktust okozott a gyerekvállalásról vallott elképzelésük, hogy míg a férfi vágyott egy közös kisgyerekre, Kate úgy érezte, hogy az ő hivatása mellett felelőtlenség lenne. Azt is érezte azonban barátnője elejtett szavaiból, bizonytalan tekintetéből, hogy az utóbbi időben valami megváltozott. Ráadásul egészen más, ha valaki szabad akaratából úgy dönt, hogy nem vállal gyereket, és más, ha a nem lehet, és választása sincs. Szinte olvasott a férfi gondolataiban, aki ugyanerre gondolt.

- Tudod, Kate azt mondta, nem akar gyereket. Rendőrként arra is kell gondolnia, milyen fájdalmat okozna a gyerekének, ha anya nélkül kellene felnőnie. Én ez elfogadtam és tiszteletben tartom a döntését - mondta halkan a férfi. Elhallgatott, de Lanie érezte, hogy van még valami, amit szeretne megosztani valakivel, jobb híján vele. - Amikor az a tébolyult nő megrúgott a tűsarkújával - kezdett bele, ki nem mondva a sérülés helyét, miközben szégyenlősen Lanie felé pillantott - napokig éltem bizonytalanságban. Nem tudtam, igazi férfinak fogom-e magam érezni, ha nem leszek képes a gyereknemzésre. Annak ellenére, hogy Kate nem akar gyereket, meg szerettem volna tartani a lehetőséget. Más, ha a mi döntésünk, és más, ha a sors dönt helyettünk. Nem akarom, hogy Kate is átélje azt, amit én.

- Castle, figyelj rám! Ha a másik petevezeték ép, akkor ...

- Tudom, mondta az orvos - vágott a nő szavába Rick. - És ha nem ép? Nem akarom, hogy elveszítse a lehetőséget a gyerekre! Nem érezné magát teljes értékű nőnek. Tudom, olvastam erről - nyelt egyet a férfi, és újra Lanie-re emelte elgyötört tekintetét.

A nő sóhajtott egyet. Érezte, hogy Castle órák óta nem csinál mást, mint felvonultatja elméjében az összes szörnyű dolgot, ami a közeli vagy a távoli jövőben megtörténhet Kate-tel, vagy velük. Nem hibáztatta érte. A félelem félelmetes gondolatokat szül.

- Szereted? - kérdezte kihívón, hogy kizökkentse a férfit a letargiából, és ahogy Castle sértetten felemelte a fejét és ránézett, már tudta, hogy jó úton jár.

- Persze, hogy szeretem! - emelte fel a hangját, mint akit bánt, hogy megkérdőjelezik a Beckett iránti érzéseit.

- Akkor fejezd be ezt a siránkozást! - mondta ellentmondást nem tűrőn Lanie, és barna szeme szigorúan tapadt a férfia. - Ha Kate magához tér, nagyobb szüksége lesz rád, mint bármikor. Ha meglátná a mostani ábrázatodat, elmenne a kedve az élettől. Mindenkinél jobban szeret téged - folytatta megenyhülve, és halványan elmosolyodott. - Te vagy az az ember, aki mellett mindent kibír, akivel minden nehézséggel meg tud birkózni, de ehhez az kell, hogy te is higgy magadban és kettőtökben!

Castle nézte a reményt sugárzó mélybarna szemeket. Úgy érezte, mintha egy sötét, hideg alagút végén hirtelen meglátta volna a derengő, éltető fényt. Alig észrevehetően bólintott, igazat adva Lanie-nek, megkönnyebbülten elmosolyodott, és megölelte a nőt. Nem szégyellte, hogy a szemében összegyűlő könnyek csillogó utat hagyva maguk után gördültek végig az arcán.
- Köszönöm - nézett hálásan a nőre, miután kibontakozott az ölelésből, mire az csak őszinte szeretettel rámosolygott.

Castle gyorsan végighúzta tenyerét a szemén és az arcán, és vett egy nagy levegőt. Lanie örömmel látta, hogy aggódó tekintettel, de a régi Castle áll előtte. Éppen jókor, mert az intenzív szoba ajtaján Jim Beckett lépett ki lehajtott fejjel, megtörten.

Lanie megígérte, hogy bármiben segít, amiben szükséges, aztán elbúcsúzott, és magára hagyta a két férfit.

Rick mintha a néhány perccel ezelőtti önmagát látta volna viszont az idős férfiban. Akkor még nem hitte volna, hogy ő lesz az, aki reményt tud adni Kate apjának. Miközben Lanie szavait ismételte Jim-nek, lopva a nővérpultnál beszélgető nőre pillantott, és arra gondolt, ezt még egyszer meg kell hálálnia neki.

A következő órák lassan teltek, annak ellenére, hogy váratlanul megjelent Martha és Alexis, később pedig Gates kapitány, és a fiúk is folyamatosan telefonáltak. Az éjszakába nyúló várakozás megviselte kimerült idegrendszerüket, ezért Castle örült, hogy hosszas rábeszélés után meg tudta győzni Jim-et, hogy menjen haza pihenni, ő marad, és azonnal értesíti, ha valami változás történik.

Éjjel három óra múlt. Égő szemét egyre jobban bántották a kórház vakító neonfényei. Letette a kezében tartott kihűlt kávét, megdörzsölte a szemét, aztán hátravetve megtámasztotta a fejét a falon, de már képtelen volt gondolkodni. Minden energiáját arra fordította, hogy ne csukódjanak le a szemei. Nem mert, és nem akart elaludni. Hogy éberen tartsa magát, felállt, és a nővérpult felé indult. Az éjszakás nővér nagyot sóhajtva ingatta meg a fejét, amikor felnézett rá a papírjaiból.

- Mr. Castle, hiába jön ide öt percenként, nem tudok újat mondani. Beckett nyomozó állapota stabil, az életfunkciói rendben vannak, de még nem tért magához - mondta kissé bosszúsan. Bár megértette a férfi aggódását, jobban örült volna, ha sikerül hazaküldenie órákkal ezelőtt, akkor most nyugodtan végezhetné a munkáját, és nem kellene öt-tíz percenként bátorítania annak ellenére, hogy már az orvos is próbálta megnyugtatni egy órával ezelőtt, hogy a beteg nincs életveszélyben. Hirtelen gondolt egyet. Felemelte a mutatóujját, és szigorúan Castle-re nézett. - Várjon! El ne mozduljon innen! - mondta, bár ettől az egytől nem kellett félnie.

Az író nagyokat pislogva nézett az orvosi szoba felé viharzó nő után, aki néhány perc után diadalittas mosollyal az arcán visszatért, és intett, hogy kövesse.

- Remélem értékeli, hogy kiharcoltam, hogy bemehessen Beckett nyomozóhoz! - húzta fel kihívóan a szemöldökét a nővér.

- Bármit megteszek, amit csak akar - vágta rá Castle boldogan.

- Megteszi annyi, hogy az éjszaka hátralevő részében békén hagy - mosolyodott el a nő.

- Meddig maradhatok? - bújt bele izgatottan a steril köpenybe az író.

- Reggel hatig leszek ügyeletben. Addig maradhat, ha akar.

- Akarok - vágta rá, aztán vett egy nagy levegőt, és belépett a szobába.

Most nem látta olyan félelmetesnek, mint első alkalommal, talán azért, mert az éles neonfények helyett csak egy kisebb lámpa meleg, sárga sugarai világították be a szobát.

- Emily, a doktor úr megengedte, hogy Mr. Castle itt legyen reggelig. Mivel minden rendben van, te átmehetsz a kettesbe, Mary-nem elkel a segítség - szólt be a nővér a Kate ágya mellett álló munkatársának. - Ha valami baj van, nyomja meg a nővérhívót, és azonnal jövünk - mondta Castle-nek, és magára hagyták.

Az ágy melletti székre ült, és nézte a gyönyörű vonásokat. Kate egyenletesen lélegzett, és a derengő fényben nem látta olyan sápadtnak sem. Megsimogatta a nő arcát, és Lanie szavaira gondolt. Már biztos volt abban, hogy együtt ezt is átvészelik.

Kate tudata a békés, sötét mélységben ringatózott, ahova csak lassan, és nehezen törtek utat a külvilág ingerei. Nem akarta beengedni ebbe a nyugalomba az idegesítő, monoton sípolást, az irritáló szagot, és a tompa fájdalmat sem. Újra magával ragadta a mélység, és egy ideig nem érzett semmit, de egyszer csak új ingerek jöttek. Kellemesek: egy ismerős illat furakodott a tudatába, puha, meleg érintés borzongatta meg, egy kellemes hang szavakat duruzsolt, amiket nem értett, mégis jó volt hallani, aztán újra elmerült a békés csendbe.

Hirtelen tértek magukhoz álmukból az idegsejtjei, mintha vágynának minden apró inger befogadására. A nyugalmat robbanásként szakították szét az apró neszek és illatok, az érzés, hogy valaki gyengéden fogja a kezét, és meleg levegő simogatja ütemesen a karját. Ki akarta nyitni a szemét, de szemhéjai elnehezülve, csak lassan engedelmeskedtek. Pislogott néhányat, hogy tisztuljon a látása. Fehér falak, fertőtlenítő, szívmonitor pittyegése. Kórházban van - tudatosult benne, aztán a kellemes ingerek, az illat, az érintés és a cirógató légáramlás eredetét keresve oldalra fordította a fejét. Gyenge volt, ezért csak magában mosolygott boldogan. Castle az ágya szélére borulva aludt. Kate nézte, ahogy a férfi ujjai gyengéden kulcsolódnak a kezére, érezte, ahogy az elnyíló ajkai közül kiáramló levegő simogatja a karját, arca nyúzott volt, álmában ráncolta a homlokát, mindig gondosan oldalra fésült haja rakoncátlanul hullott előre. Mintha megérezte volna, hogy nézik, megrebbentek a szempillái, felemelte a fejét, és hitetlenkedő tekintettel nézett a zöldes-barna, gyönyörű szemekbe, aztán arcáról minden gyötrelem eltűnt, és boldogan elmosolyodott.

- Szia, álomszuszék - suttogta erőtlenül Kate, miközben szája bágyadt mosolyra húzódott.

Castle nem szólt semmit, csak a boldogságtól ragyogó arccal fölé hajolt, és leheletfinoman érintette meg ajkával a nő halvány rózsaszín száját.

- Szeretlek - suttogta a csókba, aztán kicsit hátrébb húzódott, hogy belenézhessen a világ leggyönyörűbb szemébe. - Ha nem akarod, hogy egy nap alatt éveket öregedjek, akkor ne csinálj ilyeneket! Ez a ránc most keletkezett - bökött a homlokára durcás arcot vágva, de csillogó szeme mérhetetlen megkönnyebbülésről tanúskodott.

- Szeretem a ráncaidat - mosolygott Kate a férfira.

Mindketten élvezték, hogy ebben a pillanatban is ott van mondataikban a kettejüket jellemző játékos évődés, de amikor Castle látta, hogy Kate szemhéja nehezen nyílik egy pislantás után, elkomorult.

- Nagyon fáj? - kérdezte együtt érző tekintettel.

- Nem, csak olyan, mintha egy kő lenne a hasamon.

- Pihenj! - simított ki egy hajszálat Castle a nő homlokából - Sok vért vesztettél.

- Fáradt vagyok Castle! Majd hívlak, ha gyere - suttogta gyenge hangon Kate, és bármennyire is húzta magával a gyógyító álomvilág, érezte, hogy a férfi teste megfeszül, tekintete pedig keménnyé válik, és megjelenik benne a fájdalom.

- Most nem küldhetsz el - szólalt meg halk, de határozott hangon. - Még egyszer nem teheted meg velem.

Kate tétován nyitotta a száját, hogy megkérdezze, mit nem tehet meg vele még egyszer, amikor rájött, hogy a lövés utáni három hónapról beszél a férfi. Talán a fájdalomcsillapítók tették, hogy lassan reagált, és nem kötötte össze azonnal a szavait az emlékkel.

- Csak aludj egyet, és jöhetsz! - mosolyodott el bágyadtan, és miután a férfi visszamosolygott rá, megnyugodva csukta be a szemét. Az álom olyan erővel húzta magához, aminek képtelen volt ellenállni, és néhány másodperc múlva már csak a tudatalattija érzékelte, hogy egy puha, meleg kéz megsimogatja az arcát, aztán megfogja a kezét, és gyengéden ráfonva az ujjait, nem engedi el.

- Mr. Castle! Uram! - szólítgatta egy tompán, távolról hallatszó hang, aztán megérezte, hogy valaki rázogatja a vállát. Nehézkesen felemelte a fejét, és nyitotta fel leragadni kívánkozó szemhéját. Dr. Harris ébresztgette és mosolygott rá barátságosan. A szobát már bevilágították a hajnali napsugár lágy fényei, és olyan melegséggel festették aranyszínűre a rideg, fehér falakat, hogy azok az új nap reményét ébresztették fel az íróban. Castle zavarában nyelt egyet, amikor rájött, hogy Kate ágyára borulva, a nő kezét szorongatva elaludt. Ahogy kiegyenesedett, azonnal megtapasztalta a kicsavart testhelyzetben töltött órák minden fájó következményét. Alig tudott felállni, hogy az orvost az ágy mellé engedje, hogy ellenőrizni tudja az egyenletesen zümmögő gépek tárolt adatait. Miközben megpróbált életet lehelni elgémberedett lábaiba és merev derekába és hátába, tekintetét nem vette le Kate-ről. Megdörzsölgette a szemét, mintha nem akarna hinni az elé táruló látványnak. A nő nyugodtan, egyenletesen lélegezve aludt, arca visszanyerte rózsaszín, életteli színét, és nyoma sem volt az előző esti sápadtságnak. Castle nem tudta, csak káprázik a szeme, a reggeli napsugarak játszanak vele csalóka játékot, vagy valóban jobban van. Türelmetlenül nézett az orvosra, aki egy kórlapra jegyzetelt olvashatatlan írással, aztán mintha nem bízna a gépekbe, fülébe dugta a fonendoszkópját, és meghallgatta Kate szívverését. Szorongva várta, hogy a férfi ránézzen, és mondjon valami biztatót, de helyette lehúzta Kate-ről a takarót, és felhajtotta a hálóingét, hogy megnézze, milyen állapotban van a műtéti seb. Rick-nek összeszorult a szíve, amikor meglátta a csupasz női testen fehérlő kötést. Még soha nem látta Kate-t ilyen kiszolgáltatottnak, mint most, ahogy ott feküdt öntudatlanul, és egy idegen férfi vizsgálta a gyönyörű, sérült, meztelen hasát.

- Erre még én sem számítottam - szólalt meg végre Dr. Harris, miközben visszahúzta a takarót a betegre.

- Mi ... mire nem számított? - dadogta Castle riadt arccal, mivel az orvos olyan komolyan és megdöbbenve ejtette ki a szavakat, hogy az semmi jót nem ígért.

- Nos, azt hittem nehezebben birkózik meg a szíve a vérveszteséggel és a műtéttel, de úgy látom, nagyon gyorsan regenerálódik a keringés, és a seb is szépen gyógyul - mondta még mindig kicsit hitetlenkedve.

Castle-nek eszébe jutottak a nővér szavai, miszerint Dr. Harris mindig félig üresnek látja azt a bizonyos képzeletbeli poharat. Egy halk sóhaj szakadt ki a tüdejéből.

- Dr. Harris ugye tudja, hogy a frászt hozza a hozzátartozókra? - nyögte.

Az orvos ráemelte szomorú tekintetét, de nem szólt. Castle azonnal tudta, hogy nem kellett volna ezt mondania. Érezte, hogy valami volt a férfi múltjában, valami nagyon fájó emlék, amiért így gondolkodott. Neki is megvolt a saját története. Talán egy túlságosan bizakodó diagnózis, ami után mégis meghalt a beteg, vagy valakinek az elvesztése, aki nagyon fontos volt neki.

- De persze, így a helyes - kezdett magyarázkodni az író, hogy a kínos helyzetet feloldja. - Mármint, hogy minden eshetőségre felkészíti a hozzátartozókat.

Az orvos alig észrevehetően bólintott, mintha saját magát is meg akarná győzni az igazáról, aztán újra végigfuttatta tekintetét a betegen, majd Castle szemébe nézett.

- Most már biztos, hogy minden rendben lesz vele. A nehezén túl van. Most már maga is hazamehet pihenni - csengtek meglepően melegen a szavai, és amikor látta, hogy Castle megingatja a fejét, még el is mosolyodott. - Akkor legalább igyon egy kávét! Elég szörnyen néz ki - tette hozzá, megpaskolgatta az író vállát és az ajtó felé indult.

- De ... ellenkezett volna Castle, de az orvos csak intett a kezével, hogy mér ki is lépett a szobából. - Nem is igaz - morogta halkan maga elé, amikor halkan, de jól érthetően meghallotta azt a hangot, amire mindennél jobban vágyott.

- Igaza van a doktornak. Tényleg szörnyen nézel ki - mosolygott bágyadtan Kate a felé forduló férfira. Nézte a fáradtságtól nyúzott, de boldogságban úszó arcot, a ragyogó kék szemeket, figyelte az ismerős mozdulatokat, ahogy az ágyához lép, és gyengéden megsimogatja.
- Valami hiányzik - húzta fel kissé a szemöldökét a nő és elégedetten nyugtázta, hogy Castle azonnal tudja, mire gondol, mert tekintetében megjelent a huncut csillogás, aztán fölé hajolva megcsókolta.
Kate arra gondolt, milyen sokféle érzelmet kifejez a férfi csókja. Volt már vad, ősi szenvedélytől fűtött, érzéki vágy vezérelte, édes szerelmes, romantikusan gyengéd, szeretettel fűszerezett, és olyan mint ez, amiben benn volt minden félelemtől megszabadult felszabadultság és a féltő szerelem is.

- Minden rendben lesz - suttogta a férfi, miközben homlokát a nőéhez érintette.

- Tudom.

- Nem fogom engedni, hogy bármi bajod legyen - ült le a székre Castle, és olyan meggyőződéssel ejtette ki a szavakat, hogy Kate összeráncolta a homlokát.

- Ugye nem gondolod, hogy hagyom, hogy te ápolj? - élénkült fel Kate, amikor elképzelte, hogy a férfi otthon körülugrálja, semmit sem enged neki csinálni, és  előre tudta, hogy túlzásokba esik az aggodalomtól.

- Miért? Ez csak természetes, hogy én foglak otthon ápolni, és gondoskodni fogok arról, hogy mindened meglegyen, és esélyed se legyen semmi olyat csinálni, ami veszélyezteti a gyógyulásodat - húzta ki magát öntudatosan, aztán játékosan felhúzta a szemöldökét, és csibészes mosollyal hozzátette: - Elvégre én vagyok a leendő férjed!

Amikor Kate megjátszott rosszallással megforgatta a szemét, Castle érezte, hogy a szívét szorító és a gyomrát görcsbe húzó érzés fokozatosan megszűnik, és kellemes melegség járja át. Visszatért az a Beckett, aki az első találkozásukkor elvarázsolta.

- Castle! Rosszul leszek, ha a túlzott aggódásoddal rám telepszel.

- Hmmm ... - ráncolta össze a szemöldökét és csücsörítette össze a száját elgondolkodva a férfi. - Úgy emlékszem, nem éppen a  rosszullét jellemzett, amikor legutóbb "rád telepedtem". - révedt a távolba a tekintete, aztán kicsit kaján mosoly jelent meg a szája sarkában, ahogy Kate bosszús arcára nézett. Boldoggá tette, hogy újra évődhet a nővel, ő pedig ugyanúgy reagál a kis pimasz megjegyzéseire, mint régen. Hirtelen maga sem értette miért, de könnyek szöktek a szemébe. Néhány órával ezelőtt a poklot járta meg, minden perce rettegés volt, titkon még imádkozott is, most pedig incselkedik a nővel, és élvezi, hogy arcán megjelennek az oly jellegzetes kifejezések. Szerette, amikor Kate rosszallóan az égnek emelte a tekintetét, amikor bosszúsan összeráncolta a szemöldökét, és megjelent köztük a két kis ránc, amikor kihívóan megvillant a szeme, vagy amikor megjelent a szája sarkában a gonoszkodó kis mosoly, ami előre jelezte, hogy kitalálta az idétlenkedésére az ellenszert, és megint ő fog felülkerekedni a kettejük párbajában. Egyik oldalon kihívás volt neki Kate rendkívüli intelligenciája, másrészt bosszantotta ugyan, hogy általában a nő nyeri a kis csatáikat, mégis boldoggá tette ez a helyzet.

- Neked ennyire szörnyű az az emlék? - mosolygott Kate az elérzékenyült férfira.

- Nem. Ennyire gyönyörű - ejtette ki halkan a szavakat Castle, és nem bánta, hogy megint ő maradt alul.

Tekintetük összefonódott, és szótlanul élvezték a pillanatot, aztán a férfi észrevette, hogy Kate arcán sötét árnyékként suhan át egy kínzó gondolat.

- Mi lehet a szúrás következménye? - kérdezte a nő, miközben kutató tekintettel nézett a kék szemekbe.

Castle-nek elakadt a lélegzete. Tudta, hogy előbb-utóbb beszélniük kell majd erről, de remélte, hogy inkább utóbb.  Bármennyire szerette volna még kímélni a nőt, nem térhetett ki a válasz elől. Egyrészt, mert mindig őszinte volt Kate-tel, másrészt, mert úgyis átlátna rajta, hiába próbálná felvenni a legjobb pókerarcát. Megköszörülte a torkát, és vett egy nagy levegőt.

- Megsérült a petevezetéked - próbálta közömbösen kiejteni a szavakat, hogy ne hallatsszon ki a félelme, és rémissze meg a nőt, de látta a tekintetén, hogy a másodperc tört része alatt felmérte a mondat jelentőségét. Castle nem merte vigasztalni, hogy ennek ellenére lehet gyereke, ha a másik vezeték ép, vagy legrosszabb esetben lombikbabái is lehetnek, hiszen a petefészkei egészségesek, mert tudta, hogy a gyerek témával kényes vizekre evez. Kate egyértelműen a tudtára adta, hogy felelőtlenségnek tartaná, ha gyereket vállalna, akkor meg minek vigasztalgatná olyanokkal, hogy ne féljen, lehet ám gyereke, csak esetleg nehezebb úton. - A sérülés a külső falát érte, nem biztos, hogy emiatt elzáródik - tette hozzá a pontosság kedvéért.

- Értem.

Kate nem nézett a férfira. Meglepetésként érte a diagnózis, és hirtelen maga sem értette az érzést, ami rátört. A félelem egy pillanat alatt rátelepedett, és mint valami baljós árnyék kísérte minden gondolatát. Mi lesz, ha ... kezdődött minden mondat a fejében, amiket hiába próbált elhessegetni, újult erővel törtek rá.

- Én itt vagyok neked - hallotta meg Castle szelíd, halk hangját, amiből végtelen szeretet sugárzott. - Tudom, nem sok - húzta kicsit szomorkásan el a száját - de segítek mindenben, amiben akarod.

Kate lassan a férfira emelte a szemét. Nézte az őszinte, bizonytalan, féltő tekintetet, az este és az éjszaka eseményeitől meggyötört, aggódó arcot, és már sokadszor szembesült azzal, hogy Castle az a férfi, aki bármit megtenne érte anélkül, hogy rá akarná kényszeríteni az akaratát. Felemelte a kezét, és ujjaival gyengéden végigsimított a borostás arcon. Tekintetük összefonódott. Szavak nélkül is értették egymást.

- Köszönöm - mondta halkan,  és amikor meglátta a Castle szemében megjelenő csillogást a kimondott szóra, már mosolyogva várta a választ.

- Mindig - hagyta el sóhajként a férfi száját az egyszerű szó, ami nekik sokkal többet jelentett, mint bárkinek a földön. Azt jelentette ez a szó, hogy összetartoznak, hogy bármi történik, számíthatnak egymásra, hogy feltétel nélkül szeretik egymást, és bármit megtennének egymásért.

- Menj haza, pihenj egy kicsit! Ha így folytatod, a végén idekerülsz mellém az ágyba - fogta meg most Kate Castle kezét.

- Semmire sem vágyom jobban - vigyorodott el huncutul a férfi, és lágyan megcsókolta a nőt.

- Á! Talán rosszkor jöttem? - kiáltott fel a belépő nővér, miközben jót derült a szétrebbenő páron, aztán végigmérte a beteget, és barátságosan rámosolygott. - Örülök, hogy ilyen jól van! - mondta, aztán összehúzott szemmel Castle nézett, és rosszallóan hozzátette: - Úgy látom, magáról ugyanez nem mondható el.

- Miért? Marconán jóképű vagyok, és nyúzottan is sármos - húzta ki magát kissé sértődötten a férfi, de közben ijedten húzta végig az arcán a kezét. - Ennyire rossz a helyzet? - nézett vigasztalásra várva hol a nővérre, hol Kate-re.

- Hát, ha engem kérdez, egy kis alvás, egy forró zuhany és egy borotválkozás csodákra képes - nevetett rá jókedvűen a nővér, aztán kicsit komolyabban folytatta. - Beckett nyomozót átvisszük a 208-as szobába, már nincs szükség az állandó megfigyelésre. Nyugodtan hazamehet egy kicsit. Most búcsúzzon el, mert el kell rendeznem a beteget, magának pedig semmi keresnivalója ezalatt itt benn!

Castle kelletlenül vette tudomásul, hogy finoman, de nyíltan elzavarják. Szíve szerint nem mozdult volna el Kate ágya mellől, de tudta, hogy a nővérnek igaza van, ezért Kate fölé hajolt, egy puha csókot adott a homlokára.

- Nemsokára visszajövök - súgta oda mosolyogva, végigsimított Kate arcán, aztán nehéz szívvel elindult.

A taxiban hazafelé tartva felhívta Jim Beckett-et, Lanie-t, aztán a fiúkat az őrsön, és beszámolt nekik a jó hírről. Amikor belépett a lakásba, nagyot sóhajtott. Most érezte, milyen kimerült. Lerogyott a kanapéra, és behunyta a szemét.  Felidézte a pillanatot, amikor Kate magához tért, és újra átélte a megkönnyebbülést, ahogy a szívén enged a szorítás, és átjárja a boldogság. Az érzés megnyugtatta, és szinte észrevétlenül zuhant a mély, álom nélküli öntudatlanságba. Amikor órák múlva felébredt, már feküdt a kanapén, valaki párnát tett a feje alá, lehúzta a cipőjét és egy puha, meleg takaróval betakarta. Suttogó beszélgetés hangfoszlányait hallotta a konyha felől. Megdörzsölte a szemét és felült. Martha és Alexis beszélgettek halkan, de amikor észrevették a mocorgást, felé fordultak.

- Ó, Richard! Éppen most mondtam Alxis-nek, hogy hívtam a kórházat, mondták, hogy Katherine sokkal jobban van, és rendbe fog jönni - mondta egy lélegzetvétellel Martha.

- Igen - bólintott halványan mosolyogva a férfi, de közben arra gondolt, vajon teljesen rendbe jön-e, és ha nem, akkor annak milyen következményei lesznek az életükre. - Mindjárt bemegyek hozzá.

- De ... nem így, ugye, Apa? - húzta össze a szemöldökét Alexis, és ugyanolyan tekintettel mérte végig a férfit, mint a nővér a kórházban.

- Nem tudom, mi baja van mindenkinek velem - morogta a férfi, és durcásan elindult a fürdőszoba felé.

- Csak nézz tükörbe, kisfiam! - kiáltott utána Martha, aztán elnézően megrázva a fejét az unokájára nézett.

- Ez lehet, hogy nem volt jó tanács, Nagyi - vonta fel kétkedve a szemöldökét a lány.

- Hidd el, néha szembesíteni kell a valósággal az apádat! - mondta meggyőződéssel az asszony, aztán elgondolkodva kinyitotta a hűtőszekrényt. - Gyere! Csináljunk neki valami finomat, az majd jobb kedvre deríti!

Castle sűrűn pislogva nézte a tükörből visszanéző borostás, fáradt arcot. 

- Hm ... nem értem, hogy lehet igazuk - csóválta meg a fejét egy grimasz kíséretében, aztán gyorsan vetkőzni kezdett. Az alvás pihentető volt, de az igazi felfrissülést a forró zuhany jelentette. Néhány percig a csempének támasztott karokkal, előrehajtott fejjel élvezte, ahogy a meleg vízsugarak beborítják a testét, aztán gyorsan megmosakodott, sietve megtörülközött, és a bolyhos textilt a derekára csavarva borotválkozni kezdett. Megszárította a haját, fogat mosott, és gyorsan felöltözött. Kék inget választott, mert Kate egyszer azt mondta, a kék szín kiemeli a kék szemét. Megállt a tükör előtt, és elégedetten végignézett magán. 

- Hm. Tényleg csak ennyi kellett - állapította meg.

Egy óra múlva már a 208-as szoba előtt állt egy csokor virággal és egy "Szeretlek" és egy "Boldog szülinapot!" feliratú, héliumos lufival a kezében. Talán a kórházi légkör tette, de újra átjárta a félelem és az idegesség. Mosolyt erőltetett az arcára, vett egy nagy levegőt, és lenyomta a kilincset. Arra számított, hogy Kate alszik, vagy ernyedten fekszik, ehelyett mosolyogva ült a magasra emelt ágyban, és érdeklődve hallgatta a mellette álló Esposito és Ryan beszámolóját. Még hallotta, hogy Javi azt mondja: "Ezt látnod kellett volna!", aztán minden szempár felé fordult.

- És neked is látnod kellett volna, Castle! - csengett elismeréssel a nyomozó hangja, az író pedig értetlenül kapkodta a tekintetét.

- A fiúk éppen azt mesélték, milyen volt, amikor a gyerekek találkoztak a szüleikkel - szólalt meg Kate, magyarázatot adva a szavakra.

- Megérdemeltétek volna azt a pillanatot - csatlakozott társához Ryan is.

Beckett és Castle egymásra nézett. Most tudatosult bennük, milyen boldoggá tettek számukra ismeretlen anyákat, apákat és gyerekeket. Castle-nek hirtelen eszébe jutott, mit érzett, amikor az elrablása után először ölelte magához Alexis-t. Nyelt egyet, elkapta a tekintetét, és gyorsan pislogni kezdett. Nem akarta, hogy észrevegyék, hogy túlságosan csillog a szeme. 

- Átadjuk neked a beteget, de aztán vigyázz rá! - veregette meg a vállát Espo, és sietve búcsúzkodni kezdtek. 

Castle hálás volt, hogy kettesben maradhatott a nővel, és alig csukódott be az ajtó, máris gyorsan hozzálépett, és gyengéden megcsókolta.

- Jobban vagy? Nem fáj nagyon? - kérdezte aggódva.

- Igen, és nem - válaszolt a két kérdésre a nő.

- Az jó - jelent meg egy megkönnyebbült mosoly az író arcán, aztán körbenézett, és a virágot az ablak melletti asztalkán álló vázába tette, a lufikat pedig az ágy végéhez kötötte.

- Most komolyan, Castle. Lufik? - vonta össze a szemöldökét szigorúan Kate, de a szája szegletében bujkáló mosoly elárulta, mennyire jólesik neki a férfi gyermeki kedveskedése.

- Hát persze! Lufik nélkül nincs gyógyulás! - jelentette ki meggyőződéssel Castle.

- És gyógyszerek nélkül sem - lépett be az ajtón a nővér, aki néhány órája ellátta a nőt, a férfit meg hazaküldte. - Ó! Ez ám az átalakulás! - nézett végig az írón, aztán Kate felé fordult. - Kap egy kis antibiotikumot, hogy megelőzzük a fertőzést - tette le a kezében tartott tálcát az asztalra a virág mellé, aztán a steril csomagolásból egy fecskendőt vett ki, és elkezdte felszívni bele az ampullában levő hatóanyagot.

Castle egyetértően bólogatott, jelezve, mennyire egyetért a megelőzés szükségességével, amikor a nővér - kezében a fecskendővel - megfordult. 

- Kiküldjem Mr. Castlet-t? - nézett kérdő tekintettel a betegre, miközben az ágy mellé lépett.

- Miattam nem kell, de miatta igen - intett a fejével a fal fehérré változott férfi felé mosolyogva Kate.

- Én ... én ... nem - dadogta fancsali képet vágva Castle, miközben tekintetét nem tudta levenni a tűről. - Csak nem akarja azt Kate-be szúrni? - háborodott fel, amikor végre magához tért, és el tudott szakadni a számára félelmetes látványtól.

- Castle, nem én félek az injekciótól, hanem te - nézett a férfira elnéző mosollyal Kate, és óvatosan az oldalára fordult. 

A nővér a rémült arcú íróra nézett, és megcsóválta a fejét.

- Férfiak! - mondta lekicsinylően. - Jobb lesz ha kimegy, vagy elfordul, még mielőtt rosszul lesz, aztán eggyel több betegről gondoskodhatok.

- Nem leszek rosszul - morogta sértődötten, aztán hirtelen eszébe jutott, milyen sokszor segített neki Kate túlélni ezt a szörnyűséget azzal, hogy beszélt hozzá, vagy fogta a kezét, ezért bátortalanul megszólalt. - Segítsek? Fogom a kezed, ha akarod.

A két nő egymásra nézett, és sóhajtott. A nővér villámokat szóró tekintettel, csípőre tett kézzel, Kate pedig szelíden mosolyogva fordult felé.

- Fordulj el! - mondta, és megvárta, amíg a férfi némi töprengés után, kelletlenül megfordul, aztán a nővérre nézett, jelezve, hogy kezdheti. Végtelenül jólesett neki Rick figyelmessége. Pontosan tudta, milyen hatást vált ki belőle a tű látványa és a szúrás tudata még akkor is, ha nem ő kapja az injekciót, mégis legyőzte volna a félelmeit a kedvéért.

- Készen is vagyunk - takarta be a nővér a beteget, aztán kifelé tartva a szobából még mosolyogva visszaszólt a zavarában egyik lábáról a másikra álló írónak. - Látom, túlélte.

Castle megbántottan elhúzta a száját. Hiába tudta, hogy nem rossz szándékból élcelődött rajta a nővér, mégis rosszul esett neki. Leült az ágy melletti székre, szomorú szemekkel Kate-re nézett, és megfogta a kezét.

- Ne vágj ilyen fancsali képet! Nem fájt - mondta szeretettel a nő.

- Nem akarom, hogy bármi is fájjon az életben - ejtette ki halkan a szavakat a férfi.

Kate meghatottan nézett az őszintén csillogó kék szemekbe. Ritkán kerültek olyan helyzetbe, hogy kimondják az egymás iránti legmélyebb érzelmeiket. Minden pillantásuk és mozdulatuk tanúskodott a feltétel nélküli szerelemről és féltésről, de csak rendkívül ritkán öntötték szavakba.

A pillanat varázsát halk kopogtatás törte meg. Mindketten meglepetten néztek az ajtón belépő Sorenson-ra. 

- Örülök, hogy jobban vagy - lépett az ágy mellé a férfi, egészen közel, miután egy bólintással üdvözölte Castle-t.

Az író kelletlenül felállt, magában dühöngve, amiért az ügynök megzavarta a ritka, kettesben töltött időt. Az meg még jobban bosszantotta, hogy Kate láthatóan örült a váratlan látogatónak. Egész teste megfeszült, kihúzta magát, mintha meg akarná védeni Kate-t valami támadástól.

- Ha az FBI meg tudná oldani az ügyeit, akkor most nem kellene itt feküdnie egy szúrt sebbel - jegyezte meg éllel.

Sorenson összeszorította a száját, nehogy visszavágjon a megjegyzésre.

Kate jellegzetes, szigorú nézésével jelezte, hogy fogja magát vissza az író, mert nem akar versengést és tromfolódást.

- Hogy áll a nyomozás? - kérdezte gyorsan, hogy oldja a feszültséget.

- Minden gyerek megvan Kate, és ez nagyszerű - kezdett bele Sorenson, de közben olyan pillantást vetett az író felé, ami arra engedett következtetni, hogy nem hagyja megtorlatlanul az éles megjegyzést. - Legmerészebb álmainkban sem reménykedtünk abban, hogy mindannyian előkerülnek. Edwards-ot nem lesz könnyű sarokba szorítani. Túl gazdag, és ennek megfelelően befolyásos, ráadásul fel van vértezve a legmenőbb ügyvédekkel, de már szorul a nyaka körül a hurok. A francia és a köpcös társa már kellőképpen berezelt, és az előbb írták alá a vallomásukat, a fotóst is lekapcsolták a kanadai határon. Az már biztos, hogy jó kis ügybe tenyereltünk bele, ugyanis az már biztos, hogy Edwards kuncsaftjai között van néhány ismert közéleti személyiség.

- Mire használták a gyerekeket? - tette fel félve a kérdést a nő.

- Szerencsére nem a legrosszabbat - kezdte halkan a férfi. - Beöltöztették őket különböző felnőtt jelmezekbe, és egy mindig változó díszletekkel berendezett szobában kellett pózolniuk és levetkőzniük. Egy kamera közvetítette a képet az interneten keresztül az aberrált megrendelőnek, aki a fotók alapján választotta ki a gyereket - fejezte be a férfi, aztán sóhajtott egyet. - Na de egyelőre legyen elég ennyi! - mosolyodott el. - Most az a legfontosabb, hogy mielőbb meggyógyulj.

- Talán, ha hagynák pihenni, sikerülne is neki - morogta a bajsza alatt Castle, mire Sorenson odakapta a tekintetét, de mielőtt bármit reagálhatott volna, Kate megszólalt.

- Valóban jól jönne egy kis pihenés. Menj, kapd el Edwards-ot! Bűnhődnie kell azért, amit a picikkel tett - sütött a nő szavaiból a mérhetetlen megvetés és az undor.

Castle két okból is megkönnyebbülten vett egy nagy levegőt. A legrosszabbat tehát nem kellett átélni a gyerekeknek, és Kate nyíltan elküldte Sorenson-t. Kárörvendő mosolyra húzta a száját, és önelégült tekintettel nézett az indulni készülő, meglepett férfira.

- Persze - mosolyodott el az ügynök, hogy úgy tűnjön, emelt fővel viseli a nyilvánvaló vereséget.

Kate Castle-re nézett, és szenvtelen hangon megszólalt.

- Te pedig Castle, amíg pihenek, beszélhetnél az orvossal, hogy mielőbb engedjen haza. Nem szeretnék több időt itt tölteni, mint amennyi feltétlenül szükséges. Aztán hozhatnál valami finomságot.

Castle zavartan nézett a kihívóan csillogó zöldes-barna szemekbe. Olyan gyorsan hervadt le arcáról a mosoly, hogy Kate-nek igyekeznie kellett, el ne nevesse magát a komikus látványra. Castle már számtalanszor belesétált ebbe a csapbába, és tudta, hogy a nő a féltékenységéért akarja így büntetni, de az elmúlt éjszaka után ezt igazságtalannak tartotta. Vágott egy sértett grimaszt, és Sorenson után indult. Az ajtóban előreengedte a férfit, aztán mielőtt becsukta volna maga után az ajtót, még visszapillantott Beckett-re. A nő rámosolygott, de most hiányzott belőle a kárörvendés, vagy a gunyorosság, csak őszinte szeretet volt benne, aztán hirtelen megjelent benne a huncutság, és Castle hitetlenkedve pislantott, amikor meglátta, hogy Kate rákacsint. Megkönnyebbülten sóhajtott, és becsukta az ajtót.

- Nem tudom, miért csinálod ezt Castle - fordult szembe vele Sorenson.

- Mit is? - húzta fel kérdőn a szemöldökét az író, és megpróbálta elővenni legártatlanabb arckifejezését.

- Tudod te azt jól! Kate odavan érted, sőt, valami érthetetlen oknál fogva szeret. Ne kételkedjél benne, csak szeresd! - mondta az ügynök komolyan, egyenesen a féltékeny férfi szemébe nézve, aztán válaszra sem várva megfordult, és elsietett.

 Castle dermedtem állt és nézett Sorenson után. Szégyellte magát. Amióta megjelent az ügynök a kapitányságon, azóta folyton piszkálódtak, mint az éretlen kamaszok, és ezeket a szurkálódásokat mindig ő kezdte. A megmagyarázhatatlanul rátörő féltékenység uralta a gondolatait, valahányszor megjelent Kate közelében az ügynök, de érezte, hogy ennek most vége. Sorenson egyértelműen a tudomására hozta, hogy tiszteletben tartja Kate iránta táplált érzéseit, és ha fájó szívvel is, de elfogadja, hogy őt szereti, Kate pedig mindkettejüket elküldte, de a mosoly és a kacsintás azt jelezte, hogy mihamarabb visszavárja. Megkönnyebbült szívvel indult az orvosi szoba felé, miközben azon töprengett, hol tudja megvenni a közelben Kate kedvenc jégkémét.

Beckett az ágy szélén üldögélt, és körbenézett a szobán, ahol az elmúlt hetet töltötte. Orvosok és nővérek barátságos arca jelent meg az emlékeiben, akik vigyáztak rá, nagyon kedvesek voltak vele, és mindent megtettek, hogy elviselhetővé tegyék az itt tartózkodását,  mégis minden porcikájával szabadulni szeretett volna a kórházból. Visszagondolt az elmúlt napokra. A fájdalom és a kiszolgáltatottság mellett nagyon sok kellemes érzés jutott eszébe. Ezekben a napokban volt ideje minden apró örömöt átélni, felidézni, és arra is, hogy elgondolkodjon az életéről. Kicsit más szemmel tekintett rá. Ha nem lett volna az édesanyja tragikus halála, talán túl szép is lenne minden. Olyan hivatást választott, ami nap mint nap kihívást jelent, amiben soha semmi nem ismétlődik, és szinte mindig megnyugvással tölti el a tudat egy ügy lezárásakor, hogy a munkájával jobbá teszi a világot. Nagyszerű barátai és munkatársai vannak, akikre nemcsak a hétköznapok szürkeségében számíthat, hanem a bajban is, hiszen nem telt el nap anélkül, hogy két-három kollégája meg ne látogatta volna. Az édesapja féltve szerette, de sosem erőszakolt rá semmit, megértette és mindig elfogadta a döntését. És ott volt Castle. Tekintete elidőzött az ágy végére kötött lufin, ami mintha megtestesítette volna a férfi gyermeki és szeretetteli énjét egyaránt. Ahogy a kiscicát formázó játék lágyan lengedezett, Kate elmosolyodott az emlékre, amikor megszekálta a férfit, hogy biztosan azért választotta ezt a figurát, hogy mindig eszébe jusson, mennyire nem szereti, ha Cicuskának szólítja. Castle duzzogott egy kicsit, és közölte, hogy legközelebb biztosan nem állatfigurát fog venni, mert bármilyen állatkát választ, Kate mindig párhuzamot von a tulajdonságaik között. A férfi minden nap hozott egy új lufit, a régit pedig a látogatás végén felvitte a hatodik emeleten levő gyerekosztályra, így egy napig Kate szívét melengette a kedves ajándék, utána meg a piciknek okoztak örömöt. Hirtelen elkomorult. Két másik emlék lopakodott az elméjébe, amiket jobban szeretett volna kitörölni. Néhány nappal a műtét után egy elejtett mondatból tudta meg, hogy Castle meglátogatta Jenny-t az újszülött osztályon, és minden nap megnézi a kis Aislinn-t. Miután az író rákérdezett, hogy miatta nevezték-e el a kislányt Aislynn-nek, ami ihletet jelent, Ryan kínosan feszengve világosította fel, hogy a nevet nem "y"-nal, hanem "i"-vel, Aislinn-nek írják, és azt jelenti, hogy "álom". Ettől kezdve Espo egyfolytában ugratta az írót, és odavetette, hogy biztosan azért nézi meg minden alkalommal a kórházba jövet és menet, mert ilyen tévedésben élt. Kate megdöbbent, Castle pedig zavarba jött és kerülte a tekintetét, végül kényszeredetten igazat adott Espo-nak. Ahogy a férfi átszellemült tekintetére gondolt, amikor a babáról beszéltek, és a zavarára, amikor kiderült, hogy milyen gyakran megnézi, Kate tudta, hogy sokkal többről van szó, mint a név jelentéséről. Senki sem tudta, hogy akkor este felliftezett a babákhoz. Jenny-vel már találkozott, és gratulált neki, amikor a nő meglátogatta, ezért egyenesen az üvegfalhoz ment, és nézte az egymás mellett fekvő rózsaszínbe és kékbe öltöztetett kicsi életeket. Furcsa vágyakozás és félelem kerítette hatalmába. Azóta sem beszélt erről senkinek. Aztán a másik emlékre gondolt, amikor két nappal korábban, a kórház folyosóján sétálva várta a Castle-t, aki kezében egy pandamacis lufival és egy doboz csokijégkrémmel, sármosan mosolyogva jött a szokásos időben. Amikor észrevette, a mosolyt azonnal felváltotta az aggódó tekintet, és a rosszallóan összehúzott szemöldök. Kate-nek percekbe telt elhitetni vele, hogy jól van, és az orvos engedélyével, sőt, utasítására sétálgat. Aztán egy hirtelen ötlettől vezérelve levette az előző napi Micimackó figurát az ágyáról, és azt javasolta, vigyék fel együtt a beteg gyerekeknek. Az első pillanatban összeszorult a szíve, amikor meglátta a szomorú szemű, ágyban fekvő gyerekeket, aztán mérhetetlen csodálattal nézte, ahogy tekintetükbe öröm költözik, arcukon örömteli mosoly jelenik meg, amikor meglátták Castle-t. A férfi minden gyerekhez odament, és mindegyikkel olyan természetességgel beszélgetett, mintha régi barátok lennének. Két kisfiúval megbeszélték, hogy ma a 612-es szobába viszik a lufit, mert jött oda egy Sarah nevű kislány, aki sokat sírdogál. Castle a kisfiúkkal karöltve vitte a Micimackót a könnytől csillogó szemű, hüppögő kislánynak, aki néhány perc múlva már Castle ölében üldögélt, és megbátorodva mesélte, hogy ki fogják venni a manduláját, mert a gonosz bacik mindig beleköltöznek, miközben tekintetét nem vette le az ide-oda himbálózó Micimackóról. Jobban szerette Castle-t abban a pillanatban, mint bármikor, másrészt élénken élt benne a feszengő, kínos érzés, amit akkor érzett, amiért ő nem érezte magát képesnek arra a gyerekekkel kapcsolatban, mint a férfi.

Merengéséből az ajtó nyílódása szakította ki. A mindig gondterheltnek látszó Dr. Harris lépett be a kedves mosolyú, közvetlen Linda nővérrel.

- Látom, már útra készen - vonta kissé szűkebbre a szemét a férfi, jelezve a betegnek, hogy nem támogatja teljes mértékben a hazamenetelét. - Jobban szerettem volna, ha marad még pár napot, de Mr. Castle biztosított afelől, hogy tud gondoskodni magáról otthon, és mindenben be fogják tartani az utasításaimat.

- Természetesen - mondta Kate határozottan, egyenesen a túlságosan aggodalmaskodó orvos szemébe nézve, miközben arra gondolt, ha Castle valóban komolyan akarja venni azokat az utasításokat, akkor kilátástalan harcot kell vívnia a férfival.

- Itt van a zárójelentése - adta a beteg kezébe a papírokat. - A szúrás szépen gyógyul, a vérveszteséget is jól viselte a szervezete. Két hét múlva várom kontrollra, és akkor megbeszéljük a további vizsgálatokat.

- További vizsgálatokat? - kérdezte meglepetten Kate.

- A petevezetékek átjárhatóságát egy viszonylag egyszerű vizsgálattal meg tudjuk nézni. Gondolom szeretné tudni, hogy teherbe eshet-e természetes úton - mondta teljes természetességgel az orvos.

- Persze - préselte ki a hangokat nehezen Kate. Hirtelen felgyorsult a szívdobogása, szája kiszáradt, és minden eddig elfojtott érzelem elárasztotta, és úgy érezte, eluralkodik rajta a félelem.  Egy hete érlelődött már benne az érzés. Hosszú vívódás után döntött, hogy nem hoz a világra gyereket, de az, hogy esetleg nem is képes rá, megrémítette. Nem akart meddő lenni, vagy orvosi segítségre szorulni, ha egyszer mégis úgy hozná a sors, hogy változtat a döntésén. Hirtelen eljutottak a tudatáig Dr. Harris szavai. Nem tudta, mennyi ideje beszélt hozzá az orvos.

- A nővér segít összepakolni. Örülök, hogy megismerhettem Beckett nyomozó. Tudom, milyen nagyszerű dolgot vitt véghez - suhant át egy halvány mosoly az orvos arcán, miközben a kezét Kate felé nyújtotta.

- Köszönöm, de nem egyedül az én érdemem. Egy nagyszerű csapat dolgozik velem - mondta a nő, miközben elfogadta a kézfogást, és csodálkozva állapította meg, milyen barátságossá tette a mosoly a férfi mindig gondterhelt arcát.

Miután az orvos még egyszer a lelkére kötötte, hogy pihenjen sokat, ne emeljen nehéz tárgyakat, tartózkodjon a hirtelen mozdulatoktól, és elbúcsúzott, Kate óvatosan felállt, hogy segítsen a nővérnek összeszedni a holmijait.

- Én majd összepakolok, inkább addig oldozza ki a lufit, mert Mr. Castle olyan csomókat kötött rá, mint a matrózok a kikötött hajókra. A végén még úgy kell levágnunk - pillantott fel a héliumtól a magasban lengedező lufira a nővér, miközben összehajtogatta Kate köntösét. - Én a maguk helyében ezt hazavinném emlékbe - állt meg egy pillanatra a mozdulata, és oldalra billentett fejjel nézegette a vidám kis figurát. - Éppen olyan huncut szeme van ennek az aranyos cicusnak, mint Mr. Castle-nek.

- Hallottam ám! - szólalt meg Castle jókedvű hangja az ajtó felől. - Na de pont a cicus legyen az emlék? - lépett Kate-hez a férfi egy grimaszt vágva, aztán gyengéden megcsókolta, miközben olyan óvatosan ölelte át, mintha attól félne, hogy összeroppan a karjaiban.

- Miért? Több szempontból is jó ötlet a cicus - csillogott huncutan Kate szeme. - Emlékeztet, hogy mivel tudlak kordában tartani, téged pedig arra, hogy mindig tudd, hogyan viselkedj!

Castle hátrahúzva a fejét, megütközve nézett a kissé kárörvendőn mosolygó arcra.

- Hm ... Te ezt komolyan gondolod, ugye? Na, jó! - sóhajtott megadóan. - De csak azért, mert beteg vagy - morogta durcásan.

Tíz perc múlva már lassan sétáltak Castle Mercedese felé. A férfi, kezében az utazótáskával és a cicás lufival, Kate minden lépését árgus szemekkel figyelte, és minden apróságra figyelmeztette, amikor a nő hirtelen megállt.

- Castle ezt most fejezd be! - szólalt meg bosszúsan.

- De hát mit?

- Tudok menni, és nem fogok elesni egy cigarettacsikkben!

- Oké - tárta szét a karját a férfi - talán kissé túlzásokba estem. 

- Kissé? Ha ezt fogod otthon is csinálni, akkor jobb, ha azt most elfelejted - szórt villámokat Kate szeme, aztán egy kis mosoly jelent meg a szája sarkában, és hozzátette: - Cicus!

Castle vett egy nagy levegőt, hogy visszavágjon, aztán néhány másodpercig benntartotta, végül anélkül, hogy egy szót is szólt volna, sóhajtva kifújta. Utálta, ha Beckett Cicusnak szólította. Meredith, az első felesége szokta így becézni, és amikor Beckett ezt meghallotta, előszeretettel szekálta vele.

- Megígérted, hogy nem szólítasz így - morogta megbántottan az orra alatt.

- Te kérted ezt, de én nem ígértem semmit - emlékeztette Kate a férfit az első életveszélyes helyzetük utáni pillanatra.

- De hát megmentettem az életedet, és azt kértem cserébe, hogy soha többet ne szólíts Cicusnak!

- Erről beszélek Castle, te kérted ...

Kate ellépkedett a magában fortyogó férfi mellett, és megszokásból az autó vezető felőli oldala felé indult, aztán amikor a kilincs felé nyúlt, megállt a mozdulata.

- Most én vezetek! - hallotta meg háta mögött Castle diadalittas hangját. Kate a férfinak háttal állva elmosolyodott és elindult a kocsi másik oldala felé.

Csendesen ültek a hazafelé tartó úton. Castle minden figyelmét lekötötte a forgalom, és az, hogy kikerüljön minden olyan úthibát, amitől rázkódna az autó, Kate pedig lopva figyelte a férfit, és kettőjükről gondolkodott. Még soha senki nem féltette ennyire, talán csak az apja, de az valahogy más volt.

- Min mosolyogsz? - szólalt meg Castle, amikor észrevette, hogy Kate tekintete végigfut rajta.

- Csak azon, hogy annyira koncentrálsz, még a homlokadat is összeráncolod.

- Hm ... Mert eddig nem vettem észre, hogy ennyi gödör van New York útjain.

- Castle, nem lesz semmi bajom egy kis zötyögéstől, és már nem fáj a seb sem. Ráadásul, ha ilyen lassan megyünk, minden autós idegbajt fog kapni miattunk - nézett jelentőségteljesen a sebességmérőre a nő, és mintha az univerzum is egyetértene vele, a mögöttük toporgó autó sofőrje vad dudálásba kezdett.

- Nem tudom, miért rohan mindenki - nézett morcosan a visszapillantó tükörbe Castle, de azért finoman megnyomta a gázpedált.

A lakásba lépve Kate megállapította, hogy még mindig tud neki meglepetést okozni a férfi. Azt gondolta, hogy minden elő lesz készítve, ami az ő kényelmét szolgálja, még az is megfordult a fejében, hogy Castle telerakja lufikkal a lakást, de arra nem számított, ami fogadta. Amellett, hogy terített asztal várta és a hálószobában frissen vetett ágy, a nappali kanapéjára készített takaró, a kis asztalon levő innivaló és könyv arról tanúskodott, hogy a férfi előrelátóan gondoskodott a kényelméről. Az igazi meglepetés a lakás minden helyiségében pompázó, gyönyörű virágcsokrok voltak. Odalépett az egyikhez, és rácsodálkozott az üde tulipánokra, amik mintha tavaszt varázsoltak volna a komor őszi szürkeségbe.

Castle jólesően elmosolyodott, ahogy a virágokban gyönyörködő nőre nézett, és magában köszönetet mondott az anyjának, amiért lebeszélte arról, hogy farsangi díszbe öltöztesse a lakást Kate hazatérésének örömére. Mögé lépett, gyengéden átkarolta, és beszívta a régen érzett finom cseresznyeillatot. Behunyta a szemét, és élvezte, ahogy egymáshoz simul a testük, és Kate haja csiklandozza az arcát.

- Nem is tudod, mennyire hiányoztál - suttogta, mire a nő megfordult a karjaiban, átölelte a nyakát, és megcsókolta.

- Nekem is hiányoztál - lehelte a csókba, miközben finoman felborzolta a férfi tarkóját borító hajszálakat.
Ajkuk puhán találkozott, éppen csak érintve a másikat, ízlelgetve az édes érzést, aztán Castle meglepetésére Kate szorosabban húzta magához, ajkai elnyíltak, és nyelve érzéki játékba kezdett.
- Még ... még nem ... még nem szabad ezt - nyögte suttogva Castle, miközben tudata megpróbálta legyőzni az ösztöneit. A nő közelsége ennyi idő után olyan elementáris erővel hatott rá, ami meglepte, és úgy érezte, ha most nem parancsol megálljt a vágyainak, később már képtelen lesz rá.

- Csak csókolózunk, Castle - mondta ártatlan hangon Kate, és huncutan nézett a férfi ködös tekintetű kék szemébe.

- Tudod, hogy megőrjítesz? - vonta össze könyörgőn a szemöldökét az író, miközben finoman végigsimított a nő hátán, majd kezei megálltak a nőiesen kerek csípőn. - Nem szabad ám gonoszkodni Virgonckával - mosolyodott el, és gyengéden közelebb húzta a nőt, hogy megérezze lüktető vágyát.

- Ó! Nem gondoltam, hogy még mindig ilyen hatással vagyok rád

Kate kicsit hátrébb húzódott, de ujjai még mindig a férfi hajával játszadoztak. Hiányzott neki Castle közelsége, megnyugtató ölelése, érzéki csókja, és nem is gondolt rá, hogy éppen olyan intenzív izgalmat vált ki a férfiből, mint az első együttlétükkor.

- Csak nem hitted, hogy rád untam? - ütközött meg Castle.

- Arról gondoskodom, hogy ne történjen meg - mosolyodott el Kate, és kacér fények villantak a szemében - de már másfél éve együtt vagyunk, azt hittem, többet kell tennem érte.

- Hát, mostanában ránk jár a rúd - húzta el szomorúan a száját a férfi. - Hol egy tébolyodott nő, hol egy késes gyerekrabló nem engedi, hogy bepótoljunk négy évi lemaradást.

- Már nem kell sokáig várnunk - adott egy leheletnyi csókot Kate a férfi szájára, aztán kibontakozott az ölelésből. - Én átöltözök valami kényelmesebbe, te addig zuhanyozz le hideg vízzel - nézett Castle szemébe mosolyogva, miközben alig érintve a farmer szövetét, végighúzta kezét a férfi sliccén, aztán elindult a hálószobába.

Castle lélegzete egy pillanatra elakadt, kikerekedett szemekkel nézett a nő után, aztán nagyot sóhajtva a konyhába indult, hogy megmelegítse az ebédet.

Néhány óra múlva Castle morogva járkált fel-alá, és azt ecsetelte Beckett-nek, hogy ő ígéretet tett az orvosnak, de képtelen betartani, mert Kate semmiben nem fogad szót neki.

- Nem értem, Espo hogyan mehetett bele abba, hogy a nyomozás jegyzőkönyveit lehozza az őrsről.

- Ezek csak másolatok, Castle - vetette oda nyugodtan Kate a háta mögött toporgó férfinak anélkül, hogy tekintetét levette volna a kezében tartott iratokról.

- Neked pihenned kellene, nem ... ilyeneket olvasni - mutatott a papírokra. - A gyógyuláshoz romantikus lányregények kellenek, ahol minden happy end-del végződik, nem pedig gyerekrablók, szervkereskedők, pedofilok, papokat gyilkoló, és templomszolgák hátára késsel kottát véső gonosztevők vallomásai - próbálta meggyőzni a nőt egyre kilátástalanabbul. Már akkor ellenkezett, amikor Kate felhívta a Javi-t, de lassan belátta, hogy szélmalomharcot vív.

- Ez is happy end-del végződik - sóhajtott a nő, és lassan felpillantott. - Ha nem járkálnál, gyorsabban végeznék, mert így sokkal nehezebb figyelni a szövegre. Ja, és túl sokat beszélsz - közölte rosszalló arckifejezéssel, de a tekintetében mosoly bujkált. Annak ellenére, hogy egyre jobban bosszantotta Castle aggódása és atyáskodása, jólesett neki, hogy ennyire félti. Mivel halálos nyugalommal mondott ellent a férfi minden túlzott ápolni akarására, fordult a kocka, és egyre inkább kezdte élvezni, ahogy lassan az őrületbe kergeti az írót az ellenkezéssel. Esze ágában sem volt egész délután az ágyban feküdni, és csöpögős szerelmes történeteket olvasni. A gyerekek ügye sokkal inkább izgatta. Furcsa volt ez az egész felállás, hogy az FBI megbízásából nyomoztak, és mire értékelhető eredményt értek el, az ügynökök mindig átvették tőlük az ügyet, így kimaradtak a szokásos kihallgatások és tanúvallomások, ami miatt Kate-nek hiányérzete volt. Nem élte át az izgalmat, ahogy lépésről lépésre szorította sarokba a gyanúsítottakat, és nem élte át az elégedett megkönnyebbülést, amikor látta megtört tekintetükben a felismerést, hogy végük van. Máskor megnyugvást adott neki, amikor sercent a toll a papíron, amikor a gyanúsított aláírta a beismerő vallomást, és ezzel lezárhatta magának, és a hozzátartozóknak is az ügyet. Most mindez elmaradt. A gyerekeket épségben megtalálták, legalábbis testileg épségben, mert hogy milyen lelki sérüléseket szenvedtek el, azt senki nem tudta, de neki ez nem volt elég. Tudni akarta, hogyan zajlottak a kihallgatások. Amikor a jegyzőkönyveket olvasta, képzeletben ott volt a kihallgatószobában, érezte a kín szülte izzadság szagát, a feszültségtől vibráló levegőt, látta a magabiztosan csillogó, végül megtörve elhomályosuló tekinteteket.

- De ... - roskadt le a kanapé karfájára Castle, és kétségbeesett tekintettel, erőtlenül sóhajtott, aztán szomorúan a nő élénken ragyogó szemébe nézett. - Ez fontos neked, ugye? - kérdezte, és hangjában már a megértés csengett.

- Igen Castle, fontos.

- Rendben - szólalt meg sokára a férfi komolyan - csendben leszek, de ígérd meg, hogy utána lefekszel.

Beckett összeszorította a száját, mintha erősen gondolkodna az ajánlaton, aztán amikor érezte, hogy fogy a férfi türelme, ránézett. Meleg tekintetét az összevont szemöldökű, kék szemekre vetette, és miközben végigsimított az aggódó arcon, szeretettel rámosolygott.

- Csak ha te is lefekszel.

Castle egy pillanatra felhúzta a szemöldökét meglepetésében, szája örömteli mosolyra húzódott, ahogy elképzelte ölelő karjai között Kate-t az ágyban, szinte érezte a hozzásimuló törékeny női testet. A következő pillanatban azonban meglátta, ahogy Kate szája alig észrevehetően megrezdül, és finom mosoly suhan át rajta. Már tudta, hogy a nő csak játszik vele, és ő majdnem belesétált a csapdába. Azért sem fog vágytól izzva elalélni a lehetőségre, ahogy azt Kate várja.

- Hát, én arra gondoltam, amíg meg nem gyógyulsz, átköltözöm a vendégszobába, hogy ne zavarjalak a mocorgásommal - próbálta felvenni legjobb pókerarcát, de sűrű pislantásai jelezték Kate-nek, hogy csak megpróbál ellentámadásba lendülni, és egy kicsit megijeszteni, vagy kicsikarni egy picike könyörgést.

- Á, igaz - fontolta meg komoly arccal a lehetőséget Kate, miközben átható tekintettel figyelte a férfi reakcióját - erre nem is gondoltam. Nagyon figyelmes vagy, köszönöm - mondta komolyan, mintha elfogadná az ajánlatot, aztán látványosan belemerült a jegyzőkönyvek tanulmányozásába. Nagyon is jól tudta, hogy mire megy ki a játék, de esze ágában sem volt kérlelni a férfit. Szerette azokat a pillanatokat, amikor Castle azt hitte, hogy fölénybe kerülhet a kis évődős játékukban, ő pedig meg tudta fordítani a helyzetet. Nem kellett ránéznie a férfira ahhoz, hogy tudja, milyen arcot vág. Meglepetésében először elnyílik a szája és kikerekedik a szeme, aztán a száját összeszorítva, a szemét résnyire szűkítve töpreng a megfelelő válaszon, végül megadva magát vagy nagyot sóhajtva, vagy felháborodva megszólal. Nem kellett sokáig várnia, Castle megszólalt, de a hangsúly meglepte a nőt.

- Azt akarod, hogy a vendégszobában aludjak? - szólalt meg halkan, de a kérdésben sem magadás, sem felháborodás nem volt, csak szomorú beletörődés.

Kate felnézett, és érezte, hogy most nem játszhat tovább. Tekintete másodpercekig időzött a komolyan csillogó kék szemeken.

- Nem - hagyta el őszintén száját a szó, és egy pillanattal később már tudta, hogy belesétált a csapdába, mert Castle önelégülten elvigyorodott.

- Szóval mégis arra vágysz, hogy melléd bújjak? - kérdezte csibészesen mosolyogva.

Kate látványosan megforgatta a szemét, és úgy tett, mintha bosszantaná, amiért bedőlt a férfi ártatlan, szomorú arcának, valójában azonban csak egy kicsit bosszankodott. boldoggá tette Castle öröme, és úgy érezte, megérdemli a férfi ezt az apró kis győzelmet.

- Nem is tudom, ki vágyik jobban - ingatta meg a fejét, miközben mosolyogva magához húzta az írót és gyengéden megcsókolta.

Castle nyitott szemmel, mozdulatlanul feküdt az oldalán, és figyelte Beckett egyenletes, lassú lélegzését. Élvezte, ahogy hozzákucorodik, és ő átölelheti a karjával. Azon gondolkodott miért rejtegeti előle a nő a hasán keletkezett heget. Amikor Kate mellé feküdt, meg szerette volna nézni a szúrás nyomát azért, hogy megnyugtassa magát, valóban begyógyult a seb, de Kate nem engedte, és ez nyugtalanította. Volt azonban más is, ami nem hagyta aludni. Napok óta a megfelelő alkalomra várt, hogy megossza tervét a nővel, de valahogy sehogy sem akart eljönni az a pillanat. Rossz érzést keltett benne, amiért titkolózik Kate előtt, de amíg a nő a kórházban volt, nem akarta a dologgal idegesíteni. Azt hitte, majd itthon, amikor nyugodtan fekszenek az ágyban, két simogatás között könnyebb lesz előhozakodni vele, de Kate eleinte élvezte, amikor felhúzta a pólóját, és puha, egyre lejjebb vándorolva apró csókokkal borította be a hasát, de amikor lejjebb akarta tolni a pizsamanadrágját, hirtelen idegessé vált, és gyengéden, de határozottan megfogta a fejét. Amikor felnézett, már nem a mosolygós, hanem kemény tekintettel találta szembe magát.

- Ne, Castle! - csengett utasítón és szomorúan a nő hangja, és ő érezte, hogy nem attól fél a nő, hogy szeretkezni szeretne vele, hiszen azzal mindketten tisztában voltak, hogy azt néhány napig még nem lehet.

- Miért? - szaladt ki a száján önkéntelenül.

- Most ne! - vetette oda Kate, lehúzta a pólóját, és az oldalára fordulva jelezte, hogy nem akar erről többet beszélni.

Castle-t egyedül az vigasztalta, hogy amikor mögé csúszott és átölelte, a nő nem húzódott el, hanem befészkelte magát az ölelésbe úgy, hogy háta a mellkasához, feneke az ágyékához simuljon. Miközben hallgatta az egyenletesen ki-beáramló levegő áramlását, gondolatai vissza-visszatértek az elhatározásához. Sürgette az idő, mert az orvossal már megállapodott az időpontban, és addig már csak két nap volt hátra, de Kate hirtelen hangulatváltozásai elbizonytalanították. Már fogalma sem volt, hogyan fogadná a döntését. Talán az lenne a legjobb, ha egyáltalán el sem mondaná neki, akkor viszont valamit ki kell találnia, hova tűnik két napra.  Sóhajtott, és becsukta a szemét. Azzal nyugtatta megát, hogy talán reggel, tiszta fejjel könnyebb lesz döntenie, csak arra nem számított, hogy a félelmekkel teli rémálom, ami magával ragadta, nem engedi tiszta fejjel gondolkodni.

Kate csukott szemmel feküdt Castle-höz bújva, de nem jött álom a szemére. Abban reménykedett, hogy el tudja hitetni a férfival, hogy alszik. Dühös volt magára, amiért olyan elutasító volt Castle-lel, holott semmit sem kívánt jobban, mint a férfi finom kezeinek gyengéd simogatását, érzéki ajkának puha érintését. Nem akarta megbántani, és boldog volt, hogy az elutasítás ellenére Castle mellé feküdt, átölelte, és hozzásimulhatott. Úgy érezte, felborult benne valami belső egyensúly, ami eddig jellemezte, nehezen viselte, amiért tele volt félelmekkel, mint a merénylet utáni időben, de most valami egészen másért. Gyűlölte a sebet a hasán! Minden orvos és nővér azt ecsetelte, milyen szépen gyógyul, hogy alig marad nyoma, de őt nem a kis heg érdekelte, hiszen tudta, hogy Castle elfogadja élete nehéz pillanatainak nyomát a bőrén. Arra nem adott választ senki, hogy a belső heg a petevezetékén hogyan gyógyul. Ha minden jól megy, holnapután megcsinálja az orvos a petevezeték átjárhatóságának vizsgálatát, és akkor választ kap a kételyeire. Tudta, hogy akkor is lehet gyereke, ha elzáródott, de azt is érezte, hogy nem érezné magát igazi nőnek, ha nem eshetne teherbe természetes úton. Azt is tudta, hogy ez nevetséges gondolkodás, de képtelen volt az érzései felett uralkodni. Legjobban az ijesztette meg, hogy egyáltalán miért érzi ezt olyan fontosnak, amikor nem is akar gyereket. Castle-lel nem beszéltek a szúrás következményeiről. Mindketten kerülték a kényes témát, ami már egyszer komoly feszültséget okozott köztük. Hallotta, hogy Castle halkan sóhajt. Túl sokat aggódik érte. Nehéz lehetett neki átélni, hogy megint majdnem elveszítette. Talán jobb lenne, ha valamit ki tudna találni, hogy aggodalmában ne követhesse minden lépését a férfi, és egyedül menne a vizsgálatra, és egyáltalán nem is tudna a két nap múlva esedékes vizsgálatról. Érezte, hogy egyre lassabban emelkedik a hátát melegítő mellkas, és hallotta, hogy egyre elnyújtottabbá válik a nyakát csiklandozó szuszogás, ami megnyugvással töltötte el, és ő is elaludt.

Castle elméjébe egy ismerős illat tört utat, és hívogatta az ébredésbe.

- Ümmm - nyögött egyet, majd keze felfedezőútra indult az ágyban. Amikor tudatosult benne, hogy egyedül van, és az illat a frissen főtt kávéé, bármennyire is nehezére esett, kinyitotta a szemét. Hunyorogva bámulta a mellette levő üres ágyat, mintha abban reménykedne, hogy csak az éjszakai rémálmainak a folytatása, hogy Kate felkelt, és valószínűleg a konyhában ténykedik, de miután többszöri pislogás után sem változott az elé táruló kép, megdörzsölte a szemét, nehézkesen felkelt.

- Úgy látom, jól fog esni egy kávé - mosolygott rá Kate a pult mögött állva, miközben megemelte a kezében levő poharat.

- Miért keltél fel? Megfőztem volna a kávét - morogta  Castle, és elnyomott egy ásítást. Durcás arccal Kate-hez lépett, megcsókolta, az pedig a kezébe adott egy forró, gőzölgő feketével teli poharat.

- Én jól vagyok Castle, de te elég viharvertnek látszol - csipkelődött a nő a férfival, aki alig tudta nyitva tartani a szemét.

- Á, csak egész éjjel rettegtem valamitől álmomban, és most fáradtabb vagyok, mint este - kortyolt a kávéba.

- Talán nem tiszta a lelkiismereted - húzta fel kérdőn a szemöldökét Kate, és közben hálát adott a koffein élénkítő hatásának, ami lehetővé tette, hogy rajta már nyoma se legyen a kialvatlanságnak. Ahogy kiejtette a szavakat, végigfutott a fejében, hogy talán ő is a lelkiismeret-furdalásnak köszönheti a zaklatott éjszakát.

- Ugyan, miért lenne lelkiismeret-furdalásom? - nevette el magát erőltetetten Castle, és kinyitotta a hűtőszekrény ajtaját, mintha sürgős keresnivalója lenn benne. Két dologért utálta azt, hogy Beckett nyomozó, a veszély miatt, és amiért szinte olvasni tud a gondolataiban. Érezte, hogy az is gyanús, ha sokáig a hűtőajtó takarásába bújik, ezért becsukta, és közömbös arccal úgy tett, mintha figyelmét a kávéra fordította volna. Néhány másodperc múlva nem bírta tovább, felpillantott, és szeme találkozott Kate gyanakvó tekintetével.

- Ugye nem készülsz semmire? - fonta karba kezét a nő, és kissé összehúzott szemekkel méregette a férfit.

- Miért nézel rám ezzel a kihallgatós nézéseddel? - védekezett támadással Castle, és Beckett abban a pillanatban tudta, hogy titkol valamit.

- Oké Castle! Te tudod! - mondta közömbösséget színlelve Kate, és élvezettel figyelte, ahogy a férfi arcára érzelmek sora ül ki a bosszúságtól a zavarig, végül megpróbál értetlen arckifejezést felvenni, és ártatlan tekintettel a szemébe nézni.

- Nem tudom, miről beszélsz - húzta fel kicsit a vállát.

- Ha abban mesterkedsz, hogy nem engedsz el sehova, akkor ne is próbálkozz!

A szigorú szavak hallatán mintha megnyugodott volna a férfi, mert magabiztosan a nő szemébe nézett.

- Jó, jó! Megígérem, hogy ha veled lehetek, és vigyázhatok rád, akkor elengedlek.

Castle örült, hogy Kate gyanakvását el tudta altatni, mert ha a nő arra gondol, hogy túlságosan félti, és csellel itthon akarja tartani, akkor meghagyja ebben a hitében. Egyre inkább arra az elhatározásra jutott, hogy nem avatja be a kis titkába.

- Castle! Nem kell engedélyt kérnem, hogy elmenjek - nézett az ellenkezésre nem számító férfira lesújtó tekintettel. Szinte látta maga előtt a várható reakciót, ahogy Castle bosszúsan tudomásul veszi, hogy megint alulmaradt, majd könyörgőre fogja a dolgot, ezért meglepte, amikor komoly arccal leült vele szemben, és egyenesen a szemébe nézett.

- Nem tilthatom meg, hogy bemenj az őrsre, vagy bárhová, ahova akarsz, de ne várd el, hogy ne féltselek. Már nemcsak magad iránt tartozol felelősséggel Kate! Én is az életed része vagyok, legalább is ezt remélem. A közös életünk jövője miatt kérlek, hagyd, hogy vigyázzak rád!

Kate nézte az őszintén csillogó kék szemeket, hallgatta a rendkívül komolyan csengő szavakat. Hirtelen eltűnt a viccelődő, csibészes mosolyú, sármos író, átadta helyét az őt végtelenül szerető és féltő, érzékeny férfinak.

- Rendben, de ígérd meg, hogy nem esel túlzásokba! - kezdte komolyan, aztán elmosolyodva végigsimított a férfi nyúzott arcán. Érezte, ahogy a feszültség feloldódik, aztán látta, hogy Castle elégedetten elmosolyodik.  - Már ha képes vagy rá - tette hozzá sóhajtva.

Kate hagyta, hogy a férfi készítse el a reggelit, addig lezuhanyozott, és megszemlélte a sebet a hasán. Valóban szépen gyógyult. Arra gondolt, ha megmutatná a férfinak, talán nem lenne annyira kétségbeesve. Kilépett a hálószobából, és végignézett a terített asztalon, aztán szeme megállapodott a férfin, aki várakozó tekintettel fürkészte a reakcióját.

- Már ezért megérte megszúratni magamat - pillantott a finomságokra, és jóleső érzéssel figyelte, ahogy a férfi elégedetten elmosolyodik.

A reggeli végére Castle beletörődött, hogy Kate be akar menni a kapitányságra, a nő pedig abba, hogy a férfi vezessen, azzal a feltétellel, hogy felveszi a forgalom ritmusát, és nem kergeti az őrületbe a munkába siető autósokat a csigatempóval.

Beckett szerényen elmosolyodva vette tudomásul rendőrtársai éljenzését és tapsát, amikor kiléptek a liftből a kapitányságon. Nem először élte át az elismerést jelző kedves gesztust, ami most is zavarba hozta, hiszen úgy érezte, nem tett ő semmi különöset, csak a munkáját végezte. Ahogy végigfuttatta szemét mosolygó, csillogó tekintetű kollégáin, újra megállapította, mennyi nagyszerű, lelkiismeretes, de kellően meg nem becsült emberrel dolgozik együtt. A kapitány irodája ajtajának nyílódásakor azonban úgy tűnt el az arcokról a mosoly, mintha egy Harry Potterből eltévedt dementor jelent volna meg. Szinte megfagyott a levegő, és mindenki feltűnően buzgón kezdte tanulmányozni az előtte heverő iratokat, vagy kezdett nagy gesztikulálások közepette beszélni a süket telefonba. Victoria Gates rangjának teljes tudatában, szigorú tekintettel, karba font kézzel nézett végig beosztottjain, de amikor Beckett-re pillantott, lágyabbá váltak kemény vonásai, és mintha egy elégedett mosoly suhant volna át az arcán.

- Beckett nyomozó! - intett fejével az irodája felé, aztán belépve a szobába a válla mögött hátraszólt: - Maga nem, Mr. Castle!

Kate egy pillanatra elmosolyodott azon, hogy mennyire ismeri már a kapitány az írót, hiszen látnia sem kellett, hogy tudja, árnyékként követi.

- Üljön le! - mutatott az íróasztalával szemben levő székre a Vaslady, aztán amikor látta, hogy Beckett töprengő arccal elfoglalja a helyét, barátságos hangnemre váltott. - Örülök, hogy jól van - csengett őszintén a hangja. - Nem vagyok híve a hősködésnek, de becsülöm a bátorságát.

Beckett megtanulta értékelni ezeket a ritkán elhangzó dicséreteket, de nem szólt, csak alig észrevehető bólintással nyugtázta az elismerést. Tudta, hogy valami ennél fontosabbról, vagy személyesebbről akar vele beszélni a nő, ha nem akarta, hogy Castle jelen legyen a beszélgetésnél.

Gates előbbre hajolt, és elkezdte forgatni a szemüvegét a kezében, amitől Beckettnek olyan érzése volt, mintha kicsit zavarban lenne.

- Halottam, hogy megsérült a petevezetéke - kezdte a kapitány halkan, miközben figyelte, milyen hatást váltanak ki szavai a nyomozóból. - Mint nő, át tudom érezni, min megy keresztül.

Beckett-t meglepték az együtt érző szavak, de úgy érezte, nem Gates kapitánnyal akarja megbeszélni legtitkosabb félelmeit, ezért egyenesen a nő szemébe nézett, és gyorsan reagált a ki nem mondott kérdésre.

- Jól vagyok, és minden felmerülő problémát meg tudunk oldani - mondta távolságtartó, kemény hangsúllyal. Észre sem vette, hogy többes számot használt.

- Remélem, Mr. Castle mindenben maga mellett áll!

- Igen, ő mindig mellettem áll - enyhült meg Kate. Érezte, hogy a kapitányt a jó szándék vezérli, ezt pedig nem veheti rossz néven tőle.

- Rendben. Bár nehezen viselem Mr. Castle gyerekességét, el kell ismernem a jó tulajdonságait is, például azt, hogy milyen jó az ízlése a partnerválasztásban.

- Ha ismerné az első két feleségét, nem ezt mondaná - húzta fel a szemöldökét Beckett, és érezte, ahogy feloldódik a feszültsége, amiért elterelődött a szó a sérüléséről.

- Akkor van még egy jó tulajdonsága: tud fejlődni! - mosolyodott el most már nyíltan Gates. - Na, de komolyra fordítva a szót, úgy gondolom, miután teljesen meggyógyult, kijár magának néhány nap szabadság.

- Azt majd egy bizonyos napra tartogatnám - vágta rá Kate, mivel az futott át az agyán, hogy ha egyszer végre megállapodnak Castle-lel az esküvő és a nászút idejében és helyében, akkor szüksége lesz a szabadságára.

- Néhány plusz napot kap, a hivatalosan járó napokon felül - mondta a kapitány, de mivel Beckett még mindig kérdőn nézett rá, magyarázatot is adott. - Nézze! Az FBI emberei mindig kissé felsőbbrendűnek hiszik magukat, és ezt gyakran éreztetik is velünk. Azt, hogy maguk megmutatták, mire képes a rendőrség, számomra felér egy kisebbfajta győzelemmel.

- Értem, és köszönöm a plusz napokat - bólintott Kate komolyan, magában azonban azon mosolygott, milyen finoman fogalmazott a nő. Felállni készült, mert úgy érezte, a beszélgetés véget ért, de a kapitány hangja megállította.

- Beckett nyomozó! Ha majd gyermekáldáson törik a fejüket, tájékoztasson időben!

Kate egy pillanatra megdermedt. Miért van az, hogy mindenkinek olyan természetes, hogy gyerekük legyen, csak neki nem? Másik oldalról persze érthető, hogy Gates tudni akarja, meddig számíthat rá, és mikor kell gondoskodnia a helyettesítéséről. Nem akarta megosztani senkivel a döntését a gyerekkel kapcsolatban, főleg a kapitánnyal nem, ezért csak bólintott, és folytatva a mozdulatot felállt, és kifelé indult. Még hallotta, ahogy a kapitány maga elé morogja, hogy reméli, nem Castle természetét öröklik a gyerekeik. Nyelt egyet zavarában, és gyorsan kilépett az ajtón. Szíve szerint visszafordult volna, és ráripakodott volna a nőre, hogy meg nagyon is azt reméli, hogy sok tulajdonságot örökölnek az apjuktól. Amikor az íróasztalának támaszkodó, kérdő tekintetű férfira nézett, megdöbbent. Akkor tudatosult benne, hogy egy pillanattal korábban maga elé képzelte a leendő gyerekeiket, és úgy gondolt Castle-re, mint a gyermekei apjára.

- Miért hívatott? - lökte el magát a férfi az asztaltól.

- Semmi, csak adni akar pár plusz nap szabadságot, amiért lealáztuk az FBI-t - válaszolt gyorsan Kate, de nem nézett Castle-re.

- Ezért nem mehettem be?

- A többi nem tartozott rád. - Kate megfordult, és a férfi szemébe nézett. Tudta, hogy nem fogja feladni olyan könnyen a faggatózást, ezért hozzátette: - Női dolgokról beszéltünk.

 Castle megütközve hátrahőkölt, és pislogott néhányat.

- Várj, várj, várj! Jól értettem? Viktoria Vaslady Gates kapitány, női dolgokról beszélt veled? - húzta össze hitetlenkedve a szemét. - De hát neki neme sincs! Nőnek öltözik, de uramnak szólíttatja magát, és úgy viselkedik, mint egy parancsolgatásra beprogramozott robot!

Kate sóhajtva megingatta a fejét, de nem szólt, mert fülig érő mosollyal közeledett feléjük Espo, mögötte pedig gyűrött arccal, álmos tekintettel Ryan.

- Örülünk, hogy jól vagy! Már vissza is jössz? - kérdezte reménykedve Javi, aztán fejével Ryan felé intett. - Vele nem megyek sokra.

- Ha te is négy órát aludnál félórás szakaszokban, megértőbb lennél - rogyott le fáradtan a férfi a székre. Amióta Jenny hazajött a babával a kórházból, még nem volt egy nyugodt éjszakájuk.
- Meddig tart ez? - nézett Castle-re, mint az egyetlen olyan emberre a társaságban, aki tapasztalattal rendelkezik az újszülöttek szokásaival kapcsolatban.

- Nyugi, egyre hosszabbakat fog aludni! Én például tizennyolc év után már nem is emlékszem rá. Bár az rémlik, hogy amikor Alexis néhány hetes volt, többen megkérdezték, hogy beálltam-e valami zombi szektába, meg arra is, hogy két kávéfőzőt vettem két hónap alatt, mert nem bírták a megpróbáltatásokat.

Ryan nagyokat pislogva, egyre kétségbeesettebb arccal hallgatta az írót, a többiek viszont jót derültek. Miután kellőképpen megrémítette Ryan-t, Castle szigorú tekintettel Espo-ra nézett.

- Csak nem gondoltad, hogy Beckett máris visszajön?

A nyomozó a nőre nézett, mintha nem hinné, hogy nem a nő dönt ebben a kérdésben, hanem Castle.

- Azért jöhettem néhány nappal korábban haza a kórházból, mert Castle megígérte az orvosnak, hogy betartatja velem az utasításait - húzta el kényszeredetten a száját Beckett.

Espo kajánul elvigyorodott, és huncut tekintettel nézett a nőre.

- Na, azt megnézném, ahogy te fogadsz szót Castle-nek!

Beckett szeme villámokat szórt, ahogy a nyomozóra nézett, de csak annyit ért el, hogy a fülig érő vigyor, kárörvendő mosolyra szelídült.

Castle jelentőségteljesen az órájára nézett, és rosszallóan megcsóválta a fejét, de amikor felnézett, és nyitotta a száját, Beckett erélyesen megszólalt.

- Nehogy azt mondd, hogy menjünk haza! - nézett összeszűkült szemmel az íróra. Tudta, hogy valami olyannal akart előhozakodni, hogy már régóta a kapitányságon vannak, pihennie kell és induljanak haza, de neki esze ágában sem volt még menni. Ráadásul nem akart lovat adni a fiúk alá azzal, hogy megengedje Castle-nek, hogy ő irányítson. A kapitányságon nem! A hálószobában szerette, ha a férfi akarata érvényesül, mert szárnyaló fantáziája és játékossága, hihetetlen érzékiséggel párosulva, fantasztikussá tette a szeretkezéseiket, de az őrs az ő birodalma volt.

- Én ... én csak - dadogott a szikrázó tekintet kereszttüzében a férfi, és zavarában újra az órájára nézett - gondoltam ... hozathatnánk ebédet - mondta ártatlan tekintettel, aztán amikor senki sem látta, vágott egy bosszús grimaszt. - Addig főzök egy kávét - intett a pihenő felé, aztán elsietett, még mielőtt a fiúk rajta köszörülnék a nyelvüket.

A következő órákban végigolvastak egy csomó olyan aktát, amit Espo nem tudott kijuttatni a kapitányságról. Amint végzett egy irattal, Castle azonnal megpróbálta meggyőzni Beckett-tel, hogy ideje lenne menni, de Kate minden alkalommal leintette. Már késő délután volt, amikor a nő a szeme sarkából látta, hogy Castle letette a nyomszakértők egyik jelentését, és újra meghallotta a férfi hangját, ami a megszokottal ellentétben most nem kérlelő volt.

- Miért Kate? - csengett szomorú megbántottság a hangjában. Megvárta, amíg a nő felemeli fejét, és figyelmét nem a nyomozati anyagra, hanem rá fordítja. - Miért fontosabb Edwards elfogása, mint az egészséged?

Kate beharapta a szája szélét, és azon töprengett, vajon a férfi megérti-e, mi űzi, hajtja előre.

- Nem akarom, hogy egy olyan mocsok, mint Ted Edwards megússza a legnagyobb bűnt, csak azért, mert pénze, befolyása és hatalma van. Biztos akarok lenni abban, hogy bíróság elé állítják, és elítélik.

- De az FBI már átvette az ügyet.

- És ha elszúrnak valamit? Nem azért éltem túl egy késszúrást, hogy a végén csak a kis halak lakoljanak. Értsd meg, ez fontos nekem!

Castle nézte a nő eltökélt tekintetét. Sokszor látta már ezt a tekintetet, ezért azt is tudta, hogy ilyenkor nincs az a hatalom, ami visszatarthatná. Összeszorított szájjal, beleegyezően bólintott, miközben megpróbálta legyőzni a gyomrát egyre kisebbre húzó aggódást, aztán felvette a letett mappát, és tovább tanulmányozta. A következő pillanatban azonban egy felháborodottan rájuk ripakodó hangra összerezzent.

- Maguk mit keresnek még mindig itt? - csattant Gates hangja. A kapitány csípőre tett kézzel állt az irodája ajtajában, és olyan tekintettel nézett az íróra, hogy a férfi úgy érezte, legrosszabb rémálmában néznek így a bosszúszomjas sorozatgyilkosok. - Így vigyáz maga a nyomozóra? - szegezte Castle-nek a kérdést.

- Én ... én már ... - kezdett mentegetőzni a férfi, aztán megadva magát sóhajtott. Ebből a helyzetből nem jöhetett ki jól, ezért inkább elhallgatott. Ha elmondja, hogy ő már rég haza akarta vinni Beckett-tet, akkor azért mosolyogják meg, hogy nem tudja érvényesíteni az akaratát, Kate pedig haragudni fog rá, amiért inkább magát mentegette ahelyett, hogy kiállt volna mellette.

- Én akartam maradni - szólalt meg Beckett, és nyíltan a kapitány szemébe nézett.

- Tudom, és azt is megértem, hogy miért. Ennek ellenére, öt perc múlva nem akarom itt látni! - mondta ellentmondást nem tűrve Gates, és hogy biztos legyen a dolgában, keményen hozzátette: - Ez parancs.

Beckett összeszorította a száját, és becsukta az előtte heverő mappát.

- Ha már az én csapatom találta meg a gyerekeket, nem engedem, hogy az FBI elkövessen bármilyen hibát. A rács mögött akarom látni Ted Edwards-ot! - szólalt meg a még mindig az ajtófélfának támaszkodó kapitány, miközben árgus szemekkel figyelte, ahogy legjobb nyomozója kelletlenül készülődik.

Beckett csodálkozva nézett felettesére. Csak egy pillantás kellett ahhoz, hogy megértse, Gates pontosan tudja, mi játszódik le benne.

Bármennyire nem szívelte a kapitány stílusát, és dühöngött azért, hogy hazaküldi, egyre több dologért becsülte. Többek között az elhivatottságáért, a lojalitásáért, kiváló emberismeretéért.

Gates belépett az irodájába, Beckett pedig kikapcsolta a számítógépét és felállt. A megszokott energiával lökte el magát a széktől, de a mozdulata félúton megállt. A hasán levő seb rossz néven vette, hogy megfeledkezett róla, és hasító fájdalommal tudatta, hogy túl korai még a hirtelen helyzetváltoztatás.

Castle hálát adott a kapitánynak, hogy elérte, amit ő nem, és Beckett végre hazamegy vele. Látta rajta, hogy bosszantja, amiért Gates kidobta az őrsről, ezért szótlanul nézte, ahogy készülődik, de ő sem számított a következő pillanatra. Kate teste megfeszült, kezét a hasához kapta és a sebre szorította, arca fájdalmasan összerándult. Castle ösztönösen lépett a nő felé, aki azonnal felemelte a kezét, hogy megállj parancsoljon neki, aztán óvatosan vett egy nagy levegőt, és kiegyenesedett.

- Jól vagyok Castle!

- Nem, nem vagy jól! - lépett komoly arccal Castle a nő elé, elállva az útját, hogy muszáj legyen ránéznie.

Kate a férfi mellkasára tette a tenyerét, és enyhén megnyomta, hogy utat adjon neki, de Castle nem mozdult, ezért haragosan, összevont szemekkel ránézett. Meglepte, amit látott. A kék szemekben nyoma sem volt a kétségbeesett próbálkozásnak, sem a sajnálkozásnak, de még az "én megmondtam" bosszúságának sem. A férfi tekintete szokatlanul elszánt és komoly volt, nem volt benne semmi "Castle-s". Mintha egy eddig ismeretlen arcát látta volna. Kate először csak nézte a kemény tekintetet, aztán elmosolyodott.

- Úgy nézel, mint egy akcióhős, amikor megmenteni készül a világot - próbálta humorral elütni a feszült helyzetet, de Caste szája nem húzódott a csibészes mosolyra, szemében nem jelent meg a huncut csillogás.

- Éppen arra készülök. A saját világunkat próbálom megmenteni.

Kate úgy érezte, a férfi hangja olyan mély tónusúvá vált, amit csak ritkán hallott.

- Rendben, bevallom, hogy fáj ... egy kicsit - vallotta be.

- Most pedig az lesz, amit én mondok, te pedig nem ellenkezel! - nézett még mindig eltökélten Castle, és választ sem várva felsegítette Kate-re a kabátot, gyakorlott mozdulattal, finoman nyaka köré tekerte a sálat, végül behajlított karját nyújtotta, hogy a nő belekarolhasson.

Beckett valahányszor vett egy nagyobb levegőt, hogy szóljon valamit, Castle-nek abban a pillanatban rávillant a szeme. Még soha nem fordult elő vele, hogy ezekben a helyzetekben megengedte volna, hogy a férfi irányítson, de most úgy érezte, az írónak igaza van. Túl sok időt töltött a kapitányságon, és szervezete hiába küldte már órák óta a jeleket, ő figyelmen kívül hagyta őket. Fáradtnak és gyengének érezte magát, a hasa pedig feszült.

Szótlanul szálltak be a liftbe. Kate egyre jobban vágyott arra, hogy elnyúlhasson a kényelmes franciaágyon, és egyre hálásabb volt minden apró segítségért. Örömmel karolt a férfi erős karjába, ami támaszt adott és biztonságot nyújtott. Lassan lépkedtek Castle ezüstszínű Mercedese felé, és megkönnyebbülten rogyott le az ülésbe. Hirtelen megijedt. Az elmúlt napokban viszonylag sokat sétált, de akkor nem érezte, hogy fáj a hasa, és remegnek a lábai. Talán tényleg hosszú volt a nap.

- Nyugodtan mondd ki! - szólalt meg kissé bosszúsan, amiért el kellett ismernie, hogy Castle-nek igaza volt.

- Nem! Nem mondom, hogy "én megmondtam". Most nem okoz örömöt, hogy jobban tudtam megítélni egy helyzetet, mint te. Jobban örülnék, ha neked lett volna igazad. - A férfi hangja halk volt, és őszintén csengett. Merev tartással fogta a kormányt, háta alig ért az ülés háttámlájához, fejét előreszegte, csak szeme fürkészte élénken az esti csúcsforgalomban türelmetlenül cikázó autókat. Néhány másodpercig hallgatott, aztán rekedtes hangon, alig hallhatóan megszólalt. - Már kétszer éltem át a rettegést, hogy elveszítelek. Vigyázni akarok rád, de te nem hagyod.

Kate hallgatott. Castle túl komoly, és túl érzékeny volt ahhoz, hogy vitatkozni kezdjen vele a túlzott aggódásáról, és most gondolt bele, hogy a férfit talán sokkal mélyebben érintették a majdnem tragikussá váló események, mint ahogy ő gondolta. Amióta megölték az édesanyját, keményebb lett a szíve, és azóta nem akarta, hogy bárki is vigyázzon rá, igaz, nem találkozott senkivel, akinek annyira fontos lett volna, mint Castle-nek. Nézte az előttük haladó kocsisorok kígyóként kanyargó vörös fénysorát, fülében pedig egyre az író halk, de annál komolyabb szavai csengtek. Valami új érzéssel szembesült. Sok év óta először vágyott arra, hogy valaki vigyázzon rá, óvja, féltse. A látszólag a vezetésre koncentráló férfira pillantott, és megállapította, hogy túl ritkán tudatosul benne, milyen szerencsés is.

- Vigyázhatsz - ejtette ki nehezen a szót, mert egyrészt vágyott rá, másrészt viszont sejtette, hogy meg fogja még ezt bánni.

Egy óra múlva a meleg zuhanytól ellazulva éppen bújt be az ágyba, amikor Castle kezében egy tálcával belépett a szobába.

- Gondoltam, jólesne egy finom, forró tea és egy kis harapnivaló - lépett az ágy mellé, és a tálcát az éjjeliszekrényre téve a nőre mosolygott.

Kate megnyugodva fedezte fel a szokásos kisfiús mosolyban a régi Castle-t. Úgy látszik elég volt, hogy egy órára átvehette az irányítást, és máris megnyugodott - gondolta.

- Te nem eszel? - kérdezte, miközben mosolyogva végigfuttatta szemét a tálca tartalmán, de mire választ kaphatott volna, megszólalt a csengő.

- Nyitom - emelte fel a mutatóujját Castle, és az ajtó felé sietett.

Kate gyanakodva nézett utána. Úgy tűnt, mintha a férfi tudná, ki a látogatójuk. Még a bekapott eper rágását is abbahagyta, annyira fülelt, hogy megállapítsa beszűrődő hangokból a látogatójuk kilétét, de csak annyit hallott, hogy egy nő érkezett. Talán Paula az, Castle kiadói ügynöke - töprengett. Mivel Catsle új könyve hamarosan a könyvesboltok polcára kerül, tudta, hogy sok megbeszélni valójuk van, és a férfinak mostanában nem sok szabadideje volt. Remélte, hogy nem Gina vagy Meredith a látogató, bár ez utóbbi elég harsány ahhoz, hogy behallatszana a hangja. Martha-nak és Alexis-nek van kulcsa, ők nem csengetnének. Egyre kíváncsibb lett, ezért halkan felkelt, és osonva lépkedett az ajtó felé, amikor az hirtelen kinyílt, és majdnem nekiütközött.

- Jézusom, Kate! A frászt hozod az emberre - kapott egyik kezével a szívéhez Lanie, míg a másikban orvosi táskáját szorongatta. - Castle azt mondta, jó beteghez illőn fekszel az ágyban, ehhez képest itt lopakodsz - viharzott be az orvos Beckett mellett a szobába, és letéve táskáját, már vette is elő belőle a fonendoszkópját.

Kate megsemmisülten állt a szoba közepén, aztán felocsúdva az első döbbenetből, szikrázó szemekkel Castle-re nézett. A férfi felsőbbrendű, pimasz mosollyal az arcán állta a tekintetét, aztán egy pillanatra felhúzta a szemöldökét.

- Azt mondtad, vigyázhatok rád - mondta, és elégedetten nézte, ahogy Kate dühösen összeszorítja a száját, aztán Lanie-hez fordul.

- Nincs szükségem vizsgálatra!

- Csak nem gondolod, hogy elmegyek anélkül, hogy megvizsgáltalak volna? - háborodott fel a patológus. - Az orvosi utasítás ellenére nem pihentél, kimerült vagy és sápadt.

- Azért, mert Castle .... - kezdett ellenkezni Kate, de Lanie oldalra billentette a fejét, barna szemét összehúzva szigorúan ránézett.

- Csajszi! Nem vagyok vak! Lehet, hogy Castle túlzásba viszi az aggódást, de úgy látom nem alaptalanul. Feküdj le! - mutatott ellentmondást nem tűrőn az ágyra.

Kate dühösen nézett barátnőjére, aztán tekintete Castle-re vándorolt. A férfi, abban a biztos tudatban, hogy Lanie igazat adott neki, és a szövetségesének tekinti, magabiztosan nézett vele farkasszemet. Talán az orvos jelenlétének köszönhetően vonásairól eltűnt a túlzott aggódás, arca komolyságot tükrözött, sőt szemében mintha megjelent volna a huncut csillogás.

- Nem kell félned, segítek - mondta szeretettel.

Kate-nek felrémlettek azok a pillanatok, amikor fordított volt a szereposztás, és ő mondta a kínosan feszengő, injekciótól rettegő férfinak, hogy " Segítek". Igaz, ő nem fél sem egy vizsgálattól, sem az injekciótól, sokkal inkább feszélyezi, hogy hirtelen mindenki aggódik érte, és féltésből ugyan, de meg akarja mondani, hogy mit tegyen. Nem szokott hozzá, hogy irányítsák. Ha Castle tekintetében egy cseppnyi kajánságot vagy kárörvendést is felfedezett volna, biztosan nem engedelmeskedik, de érezte, hogy a férfit a szeretet vezérli. 

- Veled ellentétben, én nem félek - mondta morcosan, aztán kelletlenül az ágyhoz lépett és lefeküdt. - Kimehetsz, nem hiszem, hogy Lanie-nek szüksége lesz rád - vetette oda a férfinak. Remélte, hogy Castle nem lesz tanúja a vizsgálatnak, ugyanakkor nyíltan kiküldeni sem akarta.

- Neki nem, de neked lehet, hogy szükséged lesz rám, úgyhogy eszemben sincs kimenni.

Kate egy pillanatig azon töprengett, hogy odabökje-e a férfinak, hogy "nincs szükségem rád", ami elég furcsán hangzott volna, ráadásul nem is igaz, mivel a lelke mélyén azt kívánta, bárcsak gátlások nélkül kimondhatná, amit érez. Igen, jólesett volna, ha Castle odaül az ágy szélére és fogja a kezét, de mégis úgy érezte, ez nem ő. Elvégre egy kemény nyomozó nem szorul arra, hogy pátyolgassák!

A helyzetet Lanie oldotta meg, aki sóhajtva ingatta meg a fejét.

- Pont olyanok vagytok, mint öt évvel ezelőtt! Akkor kizavartam volna Castle-t, de úgy rémlik, azóta változott a helyzet, és úgy döntöttél, hogy vele akarod leélni az életedet - intézte szavait barátnőjéhez, miközben megfogta Kate kezét, és jelentőségteljes pillantással nézegette az ujján levő jegygyűrűt.

- De Lanie! Mégis, kinek a barátja vagy? - háborgott Kate.

- Szerintem most már a kettőtöké. Különben meg nem értelek. Miért akarod kiküldeni?

- Igen, Kate! Miért akarsz kiküldeni? - lépett közelebb gyanakvó arcot vágva az író, és láthatóan egyre több olyan lehetőség futott ágy az agyán, amit esetleg el akar titkolni előle a nő. 

Lanie szinte olvasott Castle gondolataiban, ugyanakkor látta Kate vívódó, bosszús tekintetét is, ezért úgy döntött, ideje közbeavatkoznia.

- Kate, te lejjebb húzod a nadrágodat, hogy megnézhessem a sebet, te pedig Castle maradhatsz, de csendben leszel! - nézett ellentmondást nem tűrve a két emberre. Tudta, hogy a férfinak kedvez, de úgy gondolta, nem indokolja semmi, hogy kiküldje.

Beckett bosszúsan vette tudomásul, hogy nem sikerült a terve, sőt kimondottan rosszul sült el, mert Castle úgy érzi, titkol előle valamit, ami még aggódóbbá teszi. Kelletlenül lejjebb tolta a nadrágját. Szeme sarkából érzékelte, ahogy a férfi közelebb lép, és kinyújtott nyakkal próbálja megnézni a sebet.

- Szépen gyógyul, ezzel nincs semmi baj - szemlélte meg a forradást Lanie. - Szerencsés vagy, a bőröd nem hajlamos a hegesedésre. Néhány hónap múlva alig lehet majd látni. Ha fájt, az annak a jele, hogy belül még nem ért véget a gyógyulási folyamat, azaz többet kellene pihenned.

- Úgy beszélsz, mint Castle - húzta el a száját Beckett, és felhúzta a nadrágját.

- Talán azért, mert igaza van.

Alig hagyta el a mondat Lanie száját, Kate a férfira nézett, és szinte már látta maga előtt, ahogy önelégülten elvigyorodik, ő pedig csak egy rosszalló tekintettel tud visszavágni. Ehelyett azonban az összevont szemöldökök, és a szomorú kék szemek arról tanúskodtak, hogy Castle egyáltalán nem örül a győzelemnek. Csodálkozva futtatta végig tekintetét a férfi vonásain, és újra meg kellett állapítania, hogy sokkal több mély érzés és féltés lakozik benne, mint amit a külvilágnak mutat.

- Jó, majd pihenek - adta meg magát. Úgy tett, mintha nehezére esne elismerni, hogy még nincs teljesen jól, pedig tudta, hogy Lanie-nek és Castle-nek is igaza van.

- Remélem, hallottad Castle! - pillantott az íróra az orvos, hogy biztos legyen abban, hogy ő is ígéretnek vette a mondatot, aztán amikor Castle elégedetten bólintott, folytatta. - Megnézem, hogyan áll a hemoglobin szinted. Sok vért veszítettél, ami nem pótlódik egyik napról a másikra. Valószínűleg még vérszegény vagy egy kicsit, ami magyarázza a fáradékonyságot.

Miközben magyarázott, Lanie az orvosi táskából elővett egy műszert, az asztalra tette, majd egy tűt szabadított ki a steril csomagolásból.

- Add a kezed! - lépett az ágyhoz a kezében tartva a kis szúróeszközt, miközben Kate ülő helyzetbe húzódzkodott. - Egy csepp vér kell a vizsgálathoz, úgyhogy megszúrom az ujjbegyed.

Beckett érezte, hogy eljött az ideje egy kis visszavágásnak, ezért kihívó tekintettel a holtsápadttá váló férfinak szegezte a kérdés.

- Ezt is nézni akarod? 

Castle nyelt egyet. Riadt tekintetét elkapta a tűről és egy pillanatra Beckett-re nézett, de mintha mágnesként vonzotta volna félelme tárgya, újra tűre pillantott.

- Ez ... ez nem szép tőled - mondta megbántott arccal, és bánatos szemét újra a nőre emelte. - Nem akarom, hogy fájjon neked!

Kate nem értette, hogyan lepheti meg a viselkedésével állandóan a férfi. Egy kicsit évődni akart vele, megcsipkedni az egóját, és élvezni, ahogy érvényesítheti az akaratát, ehelyett annyira elérzékenyült, hogy érezte, hogy elszorul a torka. Castle elsősorban nem a saját félelmeivel törődött, hanem vele, nem magát, hanem őt félti.

- Fordulj el Castle! - oldotta meg Lanie felszólítása a helyzetet. - Csak egy picit fog fájni, de mivel Kate egy kemény gyilkossági nyomozó, ki fogja bírni - mondta szelíden, és megvárta, hogy a szorongó férfi megfordul, és csak akkor szúrta meg Kate ujját.

Néhány másodperc múlva már a lámpa fénye felé tartott műszerbe nézve olvasta le a mért értéket.

- Nos? - türelmetlenkedett a férfi.

- Kicsit még alacsony, de nem kell mást tenned, csak megfelelően táplálkozni, magas vastartalmú ételeket enni.

- Akkor nincs nagy baj? 

- Nincs nagy baj Castle - mosolygott a láthatóan megkönnyebbülten elmosolyodó íróra Lanie.

- Szóval akkor csak vigyáznom kell rá, és minden rendben lesz - vonta le a következtetést a férfi, és elégedetten vigyorogva Kate-re nézett.

A nő duzzogva fonta karba a kezét. Egyáltalán nem tetszett, hogy felcserélődtek a szerepek, ráadásul Lanie is lovat adott Castle alá. Hirtelen egy aggasztó gondolat fészkelte be magát a fejébe. Ha az író hivatalosan is aggódhat érte, és óvhatja minden lépését, akkor hogyan menjen el a holnapi vizsgálatra a kórházba anélkül, hogy a férfi tudomást szerezne róla. Arról már döntött, hogy ezt egyedül akarja végigcsinálni. Egy kis gondolkodási időt akart nyerni magának, ha esetleg végzetesen sérült a petevezetéke. Félt. Félt a saját zavaros érzéseitől és Castle reakciójától is.

- Most, hogy megnyugodtál, hozhatnál Lanie-nek egy kávét - nézett az íróra ártatlan arccal, és megnyugodva látta, hogy azért van, ami nem változik, mivel a férfi gondolkodás nélkül kifelé indult, és meg sem fordult a fejében, hogy Kate csak egy átlátszó ürüggyel akarja eltávolítani a szobából. Pókerarcban még mindig én vagyok a jobb - gondolta, miközben követte a tekintetével.

- Lanie segítened kell! - fordult barátnőjéhez, amikor becsukódott az ajtó, és félretéve minden gátlásosságát, megosztotta vele a félelmeit.

- Ugye tudod, hogy öröké nem titkolhatod el előle az eredményt, és hogy joga van tudni? - kérdezte az orvos, miután végighallgatta Kate-t.

- Igen, de ...

- Miért van mindig tele az életed "de" kezdetű mondatokkal? Castle megérdemli, hogy megoszd vele az életedet és az érzéseidet, de most éppen ki akarod zárni belőle. Éppen olyan vagy, mint évekkel ezelőtt, amikor nem akartad beismerni, hogy szereted.

Kate-t szíven ütötték Lanie szavai. Boldog volt Castle mellett, és nem akart olyan lenni, mint amikor elutasította ezt a boldogságot, mégis képtelen volt változtatni a döntésén.

- Elkísérsz, vagy nem? - nézett egyenesen Lanie szemébe

- Tudod, hogy segítek, de ne kérd, hogy jól érezzem magam, amiért becsapjuk Castle-t - sóhajtotta a nő éppen abban a pillanatban, amikor megjelent az író az ajtóban, kezében egy pohár frissen főtt kávéval.

A férfi lépett néhányat, aztán megtorpant, és gyanakodva nézett a két, hirtelen elhallgató nőre. Rossz érzése támadt, mint amikor ki akarják zárni valamiből, vagy a háta mögött ki akarják tárgyalni. Lanie-re nézett, majd a kezében tartott gőzölgő kávéra, és abban a pillanatban villámként hasított bele a felismerés, hogy milyen könnyen kijátszották.

- Nem is szereted a kávét - húzta el a száját, és lesújtó pillantást vetett először Lanie-re, aztán Kate-re.

- Castle, vannak olyan dolgok, amik nem tartoznak a férfiakra - mondta szelíden az orvos.

- A férfiakra, vagy rám? - kérdezte kissé sértődötten az író, de tulajdonképpen nem várt választ, inkább csak reménykedett, hogy nem olyat titkolnak előle, ami befolyásolhatná a kapcsolatukat. 

- Tudod, hogy Kate rosszul tűri a bezártságot, ezért arra gondoltunk, mivel holnap szabadnapos leszek, elviszem magamhoz, és eltöltünk együtt egy kellemes napot. Nyugodt lehetsz, jó kezekben lesz a menyasszonyod! - terelte el a szót Lanie, miközben arra gondolt, tulajdonképpen nem is hazudik, csak nem mond el minden a férfinak. 

Úgy tűnt, a tervük bevált, mert Castle némi gondolkodás után beleegyezően bólintott. Azt egyikük sem sejtette, hogy mekkora kő esett le a férfi szívéről. Amíg a kávét főzte, végig azon zakatolt az agya, hogyan hagyja egyedül napokra Kate-t, főleg most, hogy nincs jól. Lassan belátta, talán az a legjobb megoldás, ha mégis megosztja a nővel az elhatározását, és nem titkolózik előtte, bár szerette volna egyedül elrendezni ezt a dolgot. Nem akarta, hogy bárki is megpróbálja lebeszélni róla, vagy sajnálja, netán az egekig magasztalja miatta, azt meg főleg nem, hogy egy bulvárlap megneszelje, hogy kórházban van. Az ideje viszont vészesen fogyott. Holnap reggel kilenckor várja az orvos, addig mindenképpen lépnie kell valamit. Lanie ötlete viszont, hogy Kate töltse nála a napot, új megvilágításba helyezte a dolgokat. Legalább azon nem kell gondolkodnia, hogy milyen ürüggyel menjen el otthonról! Arra pedig, hogy miért nem megy haza éjszakára, és hol lesz a következő két-három napban, még kigondolhatja a magyarázatot holnap. Még sosem reménykedett abban, hogy Kate nem akarja vele tölteni az éjszakát, de most abban reménykedett, hogy a holnapi csajos nap után a nő esetleg a barátnőjénél alszik, mert akkor ő kapna még egy nap haladékot.

- Rendben, de ne rajtam köszörüljétek a nyelvetek egész nap! - mosolyodott el, amivel fel is oldotta Lanie feszültségét, és az orvos tettetett rosszallással fordult Kate felé.

- Még mindig nem tudatosítottad benne, hogy nem ő a világ közepe?

- Már dolgozom rajta - mosolygott a férfira Kate. Nem gondolta, hogy Castle ilyen könnyen belemegy abba, hogy Lanie-nél töltse a napot, de mivel inkább megkönnyebbülést látott rajta, mint aggódást, arra gondolt, a férfi nagyobb biztonságban tudja az orvosnál, mint otthon.

- Késő van - szedelőzködött Lanie. - Reggel nyolcra itt leszek érted.

Castle udvariasan a bejárati ajtóig kísérte a nőt, de mielőtt elbúcsúzott volna, egy hirtelen ötlettől vezérelve megszólalt.

- Lanie! Segítenél nekem valamiben?

Az orvos meglepve fordult vissza, és barna szemével kíváncsian fürkészte az író arcát. Azt hitte, ki akarja húzni belőle, hogy miről is beszélgettek Kate-tel, amíg őt a konyhába száműzték, de a könyörgő tekintet, és a feltett kérdés teljesen megdöbbentette.

- Maradhatna nálad Beckett éjszakára?

- Mire készülsz Castle? - kérdezte hátrahőkölve a nő.

- Ne gondolj semmi rosszra! Csak nyugodtabb lennék, ha te vigyáznál rá, mert én csak idegesítem a túlzott aggódásommal, és nekem egyáltalán nem fogad szót. Te mégiscsak orvos vagy! Látod, ma sem hallgatott rám, és csak akkor volt hajlandó eljönni a kapitányságról, amikor Gates hazazavarta - pislogott nagyokat esdeklő tekintettel a férfi, miközben imádkozott, hogy Lanie-nek elegendő legyen ennyi indoklás.

A nő néhány másodpercig próbálta megemészteni a hallottakat, ami nagyon logikusnak hangzott, mégis úgy érezte, valami zavarja.

- Akkor a mese után jöhet az igazság - szegezte átható tekintetét a férfira.

- De Lanie! - kezdett magyarázkodni, aztán meggondolta magát. Valakit muszáj beavatnia a terve egy részébe, nem tűnhet csak úgy el a világ szeme elől. -  Az az igazság, hogy nem leszek itthon, és nem tudok rá vigyázni. Anyám turnézni indult a tanítványaival, Alexis pedig beleásta magát egy kutatási projektbe.

- Mellette kellene lenned - csengett feddőn a nő hangja, és értetlenül nézett az íróra. - Egy hete még majdnem belebetegedtél a történtekbe, most meg ... Egyáltalán, hova mész?

Castle összeszorította a száját, és kétségbeesetten kereste a megfelelő választ.

- Kérlek, bízz bennem! Valamit meg kell tennem, amitől jobb embernek érzem magam - szólalt meg halkan.

Lanie néhány másodpercig nézte a kérlelő, őszinte szemeket, aztán sóhajtott.

- Fogalmam sincs, mire készülsz, ahogy azt sem értem, miért titkolózol Kate előtt. Nem tudom miért, de hiszek neked - mondta olyan hangsúllyal, mint aki nem érti saját magát. - Ha azonban megbántod Kate-t, akkor a boncasztalomon fogod végezni - szórtak figyelmeztető villámokat a nő szemei.

- Nem fogom megbántani.

- Már azzal is megbántod, hogy titkolózol előtte - vetette oda mérgesen az orvos, és kinyitotta az ajtót. Dühös volt magára, amiért belement abba, hogy falaz a férfinak. Veszélyes játékba kezdett. Elveszítheti Kate barátságát, és még csak azt sem tudja, miért. Valami olyan komolyságot látott az író szemében, ami arra ösztönözte, hogy segítsen neki. Biztos volt abban, hogy a férfi valami fontos dologra készül, mégis nyugtalansággal töltötte el a helyzet. - Megpróbálom rábeszélni, hogy maradjon, de többet nem ígérek. Bármit is teszel, remélem, megéri - szólt vissza a folyosóról.

- Igen Lanie, megéri - mondta meggyőződéssel a férfi.

Amikor becsukta az ajtót, egy pillanatra megtámaszkodott rajta, aztán vett egy nagy levegőt, és a hálószobába indult. Hallotta, hogy zubog a víz a fürdőszobában, aminek most különösen örült. Szüksége volt néhány percre, hogy rendezze a gondolatait.

Egy óra múlva, kezét Kate derekán nyugtatva, hallgatta ahogy egyenletesen lélegzik. Elmosolyodott. Maga elé idézte, milyen durcás volt a nő, amikor számon kérte, hogy miért hívta ide Lanie-t, aztán elmosolyodott, és bevallotta, hogy jólesett neki az aggódása. Meglepődött, amikor Kate hozzábújt, megfogta a kezét, és a hasára húzta az ujjait. Finoman megcirógatta a selymes bőrt, de vigyázott arra, hogy a heghez ne érjen. Gondolatai az elmúlt óra eseményeiről lassan a holnapi napra terelődtek, és azonnal úrrá lett rajta a nyugtalanság, sőt a félelem. Az orvos pontosan tájékoztatta arról, hogy mi fog történni vele, de ez nem nyugtatta meg, inkább rettegéssel töltötte el. Könnyebb lett volna visszamondani az egészet, de akkor gyávának érezte volna magát. Olyan sokszor volt már gyáva és egoista az életben! Más ember akart lenni, olyan aki le tudja győzni a félelmeit másokért. Bizonyítani akart magának, de ezt egyedül akarta megtenni.

Lassan elvette kezét Kate derekáról, és óvatosan a másik oldalára fordult. Sokáig feküdt nyitott szemmel, összeszorult gyomorral a rá váró eseményeken töprengve, és már lassan hajnalodott, mire nyugtalan, felszínes álomba merült.

Kate olyan mélyen aludt, hogy nem emlékezett az álmaira, ennek következtében  kipihenten ébredt. A derengő reggeli fényben figyelte a mellette alvó férfit, aki viszont szinte percenként fordult egyik oldaláról a másikra. Finoman megsimogatta a halántékát, mire Castle azonnal morgott valami olyat, hogy hagyják békén, nem akar a kórházba menni. Kate közelebb húzódott, és lágyan megcsókolta, hogy kizökkentse a férfit a kellemetlen álomból.

- Hmmm ... ez finom - szólalt meg csukott szemmel Castle, átkarolta a nőt, és közelebb húzta magához.

- Kelni kell, mindjárt itt lesz Lanie - suttogta a férfi fülébe, akinek azonnal megfeszült a teste. Kate összehúzott szemmel próbálta megfejteni, mi váltotta ki a férfiból a reakciót, de amikor látta, hogy Castle a füléhez nyúl és megdörzsöli, megnyugodott. - Csiklandós a füled? - mosolyodott el, és egy puszit nyomott rá.

- Neee! - vágott egy grimaszt a férfi, és újra megdörzsölte a fülét. Mire annyi életet lehelt magába, hogy ki tudja nyitni a szemét, Kate már öltözködött. Nehézkesen felkelt, és a fürdőszobába indult.

- Olyan arcot vágsz, mint aki a vesztőhelyre megy - szólt utána a nő incselkedve, nem gondolta, hogy a férfi pont úgy is érzi magát.

Mire Lanie megjött Kate-ért, már Castle is felöltözve, megborotválkozva kortyolta a kávéját.

- Ne lógasd az orrod! Mi egy csajos napot tartunk Lanie-vel, te pedig pasis napot tarthatsz - mosolygott rá Kate, amikor elindultak az orvos lakására. - Csak aztán semmi rosszalkodás! - szólt vissza az ajtóból.

Castle egy mosolyt erőltetett az arcára, de abban a pillanatban, hogy becsukódott az ajtó, elkomorultak a vonásai. Sóhajtott egyet, és a gardróbba sietett. Elővett egy utazótáskát, és gyorsan bepakolta a legszükségesebbeket egy két-három napos kórházi tartózkodásra. Remélte, hogy Lanie ott tudja még egy napot tartani magánál Kate-t, ő pedig ki tudja harcolni, hogy két nap után hazaengedje az orvos, különben nem tudja titokban tartani, hogy mi történt vele. Azt tudta, hogy képtelen lenne hazudni a nőnek, és ha minden kötél szakad, elmondja, hogy mit keres a kórházban, de ha nem muszáj, akkor inkább megtartaná magának a történteket.

Egy óra múlva holtsápadtan ült a kórház egyik vizsgálójában, és arra várt, hogy egy barátságos, középkorú nővér vért vegyen tőle. Ezen a héten már másodszor kell túlélnie a műveletet. Nézte, ahogy elszorított karján megduzzadnak a vénák, aztán becsukta a szemét. Érezte, ahogy a nővér megpaskolja a bőrét, aztán gyengéden, mégis határozottan megfogja a karját. Összeszorította a szemét, beharapta az alsó ajkát, és felkészült arra, hogy elviselje a sejtjeibe hatoló tű okozta fájdalmat. Most gondolt bele igazán, mit kell kibírnia, amikor egy ennél sokszor vastagabb tű fog a csípőcsontjáig hatolni.

Kate látszólag nyugodtan feküdt a vizsgálóágyon, miközben az orvos lassan húzogatta hasán az ultrahangkészülék érzékelőjét, de valójában majd szétvetette az idegesség. Tekintetét az orvosra szegezte, aki feszülten figyelte a monitoron megjelenő képet. Minél tovább hallgatott a férfi, Kate-ben annál nagyobb lett a félelem. Már éppen rá akart kérdezni az eredményre, amikor az orvos végre megszólalt.

- A jobb oldali petefészek rendben van, és a petevezeték is átjárható, szépen átért rajta a kontrasztanyag. Na, nézzük a sérült oldalt! - mondta maga elé, mintha a beteg nem is lenne ott, és a készüléket a has bal oldalára húzta. Sokáig hallgatott. Kate úgy érezte, túl sokáig.

Összeszorult torokkal várt. Tekintete önkéntelenül megállt a vele szemben levő falon ütemesen kattogó órán. Délután egy óra volt. A másodpercmutató komótosan ugrott egyet, mintha lassított felvétel lenne. Majd' szétvetette az idegesség, tenyere izzadt, érezte a szívverését, ami kétszer gyorsabb volt a cammogó másodpercmutatónál. Vett egy nagy levegőt, hogy nyugalmat erőltessen magára, amikor végre megszólalt az orvos.

- Úgy látom, a kontrasztanyag kicsit lassabban, de itt is átért a petevezetéken. Minden rendben van - mondta határozottan, aztán levette tekintetét a monitorról, és Kate-re mosolygott. - Nincs semmi akadálya, hogy természetes úton teherbe essen. A belső varratok szépen felszívódtak, a szúrás pedig nem okozott maradandó károsodást. Gondolom, hamarosan kisbabát szeretne - vándorolt szeme a nő ujján ragyogó gyémánt jegygyűrűre -  azért azt ajánlom, még várjanak néhány hónapot a próbálkozással, amíg teljesen meggyógyulnak a sebek, és a vérveszteséget is pótolja a szervezet.

Kate zavarában csak bólintott egyet, aztán gyorsan köszönetet mondott a jó hírért, és hogy elkerülje az orvos kutató tekintetét, elkezdte letörölni hasáról a zselét. Kavarogtak benne az érzelmek. A főszerep persze a boldog megkönnyebbülésé volt, és nem is érzett volna mást, ha nem motoszkáltak volna benne az orvos szavai. Miért van az, hogy még egy idegennek is az az első gondolata, ha meglátja a gyűrűjét, hogy hamarosan gyereket szeretnének? Mintha a sors arra akarná ösztönözni, hogy belássa, ez az élet rendje. Amikor kilépett az ajtón, szinte beleütközött a türelmetlenül várakozó Lanie-be.

- Na? - sürgette az orvos, aki olyan vegyes érzelmeket vélt leolvasni barátnője arcáról, hogy fogalma sem volt, mi játszódhatott le a vizsgálaton. Kate szája sarkában mosoly bujkált, szeme ragyogott, akár a gyémánt az ujján, mégis bizonytalanul hajtotta le a fejét.

- Minden rendben van - ismételte az orvos szavait halkan, mintha attól félne, hogy ha kimondja, elillan a varázslat, aztán felemelte a fejét, és Lanie hatalmas, barna szemébe nézve elmosolyodott. - Lehet gyerekem - mondta ki hangosan a szavakat, mintha csak most értette volna meg a jelentőségüket. Örült, hogy nem egyedül jött a vizsgálatra, és annak is, hogy nem Castle van vele. Még zavarosabb lenne minden, ha a férfival kellene megosztani a hírt, aki bizonyára szárnyalna a boldogságtól, aztán egy pillanat múlva összetörten venné tudomásul, hogy ő nem akar élni a sors adta lehetőséggel.

- Oh, te lány! - szorította a szívére a kezét Lanie egy óriási, megkönnyebbült sóhajtás kíséretében, és egy pillanatra még a szemér is behunyta, miközben hálát adott az égieknek. - A szívbajt hoztad rám! Na és, mit mondott az orvos?

Kate egy darabig nem válaszolt. Lépett néhányat, aztán leült a folyosó egyik műanyag székére. Az előző percek feszültsége, majd megkönnyebbülése mintha most gyengítették volna el a lábait. Nem tudott mit kezdeni az érzelmeivel. Hirtelen úgy érezte, valakivel meg kell osztania azt a zűrzavart, ami kavarog benne. Összekulcsolta a kezét, könyökét megtámasztotta a combján, és előrehajolva a járólap mintáira szegezte a tekintetét.

- Azt mondta, néhány hónap múlva már megpróbálkozhatunk a kisbabával - hagyták el sóhajként a szavak a száját.

Lanie önkéntelenül elmosolyodott, ahogy végigfutott rajta az öröm, de a következő pillanatban megértette, mit jelenthetett Kate számára a mondat. Belegondolt a néhány héttel ezelőtti eseményekbe, amikor kiderült, hogy Castle természetesnek vette, hogy legyen közös gyerekük, ami vitához vezetett, és egy hétig tartó szenvedéshez mindkettejük számára. Végül Catsle elfogadta Kate döntését, hogy nyomozóként nem akar gyereket a világra hozni. Amikor Kate erről mesélt, mindig úgy érezte, mintha barátnője nem elsősorban Castle-t, vagy őt akarná meggyőzni a döntése helyességéről, sokkal inkább saját magát. Aztán ott volt a megtalált csecsemő esete, amikor Kate azt mondta, valami megváltozott. Nem akart elhamarkodottan reagálni, ezért leült barátnője mellé, és anélkül, hogy egy szót is mondott volna, bátorítón megfogta a kezét. 

- Örülök, hogy megvan a lehetőség - szólalt meg Kate.

- A sors adott egy lehetőséget Kate, hogy te dönthess - mondta komolyan Lanie.

- Tudom - nézett fel rá Kate - és ez megijeszt. Nincs olyan nap, hogy ne kérdőjelezném meg a döntésemet - csengtek keserűen a szavai. - Sokkal nehezebb, mint gondoltam.

Lanie együtt érzőn nézett az érzései, és az esze diktálta hideg logika között őrlődő barátnőjére.

- Nem kell most döntened. Előbb gyógyulj meg teljesen.

Kate bólintott, és szomorkásan elmosolyodott.

- Be kell ugranom a sebészetre az egyik régi kollégámhoz - állt fel Lanie, és a folyosó túlsó vége felé mutatott. - Találkozhatnánk a büfében, vagy a kocsinál?

- Legyen a büfé. Addig iszom egy kávét. Castle úgysem engedi, hogy otthon igyak, mert szerinte a koffein nem enged pihenni - húzta el a száját Kate, de szemében szeretet csillogott.

- Oké! Igyekszem - intett a patológus, és sietve indult a folyosó végén levő liftek felé.

Kate sóhajtott, és gondolataiba mélyedve, szokatlanul lassan lépkedett végig a nőgyógyászati osztályon. Mindig rohant, de most vigyázni akart minden mozdulatára, hogy mielőbb meggyógyuljon. Nem is vette észre, mikor ért át a szülészetre, csak amikor egy, az irreálisan nagy pocakját karjaival körbefonó, húszas évei végén járó, fiatal nő jött vele szembe, döbbent rá, hol is jár. A szőke, ragyogó kék szemű nő kedvesen rámosolygott, ő pedig őszintén viszonozta. Arra gondolt, a gyermeküket váró leendő anyák fel vannak vértezve a világ gonoszsága ellen a várakozás boldogságával, hogy új életet fognak a világra hozni. - Biztosan ikrei lesznek - gondolta Beckett, ahogy tekintete elidőzött a nő hasán, amit megállás nélkül simogattak a kissé megdagadt ujjak.

- Meg tudná mondani, hol találom a büfét? - szólította meg, mielőtt végleg eltéved.

- Persze - bólintott barátságosan a kismama, miközben megpróbálta összefogni szétnyíló köntösét a hasán. - Elkerülte a liftet - mutatott néhány méterrel Kate háta mögé. - Két emelettel lejjebb van a büfé. El sem tudja téveszteni, ez a lift pont szemben áll meg vele.

- Köszönöm - mondta Kate, de nem indult azonnal. Tekintete még néhány másodpercig elidőzött a földöntúli boldogságot és békét sugárzó nőn.

- Mire várja? - kérdezte, és maga sem értette, miért érdeklődik a  egy vadidegentől a baba születéséről, de a nőnek láthatóan rendkívül jólesett, hogy valakivel megoszthatja élete nagy eseményének várható időpontját, mert szinte levegővétel nélkül mesélni kezdett.

- Ikrek lesznek, két kislány, és még három hetem van hátra, de az orvosom azt mondta, már bármikor megindulhat a szülés, ezért jobb, ha itt vagyok a kórházban. A férjemet várom. Ő is nagyon izgatott. Minden szabadidejét velem tölti, ezért amikor végez a munkahelyén, rohan a kórházba - hadarta, és még mondta volna tovább, ha ki nem nyílik a liftajtó, és meg nem látja a folyosóra lépő férjét.

Kate elindult a lift felé, és egy pillanatig ráfeledkezett a mellette elhaladó fiatal férfira, aki sietve lépett a feleségéhez, és gyengéden megcsókolta. Mielőtt becsukódott a liftajtó, még látta, ahogy a férfi kezét a felesége hasára teszi, és átszellemült tekintettel nézve a hatalmasra nőtt pocakot, finoman megsimogatja. Úgy érezte, a véletlenek egyre kegyetlenebb játékot űznek vele. Vagy csak neki tűnik úgy, hogy lépten-nyomon olyan helyzetbe kerül, ami gyerekekkel kapcsolatos? Sóhajtott egyet, és behunyta a szemét. Megpróbálta kiűzni agyából az előbb látott képet. Még az emlékeiben sem akarta látni a két ember semmivel össze nem hasonlítható boldogságát, mert azzal a ténnyel szembesítette, hogy miről akar lemondani, és mitől akarja Castle-t megfosztani. Megkönnyebbülten lépett ki a liftből, mert ahogy az ikreket váró kismama mondta, valóban el sem tudta volna téveszteni a büfét. Mintha egy másik világba lépett volna. A kora délutáni órában rendkívül sokan fogyasztották ebéd utáni kávéjukat, szinte minden asztalnál kedélyesen beszélgető embereket látott. Ha a vendégek egy része nem pizsamában és köntösben, másik felük pedig fehér köpenyben, vagy kórházi egyenruhában lett volna, olyan lett volna a büfé, mint egy kisvárosi kávézó. Kért egy vaníliás latte-t, és a pohárral a kezében körbefuttatta a szemét a helyiségen, üres asztal után kutatva. Egy hatalmasra nőtt pálma mögött végre meglátott egy szabad helyet, ahonnan az ajtóra is rálátott, így könnyen észrevehette Lanie-t, ha jönne. Beszívta a frissítő fekete jellegzetes illatát, és behunyt szemmel belekortyolt. Egy ideig lekötötte figyelmét a testét átmelegítő ital, hamarosan azonban érdekesebbnek bizonyult a szomszéd asztalnál beszélgető, három fiatal nővér csacsogása. A párbeszédből kiderült, hogy nemrég még mindhárman a sebészeten dolgoztak, de az egyiküket egy másik osztályra helyezték, és ő mesélt az első hetek élményeiről. Kate mosolyogva hallgatta, ahogy kitárgyalták a jóképűnek mondott Dr. Hiltont, a vasorrú bábaként jellemzett főnővért, a mindig morcos főorvost. A csúnyácska, szeplős nővér láthatóan élvezte, hogy ő állhat a kis társaság központjában, és barátnői tágra nyílt szemekkel isszák minden szavát.

- De tudjátok, mi a legnagyobb élményem? - hajolt kicsit közelebb a barátnőihez, mintha valami nagy titkot készülne megosztani velük, a másik két lány pedig önkéntelenül felé nyújtotta a nyakát, várva a különleges információra. - Van egy híres betegem!

Kate kíváncsian fordította kissé fejéjük a fejét. Nem a híresség kiléte érdekelte, sokkal inkább az, hogyan reagál a hallottakra a két nővér. Megmosolyogtató volt a szappanoperába illő jelenet, ahogy kipletykálták a kórházi életet, és szinte itták magukba a számukra fontosnak vélt információmorzsákat. A szeplős lány, fontosságának tudtában kihúzta magát, és egy jelentőségteljes hatásszünetet tartott, és csak akkor folytatta, amikor őzikeszemű barátnője nem bírta tovább, és sürgetve rákérdezett, hogy ki az.

- Egy híres bestseller író - somolygott titokzatosan, és várta a hatást, ami nem is maradt el, bár valószínűleg nem ilyen reakcióra számított.

- Író? - fanyalgott az őzikeszemű. - Azt hittem legalább egy színész, mondjuk Orlando Bloom - merengett el olvadozva. - Szívesen lettem volna én is tünde, mert Legolas-ként teljesen elvarázsolt az ábrándos tekintetével.

- Á, ő olyan kis nyálasszájú! - kontrázott rá az eddig csak nagyokat pislogó szemüveges társuk. - Nekem Hugh Jackman a kedvencem. Igaz, hogy már nem olyan fiatal, de nagyon bejönnek az olyan férfias, karakteres arcú pasik, mint ő. Én inkább Nicol Kidman-nal cseréltem volna az Ausztráliában - sóhajtott távolba révedő tekintettel, mint aki már látja magát a film főszerepében.

- Ti csak színészekben, celebekben meg énekesekben tudtok gondolkodni - duzzogott durcásan a szeplős lány, amikor látta, hogy barátnői nem értékelik nagyra az ő híres betegét. - Pedig az én írómnak millió számra adják el a regényeit, sőt már meg is filmesítették az egyiket! - vágta fel haragosan a fejét.

- Jó, jó - fogta meg engesztelőn  a kezét az őzikeszemű. - Na és ki a te híres íród?

Beckett hallgatta a párbeszédet, és közben járt az agya. A két nővérrel ellentétben, ő kellőképpen meglepődött a hírre, hogy egy híres írót kezelnek a kórházban. Talán Castle valamelyik póker partnere az, Conelly vagy Patterson - tűnődött, de közben valami megmagyarázhatatlan rossz érzés lett úrrá rajta. Összeráncolt szemöldökkel fülelt, hogy meghallja a híresség nevét, de a szeplős lány megrázta a fejét.

- Azt nem mondhatom meg - húzta el a száját. - Titokban akarja tartani, hogy kórházban van, nehogy a sajtó hiénái meglepjék. Szerintem még a családja sem tudja, hogy itt van, mert egyedül jött, és a műtét óta sem volt látogatója.

- Hát, ez nem valami érdekes - tört le a szemüveges nővér, miután megitta az utolsó korty kávéját is, és indulni készült.

- Igenis, érdekes! - duzzogott mérgesen a szeplős. - A nevét nem mondhatom meg, de annyit elárulhatok, hogy nagyon jóképű és szellemes. Ha látnátok milyen édes, kisfiús a mosolya, és milyen kétségbeesetten tud nézni a kék szemeivel, ti is odavolnátok érte!

- Kétségbeesetten? - kérdezte az őzikeszemű. - Leukémiás? - nézett sajnálkozva a szeplős lányra.

- Tudod, hogy nem beszélhetek arról, hogy miért van itt! - méltatlankodott a nővér, és láthatóan bosszantotta, hogy barátnője megpróbálja kideríteni, mi lehet az író baja. - Egyébként pedig azért mondtam, hogy kétségbeesetten néz, mert rettentően fél az injekciótól, és olyankor olyan, mint egy ijedt kisfiú - magyarázta, és ő is felállt.

Kate döbbenten hallgatta a titokzatos íróról adott leírást. Kiszáradt a szája, és összeszűkült a gyomra. Gondolatai vadul cikáztak. A jellemzés minden szava Castle-re illett. De hát neki nincs semmi baja, és valószínűleg otthon püföli a laptopját, vagy a Gameboy-jal játszik, esetleg bement a kiadóba. Mit keresne a kórházban? És ha valami komoly baja van? Vajon mikor mondaná el neki? Lehet, hogy beteg, csak nem akarta őt idegesíteni?

Megitta az utolsó korty kávét, miközben figyelte, ahogy a szeplős lány elbúcsúzik a társaitól, mondván, hogy igyekeznie kell vissza a betegéhez, mert itt a vérnyomásmérés és ellenőrzés ideje. Amikor a nővér elindult, Kate is felállt, és néhány pillanatnyi tétovázás után követni kezdte. Arra gondolt, ha annyira titokban akarják tartani a férfi kilétét, úgysem adnának ki neki róla semmilyen információt így, hogy nem rendőrként, hanem magánszemélyként van a kórházban, és nevetségessé sem akarta magát tenni azzal, hogy érdeklődik egy olyan beteg iránt, akiről azt sem tudja, kicsoda. A gyomrát görcsösen összehúzó feszültség azonban arra késztette, hogy kiderítse, ki a titokzatos író. A nővér a folyosó végén levő lift felé tartott, és mire Beckett utolérte volna, a liftajtó bezáródott. Kate nézte a kijelzőn megjelenő számokat. Amikor a hetedik emeleten megállt a lift, beszállt a másik felvonóba, és megnyomta a hetes számot. Fogalma sem volt, melyik osztályra érkezett. Tanácstalanul nézett a folyosó mindkét irányába, hátha meglátja a nővért, de a sok egyenruhás között nem fedezett fel ismerős alakot. Lerogyott az egyik műanyag székre, és a kezébe temette az arcát. Hogyan gondolhatott ilyen őrültséget, hogy Castle-ről beszélt a nővér, és ő meg elkezdte követni, mint egy rossz orvosos krimiben. Sóhajtott egyet, és a zsebébe nyúlt a telefonjáért. Castle-t hívta. Amikor a kijelzőn megjelent a férfi huncut mosolyú képe, a füléhez emelte e készüléket, és annyira várta a kellemes orgánumú hangot, hogy még arról is elfeledkezett, hogy kitaláljon valami indokot, hogy miért is hívja. Nem számolta a kicsengések számát, de egyre idegesebb lett az újra meg újra búgó hangtól. Szeme sarkából érzékelte az egyik ajtó nyílódását. Önkéntelenül arra fordult, és ugyanabban a pillanatban, amikor meglátta a szobából kilépő szeplős nővért, halkan, a távolból meghallotta Castle telefonjának csengőhangját. Hitetlenkedve elvette fülétől a telefont, és megszakította a hívást. Kitágult pupillákkal nézett a lassan becsukódó ajtóra: a szobából kiszűrődő zene elhallgatott. Megnyalta kiszáradt ajkát, vett néhány mély lélegzetet, hogy egyre gyorsabban zakatoló szívét megnyugtassa, miközben felállt, és magában azt hajtogatta, hogy "ez nem lehet". Lopva körülnézett, de úgy tűnt, sem a rohanó nővérek, sem a komótosan sétálgató, vagy infúziós állványukat toló betegek nem figyelnek rá. Elindult a szoba felé, de az ajtónál tanácstalanul megtorpant. Hirtelen nem tudta, hogy bekopogjon-e, vagy csak benyisson, végül köztes megoldásként olyan halkan kopogott, hogy valószínűleg akkor sem hallotta volna senki, ha semmi másra nem figyel, csak a zajokra. Megfogta a kilincset, és lassan lenyomta. Lélegzetét visszatartva, dübörgő szívveréssel nyitotta ki az ajtót, és mielőtt valaki számon kérte volna, hogy mit keres ott, hangtalanul belépett a szobába.

Csak állt dermedten az elé táruló látványtól, mint aki nem akar hinni a szemének. Pislogás nélkül, tágra nyílt szemekkel bámulta az elé táruló hihetetlen látványt. Tekintete szinte rátapadt a szobában levő egyetlen ágyra. A kórházi hálóingben, kissé az oldalán, de inkább hason fekvő férfinak nem látta jól az arcát, de tudta, hogy Castle az. Jellegzetesen levágott haja előre hullott a homlokába, amit ő otthon minden reggel hátrasimított, a takaró alól kinyúló erős, mégis finom kéz minden érintésére emlékezett. Az első döbbenet után vett egy apró levegőt, közelebb lépett, aztán megállt az ágy mellett. A férfi egyenletesen lélegezve aludt. Kate felidézte magában, mennyire szerette nézni az alvó férfit már akkor, amikor még nem vallotta be, hogy szerelmes belé. Szerette a kisimult, kisfiúsan ártatlan vonásokat, aminek azonban most nyoma sem volt. Inkább látszott meggyötörtnek, mint békésnek.

- Hogy tehetted? - suttogta, és kinyújtotta a kezét, hogy megsimogassa a férfi arcát, de a mozdulata félúton megállt. Mint egy nyári zivatar villámai, megállíthatatlanul és irányíthatatlanul cikáztak a gondolatai, aminek az lett a következménye, hogy néhány másodperc múlva már nem tudta, hogy dühös, vagy kétségbeesett legyen-e inkább. Egyre csak zakatolt az agya, de a kérdés minden gondolat végén ott maradt: miért? Miért nem osztotta meg vele, hogy valami baja van? Mi baja van egyáltalán? Aztán a nővérek beszélgetésfoszlányai törtek utat a gondolataiba: műtét, leukémia, és velük együtt megjelent egy új érzés is benne, a félelem. Hirtelen kártyavárként omlott össze a fantáziája segítségével megálmodott közös, boldog jövőjük képe, amiben nem szerepelt fájdalom és szenvedés. Még mindig a férfi arca előtt tartott kezére nézett, ami megállás nélkül remegett. Elkapta a kezét, és ezzel mintha megtört volna a pánik, ami felé addig sodródott, újra a hideg fejjel, logikusan gondolkodó, erős nő volt, aki minden földi hatalommal képes szembeszállni, hogy elérje, amit akar. Bármi baja is van Castle-nek, és akár akarja, akár nem, segíteni fog neki meggyógyulni. Bár fájt neki, hogy a férfi egy ilyen fontos dolgot nem osztott meg vele, ismerte annyira, hogy biztos legyen abban, megvolt az oka a titkolózásra, még ha helytelen volt is a döntés. Nem értette azt sem, mit talált volna ki Castle, hol tölti az éjszakát, hiszen ő este hazament volna Lanie-től. Talán már délután hazaengedik, és nincs is olyan nagy baj? Még egyszer megsimogatta tekintetével az elgyötört arcot, aztán az ajtó felé indult. Ki kell derítenie, mi ez az egész. Kilépett a folyosóra, és éppen amikor halkan behúzta maga után az ajtót, megszólalt a telefonja. Idegesen nézett a kijelzőre. Most nem kívánt senkivel beszélgetni, de amikor meglátta Lanie képét, úgy emelte füléhez a készüléket, mintha a megmentője hívta volna.

- Hol a csudában vagy? - hallotta barátnője bosszús hangját. - A büféből leléptél, de a kocsihoz sem jöttél.

- Én ... - nézett körbe tanácstalanul Beckett, tekintetével valami feliratot keresett, ami támpontot adna, hogy hol is jár - ... a hetedik emeleten vagyok.

Lanie néhány másodpercig hallgatott, mint aki próbálja felidézni magában, mi is van a kórház hetedik emeletén, aztán amikor beugrott neki a válasz, értetlenül csendült a hangja.

- Mi a csudát keresel te a hematológián?

- Hematológia? - suttogta döbbenten Kate. Ahogy meghallotta a szót, az előbb elűzött félelme rettegésként kapott erőre. Újra hallotta a kíváncsi nővér sajnálkozó hangján feltett kérdést: "Leukémia?". - Itt van Castle - nyögte ki nehezen, de a következő pillanatban már határozott léptekkel, elszánt tekintettel indult a folyosó túlsó vége felé, ahol az orvosi szobákat sejtette. Úgy érezte, elviselhetetlen a bizonytalanság. Eddig csak elméleteket gyártott, most már tényeket akart.

Kate megállt az első ajtó előtt, amin a Dr. Paul Gilmour név állt, de figyelmét nem a név, hanem az ajtó tetején díszelgő felirat kötötte le: Hematológiai és Immunológiai Intézet Csontvelő-transzplantációs Osztálya. 

Már másodszor futott át a szeme az egyik szón, és szöget ütött valami hihetetlen dolog a fejében. Néhány pillanat alatt képek sokasága pergett le a szeme előtt: Castle a csontvelő-átültetésen átesett gyerekekkel, Sean-nal és Patrick-kal játszik a kórházban, élesztgeti a pincében a vörös hajú kamaszlányt, akit fogva tartottak a csontvelőért, látta a férfi tekintetét, amikor a csontvelőre váró gyerekek megzsarolt szüleivel beszéltek. Talán ... talán nem beteg, hanem azért van a kórházban, mert ... - gondolta reménykedve, aztán azonnal le is torkolta magát, amiért már megint elméleteket gyárt. Tényeket viszont csak az orvostól tudhat meg, ezért újra a névtáblára pillantott, és határozottan kopogtatott az ajtón.

Castle azt álmodta, hogy menekülni szeretne egy félelmetes, bányához hasonlító, sötét helyről. Egyik kezébe egy hétéves forma kislány, a másikba egy tíz év körüli fiú kapaszkodott. Egy darabig rohant a két gyerekkel, aztán hallott egy robbanást, és az alagút sziklái recsegve, pattogva töredeztek össze, és omlottak le a mennyezetről. Az egyik lehulló sziklában elesett, a többi pedig beborította a medencéjét és a lábait. Tompa fájdalom áradt szét a csípőjében, és képtelen volt megmozdulni. A gyerekek földbe gyökerezett lábbal, rémülten néztek rá, ő pedig egyre csak azt ordította, hogy "Fussatok! Meneküljetek!". A gyerekek végre megmozdultak, a fiú megfogta a kislány kezét, és rohanni kezdtek a bánya bejáratát sejtető fény felé. Megpróbált kiszabadulni a törmelék alól, de a mozdulat hatására éles fájdalom nyilallt a medencéjébe.

Felébredt. Néhány másodpercig próbálta beazonosítani, hogy a fájdalom csak az álom része volt, vagy a valósághoz tartozik, aztán anélkül, hogy kinyitotta volna a szemét, megmozdult, és azonnal tudta a választ. Úgy érezte, mintha kést forgattak volna meg a csípőjében, legalábbis így képzelte el, ha megszúrnák és megforgatnák benne a kést. Lassan kinyitotta a szemét, és sóhajtott egyet. A fájdalom ellenére a valóság mégiscsak jobb volt, mint az álma. Megpróbált kényelmesebben  elhelyezkedni az ágyban, de a mozdulat felerősítette a fájdalmat, ezért maradt az eredeti helyzetben, és inkább végigpörgette fejében a nap eseményeit.

Soha nem érezte még, hogy ennyire fontos dolgot tett volna. Büszkeség töltötte el a gondolatra, hogy megcsinálta: legyőzte a félelmét, hogy segíthessen valakin, akit nem is ismer. Életében először, igazán becsülte magát. Az orvosok és a nővérek is rendkívül barátságosak és türelmesek voltak vele, és még csak meg sem mosolyogták, amikor rájöttek, hogy egy egyszerű, vékony injekciós tűtől is fél, ha a bőre alatti izomba hatol. A kis fiatal, szeplős nővér egyfolytában vigasztalta és biztatta, hogy ki fogja bírni a vastag tűt is, ami a csípőcsontjába fog hatolni, ha előtte elviseli a helyi érzéstelenítést. Csak a szégyenlőssége miatt mosolyogták meg. Ha tudták volna, hogy hányszor fordult meg a fejében, hogy felugrik, és szégyenszemre futásnak ered, nem csak mosolyogtak volna. Még soha nem félt ennyire orvosi beavatkozástól, igaz, még soha nem is járt műtőben. A filmekben is félelmetesnek látta a rideg, kék fényű lámpákat, a rengeteg ismeretlen műszert, a műtősruhába öltözött orvosokat, akiknek csak a szemét látta, és hangjukat elváltoztatta a szájmaszk, de a valóságban mindennek részese, sőt alanya lenni, egészen más volt.

Amikor a csontvelő levétele után elhelyezték ebben a szobában, Dr. Gilmour bejött hozzá, komoly arccal kezet fogott vele, és megköszönte, hogy új esélyt adott valakinek az életre. Ahogy felidézte a jelenetet, ugyanúgy elszorult a torka, mint akkor. Aztán az orvos közölte, hogy ha elmúlik az érzéstelenítő hatása, fájni fog a medencéje, ezért addig próbáljon meg aludni egy kicsit, amíg nem érez semmit. Akkor úgy érezte, képtelen lenne ennyi izgalom után elaludni, de úgy látszik, idegrendszere kimerült az ismeretlentől, az injekciótól és a fájdalomtól való félelemtől, és alig telt el öt perc, mély álomba zuhant. Az érzéstelenítő hatása viszont már a múlté volt, és a kellemetlen, tompa fájdalom nem engedte tovább pihenni. Éppen arra gondolt, vajon gyengének gondolnák-e, ha kérne fájdalomcsillapítót, amikor nyílt az ajtó. Bágyadtan megemelte a fejét, és a kedves, szeplős nővérrel találta szembe magát.

- Látom felébredt - csicseregte a lány örömmel. - Az előbb voltam benn, hogy megmérjem a vérnyomását, de akkor még mélyen aludt.

- Azt álmodtam, hogy egy bányaomlásban betemettek a sziklák, én rettentően fáj a medencém, aztán kiderült, hogy csak a bányaomlás rész volt az álom - nyögte szomorúan a férfi.

- Elmúlt az érzéstelenítő hatása. Ilyenkor mindenkinek nagyon fáj. Hoztam fájdalomcsillapító tablettát - zörgette meg a kezében tartott műanyag dobozkát. - Egy injekció hatásosabb lenne, de azt hiszem, ennek jobban örül - billentette oldalra elnézőn mosolyogva a fejét, és kutató tekintettel figyelte betege minden rezdülését.

Castle kényszeredett mosolyra húzta a száját, és amíg a lány vizet töltött a poharába, megpróbált az oldalára fordulni, hogy be tudja venni a gyógyszert. A fájdalom lefelé sugárzott a csípőjéből, ezért úgy érezte, mintha ki akarnának szakadni a lábai. Ahogy a nővér észrevette a fájdalmas grimaszt, azonnal eltűnt arcáról a vidámság, és aggódva nyújtotta felé a poharat és a fehér tablettát.

- Hamarosan sokkal jobb lesz - biztatta a férfit. Megvárta, amíg Castle lenyeli a gyógyszert, aztán megmérte a vérnyomását. - Minden rendben - bólintott elégedetten.

- Akkor hamarosan haza is mehetek, ugye? - kérdezte reménykedve az író, mert egyáltalán nem volt biztos benne, hogy Lanie rá tudja beszélni Kate-t, hogy nála maradjon.

- Ma biztosan nem. Abban ne is reménykedjen! Erről jut eszembe! - kapott észbe a nővér. - Amikor az előbb itt jártam, csengett a telefonja. Valakinek biztosan nagyon hiányzott - mosolyodott el, aztán kifelé menet még visszaszólt. - Feküdjön hasra, úgy kevésbé fog fájni, és próbáljon pihenni! Hamarosan a doktor úr is megnézi.

Castle a telefonjáért nyúlt. Nagyot nyelt, és elgondolkodva nézte Kate pajkosan mosolygó képét a kijelzőn. Ha nem hívja vissza, talán gyanút fog, de azt is érezte, hogy még túlságosan a történtek hatása alatt áll, és a hangja árulkodó lehet. Végül úgy döntött, mégis visszahívja. Megpróbált kényelmesen elhelyezkedni az ágyban, ami nem volt egyszerű, mert minden mozdulat hasogató fájdalmat okozott a csípőcsontjában. Megköszörülte a torkát, és megérintette a kijelzőn a visszahívó jelet.

- Beckett - hallotta meg a nő hangját.

- Szia Kate! - próbált könnyedén megszólalni, és azonnal mentegetőzni kezdett. - Bocs, hogy az előbb nem vettem fel, csak szunyókáltam egy kicsit - mondta összeráncolt szemöldökkel, és örült, hogy nem kellett füllentenie, hiszen valóban aludt. - Jól vagy?

- Én jól vagyok - hallotta a nő komoly hangját, ami azonnal rossz érzést keltett benne, főleg, hogy úgy hallotta, mintha Kate megnyomta volna a személyes névmást. Csak nem fogott máris gyanút?

- Hogy telik a napod Lanie-vel? - kérdezte ártatlanságot színlelve.

- Azt hittem, unalmas napnak nézek elébe, de rég voltak ilyen izgalmas óráim.

- Izgalmas? Remélem, azért pihensz is! - vált aggódóvá a hangja, hiszen az izgalom nem tartozott a tervei közé. - Mi hozott izgalomba? Talán Activity-ztek? - nevette el magát kényszeredetten Castle a gondolatra.

- Nem. Valami egészen más dobogtatta meg a szívem - csengett Kate hangja melegen, ugyanakkor titokzatosan és nagyon komolyan. De volt még valami furcsa a hangjában: mintha visszhangzott volna. - És a te napod, hogy telik?

- Az enyém? - kérdezett vissza a férfi, aztán elvette a fülétől a telefont, és tanácstalanul megforgatta az ujjai között, hátha rájön, miért hallja duplán a bársonyos hangot, de mivel semmi ötlete nem volt, visszaemelte a füléhez. - Semmi különös nem történt - mondta, miközben vágott egy bosszús grimaszt. Nem akart hazudni. - Heverészek, lustálkodok, szóval semmi említésre méltó dolgot nem csináltam.

- Semmi említésre méltót? - hallotta Castle a kételkedő kérdést a telefon hangszórójából és a közelből egyszerre. Mivel hason feküdt, csak a szoba egyik felét látta, a hang azonban a másik oldalról hallatszott, ezért értetlenkedve átfordította a fejét a másik oldalra.

- Kate - nyögte döbbenten, amikor meglátta az ágy mellett álló, telefonáló nőt.

Castle-nek fogalma sem volt, hogyan került ide a nő, vagy kitől tudta meg, hogy ő itt van, amikor mindenki előtt titokban tartotta. Zavarában nyelt egyet, miközben próbálta megfejteni Kate különös tekintetét, amiben a másodperc tört része alatt felfedezte a csodálkozást, a féltést, az elismerést, és talán még a csodálatot is. Remélte, hogy amit még lát, az csak bosszúság, nem pedig megbántottság vagy harag.

- Én ... én ... megmagyarázom - kezdett bele kétségbeesve. Megpróbált az oldalára fordulni, és egy kicsit feljebb tornászni magát az ágyban, de abban a pillanatban, hogy arca eltorzult a fájdalomtól, Kate gyengéden megfogta a vállát, hogy megállítsa a mozdulatot.

- Maradj fekve! - mondta határozottan, mégis szeretettel. Amikor a férfi engedelmesen visszafeküdt, leült az ágy melletti székre, néhány hosszúnak tűnő másodpercig hallgatott, aztán olyan tekintettel, mint amikor a gyanúsítottakat akarja szóra bírni, megszólalt. - Hallgatlak!

Kate az elmúlt fél órában átélte először a hitetlenkedést, aztán a döbbenetet, a rettegést, végül a csodálkozást és a megkönnyebbülést, mindezt Castle miatt. Sosem fogja elfelejteni azt a pillanatot, amikor Dr. Gilmour elmondta, hogy Castle nem beteg, hanem önkéntes csontvelődonor, és azért van a kórházban, hogy megmentse valakinek az életét. Délelőtt esett át a csontvelő levételén, amit helyi érzéstelenítésben végeztek, és egy vastag tű segítségével vettek csontvelőt a csípőcsontból.  Bármennyire is csodálta a férfit a tettéért, úgy érezte, joga van egy kicsit kínoznia az átélt izgalmak miatt. Magában mosolygott a zavarán, ami semmit nem változott az évek során. Most is összeráncolta a homlokát, és ártatlan, ugyanakkor kétségbeesett tekintettel töprengett a megfelelő válaszon.

- Én el akartam mondani, de aztán megsérültél - kezdte maga elé nézve, aztán elhallgatott, mintha keresné a szavakat. - Én csak valami fontosat akartam tenni - emelte tekintetét a nőre, mintha abban reménykedne, hogy Kate szavak nélkül is megérti. - Úgy éreztem, ha valakinek elmondom, akkor jönnek az ellenérvek, a veszélyek felsorolása, és a végén elbizonytalanodok, végül lemondok róla - mondta halkan. Mivel Kate hallgatott, és csak kutató tekintettel fürkészte a vonásait, félve folytatta. - Tudom, meg kellett volna osztanom veled, hogy mire készülök. Csalódtál bennem?

Kate néhány másodpercig nézte a szomorú, várakozó tekintetet, aztán elmosolyodott.

- Még soha nem csodáltalak ennyire! - simogatta meg gyengéden a férfi homlokát, majd ajkával finom csókot lehelt az arcára.

Castle megkönnyebbülten elmosolyodott, és fordult egy kicsit, hogy Kate ajka a szájához érjen, és a csók ott folytatódjon. - Ígérd meg, hogy soha többet nem teszel velem ilyet! - suttogta a nő.

- Ígérem - bizonygatta Castle két csók között, amikor nyílt az ajtó, és ők szégyenlősen szétrebbentek.

 - Jézusom, ti aztán nem vagytok semmik! - lépett be nagyot sóhajtva Lanie. - Megmagyarázná valaki, mi a fene történik? Kate te eltűnsz, most meg kiderül, hogy Castle itt van a kórházban - pillantott rosszallóan először a barátnőjére, aztán az íróra - ráadásul a nővér csak annyit volt hajlandó elárulni, hogy ebben a szobában vagy, azt is csak azért, mert orvos vagyok! Ez a titkod? Beteg vagy? - szegezte a kérdést felháborodva Castle-nek.

- Nem beteg, csak csontvelőt adott - próbálta megnyugtatni a láthatóan zaklatott Lanie-t Kate, mielőtt idegességében elárulná, hogy ő miért is jött a kórházba. Hiába reménykedett abban, hogy Castle éberségét elnyomják a gyógyszerek, a férfi arcán már meglátta a jellegzetes, töprengő kifejezést, amikor érzi, hogy valami nem illik a logikusan felépített történetébe. Lanie meglepetten hallgatott, neki pedig semmi nem jutott eszébe, amivel elterelhetné a kórházról a beszélgetést. Éppen meg akart szólalni, hogy az orvos szerint pihenésre van szüksége Castle-nek, amikor a férfi gyanakodva ránézett.

- Mi az, hogy eltűntél?

- Semmi, csak elkerültük egymást Lanie-vel - próbált kitérő választ adni Kate anélkül, hogy hazudott volna.

- Hogyan találtál egyáltalán rám?

- Nyomozó vagyok Castle - vágta ki magát a nő, miközben felöltötte határozott nyomozó arcát, és kicsit gúnyosan elmosolyodott. - Nem volt olyan nehéz, elvégre nem a nukleáris rakéták indítókódját kellett megtalálnom - simogatta meg szeretettel a férfi arcát, aki erre behunyta a szemét, mintha úgy jobban érzékelné az érintést.

Kate akaratán kívül elterelte a simogatással az író figyelmét arról a kérdésről, ami még a fejében motoszkált, hogy egyáltalán, miért is kereste. Erre nehezen tudott volna válaszolni. Hirtelen valami szöget ütött a fejében.

- Lanie, te milyen titokról beszéltél? - fordult a patológus felé. - Tudtad, hogy Castle készül valamire? - ráncolta össze a szemöldökét.

- Fogalmam sem volt, hogy donornak jelentkezik - tért ki a válasz elől, aztán összeszűkült szemekkel folytatta. - Én azt tudtam, hogy te nálam szeretnél tölteni egy napot - villant jelentőségteljesen a tekintete. Látta, hogy Kate zavartan elkapja a tekintetét és beharapja az ajkát, mint aki rájött, hogy neki is Lanie segített eltitkolni Castle elől a vizsgálatot.

- Beszélek az orvossal - állt fel Lanie, mivel érezte, hogy a beszélgetés olyan irányba is tarthat, amit jobb lesz, ha négyszemközt beszél meg Kate és Castle.

Kate nem szólt, hogy őt már mindenről tájékoztatta Dr. Gilmour. Szeretett volna kettesben maradni a férfival. Oldalra simította előrehulló hajszálait, mire Castle felnézett.

- Tudod, hogy minden reggel ezt csinálod? - mosolyodott el, de Kate nem mosolygott vissza. - Megfogadtam, nem hagyom, hogy egy titok még egyszer megmérgezze a kapcsolatunkat, és most megint ebbe a hibába estem - komolyodott el, és hogy Kate szemébe nézhessen, megfordult, és feljebb tornázta magát az ágyban. - Féltem, és féltettelek Kate, de ezt meg kellett tennem!

- Mióta készülsz rá?

- Nem is tudom. A lelkem mélyén már akkor éreztem, hogy tennem kell valamit, amikor először jártunk a transzplantáción átesett gyerekeknél - merengett el a férfi. - Aztán amikor megszületett Ryan-ék babája, hallottam, hogy arról beszélgettek Jenny-vel, hogy levetették a köldökvért. Akkor arra gondoltam, mit tehetnek azoknak a gyerekeknek a szülei, akiknek még nem volt lehetősége erre, ha beteg lesz a gyerekük. Aztán megkerestem Dr. Gilmour-t.

A nő nézte az őszintén csillogó kék szemeket, a fájdalmas arcvonásokat, és arra gondolt, milyen gyáva is ő. Itt fekszik Castle a fájdalommal küszködve, aki egy nemes célért legyőzte a saját félelmei, ő viszont nem képes erre, ráadásul olyan dologban akar titkolózni, ami döntően befolyásolhatja a közös jövőjüket. Úgy érezte, bármennyire is időt akart nyerni, nincs joga eltitkolni a férfi elől a vizsgálat eredményét.

- Castle, valamit el kell mondanom - kezdett bele nehezen. - Én ma voltam ...

Kate annyira el volt foglalva azzal, hogyan ossza meg a hírt a férfival anélkül, hogy hiú reményeket ébresztene benne, Castle pedig megérezve, hogy valami nagyon fontosat akar elmondani a nő, minden figyelmét felé fordította, ezért egyikük sem vette észre a kinyíló ajtóban megjelenő Dr. Gilmour-t.

- Remélem, nem haragszik, amiért elárultam a titkát? - szólalt meg kedélyesen az orvos, aztán cinkos mosollyal az íróra kacsintott - De Beckett nyomozónak nem lehet ellenállni - villantotta tökéletes fogsorú mosolyát a nőre.

- Nem ... persze, nem ... - dadogta meglepetten Castle. Most gondolt rá először, hogy a negyvenes évei elején járó orvos valószínűleg a nők bálványa, hiszen ha levette volna a hófehér orvosi köpenyt, akár egy férfi divatmagazinban is szerepelhetett volna. Magas, kisportolt alakját kiemelte a jól szabott, finom anyagú, fekete nadrág, és a halványkék ing. Barna, hullámos haját hátrafésülte, ami kiemelte szokatlanul nagy, csillogó barna szemét. Miért kerülnek az útjába ezek a macsó dokik? - bosszankodott magában, és összeszorított szájjal vette tudomásul, ahogy a férfi finoman flörtöl Kate-tel. - Még az a szerencse, hogy ő sem tudott nekem ellenállni, különben nem lenne a menyasszonyom - nézett az orvosra ártatlanul mosolyogva, miközben szeme szikrákat szórt. Remélte, hogy a férfi érti a célzást, és nem bókol tovább Kate-nek.

- Igen, tudom, hogy a menyasszonya, mivel olyan meggyőződéssel bizonygatta ennek a szónak a jelentőségét, hogy muszáj volt elárulnom, hogy miért van itt - nevette el magát az orvos. - Nekem már feleségem van, és remélem, hasonló helyzetben ő is ilyen rámenős és kitartó lenne - mutatta Castle felé a jobb gyűrűsujján ragyogó karikagyűrűt.

- Hm ... biztosan - sóhajtotta az író, és megkönnyebbülten vette tudomásul, hogy valószínűleg félreértette az orvos megjegyzését.

- Van fájdalma? - váltott át egy pillanat alatt orvosi feladatára a férfi, és az ágyhoz lépve megfogta Castle csuklóját, miközben a másik kezén levő karórát nézte.

- Igen, de már kaptam fájdalomcsillapítót.

- Egy kicsit szapora a pulzusa, de azon nem is csodálkozom - mosolyodott el. - A vérnyomása rendben volt. Ha holnap délig nem lázasodik be, a szúrásnyomok is rendben gyógyulnak, és a laboreredményei is rendben lesznek, akkor holnap négy után hazamehet. Látom, van, aki vigyázzon magára - pillantott Beckett felé - már persze, ha hagyja. Én a maga helyében hagynám - veregette meg a beteg vállát barátságosan, aztán az órájára nézett, és sietve elbúcsúzott.

A hirtelen beállt csendet Castle törte meg.

- Mondani akartál valamit - nézett átható tekintettel a gyönyörű, mogyoróbarnán ragyogó szemekbe.

Kate egy darabig nem tudott szabadulni a kék szemek fogságából, de nem szólt. Túl sok minden kavargott benne. Néhány perce végre rászánta magát, hogy elmondja a vizsgálat eredményét. Akkor úgy érezte, át tudja törni azt a vékony falat, ami megakadályozza abban, hogy őszintén kitárulkozzon a férfi előtt, hogy megossza vele legbelsőbb titkát, vívódását, bizonytalanságát, de a pillanat elillant, és a fal megerősödve vette körül.

- Nem fontos ... nem is emlékszem - mondta némi gondolkodás után, de nem nézett a férfi szemébe.

A csend, mint valami baljóslatú árnyék telepedett közéjük.

- Le kellene feküdnöd. Biztosan fáj - törte meg a hallgatást Kate, és az ágyban ülő, fejét dacosan hátravető férfira nézett.

Castle néhány másodpercig összeszorított szájjal, mozdulatlanul ült, máskor huncutul csillogó kék szemei egészen sötét árnyalatúak lettek, vonásai keménnyé változtak.

- Igen, fáj - szólalt meg sokára. Rekedtes hangjából csalódottság és végtelen szomorúság áradt.

Mindketten tudták, hogy a férfi nem a műtét okozta fájdalomról beszél. Oly sokszor átélte már Kate mellett ezt az érzést! Castle úgy érezte, túl sokszor szembesült már azzal, hogy a nő nem nyílik meg előtte, és ő ezt szomorúan és türelmesen mindig elfogadta, de mindig csalódásként érte meg, hogy nem engedi olyan közel magához, amennyire ő szeretné. Amikor megkérte Kate kezét, akkor is tisztában volt ezzel, mégis azt hitte, a közös életük egy új lehetőséget ad a számára, és a nő elhiszi, hogy kétségek nélkül rábízhatja az érzéseit, ő soha nem fog visszaélni velük. Tudta, hogy Kate terel, valami fontosat megint magába zár, és neki ezt megint el kell fogadnia, hogy várnia kell, vagy talán soha nem fogja megtudni, mit osztott volna meg vele. Elkeseredetten markolt bele a paplan huzatába, és megpróbált uralkodni az érzésein, aztán nyelt egyet, és lejjebb csúszott az ágyban, és hasra fordult. Így legalább nem kell szembe néznie Kat-tel, és rejtegetnie, mennyire csalódott.

Kate nézte az ágyban lassan mocorgó férfit. Látta már ezt az arckifejezést, és ezt a kimondhatatlanul bánatos, kicsit sértődött tekintetet, ahogy a kemény vonásokat is, nem is egyszer. Ha visszagondolt, utólag lelkiismeret-furdalása volt, mégsem tudott volna azokban a helyzetekben másképp viselkedni. Ez volt ő. Nem tudta átlépni a saját árnyékát, nem tudta teljesen lerombolni a maga köré épített falat, nem tudta legyőzni a saját félelmeit. Castle-re nézett, akinek fájdalmas grimaszra húzódott az arca, ahogy hasra fordult az ágyban. A pillanat szíven ütötte. - A külvilág engem tart a kemény, erős nőnek, Castle-t pedig a puhány, könnyelmű férfinak, pedig lám, ő képes volt legyőzni a félelmét, én pedig megfutamodok a saját érzéseim elől - gondolta gúnyosan nézve magára.

- Lehet gyerekem - hallotta halkan, de jól érthetően a saját hangját. Mintha akarata ellenére, valami belső erő hatására hagyták volna el száját a szavak, egyszerűen kibuktak belőle. A feszültséget, ami eddig uralta minden porcikáját, felváltotta a megkönnyebbülés. Nem akart titkokat! Soha többé nem akarta, hogy bármi elválassza attól a férfitől, aki feltételek nélkül elfogadta őt, és neki adta a szerelmét.

Látta, ahogy Castle pislogni és levegőt venni is elfelejtve, mozdulatlanná dermed, aztán nyel egyet, végül behunyja a szemét, és megkönnyebbülten felsóhajt. Kate meglepődött. Tudta, ha a férfi elmosolyodott volna, akkor arra gondolt volna, hogy talán ő meggondolja magát, és lehet közös gyerekük. Ez a reakció viszont azt sugallta, csak az a fontos neki, hogy ő egészséges.

- Akkor, egészséges vagy? - szólalt meg meleg hangon Castle, és megemelve a fejét a nőre nézett.

Kate érezte, ahogy elszorul a torka, és a szeme sarkából megállíthatatlan patakként csorognak a könnyei. Szótlanul bólintott.

- Örülök - mosolyodott el őszintén a Castle, és Kate látta, ahogy a kék szemek élettel telten, csillogva rászegeződnek, aztán néhány másodperc múlva fáradtan lecsukódnak. A férfi visszatette fejét a párnára, vonásai ellágyultak, arcán kisimultak a ráncok, Kate pedig  ösztönösen odanyúlt, hogy kisimítsa az előre hulló, rakoncátlan hajszálakat a homlokából. A mozdulat bensőséges volt és gyengéd. Castle néhány másodpercig élvezte az érintést, aztán felnézett.

- Köszönöm - mondta halkan.

- Mindig - suttogta szeretettel Kate. Pontosan tudta, mire gondolt a férfi.

Castle-t olyan nyugalom árasztotta el, mint még soha, amióta Kate-t ismeri. Úgy érezte, mintha a Kate köré épített fal, aminek lerombolásán oly sokat szenvedtek már, de teljesen eltüntetni mégsem tudták, hirtelen megnyílt volna előtte, és Kate engedte volna, hogy belépjen rajta. A vérében keringő gyógyszerektől és a  fájdalomcsillapítótól egyre nehezebbnek érezte a szemhéjait, ezért csak feküdt csukott szemekkel, mozdulatlanul, és élvezte a finom ujjak gyengéd simogatását egészen addig, amíg néhány perc múlva az álom magával nem ragadta.

Kate elgondolkodva nézte a békésen alvó férfit. Miért is volt olyan nehéz kimondania azt a néhány szó? Attól félt, ha Castle megtudja, hogy szülhetne gyereket, újra feszültség forrása lesz köztük a tény, hogy ebben a kérdésben nem egyformán gondolkodnak, és most nem akart vitát. Túlságosan bizonytalan volt a döntésében és az érzéseiben. Annyira elmerengett, hogy meg sem hallotta a nyíló szobaajtót.

- Nyugodtan hazamehet. Vigyázunk rá - szólalt meg háta mögül a fiatal, szeplős nővér barátságosan. - Kap még fájdalomcsillapítót, amitől jól fog aludni.

- Köszönöm - nézett a lányra hálásan Kate. Amikor felállt, érezte, mennyire elgémberedett a teste a kényelmetlen testhelyzettől, és azt is, hogy a vérveszteség okozta vérszegénység még mindig fáradékonnyá és gyengévé teszi. Pihennie kell.  Az ajtóból még visszanézett a férfira, aztán sóhajtott egyet, és kilépett a folyosóra.

Lanie idegesen járkált fel-alá, látszott rajta, hogy szinte szétveti a feszültség. Kate magában szégyenkezve állapította meg, hogy meg is feledkezett legjobb barátnőjéről.

- Elmondtad neki? - kérdezte azonnal, és barna szemeit kérdőn rászegezte.

- Igen - mosolyodott el Kate könnyedén, miközben arra gondolt milyen könnyű a lelke, és mennyivel másképp érezné magát, ha most nemmel kellett volna válaszolnia.

- Igen? - vonta össze hitetlenkedve a szemöldökét Lanie, és Kate elé állt, hogy a szemébe nézhessen. - Komolyan?

- Jaj Lanie! Úgy nézel rám, mintha ez egy nagy csoda lenne!

- Hát mert az is - mondta meggyőződéssel az orvos. - Tegnap még azon szervezkedtél, hogy Castle meg ne tudja, hogy ma jössz a vizsgálatra, mert bármi lesz is az eredmény, gondolkodási időre van szükséged, most meg csak úgy elmondod neki. Persze, hogy hihetetlen Titokzatoskisasszony!

- Azóta változtak a dolgok - mondta komolyan Kate, mire Lanie sóhajtva vette tudomásul, hogy most sem fog kiigazodni barátnőjén, ha az érzelmeiről van szó.

- Örülök, hogy így döntöttél - mosolyodott el megnyugodva, amikor látta a Kate arcára kiülő boldog mosolyt. - Hát, tudod Kate, Castle az egyetlen pasi, aki még ennyi idő után is képes meglepni. Ki jelentkezik egyáltalán önszántából csontvelődonornak?

- Hm ... ez még engem is meglepett - nevette el magát a nyomozó, aki eddig úgy hitte, hogy minden gondolatát ismeri a férfinak, és lám, az utóbbi időben egyre gyakrabban lepődik meg. Lehet, hogy nem is ő a titokzatos kettejük közül, hanem Castle? Ahogy Lanie-re pillantott, valami szöget ütött a fejében, és hirtelen megtorpant.

- Te tudtál arról, hogy készül valamire, igaz? - nézett szúrós szemmel a visszaforduló patológusra, amikor eszébe jutottak a nő szavai, amikor meglátta az ágyban fekvő Castle-t: "Ez a titkod?"

Lanie először még levegőt sem vett, annyira meglepődött, aztán sóhajtott egyet, és megadóan leengedte a vállait.

- Csak annyit mondott, hogy próbáljalak rábeszélni, hogy éjszakára maradj nálam, mert valami számára fontosat kell megtennie, amitől jobb embernek érzi magát. Aztán rám nézett az ártatlan kisfiús tekintetével, és én azonnal hittem neki.

Kate egy pillanatig dühös volt, amiért Lanie nem osztotta meg vele az információt, de egy másodperc múlva maga elé képzelte a jelenetet, és máris megértette a nőt.

- Igen ... tudom - mondta komolyan, aztán cinkosan elmosolyodott. - Nehéz neki ellenállni, ugye?

- Lehet egyáltalán? - nevette el magát Lanie is megkönnyebbülten. - Azért ismerd el, hogy nem könnyű veletek!

Egy óra múlva Kate lezuhanyozva, pizsamában ült a konyhában, és az út közben vásárolt kínait falatozta. Lanie hiába próbálta meggyőzni, hogy töltse nála az éjszakát, hajthatatlan volt. Castle lakásában akart lenni, ami lassan az otthonává vált. Egyedül akart lenni, és gondolkodni. Túl sok dolog történt ezen a napon, amit tiszta fejjel akart látni. Elrakodott, és a hálószobába indult, de az ajtóban megtorpant. Egy pillanatnyi töprengés után megfordult, és Castle dolgozószobájába ment. Tekintetét végigfuttatta az íróasztalon, de amit keresett, nem látta, ezért megkerülte az asztalt, és kihúzta a felső fiókot. Elégedetten elmosolyodott, amikor meglátta Macit, a játék Teddy mackót, amit Castle az estélyen kapott az angyalarcú kislánytól. Lassan kivette a fiókból, maga elé emelte, és elmerengve nézte a kedvesen mosolygó figurát. Ezzel a macival kezdődött minden, ami kettejük vitájához, és a benne uralkodó feszültséghez vezetett. Egy pillanatra magához szorította a puha állatkát, mint gyerekkorában a megnyugvást hozó saját kis plüss kutyusát, és visszatette a fiókba. Lépett néhányat, aztán egy hirtelen ötlettől vezérelve visszafordult, újra kivette a macit, és mintha csínyt követne el, kisurrant a szobából. Egy perc múlva már az ágyában feküdt a macit ölelve, és hagyta, hogy csorogjanak a könnyei.

A szobában sötétség honolt volna, ha az ajtó feletti derengő irányfény nem ad némi világosságot. Castle álmosan pislogott néhányat, és meglepve vette tudomásul, hogy átaludta a fél délutánt, sőt az estét is. Sóhajtott egyet, miközben jólesően állapította meg, hogy a mozgásra is csak tompa fájdalmat érez a csípőjében. Hálásan gondolt a fájdalomcsillapító feltalálójára, bár sejtette, hogy a gyógyszer, amit a nővér adott neki, nyugtatót is tartalmazott, amiatt tompultak el az érzékei, és aludt ennyit. Lassan felült, és mivel a fájdalom nem erősödött, felkelt, és az ablakhoz sétált. A szoba a kórház hatalmas, zárt udvarára nézett, ami olyan volt, mint egy hatalmas park, és New York fényei és zajai csak messziről szűrődtek be ebbe a zárt világba. Nézte a hideg, őszi szélben hajladozó fiatal fákat, és az öreg óriások sötét árnyékként suhogó hatalmas lombkoronáját. Két szó visszhangzott a fejében: "Lehet gyerekem." Ezek szerint Kate volt a vizsgálaton - vonta le a következtetést  - és nem osztotta meg velem, hogy oda fog menni - gondolta keserűen. Miért akarta egyedül megtudni az eredményt? Talán el akarta titkolni előle, hogy lehet gyereke? De hát ő megmondta, hogy szereti és szeretni fogja akkor is, ha nem akar babát! Sóhajtott egyet. Úgy érezte, ott tart, mint évekkel ezelőtt, és már megint képtelen megérteni Beckett érzéseit. Ahogy tovább pergette az emlékeket a fejében, elmosolyodott, hiszen Kate nem titkolta el az eredményt előle, és élénken emlékezett a pillanatra, amikor úgy érezte, a nő a lelke köré épített vékony falon rést nyit, és beengedi rajta. "Lehet gyerekem" - hallotta a halk hangot újra meg újra, mintha reményt akarna belőle meríteni. Bármennyire is szerette volna, nem tudta elnyomni a vágyat, hogy mennyire szeretné, ha lenne egy közös kisbabájuk. Hirtelen irányíthatatlanul vágtázni kezdett a képzelete, mint a karámból kitörő csikó, aki életében először ízleli meg a szabadságot. Látta Kate-t domborodó pocakkal, és magát, amint megimogatja, és finom csókot lehel rá, aztán csapzottan vajúdni, majd a babával a karján, ahogy sugárzik a boldogságtól, és csillogó szemekkel ránéz. Mire elérzékenyült volna, a kép átváltott egy sötét sikátorra. Beckett előre tartott fegyverrel, golyóálló mellényben rohant, tekintete éberen járta be a zegzugos terepet, amikor a magasból golyózápor zúdult rá, és Kate élettelenül rogyott össze. Érezte, ahogy összeszorul a torka és mintha egy jeges kéz szorítaná össze a szívét. Egy pillanattal később már a temetőben állt egy fekete gránitkő előtt, a mellette álló kislány meleg, puha keze a tenyerébe simult, és szomorú, könnytől csillogó zöldesbarna szemét ráemelte, és ő képtelen volt megszólalni. Szinte érezte, ahogy a temető hideg szele megborzongatja a bőrét.

- Mr. Castle! Miért ácsorog az ablaknál? - rántotta vissza a valóságba az éjszakás nővér rosszalló hangja.

- Én ... csak ... - dadogta meglepetten Castle, miközben magában áldotta a nőt, amiért megzavarta a fantáziálását. - Átaludtam a fél napot - magyarázta ébersége okát.

- Jobb lenne, ha pihenne, ha aludni nem is tud. Persze, ha még a vendégszeretetünket akarja élvezni néhány napig, akkor nyugodtan mászkáljon - húzta fel megjátszott ártatlansággal a szemöldökét az idős nővér, aztán elmosolyodott, amikor látta, hogy a beteg engedelmesen visszabotorkál az ágyhoz, és lefekszik. - Délelőtt jövök, leveszem a vért. Addig ne ugrándozzon! - mondta, és amilyen észrevétlenül jött, úgy távozott. 

Castle becsukta a szemét, és megpróbált csak arra gondolni, hogy Kate egészséges, ő pedig talán megmentette valakinek az életét, de egy látomásszerű kép vissz-visszafurakodott az agyába: Kate gyönyörű szemei boldogan ragyogva néznek először rá, aztán a karjában tartott újszülöttre. 

Kate nyugtalan álomból ébredt. A reggeli bágyadt fény már utat tört a sötétítőfüggöny szövése között, ezért könyökére támaszkodva a telefonjáért nyúlt. Meglepve látta, milyen késő van. Nagyot sóhajtva kelt fel, és igyekezett minél gyorsabban életet lehelni magába egy frissítő zuhannyal és egy frissen főtt kávéval. Minél előbb a kórházba akart érni. Mielőtt elindult, visszalépett a hálószobába, hogy megigazítsa az ágyneműt, amikor meglátta Macit Castle helyén a takaró alól kikandikálni. A fekete műanyag szemek mintha egyenesen őrá mosolyogtak volna. Még jó, hogy senki nem látta, hogy egy játékmackóval aludtam - gondolta összevont szemöldökkel, miközben a kezébe vette. - Mit gondolnának Kate Beckett gyilkossági nyomozóról?

Fogta a játékot, és visszavitte Castle dolgozószobájába. Az íróasztal előtt megtorpant, és eltűnődött, vajon miért tette vissza a fiókba a férfi a macit, holott ő kitetette vele az asztalra. Talán még mindig inkább a veszekedésüket idézi Castle-nek a játék, nem pedig a kislányt, aki hálából adta neki a legkedvesebb játékát?

Fél óra múlva már a kórház folyosóján lépkedett. Szorongva gondolt arra, mi lesz, ha a férfi már nem lesz olyan bágyadt és tompa a gyógyszerektől, mint tegnap délután, és a vizsgálatról kérdezősködik, és arról, mit is jelen neki a tudat, hogy ha akarna, életet adhatna egy babának. Még nem akart erről beszélni. Megállt Castle szobája előtt, vett egy nagy levegőt, és a kilincs felé nyúlt, amikor meghallotta a bentről kiszűrődő hangokat, és elmosolyodott.

- Ne, ne, ne, ne, ne! Kérem! Jól vagyok, nyugodtan hazaengedhetnek anélkül, hogy még egyszer megszúrna - hallotta Castle ellenkező, rémült hangját. Kinyitotta az ajtót, és megállapította, hogy csontvelőadás ide vagy oda, semmi nem változott, Rick ugyanúgy fél a tűtől, mint eddig. Az idősödő, szigorú arcú nővér morcosan állt az ágy mellett egy injekciós tűvel a kezében, Castle pedig rémült tekintettel feküdt az ágyban, a tenyerét szorosan rátapasztva az elszorított felkarja alatti vénákra. Olyan volt, mint egy elszánt, dacos, de ijedt kisfiú. A nővéren látszott, hogy jó néhány perce kínlódhat az engedetlen beteggel, és egyre fogy a türelme.

- Segítek, ha megengedi - szólalt meg Beckett, engesztelő mosolyt küldött a nő felé, és Castle ágyának másik oldalára állt.

- Kate! - nézett fel megkönnyebbülve az író, aki a nyomozóban a felmentő sereget látta, aki segít neki legyőzni a sárkányt. 

- Most mondja meg! A napokban túlélt már két vérvételt, két érzéstelenítő injekciót, és a jó vastag tűk szúrásait is, amivel a csontvelőt vették le, most mégis előadja ezt a kis színjátékot - dühöngött a nővér türelmét vesztve. 

- Nem színjáték - mondta Kate komolyan. Érezte, hogy a nővérnek nincs jó kedve, valószínűleg fáradt az éjszakai ügyelettől, és ha tehetné, erőszakkal oldaná meg a helyzetet, ami a férfiból még nagyobb ellenkezést váltana ki. - A félelme valódi, de egy kis segítséggel képes legyőzni - tartotta a szemkontaktust a haragos tekintetű nővérrel, aki összeszűkült szemmel nézett rá.

- Talán maga veszi le a vért? - kérdezte gúnyosan.

- Nem. A vért maga veszi le - nézett olyan tekintettel a nővérre, mint a sarokba szorított gyanúsítottakra szokott. A hatás nem maradt el.

- Akkor vegye rá, hogy tegye szabaddá a karját! - sóhajtotta megadóan a nő, és szikrázó tekintetét a beteg felé fordította.

Castle először fellélegzett, aztán csodálattal figyelte az ágya felett folytatott szópárbajt, és ahogy Beckett megszelídíti a nővért, most azonban megint összeszűkült a gyomra, és csak kapkodta a tekintetét a támadásra készülő két nő között.

- De Beckett! Azt hittem, te mellettem állsz - mondta durcásan, miközben hagyta, hogy a zöldesen csillogó, ellenállhatatlan tekintetű szemek fogva tartsák, és a nő lefejtse ujjait a vérvétel helyéről.

- Melletted állok - mosolygott szelíden Kate, és gyengéden két kezébe fogta a férfi arcát. A nővérre pillantott, miközben alig észrevehetően bólintott. - Csak figyelj rám! - fordította határozottan Castle fejét maga felé, miközben a nővér fertőtlenítőt fújt a férfi karjára. - Emlékszel, mit mondtam tegnap?

- I-igen - nyögte Castle, és még a lélegzete is elakadt. Mindenre gondolt, csak arra nem, hogy Beckett előhozakodik a gyerek témával. 

- Akkor most bebizonyíthatod, hogy rászolgáltál - csengett szeretettel a nő hangja, és gyengéden végigsimított a férfi homlokán és arcán.

- De ... de hát mit tegyek?

A meglepettségtől Castle azt sem érezte, hogy a nővér megpaskolja a karját, hogy jobban lássa a duzzadó vénát, ahogy azt sem, ahogy tű a karjába hatol. Minden figyelmét az kötötte le, hogy megfejtse Kate szavait. Bebizonyíthatja, hogy rászolgált? Mire? Egy kisbabára? Arra, hogy újra átélhesse az apaság örömét? Talán Kate nem tartja jó apának? A kérdések megválaszolatlanul kavarogtak a fejében.

- Csak figyelj rám, hagyd, hogy a nővér vért vegyen, és én valóban jobban csodállak, mint valaha - nézett a szemébe a nő meggyőződéssel.

Castle pislogott néhányat, amíg felfogta Beckett szavainak az értelmét. Nyelt egyet, de nem a félelem miatt, hanem a csalódottsága leküzdésére. Most rémlett csak fel neki, hogy Kate azt is mondta tegnap, hogy még soha nem csodálta ennyire. Hát erre gondolt! Legszívesebben a falba verte volna a fejét, amiért azonnal arra a mondatra gondolt, amikor Kate halkan csak annyit mondott: "Lehet gyerekem". Megpróbálta elfojtani a csalódottságát, ezért egy mosolyt erőltetve az arcára szólalt meg.

- Mióta is csodál engem, Beckett nyomozó? - kérdezte kihívó hangsúllyal.

- Na-na! - vette át az évődés fonalát Kate. - Nem csodálatról, hanem csodálkozásról beszéltem! - vonta össze játékosan a szemöldökét, mintha nem értené, hogyan is érthette félre ennyire a szavait a férfi. - Csodálni maximum te szoktad magadat!

- Ohó! Most nem menekülsz! Tanúm is van - húzta ki magát elégedetten a férfi, és a nővér felé fordult, aki éppen a ragtapaszt tette a vérvétel helyét fedő gézre. - Ugye maga is hallotta, hogy csodálatot mondott, nem csodálkozást? - kérdezte magabiztosan.

A nővér elgondolkodva kiegyenesedett, aztán sajnálkozva széttárta a karját.

- Őszinte leszek. Csak azzal voltam elfoglalva, hogy le tudjam venni a vért anélkül, hogy háborút kellene vívnom magával - mondta, aztán Beckett-re nézett, és kemény vonásai ellágyultak. - Köszönöm. Megspórolt nekem néhány ősz hajszálat.

- Az nem érdekli, hogy nekem közben gyomorfekélyem lett? - háborgott Castle, miközben hitetlenkedve megtapogatta a karján levő kötést. Fogalma sem volt, mikor esett át a tűszúráson.

- Ettől nem lett gyomorfekélye - mondta most már sokkal barátságosabban a nővér. - Még átkötözöm a csontvelővétel helyét. Csússzon lejjebb, és forduljon hasra! Csak azt ne mondja, hogy nem elég, hogy fél a tűtől, még szégyenlős is!

Castle úgy érezte, az égiek is összeesküdtek ellene, de már nem mert panaszkodni. A megjegyzésre vágott egy rosszalló grimaszt, de engedelmeskedett.

- Nem vagyok szégyenlős - morogta duzzogva.

- Ne gondolja, hogy nem láttam még férfi hátsót! - nevette el magát a nap folyamán először a nővér, aztán szakszerű mozdulatokkal kicserélte a kötést. - Egy óra múlva meglesz az eredmény. Ha van kedve, most már felkelhet - mondta a nővér kifelé menet.

Az elkövetkező órában Castle ötpercenként nézett az órájára, hiába próbálta Kate elterelni a figyelmét azzal, hogy elcsalogatta a kórházi büfébe kávézni, és jobbnál jobb kórházi viccekkel szórakoztatni, amiket az egyik magazinban talált. A végén Beckett feladta a figyelemelterelést, és jobban várta a vizsgálat eredményét, mint a férfi.

Mindkettejük szívéről egy kő gördült le, amikor az orvos közölte, hogy minden rendben van, és mehet haza.

A hazafelé tartó úton egy ideig egyikük sem szólt. Castle azon gondolkodott, milyen szerencse, hogy Kate nem jött rá, hogy félreértette a szavait, a nő pedig azon, hogyan fér meg Castle-ben a bátor férfi és a félős kisfiú egyszerre.

- Tényleg csodálsz? - szólalt meg Castle halkan, és hangjában most nyoma sem volt az évődésnek. Olyan komolyan kérdezte, mint az elismerésre váró kisgyerek, félve, és reménykedve.

Kate egy pillanatig hallgatott, aztán elmosolyodott, és oldalra pillantott.

- Csak egyszer mondom el, és nem szeretném valaha is bárkitől visszahallani - villant a szeme. - Igen Castle, ezért a tettedért csodállak.

- Tudtam - vigyorodott el elégedetten a férfi, aztán az összeszűkülő szemeket meglátva, komolyságot erőltetett magára.

Kate bosszúságot tettetve égnek emelte a szemét, és arcizmainak komolyságot parancsolt, hogy elrejtse mosolyát.

- Martha-nak és Alexis-nek mikor fogod elmondani? - kérdezte néhány perc múlva.

Castle összevonta a szemöldökét, és olyan arcot vágott, mint akinek meg sem fordult a fejében, hogy el kellene mondania az anyjának és a lányának, hogy mire szánta rá magát.

- Csak azt ne mondd, hogy el akarod hallgatni előlük! - nézett rá Beckett felháborodva.

- Miért? Legalább nem aggódnak - vonta meg vállát a férfi.

- Castle! Mit tettek veled a kórházban? Azt hittem csontvelőt adtál, de lehet, hogy az egódból szívtak le egy kicsit - mérte végig oldalra pillantva, döbbenetet színlelve a nő.

- Ha-ha! Nagyon vicces.

- Valld be, nem jellemző rád, hogy nem akarsz eldicsekedni egy ilyen dologgal!

- Ez más - komolyodott el a férfi, és elgondolkodva nézett ki a szélvédőn.

Beckett egy ideig nem szólt semmit. Hiába próbált évődni Castle-lel, a férfi szokatlanul komolyan vette ezt a dolgot. Az utóbbi hetek eseményei őt is megérintették, sokkal jobban, mint bármelyik szokványos gyilkossági ügyük, de a férfi egészen másképp reagált az eseményekre, mint ahogy várta. Vajon mennyire ismeri a mellette hallgatagon merengő írót? Mi bújik még meg a felszín alatt, amit rejteget előle? Mi válthatott ki belőle olyan mély érzelmeket, hogy titokban donornak jelentkezzen? Bármi is az ok, érezte, hogy minél jobban megismeri Castle-t, annál mélyebb szerelemmel szereti.

- El kell nekik mondanod - szólalt meg halkan, és a szeme sarkából látta, hogy a néhány másodperc múlva Castle elhúzza a száját, és bólint.

- Tudom. Én ... én csak nem akarom, hogy őrültnek nézzenek - mondta szemlesütve.

- Hát, a rendőrlovon való meztelen lovagláshoz képest ez valóban meglepő lépés volt tőled, de az biztos, hogy nem fognak őrültnek tartani - mosolyodott el Kate, és kezét a férfi combjára tette.

Castle kezét a nő finom, apró ujjaira tette, és elmosolyodott. Olyan élénken élt emlékeiben első találkozásuk minden pillanata, mintha csak néhány napja történt volna. Látta maga előtt a nő szikrázó, gyönyörű szemét, kihívó hangsúlyait, ahogy felemlegeti a rendőrlő ellopását, és a meztelen lovaglást a parkban, ő pedig élvezte, hogy csibészes mosollyal és pimasz tekintettel bosszanthatja, ugyanakkor felhívhatja magára a figyelmét. Abban a pillanatban, amikor olyan közel hajolt hozzá ott a kihallgatóban, hogy látta magát tükröződni a zöldes-barna íriszben, tudta, hogy új időszámítás kezdődik az életében.

A délután gyorsan eltelt. Hétköznapi dolgokról beszélgettek, szinte kínosan kerülték az elmúlt napok eseményeinek említését, mintha attól féltek volna, hogy a másik számára kényes vizekre eveznek, és ezt egyikük sem akarta. Kicsit vitatkoztak, hogy horrort vagy inkább egy krimit nézzenek, végül a szerencsére bízták a döntést. Beckett megmondta, hányadik sorból válasszanak, Castle pedig, hogy a sorban hányadik DVD legyen. Amikor Kate kiszámolta, és leemelte a filmet, jót nevettek. Hitchcock 1954-ben készült Hátsó ablak-ja volt.

- Na, James Stewart! Akarsz távcsővel szomszédokat kukkolni? - húzta fel nevetne a szemöldökét Kate.

- Csak ha te leszel Grace Kelly! - vigyorodott el Castle.

A kanapén egymáshoz bújva nézték a rég nem látott, mégis kedves emlékeket idéző filmet, amikor csengettek. Castle nehézkesen feltápászkodott. Most érezte, hogy a sok egy helyben ülést nem vette jó néven megcsapolt csípőcsontja. Nyelt egyet, és összeszorította a fogát, hogy Kate ne vegye észre a fájdalmát. Nem akart nyafogni, de elhatározta, hogy fájdalomcsillapító nélkül nem fekszik le. Nem kívánt látogatót ebben az állapotban, ezért remélte, hogy csak valami küldeménye érkezett, de amikor kinyitotta az ajtót, mégis megörült a három mosolygó embernek?

- Jobban nézel ki, mint tegnap - mosolygott rá Lanie, és egy üveg francia vörösbort nyomott a kezébe. - Ebből orvosi javaslatra fogyasszatok el Kate-tel napi egy pohárral!

- Nem beszéltünk össze - emelt fel egy-egy üveg bort a patológus mögött álló Esposito és Ryan nevetve.

- Wow! Egyet mindjárt meg is bonthatunk! Gyertek be - lépett oldalra Castle.

- Haver, azért még mindig meg tudsz bennünket lepni - ingatta meg hitetlenkedve a fejét Espo. - Csontvelődonor? Hogyan jutott egyáltalán eszedbe? Persze, persze, tudom, a gyerekek ... de akkor is!

- Nem tudom, miről beszélsz - adta az ártatlant az író, miközben poharakért indult a konyhába, de közben Lanie-re villantotta a tekintetét.

- Nem tudtam, hogy titok - tárta szét a kezét Lanie. - Különben is, minden olyan dologgal el szoktál dicsekedni, amit inkább el kellene titkolni, most meg egy olyan dolgot akarsz eltitkolni, amivel el kellene dicsekedni.

- Hát ez az! Még a végén azt hiszik, hogy Richard Castle valami súlyos betegségben szenved, holnapután meg már a halálhíremet keltik! Az ismert embereknek veszélyes másként viselkedniük, mint amit megszoktak és elvárnak tőlük - magyarázta sóhajtva a férfi.

- Ti tényleg a "Hátsó ablak"-ot nézitek? - derült Ryan, amikor meglátta a tévé képernyőjén James Stewart-ot begipszelt lábbal, pizsamában, távcsővel a kezében.

- A sors keze - magyarázta Kate, és elmesélte a filmválasztás mikéntjét.

Mindannyian élvezték a kellemes, baráti beszélgetést és a borozgatást. Régen tudtak már közösen eltölteni egy felhőtlen estét, amikor nem a nyomozásról beszélgettek. Persze azért kielemezték az FBI tehetetlenségét, és Gates lojalitását. Kate és Castle csak azt a pillanatot érezték feszültnek, amikor Ryan megmutatta a kislányáról készült első fényképeket a telefonján. A készülék kézről kézre járt, és persze mindannyian dicsérgették a gyönyörű újszülöttet, de Castle-nek vigyáznia kellett, nehogy leolvassák az arcáról, hogy mennyire elolvadt a baba látványától, Kate-nek pedig arra, meg ne lássák, milyen érzelmi vihar keletkezett a lelkében. Észre sem vették, milyen gyorsan elrepült az idő.

- Na, fiúk, indulás! - állt fel Lanie, és tenyerét összecsapva siettette a két férfit, mint tyúkanyó a csibéit. - A betegeknek pihenésre van szüksége.

- Ezt még szeretnénk odaadni nektek - komolyodott el Javi, és miközben ő is felállt, zakója belső zsebéből egy könyvecskét vett elő. - Nem láthattátok a legszebb pillanatot, amit ez az ügy tartogatott nekünk, amikor a gyerekek találkoztak a szüleikkel, ezért ezt készítettük nektek - nyújtotta meglepett barátai felé a bőrkötéses könyvet, aztán rájuk mosolygott.

- Kettesben nézzétek meg! - mosolygott Kevin is titokzatosan, és sietve elbúcsúztak.

Amikor becsukódott az ajtó, Castle kíváncsian felhúzott szemöldökkel nézett Kate-re. A nő ugyanolyan kíváncsi volt, mint az író, bár azt már sejtette a lapok vastagságából, hogy nem egy egyszerű könyvről van szó, és maga sem értette, miért született meg a fejében az ötlet, hogy ne nézzék meg azonnal. Talán félt egy újabb érzelmi megrázkódtatástól, talán kicsit hergelni akarta Castle kíváncsiságát.

- Feküdjünk le, és akkor nézzük meg!

- Mi? De ... de miért várnánk? - duzzogott a férfi.

- Sokkal kényelmesebb lesz. Beveszel egy fájdalomcsillapítót, lezuhanyozol, és bebújsz az ágyba. Itt csak szenvedsz - vonta össze szigorúan a szemöldökét a nő.

- De hát honnan tudod, hogy fáj?

- Tudod, Castle, nyitott könyv vagy előttem - mosolyodott el fölényesen Kate, miközben arra gondolt, egyre jobban kételkedik ebben az állításában.

Castle beletörődve a sorsába sóhajtott, és elindult megkeresni a kórházban kapott gyógyszert.

Fél óra múlva már az ágyban fészkelődött, hogy kényelmes helyet találjon magának, bár a tabletta jótékony hatását már érezte. Türelmetlenül pislogott az éjjelszekrényre tett könyvecske és a fürdőszoba felé.

- Beckett! Ennyi idő csak a menyasszonyoknak kell, hogy elkészüljenek - kiabált, hogy sürgesse.

- Castle, menyasszony vagyok - hallotta Beckett kissé kárörvendő hangját.

- Hm ... ebbe belesétáltam - sóhajtott lemondóan, aztán néhány másodpercig még szemezett a könyvvel, végül gondolt egyet, és áthajolva az ágyon, az éjjeliszekrény felé nyújtózott, amikor kinyílt a fürdőszobaajtó, és szembetalálta magát Kate szikrázó tekintetével.

- Csak nem vetemedtél volna arra, amire gondolok? - húzta fel a szemöldökét a nő, és gyorsan bebújt a férfi mellé az ágyba.

- Dehogy! - emelte kezeit ártatlansága jeléül a magasba az író, aztán szorosan Kate mellé ült.

- Na, lássuk! - fogta a kezébe a könyvet Beckett, és felhajtotta a bordó, bőr borítót. Amikor meglátták, mit rejtenek a lapok, lélegzetvisszafojtva itták magukba az eléjük táruló képeket. Egy fotóalbumot tartottak a kezükben, aminek az első oldalán gyermeküket ölelő nőket és férfiakat láttak, mindannyiuk szeme könnytől csillogott, tekintetükben benn volt az előző idők fájdalma, reményvesztettsége, és a hihetetlen boldogság is. A képet akkor készítette valaki, amikor a kapitányságon várakozó szülők karjaiba rohantak a kiszabadított gyerekek. Döbbent csendben futtatták végig szemüket a picik és szüleik arcán, és mindketten úgy érezték, mintha megelevenedett volna a kép a szemeik előtt. Kate lassan lapozott. A következő oldalakon pillanatképek voltak a találkozás felemelő perceiről, egy-egy családot közelebbről mutatva, végül pedig az album egyik oldalán az a kép volt a gyerekekről, amit napokig láttak a fehér táblára kitéve, a másik oldalon pedig ugyanaz a kisfiú vagy kislány mosolygott vissza rájuk szüleik ölelő karjában. Mindegyik kép alatt egy szó állt: "Köszönjük!", és a szülők aláírása.

Beckett nem nézett Castle-re, de tudta, hogy a férfi ugyanazt érzi, amit ő. Hallotta, ahogy nagyokat nyelve próbálja megakadályozni, hogy sírjon, aztán a szeme sarkából látta, amikor egy gyors mozdulattal letörli a könnyeit. Ő hagyta, hogy végigcsorogjanak az arcán. Az utolsó képeknél hosszabban időzött. Amy és Joe, a templomban imádkozó kisfiú hatalmas barna szeme nevetett a képen.

Kate lassan becsukta az albumot, és Castle-re nézett. Lágyan megcsókolta, aztán megsimogatta a férfi arcát.

- Már pontosan értem, miért vagy rendőr - suttogta az író.

Kate elmosolyodott, lekapcsolta a lámpát, és szorosan a férfi mellé simult. Nem tudta miért jutott eszébe egy olyan kisgyerek arca, akinek a képe nem volt az albumban, akinek a fotóját a kapitányságon őrizte az asztalában. A kis csecsemő, mintha megbabonázta volna a hatalmas kék szemeivel, amikor a karjaiban tartotta. Aztán eszébe jutott, hogy Castle élete addigi legnagyobb fájdalma közepette is mennyire óvta a fiúcskát. Még azután is szorosan ölelte magához, amikor az eszét vesztett nő ágyékon rúgta, és a kínok kínját kellett átélnie. Milyen erős ösztönök dolgoznak a férfiban? Csodálatos apa lenne - állapította meg sokadszor, de most arra is gondolt, ha ő meghalna egy bevetésen, Castle akkor is megvédené a világ gonoszságától, és boldoggá tenné a gyermeküket. A férfi karja a derekán nyugodott, és ujjaival cirógatta a bőrét. Megfogta az erős, mégis oly gyengéd kezet, és a hasára húzta. Érezte, ahogy Castle teste megfeszül, ujjai simogató mozgása megáll. Még jobban a férfi ölébe kucorodott, fenekét érzékien az ágyékához nyomta, miközben a meleg, ölelő kezet a hasán levő hegre tette.

Nem akarta, hogy bármi közéjük álljon. Sem a félelmet és fájdalmat idéző hegek, sem az elhallgatott érzelmek. A tudat, hogy lehet gyereke, és a szúrás nem okozott maradandó károsodást, más megvilágításba helyezte a sebhelyet. Már nem gondolta úgy, hogy jelentősége lenne.

Eddig a pillanatig érezte a megnyugtató érzést, ahogy Castle meleg lehelete néhány másodpercenként megsimogatja a nyakát, mellkasa egyenletes ütemben emelkedik a hátánál, de most mindkettő abbamaradt. 

Castle mozdulatlanná dermedt. Emlékezett a pillanatra, amikor Kate nem akarta, hogy megérintse a heget, sőt azt sem, hogy lássa. Akkor nem értette, miért bántja a nőt a szúrás nyoma, vagy hogy milyen érzéseket szabadít fel benne, most meg azt, miért változott meg. Egy pillanatig vacillált, vajon jól érti-e Kate mozdulatát, aztán amikor érezte, hogy a finom, apró ujjak határozottan fogják az övét, már nem érdekelték a miértek. Óvatosan, éppen csak érintve a bőrt, megsimogatta a feszes has sima, bársonyos bőrét, amelyen alig volt kitapintható a heg. Fellélegzett. Érezte, ahogy Kate megmoccan, és ugyan csak millimétereket mozdul az ölében, ágyéka azonnal reagált az érzéki nyomásra. Kicsit simogatta még a selymes bőrt, ujjai körkörös táncot jártak a nő köldöke körül, aztán lassú felfedezőútra indult a póló alatt.

Kate elmosolyodott. Remélte, hogy még nagyon sokáig elég lesz egy ilyen félreérthetetlen, apró mozdulatot tennie ahhoz, hogy felkeltse a vágyat Castle-ben! Hagyta, hogy a férfi keze akadálytalanul haladjon felfelé, amíg el nem éri a mellét. A gyengéd, finom érintés hatására bizsergés futott át az egész testén. Behunyt szemmel hagyta, hogy az ujjak érzéki játékot játsszanak teste egyik legérzékenyebb pontján, de hamarosan úgy érezte, mindennél jobban vágyik arra, hogy ő is megérinthesse a férfit, ezért szembe fordult vele, nyaka köré fonta a karját, és megcsókolta. Ajkuk lassan találkozott, puha, finom érintéssel, mintha most fedeznék fel egymás ízét. Amikor beletúrt a sűrű hajba, a férfi ajka engedelmesen elnyílt, és nyelvük ismerős játékba kezdett. Castle keze simogatta a lapockáját, aztán végigsiklott a gerincén, de a szűk kis rövidnadrágnál megállt. 

- Kate! Szabad neked ezt? - suttogta zihálva a férfi, és elhúzódva, ködös tekintettel nézett rá.

- Nekem igen, de neked? - kérdezte kételkedve. Most döbbent csak rá, hogy a férfi közelsége olyan intenzív hatással volt rá, hogy megfeledkezett arról, lehet, hogy nem is szabadna szeretkezniük, hiszen Castle-nek nemrég még fájdalmai voltak. 

- Nincs olyan földi erő, ami most megakadályozhat abban, hogy szeresselek - nyelt egyet az író, magához húzta Kate-et, és lágyan megcsókolta a nyakát - feltéve, hogy te is annyira kívánod, mint én.

Ahogy kimondta a szavakat, el is bizonytalanodott. Kate hozzábújt, simogatta, csókolta, de nem érezte azt a szenvedélyt, azt a tüzet, ami minden szeretkezésük alkalmával elkápráztatta. 

- Te ... te még nem ... ? - húzódott hátrébb, és kérdő, ugyanakkor bocsánatkérő tekintettel kutatta a nő vonásait. - Miért nem szóltál, hogy még nem készültél fel rá? - kérdezte, miközben átkozta magát, amiért attól az apró kis mozdulattól, hogy a nő feneke az ágyékának nyomódott, testének ősi vágya átvette az irányítást a józan esze fölött, és nem is mérlegelte, mit szeretne Beckett. Megsérült, legyengült, érzelmileg is megviselték a történtek, egyáltalán nem biztos, hogy kívánja a szeretkezést.

Beckett szeretetteli mosollyal nézte a bűnbánó szemeket.

- Felkészültem, Castle - simogatta meg a férfi arcát - csak szeretném, ha sokáig emlékeznél erre az éjszakára.

Nézte, ahogy a férfi tekintete megtelik élettel, először a meglepetést, aztán a kíváncsiságot, végül a szerelmet tükrözték a kék szemek.

- Minden éjszakánkra emlékszem - mondta elrévedő tekintettel, aztán pajkos mosollyal hozzátette: - meg a nappalokra is. Emlékszem, amikor ...

- Megint túl sokat beszélsz, Castle - tette a férfi szájára a mutatóujját Kate, aztán hogy véletlenül se ragadja magával valami múltbéli emlék az élénk képzeletű írót, megcsókolta.

Sokszor, és sokféleképpen szerették egymást. Mohón hajszolva a kielégülést, szinte percek alatt meghódítva a gyönyör csúcsait, elnyújtva, lassan ébresztve az érzékeket, nevetve, incselkedve, játékossággal fűszerezve a csókokat és a simogatásokat, bevetve jeget, bilincset, epret és tejszínhabot, ágyban, puha párnák közt, selymes fűben, vagy a tó bársonyosan simogató, langyos vizében. Egy dolog volt közös az együttléteikben. Mindketten úgy akarták megélni a földi mennyországot, hogy nagyobb örömöt akartak okozni a másiknak, mint amennyit vártak tőle.

Castle nem tudta, mire gondol Kate, vagy mivel akarja emlékezetessé tenni ezt az éjszakát, ezért hagyta, hogy ő irányítson. Nem kívánt mást, mint boldoggá tenni a nőt, akit igaz szerelemmel szeret.

Soha nem szeretkeztek ilyen lassan. Minden simogatás, minden csók leheletnyi, puha érintés volt, ami olyan finoman hozta lázba a sejteket, mint még soha. A szenvedély, ami máskor pillanatok alatt repítette őket egy másik, ösztönök uralta világba, most lassan, négyzetcentiméterről négyzetcentiméterre bizsergette meg a testüket. Ajkuk, nyelvük és ujjaik érzéki táncot jártak anélkül, hogy siettették volna a beteljesülést. Hol behunyt szemmel, hol egymás tekintetében elmerülve élvezték, ahogy minden idegsejtjük életre kel, hogy végül szabad utat engedjenek a lüktető vágynak.

Amikor Kate megérezte, ahogy Castle forró teste megborzong, gyengéden maga fölé húzta a férfit, és megnyitva nőisége kapuját, magába fogadta a lüktető férfiasságot.

Ahogy a nő meleg öle körülölelte, Castle úgy érezte, soha nem fog betelni ezzel az érzéssel. Miközben lassan mozogni kezdett, ujjaik összekulcsolódtak, tekintetük elmerült a másikéban, mintha nemcsak a testük, de a lelkük is eggyé vált volna abban a pillanatban.

Nem akarták siettetni a beteljesülést. Sokáig akarták érezni összefonódó testüket, a bőrükből áradó forróságot, zakatoló szívverésüket, vágyaik lüktető bizonyítékát. Lassan ringatóztak, egy ütemre mozdultak az izmaik, egyszerre hagyták el ajkukat a sóhajok. Amikor Castle úgy érezte, nem bír uralkodni a testén, Kate körmei mélyen belenyomódtak a hátába, miközben szorosabban magához húzta, és megemelte a csípőjét, hogy még jobban magába fogadja a férfit. Végsőkig ingerelt érzékeik, a gyönyör teljes beteljesülése után áhítozó sejtjeik nem vártak tovább, és átvették az irányítást. A vágy ősi ritmusa egyre gyorsabb ütemet diktált, míg egy utolsó, mindent elsöprő mozdulat egy pillanat alatt felszabadította az összes felgyűlő energiát. A gyönyör, mint egy hatalmas robbanás söpört végig minden porcikájukon, és árasztotta el boldogsággal az összes sejtjüket.

Percekkel később, még mindig zihálva, remegve fonódott össze verejtékben úszó testük. Sokáig szótlanul simogatták még egymást, apró csókokkal téve teljessé az elégedett, megnyugtató boldogító mámort, ami még mindig hatalmában tartotta őket. Amikor szívverésük lecsillapodott, és felajzott érzősejtjeik megnyugodtak, Castle hanyatt feküdt, és finoman cirógatta a vállán nyugvó nő karját. Nem tudta, miért mondta Kate, hogy sokáig emlékezzen erre az éjszakára, de elérte a célját. Ez nem szex volt csupán, de még csak nem is szeretkezés. Író létére nem talált rá megfelelő szót. Talán szerelmeskedés - ízlelgette magában a hangsort. Valami sokkal több volt, mint amit szavakkal ki tudott volna fejezni. Valami megmagyarázhatatlan csoda, amit csak két olyan ember élhet át, akik feltétel nélküli, önzetlen szerelemmel szeretik egymást. Soha, senkivel nem élte még át ezt a csodát, és tudta, hogy Kate-n kívül nem is fogja soha.

- Mindig emlékezni fogok erre az éjszakára - szólalt meg halkan, és nem látta, csak érezte, hogy Kate elmosolyodik. Nem is sejtette, hogy az, amitől felejthetetlen lesz számára ez az éjszaka, az nem a szerelmeskedésük volt.

Beckett sokáig töprengett, hogyan ossza meg a férfival élete talán legnagyobb döntését. Soha nem volt a szavak embere, ha az érzelmeiről volt szó, akkor pedig különösen nem.

- Castle, belegondoltál, mennyi minden történt velünk az elmúlt hetekben? - kezdte anélkül, hogy felnézett volna.

- Hát, nem unatkoztunk! - vigyorodott el a férfi, de a következő pillanatban a mosoly grimasszá változott, és nyelt egyet. - Azért van, amire nem szívesen emlékszem. A tűsarkúidra már nem tudok rettegés nélkül ránézni - nyögte, miközben ösztönösen az ágyéka felé csúsztatta a paplanon a kezét, de Kate megelőzte.

- Az én tűsarkú cipőimtől nem kell félned - mosolygott a férfira, aztán kihívóan felhúzta a szemöldökét - persze, csak addig, amíg nem kacsintgatsz más nőkre.

- Én? Más nőkre? - háborodott fel tettetett sértődöttséggel az író. - Ha csak eszembe jut, hogy mennyi tűsarkú sorakozik a szekrényedben, rá sem merek nézni a nőkre. Persze Anyát és Alexis-t kivéve - mondta csibészesen mosolyogva, aztán nyelt egyet, és komolyra fordítva a szót, folytatta. - Arra sem akarok emlékezni, amikor megláttam a terjeszkedő vérfoltot a farmerodon, és rájöttem, hogy megszúrtak, a mentőben és a kórház folyosóján eltöltött időre sem. Rettegtem, hogy elveszítelek - suttogta halk, elhaló hangon.

Beckett azt hitte, a férfi a szép, és felemelő pillanatokat fogja említeni, de a rossz emlékek újjáéledése csendet szült közöttük. Még túl frissek, és túl fájdalmasak voltak. Elgondolkodva harapta be a száját. Talán mégsem ez a pillanat a megfelelő, hogy kitárulkozzon a férfi előtt.

Castle felidézte magában a pillanatot, amikor Kate magához tért, aztán a napokat, amiket a kórházban töltött a nő. Addig jutott az emlékezésben, amíg Kate el nem indult Lanie-vel a patológus lakására, amikor egy nyugtalanító gondolat kezdte befészkelni magát a fejébe. Amióta együtt voltak, neki soha nem kellett másra figyelnie a szeretkezéseik során, mint hogy eljuttassa Kate-t a földi mennyországba, a védekezést mindig a nő vállalta magára. Tudta, hogy fogamzásgátló tablettát szed, amiről soha nem feledkezett meg, de a szúrás utáni műtétet követően biztos, hogy nem adtak neki. Ha azonban a kórházban töltött idő alatt nem szedte a gyógyszert, akkor ... akkor most neki kellett volna vigyáznia rá. A vizsgálat azt mutatta, hogy minden rendben van, nem sérült a petevezetéke, de biztosan nem lenne ideális egy ilyen vérveszteség és műtét után azonnal teherbe esni, arról nem is beszélve, hogy Kate nem akar gyereket.

Castle agyában száguldoztak a gondolatok, és egyik sem biztatott semmi jóval. Ha az ő figyelmetlensége, felelőtlensége miatt Kate megfogan, vajon hogyan fog rá nézni, és vajon hogyan fog dönteni? Ha elvetetné a babát - amit ugyan elképzelni sem tudott, mégis felmerült benne a gondolat - akkor idővel meggyűlölné magát is és őt is, ha megtartaná, akkor is őt okozná, hogy nem engedte meg neki a szabad döntést, sértett lenne és megbántott, végül elhidegülnének egymástól. Csak félve mert arra gondolni, hogy a méhében növekvő élet olyan érzéseket váltana ki a nőből, hogy végül boldoggá tenné egy kisgyermek.

Egy ideig vacillált, hogy felhozza-e a témát, vagy várjon, és idővel kiderül, hogy talán alaptalan a félelme, de úgy érezte, képtelen lenne hetekig bizonytalanságban élni, miközben lelkiismeret-furdalás gyötri. Vett egy nagy levegőt.

- Kate, én ... én ... azt hiszem, ... nem vigyáztam - nyögte ki félve. A hatás, amire számított, nem maradt el. Kate a könyökére támaszkodva elhúzódott tőle, és ránézett. Tekintete semmi jót nem ígért. Szemében megdöbbenés, majd csalódottság tükröződött.

- Azt hiszed? - kérdezte olyan hangsúllyal, mint amikor egy átlátszó hazugságon kapott gyanúsítottat szembesít a hazugságával. - Én tudom, hogy nem vigyáztál.

Kate nézte a kék szemekben tükröződő lelkiismeret-furdalást és megbánást. Nem így tervezte a dolgokat, de ha mát így alakult, kihasználja a helyzetet. Amikor megértette, mire gondol a férfi, és milyen riadalom ül a tekintetében, tudta, hogy annak ellenére, hogy Castle mindennél jobban vágyik egy kisbabára, szándékosan soha nem kényszerítené rá az akaratát. Meghatotta a férfi reakciója. Egy pillanatig jólesett abban a hitben ringatnia, hogy haragszik rá, de érezte, nem lenne tisztességes tovább játszadoznia az érzéseivel. Amikor váratlanul elmosolyodott, és megcsókolta a férfit, az annyira meglepődött, hogy visszacsókolni is elfelejtett.

- Már nem kell, hogy vigyázz - suttogta a csókba. Hallotta, ahogy az író tüdejéből kiszakad egy megkönnyebbült sóhaj.

- Azt hittem, nem szeded a gyógyszert - mondta két csók között Castle, miközben úgy érezte, egy hatalmas kő gördül le a szívéről. Meglepetésére Kate kissé eltávolodva a két tenyerébe fogta az arcát, és huncut mosollyal a száján, a szemébe nézett.

- Nem szedem a gyógyszert - ejtette ki jelentőségteljesen a szavakat.

Castle nézte a rászegeződő gyönyörű szempárban csillogó, táncot lejtő fénypontokat. Kate mondatai zakatoltak a fejében. A következtetése logikus volt és egyértelmű, de nem merte hinni, hogy igaz.

- Ne ... nem értelek - suttogta rekedt hangon.

- Nem szedek gyógyszert, és nem kell vigyáznod, legalábbis néhány hónap múlva már nem - ismételte meg a nő, és huncutul hozzátette: - Mire következtet ebből egy jó krimiíró?

Kate várta, hogy a férfi arcán megjelenik a boldog mosoly, de Castle csak nézett rá komolyan, tekintetében hitetlenkedés és a remény látszott. Még mindig nem mert hinni. Érezte, ahogy a nő keze gyengéden megsimogatja, és amikor ajka puhán az ajkához ért, lehunyta a szemét. Aztán meghallotta Kate alig hallható hangját.

- Rick! Szeretlek, és szeretném megtudni, milyen édesanyának lenni - lehelte a szavakat a csókba.

Castle akkorát ugrott, mintha villám csapot volna belé.

- Ez ... ez azt jelenti, hogy ... - kérdezte ragyogó tekintettel.

- Igen Rick, azt jelenti, hogy szeretnék egy kisgyereket - mosolygott rá a nő - de csak ha megígéred, hogy igyekszel, hogy ha kisfiú lesz, akkor olyan csibészes mosolya legyen, mint neked!

- Ígérem, ígérem - emelte boldogan esküre a kezét Castle, aztán magához ölelte Kate-t, és könnytől csillogó szemekkel hozzátette: - Te pedig ígérd meg, hogy igyekszel, hogy ha kislány lesz, olyan gyönyörű szeme legyen, mint neked!

Kate néhány másodpercig hallgatott, aztán pajkosan felhúzta a szemöldökét.

- Mi lenne, ha mindketten megpróbálnánk betartani az ígéretünket?

Nézte, ahogy a férfi elhomályosuló tekintete a távolba réved. Tudta, hogy képzeletében már látja a huncut mosolyú kisfiút és a gyönyörű szemű kislányt, kettejük ölelő karjai között.

- Igazad volt. Soha nem felejtem el ezt az éjszakát - suttogta Castle, miközben magához ölelte Kate-t, és tudta, hogy ebben a pillanatban nincs nála boldogabb ember a földön.

/VÉGE/