Változatok egy témára 8. (teljes/3.)

- Persze, de csak ha nem rondítunk bele a nászutatokba - mosolyodott el Espo, és lassan szedelőzködni kezdett.

Egy óra múlva Kate felfrissülve lépett ki a zuhany alól, felvette a Nassauban vásárolt tűzpiros csipkés hálóinget, kicsit felborzolta lágy hullámokban leomló haját, és elégedetten nézett bele a fürdőszoba hatalmas tükrébe. Remélte, hogy sikerül a szexis ruhadarab színével meglepnie Castle-t.  Már előre elképzelte, ahogy a kék szemek végigsiklanak a testén, amikor belép a hálószobába, és szinte látta maga előtt, ahogy megcsillan a vágy a férfi tekintetében. Elmosolyodott a gondolatra, hogy milyen nyitott könyv előtte az író, és magabiztos mozdulattal kitárta az ajtót. Castle az ágyban ült, és tollal a kezében, elmélyülten nézett egy papírt, ami előtte hevert a takarón. Kate egy pillanatig meglepetten nézte a férfit, aztán amikor rádöbbent, hogy a tervei kezdenek semmivé foszlani, érzéki hangon megszólalt.

- Castle!

Néhány másodpercig várt, de mivel a férfi fel sem nézett, csalódottan elindult az ágy felé.

- Mégsem nyitott könyv - morogta maga elé bosszúsan, miközben bebújt a takaró alá.

Castle mereven nézte az ölébe fektetett lapon virító jókora betűket, aztán csalódottan sóhajtott egyet.

- Megőrjít, hogy nem jövök rá, miért olyan ismerős ez a név - dohogott. - Bert Apparozo - ízlelgette a hangsort.

- Engem is van, ami megőrjít - ejtette ki éllel a szavakat Kate, miközben hátat fordítva a férfinak, feljebb húzta a takarót.

- Mi? - kérdezte gyanútlanul Castle, de még mindig a papírt bámulta.

- Mondjuk az, ha egy név úgy összekever valakit, hogy a terveim semmivé foszlanak.

Kate kissé a férfi felé fordította a fejét, hogy az végre érzékelje a csalódottság szülte bosszúságát, de ahelyett, hogy Castle megérezve a burkolatlan célzást ránézett, hirtelen megmerevedett, tekintete a távolba révedt, amiből Kate tudta, hogy gondolatai villámként cikáznak, és valami szeget ütött a fejében.

- Egy név összekever valakit - ismételte meg töprengve a nő szavait. - Egy nevet összekever valaki - motyogta maga elé.

Kate most már érdeklődve figyelte, mikor böki ki az író, hogy milyen felfedezést tett, ezért várakozón felé fordult.

- Hát persze! - kiáltott fel ragyogó szemekkel, szélesen elmosolyodva a férfi, és először a papírra írt névre, majd a győzelem büszkeségével Kate-re nézett. - Összekeverte a neve betűit! Bert Apparozo, azaz Roberto Zappa! A bűvész bérelte az autót, és vette fel a pénzzel együtt Antont a bank előtt - csillogott izgatottan a szeme.

Kate nem tudta megállni, hogy el ne mosolyodjon, és a könyökére támaszkodva nézte a férfit. Szerette, amikor egy rejtély megoldása felett érzett győzelem előhozta belőle az önfeledten boldog gyermeki vonásokat, és olyan szélesen mosolygott, hogy szeme résnyire szűkült és megjelentek a sarkában a nevető ráncok, tekintete pedig elismerésre áhítozva fonódott össze az övével. Már nem is értette, miért is várta, hogy a férfi az ágyban unatkozva fog ücsörögni, amikor tudhatta volna, hogy képtelen bármi másra figyelni, ha valami megoldásra váró rejtély a fejébe fészkeli magát? Ráadásul el kellett ismernie, hogy ez a felfedezés jelentős mérföldkő lehet az ügy megoldásában, így elismerően húzta fel a szemöldökét, de a következő pillanatban egy kellemetlen gondolat fészkelte be magát a fejébe.

- Hm ... gondolom, akkor most egy új elméletet fogsz gyártani - mondta lemondóan.

Castle azonban nem reagált a szavaira, és az előbbi kitörő öröm okozta széles mosoly boldog rácsodálkozássá szelídült az arcán. Ajka elnyílt, csillogó tekintete kíváncsivá vált, és nem mozdult Kate válláról.

- Te valami vadító pirosban vagy? - kérdezte pajkosan mosolyogva, aztán beharapta az alsó ajkát, és finoman megcirógatta Kate vállát úgy, hogy közben lecsúsztatta a hálóing vékony pántját a nő karjára. Az éjjeli lámpa fényében szinte lángolt a csipkés vörös anyag a hófehér párnán, és Castle még bronz-barnábbnak látta a nő bársonyos bőrét. Kate szerette a kényelmes hálóruhákat, az egyszerű pamut pólót egy kis testhez simuló sorttal, vagy hosszú pamut pizsamanadrággal, ahogy ő is a kényelem híve volt. Azt is tudta azonban, hogy ha el akarta varázsolni a nő, akkor felvett valami nagyon szexis, csipkés selyem hálóinget, de mivel azok mindig feketék vagy fehérek voltak, most meglepődött.

- Hát, hogy vadító lenne, abban egyre jobban kételkedem - húzta el a száját az iménti kellemetlen csalódást felidézve Kate, de hagyta, hogy Castle lassan lejjebb húzza róla a takarót. Ahogy a férfi tekintete végigsiklott a nőies formáit kiemelő gyöngyházfényű anyagon, az éjszakáról szőtt tovatűnt reményei újra feléledni látszottak. Még néhány másodpercig félve várt, nem térnek-e vissza a bűvészhez és az ügyhöz a férfi gondolatai, de az olyan átszellemült mosollyal, és olyan vágytól ragyogó tekintettel bámulta a finom, áttetsző csipkével díszített selymet a mellén, hogy elégedetten elmosolyodott.

- Sajnálom, hogy nem láttalak, amikor kijöttél a fürdőszobából - suttogta az író bűnbánóan, miközben ujjai finoman simítottak végig a lágy, vörös anyagon a nő hasán, aztán játékosan elindultak felfelé, hogy gyengéden megérintsék a nőiség kerek, duzzadó halmait. Amikor Castle meglátta leheletnyi selymen átsejlő, vágytól megkeményedő mellbimbókat, nyelt egyet, és közelebb csúszott a gyönyörű, minden porcikájában tökéletes, vágyakat felkorbácsoló női testhez. Amikor Kate átkarolta a nyakát és gyengéden, mégis határozottan magához húzta, már nem érdekelte, hogy milyen színű hálóink van rajta. Amikor ajka a nőéhez ért, behunyta a szemét. Úgy érezte, soha nem fog tudni betelni Kate édes csókjával. Lassan, minden apró érintést élvezve csókolóztak. Élvezték, ahogy ajkuk puhán összeér, ahogy nyelvük ismerős táncot jár, foguk fájdalmat nem okozva, érzékien harapja meg a másik ajkát. Castle finoman siklott végig Kate hátán, majd a fenekén és a combján, aztán vissza, végül gyengéden beletúrtak a hullámos hajzuhatagba, míg Kate ujjai Castle tarkóján borzolták fel a hajszálakat, aztán játszani kezdtek a férfi fülének legérzékenyebb részével.

- Tényleg sajnálom - suttogta két csók között a férfi, mivel hirtelen rádöbbent, hogy Kate valószínűleg izgatottan készült az éjszakára, ő pedig még csak rá sem nézett. Volt idő, amikor követett el hasonló hibát, és nem akarta, hogy Kate úgy érezze, nem tanult belőle. - De azt hiszem, már betöltötte a szerepét ez a vadító ruhadarab - mosolygott huncutan a nőre, miközben keze végigsimítva a hosszú, izmos combokon, becsúszott a hálóing alá.

- Úgy gondolja, Mr. Castle? - húzta fel kacéran mosolyogva a szemöldökét Kate, és elégedetten nyugtázta, hogy amikor ujjai befurakodtak a férfi pizsamanadrágja alá és rápaskolt a fenekére, megfeszültek az izmai és nyögött egyet.

- Határozottan úgy gondolom, Mrs. Castle - mosolygott vissza pajkosan az író, aztán a hátára fordult úgy, hogy magához ölelve Kate-t az fölötte helyezkedjen el. Egy pillanatig gyönyörködött a nőben, ahogy hátravetette a fejét, és előrehulló haját egy kecses mozdulattal hátrasimította. A mozdulattól megfeszültek a medencéjét ölelő combok, a kidomborodó kerek mellekre sejtelmesen simult rá a hálóing lágy anyaga, a ringó csípő puhán nyomódott lüktető férfiasságának. Hirtelen úgy érezte, már nem elég a lassú, gyengéd csók, a finom, puha érintés. Érezni akarta minden sejtjével a csodát, amit Kate adhat neki, és azt akarta, hogy a nő is ugyanúgy érezze a beteljesült vágyak mámorát, mint ő. Megfogta a hálóing két szélét, és kapkodva felfelé kezdte húzni.

Kate megérezte, hogy a férfit magával ragadta a szenvedély, ezért engedelmesen emelte fel a kezét, hogy megszabaduljon a vékony anyagtól, ami elválasztja őket, aztán boldogan érezte meg a semmivel össze nem hasonlítható borzongást, amikor előrehajolva meztelen teste a férfiéhoz simult. Mintha egy pillanat alatt átragadt volna rá a férfi szenvedélye. Izzott a teste, izzó nőiessége nem kívánt mást, mint csókok és simogatások között eggyé válni azzal a férfival, aki megtanította feltételek és félelmek nélkül szeretni.

- Most már csak rajtam van túl sok ruha - zihálta Castle huncutul mosolygó, csillogó szemekkel, miközben megpróbált minél gyorsabban megszabadulni a pizsamanadrágtól.

- És még mindig túl sokat beszélsz - mosolygott rá elnézően Kate, és hogy megakadályozza az ellenkezést, szenvedélyesen megcsókolta.

A trópusi nap olyan erővel ontotta sugarait, hogy a sötétítőfüggöny sűrűre szőtt szálai között is utat talált magának, és meleg sárgára festette a szobát. Kate egy ideig békés nyugalomban lebegett az álom és az ébrenlét határán, aztán érzékei egyre több ingert fogtak fel a külvilágból. Először a vállát cirógató, szakaszosan áramló meleg levegőt érezte meg, aztán a derekát ölelő kéz súlyát, majd a Castle testéből áradó meleget. Maga elé képzelte a mögötte békésen alvó férfit, és elmosolyodott. Felvillantak előtte az éjszaka szenvedélytől fűtött pillanatai: a mámorító beteljesülés, amikor Rick eljuttatta a gyönyörig, aztán a lelkében szétáradó boldogság, amikor a férfi becsukta a szemét, teste megfeszült, és megérezte, hogy ugyanazt éli át, amit néhány pillanattal azelőtt ő is érzett. Az édes emlék megnyugvással töltötte el, és engedte, hogy az álom újra magával ragadja. 

Amikor felébredt, hirtelen megérezte a túl nagy csendet, ezért megfordult, és hunyorogva kinyitotta a szemét. Csalódottan sóhajtott, amikor tudatosult benne, hogy érzékei nem csalják meg, és az ágy valóban üres mellette. Bosszankodva hanyatlott vissza a párnára, és arra gondolt, miért van az, hogy egy nap alatt már másodszor történik más, mint amit elképzel. Már sajnálta, hogy nem ébresztette fel simogatással vagy apró kis csókokkal Castle-t néhány órával ezelőtt, mert akkor élvezhette volna az együtt ébredés minden örömét. Ilyenkor szeretett befészkelődni a férfi ölébe, vagy hozzábújva a mellkasára fektetni a fejét, érezni a lélegzetvételét, a szívdobogását, az apró csókokat és a cirógató simogatást, ahogy a férfi keze megállíthatatlanul köröz a hátán vagy a karján. Ráadásul szinte mindig ő kelt korábban, és gyakran csipkedte meg a férfit azzal, hogy egy kimerítő éjszaka után úgy alszik, mint egy mormota, és reggelente alig tud életet lehelni magába. Bezzeg most! - És én még azt hittem, hogy nyitott könyv előttem minden gondolata - sóhajtotta maga elé, aztán a szemöldökét ráncolva töprengett, vajon csak egy kávét készít Castle, és akkor a vágyai mégis valóra válnak, mert visszabújik mellé a vékony takaró alá a férfi, vagy már Ryan-t faggatja, hogy mit derítettek ki, és közben eldicsekszik az új felfedezéséről a bűvésszel kapcsolatban. Dühösen fújtatott egyet, mert szinte biztos volt abban, hogy az utóbbiról van szó.

- Szeretem, amikor megjelenik az a két kis ránc a szemöldökeid között. Aranyos - hallotta meg hirtelen Castle mélyen zengő bársonyos hangját. - Bár jobban szeretem ezt az arckifejezést az őrsön, mint az ágyban - tette hozzá csibészesen mosolyogva.

Kate-t átjárta a boldogság, ahogy a rövid pizsamanadrágos, kócos, mezítlábas férfira nézett, aki kezében egy tálcát egyensúlyozva közeledett felé, majd egy pohár gőzölgő vaníliás latte-t nyújtott át neki. 

- Te nem iszol? - kérdezte csodálkozva, miközben belekortyolt a forró italba, és szemét egy pillanatra lehunyva élvezte, ahogy a vaníliás tejtől krémesen lágy kávé elkeveredik szájában a fahéjas tejszínhabbal.

- Egy órája ittam egy jó erős feketét - csúszott be a vékony takaró alá a férfi, és simogatni kezdte a nő hátát.

- Egy órája felkeltél? - fordult felé csodálkozva Kate, mire Castle izgatottan csillogó szemekkel, huncutul bólogatni kezdett. Az arckifejezés és a mozdulat gyanút ébresztett a nőben. Leengedte a poharat tartó kezét, és rosszallóan összehúzta a szemöldökét, amitől a két kis ránc újra megjelent közöttük. - Felhívtad a fiúkat, ugye?

Castle ártatlan arcot vágva felhúzta a vállát.

- Mégsem nyomozhatnak úgy, hogy nem tudnak egy fontos információról! Még ma szétcincálják a bűvész életének minden pillanatát - mondta elégedetten.

Beckett nézte a férfi csillog kék szemét, a szája sarkában bujkáló mosolyt, és megnyugodva vette tudomásul, hogy talán mégiscsak olyan a számára, mint egy nyitott könyv. Egészen biztos volt benne, hogy ez csak a kisebbik hír, amit közölni akart vele, és azért néz rá várakozással vegyes izgalommal, mert ki akar bökni még valamit.

- Ki vele Castle! Mi történt még abban az egy órában, amíg aludtam? - kérdezte szúrós nyomozótekintetét, és kemény hangját elővéve, aztán belekortyolt a kávéba.

- Hát ... megbeszéltem a fiúkkal, hogy estig hagyják békén Roberto Zappa-t - mosolygott büszkén a férfi, bár hangjába némi félszegség vegyült. Remélte, hogy Beckett jó ötletnek tartja a tervét, de abból, hogy a nő félrenyelte meglepetésében a kávét, és szikrákat szóró tekintettel pillantott rá két köhögőroham között,  érezte, hogy ez csak vágyálom marad.

- Hagyják békén? De hát ő lépett elő az első számú gyanúsítottá! - háborgott Kate levegő után kapkodva, miután megszabadult a kínzó köhögéstől. - Milyen őrültséget találtál ki?

Castle ugyan nem szerette, amikor Beckett gyönyörű zöldesbarna szemei ilyen gyanakodva és haragosan néznek rá, mégis élvezte ezeket a pillanatokat, amikor meg tudta lepni, ezért magabiztosan mosolyogva, büszkén felszegte a fejét és kihúzta magát az ágyban.

- Csak nyerek egy kis pénzt - mondta önelégülten.

Kate agyában villámgyorsan cikáztak a gondolatok, hogy megfejtse Castle talányos válaszát, aztán néhány másodperc múlva a felismerés döbbenete jelent meg a tekintetében.

- Mondd, hogy nem akarsz kártyázni! - sisteregtek a szavai.

- Délután ötkor újra összeül a pókercsapat, és én is ott leszek!

- Jézusom, Castle! Lehet, hogy Zappa a gyilkos, te meg rá akarod ébreszteni, hogy a nyomában jársz? - kérdezte dühösen. - Ha veszélyt érez, vagy lelép, vagy megpróbál eltakarítani az útból!

- Vagy - emelte fel jelentőségteljesen a mutatóujját Castle - ki tudok szedni belőle valami olyan információt, amivel bizonyítékot szerezhetünk a bűnösségére.

- De ... de egyáltalán, hogyan kerülnél te oda? - kérdezte Kate az utolsó szalmaszálba kapaszkodva, hogy talán nem is tudja megvalósítani a tervét a férfi, de ahogy ránézett, már tudta, hogy valószínűleg már mindent elintézett.

- A "titkos" pókerpartikról szinte mindenki hallott, még a díszletmunkás fiú is, ezért gondoltam, kizárt, hogy Irene Welles, az igazgatónő ne tudott volna róla. Kicsit beszélgettem vele a cirkusz és a média kapcsolatáról, meg a gazdasági vezetője megbízhatóságáról egy esetleges adóellenőrzés kapcsán, és máris elfoglalhattam Anton helyét a csapatban.

- Castle! Te megzsaroltad az igazgatónőt? - képedt el Beckett, miközben a nyitott könyv elmélete megint romokban hevert.

- Dehogy! - játszotta az ártatlant színlelt felháborodással az író. - Csak elmeséltem neki, hogy mennyire szeretek pókerezni, és hogy milyen jól festene a New York Ledger-ben egy dicsérő cikk a cirkuszról, amiben egy híres bestseller író áradozik a nagyszerű produkcióikról.

- Aha - húzta el a száját dühvel vegyes hitetlenkedéssel Beckett, miközben leplezetlen dühvel nézett a férfira. - Az adóhatóság meg csak úgy mellesleg került szóba, ugye? - kérdezte gúnyosan, aztán nagyot sóhajtott. Bármennyire is meglepte Castle viselkedése az utóbbi egy órában, ismerte annyira, hogy biztos legyen abban, hogy bármi áron véghezviszi a tervét. Megitta az utolsó korty kávét, bár úgy érezte, most aztán nincs szüksége a koffein szívdobogtató, izgató hatására, aztán nagyot sóhajtva a férfi mellé feküdt, és tekintetét a mennyezetre szegezte.

- Mi a terved? - kérdezte beletörődve a helyzetbe.

- Nincs tervem - válaszolt könnyedén az író. - Csak nyerni akarok, és közben beszélgetünk.

- Na persze! - dohogott Kate, aztán összeszorított szájjal tovább bámulta a mennyezetet.

Castle kezdte úgy érezni, hogy elvette a sulykot. A rájuk telepedő kínos csendből legalábbis erre következtetett. Hirtelen elbizonytalanodott, és számtalan olyan helyzet jutott eszébe, amikor hasonlót érzett. Ilyenkor az szokott segíteni, hogy az anyja más szemszögből közelítette meg az adott problémát mint ő, és ez kibillentette a patthelyzetből. Talán most is meg kellene néznie a dolgot Kate szemszögéből. Bátortalanul közelebb csúszott a nőhöz, hogy összeérjen a testük, és oldalra fordulva a gyönyörű, de dühöt sugárzó arcra nézett.

- Nem felejtettem el, hogy a nászutunkon vagyunk - kezdett bele halk, meleg baritonján. - A pókerparti csak néhány óra lesz, és megígérem, hogy kárpótolni foglak érte.

Pár pillanat múlva megnyugodva látta, hogy Kate kemény vonásai ellágyulnak, aztán a nő lassan felé fordul. A zöldesbarna szempár komolyan szegeződött rá. Egy ideig nézte a különös tekintetet, végül nagy levegőt vett, hogy felsorolásba kezdjen, mi mindennel fog kedveskedni a nőnek, ha most belemegy a pókerpartiba, de Kate hirtelen a szájára tette a mutatóujját, hogy ne tudjon megszólalni. Még mindig fogva tartotta a nő tekintete. Nem is olyan régen volt, amikor ennyi féltést látott benne.

- Nem a nászútról és az időről van szó, Castle - szólalt meg halkan Kate, miközben végigsimított a férfi arcán, aztán ujjai a fülén fehérlő kötéssel kezdtek játszani. - Csak ... ez az ügy játéknak indult, szórakoztató rejtvénynek, amiben nincs felelősségünk, és azt hittem, hogy veszélye sincs. Szerettem volna néhány hetet úgy eltölteni veled, hogy nem kell félnem. De mintha vonzanád a veszélyt: ha Grigorij Petrov kése néhány centiméterrel arrébb repül, akkor most nem feküdnénk itt egymás mellett, ahogy akkor sem, ha Gary Hartnett nem fékezi meg a tigrisét. Most meg pókerezni akarsz olyanokkal, akik között lehet, hogy egy gyilkos is van.

Kate elhallgatott, a kezét levette a férfi arcáról, és megfordult az ölelő karok között. Nem akarta, hogy Castle többet lásson a félelméből, mint amennyit ő el akart árulni.

Hallgattak. Castle-t szíven ütötte a nő tekintete és a szavaiból kicsengő féltés. Már nem is tartotta olyan jó ötletnek azt a pókerpartit. Érezte, hogy ezek után nem tudná felszabadultan élvezni azt az izgalmas helyzetet, ezért nem kezdett bele a bizonyításba, hogy miért is nem lenne veszélyes a helyzet.

- Lemondom, ha akarod - suttogta Kate fülébe, aztán kisimította a nő nyakából a selymes hajtincseket, és puhán érintve a nő nyakának érzékeny bőrét, apró csókokkal borította be.

- Ne mondd le! - hallotta meg Kate határozott hangját.

Castle csodálkozva könyökölt fel, hogy lássa a nő arcát, mert nem akart hinni a fülének. Teljesen összezavarodott.

- De nem azt akartad, hogy ... - kezdte, de abban a pillanatban Kate felé fordult, és összeszűkült szemmel, szigorú tekintettel nézett rá.

- Elmehetsz, de csak egy feltétellel!

Castle rosszat sejtve húzta össze a szemöldökét.

- Mi-milyen feltétellel?

Kate néhány másodpercig hallgatott, hogy csigázza a férfi kíváncsiságát. Egy másodperc alatt felmérte, hogy mekkora csalódás lenne Castle számára, ha nem engedné el a pókerpartira, de nem csak azért engedett, mert nem akart feszültséget kettejük között a nászútjukon, hanem azért is, mert majdnem annyira kíváncsivá tette ez az ügy, mint az írót. Magának bevallotta, hogy élvezte, amikor Castle-lel bepillanthattak a cirkusz titokzatos világába, és közben értékes információkat szereztek, ezért nem vetette el azonnal ezt az őrült ötletet. Vannak, akik extrém sportok űzésével érik el azt az adrenalin szintet, ami izgalommal vegyes boldogságot okoz nekik, ő azonban ezt az izgalmat a nyomozásban találta meg. Elmosolyodott, amikor arra gondolt, hogy van valami, ami mindennél nagyobb, mámorító boldogságot okoz neki: minden egyes szeretkezés ezzel a különleges, nagyszerű gondolkodású, gyermeki lelkű, érzékeny férfival. Ráadásul mindegy, hogy lassan ízlelgetve minden csókot és gyengéd érintést, hosszan szeretve egymást; játékosan, huncut nevetések közepette, vagy engedve az ösztöneiknek, lángoló szenvedéllyel jutnak el néhány perc alatt a gyönyörök birodalmába,és söpört ugyanaz a megfogalmazhatatlan, boldog, izgató, ugyanakkor megnyugtató érzés söpört át rajta.

- Kate!? - hallotta meg a válaszra váró férfi hangját, ami visszarántotta a valóságba.

- Hm ... Ugye tudod, hogy semmi értelme ennek az egésznek? Valószínűleg már mindenki tudja a cirkusznál, hogy kik is vagyunk, és miért is kérdezősködtünk. Roberto Zappa vagy vissza fog húzódni a csigaházába, és semmit nem árul el magáról, vagy megijed, hogy szimatolsz utána, és kitalál valami balesetnek álcázott gyors halált a számodra - mondta komolyan.

- És ha mégsem tudja, hogy ki vagyok, és hogy miért kérdezősködök? - nézett ártatlan tekintettel Castle a nőre, mire az csak rosszallóan összevonta a szemöldökét. - Szóval, akkor mégsem engeded - duzzogott csalódottan a férfi.

- Engedem, de csak úgy, hogy vigyázok rád - jelent meg egy sejtelmes mosoly Kate arcán, és kihívó tekintettel várta, hogy a férfi rájöjjön, mit is ért ez alatt.

Castle szeme először hatalmasra tágulva szegeződött a nőre, aztán résnyire szűkült, miközben győzedelmes mosolyra húzódott a szája.

- Ott akarsz lenni, igaz!? Valld be, hogy téged is izgalomba hoz, egy ilyen helyzet!

Kate úgy tett, mintha ez valami földtől elrugaszkodott gondolat lenne, és egy sóhaj kíséretében látványosan a mennyezetre emelte a szemét, aztán kioktató tekintettel Castle-re nézett, és átölelte a nyakát.

- Csak nem szeretném, ha felbosszantanád a bűvészt, ő pedig erre meglengetné a bűvész pálcáját, mondana valami csiribi-csiribát, és eltüntetne!
Castle tekintete egy pillanatra a távolba révedt a lehetőségen, hogy egy bűvész trükk részese lehetne, és megtudhatna egy titkot ebből a mítoszokkal övezett világból, aztán kihívó tekintettel Kate-re nézett.

- Féltesz, hogy egészen eltűnnék?

- Nem. Attól félnék, hogy nem tudnád megtartani a bűvésztrükk titkát, és Zappa feljelentene.

- Mi? Hogy én nem tudnék titkot tartani? - háborodott fel a férfi, és sértetten kicsit hátrébb húzódott az ölelésből.

- Az lenne az első dolgod, hogy otthon kipróbáld Alexis-szel - mondta szelíden Kate, mire Castle egy pillanatra elgondolkodott, és számtalan olyan helyzet futott át az agyán, amikor a lányával próbált ki egy szabadulós vagy egy zárfeltöréses helyzetet. Mivel Kate felvetése közel állt a valósághoz, megadón bólintott.

- Igaz. Bár néha inkább Anyát tüntetném el - húzta el a száját, amikor eszébe jutott néhány kellemetlen pillanat, amikor Martha megzavarta az együttlétüket. - Na de most komolyan, Kate! Ha te is ott lennél a pókerpartin, akkor tényleg nagyon átlátszó lenne a szándékunk.

- Még mindig nem tudod, mire vagyok képes! - húzta fel egy pillanatra a szemöldökét a nő, szája sarkában pedig titokzatos, ugyanakkor elégedett mosoly jelent meg.

Castle nézte a félhomályban mogyoróbarnává váló, ragyogó szemeket. Hirtelen ugyanaz az érzés kerítette hatalmába, mint az első ügyük végén. Akkor döbbent rá, hogy Kate az a rejtély, amit élete hátralevő részében meg akar fejteni,  és a nő soha el nem múló titokzatossága az, ami örökre hozzáláncolta.

- Szóval ... akkor ... mehetek? - kérdezte, még mindig bizonytalanul, mire Kate mosolyogva magához húzta és gyengéden megcsókolta.

- Mehetsz - suttogta a csókba, miközben előre derült azon, mennyire meg fogja lepni az írót. A következő pillanatban azonban Castle ujjai simogató útra indultak a hátán lefelé, aztán amikor megálltak meztelen fenekén, és egy határozott mozdulattal magához húzta, és megérezte a combjához nyomódni a férfi vágyának legmeggyőzőbb bizonyítékát, már nem a pókerpartin jártak a gondolatai.

Castle feszengve lépett a cirkusz személyzetének helyet adó nassaui luxushotel harmadik emeleti folyosójára. Miközben lassan lépkedett a süppedős, bársonyos szőnyegen, ami elnyelte léptei zaját, az ajtókra írt számokat figyelte, hogy megtalálja Chucky szobáját. Hiába viselt vékony vászonnadrágot és könnyű, fehér inget, a légkondicionált helyiségben kellemes hűvöse ellenére gyöngyözött a halántéka, bár inkább izgatottnak, mint idegesnek érezte magát. Tenyerével letörölte az izzadságot, miközben azon töprengett, hogy a pókerparti, a bohóc Chucky, a bűvész Roberto Zappa okozza az izgalmát, vagy Beckett titokzatossága, és a tény, hogy még mindig fogalma sincs róla, hogy mire számítson. Sóhajtott egyet. Amióta két órával ezelőtt elvált tőle a nő, és huncutul mosolyogva csak annyit mondott, hogy "Csak figyelj, Castle!", próbálta kitalálni, mire készül a nő. Ráadásul egy búcsúcsók után Kate megfogta az inggallérját, és komolyan a szemébe nézve annyit mondott, hogy igyekezzen nem elárulni őt, és próbáljon meg normálisan viselkedni, már amennyire tud. - Hogyan viselkedjek normálisan, ha nem tudom, hogy mire számítsak? - gondolta bosszúsan, miközben megállt a 326-os szoba ajtaja előtt. Éppen kopogtatni akart, amikor az ajtó váratlanul kinyílt, és a szigorú tekintetű Irene Welles-szel találta magát szembe.

- Azt hittem, nem talál ide - jegyezte meg az igazgatónő. - Már vártuk - intett fejével a lakosztály nappalijában ülő társaság felé, miközben oldalra lépve utat nyitott az író előtt.

Castle egy gyors pillantással igyekezett felmérni a helyzetet. A méregdrága, modern bútorokkal berendezett szobát kissé átalakították, hogy a zöld velúr borítású, ovális póker asztal elférjen, amely körül vele szemben félkörben az öt játékos, neki háttal pedig az osztó ült. A játékosok azonnal felé fordultak, csak a fehér inges, fekete mellényes osztó rendezgette nyugodtan tovább a kártyákat anélkül, hogy rá nézett volna. Vékony alakja miatt egy olyan fiatal fiúnak gondolta, mint akik a kaszinókban dolgoznak. Azonnal felismerte az artista Magnus-t és Dr. Benedict Segel-t, a komor tekintetű, aranykeretes szemüvegű, kopaszodó férfiról pedig feltételezte, hogy Ralph Benning, a cirkusz könyvelője. Egy harmincas évei végén járó, szőke férfi kajánul vigyorogva, gúnyos tekintettel mondott valami a mellette ülő igencsak fura figurának, aki összehúzott szemekkel úgy nézett rá, mint aki fel akarja nyársalni. Mivel az interneten utánanézett a pókerező társaságnak, azonnal tudta, hogy a vigyorgó alak nem más, mint a bohóc Chucky, aki nem is annyira a horrorfilm Chucky babájára, inkább a Batman filmek Joker-jére emlékeztette, valószínűleg a furcsán felfelé húzódó ajkai miatt, amitől a mosolya is félelmetesnek tűnt. Castle-t azonban sokkal jobban izgatta Roberto Zappa. A középkorú férfi hátrafésülte koromfekete haját, markáns arcának kissé ördögi külsőt kölcsönzött összenőtt szemöldöke, vékony  bajsza, és a csúcsos állát még hosszabbnak láttató kecskeszakáll. - Na, szép! Joker és Lucifer egy asztalnál! - gondolta Castle, miközben megborzongott a bűvész rá szegeződő tekintetétől. Tartotta a szemkontaktust az őt méregető férfival, de önkéntelenül nyelt egyet, ami elárulta a zavarát. Látta, hogy Zappa szeme elégedetten megvillan, ezért elmosolyodott, jókedvűen üdvözölte a társaságot, és az osztótól jobbra eső, üres szék felé indult. Most, hogy nem a bűvésszel kellett farkasszemet néznie, kezdte elemében érezni magát. - De hol lehet Beckett? - töprengett, miközben megpróbált fesztelenül viselkedni, és elővenni legbarátságosabb, az anyja által sármosnak nevezett mosolyát.

- Richard Castle vagyok - mutatkozott be egy kézfogással azoknak, akikkel eddig nem találkozott. Bár érezte, hogy a bűvész hosszabban szorongatja a kezét a vártnál, nem törődött vele. - Örülök, hogy játszhatok önökkel! Tudják, kicsit unalmas mindig Michael Connelly-vel, James Patterson-nal  és Dennis Lehane-nel játszani. Ráadásul, amióta Stephen Cannell meghalt, beszállt a csapatba Stephen King is, ő meg gyakran mér megsemmisítő vereséget ránk - ingatta meg bosszúságot tettetve a fejét, miközben remélte, hogy híres baráti felsorolásával kivívja a jelenlevők szimpátiáját.

- Nocsak, Stephen Kinggel is szokott pókerezni? - fordult felé érdeklődve Chucky. - Ő a kedvenc íróm. Szívesen játszanék vele! Maga is írogat, ugye?

Castle arca alig észrevehetően megrándult. Utálta a hasonló megjegyzéseket.

- Ha akarja, egyszer összehozhatom vele, de akkor készítse a hitelkártyáját - mosolygott erőltetetten a férfira.

Chucky válaszra nyitotta a száját, de Irene Welles megállt az asztal mellett, és minden szem rá szegeződött.

- Uraim! Miután megismerkedtek új partnerükkel, aki az engedélyemmel száll be a játékba, szeretnék néhány dolgot közölni önökkel. Mint tudják, az elmúlt hetek eseményei miatt nem tehetek úgy, mintha nem tudnék az önök kis titkos, vagyis titkosnak vélt játékáról. Mivel nem szeretném, ha bármilyen törvénytelenséget követnének el, amivel rossz fényt vetnek a cirkuszra, ezért hivatalossá teszem a játékukat. Mint már közöltem önökkel, a játékot az általam felkért osztó, Alex Rodgers fogja vezetni és felügyelni - mutatott a fiatal férfira, aki eddig szinte észrevétlenül készítette elő a partit, most azonban körbenézett az asztaltársaságon, és mindenki felé bólintott üdvözlésképpen.

A név hallatán Castle-nek nagyot dobbant a szíve. Ugyanúgy hívnák a fiút, mint ami az ő valódi családneve, és a középső nevének a becézett alakja? Elnyíló szájjal nézte a lassan felé forduló fiatal férfit, aki a fülét takaró, hullámos, fekete hajtól, és az egész arcát beborító gyenge szálú, de sűrű körszakálltól úgy nézett ki, mint a hetvenes évek szabadelvű hippijei. Furcsa érzése támadt. Amikor az osztó ráemelte a tekintetét, és ő meglátta a senkiével össze nem téveszthető, ragyogó, zöldes árnyalatú szemeket, elakadt a lélegzete.

Szerencsére Irene Welles újra átvette a szót, bár a pókerezőknek szánt intelmeiből Castle semmit sem hallott. Zavartan kapta el a tekintetét a férfinak álcázott Kate-ről, és minden erőfeszítésére szüksége volt, hogy el tudja nyomni a szájára kívánkozó mosolyt, de miközben az igazgatónő beszélt, újra meg újra Kate-re pillantott. Megfordult a fejében, hogy Beckett ráveszi Wellws-t, hogy ő is játszhasson, mivel már nem egyszer megtapasztalta, milyen kiváló játékos a nő, de ezt a lehetőséget elvetette, mert akkor biztos, hogy semmi érdemlegeset nem árult volna el magáról Zappa. Aztán arra is gondolt, hogy Kate álruhát ölt, és szobalányként, vagy a szálloda alkalmazottjaként jelenik majd meg valamilyen ürüggyel, de azt, hogy férfinak öltözve, és profin átsminkelve az osztó szerepét fogja betölteni, arra nem számított. Mint már oly sokszor, megint elkápráztatta a nő. Most már csak arra kellett figyelnie, nehogy egy cinkos tekintettel elárulja. Mialatt a többiek a távozó igazgatónőt figyelték, ő még egyszer Kate-re pillantott, aki tökéletesen hozta a mediterrán származású fiatal férfi szerepét, aztán amikor becsukódott az ajtó, figyelmét a többi játékosra irányította.

- Mr. Castle! Elárulná, honnan tudta meg, hogy mi szoktunk pókerezni? - szólalt meg az eddig csendesen a háttérbe húzódó könyvelő, és vizenyős, szürke szemét gyanakvóan szegezte az íróra. A kérdés hallatán minden szempár Castle felé fordult.

- Tudja, a kedvenc komikusom volt Anton Volkov. Megdöbbentem, milyen csúnya véget ért az a szegény fiú - sóhajtott színpadiasan Castle, miközben hitetlenkedve megingatta a fejét, aztán hirtelen elvigyorodott, és ártatlan tekintettel felhúzta a vállát. - És hát író lévén kíváncsi vagyok, no meg sokfelé vannak forrásaim. Ha egy titokzatos bűntett történik, az emberek szeretnek fecsegni, és pedig szívesen meghallgatom őket. Ilyenkor lehet érdekes karakterekkel és sztorikkal találkozni, amiket aztán fel tudok használni a következő regényemben.

- Na és miről fog szólni az a regény? - kérdezte érdeklődve Magnus.

- Hát, több ötletem is van, az egyik például Hamptons-ban játszódna, de miután egy kis bepillantást nyertem a cirkusz világába, lehet, hogy egy olyan történetet írok, amiben a gyilkosság a cirkuszban történik.

- Megírja Anton halálát? - húzta el lekicsinylően a száját a bűvész. - Ez elég fantáziátlan.

- Nem! Nem! Sosem másolom a valóságot! Az én regényemben biztos, hogy nem a komikus lenne az áldozat.

- Akkor ki? Mondjuk a bohóc? - dőlt előre kihívóan vigyorogva Chucky, hogy szembe nézhessen Castle-lel, aki egy pillanatig ráfeledkezett a furcsán elhúzott, széles szájra, amitől ráncok sokasága jelent meg a bohóc arcán és halántékán, de nem hagyta, hogy a férfi zavarba hozza.

- Á! Ez nem is rossz ötlet! - mosolygott vidáman, mintha nem érezné az egyre feszültebb légkört. - Ez azért lenne érdekes, mert a bohócokat mindenki szereti. Ki akarná hát megölni? - húzta fel kérdőn a szemöldökét.

- Mondjuk a bűvész - csapta hátba gúnyosan nevetve Zappa-t Chucky, mire bűvész teste láthatóan megfeszült, arcán egy izom alig észrevehetően megrándult, aztán egy határozott vállrándítással lerázta magáról a bohóc kezét, mintha csak egy undorító rovar lenne.

Castle észrevétlenül Kate-re pillantott, aki látszólag türelmesen várta, hogy elkezdődjék a parti, de a férfi azonnal látta, milyen feszülten figyel minden apró rezdülésre.

- Traccspartira jöttünk, vagy játszani? - csattant ingerülten Zappa hangja.

- Jól van na! - emelte fel megadóan a kezeit Chucky. - Egy bohócnak szabad viccelődni!

- Viccelődj a porondon! - morogta baljós tekintetet vetve a férfi felé Zappa. - Kezdjünk! - intett a fejével az osztónak.

A feszültség szinte kézzel tapintható volt, ezért inkább hallgatott mindenki, még Castle is erőt vett magán, és úgy döntött, egyelőre nem tereli a témát a komikus gyilkosságára, de azt nem tudta megállni, hogy egy kézenfekvő kérdést fel ne tegyen,

- Maguk nem félnek egy bűvésszel játszani? - nézett körbe ártatlan mosollyal az arcán, aztán magyarázatként hozzátette: - Mármint ... ő el tud tüntetni dolgokat, és elő tudja őket varázsolni máshonnan. Szóval ...

- Szóval, csalok - fordult felé ördögi mosolyt öltve magára Zappa, és olyan fenyegetőn fúrta tekintetét az íróéba, hogy az önkéntelenül nyelt egy nagyot.

- Ne-nem - mentegetőzött kényszeredetten nevetve Castle.

Beckett lélegzete egy pillanatra elállt. Te jó ég! Még el sem kezdődött a játék, Castle máris kivívja Zappa ellenszenvét! - gondolta, de abban a pillanatban a többi játékos elnevette magát.

- Minden új játékosban felmerül ez a kérdés, de megnyugtathatom Mr. Castle, Roberto nem bűvészkedik a pókerasztal mellett, esetleg kicsit megtréfálja az újoncot, ahogy most magát is - kacsintott rá bozontos szemöldöke alól Dr. Segel.

Castle értetlenkedve pillantott körbe, és zavarában elmosolyodott, aztán észrevette, hogy Magnus az ő kezét bámulja.

- Ó! Csak nem ... - kiáltott fel, amikor eszébe jutott, hogy a bűvész milyen hosszan fogott vele kezet, és már emelte is fel a karját, hogy megszemlélje. Ekkor látta meg az inge alól éppen csak kikandikáló pikk ászt, amit Zappa bújtatott oda észrevétlenül.

Mindenki felszabadultan nevetett, csak a bűvész csapott bosszankodva az asztalra.

- Most elrontottátok a játékomat - morogta.

- Az volt a terve, hogy adott esetben engem kiált ki csalónak? - méltatlankodott Castle. - Ez nem jó vicc.

- Higgye el, jó! - bizonygatta Chucky vigyorogva. - Szegény áldozatot jól meg szoktuk szívatni, aztán amikor teljesen kétségbeesik, akkor Roberto felfedi a turpisságot, mi meg addig jól szórakozunk.

Castle még néhány másodpercig játszotta a sértettet, aztán cinkos mosollyal a bűvészre nézett.

- Megtanítaná ezt nekem? - emelte a fel a pikk ászt. - Jól jönne, amikor meg akarom tréfálni a barátaimat!

- Ha ismerné Roberto-t, tudná, hogy lehetetlent kér - jegyezte meg komolyan a könyvelő, miközben az órájára pillantott. - Kezdjünk, mert Irene nem szereti, ha úgy estek be az előadásra!

A kezdeti feszültség feloldódott, és úgy tűnt, hogy a csapat befogadta Castle-t. 

Kate körbenézett, és amikor mindenki bólintott, hogy kezdhetnek,  elváltoztatott, mély hangon, hivatalos hangnemben ismertette, hogy kinél van a kis vak és  a nagy vak, aztán osztott.

Ahogy telt az idő, Kate egyre inkább kezdte úgy érezni, hiábavaló volt a sok szervezkedés, hogy részt vehessen a pókerpartin, mert a játék csendesen csordogált, és úgy tűnt senki nem akar beszélgetést kezdeményezni a jelenlevők közül. magában elmosolyodott, amikor arra gondolt, egy dolog miatt már megérte, hogy egy profi sminkmesterrel töltsön egy órát az életéből: sosem fogja elfelejteni Castle arcát, amikor felismerte. Szerette meglepni a férfit, egyrészt azért, mert amikor megjelent arcán a gyermeki rácsodálkozás, ellenállhatatlanul aranyos volt, másrészt, mert Castle meg volt győződve arról, hogy ő a meglepetések nagymestere. Észrevétlenül a lapjait éppen lefordító férfira pillantott. Kíváncsian várta, mikor hozakodik elő valamivel, hogy elérje a célját, de meglepetésére még mindig hallgatott.

A játékosok fej-fej mellett haladtak, senki sem tudott igazán elhúzni a többiektől, bár a téteket is óvatosan emelték. Egy ideig úgy tűnt, semmi komoly izgalmat nem hoz a játék, amikor a flop után Zappa a háromszorosára emelte a tétet, amivel elérte, hogy mindenki izgalomba jöjjön. Látszólag nem történt semmi, de Kate figyelmét nem kerülték el a megálló mozdulatok, az összeszűkülő szemhéjak és az éber tekintetek. Mialatt Magnus, Dr. Segel és Ralph Benning kiszállt a játékból, Castle és Chucky pedig megadta a tétet. Abban a pillanatban, ahogy Castle-re nézett, izgalom lett úrrá rajta.  Bár úgy érezte, az előzmények ismeretében jobb, ha nem gondolja azt, hogy nyitott könyv előtte a férfi, abban biztos volt, hogy ismeri annyira minden rezdülését, hogy halálos pontossággal meg tudja mondani, mikor blöfföl. Márpedig most blöffölt. Néhány apró jel volt csupán, ami elárulta, de ezeknek köszönhetően nyert gyakran Kate, amit Castle önérzete nem bírt elviselni, ezért újabb és újabb partikra hívta ki. Értetlenül pillantott az íróra. Miért akkor adja meg a tétet, amikor nincs jó lapja. Szándékosan veszíteni akar? Miért? Vagy csak elvesztette a türelmét? Kitette a negyedik lapot az asztalra, és próbálta felmérni a három játékos elrejtett reakcióit. Chucky a fura vigyora mögé próbált rejtőzködni, Zappa faarccal meredt maga elé, Castle viszont gyorsan egymás után hármat is pislogott. Annak idején Martha hívta fel a figyelmét arra, hogy ha Rick sokat pislog, akkor rosszak a lapjai, ha pedig ujjával dobol a kártyákon, akkor jók. Magában sóhajtott, ugyanakkor izgalom  töltötte el, mert tudta, hogy a férfi készül valamire.

Zappa újra emelte a tétet, mire Chucky bosszankodva kiszállt, Castle pedig néhány másodpercnyi töprengés után megadta, miközben gyorsan egymás után pislantott kettőt.

Kate elnyomott egy sóhajtást. A letett lapokból és Zappa rezzenéstelen arcából arra következtetett, hogy a bűvésznek legalább egy király drill-lel számolhat, de az sem volt kizárt, hogy király pókerrel akarja nyerni a játszmát. Castle-nek viszont ebben az esetben esélye sincs a nyerésre blöfföléssel, mert ezeket a lapokat nem fogja Zappa bedobni. Kitette az ötödik lapot, a rivert az asztalra, és várakozón a két játékosra nézett. Szinte biztos volt abban, hogy amikor Zappa meglátta a káró ászt, megcsillant a szeme. Te jó ég! Már biztos, hogy verhetetlen lapjai vannak - gondolta, és amikor a bűvész újra emelte a emelte a tétet, már semmi kétsége sem volt. Azon már meg sem lepődött, hogy Castle megadta a tétet annak ellenére, hogy így alig maradt zsetonja, amivel érdemben folytatni tudná a játékot.

Minden tekintet Roberto Zappa-ra tapadt, akinek a játék során most jelent meg először érzelem az arcán. Fölényes mosolyra húzta a száját, miközben megfordította a kezében levő két lapot, és Kate elé tette. A társaság felhördült a két király láttán, Castle pedig kissé szomorkásan elhúzta a száját.

- Király póker, ásszal - állapította meg Kate szárazon, aztán várakozóan Castle-re nézett.

Minden tekintet az íróra szegeződött. Szinte érezhető volt a játékosokból kitörni készülő öröm, hogy Zappa-nak sikerül megleckéztetni a társaságukba betolakodó írót.

- Hm. Ilyet is ritkán látni - szólalt meg letörten Castle - ráadásul ezt kevés dolog üti - sóhajtott, de a következő pillanatban magabiztosan elvigyorodott, és megfordította a lapjait. - De egy színsor igen! - nézett diadalittasan Zappa szemébe, aki egy pillanatig értetlenül bámult a lapokra, aztán megsemmisülve dőlt hátra a székében.

- Treff színsor kilencestől királyig - állapította meg hitetlenkedve Kate, miközben igyekezett elrejteni döbbenetét. Szerencsére akkora volt a meglepetés, hogy senki nem foglalkozott vele. Elképedve nézett Castle-re, és még mindig nem értette, hogyan tudta ennyire félrevezetni a férfi. Mégsem nyitott könyv - állapította meg magában két nap alatt másodszor, és magában elmosolyodott.

Miután Castle bezsebelte a nyereményt, elégedetten dőlt hátra, és veregette meg a szék karfáját.

- Úgy látszik, Anton széke szerencsét hozott. Gondolom, neki is jó lapjárása szokott lenni - jegyezte meg csak úgy mellékesen.

- Igen, elég gyakran nyert - kotyogta el Magnus.

- Nem okozott ez konfliktust? Úgy értem ... ismerik egymást, egy cirkusznál dolgoznak ... nehéz lehet nézni, hogy az egyikük jobban megszedi magát, mint a többiek. 

A feszültség egy pillanat alatt szinte tapinthatóvá vált.

- Nézze, Mr. Castle! - szólalt meg kimérten a könyvelő. - Itt mindenki kisebb vagyont keres, és senkinek sem okoz gondot kifizetni a tartozását. Ráadásul ez egy baráti társaság!

- Ó! Akkor semmi gond! Elnézést kérek, csak tudják krimiíróként megvan az a rossz szokásom, hogy mindenben bonyodalmat, összeesküvést, intrikát, konfliktusforrást lássak - mentegetőzött bocsánatkérően mosolyogva, aztán megpróbálta oldani a feszültséget, és eltűnődve folytatta. - Hát, nem is tudom, jó-e, ha valaki nagyon szerencsés a kártyában, mert azt tartják, hogy akkor szerencsétlen a szerelemben. Bár úgy hallottam, Anton megtalálta az igaz szerelmet Marion Hartnett személyében.

Castle tekintete ide-oda járt a jelenlevőkön, Kate azonban csak egy emberre figyelt, miközben lehajtott fejjel a kártyákat rendezgette: Roberto Zappa-ra. Az író megjegyzésére  bűvész nyelt egyet, és összeszorította a száját, mintha attól félne, hogy olyat mond, amit nem kellene.

- Lehet, hogy egy ilyen mindent elsöprő erejű, de tragikus szerelemről kellene írnom a következő regényemben - morfondírozott tovább Castle. - Persze, nem minden az, aminek látszik, úgyhogy tehetnék bele egy kis csavart. Mondjuk, kiderülne, hogy az egyik fél szerelme nem is igazi.

Ebben a pillanatban Roberto Zappa előredőlt a székében, és kihívó tekintettel Castle-re nézett.

- Ó! Azt hittem, maga a meglepetések mestere, Mr. Castle, és nagyobb fordulatot írna! Mondjuk azt, hogy egyik fél érzelmei sem igazak.

Castle úgy tett, mintha meglepődne, és elgondolkodna a lehetőségen, aztán sajnálkozó mosolyra húzta a száját és széttárta a karját.

- Hát, ebből is látszik, hogy a szerelmes regények nem az én világom. A meglepetés pedig inkább az ön műfaja.

A két ember még néhány másodpercig farkasszemet nézett, miközben a többiek szedelőzködni kezdtek.

- Látta már, milyen lélegzetvisszafojtva, szájtátva figyeli Roberto előadását a közönség? - kérdezte Ralph Benning. - Aztán a produkció végén akkora a meglepetés, hogy az egész nézőtér egy emberként hördül fel. Nem hiszem, hogy ezzel tudnának vetekedni az ön regényei.

- Hát, igazán kíváncsivá tett. Néhány napja voltam az egyik előadáson a cirkuszban, de akkor éppen nem volt műsoron Mr. Zappa, de legközelebb feltétlenül megnézem. 

- Én azt szeretem legjobban, amikor eltünteti Carolt, az asszisztensét - ingatta meg a fejét elmerengve Magnus.

- Ó! Ember-eltüntetős száma is van? - kérdezte gyermeki lelkesedéssel Castle.

Az író hirtelen izgatottsága szemet szúrt Kate-nek, ami rossz érzéssel töltötte el. A következő pillanatban már tudta, hogy miért.

- Engem is el tudna tüntetni? - kérdezte Castle.

Az írónak nem kellett Beckett-re néznie ahhoz, hogy tudja, a nőt mindjárt megüti a guta, és ha tehetné, akkor erélyesen rászólna, de legalábbis bosszúsan megforgatná a szemét, de azt még így is érezte, hogy szikrákat szórnak a ragyogó, zöld szemek.

- Eltudnám, de nem fogom - hárította el a burkolt kérést a bűvész, miközben gúnyos mosollyal végigmérte az írót. - Komoly titoktartási szerződést kellene aláírnia, de hogy őszinte legyek, egyáltalán nem vagyok biztos abban, hogy betartaná. Maga szeret sokat beszélni és dicsekedni. Nagyobb kihívás lenne elhallgattatni - tette hozzá elgondolkodva, mire Castle vágott egy sértett grimaszt, és arra gondolt, Beckett már biztosan nem bosszankodik, hanem jól szórakozik.

- És maga nem szereti azokat, akik túl sokat beszélnek, ugye? - kérdezte, mintha csak a rá tett megjegyzés bosszantaná, holott ki akarta húzni a férfiból, hogy milyen viszonyban lehetett a köztudottan nagydumás Antonnal.

- Ha valaki szellemes és szórakoztató, akkor kimondottan élvezem, de ha a kíváncsiság vezérli, akkor ki nem állhatom - ejtette ki jelentőségteljesen a szavakat Zappa. - Játsszunk! - zárta le a témát Kate felé fordulva.

Magnus, aki nem érzékelte a célzást és a kialakult feszültséget sem, fecsegni kezdett.

- Hát ez igaz! Anton humorát nagyon szeretted! Talán ezért is lettetek olyan jó barátok, és ... 

Az artista hirtelen elhallgatott, mint akibe belefojtották a szót, mert a bűvész ugrásra kész, megfeszülő testtel felé fordult, és villámokat szóró tekintettel nézett rá.

- ... és fogadtad el a testi hibáját - nyögte ki nehezen Magnus, amikor észbe kapott, hogy olyat árult el egy idegennek, amit a bűvészt titokban akart tartani, de mindenki érezte, hogy eredetileg másként akarta befejezni a mondatot.

- Már csak fél óránk van - szólalt meg sürgetőn Dr. Segel, miközben idegesen csörgette  megfogyatkozott zsetonjait. - Szeretnék nyeri is egy kicsit, mielőtt mennetek kell az előadásra.

Mindenki elcsendesedett, Kate pedig megkönnyebbülve fogta kezébe a kártyát, és osztotta a lapokat.

Egy óra múlva Irene Welles robogott be az ajtón, és lefújta a partit.  Castle elégedetten állt fel a székből, és  arcán győzelemittas mosollyal köszönte meg a játékot. Zappa kényszeredetten viszonozta a mosolyt, mivel csak egy csekély összeget sikerült visszanyernie, de a többiek is vagy közömbösen, vagy látható bosszúsággal reagáltak. Sértette az önérzetüket, hogy egy újonc betolakodó nyerte a legtöbb pénzt. Egyedül Dr. Segel gratulált az írónak, és nyújtotta felé a kezét. Castle örömmel fogadta a gratulációt, de a következő pillanatban meglepve tapasztalta, hogy az őrült tudós kinézetű orvos úgy megszorította a kezét, mintha satuban lenne, és érezte, hogy nem akarja elengedni.

- Most pedig jöjjön velem, Mr. Castle! - csengett parancsolón a férfi hangja, aztán amikor meglátta az író riadt ábrázatát, elnevette magát. - Nekem nincs fellépésem, ráérek, úgyhogy megnézem a fülét. Ha szépen gyógyul, talán a varratoktól is megszabadíthatom. 

- De ... szerintem ... szóval ... - dadogta kínosan feszengve Castle, miközben ki akarta húzni kezét a szorításból.

- Remélem, akkor se ijed be egy kis vizsgálattól, ha nincs magával a gyönyörű felesége - húzta maga után Segel a megszeppent írót, aki kétségbeesett tekintettel pillantott az álruhás Beckett felé, miközben kelletlenül követte az orvost.

Beckett fel sem pillantott a kis közjátékra, Castle-nek mégis olyan érzése volt, mintha a serkenő bajusz és szakáll által körbevett száj apró mosolyra húzódott volna.

Beletörődött a sorsába, és hamarosan Dr. Benedict Segel rendelőjében ült. Behúzott nyakkal, sziszegve tűrte, hogy az orvos levegye a vágásról a kötést, aztán hirtelen ötlettől vezérelve megszólalt.

- Roberto Zappa és Anton Volkov tényleg barátok voltak? - kíváncsiskodott, mivel az eddigi tanúvallomásokban senki sem említette ezt.

- Igen. Tudja, sokak számára meglepő volt, hogy Roberto a bizalmába fogadta a fiatal, orosz fiút, mert mindenki magának való, zárkózott embernek ismerte, aki nem enged senkit közel magához. Talán az hozta őket össze, hogy mindketten kilógtak a sorból. Zappa-tól féltek a félelmetes bűvésztrükkjei miatt, Anton-ra meg úgy nézetek a törpesége miatt, mint egy csodabogárra. Roberto tűzbe ment volna a fiúért - mondta az orvos miközben a sebet szemlélte, aztán hirtelen témát váltott. - Szépen gyógyul a seb. Kiszedem a varratokat, nincs rájuk szükség. Talán sosem volt.

- Mi? Azt akarja mondani, hogy össze sem kellett volna varrni? - háborodott fel Castle, és vádló szemekkel nézett az orvosra.

- Hát, biztosra mentem - vonta meg a vállát Segel, aztán a gyógyszeres szekrényhez lépett, hogy elővegye a varratszedéshez szükséges szikepengét, csipeszt, fertőtlenítőt és kötszert.

Castle követte tekintetével a férfit, ahogy az eszközök után kutat, amikor észrevett egy ismerős feliratú gyógyszert a szekrény hátsó sarkában. Meglepődött, aztán elmosolyodott.

- Ennyire azért ne örüljön! - húzta fel meglepetten bozontos szemöldökét az éppen megforduló orvos. - Nem mondtam, hogy nem fog fájni.

Az író arcáról egy pillanat alatt hervadt le a mosoly, aztán amikor meglátta a szikepengét az orvos kezében, nyelt egyet.  

Egy óra múlva Castle izgatottan várakozott a cirkusznak helyet adó impozáns épület előtti parkban. A fülén levő kötést tapogatva bosszankodott, hogy milyen sokan sétálnak a meleg, trópusi estén a pálmafákkal szegélyezett, kacskaringós utakon. A lámpák fénykörében táncot járó ezernyi rovar halk, zümmögő szárnyverdesését elnyomta a közeli bárból kiszűrődő, hullámzó ritmusú reggae dallama; a levegő megtelt a hatalmas ágyásokban pompázó, szemet gyönyörködtető virágok nehéz, édeskés illatától, amit csak az óceán felől érkező sós levegő frissített.  Castle szeme ide-oda cikázott a sétáló embereken, az ölelkező szerelmeseken, az egymás kezét fogó idős párokon, az önfeledten futkosó gyerekeken, a magányosan várakozó, és a csoportokba verődött fiatalokon. Tekintete egy karcsú, sudár, ringó járású alakot keresett, akinek hullámokban leomló haja, a járás ütemét követve libben minden lépésnél, de hiába tágult a pupillája hatalmasra, hogy a félhomályban felfedezze Kate-t, sehol sem látta. Hirtelen egy kéz érintette meg a vállát, mire összerezzent, és a szívéhez kapott.

- Nos, hogy ment a játék? - hallotta meg Kate incselkedő hangját.

- Ha infarktust akarsz okozni, akkor jó úton jársz - sóhajtotta, miközben megkönnyebbülten fújta ki a bennakadt levegőt, de hiába vágott megbántott arcot, a nő továbbra is huncutul mosolygott rá. - Ez nem volt szép - tette hozzá bánatosan, hogy a hatást növelje.

Beckett elkomorult, és összevonta a szemöldökét.

- És az szép volt, hogy el akartad tüntetni magad Zappa-val? Mit gondol, én mit éreztem akkor?

Castle egy pillanatig töprengve méregette a nőt.

- Csak nem hisz a varázslatban, Beckett nyomozó? - kérdezte kihívóan.

- Nem! De a nagy "varázslás" közben érhetett volna egy kisebb baleset, mondjuk véletlenül tovább maradsz a ládában mint kellene, és tíz éles kard szúródik a testedbe - vetített előre a sötét jövőt Kate megrovóan. - Én ugyanis megnéztem Roberto Zappa műsorát!

- Mi? És ... és hogyan tünteti el az asszisztensét?

- Egy ládába állítja, mond néhány abrakadabrát, aztán lecsapódik egy szerkezet, és két oldalról öt-öt kard fúródik keresztül a ládán. Akkor kinyitja az ajtót, és megmutatja, hogy a láda már üres - foglalta össze röviden a produkciót Kate, és bosszankodva látta, hogy ahelyett, hogy megijedt volna a férfi, izgatottan csillog a szeme. - Az asszisztensre egyetlen biztosítótársaság sem kötött életbiztosítást - tette hozzá, de ez Castle-t láthatóan nem érdekelte.

- És honnan jött elő az asszisztens?

Kate összeszorította a száját, és magában elszámolt ötig, mielőtt válaszolt volna.

- A nézőtér hátsó soraiból - szűrte a fogai közül kelletlenül.

- Wow! Feltétlenül meg kell néznem - lelkesedett Castle, aztán hirtelen megérezte Kate dühét, ezért úgy gondolta, ideje témát váltani. - Igazán jóképű fiú voltál - bókolt a legsármosabb mosolyát elővéve, hogy megenyhítse a nőt.

- Ó, Mr. Castle! Nem is tudtam, hogy a mediterrán fiúk az esetei!

- Ha-ha - vágott egy grimaszt Castle, és úgy tett, mintha bosszantaná, hogy Kate azonnal kihasználta az alkalmat, és lecsapott a félreérthető dicséretre, de igazából örült, hogy visszatértek a szokásos kis szellemi párbajukhoz, és a nő láthatóan már nem haragszik rá. - Azt hittem, többet megtudunk a pókerezés alatt Zappa-ról, de azért nem volt eredménytelen a kis akciónk - váltott témát.

 Kate lemondóan sóhajtott, és kissé kárörvendő mosoly jelent meg az arcán.

- Hát, legalább annyi haszna volt, hogy kiszedték a varratokat - pillantott a Castle füle mögötti sebtapaszra, mire a férfi vágott egy fájdalmas grimaszt a kellemetlen emlékre, aztán elvigyorodott.

- És nyertem is! - húzta ki magát önelégülten, aztán amikor látta, hogy Kate megforgatja a szemét, hozzátette: - No meg három fontos információt szereztünk a nyomozáshoz!

- Hármat? - nézett rá meglepetten a nő.

Castle szerette ezt a nézést. Volt benne kíváncsiság, töprengés és bosszúság egyaránt. Most leginkább a bosszúságé volt a főszerep, és ez szórakoztatta a férfit.

- Na jó! Mi a harmadik?  - adta meg magát Kate úgy téve, mintha két információval maga is tisztában lenne. Esze ágában sem volt elárulni, hogy ő csak eggyel számol. Leült egy közeli padra, és karba font kézzel, várakozón nézett Castle-re, de mivel a férfi nem válaszolt, csak elégedetten vigyorgott, kelletlenül folytatta. - Szóval ... megtudtuk, hogy Anton és Roberto Zappa barátok voltak, ami más megvilágításba helyezi azt a tényt, hogy Anton neki adta át a Marion számlájáról leemelt egymillió dollárt.

Castle szemében huncut fény villant, mintha átlátott volna a színjátékon, és büszkén kihúzta magát.

- Na és mit szólsz Zappa megjegyzéséhez?

- Hm ... Melyik megjegyzésére is gondolsz? - kérdezte kelletlenül Kate, mivel biztos volt benne, hogy a férfi csak arra vár, hogy kiderüljön, nem is tudja, mire gondol, és akkor sütkérezhet a dicsőségben. Nem csalatkozott, mert Castle szeme elégedetten csillogott, és megköszörülte a torkát, mint amikor valami fontosat akar mondani.

- Hát ... ha nem is sejted ... - húzta a nő idegeit.

- Castle! Elárulod végre, vagy reggelig üldögéljek ezen a padon? - emelte fel a hangját Kate.

- Miért? Üldögélhetnénk kettesben ezen a padon reggelig - telepedett a nő mellé Castle, és átölelte a vállát. - Romantikus ez a hely a pálmafákkal, virágillattal és ezzel a zenével - duruzsolta Kate fülébe, aztán amikor megérezte, hogy a nő teste megfeszül, kicsit távolabb húzódott, és gyorsan folytatta. - Emlékszel, amikor azt mondtam, hogy egy olyan elsöprő erejű szerelemről kellene írnom, mint amilyen Marioné és Antoné, de én tennék bele egy csavart, és kiderülne, hogy az egyikük érzelmei nem valódiak?

Beckett egy másodperc alatt felidézte a bűvész válaszát, aminek ő akkor nem tulajdonított jelentőséget, de még mindig nem tudta, mire akar Castle kilyukadni.

- Igen. Azt mondta, hogy azt hitte, te a meglepetések mestere vagy, és nagyobb fordulatot írnál!

- "Mondjuk azt, hogy egyik fél érzelmei sem igazak." - idézte Castle a bűvész szavait, miközben a hatást várva figyelte Kate-t, aki egy pillanat alatt rájött, hogy mire gondol a férfi.

- Azt hiszed, hogy ez célzás volt? 

- Inkább önkéntelen elszólás. Gondold csak meg! A külvilág azt hiszi, dúl a szerelem a két fiatal között, pedig az egész csak látszat, amiről senki sem tud, csak a fiú legjobb barátja, Roberto Zappa.

Kate nézte Castle-t, akinek szemében megjelent az izgatottságát jelző csillogás, tekintete pedig arról árulkodott, hogy meglódult a képzelete, és már egész történetet kanyarított az elejtett mondatból. Noha úgy tett, mintha bosszantanák ezek a történetek, és csak időpazarlásnak tartaná őket, valójában mindig nagyon élvezte őket, még akkor is, ha semmi közük nem volt a valósághoz, vagy semmilyen tényen nem alapultak. Magára öltötte szokásos rosszalló, mégis várakozásteli arcát, nehogy Castle a kelleténél jobban elteljen a zseniális ötletétől, no meg magától, és kérdőn ránézett.

- Azt már tudjuk, hogy Anton a nők kedvence volt. Gyönyörű lányok voltak oda érte, mint Lena Petrov, vagy Marion Hartnett. Ha a fiú szerette a változatosságot, akkor terhes lehetett neki Marion túlzott rajongása, és úgy érezhette, a lány megfojtja a szerelmével, ezért esze ágában sem volt magával vinni Oroszországba.

- Akkor miért nem szakított vele? - vágott közbe Beckett, mire Castle bosszúsan elhúzta a száját.

- Hm ... egyszerűbb volt hagyni Mariont abban a hitben, hogy viszont szereti, mint felvállalni a konfliktust - vonta meg a vállát Castle, aztán folytatta. - Csakhogy Anton nem tudta, hogy Marion nem szerelmes belé, és minden csak színjáték: szökés, a nyelvtanulás ... Az igazi célja az volt, hogy bezsebelje Anton pénzét, amit a pókeren nyert. Rávette a fiút, hogy az ő nevére szóló számlán tartsa a pénzt, és az adott pillanatban kivette volna, csakhogy valami közbejött, mert Anton megelőzte, kivette a bankból az egymillió dollárt, és el is tüntette.

Castle elhallgatott, és elégedett mosollyal várta Kate elismerését, de az csak várakozón felhúzta a szemöldökét.

- Ugye tudod, hogy az egész történetet arra építetted, hogy Zappa szerint milyen fordulatot kellene írnod a nemlétező romantikus regényedbe?

- De hát logikus az egész!

- Az egyetlen tény az elméletedben, hogy Anton Zappa-nak adta a pénzt. Én inkább arra lennék kíváncsi, mit csinált az egymillió dollárral a bűvész!

- Csiribí ... csiribá ... huss - intett a kezével Castle, mintha bűvészpálca lenne a kezében. - Eltüntette.

- Na jó, ezt majd a fiúk kiderítik - zárta le a témát Beckett, mert a kíváncsiság nem hagyta nyugodni. - Mi a harmadik információ?

Tudta, hogy a férfi csak erre vár, és lecsap a kérdésre, mégsem tudta megállni, hogy fel ne tegye. Hiába voltak nászúton, és hiába döntötte el, hogy ez az időszak csak a pihenésről és kettőjükről fog szólni, nyomozó mivolta időnként felülkerekedett.

Castle néhány másodpercig összeszorított szájjal hallgatott, hogy növelje a hatást, de nem tudta elrejteni a visszafojtott mosolygást. Kate ismerte ezt az arcot, de most csak megjátszotta, hogy bosszantja az író önelégültsége.

- Valld be, hogy te csak Anton és a bűvész barátságát gondoltad információnak! - jelet meg a pimasz mosoly most már nyíltan az író arcán, de Kate nem hátrált meg, hanem kioktató tekintettel nézett a huncutul csillogó szemekbe.

- Castle! Ez az egyetlen olyan információ hangzott el, ami tényként kezelhető.

- Igaz - adta meg magát a férfi kelletlenül, de azonnal bizonygatni kezdte az igazát - de valld be, hogy elgondolkodtató az elméletem!

Kate farkasszemet nézett a férfival. Összecsücsörített szája arról tanúskodott, hogy nehezére esik kimondani a szavakat.

- Jó, lehet, hogy érdemes lenne utánajárni - sóhajtotta. - Ha Espo-ék kihallgatják Zappa-t, többet fogunk tudni.

Castle elégedetten elmosolyodott. Nem tudott betelni ezekkel a pillanatokkal. Ilyenkor nemcsak a győzelem apró mámorát élte át, hanem azt a boldogító érzést is, hogy a Kate értékeli a fantáziáját, és elismeri, hogy hasznosak lehetnek az elméletei. Egy pillanatig elmerengett, és felidézett magában néhány hasonló helyzetet, aztán a rászegeződő gyönyörű szemek tudatosították benne, hogy Kate még a harmadik információra vár.

- Emlékszel, hogy Ryan-ék jelentésében szerepelt annak a nyugtatónak a neve, amivel Anton meg akarta mérgezni Hartnett tigrisét? Azt írták róla, hogy csak kórházi körülmények között alkalmazható, szigorúan csak neurológus rendelhet el olyan terápiát, amiben használják. Mit gondolsz, ki tartogat ilyen speciális nyugtatót a szekrényében? - húzta fel jelentőségteljesen a szemöldökét, miközben önkéntelenül a füle mögötti sebtapaszt kezdte tapogatni.

Beckett fejében végigfutott a pókerparti minden mozzanata, és biztos volt abban, hogy ott nem volt szó semmilyen gyógyszerről, de a parti után Dr. Segel elvitte Castle-t a rendelőjébe varratszedésre.

- Dr. Segel-nek van olyan nyugtatója? - lepődött meg, aztán mutatóujjával bosszúsan megbökte Castle mellkasát. - Ehhez az információhoz nem is a pókerpartin jutottál! Hogyan tudhattam volna róla, amikor nem voltam ott a varratszedésen!

- Auuu! - kiáltott fel fájdalmasan a férfi, miközben már nemcsak a fülét, hanem a mellkasát is dörzsölgette. - Ha ott lettél volna, egyetértenél abban, hogy a dokinak vaj van a füle mögött. Először is: egy sima szekrénykulccsal záródó szekrényben tart egy veszélyes nyugtatót, másodszor: feleslegesen varrta össze a fülem. Arról már nem is beszélek, hogy olyan lassan húzta ki a varratokat, hogy majdnem felsikítottam, mint egy kislány! - duzzogott szenvedő arccal.

- De nem sikítottál fel - simított végig az arcán szeretettel Kate, és magában elmosolyodott, hogy az érintés hatására milyen gyorsan változott a férfi arca szenvedőről elégedettre. - Nem hívod fel a fiúkat? Dr. Segel-nek is utána kellene nézni.

- Már felhívtam őket - vigyorodott el Castle, de amikor meglátta, hogy Kate szeme haragosan villan, száját pedig szorosan összezárja mérgében, gyorsan hozzátette: - Olyan sokat kellett rád várnom, hogy nem bírtam ki.

Kate nézte a bocsánatkérő ábrázatot, de nem kerülte el a figyelmét a kék szemek huncut csillogása sem, mégsem tudott haragudni a férfira, hogy előbb értesítette a fiúkat, minthogy vele megbeszélte volna a pókerpartin tapasztaltakat. Azon csodálkozott volna, ha kibírja, és nem szól nekik. Ha ugyanez New York-ban történik egy olyan nyomozás során, amit ő vezet, akkor más lett volna a helyzet, de ezt Castle is pontosan tudta. Színlelt rosszallással megingatta a fejét, és sóhajtott egyet.

- Akkor mehetünk végre vacsorázni? Éhen halok - vetette fel, aztán incselkedve hozzátette: - Megnézhetnénk azt a bárt, ahol ez a jó kis karibi zene szól. Felkérnél egy táncra, én hozzád simulnék ... - harapta be kacéran az alsó ajkát.

A férfinak elakadt a lélegzete és nyelt egyet, aztán kínos mosolyra húzta a száját.

- Szereztem jegyet a mai előadásra a cirkuszban. Fél óra múlva kezdődik.

Kate hirtelen kibontakozott az ölelő karokból, és villámokat szóró szemmel nézett rá.

- Azt akarod mondani, hogy már megint a cirkuszba akarsz menni?

- Csak Roberto Zappa előadására lennék kíváncsi - nézett könyörgő tekintettel Kate-re, aki nem tudott ellenállni az ártatlanul csillogó kék szemeknek.

- Nem is tudom, minek nekem gyerek, amikor itt vagy te! - sóhajtotta, de szája sarkában mosoly bujkált. Alighogy kiejtette a szavakat, már tudta, hogy lavinát fog elindítani. A tudatalattija vezérelte, ártatlanul kimondott mondat újra felvetette azt a témát, amiről hónapok óta nem beszéltek. Rég volt, amikor hosszas tépelődés után végre eldöntötte, hogy nem engedi, hogy a félelem uralja a boldogságukat, és enged az anyai ösztöneinek és Castle leghőbb vágyának. Emlékezett az estére, amikor bevallotta a férfinak, hogy gyereket szeretne, ahogy a kék szemek boldog ragyogására is, de azóta sok mindenen mentek keresztül: Castle elrablása, Jerry Tyson piszkos játéka, aminek következtében majdnem meghaltak egy sivatagi raktárban, a kórház kápolnájában elmaradt esküvőjük, majd a szakítása a férfival, aztán Castle őrült, életveszélyes kalandjai, az újra egymásra találás, az esküvőjük ... Érezte, hogy Castle zavarában hallgat, mert nem tudja, elő merjen-e hozakodni a gyerek témával, ami nemrég még a kapcsolatuk legkényesebb kérdése volt. Egy pillanatig bánta az ártatlanul kiejtett szavakat, mert amióta nem védekeztek, csak hagyták, hogy a természet tegye a dolgát, nem beszéltek az érzéseikről, amikor egy-egy hónap kritikus napján kiderült, hogy nem fogant új élet a méhében. Olyankor igyekezett titkolni a keserűségét, és Castle is úgy tett, mintha nem lenne különösebb jelentősége, de érezhetően csendesebb volt azokban a napokban. Aztán hirtelen arra gondolt, talán nem is lenne baj, ha beszélnének róla.

Castle megérezte a hirtelen megjelenő feszültséget. Majdnem önkéntelenül kiszaladt a száján, hogy "Akkor még mindig szeretnél gyereket, ugye?", de ahogy az elmúlt időszakra gondolt, elakadt a szava. Még élénken élt benne a jótékonysági est utáni vitájuk a gyerek kérdésről, és a reggel is, amikor Kate összepakolt és elment. Persze tudta, hogy azóta megváltoztatta a véleményét, mégis bizonytalan volt, ha a gyerek téma szóba került. Titkon félt, hogy Kate csak a kedvéért vállalna gyereket, és amikor a nő minden hónapban újra meg újra szólt, hogy eljöttek a női napok, és ne akarja teljes hévvel szeretni, az fordult meg a fejében, talán egy elfojtott lelki gát az, ami nem engedi Kate-t teherbe esni. Sokszor olvasott a magazinokban olyanról, hogy valakinek azért nem születik gyereke, mert pszichésen nem készült még fel rá, vagy túlságosan retteg a kudarctól. Mindketten úgy tettek, mintha minden rendben lenne, de tudták, hogy nincs. Kate mindig nehezen nyílt meg érzelmileg, ő meg nem mert előhozakodni a kétségeivel, hátha olyan lavinát indít el, aminek a következményeit nem látja előre. Most azonban Kate úgy fogalmazott, mint akinek természetes, hogy gyereke legyen, és ez felbátorította.

- Hm ... akkor két gyerekre már nem is vágysz? - kérdezte erőltetett könnyedséggel, mintha csak viccelődne a nő mondatán, és elismerné, hogy a cirkusz miatt úgy viselkedik, mint egy gyerek.

- Én akár három gyerekre is vágynék, de azt hiszem, a vágy kevés - szólalt meg egy pillanatnyi hallgatás után Kate komolyan, de nem nézett a férfira.

Castle érezte, hogy az utolsó szavaknál megremeg a nő hangja, és enyhe gúnnyal vegyes keserűséget vélt kihallani belőle. Nem tudta, mit is mondhatna, ezért csak a kezére kulcsolta az ujjait, aztán gyengéden átkarolta és magához húzta.

- Szeretlek - suttogta Kate fülébe, és megnyugodva érezte, hogy a nő feszülő izmai elernyednek és a mellkasára hajtva a fejét, hozzá bújik. - Bármilyen életet szán nekünk az univerzum, szeretni foglak - tette hozzá.

Kate percekig élvezte a biztonságot adó ölelést, de nem tudott megnyugodni. A hónapok óta elfojtott kínzó gondolatok erőszakosan törtek a felszínre, és nem hagyták megnyugodni.

- Lehet, hogy elkéstem, Castle. Lehet, hogy a biológiai órám előbbre jár, mint gondoltam - szólalt meg, és most először osztotta meg kétségeit a férfival, pedig tudta, hogy mindig, minden körülmények között számíthat rá.

- És az is lehet, hogy csak türelmesnek kell lennünk - mondta magabiztos, megnyugtató hangon. - Elvégre mindketten tudjuk, hogy egészségesek vagyunk.

- És mi van, ha egyszerűen csak nem illünk össze? Hány olyan párról lehet olvasni, akik évekig küzdenek egy gyerekért, aztán belefáradnak a kudarcokba, elhidegülnek egymástól, végül elválnak. Aztán új párt találnak, és azonnal sikerrel járnak, és gyerekük születik? - kérdezte kétségbeesett tekintettel.

Castle döbbenten húzódott hátrébb, és hitetlenkedve megrázta a fejét.

- Az kizárt, hogy mi ne illenénk össze! Nézz ránk és az elmúlt éveinkre! 

Várt egy kicsit, amíg meglátta Kate szemében a töprengést majd a megnyugvást, aztán folytatta.

- Az meg elképzelhetetlen, hogy miután négy évig vártam rád, valaha is elhidegülnék tőled! - és hogy szavainak súlyt adjon , úgy rázta meg a fejét, mintha valami teljesen elképzelhetetlen dologról beszélne.

- Szóval ... akkor csak türelem? - kérdezte halvány mosollyal az arcán Kate, miközben érezte, hogy a lelkét feszítő szorongás semmivé foszlik, és  újra a férfihoz bújt.

- Igen, csak türelem ... de azért mást is kell tennünk, hogy sikerrel járjunk - csengett pajkosan Castle mondatának a vége.

Kate-re átragadt a férfi nyugalma és magabiztossága, ezért már élvezte a huncut megjegyzést, és nagyot sóhajtva, egyetértően bólogatni kezdett.

- Azt hiszem, sokat kell dolgoznunk, és különösen neked kell keményen dolgoznod a siker érdekében - nézett fel incselkedve Castle-re, aki jólesően elmosolyodott, majd közelebb hajolt, és lágyan megcsókolta.

- Szeretek sokat és keményen dolgozni, Mrs. Castle! - suttogta a csókba.

Még percekig ültek a padon egymást ölelve, és élvezték az édes pillanatot. Castle-t elégedettséggel töltötte el, hogy el tudta oszlatni Kate félelmeit, és amikor a nő úgy simult a karjaiba, mintha menedéket találna az ölelésben, mint mindig, most is elárasztotta valami békés nyugalom. Arra gondolt, férfiként talán mindig erre vágyott: hogy ez a kemény, mégis oly érzékeny és sebezhető nő, akit szerelemmel szeret, és aki nélkül nem tudja elképzelni az életét, biztonságban érezze magát mellette.

A közeli bárból kiszűrődő reggae lüktető, vidám hangjai elhallgattak, és egy jól ismert, lágy dallam áradt feléjük. Amikor néhány taktus után meghallották a Louis Armstrong-éhoz megszólalásig hasonló rekedt hangot, ahogy énekelni kezdi a What a wonderful world-öt, mindketten elmosolyodtak, és egymásra néztek.

- Most tényleg úgy érzem, hogy csodálatos a világ - mondta halkan Castle szerelmes tekintettel nézve Kate szemébe, ami az éjszakai sötétségben egészen barna árnyalatú volt, és a kandeláberek sárgás fénye úgy tükröződött a szivárványhártyáján, mintha apró csillagok ragyognának bennük.

Ahogy Kate elmerült a férfi tekintetében, tudta, hogy soha senki nem nézett még rá így, és érezte, hogy a halkan, mégis rendkívül komolyan kiejtett mondatnak sokkal nagyobb súlya van, mint azt egy külső szemlélő gondolná. Gyengéden végigsimított a mosolygó arcon, aztán fejét a férfi mellkasára hajtva, szorosan hozzábújt.

Amikor vége lett a dalnak, Castle megszólalt.

- Gyere, vacsorázzunk! Nem szeretném, ha éhen halna életem szerelme!

Kate meglepetten nézett fel rá, hogy lássa, mennyi huncutság csillog a férfi szemében, mert hihetetlennek tűnt, hogy feladná a cirkuszi terveit az ő kedvéért, de Castle őszinte szeretettel mosolygott rá.

- Jól vagy? - kérdezte még mindig gyanakodva.

- Persze - vonta meg a vállát a férfi.

- És a cirkusz? Zappa bűvészmutatványai? Csak nem azt akarod mondani, hogy lemondanál róluk?

Castle nézte az összevont szemöldökök között megjelenő két kis ráncot, a hitetlenkedve, vagy inkább rosszat sejtve csillogó szemeket, és azonnal tudta, hogy lehetetlen küldetésre vállalkozott, amikor el akarta altatni a nő gyanakvását.

- Háááát ... - kezdte lassan, elnyújtva a szót, miközben ártatlan arcot vágott, de Beckett azonnal észrevette a szája sarkában megjelenő csibészes mosolyt, ezért közbevágott.

- Ki vele! Mi a terved?

- Az előadás csaknem három órás, és Zappa-é az utolsó produkció - kezdett meggyőző hangon magyarázni Castle, miközben az órájára pillantott. - Szóval ... van több mint két és fél óránk a bűvészkedésig. Addig megvacsorázhatunk, sőt táncolhatunk is - nézett most már esdekelve Kate-re. - Kérlek, kérlek, kérlek! - könyörgött, mint egy kisfiú a hőn vágyott játékért.

Beckett néhány másodpercig megpróbált szigorúan nézni rá, és ajkait is összeszorította, nehogy a mosolyából Castle megérezze, milyen könnyen le tudja venni a lábáról.

- Aha. Szóval, kompromisszumot akarsz kötni - mondta olyan komolyan, mint amikor egy ügy kapcsán a tényeket sorolja, és elégedetten látta, hogy Castle lélegzetvisszafojtva várja a döntését. Tartott egy kis hatásszünetet, mintha erősen gondolkodna a válaszon, és csak másodpercek múlva folytatta. - Rendben, de azt se felejtsd el, hogy megígérted, hogy sokat és keményen fogsz dolgozni! - mondta, miközben tekintete kihívóan villant.

A várt hatás bekövetkezett. A kompromisszum okozta pillanatnyi öröm után Castle megértette a célzást, és pajkosan rámosolygott.

- Szeretek nagyon sokat, és nagyon keményen dolgozni egy csodálatos célért - mondta incselkedve, aztán végigsimított a nő arcán, és komolyan folytatta - és érted is.

Kate hirtelen zavarba jött, mert a bensőséges, szeretettel teli mozdulatra, és az utolsó szavakra nem számított. Meghatotta a férfi tekintetéből áradó szerelem. Nem a fellángoló, mindent elsöprő, hanem a szeretettel, megértéssel, gyengédséggel, elfogadással teli, hosszan égő, öröké tartó szerelem áradt felé a kék szemekből. Castle talán megérezte a zavarát, vagy egyszerűen csak hogy bizonyítsa szavai súlyát, közelebb hajolt, és puhán érintve az ajkát, megcsókolta.

Az édes pillanat feloldotta a feszültséget, ami azóta vibrált köztük, amióta szóba került a gyerekkérdés. Önfeledten egymásra mosolyogtak, aztán Kate felállt, kézen fogva a férfit, és maga után húzta.

- Ha nem igyekszünk, vagy a tánc marad el, vagy lemaradsz a bűvész embereltüntetős számáról - mondta. - Márpedig a tánc nem marad el! - közölte jelentőségteljesen, mire Castle felháborodást tettetve elhúzta a száját, aztán engedelmesen követte a nőt.

- Rendben, de akkor legalább hadd válasszak én számot, amire táncolunk - morogta.

- Arról ne is álmodj! Képes lennél Carly Rae Jepsen I really like you-ját választani!
Castle sejtelmesen elmosolyodott.

- Igazából a What a wonderful world-re gondoltam, vagy Andrew Belle-től az In my veins-re - mondta, és noha nem látta az egy lépéssel előtte haladó nő arcát, pontosan tudta, hogy megjelent rajta egy semmivel össze nem hasonlítható, boldog mosoly.

Az egyenruhát viselő fiatal jegyszedő meglepetten vette el Castle kezéből a  jegyet, miközben arra gondolt, micsoda pazarlás, hogy valaki kifizet egy kisebb vagyont a műsorért, de csak az utolsó számot nézi meg.

- Már csak Mr. Zappa produkciója van hátra - jegyezte meg, hátha a vendégek nincsenek tisztában azzal, mekkora késéssel érkeztek.

Kate nagyot sóhajtva Castle-re mutatott.

- Tudja, a férjem él-hal az eltüntetős bűvésztrükkökért, úgyhogy csak emiatt jöttünk - magyarázta.

- Akkor élvezni fogja - mosolyodott el felélénkülve a jegyszedő. - Mr. Zappa ma valami meglepetéssel is készült! - súgta oda titokzatosan.

- Meglepetéssel? - csapott le az információra Castle.

- Sajnálom, de nem árulhatok el többet - mondta kissé letörten a férfi, amiért nem oszthatja meg a titkot, aztán hirtelen felemelte a mutatóujját, és fülelt. A nézőtérről kiszűrődő tapsvihar jelezte, hogy vége van egy produkciónak. - Kérem, igyekezzenek elfoglalni a helyüket, mert azonnal kezdődik Mr. Zappa produkciója! - tárta szélesre a nézőtérre vezető oldalajtót a két vendég előtt.

Hamarosan Beckett kelletlenül bevallotta magának, hogy élvezi az előadást. Roberto Zappa igazi showman-ként mozgott a színpadon, ráadásul magával ragadó, lebilincselő és rendkívül látványos volt minden mutatványa. Ha nem nézett volna Castle-re, akkor is tudta volna, hogy a férfi elnyílt szájjal, gyermeki rácsodálkozással issza magába a "varázslatot". Amikor az embereltüntetéses produkció következett, Castle az órájára nézett.

- Mindjárt vége a műsoridőnek - állapította meg. - Mikor lesz a meglepetés? - morogta csalódottan, amikor egyre erősödő dobpergésbe kezdett a zenekar.

- Hölgyeim és uraim! - állt meg a színpad szélén kitárt karokkal Zappa. - Ki ne látott volna önök közül olyan produkciót, hogy egy bűvész eltüntet egy embert! Ezért arra gondoltam, érdekesebb lenne, ha megfordítanánk a szereposztást, és most egy néző tüntetné el a bűvészt! Ha van önök között olyan, aki szívesen kipróbálná, van-e varázsereje, nosza rajta! Itt a soha vissza nem térő alkalom, hogy eltüntessenek! Kérek egy önként jelentkezőt - harsogott a hangja, miközben tekintete végigpásztázott a nézőtéren.

Beckett egy határozott mozdulattal kapta el Castle éppen felemelkedő kezét, és nyomta vissza a térdére.

- Nem! - szűrte mérgesen a fogai között, és villámokat szóró szemekkel nézett a felháborodott és csalódott férfira. - Zappa az egyik gyanúsítottunk. Nem lenne szerencsés, ha éppen te tüntetnéd el annyira, hogy a fiúk meg se találják - magyarázta, mire Castle arcára kiült a döbbenet.

- Azt hiszed, hogy így akar megszökni? De hát a szám végén a nézőtér hátsó soraiban fog felbukkanni - magyarázta, mivel úgy gondolta, a produkció ugyanúgy zajlik, mint eddig, csak nem Zappa tünteti el a partnerét, hanem egy néző bűvészt. Kate gyanakvó arcát látva elbizonytalanodott. Ha Zappa a gyilkos, itt az idő, hogy lelépjen, hiszen érezheti a hurok szorulását a nyaka körül, ráadásul éppen most változtatta meg a produkció kivitelezését. Mire felnézett, a bűvész ár kitörő örömmel üdvözölte a nézőtérről éppen a színpadra lépő elegáns, középkorú nőt. Miután Zappa néhány kérdésének köszönhetően megtudták, hogy Moira Feldman, bostoni üzletasszony lesz az önkéntes "varázsló", kezdődhetett a produkció. Zappa beállt az embermagasságú ládába, amelyet többször is körbeforgatott két, csillogó flitteres dresszbe öltözött, dús keblű, hosszú combú lány. Az addig játszott kellemes dallam elhallgatott, ahogy néhány másodperc múlva a nézőtér apró neszei is. A feszültség szinte tapintható volt. Néhányan halkan sikkantottak, amikor hirtelen hangos dobpergés törte meg a síri csendet. Moira Feldman meglendítette a kezében tartott bűvészpálcát, és remegő hangon elkiáltotta a bűvész által kért "varázsszavakat", mire a Zappa-t rejtő ládába mindkét oldalról hatalmas, csillogó pengéjű tőrök szúródtak. A nézők felhördültek, és mindenki kimeresztett szemekkel figyelte, nem jelenik-e meg lecsorgó vér a láda oldalán vagy alján, de semmit nem láttak. A két bombázó lány tett néhány látványos karmozdulatot, aztán arcukon magabiztos mosollyal a ládához léptek, és egy mozdulattal kitárták az ajtaját. A láda üres volt.

A nézőtéren kitört a taps, de mindenki várakozón nézett a színpad rejtett zugai felé, kutatva, hogy vajon honnan fog előbukkanni a bűvész. A két lány ekkor kinyújtott kézzel a nézőtér hátsó sorai felé mutatott, egy éles fénycsóva pedig végigpásztázott a folyamatosan tapsoló nézőkön, és megállapodott a legutolsó széksoron.

Castle és Beckett is megfordultak, és kíváncsian fürkészték a fénykörbe eső arcokat, de sehol sem látták Zappa-t. A taps lassan halkulni kezdett, és egyre többen kezdtek türelmetlenül fütyülni, vagy értetlenül nézegettek körbe.

- Eltűnt - nyögte döbbenten Castle, amikor Beckett határozottan megszorította a kezét.

- Gyere! El kell kapnunk! - mondta, és a következő pillanatban olyan sebesen vágta át magát a forgolódó nézők között, hogy Castle alig tudta követni.

A férfi hallotta a felháborodott szitkot, amikor véletlenül rálépett az egyik néző útban levő lábára, ezért sietve hátraszólt, hogy elnézést kérjen, miközben érezte a rászegeződő értetlen és felháborodott tekinteteket, de nem sokat törődött velük. Minden figyelmét arra fordította, hogy minél gyorsabban átverekedje magát a széksorok között anélkül, hogy valakinek újra a tyúkszemére lépjen. Mire kilépett a szűk folyosóra, majd onnan a tágas, márvánnyal és színes, fényesre polírozott gránittal borított előcsarnokba, Kate-et már sehol sem látta. A száján kapkodta a levegőt, miközben tanácstalanul járatta körbe a tekintetét, de fogalma sem volt, merre mehetett a nő. Aztán szeme megakadt az egyik díszes faragású tartóoszlop takarásában levő ajtón, ami résnyire nyitva volt. Megszaporázta a lépteit, és amikor közelebb ért, meglátta az ajtón levő táblát, amin piros betűkkel írt szöveg hirdette, hogy idegeneknek tilos a bemenet. Óvatosan benézett a résen, de mivel semmilyen mozgást nem látott, bátran benyitott. Szinte végeláthatatlan lépcsősor vezetett az alagsorba, amit valószínűleg csak a személyzet és a karbantartók használtak. Fülelt. A mélyből gépek monoton duruzsolása hallatszott, aztán hirtelen sietős lépések zajára lett figyelmes. Áthajolt a korláton, és egy árnyékot látott elsuhanni, jóval alatta. Arra tudott csak gondolni, hogy vagy Kate az, vagy a menekülő Roberto Zappa, aki talán egy, csak a személyzet által ismert hátsó kijáraton akar megszökni. Vett egy nagy levegőt, és rohanni kezdett lefelé. A lépcső alján különböző színű és vastagságú csövek és vezetékek kusza szövevényében találta magát. Mindig elkápráztatták a mérnökök által megtervezett és megépített műszaki megoldások, ugyanakkor tudatosították benne, hogy van a világnak olyan oldala, aminek a működéséről és létrehozásának technikájáról fogalma sincs. Hirtelen ijesztőnek találta ezt az ismeretlen közeget, ezért lelassította a lépteit, és kissé előrehajolva hallgatózott, miközben szeme idegesen cikázott a zegzugos, félhomályba burkolózó terepen. Az épület légkondicionálásáról gondoskodó hatalmas szivattyúsor búgásán át is hallotta, hogy valahol a távolban becsapódott egy ajtó. Futni kezdett a hang irányába. Nagyot nyelt, amikor a kékre festett jókora acélajtót meglátta. Érezte, hogy a szíve olyan erővel ver a mellkasában, hogy döngeti a bordáit. Izgalmában beharapta az ajkát, aztán előrehajolt, vett egy nagy levegőt, és lenyomta a kilincset. Ebben a pillanatban az ajtó kivágódott, és nagyot csattanva úgy homlokon találta, hogy egy pillanatra elsötétült előtte a világ. Megtántorodott, és miközben egyik kezét hasogatóan fájó fejéhez kapta, a másikat ösztönösen védekezve, maga elé emelte. Az ütéstől eltompult érzékeivel csak annyit érzékelt, hogy az ajtó mögül egy magas, fekete hajú alak lép ki. A szeme előtt felvillanó bajusz és szakáll alapján Roberto Zappa-ként azonosította agya az ajtó mögül előbukkanó, dühös tekintetű férfit, ezért ösztönösen rávetette magát, nem törődve azzal, hogy a férfi ráordít. A szavak értelme csak később tudatosult benne, ezért ütésre lendítette a kezét, és amikor az öklében érzett fájdalom, és egy reccsenő orrcsont tudatta, hogy az ütése célba talált, a győzelem mámorító érzése járta át. A következő pillanatban, amikor látta, hogy a test hátratántorodik, és jobban megnézte a férfit, már tudta, hogy nagyot tévedett. Egy idegen sötétkék biztonsági őr egyenruhát viselt, és dühös, elszánt tekintettel meredt rá. Castle sajnálkozva felemelte a kezét, és a vérző orrú férfi felé nyúlt, aki azonban valószínűleg támadásnak érzékelte a mozdulatot, mert vett egy nagy levegőt, orrcimpája kitágult, és olyan gyorsan lendítette ütésre a kezét, hogy az írónak esélye sem volt kivédeni a támadást. Az őr tenyerének éle a torkának csapódott. Még sosem érzett ehhez hasonló, kínzó, fullasztó fájdalmat. A nyakához kapott, és összerogyott. Kiáltani akart a fájdalomtól, de nem jött ki hang a torkán, csak levegő után kapkodva tátogott, és úgy érezte, sem nyelni, sem levegőt venni nem tud. 

- Ki a fene maga, és mit keres itt? Semmi keresnivalója nincs az alagsorban! - ordította torka szakadtából a biztonsági őr, aztán amikor látta, hogy a betolakodó ártalmatlan, a dühét felváltotta a félelem, hogy esetleg maradandó károsodást okozott a jól öltözött, ápolt, nem éppen bűnözőnek kinéző férfinak, aki talán csak véletlenül keveredett a vendégek számára tiltott területre. - Jól van? - hajolt aggódva az egyre sápadtabb, fuldokló férfi fölé, aki erőtlenül megrázta a fejét.

Castle megpróbált nem pánikba esni. A torkára szorította a kezét, egy másodpercre becsukta a szemét, és kényszerítette magát, hogy lassan, mélyet lélegezve szívja be a levegőt, aztán amikor a tüdeje megtelt levegővel, és valamelyest megnyugodott, hogy nem fog megfulladni a biztonsági őrre nézett. Meg akart szólalni, de nem jött ki hang a torkán.

Diego Lopez tíz éve volt a luxusszálloda biztonsági őre, de még soha nem követett el olyan hibát, hogy egy ártatlan, eltévedt vendéget ütött volna meg. Rémülten nézte a földön ülő, szenvedő férfit, miközben vadabbnál vadabb képek kergették egymást a fejében. Látta, hogy a a férfi testét betolják a mentőbe, miközben az orvos lemondóan megrázza a fejét, őt pedig megbilincselik a rendőrök, és betuszkolják egy szirénázó rendőrautóba, aztán a feleségét, aki zokogva kérdezi tőle a börtön látogató helyiségében, hogy miért törte el egy ártatlan ember gégéjét, és közben megállíthatatlanul simogatja az apa nélkül maradt, könnyes szemű kisfiuk fejét. Magában imádkozni kezdett, hogy az idegennek ne legyen nagyobb baja, miközben az adóvevőjéért nyúlt, hogy segítséget kérjen. Meg is feledkezett a furcsa, fekete lepelbe burkolózott alakról, akit a szálloda alagsorának hátsó ajtajáig üldözött, de ott egyszerűen nyoma veszett.

Beckett ösztönösen az oldalához nyúlt, de a biztonságot adó Glock természetesen nem lapult az oldalán a nászútjukon, ezért kihúzta a telefonját a zsebéből, és miközben tekintetével felmérte a hatalmas épület lehetséges kijáratait, Espo-t hívta. A főbejárat felé rohant. Arra gondolt, ha Zappa valahol a színfalak mögött akar meglépni, az ismeretlen alaprajzú épületben soha nem fogja megtalálni, mivel nem ismeri sem a kiszolgáló helyiségeket, vagy az alagsor gépészeti helyiségeit, sem az utcára vezető folyosóit, de ha kívülről kerüli meg az épületet, esélye van, hogy meglátja felbukkanni valamelyik személyzeti kijáraton. Kiért az utcára, és elindult az épület hátsó kiszögellése felé. Már futott, amikor Espo végre felvette a telefont.

- Zappa eltüntette magát az előadáson, és ... - zihálta sietve, de Javi a szavába vágott.

- Tudom, itt vagyunk Ryan-nel. Ő az épületben keresi, én pedig kinn. Már hívtam erősítést - mondta.

- Enyém a part felőli oldal - közölte Beckett, mintha egy bevetésen lennének. - Te kerülj délről!

- Nem - csattant olyan élesen Espo hangja, hogy Kate meglepődve torpant meg. - Nincs fegyvered és jogosultságod sem - mondta határozottan. Csak figyelj, és szólj, ha látsz valamit! - utasította a nőt, aki New York-ban a felettese volt, itt viszont nem, ráadásul megsérülhet az akcióban, és ő mindenképpen meg akarta ettől óvni. - Mindjárt itt lesz az erősítés - tette hozzá lágyabb hangon.

Beckett dühösen harapta be a száját, de tudta, hogy a férfinak igaza van.

- Rendben - mondta kényszeredetten, aztán kissé eltávolodott az épülettől, és a szállodát körülvevő park szélén haladt tovább. A fák között lépdelve, árgus szemekkel figyelte a késő éjszakában felbukkanó embereket, de egyik sem Zappa volt. Éppen el akarta hagyni a fedezékét, amikor fékező autók kerékcsikorgására lett figyelmes, aztán dobogó lábak hangja ütötte meg a fülét. Kissé megkönnyebbült, hogy megérkezett az erősítés, így már nem csak ketten vadásznak a bűvészre Espo-val. A helyi rendőrökből álló csapat kétfelé vált, hogy bekerítsék a szállodát. Alig telt el fél perc, és már közeledtek hozzá, ezért meghízódott az egyik susogó pálma törzsének árnyékában, és figyelte az akciót. Hirtelen mintha egy árnyékot látott volna elsuhanni az épület sötétbe burkolózó kiszögellése és a park között, aztán egy másodperccel később meglátta Javi alakját, ahogy előretartott fegyverrel befut a park fái közé. Kiáltani akart a nassaui rendőröknek, de rájött, hogy nem tud annyit spanyolul, hogy értsék, mit akar, ezért rohanni kezdett abba az irányba, amerre a menekülő Zappa-t sejtette, miközben reménykedett, hogy Espo értesíteni tudta a többi a többi rendőrt. Talán száz métert futott, amikor meglátott egy szikár alakot futni a park egyik sétaútján, ami egyenesen a tengerparti parkolóig nyúlt. Szinte suhant utána a fekete, lepelszerű köpeny, éppen olyan, mint amilyet Roberto Zappa viselt az utolsó produkciója során. Rohanó lépteket hallott közeledni. Tudta, hogy Espo az.

- A parkolóba megy! - kiáltotta társa felé torkaszakadtából, miközben igyekezett lépést tartani a bűvésszel. Amikor kiért a parkból, tudta, hogy elkésett. A parkolóban sorakozó luxuskocsik között narancssárga fények villantak fel, jelezve, hogy kinyílt a központi zár. Kate felmérte, hogy a bűvésznek lesz ideje beülni és indítani, mielőtt ő odaérne. Zappa már csak méterekre volt a tűzpiros sportautótól, amikor szinte a semmiből előbukkant Espo, és egy ugrással rávetette magát.

Beckett zihálva állt meg a földön fekvő, hátrabilincselt kezű bűvész, és az elégedetten rámosolygó Espo mellett.

- Köszi - csillogott hálásan a férfi sötétbarna szeme, mire Kate cinkosan elmosolyodott, és megvonta a vállát.

- Én nem csináltam semmit - mondta tettetett közömbösséggel, de mindketten tudták, ha nem ad iránymutatást a kiáltásával a nyomozónak, akkor egyikük sem tudta volna elfogni. - Jobb lesz, ha én megyek - intett fejével a park felé, ahonnan az akcióhoz csatlakozó nassaui rendőrök lépteinek dobogása hallatszott.

Javi bólintott, és miközben talpra ráncigálta a zilált külsejű bűvészt, a lassan elsétáló Beckett-et nézte, ahogy eltűnik a park egyik kacskaringós sétaútján.

- Na, most tűnjön el! - vetette oda gúnyosan, mire a férfiarca megrándult, de meglehetősen nyugodt hangon szólalt meg.

- Tévednek! Nem én vagyok az emberük!

Kate elégedetten indult vissza a szálloda felé, amikor hirtelen eszébe jutott, hogy azóta nem látta Castle-t, amióta kilépett a nézőtérről. Tudta, hogy a férfi követte, de fogalma sem volt, miért nem volt a nyomában. Tulajdonképpen nem is bánta, hogy kimaradt az akcióból, így legalább nem volt lehetősége hősködni. Elégedett mosollyal az arcán húzta elő a telefonját, hogy megörvendeztesse a jó hírrel, hogy valószínűleg elfogták a gyilkost, bár számított arra, hogy milyen bosszús lesz az író, hogy kimaradt a legizgalmasabb pillanatokból. Szinte látta maga előtt az először felháborodott, aztán csalódott arcot, ami végül olyanná változik, mint egy durcás kisfiúé, ahogy azzal is tisztában volt, hogy mivel akar majd megvigasztalódni. Már harmadszor várta végig a kicsengések sorát, de a férfi nem vette fel. Először csak a mosoly tűnt el az arcáról, mert bosszantotta, hogy nem tudja megosztani vele a híreket, de amikor kilépett a parkból, és meglátta a bámészkodó emberekkel körbevett villogó mentőautót a szálloda egyik hátsó bejáratánál, hirtelen rossz érzése támadt, és összeszorult a gyomra. Reménykedve emelte a füléhez a telefont, hátha a következő hívásnál meghallja Castle izgatott hangját, de csak a kicsengések búgás visszhangzott a dobhártyáján. Lassan indult a mentő felé, de ahogy közeledett, egyre jobban szaporázta a lépteit, végül az utolsó métereken már szinte futott. Dühösen vette tudomásul, hogy mennyivel nehezebb áthatolni a kíváncsiskodók seregén, ha nem mutathatja fel a jelvényét, amikor megütötte a fülét az egyik bámészkodó halk sutyorgása, ahogy tudálékosan magyaráz a mellette állónak. Csak két szót értett, de az elég volt ahhoz, hogy ne csak a gyomra, de a szíve is összeszoruljon.

- … Senor Castillo … - hallotta ki az ismerős nevet a pergő spanyol mondatból. Már nem törődött az udvariassággal, erőszakosan tört utat magának. Amikor végre kilépett a tömegből, megkönnyebbülten fellélegzett, de ahogy bepillantott a nyitott ajtajú mentőbe, a lélegzete is elakadt.

Azonnal felismerte a hordágyon fekvő sérültet, aki megfeszülő testtel, ökölbe tűrte, hogy a fölé hajoló orvos megvizsgálja. Castle zakója az ágy mellett hevert, inge ki volt gombolva a mellkasán. Kate tekintete villámgyorsan mérte fel a helyzetet. Vért nem látott sehol, ami pillanatnyi megnyugvással töltötte el, de a félelem a másodperc törtrésze alatt újra eluralkodott rajta, hiszen tudta, hogy akkor is lehet komoly baja, ha nem vérzik. Az orvostól nem látta Rick arcát, de megfeszülő izmai és ökölbe szorított keze arról tanúskodott, hogy szenved. Fogalma sem volt, mi történhetett. A félelem átjárta minden porcikáját. A megfogta a mentő ajtaját, hogy fellépjen a kocsiba. 

- Hölgyem! Kérem, álljon hátrébb! - hallott egy spanyol akcentussal beszélő hangot a háta mögött, miközben valaki megfogta a karját, és megpróbálta finoman elhúzni a mentőtől. 

- A felesége vagyok - rántotta ki a kezét a nem túl erős szorításból, és szemrehányóan pillantott hátra az egyenruhás rendőrre. A férfi beleegyezően bólintott, bár Kate nem törődött vele, hanem egy lendületes mozdulattal fellépett az orvos mellé. Megkönnyebbülten sóhajtott, amikor meglátta, hogy Rick magánál van, bár meglehetősen elgyötört az arca.

- Castle! Mi történt? - kérdezte aggódva az írótól, de mivel az csak enyhén megrázta a fejét, és a nyakán levő vöröses foltra mutatott, az orvos felé fordult. - Megsérült?

A fiatal, fekete, göndör hajú férfi elkapta Castle kezét, mintha attól tartana, hogy ha megfogja a nyakát, akkor kárt tesz benne, aztán komoly arccal Beckett-re nézett.

- Dr. Ortega vagyok - mutatkozott be, aztán határozott hangon folytatta. - Egy tenyéréllel a gégére mért ütés okozott sérülést - magyarázta meglehetősen jó angolsággal, amiből Kate arra következtetett, hogy a fiatal orvos valószínűleg az államok valamelyik egyetemén sajátította el a gyógyítás tudományát. - Nehezére esik a légzés, a nyelés, és beszédképtelenséget is tapasztalunk. Valószínűleg megsérült a gége, de csak a kórházi vizsgálatok után tudjuk megmondani, mi lehet az ütés következménye. Bekötök egy infúziót, aztán indulunk. Velünk jön? - kérdezte.

- Igen - bólintott Kate, de már nem az orvosra, hanem Castle-re nézett, aki halványan elmosolyodott ugyan, de a tekintete mindent elárult. Kate nézte a máskor huncutul, csibészesen, sejtelmesen, szerelmesen vagy éppen pajkosan csillogó szemeket, amelyek most fénytelenek voltak, és áradt belőlük a kétségbeesés. Tudta, hogy meg kell nyugtatnia, és reményt kell öntenie a férfiba, de vajon mit mondhatna addig, amíg semmi biztosat nem tudnak.

- Mindjárt kapsz fájdalomcsillapítót - mondta biztatón, és megfogta a kezét. Érezte, ahogy a szorosra zárt ujjak ellazulnak, és a kezére fonódnak. 

Az orvos feltűrte Castle ingujját, egy pánttal elszorította a felkarját, és megfelelő vénát keresve megpaskolta a bőrt.

- Szorítsa ökölbe a kezét! - utasította a beteget, mire Castle elengedte a nő kezét, és engedelmeskedett.

Kate torka összeszorult, ahogy a félelemmel teli kék szemekbe nézett. Nagy lehet a baj, ha Castle minden ellenkezés nélkül tűri, hogy beleszúrjanak egy injekciós tűt. A következő pillanatban azonban elmosolyodott, mert amikor az orvos kibontotta a steril csomagolásból a tűt, és az író felé közelített vele, az elkapta a karját, és igyekezett minél messzebb húzódni, majd megrázta a fejét, és mivel hang még mindig nem jött ki a torkán, csak némán formálta szájával a szavakat.

- Mi az, hogy nem akarja? - hőkölt hátra meglepetten az orvos.

- Nem szereti a tűt - szólalt meg Kate meleg hangon, miközben újra megfogta Castle kezét, hogy magára vonja a férfi figyelmét. - Majd én segítek - nézett a kétségbeesett szemekbe, aztán amikor meglátta bennük a beletörődést, intett az orvosnak. - Kezdheti!

Dr. Ortega egy pillanatra felhúzta a szemöldökét, aztán elmosolyodott.

- Csukja be az ajtót! - szólt ki a mentő mögött álló egyenruhás rendőrnek.

A külső zajok csak tompán szűrődtek be, és a viszonylagos csendben Kate hirtelen egy furcsa hangra lett figyelmes. Egy pillanatig döbbenten meredt a hosszan elnyúló zihálásra emlékeztető hang forrására, aztán megpróbálta legyőzni a rátörő pánikot, nehogy Castle észrevegye, mennyire megrémítette, hogy ennyire nehezen lélegzik, de a  férfi figyelmét teljesen lekötötte a karja felé közeledő tű látványa.

- Castle! - szólt meleg, bársonyos hangon, hogy magára vonja a férfi figyelmét, de mivel nem járt sikerrel, megemelte a hangját, ahogy olyankor szokta, ha az nem figyel rá. - Castle! - Kate elmosolyodott, amikor a riadt arcú író végre ráemelte a tekintetét. - Espo elfogta Zappa-t - mondta, hogy elterelje a figyelmét a szúrásról és a tűről. Furcsa volt, hogy Castle nem ellenkezik, nem kérdezget, nem ad elő új elméletet. Milyen sokszor csipkedte meg azzal, hogy sokat beszél, most pedig éppen ez a tulajdonsága hiányzik a legjobban. Zavarba jött a beállt csendtől, ezért gyorsan belefogott a részletek elmesélésébe, de nagyon nagy önuralomra volt szüksége, hogy figyelmen kívül hagyja Castle félelemmel teli arcvonásait. Csak reménykedett abban, hogy el tudja terelni a férfi gondolatait a tűről és a sérüléséről, de amikor néhány másodperc múlva meglátta a kíváncsiságot és az érdeklődést a kék szemekben, már tudta, hogy jól döntött. Hamarosan látta, hogy az orvos végzett az infúzió bekötésével, ezért témát váltott. - Mindjárt jobb lesz. Nem lesz semmi baj - simított végig Castle arcán, miközben azon gondolkodott, hogy a szavakkal és a mozdulattal magát, vagy a férfit akarja-e jobban megnyugtatni. 

Castle egy pillanatra behunyta a szemét, hogy minden idegszálával érezze az érintést, ami elnyomta a fájdalmas, feszítő érést, amit a torkában érzett. Amikor megérkezett a mentő, már egészen jól lélegzett, és a rátörő páni félelmet is legyőzte, de amióta Kate itt volt, még inkább megnyugodott: legalább őt nem érte semmi baj. Állandóan abba a hibába esett, hogy szólásra nyitotta a száját, pedig tudta, hogy nem jön ki hang a torkán. Még ellenkezni sem tudok - gondolta letörten, amikor az infúziótól akart megmenekülni, most viszont, hogy túl volt a tűszúráson, a keserűség mellé félelem társult. Mi lesz, ha örökre elvesztette a hangját? Megpróbált Kate szavaira figyelni, hogy miként is kapták el a bűvészt, de gondolatai vissza-visszakanyarodtak a félelméhez. Meg akarta tapogatni a nyakát, mert úgy érezte, mintha a kétszeresére dagadt volna, de az előbb az orvos, most Kate nem engedte.

- Ne fickándozz! - mosolygott rá szeretettel a nő, mintha egy szeretni való kisgyereknek beszélne, mire ő szokás szerint először vágott egy durcás arcot, aztán viszonozta a mosolyt. Tekintetük ugyanúgy fonódott össze, mint életük kritikus pillanataiban: szerelmesen, megnyugtatón, biztonságot adón.  A pillanatot Kate telefonjának csörgése törte meg.

- Beckett - szólt a készülékbe a nő hivatalos hangon, bár látta, hogy Ryan a hívó fél.

- Hol vagy? - hallotta meg a férfi szorongó hangját, és szinte látta maga előtt aggódó tekintetű, élénk kék szemét, összeráncolt homlokát.

- A kórház felé tartó mentőben Castle-lel. Te tudod, hogy mi történt vele? - kérdezte, miközben az íróra pillantott, aki azonnal lecsukta a szemét, amikor tekintetük találkozott. Kate sejtette, hogy nem a fájdalom vagy a rosszullét miatt, inkább így akar megmenekülni a szidástól, amit akkor kaphat, ha kiderül, hogy valami hülyeséget csinált. Kate sóhajtott egyet. Már csak arra volt kíváncsi, mi volt az a hülyeség.

- Éppen most beszéltem a biztonsági őrrel, aki leütötte Castle-t - kezdte a beszámolót Ryan. Kate feszülten figyelt minden apró információra. Szinte látta maga előtt a helyszínt és az ütésváltást,  de közben nem vette le tekintetét az íróról, aki egyszer csak kinyitotta a szemét, és esdeklőn pislogott néhányat.

- Nem tudod, mit keresett az alagsorban? - kérdezte Kate.

- Láttam, hogy követ téged, amikor elhagytad a nézőteret, de eléggé lemaradt mögötted. Talán csak véletlenül keveredett az alagsorba, vagy látott valamit ... de ... - Ryan hangja elbizonytalanodott. - Tényleg nem tud beszélni?

- Tényleg. Ha tudna, őt faggatnám - mondta Kate csipkelődve.

-  Hm ... persze ... csak furcsa lehet.

Kate arcán egy halvány mosoly suhant át a megjegyzésre.

- Igen, furcsa. Szólj, ha kihallgattátok Zappa-t - zárta le a beszélgetést, aztán gyengéden megfogta Castle kezét, és rámosolygott. - Szóval ökölharcba keveredtél, Chuck Norris?

Castle nézte Kate gyönyörű arcát: a mentő neonfényében zöldes árnyalatúvá váló, csillogó szemeket, amelyekből áradt felé a szeretet és a szerelem, a szabályos orrot, a cseresznyepiros ajkakat, amelyek hiába húzódtak mosolyra, aggódásról árulkodtak ugyanúgy, mint a szépen ívelt szemöldökök között megjelenő két apró ránc. Hirtelen belehasított a félelem. Mi lesz, ha soha többé nem tudja elmondani neki, hogy milyen gyönyörű, és hogy mennyire szereti? 

- Megérkeztünk - szólalt meg az orvos. 

A tény, hogy hamarosan kiderül, milyen súlyos a sérülés, mindkettejüket szorongással töltötte el, de aztán annyira felgyorsultak az események, hogy nem tudtak a gyomorszorító félelmekkel foglalkozni. Castle-t sietős léptekkel tolták a sürgősségi osztályra, ahol egy gégész figyelmesen elolvasta a mentőstől kapott diagnózist, miközben Kate-től próbált pontosabb információkat kapni, aztán alaposan megvizsgálta a sérült területet. Castle engedelmesen tűrte, hogy az orvos végigtapogassa a nyakát, és lenyomva a nyelvét, belenézzen a torkába, bár időnként eltorzult az arca a fájdalomtól. Kate figyelmét nem kerülte el, hogy ilyenkor mindig rá pillant, mintha tőle kérne segítséget, vagy erőt a kellemetlen vizsgálat elviseléséhez. Ezekben a pillanatokban mindig úgy összeszorult a torka, mintha az övét érte volna az ütés.

- Csinálunk egy gégetükrözést és egy CT vizsgálatot, hogy lássuk, mennyire sérültek a porcok és a hangszalagok. Kérem, addig várjon a hozzátartozóknak fenntartott szobában! - mondta barátságosan, de mégis ellentmondást nem tűrőn az orvos, ezért Kate kelletlenül, de elhagyta a vizsgálót. Mielőtt behúzta maga után az ajtót, még visszanézett Rick-re, de az orvos éppen akkor utasította, hogy nyissa nagyra a száját, hogy érzésteleníteni tudja a torkát a vizsgálathoz, így a férfi nem nézett felé. Talán jobb is, hogy nem látom a kétségbeesett, riadt tekintetét - gondolta, aztán nagyot sóhajtott, és lerogyott a várószobában sorakozó műanyag székek egyikére. Nem érdekelték a szomszédos székeken várakozó hozzátartozók kíváncsi tekintetei és  halk sutyorgásaik sem. Fejét hátravetette a falnak, és becsukta a szemét. Ki akarta zárni a külvilágot, de tíz perc elteltével képtelen volt egy helyben ülni. Úgy érezte, az idő ólomlábakon jár. Szinte percenként nézett az órájára, mintha akkor gyorsabban ugrana a percmutató, és idegesen szegezte szemét az ajtóra, mintha meg akarná babonázni, hogy minél előbb kinyíljon, és meglássa az előbb megismert orvost. Gyűlölte ezt a tehetetlen várakozást. Újra az órájára pillantott, aztán felállt, és idegesen sétálni kezdett, miközben eluralkodott rajta egy kínzó gondolat: minél többször derült ki Castle egy-egy veszélyesnek látszó sérüléséről, hogy minden következmény nélkül, teljesen fel fog épülni, annál jobban félt attól, hogy nem tart örökké a szerencséjük, és egyszer csak rossz hírt fog közölni velük az orvos. Ebben a pillanatban kinyílt az ajtó, és meglátta a gégész kutatón körbepillantó alakját.

Az előbbi idegesség sötét gondolattá, sőt félelemmé erősödött benne, ahogy az orvos komoly arcát fürkészve odalépett hozzá. 

- Mrs. Castle? - kérdezte a férfi bizonytalanul.

- Igen - vágta rá, miközben megállapította, hogy még mindig furcsa a fülének a megszólítás, és türelmetlenül várta a felvilágosítást, de az orvos a kezében tartott papírokba mélyedt. Kate nem tudta eldönteni, hogy azért nem néz rá, mert olyan nagy a baj, hogy fél a szemébe nézve közölni azt, vagy olyan fáradt az éjszaka közepre nyúlt ügyeletben, hogy fel akarja frissíteni az emlékezetét. Reménykedett benne, hogy az utóbbiról van szó, mert a gyűrött köpeny, a meglazított, csálén álló nyakkendő, és a kigombolt ingnyak azt sugallta, hogy már nyolc-tíz órája vizsgálja a betegeket.

- Nos, a gégetükrözés során sajnos nem tudtam megállapítani, hogy Mr. Castle gégéje mennyire sérült, ezért meg kellett várni a CT eredményét.

Az orvos olyan vontatottan és körülményesen kezdett a diagnózis ismertetésébe, hogy Kate elvesztette a türelmét.

- Mi lett az eredmény? - kérdezte sürgetőn, és érezte, hogy hangja ingerültebben cseng, mint szeretné, de nem érdekelte.

A férfi meglepetten ráemelte sötétbarna, fáradtságtól fénytelen szemét, és sóhajtott egyet.

- A gége ugyan nem tört el, de a porcok sérültek, a lágy szövetek pedig az ütés hatására nagymértékben megduzzadtak. Ezek következménye a fájdalom,  a nyelés és a hangok kiadásának nehézsége is - mondta egy levegővétellel. Amikor elhallgatott, a vele szemben álló, aggódó nő sürgetőn kissé közelebb hajolt, ezért gyorsan folytatta. - Néhány nap alatt a duzzanat jelentősen csökkenni fog, és megszűnnek a panaszok. Könnyen lenyelhető ételek fogyasztását javaslom, és két-három napig nem szabad beszélnie. Suttogni sem. Minél inkább kíméli a gégét, annál gyorsabb lesz a gyógyulás!

Az orvos elhallgatott, Kate pedig magában még egyszer végigfuttatta a hallottakat, és hogy bizonytalanságát legyőzze, rákérdezett a lényegre. Nem merte elhinni, hogy ezúttal sincs nagy baj, és Fortuna istenasszony még mindig mellettük áll.

- Teljesen rendbe fog jönni?

- Igen - bólintott határozottan az orvos. - Ha minden rendben megy, akkor a fájdalom és a feszítő érzés hamarosan megszűnik, és a hangja is fokozatosan visszatér, bár lehet, hogy eleinte csak suttogni tud, vagy a hangja rekedtes lesz. Reggelig benn tartjuk a kórházban, hogy lássuk, nem növekszik-e a szövetek duzzanata. A nővér megmutatja, melyik szobában helyeztük el - jelent meg egy fáradt, de jóleső mosoly a férfi arcán a tudattól, hogy jó hírt közölhet egy hozzátartozóval.

- Köszönöm, doktor ... - viszonozta a mosolyt Kate, miközben tekintete az orvos köpenyén levő kitűzőjére vándorolt. Most jött rá, hogy még a nevét sem tudja a jó hír hozójának. - ... Dr. Martinez! - fejezte be a mondatot, mire a férfi bólintott, és elsietett a vizsgálók felé.

A barátságos mosolyú nővér egy kihalt folyosó utolsó szobájához vezette, és kitárta előtte az ajtót. 

Castle a kétszemélyes kórházi ágy szélén ült, és megpróbálta megértetni az ápolóval, hogy nem vetkőzik le, mert nem marad a kórházba, de az angolul egy mukkot sem beszélő fiú csak mondta a magáét a dallamos, pergő spanyol nyelven, és egyáltalán nem figyelt rá. A vizsgálatok eredményét ugyan még nem tudta, de sokkal jobban volt, mint amikor a mentő behozta. Már nem okozott nehézséget a levegővétel, és az ütés helye sem fájt annyira, csak az őrjítette meg, hogy hiába próbál beszélni, egy hang sem jön ki a torkán. Nem értette, miért hozták egy kórterembe a CT vizsgálat után, és azt sem tudta, hogyan értethetné meg az ápolóval, hogy kísérje az orvoshoz. Amikor kinyílt az ajtó, és meglátta Kate-t, örömteli, megkönnyebbült mosoly terült szét az arcán, és azonnal felállt. A fiú ijedten fogta meg a vállát, és akarta visszaültetni az ágyra, miközben idegesen hadart valamit.

- Majd én - lépett az ápolóhoz Kate, és mintha az megértette volna az angol szavakat, elengedte az ellenkező beteget, aztán megvonta a vállát, és kiment a szobából. 

Castle érezte, hogy nincs nagy baj, amikor Kate rámosolygott, finoman beletúrt a hajába, és lehajolva hozzá, egy futó csókot lehelt az ajkára. A nő nyugodt volt, minden feszültség eltűnt belőle, szemei élénken ragyogtak, és nyoma sem volt bennük az aggódásnak, de Castle ennek ellenére tele volt félelmekkel.

- Ugye tudod, hogy Fortuna kegyeltje vagy? - kérdezte Kate, mire Castle értetlen arcot vágva széttárta a karjait.

Kate érezte, hogy a férfi fürkészi az arcát, és mosolyog ugyan, de tekintete kétségekkel teli. Ekkor jött rá, hogy valószínűleg egyenesen idehozták a vizsgálatról, és még nem tudja az eredményt.

- Beszéltem az orvossal. Néhány nap, és jól leszel, addig viszont nem beszélhetsz - mondta, és határozottan megnyomta az utolsó szavakat.

Castle először megkönnyebbülten behunyta a szemét egy pillanatra, aztán önkéntelenül nyitotta a száját, hogy duzzogjon a sors igazságtalanságán, amiért időlegesen némaságra van ítélve, de Kate feddőn a szájára nyomta az ujjait.

- Még csak meg se próbáld! - mondta a nő, mire Castle fájdalmas arccal nyelt egyet, és elhúzta a száját. - Nézd a jó oldalát! Néhány napig nem foglak azzal szekálni, hogy túl sokat beszélsz - simított végig a férfi arcán huncutul mosolyogva, aztán hirtelen elkomolyodott, és mint akiből elszállt az erő, lerogyott a férfi mellé az ágyra. - Féltem, Castle - suttogta. - Féltettelek. Mi lesz, ha egyszer nem vigyáznak rád az égiek, vagy nem lesz ekkora szerencséd? 

Castle nézte a könnytől csillogó gyönyörű szemeket, és most sajnálta igazán, hogy nem tud beszélni. Nagyot sóhajtott, aztán finoman végighúzta az ujját a nő arcán, és gyengéden magához húzta. Az ölelése beszédesebb volt a szavaknál.

Másodpercekig nem mozdultak, csak élvezték az egymáshoz tartozás, és a biztonságba érkezés békés érzését. Kinyílt az ajtó, és egy termetes, fekete nővér viharzott be a szobába, kezében egy kék mintás kórházi hálóinget lobogtatva. Zavartan elhúzódtak egymástól, bár már közel sem rebbentek úgy szét, mit a hasonló helyzetekben régen.

- Hoztam hálóing! Senor felveszi és lefekszik - mondta tört angolsága ellenére magabiztosan.

Castle felállt, és mivel még mindig nem tudatosult benne, hogy nem tud beszélni, szólásra nyitotta a száját.

- Nem beszél! - emelte fel a hangját a nő, és a hálóinget a meglepetten ácsorgó író kezébe nyomta. - Felveszi hálóing, lefekszik, nem beszél - sorolta újra a nővér tettetett szigorúsággal, és csípőre tett kézzel várt, de mivel Castle csak értetlenül kapkodta a tekintetét a két nő között, elnevett ie magát, és sürgetve intett a kezével. - Vamos!

Castle-nek nem kellett spanyolul tudnia ahhoz, hogy értse a szót, ezért segélykérő tekintettel Beckett felé fordult.

- Itt kell maradnod éjszakára - mondta együtt érzőn a nő, és mivel érezte, hogy a férfiban még mindig nem tudatosult, hogy nemcsak, hogy nem beszélhet, de nem is tud, és ellenkezni akar, ujját a keskeny, szép ívű ajkakra tette. - Ha nem nő tovább a gégédben levő duzzanat, akkor reggel már ki is engednek. Légy jó fiú, és fogadj szót a nővérnek!

Castle durcásan összeszorította a száját, aztán úgy fordult Kate felé, hogy a nővér ne láthassa az arcát, és miközben a háta mögé mutatott, és ijedt arccal, hangtalanul formálta szájával a szavakat: - Ő a Terminátor 2!

Kate elmosolyodott. A határozott fellépésű, életvidám Margo Braun nővér, akit Castle csak Terminátornak, vagy injekció Terminátornak becézett, sok nehéz pillanatot okozott ugyan a férfinak, de sok nehézségen is átsegítette. A termetes, fekete nővér valóban hasonlított Margo nővérre, és nemcsak a külleme miatt.

- Akkor jó kezekben leszel - mosolyodott el Kate, aztán elvette Castle kezéből a hálóinget, és mutatóujját végighúzta a mellkasán. - Segítek levetkőzni, ha akarod- nézett pajkos tekintettel a férfi szemébe, aki az este során először, önfeledten elvigyorodott, és bólintott.

A nővér sejtelmesen elmosolyodott, és megveregette Castle vállát, hogy a férfi rá figyeljen.

- Senorita bella - intett sokatmondóan Kate felé.

Castle arcán egy pillanat alatt változott a pajzán mosoly egy szerelmes férfi boldog mosolyává, és hogy tudassa a nővérrel, hogy tisztában van Kate szépségével, felmutatta karikagyűrűs bal kezét. A nő elnevette magát, összecsapta a tenyerét, és jelentőségteljesen felhúzta a szemöldökét, aztán komolyságot erőltetett magára, és a hálóingre bökött.

- Felveszi - ígérte meg Kate, mire a nővér helyeslően bólintott, és kisietett a szobából. - Ne vágj ilyen fancsali arcot! - fordult a már szomorkásan toporgó férfihoz. - Csak egy éjszakát kell ebben a csini hálóingben töltened. Különben is nagyon szexi vagy benne, főleg amikor nincs alatta bokszeralsó - próbálta kicsit jobb kedvre deríteni a férfit. A terve akkor sikerült igazán, amikor olyan közel állt hozzá, hogy megérezte a kellemes férfiparfüm illatát, és elkezdte kigombolni az ingét. Castle mozdulatlanná dermedt, és réveteg mosollyal az arcán hagyta, hogy lehámozza róla a ruhadarabot, aztán kicsatolja a derékszíját, és átbujtassa a nadrágja gombját a lyukon. Amikor megfogta a slicc cipzárját, és lassan húzni kezdte lefelé, a férfi teste megfeszült, és elkapta a kezét.

Castle ködös tekintettel nézett a huncut tekintetű, csillogó szemekbe, és sóhajtott egy nagyot, aztán sietve lerúgta a cipői, kilépett a nadrágból, levetette a zokniját, és ügyetlenül kapkodva belebújt a kórházi hálóingbe. Hirtelen szomorúsággal vegyes düh uralkodott el rajta. Ha nem nézi Zappa-nak a biztonsági őrt, vagy egyáltalán nem is megy le az alagsorba, akkor most Patterson csodaszép nyaralójának hálószobájában, vagy a mesés tengerparton vetkőztetné Kate, ő pedig simogathatná a nő selymes bőrét, csókolhatná az érzéki ajkakat, megérinthetné a tökéletes test legérzékenyebb pontjait, és boldogan érezné, ahogy Kate megremeg a karjaiban. Ehelyett egy rideg, neonfényben úszó kórházi szobában, magányosan kénytelen tölteni az éjszakát. Az vigasztalta, hogy a torkában érzett fájdalom jelentősen enyhült, könnyebben nyelt, a lélegzés pedig már egyáltalán nem okozott nehézséget, de egyre rosszabbul érezte magát amiatt, hogy nem beszélhetett.

- Még tudsz meglepetést okozni - szólalt meg csodálkozást színlelve Kate, amikor betakarta az ágyban fekvő, morcos ábrázatú férfit, aki a megjegyzésre kíváncsian felhúzta a szemöldökét. - Szófogadó vagy - adott magyarázatot a nő, aztán huncut mosollyal a szája sarkában, hozzátette: - Bár ... ha belegondolok, lehet, hogy csak azért, mert nem tudsz ellenkezni.

Castle kinyitotta a száját, aztán bosszankodva, hogy nem tud visszavágni, be is csukta, és vágott egy grimaszt.

Kate hirtelen megsajnálta a férfit. Leült az ágy szélére, és gyengéden megsimogatta a kezét. Nem szólt, csak melegen csillogó, szeretettel teli szemekkel nézett rá. Tudta, hogy szavak nélkül is megértik egymást.

Castle egy darabig megbabonázva merült el Kate tekintetében, aztán úgy érezte, hogy nem bír tovább hallgatni. Nyelt egyet, vett egy nagy levegőt, és minden erejét összeszedte.

- Szeretlek - suttogta alig hallható, elhaló hangon, mintha attól félne, hogy soha többé nem tudja kimondani ezt a szót.

Kate nézte a szomorkás mosolyra húzódó keskeny ajkakat és a könnytől csillogó szemeket. Elszorult a torka. Castle sokkal többször mondta ki, hogy szereti, mint ő, mégis érezte, hogy ez különleges helyzet a férfi számára, mert kihallotta a félelmet a suttogásban. Gyengéden megszorította a kezét, és egy puhán megcsókolta.

- Én is szeretlek, de jobban örülnék, ha nem most akarnád ezt szavakkal kifejezni. Akkor is tudom, ha nem mondod ki. Te is tudod, hogy nem szabad beszélned - simított végig a férfi arcán együtt érzőn, aztán szigorúságot erőltetett a vonásaira. - Ha még egyszer megszólalsz, kénytelen leszek megbüntetni!

Alig ejtette ki a szavakat, Castle szeme felcsillant, és kaján mosoly jelent meg az arcán.

Kate észbe kapott, és figyelmeztetőn felemelt az ujját.

- Ha arra akarnál játszani, hogy megbüntesselek, figyelmeztetlek, hogy a büntetés nem holmi pajzán játékot jelent a bilincsemmel, hanem azt, hogy a nappaliba száműzlek. - Elégedetten látta, hogy fenyegetése célt ért, mert Castle arcáról lehervadt a mosoly, és duzzogva összeszorította a száját. - Próbálj meg aludni! Reggel érted jövök - simította hátra a férfi homlokába hulló hajszálakat, aztán gyengéden megcsókolta.

Castle mélyen beszívta a nő finom cseresznyeillatát, és élvezte, ahogy a selymes hajszálak simogatják az arcát. Halkan sóhajtott, amikor Kate kilépett az ajtón, és jó beteghez illően becsukta a szemét, de az álom messzire elkerülte. Az este eseményeinek képei erőszakosan furakodtak a gondolatai közé. Először azon tűnődött, hogy lehetett-e más oka a menekülésre a bűvésznek, mint az, hogy megölte a legjobb barátját, aztán a biztonsági őrrel való fájdalmas találkozást idézte fel, végül a rendkívül kellemetlen gégetükrözést élte át újra képzeletben. Önkéntelenül megrázta a fejét, hogy elhessegesse a rossz emlékeket, és megpróbált valami kellemesebbre gondolni. Hirtelen újra a parkban találta magát képzeletben, és a következő pillanatban már azon merengett, amikor szóba került a gyerek kérdés, és megérezte Kate kétségeit és félelmét, aztán felidézte, ahogy szorosan egymáshoz simulva táncoltak egy ismeretlen, érzelmes dalra, mielőtt bementek volna Zappa előadására a cirkuszba. Az emlék boldogsággal és megnyugvással töltötte el, és mély, pihentető álomba merült.

Kate az órájára pillantott. Jócskán elmúlt éjfél. Már nem érdemes visszamennie a szigetre, ezért kivett egy szobát a kórházhoz közeli elegáns szállodában. Egy óra múlva már a zuhanyozástól felfrissülve feküdt a vékony takaró alatt. Hallgatta az óceán monoton zúgását, és a hatalmas ablakon át nézte a sötétkék égen világító Holdat, ami szokatlan, narancssárgás színbe burkolózva tükrözte a Nap fényét. Kate megbabonázva csodálta a hihetetlenül nagynak tűnő égitestet, ami olyan közelinek tűnt, amilyennek még soha nem látta, és azon tűnődött, mennyi lenyűgöző látványtól fosztják meg New York mesterséges fényei. Hirtelen arra gondolt, milyen jó volna a tengerparton állni, és Castle ölelő karjaiba simulva, a férfival együtt csodálni a különös égi jelenséget. Sóhajtott egyet, de a következő pillanatban elmosolyodott. Nem is ők lennének, ha még a nászútjukon is nem keverednének egy nyomozás kellős közepébe! Igaz, hogy nem egészen így képzelte a mézesheteiket, és eleinte bosszankodott Castle nyomozósdija miatt, de tulajdonképpen élvezte, hogy a pihenés, a szórakozás, no és a csodálatos szeretkezések mellett egy kis izgalom is vegyül a napjaikba. Az egyetlen, amit szeretett volna kitörölni az emlékezetéből, az a félelem volt, amit Castle mellett a mentőben, és a kórház folyosóján várakozva töltött. Emlékezett, amikor azzal csipkedte meg a férfit, hogy csalánba nem üt a ménkű, de sosem gondolta, hogy egyszer ennyire fog örülni annak, ha igazzá válik ez a mondás. Minél többször úszott meg a férfi egy veszélyes helyzetet, annál jobban reménykedett benne, hogy Castle valóban a szerencse fia, ahogy hiszi magáról. Eltűnődött, vajon mit tartogatnak számukra a következő napok. Vajon hogyan fogja viselni a férfi, hogy nem beszélhet? Na és az internet nélküli világot, ha elutaznak Palawanra? Még egy ideig nézte a halványodó fényű Holdat, aztán behúzta a sötétítő függönyt, és felszínes, nyugtalan álomba merült, és csak hajnaltájt aludt el olyan mélyen, amitől teste és idegrendszere kipihente az éjszaka izgalmait. Amikor felébredt, nem kellett az órájára néznie, hogy tudja, késő van ahhoz, hogy lustálkodjon még egy kicsit a kényelmes ágyban. A sötétítőfüggöny melletti résen beszökő narancssárga fénysugár ereje jelezte, hogy a Nap már rég a látóhatár fölé emelkedett. Nyújtózkodott egyet, aztán sóhajtott egyet és felkelt. Háromnegyed óra múlva már a kórház folyosóján igyekezett Castle szobája felé kezében egy jegyzettömbbel és egy tollal, miközben emlékeztette magát, hogy fel kell hívnia Martha-t és Alexis-t, mielőtt Castle-t hívják, és megijednek, amiért a férfi nem szól a készülékbe.

- Nem enni? Étel jó. Nem fáj tőle torka - hallotta meg a tört angolsággal beszélő ismerős női hangot kiszűrődni Castle szobájából.

Kate egyáltalán nem lepődött meg az elé táruló látványtól, amikor belépett. Castle az ágyban ült, előtte egy asztalkán a reggelije, ami valószínűleg nem nyerte el a tetszését, mert dacosan összeszorította a száját, megrázta a fejét, és elszánt tekintettel tolta a tálat az ágy mellet álló nővér felé. A Castle által Terminátor2-nek nevezett nővér megvonta a vállát, és arcán magabiztos mosollyal visszatolta a tálat a férfi elé.

- Doktor Perez jön későn. Maga lesz éhes - mondta türelmesen, aztán amikor meglátta Castle kétségbeesett, ugyanakkor kérdő tekintetét, sóhajtott egyet, amiért tovább kell küszködnie az angol nyelvvel. - Volt baleset kikötőben, sok beteg, doktor jön későn. Türelem - paskolgatta meg mosolyogva Castle lábát, aztán indulni készült, amikor meglátta a belépő Beckett-et. - Á! Senora Castle! - csillant fel a szeme, és szája olyan széles mosolyra húzódott, hogy kilátszott hófehér, hibátlan fogsora. - Rossz fiú - mutatott a háta mögé a sértődött arcot vágó íróra. - A magáé - nevetett Kate-re, miközben kiviharzott a szobából.

Amikor becsukódott az ajtó a nővér mögött, Kate leült az ágy szélére, végigsimított a férfi arcán, aztán megcsókolta.

- Ne szomorkodj! Tudom, hogy azt hitted, ilyenkor már nem ebben a szexi hálóingben leszel, de meg kell várnunk, amíg Dr. Perez végez a műtéttel, aztán jön és megvizsgál. Ha mindent rendben talál, akkor már mehetünk is - vigasztalta a nővérpultnál kapott információval a férfit, aztán a tálcára tette a noteszt és a tollat.

Castle elhúzta a száját, aztán sóhajtott egyet, és a kezébe fogta a tollat.

- El akarok menni. Nincs semmi bajom, csak éhes vagyok - írta a noteszba, majd Kate felé fordította.

- Te is tudod, hogy meg kell várnunk az orvost - mondta szeretettel. - Az étel pedig biztosan ehető. - Megfogta a tálat, és beleszagolt a zöldes, barnás pépbe, aminek sem az állaga, sem a színe nem volt bizalomgerjesztő. - Hát ... ez tényleg nem valami ínycsiklandó - vágott egy grimaszt, amikor megérezte az étel furcsa illatát.

Castle elégedetten bólintott. Végre valaki az ő álláspontján van! Éhes volt és türelmetlen. Már hajnalban felébredt, és órák óta várakozott, de mintha megállt volna az idő. Egy idő után felkelt, hogy megtudja, miért nem jön már az orvos, aki hazaengedhetné, de hiába próbálta kézzel-lábbal elmutogatni, hogy mire kíváncsi, a túlterhelt nővérek azonnal leintették és visszaparancsolták a szobába azt hajtogatva, hogy legyen türelmes, várni kell az orvosra. Egészen felvidult, amikor behozták a reggelit, mert arra gondolt, legalább amíg eszik, nem a lassan telő időn jár az esze, de amikor meglátta az ételt, ami úgy nézett ki, mintha már megjárt volna egy emberi gyomrot, bosszúsan hátradőlt az ágyban és becsukta a szemét, hogy leküzdje a rátörő hányingert. Megkönnyebbült, amikor egy fiatal nővér elvitte az ételt, de a furcsa illat mintha betelepedett volna az orrába, sehogy sem tudott megszabadulni a kellemetlen szagtól. Arra, hogy a helyzet még ennél is rosszabb lesz, nem számított. Amikor kezdett megnyugodni a gyomra, a Margo Braun hasonmás nővér száguldott a szobába kezében a visszaküldött étellel, és kevés angoltudásával, no meg mérhetetlen optimizmusával próbálta meggyőzni, hogy megegye. Amikor Kate belépett az ajtón, úgy nézett rá, mint a mentőangyalára. Magában elmosolyodott. a nő valóban a mentőangyala volt: megmentette egy felszínes, céltalan, semmitmondó, jelentéktelen élettől.

Kate szeme hirtelen felcsillant, és sokatmondóan elmosolyodott.

- Hozok valami ehetőt. Addig viselkedj! - cirógatta meg Castle sérült torkát, aztán felkapta a tálat, és kisietett a szobából.

A férfi önkéntelenül nyitotta a száját, hogy utána szóljon, aztán csalódottan becsukta. Bár alig telt el tíz perc, míg újra nyílt az ajtó, olyan izgatott várakozás lett rajta úrrá, mint gyerekkorában a karácsonyi ajándékbontásnál. Arra gondolt, Kate biztosan pudingot szerez neki, vagy legrosszabb esetben zabkását, végül megállapította, hogy bármit is hoz, a kórházi szörnyűségnél biztosan jobb lesz. Izgatottan ült feljebb az ágyban, amikor a nő sejtelmesen mosolyogva, a háta mögé rejtett kezekkel belépett a szobába.

- Remélem, azért egy kicsit nekem is hagysz belőle! - tett elé egy kis műanyag vödröt.

Castle kitáguló szemekkel, elnyíló ajkakkal csodálkozott rá a kedvenc jégkrémjét rejtő dobozra, aztán hálás, szeretettel teli tekintettel Kate-re nézett.

- Burgonyaszirmos csoki. Azt mondták, a fagyi jót tesz a duzzadt szöveteknek - mosolygott huncutul a férfira, aki azonnal tudta, hogy a nő tartogat még egy meglepetést. - És hogy ne legyen hiányérzeted, hoztam hozzá valamit - húzta elő a másik kezét is a háta mögül, és megbillegette a benne levő tejszínhabot tartalmazó flakont. Amikor meglátta a férfi szemét, amiben  a meglepetés örömét egy másodperc múlva felváltotta a pajzán csillogás, gyorsan hozzátette: - Igen, Castle! Tudom, mi mindent lehetne még csinálni a tejszínhabbal.

A férfi elégedetten elvigyorodott, mer Kate bármennyire is igyekezett komoly arcot vágni, tekintete elárulta, milyen érzéki emlékeket hozott a felszínre Castle kedvenc fehér, habos finomsága.

- Azért ne hidd, hogy minden reggel fagyival kezdheted a napot! - figyelmeztette a férfit leginkább azért, hogy elterelje a gondolatait az igencsak kellemes emlékképekről. - Manuela biztosan kitalál valami sokkal egészségesebbet, mondjuk egy finom gyümölcs- vagy zöldségpürét, de ha nem, akkor ott a zabkása - mondta kicsit gonoszkodva, mivel pontosan tudta, hogy a férfi bármikor képes lecserélni az egészséges ételeket egy jégkrémre  és tejszínhabra.

Castle bosszúsan ellenkezett volna, de mivel nem tehette, csak vágott egy grimaszt, aztán megfogta a tejszínhabos flakont, és mintha valami komoly alkotást készítene, mértani pontosságú spirál alakú formát nyomott a jégkémre, aztán a finomságba kanalazott, és boldogan mosolyogva becsukta a szemét, miközben megízlelte az első falatot. Annyira belemerült az édes élvezetbe, hogy észre sem vette a nyíló ajtót.

- Ez igen! Így ki lehet bírni egy gégesérülést - lépett a szobába egy barátságos mosolyú, fiatal, sötét bőrű orvos. - Dr. Perez vagyok - mutatkozott be, aztán felöltötte komoly orvos ábrázatát. - Van fájdalma? - kérdezte, mire Castle kissé bizonytalanul megrázta a fejét.

- Fájdalom nincs, de a feszítő érzés még nem múlt el, ugye? - vonta le a következtetést az orvos, Castle pedig egyetértően bólintott. - Rendben. A vizit után megvizsgálom, és ha minden rendben van, akkor hazaviheti a felesége. A fagyit azért ne vigye túlzásba - szólt vissza az ajtóból.

- Látod, már csak egy kicsit kell kibírnod - vigasztalta Kate az írót, aki szomorkás arccal forgatta a kanalat a kezében. Néhány másodpercig várt, aztán elvette a kanalat, merített a tejszínhabos jégkrémből, és a férfi szája elé tartotta, aki kelletlenül elfogadta a falatot. - Tudom, hogy mi bánt - mondta, mire Castle meglepetten ránézett. - Szavak nélkül nem érzed magad teljes embernek.

Castle bólintott, aztán fogta a tollat és írni kezdett.

- Még azt sem tudom megmondani, hogy nem fáj a torkom, csak feszül, mintha be lenne dagadva. 

- Csak néhány nap és beszélhetsz! - tudatosította a férfiban Kate, de az tovább írt.

- És ha veszélybe kerülsz, én meg nem tudok kiáltani, hogy vigyázz? - nézett kétségbeesett szemekkel Castle a nőre, aki alig hallhatóan sóhajtott, aztán két tenyerébe fogta a férfi arcát, és egyenesen a szemébe nézett.

- A nászutunkon vagyunk, Castle! Nem fogok veszélybe kerülni.

- Megígéred? - kérdezte hangtalanul formálva szájával a szavakat a férfi.

- Megígérem - mondta meggyőződéssel Kate, és nem is gondolta, hogy milyen könnyelmű ígéretet tett.

Csaknem dél volt, mire Dr. Perez elvégezte a szükséges vizsgálatokat, és Castle megkapta a papírokat, no meg néhány intelmet a következő napokra, bár azokat Beckett-nek sorolta fel az orvos, mintha nem bízna abban, hogy az író magától betartja őket.

- Most pedig visszamegyünk a szigetre, és elfelejtjük ezt az egész ügyet - közölte ellentmondást nem tűrő hangon Kate, amikor kiléptek a kórházból. - Roberto Zappa-t elfogtuk, a fiúk talán már vallomásra is bírták. Megnyugodhat a fantáziád, hamarosan megint megoldódik egy rejtély - mondta miközben hátranézett, mert Castle lemaradt mögötte. A férfi  elgondolkodva ácsorgott, és hitetlenkedve ingatta a fejét. - Jaj Castle! Ne kezd! - forgatta meg a szemét bosszúsan. - Ez az egész ügy nem tartozik ránk! Segítettünk a fiúknak, de vége. Ennyi! Mostantól csak fürdünk, pihenünk, sétálunk a naplementében a parton, vagy  szürcsöljük a pálmafák alatt a mojito-t, olvasunk, beszélgetünk ... Na jó, a beszélgetést elnapoljuk - javította ki magát, amikor észbe kapott, hogy a beszélgetés nem túl jó ötlet, aztán hirtelen elmosolyodott, és egészen közel lépett a férfihoz. - Beiktathatunk még más, kellemes elfoglaltságot is - harapta be incselkedve az alsó ajkát.

Az érzéki mozdulat, és a nő pajkos tekintete egyértelművé tette Castle számára, hogy mire céloz. A képzeletében hirtelen emlékképek tolultak fel az utóbbi napok szeretkezéseiről, amelyek hol lassan és gyengéden fokozták a vágyaikat, hol utat adva az ösztönök vad szenvedélyének, juttatták el őket a mámorító beteljesüléshez. Nyelt egyet, aztán bólintott és elmosolyodott. Próbálta magát meggyőzni, hogy Beckett-nek igaza van, de hiába tett úgy, mintha egyetértene vele, valami nyugtalanította. Egyfolytában azon járt az agya, hogy sehogy sem akar összeállni Anton története. Mintha a kirakóból hiányoznának még darabok, a meglevők pedig nem illeszkednének egymáshoz. Tudta, hogy egyelőre nem hozakodhat elő a kételyeivel, mert azzal kivívná Kate haragját, ezért jó arcot vágott, és engedelmesen követte a nőt. 

- Ugyan, Castle! Ne lógasd az orrod! - karolt bele Kate. - Neked csak azt kell kibírni néhány napig, hogy nem beszélhetsz, de gondolj bele az én helyzetembe! Olyan sokáig hallgattam az elméleteidet a szépen zengő, vagy a csipkelődő bókjaidat az érzékien búgó hangodon, hogy már egészen megszoktam. Erre most tessék, csendben kell lenned! Egészen furcsa lesz - mondta, hogy vigasztalja a bánatosan kullogó írót, de abban a pillanatban, amint kiejtette a szavakat, már tudta, hogy nagyot hibázott, mert Castle elvigyorodott. - Nem! Nem azt mondtam, hogy hiányozni fog, hogy túl sokat beszélsz - húzta össze szigorúan a szemöldökét - hanem azt, hogy furcsa lesz! - mondta kioktatón, de mivel Castle azonnal felöltötte megbántott kisfiú arcát, ellágyulva hozzátette: - Jó, azt elismerem, hogy nagyon szép és érzéki hangod van - mosolyodott el incselkedve, és elégedetten állapította meg, mennyire jól ismeri a férfit, mert éppen úgy reagált, ahogy számított rá: büszkén kihúzza magát, arcán megjelent a kissé önelégült mosoly, szeme boldogan csillogott. Kate már régóta tudta, hogy az egoizmus álcája mögött milyen elismerésre áhítozó, érzékeny lélek lakozik, és hogy milyen boldoggá teszi egy apró dicséret. Nem akarta táplálni a férfi önteltségét, de úgy érezte, az éjszakai események után szüksége van egy kis elismerésre, bár sejtette, hogy mostantól Castle nem egyszer fog kérkedni a hangjával.

Alig indultak el a kikötőbe vezető sétányon, Castle lecövekelt egy műszaki cikkeket árusító bolt kirakata előtt, és tekintete végigcikázott a kitett tévéken, fényképezőgépeken, tableteken és telefonokon, aztán Kate-re pillantott, és élénken gesztikulálva mutatta, hogy menjenek be.

- Ugye nem akarsz egy Game Boy-t venni? - markolta meg Kate a férfi karját, és gyanakodva fúrta tekintetét az izgatottan csillogó kék szemekbe. Megmosolyogta a gyermeki lelkű írót, amikor videojátékokkal múlatta az időt, mert nem haladt a regénye valamelyik jelenetével, és olyankor is türelmes volt, ha látta, hogy magával ragadja a játék heve, de azt nem viselte volna el, ha a nászútjukon lecserélte volna a mesés valóságot egy virtuális lövöldözésére, vagy zombik üldözésére. Castle elvigyorodott és huncutul kacsintott, amiből Kate tudta, hogy nem Game Boy-ról van szó, de ez a tény csak részben nyugtatta meg, mert még mindig nem tudta, mi keresnivalójuk van egy műszaki boltban. Miközben Castle ide-oda forgolódott, hogy feltérképezze az árukészletet, Kate a csodálkozástól szájtátva álló eladó fiút próbálta megnyugtatni, hogy nem egy hibbant vásárló tévedt a boltjába, bár neki sincs fogalma arról, hogy mit is akar venni az író. Éppen javasolni akarta Castle-nek, hogy talán érdemes lenne írásban kommunikálnia, amikor az diadalittasan felemelt egy dobozt az egyik polcról, és látványosan meglengette, jelezve, hogy megtalálta, amit keresett. 

Castle boldogan húzta elő a csomagolásból a felhajtható fedelű számológépre hasonlító szerkezetet, és kezdte el nyomkodni a rajta levő gombokat, aztán várakozón felnézett Kate-re. Amikor látta, hogy a nő még mindig összevont szemöldökkel töpreng, hogy mit is tart a kezében, megnyomott egy gombot.

- "Ehhez mit szólsz" - hallatszott hirtelen egy hangsúly nélküli géphang a nem túl jó minőségű mikrofonból, mire Kate összerezzent, aztán elhúzta a száját.

- Ez most komoly? - nézett rosszallóan a férfira, aki csalódottan forgatta a fordítógépet a kezében. - Azt akarod, hogy ezt a hangot hallgassam napokig?

Castle egy pillanatig tétovázott, aztán újra nyomkodni kezdte a billentyűzetet.

- Ezen gyorsabban tudok írni, mint a telefonomon, neked pedig nem kell olvasnod, mert hallod, amit írok - hallatszott újra a géphang, és nem törődve a nő ellenkezésével, Castle előkapta a tárcáját, az eladó kezébe nyomta a beszélő fordítógép árát, aztán legújabb szerzeményének tanulmányozásába merülve, kilépett az ajtón.

Kate még akkor is bosszankodott, amikor a motorcsónakkal Patterson szigete felé hajóztak. Kivételesen ő állt a kormánynál, mert Castle a fordítógép használati utasításába merült, hogy rájöjjön, hogyan lehet kellemesebb hangot kicsiholni a szerkezetből. Egy darabig élvezte a szikrázó napsütést, az ég és a tenger kékjének szemet gyönyörködtető árnyalatait, a bőrét simogató szelet, és figyelemre sem méltatta  a szörnyűbbnél szörnyűbb hangszíneket, amiket jótékonyan elnyomott a motor zúgása, de egy idő után mégis bekúszott agyába  kellemetlen hang, és hamarosan azt vette észre, hogy már nem is tud másra figyelni.

- Abbahagynád? - fordult hátra a férfihoz, és mivel az csodálkozva pillantott fel az új játékából, csípősen hozzátette: - Fegyverem nincs, de a bilincsem itt van.

Castle kajánul elvigyorodott, és pötyögni kezdett a billentyűzeten: - Szeretem a bilincset - visított éles női  hangon a gép, mire a férfi meglepetten összevonta a szemöldökét, Kate pedig önuralmat erőltetve magára, csak rosszallóan megcsóválta a fejét, aztán váratlanul Castle-höz hajolt, kikapta kezéből a fordítógépet és zsebre dugta. Egy kicsit hagyta, hogy a meglepett férfi duzzogjon, aztán szelíden rámosolygott.

- A te érzéki hangodat úgysem pótolhatja - mondta, és elégedetten látta, hogy Castle sóhajt egyet, aztán beletörődve a kényszerű némaságba, visszamosolyog rá. Visszafordult a menetirány felé, és figyelmét újra az elé táruló csodálatos tájnak szentelte. Minden olyan békésnek tűnt, és olyan nyugalmat árasztott, amit egy nyüzsgő nagyvárosban soha nem élhet át az ember. A távolban feltűnő, smaragdszínű erdőkkel borított, apró szigeteket nézte, amik úgy sorakoztak egymás után, mintha egy óriási gyöngysor  részei lennének, amikor megérezte a derekára fonódó karokat, a hátához simuló erős férfitestet, a meleg, csiklandozó leheletet a nyakán, amit hamarosan követett a férfi puha ajka. Egy pillanatra behunyta a szemét és élvezte az édes pillanatot, aztán lassan hátrafordította a fejét, hogy a finom érintés a száján folytatódjon.

- Látod, ez sokkal jobb, mintha beszélnél - suttogta a csókba.

- Nem értenek semmit! - csapott olyan dühösen az asztalra Roberto Zappa, hogy a csuklóján levő bilincs nagyot csattant. - Anton a barátom volt - tette hozzá sokkal halkabban, és hangjában a haragot felváltotta a fájdalom.

A nassaui rendőrség kihallgatótermében nem volt légkondicionáló, ezért Espo és Ryan nem tudták eldönteni, hogy a bűvész halántékán lecsorgó izzadságcseppeket a meleg okozza, vagy az idegesség.

- Kezdjük az elejéről, Mr. Zappa - kezdte türelmesen, de magabiztosan Espo. - Ön New York-ba utazott az Anton Volkov megölése előtti napon - mondta, aztán várakozón a férfira emelte a tekintetét. 

Zappa nyelt egyet, és a barátságosabbnak tűnő Ryanra nézett, mintha ki akarná deríteni, hogy nem csak egy blöffről van-e szó, de a nyomozó barátságos arca rezzenéstelen maradt, átható kék szemeit pedig le sem vette róla.

- Én? - dőlt hátra fölényes magabiztosságot színlelve. - Miami-ban voltam a cirkusszal. Ellenőrizzék le!

A két nyomozó rezzenéstelen arccal fogadta a gyenge próbálkozást, aztán Espo egy utaslistát tolt a férfi elé.

- Leellenőriztük - mondta, miközben ügyelt rá, hogy a bűvész észrevegye az arcán átfutó fölényes mosolyt. - Ügyes trükk - bökött egy névre. - Tudja, mi sem vagyunk hülyék.

- Nem értem, mire akar kilyukadni -  tettette az értetlent a férfi, bár érezte, hogy szorul a nyaka körül a hurok, ezért idegességében a bajszát kezdte pödörgetni. - Nincs a listán a nevem.

- Roberto Zappa - ízlelgette a nevet Ryan, aztán úgy tett, mint aki nagy fejtörésbe kezd. - Keverjük csak meg egy kicsit a betűket! Apor Bertoza ... á, nem jó, kimaradt egy "p". Hm. Talán Bert Apparozo? Ó! Nocsak! Éppen ez a név van az egyik repülőgép utaslistáján! - mosolygott ártatlanul a bűvészre, aki állta ugyan a nyomozó tekintetét, de megrándult az arca.

- Na és? Valakinek ugyanazokból a betűkből áll a neve. Csak nem erre építik a vádaskodásaikat?

- Mellesleg itt van ez is  - vette át a szót Espo, miközben kinyitotta a mappát, és egy fényképet húzott ki belőle, amin Zappa éppen a beszállókártyáját nyújtja egy unott arcú reptéri alkalmazottnak.

A bűvész előrehajolt, hogy jobban lássa a képet, aztán amikor megpillantotta a bizonyítékot, idegesen a hajába túrt.

- Jól van, elismerem, hogy jártam New York-ban, de ebből még nem következik, hogy én öltem meg Antont. Mi okom lett volna rá?

- Mondjuk úgy, hogy egymillió oka lehetett - húzta fel a szemöldökét kihívóan Ryan, és most ő tolt a férfi elé egy fotót, amin az általa bérelt autóba száll be Anton a bank épülete előtt.

Zappa nézte a képet, és látszott rajta, hogy vacillál, belekezdjen-e az igazság elmondásába, vagy inkább hallgasson, amíg az ügyvédje meg nem érkezik. Végül nagyot sóhajtott, és a két nyomoróra nézett.

- Egyáltalán nem arról van szó, amire gondolnak.

- Akkor avasson be bennünket, hogy miről is van szó! - hajolt kissé közelebb várakozón Espo, miközben kíváncsian csillogó szemét a férfira szegezte.

Roberto Zappa hirtelen mintha teljesen összeomlott volna. Egy pillanatra kezébe temette az arcát, aztán nagyot sóhajtott, és kétségbeesve nézett a két nyomozóra.

- Meg fognak ölni, ha nem adom át nekik Anton pénzét - szakadtak ki belőle a szavak, és látszott rajta, hogy retteg valamitől vagy valakitől, de ennek ellenére megkönnyebbült, hogy megoszthatta a titkát.

- Kik azok a nekik? - hajolt most már közelebb Ryan is.

- Az orosz maffia - nyögte a bűvész félelemtől remegő hangon. - Értsék meg, ha benntartanak, halott ember vagyok! Mindenhova elér a kezük, és még maguk sem tudnak megvédeni!

Espo és Ryan meglepve egymásra pillantott, aztán Javi, aki hitetlenkedőbb volt a társánál, gyanakodva összehúzta a szemöldökét, és mint aki felkészült, hogy egy hihetetlen mesét fog hallani, hátradőlt a széken.

- Na, jó! Akkor most kezdjük elölről! - mondta közönyösen, mert nem is sejtette, milyen fordulatot fog hozni a nyomozásban a bűvész vallomása.

Kate becsukott szemmel hallgatta a parti szélben lengedező pálmafák leveleinek halk susogását, az óceán partra futó, gyenge hullámainak csobogását, és élvezte a meleg levegő simogatását a bőrén. Egy jókora kockás takarón feküdt Castle mellett a part finom, fehér homokján, ami besüppedt alattuk, és felvette a testük formáját. Illetve csak az övét, mert az író annyit forgolódott, hogy a homokszemcsék lassan utat törtek maguknak a takaró szövésének résein. Amikor a férfi megint mocorogni kezdett, Kate felnézett.

- Miért vagy ilyen nyugtalan? - szegezte neki a kérdést, mire Castle durcásan összeszorította a száját. - Tudom, nagy szívfájdalmad, hogy nem hallhatod a saját hangod, de attól még igazán élvezhetnéd ezt a földi Paradicsomot - korholta szelíd hangon, miközben olyan közel húzódott hozzá, hogy csak a bikini apró anyagától takart, szinte meztelen teste a férfiéhoz simuljon, lábával pedig átölelte a combját. Ujjával cirógatni kezdte a széles mellkas szépen lebarnult bőrét, és mosolyogva nézte a bánatos arcot. - Egy órája még úgy láttam, hogy te is a Paradicsomban jártál - tette hozzá pajkos tekintettel, mire Castle nagyot bólintott, és boldog mosolyra húzódott a szája, ahogy a szeretkezésük emlékképei megjelentek előtte. Furcsa volt ugyan, hogy nem suttoghat szerelmes szavakat Kate fülébe, de amikor a nő teste megfeszült alatta, és tüdejéből kitörte a gyönyör hangja, akkor úgy érezte, hogy teste, ajkai és ujjai beszédesebbek a szavaknál.

Kate töprengve figyelte a férfit, aztán hirtelen kissé elhúzódott tőle, szeme gyanakvóan összeszűkült, mert már sejtette, mi a nyugtalansága oka. Amikor megérkeztek a szigetre, Castle azonnal a fehér táblához sietett, de ő finom erőszakkal leállította, mondván, hogy Zappa-t elfogták, innentől az ügy a fiúk kezében van. Már akkor érezte, hogy valami izgatja a férfi fantáziáját, de neki az éjszaka eseményei után már nem volt kedve az üggyel foglalkozni. Sokkal jobban foglalkoztatta a Manuela által készített mennyei ebéd, mivel már ugyancsak éhes volt, ráadásul a nő megcsillogtatta szakácstudományát, mert amikor meghallotta, hogy mi történt, percek alatt elkészítette Castle-nek az étel pépesített változatát. Az író persze duzzogott, és időnként ellenkezni akart, de Kate-nek csak elő kellett vennie szigorú tekintetét, és máris becsukta állandóan szóra nyíló száját. Később úsztak egyet a medencében, aztán amikor Manuela és Jose visszatértek a sziget túloldalán levő gondnoki házba, Kate nyíltan elcsábította Rick-et. Igazából csak annyit kellett tennie, hogy a napozóágyon fekvő férfi hasán lassú, érzéki mozdulattal végighúzzon egy jégkockát, és Castle teste azonnal megfeszült az érintéstől, ajkai elnyíltak és csillogó szemekkel nézte az ágyéka felé közelítő finom ujjakat. A szeretkezés mámorító érzése azonban már a múlté volt, és Kate érezte, hogy Castle gondolatai visszatértek az ügyhöz. Most már kíváncsi volt, milyen gondolat fészkelte be magát a férfi agyába, ami nem hagyja nyugodni. 

- Szóval ... ha jól sejtem, akkor Anton gyilkossága izgat, ugye? - kérdezte, mire Castle bátortalanul bólintott. - Tudom, hogy neked csalódás, ha egy nyomozás során az derül ki, hogy nincs semmilyen rejtély vagy meglepő csavar az ügyben. Túl egyszerűnek érzed, hogy Roberto Zappa legyen a gyilkos, ugye? - kérdezte.

Castle néhány másodpercig várt, aztán meggyőződéssel  újra bólintott.

- Sajnálom, Castle, hogy csalódtál, de néha az is előfordul, hogy a jó barátnak hitt embert elvakítja a nagy pénz megszerzésének lehetősége, és megöli a barátját. Tudom, hogy neked jobban tetszene, ha Anton megöléséhez köze lenne a CIA-nak vagy az orosz maffiának - mondta szelíden, miközben cirógatta a férfi hasát. Ebben a pillanatban megcsörrent a telefonja, és a kivilágosodó képernyőn megjelent Espo neve.

Kate sejtette, hogy Javi nem zavarná, hacsak nincs valami jelentős híre az üggyel kapcsolatban, viszont nem akarta, hogy Castle új információk birtokában újra a nyomozásra áldozza a nászútra szánt időt, ezért a fülére szorította a készüléket, és messzebb húzódott, hogy az író ne hallhassa a nyomozó hangját. Ahogy hallgatta az izgatottan csengő, jól ismert baritont, akaratán kívül elnyílt a szája, és meglepetésében kiült a csodálkozás az arcára. Miközben agya minden információt próbált elraktározni, későn vette észre, hogy Castle közelebb hajolt, és állát a nő vállán megtámasztva, fülét a telefonhoz tartotta, hogy elcsípjen néhány mondatot. Amikor észbe kapott, szokásához híven megfogta a férfi fülét, és elhúzta a telefontól. Castle egy pillanatig bosszúsan kapott fájó cimpájához, aztán önelégülten elvigyorodott, mert két szót sikerült kihallania Espo beszámolójából. 

Kate letette a telefont, aztán beletörődve a helyzetbe, hogy még mindig nem szabadul meg a nyomozástól, Castle-re nézett. Először komoly tekintettel méregette a férfit, aztán alig észrevehetően elmosolyodott.

- Orosz maffia - mondta ki a bűvös szavakat színlelt bosszúsággal, miközben várta, hogyan reagál a férfi arra, hogy megerősíti a fél füllel hallott szavakat. Biztos volt benne, hogy Castle boldog büszkeséggel éli meg, hogy végre egyszer bejött a maffia elmélete, és elégtételt jelent neki a sok csipkelődésért, amit tőle és a fiúktól kapott az elmúlt években. Nem csalódott. A férfi győzelemittasan a levegőbe csapott az öklével, és hangtalanul ismételgetett egy szót.

- Tudtam, tudtam, tudtam - olvasta le a szájáról Kate, aztán amikor Castle "Ugye megmondtam!" tekintettel ránézett, a szája sarkában bujkáló mosolyt elnyomva sóhajtott.

- Rendben. Elismerem, hogy igazad volt, bár nem gondoltam, hogy egyszer eljön ez a pillanat. Zappa-t sarokba szorították a fiúk, így végül elmondta, hogy Antont zsarolta az orosz maffia, de mivel a fiú meghalt, nem kapták meg a pénzüket. Megtudták, hogy Anton egymillió dollárja a bűvésznél van, ezért megfenyegették, hogy ha nem adja át nekik a pénzt, akkor megölik - mesélte el az Espo-tól hallottakat. Tudta, hogy Castle fejében száguldoznak a gondolatok, hogy az új információkat beépítse az általa elképzelt történetbe. Mosolyogva nézte, hogy állandóan kinyitja a száját, hogy megossza vele az elméletét, aztán bosszúsan be is csukja, végül megelégelte a dolgot, felpattant, és Kate felé nyújtotta a kezét.

- Ugye nem akarod előszedni a beszélő fordítógépedet? - kérdezte rosszallva Kate, de engedelmesen a férfi tenyerébe csúsztatta a kezét, és hagyta, hogy felsegítse. Még a kockás takarót sem tudta felvenni a homokból, mert Castle nagyokat lépkedve húzta maga után a villa teraszán álló fehér tábla felé.

Kate karba font kézzel, türelmesen figyelte, ahogy Castle átrendezi a képeket, aztán kapkodva írni kezd a kerámiatáblára. Amikor meglátta a szépen formált betűket és írásjeleket, no meg az esdeklő tekintetű, felé forduló férfit, elmosolyodott.

- Kérlek, kérlek, kérlek! Mondd el, mit derítettek ki a fiúk! :) :) :) :) :) - állt a táblán.

Kate pár másodpercig úgy tett, mintha vacillálna, elmondja-e az új híreket. Szerette egy kicsit kínozni a férfit, mert jól szórakozott, hogy az mi minden eszközt bevet csak azért, hogy a kíváncsiságát kielégítse. Az imára kulcsolt kezektől a könyörgő tekinteten át egészen a megvesztegetésig eljutottak, mert Castle néhány másodperc múlva a mosolygó arcocskák mellé írta: - Bármit megteszek, amit akarsz! Kéééééérleeeeek!!!

- Hm ... Bármit? - billentette kacéran oldalra a fejét, mire Castle vadul bólogatni kezdett, és hogy a mozdulatnak nyomatékot adjon, Kate-hez lépett, átölelte, szorosan magához húzta, és finoman megcsókolta.

- Na jó, meggyőztél - suttogta a csókba Kate, de amikor eltávolodva a férfitól meglátta arcán az önelégült mosolyt, sóhajtva égnek emelte a szemét. - Nem bírnád ki, hogy ne tudd, ugye? - kérdezte, mire Castle megrázta a fejét. - Azért ne hidd, hogy ennyivel megelégszem - mosolyodott el, és pajkos tekintettel a férfira kacsintott, miközben jelentőségteljesen a fenekére paskolt. - Tulajdonképpen megoldódott az ügy, bár nem Roberto Zappa a gyilkos - vetítette előre a lényeget, és élvezte, ahogy a férfi arcán az első döbbenetet felváltotta a gyermeki kíváncsiság. - Anton valóban Oroszországba akart szökni, csakhogy nem Marion Hartnett-tel, hanem a késdobáló Grigorij húgával, Lena Petrovval. 

Castle szemöldöke megemelkedett a meglepő fordulat hallatán, de intett, hogy Kate folytassa.

- Anton azt hitte, hogy Marion halálosan szerelmes bele, és mindent meg fog tenni, hogy minél több pénzt szerezzenek a szökéshez. Ott volt a pókeren nyert pénz, és szép summát szerzett a megzsarolt Lionel King ügyvédtől is. Az ő felesége egyébként bombabiztos alibivel rendelkezik, tehát kizárhatjuk a gyanúsítottak közül - intett Kate a tábla felé, mire Castle letörölte az Evelyn King nevet, aztán kíváncsian fordult vissza a nő felé, aki folytatta. - Megbeszélték, hogy Anton megmérgezi az egyik tigrist, amit Gary Hartnett egy vagyonra biztosított, aztán a lány kijátssza az apját, és a biztosítási pénzt a saját számlájára utalja. A terv ugyan nem jött össze, de mivel Antonnak távoznia kellett a cirkusztól, ez felgyorsította az eseményeket. Szóval, Antonnak csak arra kellett Marion, hogy előteremtse a pénzt az oroszországi egzisztenciája megteremtéséhez. Elhitette vele, hogy szereti, holott Lena volt az, akibe szerelmes lett, és akivel új életet akart kezdeni. Úgy gondolta, két legyet üthet egy csapásra: megszerzi Marion és Gary Hartnett pénzét, és megszökteti Lena-t a zsarnok bátyja kezei közül. Közben Anton tárgyalásokat kezdett egy orosz tévétársasággal, aminek a tulajdonosa egy bizonyos Vaszilij Malikov. Azt tartják róla, hogy a vagyonát az alvilági kapcsolatainak köszönheti, és bár meggyanúsították már a fegyverkereskedelemtől kezdve a gyilkosságra való felbujtásig, soha semmit nem sikerült rábizonyítani. Szóval, itt jött a képbe az orosz maffia.

Eddig jutott, amikor Castle felemelte az ujját, hogy álljon meg, és önelégülten elvigyorodott.

- Tudom, Castle, hogy ez sokat jelent neked, de ez csak bonyolultabbá tette az ügyet - hívta fel a nem elhanyagolható tényre a férfi figyelmét Kate. - Ha Malikov egy bérgyilkossal ölette meg Antont, sosem tudjuk rábizonyítani.

Castle arcáról lehervadt a mosoly, és bosszúsan összevonta a szemöldökét. 

- Zappa nem tudta, hol siklott félre az üzlet, és miért követelte Malikov Anton pénzét, de a fiú, a halála előtt néhány nappal, rettegve hívta fel, hogy segítsen neki. Arra kérte a bűvészt, hogy úgy utazzon New York-ba, hogy senki ne tudjon róla. Zappa ezért változtatta meg a nevét, és szerzett hamis papírokat. Amikor találkozott Antonnal, a fiú kétségbeesett volt, félt, és meggyőződése volt, hogy követik. Azt mondta, azonnal le kell lépnie, és meg kell húznia magát, amíg elcsendesednek a dolgok. Ugyanakkor sejtette, hogy Marion is gyanút fogott, hogy csak ki akarja használni, ezért mielőbb kivette a pénzt a lány számlájáról, és az egyetlen emberre bízta, akiben feltétel nélkül megbízott: Zappa-ra. Megbeszélték, hogy a bűvész elrejti a pénzt, hogy a banki utalások alapján ne tudjanak Anton nyomára bukkanni, és hogy megnyugtatja Lena-t, és megérteti a lánnyal, hogy nem veheti fel vele a kapcsolatot egy ideig, de ha elmúlik a veszély, jelentkezni fog, és új életet kezdhetnek.

- Hova akart szökni? - írta fel a kérdést Castle a táblára.

- Anton semmit nem árult el a terveiről. Azt mondta, minél kevesebbet tud Zappa, annál nagyobb biztonságban van. Néhány nap múlva viszont megtalálták Anton holttestét.

- A bűvész azt hitte, Malikov ölette meg egy bérgyilkossal - formálta úgy a szavakat hangtalanul Castle, hogy Kate le tudta olvasni a szájáról. - Zappa félt.

- Igen - bólintott a nő. - Nála volt Anton pénze, ezért rettegett, hogy ha ez az oroszok tudomására jut, akkor célponttá válik. 

- Ezért akart megszökni az előadás végén? - írta sietve a kérdést a táblára az író, miközben lerítt róla, mennyire meglepi a teljesen új történet.

Beckett megrázta a fejét.

- Nem. Tegnap kapott egy telefonhívást. Egy orosz akcentussal beszélő férfi megfenyegette, hogy golyót kap a fejébe, ha éjfélkor nem hagyja Anton pénzét a kikötőben, az egyik raktár mellett levő kukában. A pénzt egy álnéven bérelt lakás széfjében tartotta, és éppen oda tartott, amikor elfogtuk.

Castle töprengve hallgatta Kate beszámolóját, aztán néhány másodperc múlva a táblához lépett.

- Szerinted Vlagyimir Malikov ölette meg Antont egy bérgyilkossal?- írta, aztán összevont szemekkel, hitetlenkedve pillantott fel a nőre, aki látva a férfi tekintetét, nagyot sóhajtott.

- Mi az? Már nem is örülsz, hogy a maffiás elméleted beigazolódott?

Castle elhúzta a száját, aztán a táblához lépett.

- A maffia golyót eresztett volna Antonba, nem pedig nyugtató injekcióval ölte volna meg, ráadásul egy halott adós nem jó adós - írta, aztán Kate felé fordult, és hangtalanul hozzátette: - Nincs indíték.

Beckett összevonta a szemöldökét, és éppen meg akart szólalni, amikor ijedt arccal, kezét tördelve megjelent Manuela.

- Ne haragudjanak, hogy zavarok, de nagy baj van! - kapkodta riadt tekintetét a két ember között.

- Mi történt? - kérdezte Kate, miközben próbálta megítélni a baj nagyságát a házvezetőnő aggódó vonásaiból.

- Most kaptunk egy telefont, hogy legkésőbb holnap reggelig hagyjuk el a szigetet, mert közeledik egy hurrikán. 

Kate és Castle összenéztek. Úgy látszik, a mai este a meglepetéseké - gondolták mindketten, és az futott át a fejükön, hogy semmi kedvük átmenetileg valahova elköltözni.

- És ha itt maradnánk, és bezárkóznánk a házba? - kérdezte Kate, mivel magában felidézte a híradásokban látott képeket a hurrikánok szélviharairól, és úgy gondolta, Patterson villája kellően erős ahhoz, hogy megvédje őket. Most gondolt csak bele, miért van minden ablakon és ajtón jó erős fából készült zsalugáter.

Manuela rosszallóan összevonta a szemöldökét és megingatta a fejét.

- Hát, Mrs. Castle, ha rám hallgatnak, akkor elkezdenek pakolni! Az évnek ebben a szakaszában gyakoriak a hurrikánok, láttunk már Jose-val eleget! Amikor a meteorológusok szólnak, hogy közeledik egy, még nem lehet tudni, hogy mekkora lesz az ereje mire ideér, de higgye el nekem, jobb félni, mint megijedni - bólogatott meggyőződéssel, és élénken gesztikulálva már mesélte is a legrémítőbb élményét a hurrikánnal kapcsolatban.

Miközben az asszony beszélt, Castle felnyitotta a laptopját, és azonnal rákeresett a hurrikánokra, majd a helyi hírekre. Tudta, hogy a szigetvilág alig emelkedik a tengerszint fölé, ami nagy veszélyt hordoz magában, ha a 150-200 km/órás szél felkorbácsolja a hullámokat. A legmagasabb, kevéssé ismert Cat-sziget is alig volt magasabb 60 méternél, de az elég messze esett tőlük, ezért arra gondolt, Paradise Island vagy Nassau lenne a legmegfelelőbb hely arra, hogy megvárják a trópusi vihar végét, mert ott a turisták tízezrei miatt biztosan minden óvintézkedést megtesznek a hatóságok, hogy ne történjen baj, mert az igencsak visszavetné az ország legnagyobb bevételi forrásának számító idegenforgalmat. Egy pillanatig eltöprengett, vajon a turisták menekülőre fogják, és meg sem állnak hazái, vagy az apró szigetekről mindenki beözönlik a biztonságosabbnak vélt fővárosba és környékére. Éppen azon tűnődött, hogy időben le kellene foglalnia egy szállodai szobát Paradis Islandon az Atlantis szállodakomplexumban, amikor megütötte a fülét Manuela vészjósló hangon kiejtett mondata.

- Én a maguk helyében hazautaznék New York-ba!

Castle felkapta a fejét, és amikor meglátta Kate elgondolkozó arcát, hevesen megrázta a fejét, és integetni kezdett a kezével, hogy az még csak meg se forduljon a nő fejében, hogy elhagyják a szigeteket.

Kate egy pillanatig értetlenül meredt az ötlet ellen hadakozó férfira, aztán gyanakodva összevonta a szemöldökét.

- Nem bírod ki, hogy ne láss egy hurrikánt élőben, ugye? - kérdezte döbbenten, mire Castle ártatlan kisfiús vonásokat öltött az arcára, és könyörgő tekintettel pislogott rá. Amikor azonban látta, hogy nem tudja meghatni a nőt, felé fordította a laptopot, amin a szigetek meteorológiai előrejelzése volt látható. Kate kelletlenül közelebb lépett, és szeme végigfutott az íráson, amely szerint a hurrikán valószínűleg nem lesz erős, esetleg a közepes szintet éri el, ezért nem rendelnek el rendkívüli állapotot.

- Szóval csak közepes, mi? - nézett szigorúan a férfira, de szája sarkában mosoly bujkált, ahogy az este folyamán már sokadszor olvasta le az érzéki ajkakról a "kérlek" szót. Magában sóhajtott. Miért nem tud ellenállni ezeknek az izgalomtól csillogó, ártatlanul könyörgő szemeknek? - Na jó! - adta be a derekát, de amikor meglátta, hogy Manuela megcsóválja a fejét, és úgy néz rá, mintha megőrült volna, már meg is bánta a döntését. A férfi elvigyorodott, és gyorsan keresgélni kezdett valamit az interneten, aztán gépelni kezdett, végül elégedetten Kate felé fordította a képernyőt.

- Pont abban a szállodában foglaltál helyet, ahol a cirkuszosok is laknak? - emelte fel bosszúsan a hangját, mivel úgy érezte, Castle az idegeivel játszik. - Akár elhiszed, hogy Malikov ölette meg Antont, akár nem, a lényeg nem változik: ez nem a mi ügyünk!
- figyelmeztette a férfit, amikor tekintete a foglalás dátumára siklott. - Holnapra foglaltad a szobát? - kérdezte értetlenül, mivel nem tartotta ésszerűnek, hogy megvárják a reggelt. - Ezt vond vissza, és írasd át mára! - bökött dühösen a monitorra, de Castle sajnálkozva széttárta a kezét. - Csak nem azt akarod mondani, hogy nincs egy nyamvadt szabad szoba sem? Azt hittem, mindenki fejvesztve menekül, és megrohanják a repteret.

- Hát, ilyenkor a turistáknak csak egy kis része utazik hada, inkább beözönlenek a kis szigetekről Nassauba és Paradise Islandra, így ott minden szálloda telt házzal működik - szólalt meg Manuela.

- Hm ... akkor reggel indulunk - sóhajtott Kate, és magában reménykedett, hogy nem tévednek a meteorológusok, és valóban nem ér ide reggelig a vihar, vagy ha ide is ér, nem lesz túl erős, és Patterson háza megvédi őket. - emelte fel a kezét a házvezetőnő, mintha el akarna határolódni az ésszerűtlen döntéstől.

- Mi egy óra múlva indulunk - mondta a házvezetőnő. - Ha meggondolnák magukat, velünk jöhetnek. A testvérem maguknak is tud szorítani egy kis helyet a házában.

- Köszönjük Manuela, de nem akarunk a terhükre lenni. Reggel indulunk - döntött Kate, mire az asszony megcsóválta a fejét, és rosszallóan sóhajtott.

- Jose a nagyobb motorcsónakot készíti elő maguknak, mert reggelre lehet, hogy nagyobb lesz a hullámzás, és a zsalugátereket is becsukja. Ne várják meg az utolsó pillanatot! - adta a jó tanácsot, aztán sietve távozott.

Hirtelen csend telepedett rájuk, és csak a természet hangjai hallatszottak. Nem tudták, hogy csak a vészjósló hírek miatt játszanak velük csalóka játékot az érzékeik, vagy tényleg erőteljesebben zúgnak a tenger hullámai, és valóban hangosabban susognak a szélben a pálmafák levelei. Mindketten a lemenő nap sugaraitól arany színt öltő óceán felé néztek. Minden olyan békésnek tűnt, mint az előző estéken, mégis egy megmagyarázhatatlan rossz érzés lett úrrá rajtuk.

Castle nyelt egyet. Már nem tartotta olyan jó ötletnek, hogy a szigeten maradjanak, de úgy érezte, késő visszakozni, és azt sem akarta, hogy Kate megérezze a bizonytalanságát, elvégre ő a védelmező férfi, akinek meg kell óvnia a szerelmét minden veszélytől. Mosolyt erőltetett az arcára, és átölelte a nőt.

Kate a széles mellkashoz simult, miközben megpróbálta elhessegetni a fejébe fészkelődő sötét gondolatokat, és azzal nyugtatta magát, hogy Patterson villája akkor is megóvná őket, ha egy nagy hurrikán söpörne végig a területen. Ráadásul itt van vele Castle, akivel már annyi veszélyes helyzetet éltek túl, hogy néha azt gondolta, az égieknek különösen kedves a férfi, amiért ennyire vigyáznak rá, és ha vele van, nem érheti őket semmi baj.

Egymáshoz simulva nézték a csodálatos, prospektusok címlapjára kívánkozó naplementét, és azt vették észre, hogy minden kétségük és aggódásuk tovatűnt. A békés pillanatot Jose zavarta meg, aki elkezdte védett helyre hordani a teraszon levő bútorokat.

Fél óra múlva olyan kihalt volt az épület környéke, mintha lakatlan lenne a ház, amit csak erősített a bezárt zsalugáterek látványa. Egymást ölelve álltak az üres teraszon. A felhőtlen eget nézték, ami időközben bíbor színbe öltözött, és a látóhatár fölött Esthajnalcsillagként tündöklő Vénusz mellé lassan felsorakozó valódi csillagokat. Manuela még egyszer megkérdezte, hogy nem tartanak-e velük, de amikor nemet intettek, a két ember elbúcsúzott, és csomagokkal megpakolva a kikötő felé sietett.

- Ha az volt a terved, hogy egy lakatlan szigetre hozz nászútra, hát sikerült - csipkelődött Kate, de amikor meglátta Castle durcás ábrázatát, beletúrt a hajába, aztán az ajkai közé vette a férfi fülcimpáját, és finoman megharapta. Pontosan tudta, milyen hatást ér el az érintéssel.

Ryan bosszúsan csapta le a telefont, aztán csalódottan lehuppant a székére.

- Karpowki-ék megerősítették, hogy Roberto Zappa a gyilkosság idején egy Miami-ba tartó gépen utazott Bert Apparozo álnéven. A biztonsági kamerák megörökítették a reptéren. Szóval, biztos, hogy nem ő a gyilkos - nézett Espo-ra, aki az asztalra csapta a kezében tartott iratokat.

- Szóval megint zsákutcába futottunk. Bár, miután kitálalt, biztos voltam benne, hogy igazat mond, csak reménykedtem, hogy tévedek - dohogott a nyomozó. - Ha így haladunk, sohasem lesz meg a gyilkos, és leshetjük, hogy rendkívüli szabadságot csikarjunk ki Gates-től.

- Akkor pedig ugrott a nyaralásunk Patterson szigetén - ráncolta a homlokát Ryan, és bánatos szemekkel nézett az asztalán álló fényképre, amiről Jenny és Sarah Grace mosolygott rá.

- Na ja! Ráadásul nem sok esélyünk van egy Vaszilij Malikov kaliberű fickóval szemben.

Ryan maga elé meredve egyetértően bólogatott, aztán hirtelen a társára nézett.

- Neked nincs olyan érzésed, hogy valami nem stimmel?

- Hm ... ha minden stimmelne, akkor már nem itt lennénk - húzta el a száját Espo, aztán a fehér tábla felé lépett, és tekintete cikázni kezdett a képek és feliratok között.

Ryan zsebre tett kézzel mellé lépett, és elgondolkodva nézte a halott Anton Volkovról készült képet. 

- Az, hogy nyugtatóval ölték meg, nem éppen a maffiára vall - jegyezte meg félrebillentett fejjel. - Ez inkább egy nőre jellemző.

- Hm. Ez igaz - merengett el a feltételezésen Espo. - Nézzük csak, ki és miért gyűlölhette ezt a kis fickót annyira, hogy belepumpáljon egy halálos adag nyugtatót!

- Féltékenység? Talán Lena megelégelte, hogy Anton úgy tesz a külvilág előtt, mintha szerelmes lenne Marionba - lódult meg Ryan képzelete. - És ha Marion rájött, hogy a szerelem csak átverés, ráadásul a pénzét is meg akartja szerezni Anton?

- Ha sikerült volna megmérgezni a tigrist, és a biztosítási pénzt is meg tudta volna szerezni Anton, akkor a lány nemcsak megcsalva, hanem kifosztva is érezhette volna magát.

- Akkor az új gyanúsítottunk ... - kezdte a mondatot Ryan, aztán a két férfi csillogó szemekkel egymásra nézett, elmosolyodott, és együtt fejezte be a mondatot. - Marion Hartnett!

A következő pillanatban Espo fancsali képet vágva hátrahőkölt.

- Fúj! Majdnem olyanok vagyunk, mint Beckett és Castle.

Ryan rámosolygott barátjára, aztán biztatón a vállára csapott.

- Gyere, igyunk egy kávét, mert hosszú lesz az este - mondta, miközben a telefonért nyúlt, hogy lekérje a Miami-ból New York-ba és a visszafelé induló repülőgépek utaslistáit, és a repterek biztonsági kameráinak felvételeit, hátha kiszúrják rajta Mariont, ami bizonyíthatná, hogy a halál idejében New York-ban volt. Nem is gondolták, hogy mire eljön a reggel, már megdönthetetlen bizonyítékuk lesz a lány ellen, és egy újabb adag kávé után már Dr. Segel-t fogják faggatni arról, hogy ki juthatott hozzá az orvosi szobában tartott nyugtatóhoz.

Castle képtelen volt aludni. Izgatott volt és nyugtalan egyszerre. Még csak egy vékony, világoskék sáv jelezte a látóhatár fölött a hajnal közeledtét, amikor már az ablakon át aggódva figyelte a sötét égboltot. Felidézte, hogy az előző napok éjszakáin mennyit gyönyörködtek Kate-tel a milliárdnyi fénylő csillagban, de most hiába meregette a szemét, alig látott néhányat közülük. Gyülekeznek a felhők - állapította meg aggódva, miközben a nyugtalanul forgolódó, de még alvó nőre pillantott. Úgy döntött, még nem ébreszti fel, mert a szél nem keltett nagyobb hullámokat, mint este. Kiosont a nappaliba, ahova Kate ellenkezése ellenére, még az este Jose-val behúzták a fehér táblát a teraszról. Még egyszer végig akarta gondolni az elméletét, mielőtt előadja Kate-nek. Érezte, hogy a nő már nehezen viseli, hogy a nászútjukon újra meg újra a nyomozásnál kötnek ki, ezért biztosra akart menni. Tudta, hogyha hihető a sztorija, akkor Kate nyomozó ösztöne működésbe lép, és szól a fiúknak. Levette Marion Hartnett fényképét, töprengve nézte a lány hatalmas, ártatlan tekintetű szemét, aztán közvetlenül a "gyanúsítottak" felirat alá tette. 

- Nem tudsz leállni, ugye? - hallotta meg Kate álmos hangját maga mögött, de mire megfordult volna, a nő karjai a derekára fonódtak, aztán megérezte a hátához simuló, meleget árasztó női testet, és a puha ajkak finom érintését a nyakán.

Egy pillanatig élvezte az ölelést és a cirógatást, aztán Marion Hartnett képére bökött, és vett egy nagy levegőt, hogy előadja az elméletét, amikor Beckett megérezte, mire készül, és megelőzte.

- Castle! Csitt! - csengett álmatagon, mégis határozottan a nő hangja.

A író becsukta a száját, és egy bosszús grimaszt vágott, amiért állandóan megfeledkezik arról, hogy nem beszélhet. Mire megfordult volna a nő ölelésében, hogy valahogy elmutogassa az elméletét, Kate elengedte a derekát, és erőtlenül, félig nyitott szemekkel a konyhába indult egy kávéért. Castle dühösen toppantott egyet, aztán levette Marion képét a tábláról, aztán a nő után indult.

- Ígérem Castle, ki fogom találni, hogy mire gondolsz - nézett rá elcsigázott tekintettel Kate, amikor meglátta a képet a kezében - de hadd igyak előbb egy kávét!

Az író olyan gyorsan kapta ki kezéből a doboz kávét, mintha az élete múlna rajta, és egy perc múlva már türelmetlenül toporogva bámulta a kávéfőzőt, mintha azzal sürgethetné a keserű fekete elkészülését. Amikor végre Kate kezébe adhatta a gőzölgő lattét, köntöse zsebéből előkapott egy jegyzetfüzetet meg egy tollat, és figyelemre éhesen kereste a nő tekintetét.

Kate halványan elmosolyodott a látványon, miközben belekortyolt a kávéba, aztán úgy tett, mintha elmerengene valamin.

- Nem hiszem, hogy papírra és tollra van szükséged ahhoz, hogy megértsem, mit akarsz - villant pajkosan a tekintete.

Castle néhány másodpercig értetlenül nézett a sejtelmesen mosolygó nőre, mire végre kapcsolt, hogy az az éjszakára gondol, és elvigyorodott az emlékre. Miután Manuela és Jose elhagyta a szigetet, megvacsoráztak, aztán a laptopon mindenféle meteorológiai oldal előrejelzéseivel traktálta Kate-t, meg a hurrikánokról készült felvételeket nézegette. Ennek az lett az eredménye, hogy amíg ő teljes lázban égett az izgatottságtól, hogy élőben tapasztalhatja meg a természet erejét, addig Beckett egyre rosszkedvűbb lett. Bár a nő nem vetette a szemére, hogy miért nem mentek azonnal Nassauba, és szálltak fel az első New Yorkba tartó repülőgépre, Castle pontosan tudta, hogy a tény, hogy itt maradtak, egyre jobban nyugtalanítja. Durcásan vette tudomásul, amikor Kate egyszer csak elvesztette a türelmét, hozzá lépett, és egy határozott mozdulattal lecsukta a laptop monitorját, aztán közölte, hogy nem hajlandó katasztrófafilmek nézésével tölteni a nászútját, és neki sem ajánlja. Castle élénken emlékezett a zöldes barna szemekben vibráló haragra, ami azonnal arra késztette, hogy feladja a hurrikánok tanulmányozását, és kövesse Kate-et az ágyba. Sokáig feküdtek szótlanul egymás mellett a sötétségbe burkolózó szobában. Szinte tapintható volt Kate feszültsége, neki pedig esélye sem volt arra, hogy szavakkal megnyugtassa, mert még mindig nem volt hangja. Erről akkor győződött meg, amikor már majdnem megette a fene, hogy nem beszélhet, ezért amikor egyedül volt a fürdőszobában, elérkezettnek látta az időt, hogy megpróbálkozzon a hangadással anélkül, hogy kivívná Kate haragját. Csalódnia kellett. Néhány szótagnyi, alig hallható, elcsukló szótag után egy hang sem jött ki a torkán. Hirtelen arra gondolt, ha már némaságra van kárhoztatva, akkor beszéljenek helyette az ujjai és az ajkai, ezért óvatosan közelebb húzódott a neki háttal fekvő nőhöz, és olyan finoman húzta végig ujját Kate karján, hogy alig érintette a bőrt. Amikor a szép ívű vállhoz ért, megállt a keze, és várta a nő reakcióját. Tudta, hogy Kate azonnal leállítja, ha túlságosan haragszik, és vagy rászól, vagy elhúzódik tőle. A nő azonban hallgatott és nem mozdult, ezért folytatta a cirógatást visszafelé, aztán amikor elérte a takarót, lassan becsúsztatta alá a kezét, és felbátorodva simított végig az alkarján. Még mindig ellenállásra számítva, kicsit fészkelődött, és igyekezett elérni, hogy mellkasa a lehető legnagyobb felületen simuljon Kate hátához,  combja a combjához. Várta a reakciót, de semmi nem történt. Elbizonytalanodott. Úgy érezte, minden eshetőségre felkészült, arra is, hogy Beckett határozottan és dühösen elutasítja a közeledését, és arra is, hogy megborzong az érintésétől, felé fordul, rámosolyog, és viszonozza azt, de arra, hogy semmilyen reakciót nem vált ki a nőből, arra nem. Nyelt egyet, aztán bizonytalanul Kate selymes bőrű hasa felé folytatta a simogatást, majd miután ujjaival körözött egy kicsit a köldök körül, tenyere lassan a kerek mellek felé indult.

- Ezt vegyem bocsánatkérésnek? - szólalt meg Kate anélkül, hogy megmozdult volna.

Castle egy pillanatig habozott, de miután rájött, hogy több okból sincs választása a válaszadást illetően, bólintott, aztán a kecses nyakhoz hajolt, és lágyan megcsókolta a fül alatti érzékeny területet. - Ezzel pedig azt akarod mondani, hogy ne haragudjak, amiért a Bahamákon akarsz maradni a biztonságos New York helyett? - kérdezte még mindig mozdulatlanul Kate, aztán amikor meghallotta a férfi sóhajtását, incselkedve hozzátette: - Na, és mit akarsz még mondani?

Amikor az író meghallotta a pajkos hangsúlyt, elmosolyodott. Tehát ezt a játékot játsszuk - állapította meg magában boldogan, és a következő mozdulattal olyan közel csúszott Kate-hez, hogy az megérezze életre kelő férfiasságát, aminek meg is lett a várt eredménye, mert a nő felé fordította a fejét.

- Á! Szóval ki akarsz engesztelni - mosolygott huncutul, de Castle most már nem bólintott, hanem lágyan végigsimított a kerek, vágytól duzzadt melleken, és puha csókot lehelt az érzéki ajkakra, a mozdulatokkal jelezve a választ. 

Elmosolyodott a pár órával  ezelőtti "beszélgetésükre", amikor minden újabb vágyat fokozó érintésnél megszólalt Kate, mintha a mozdulatait fordítaná le hangokra, szavakra. Amikor eggyé váltak, a nő beletúrt a tarkója sűrű hajszálaiba, magához húzta, és a fülébe suttogta: - Szeretlek - aztán mivel ő nem tudott válaszolni, helyette ejtette ki a szót: Mindig.

Ahogy felidézte a gyönyör boldog pillanatát, szinte újra hallotta a két, szerelmes suttogással kiejtett szót. Annyira elmerengett, hogy csak akkor rezzent össze, amikor Kate hangja újra eljutott a tudatáig.

- Hahó! - nevetett Beckett, mert pontosan tudta, mi meg végbe a férfiban. - Nem kell írnod! - mutatott a tollra és a jegyzetfüzetre. - Kitalálom, mi az elméleted, te csak bólints, ha jó nyomon járok. - Szóval, úgy gondolod, hogy Marion a gyilkos - támasztotta meg fejét a tenyerével, miközben elgondolkodva fordította maga felé a lány fényképét a konyhapulton.

Castle megvárta, amíg Kate ránéz, és egy hatalmasat bólintott.

Két óra múlva már két bőrönd társaságában ültek a luxus motorcsónakban, ami megállíthatatlanul szelte az egyre magasabbra törő hullámokat. A megerősödő szél és a napot egyre gyakrabban eltakaró gomolyfelhők jelezték, hogy valami változás van készülőben, bár hihetetlennek tűnt, hogy néhány óra múlva hurrikán sújtson le a területre.

Ennek ellenére Beckett-en újra eluralkodott a rossz érzés, hogy nem itt kellene lenniük, míg Castle békésen mosolyogva figyelte a távolban zöldellő New Providence szigetet, amelynek hófehér homokos tengerparti sávját most eltakarták a méteres hullámok. Elégedett volt, mert Kate-nek voltak ugyan fenntartásai az elméletével kapcsolatban, mivel csak akkor állt meg a feltételezése, ha Marion rájött, hogy Anton becsapta. Ezt pedig nem tudják, így az egész csak feltevés, aminek azonban érdemes utánajárni. Végül aggódó arccal megjegyezte, hogy a története meglepően logikus és elképzelhető, aztán komolyságot erőltetve magára a homlokára tette a kezét, és megkérdezte, hogy nem lázas-e, mire ő csak egy bosszús grimasszal tudott válaszolni.

Már a kikötőben érezhető volt az emberekre telepedő félelem, ami türelmetlenséget és konfliktusokat szült, de a belvárosban tapasztalták meg igazán, mennyire felbolydult a főváros. A szálloda recepciójánál hosszú sor kígyózott, mintha mindenki ugyanabban az időben akart volna pánikszerűen kijelentkezni. Castle most először érezte meg a veszélyt, de kíváncsisága jóval erősebb volt, mint a sokaságból áradó félelem. Amikor végre sorra kerültek, Kate a pulthoz lépett, és éppen meg akarta szólítani az elcsigázott tekintetű recepciós fiatalembert, de Castle megelőzte, és egy cédulát csúsztatott elé a következő szöveggel: "Kedves David! Nem vagyok őrült, csak nem tudok beszélni. Szeretem a maguk csodálatos országát, hurrikánt pedig még nem láttam, ezért foglaltam önöknél egy lakosztályt. A mézesheteinket töltjük itt, ezért azt a nászutas lakosztályt szeretném kérni, amelyikből a legszebb kilátás nyílik az óceánra és a városra! Richard Castle" A zselétől fénylő hajú fiatalember néhány másodpercig olvasta a szöveget, amin látszott, hogy a nevét utólag írták be, aztán csodálkozva húzta fel szokatlanul vastag, középen összenőtt szemöldökét, aztán arcán a mesterkélt, kényszerű mosoly őszinte, örömtelire változott és az íróra nézett. Jólesett neki, hogy a vendég a nevén szólította, amit a zakójára tűzött névtábláról olvashatott le, és annak is örült, hogy valaki nem menekül pánikszerűen a szigetről csak azért mert a meteorológusok hurrikánnak neveznek egy trópusi vihart, ami talán nem is lesz olyan vészes. Elégszer tapasztalta már, hogy a jobb félni, mint megijedni elv alapján a hatóságok felkészültek a legrosszabbra, aztán a hurrikán elvesztette az erejét, mire elérte a szigetet, vagy eltért a számított útvonalától.

- Üdvözlöm Önöket Mr. és Mrs. Castle! A legszebb kilátást nyújtó nászutas lakosztályunk természetesen a rendelkezésükre áll.

- Nem a kilátás érdekel, hanem, hogy mennyire biztonságos - vetette oda bosszúsan Kate, mire a férfi arcára egy pillanatra ráfagyott a mosoly, aztán meggyőződéssel folytatta.

- Mrs. Castle, ez egy varázslatos szálloda! Nagyon biztonságos. Még egy hurrikánnak sem sikerült kárt tenni benne.

- Csak nehogy egyszer megtörjön az a varázs! - morogta maga elé Kate.

A recepciós nyelt egyet, de a vendégeknek szóló, letörölhetetlen mosoly nem tűnt el az arcáról. 

- Felvitetem a csomagjaikat - intett egy fekete fiúnak, aki sietve indult feléjük, a szoba kulcsát pedig átadta Castle-nek. - Ha nem lenne ilyen mozgalmas délelőttünk, az igazgató úr személyesen kísérné fel önöket a lakosztályba - mondta sajnálkozva, miközben aggódva nézett a feléjük közeledő, kijelentkezni készülő párokra.

Castle-t nem érdekelte, hogy úgy özönlenek kifelé a szállodából a vendégek, mint a süllyedő hajóról a patkányok. Ő elégedetten megpörgette ujjai között a kulcsot, és az éppen kinyíló lift felé sietett, Beckett pedig magában fortyogva követte. A londiner fiú Kate bőröndjének fogantyújával kínlódott, amikor a becsukódó liftajtó hangját hallva, rémülten pillantott fel. Előírás volt, hogy nem szabad késlekedni a csomagokkal, ezért, hogy a hibáját jóvátegye, a másik, már lefelé haladó lifthez sietett.

Kate morcosan támaszkodott a felvonó hátsó falának, és összeszorított szájjal a szeme sarkából figyelte a kulccsal önfeledten játszó férfit.

- Hagyd abba! - szólt rá idegesen. Nem tudott szabadulni a rossz érzéstől, ami azóta húzta gombócba a gyomrát, amióta Manuela az előrejelzések megbízhatatlanságát ecsetelte, és a helyzetet az sem tette jobbá, hogy tömegek készültek elhagynia a szigeteket, még mielőtt a trópusi szélvihar megérkezik.

Castle zsebre tette a kulcsot, aztán néhány másodpercnyi hezitálás után ellökte magát a lift falától, szembe fordult Kate-tel, és ujját a nő álla alá téve, szelíd erőszakkal felemelte a fejét, így kényszerítette, hogy ránézzen. Addig, amíg kettesben nem maradtak a liftben, nem érezte a nő feszültségét, de visszapergetve az időt, rájött, hogy mennyi apró jel mutatta az elmúlt órákban, hogy Kate nem lelkesedik annyira a hurrikános Bahamákért, mit ő. Ha beszélhetett volna, lehengerlő és meggyőző logikával győzné meg arról, hogy helyesen döntöttek, de így nehezebb dolga volt. Amikor Kate nagy nehezen felnézett, nem tudott mást tenni, minthogy magabiztosságot sugárzóan rámosolygott, tekintetéből pedig áradt a nő felé a nyugalom és a szerelem, aztán amikor meghallotta a nő tüdejéből feltörő halk sóhajt, gyengéden átölelte, szorosan magához húzta, és alig érezhetően megringatta.

Kate megfeszülő teste lassan elernyedt, és behunyt szemmel simult a széles, meleget árasztó mellkashoz. Nem értette, hogyan tudja néhány másodperc alatt elérni a férfi, hogy minden szorongása elmúljon. Annak ellenére, hogy pontosan tudta, nem ez volt életük legjobb döntése, Castle el tudta érni azt, amire csak ő volt képes: biztonságban érezte magát mellette. Sokszor gondolt már arra, mennyi veszélyt túléltek már együtt, miközben ő sosem félt, amíg a férfi vele volt, és tudta, hogy Castle ugyanígy érez. Mintha valami titokzatos erő vigyázna rájuk, ha együtt vannak. Vajon valóban létezik az az erő, vagy pusztán csak szerencséjük volt? Castle, mintha megérezte volna az újra rátörő bizonytalanságot, kissé hátrébb húzódott, de csak azért, hogy egy puha, meleg csókot leheljen a szájára. A lift alig érezhető zökkenéssel megállt, a biztonságot adó pillanat pedig tovatűnt, mert az író már elő is kapta a kulcsot a zsebéből, és izgatottan indult a lakosztályuk felé, ő pedig összeszorított szájjal követte.

Amikor Castle belépett a tágas nappaliba, tekintete végigpásztázta a szobát, és elégedett mosoly terült szét az arcán. A falak és a bőr ülőgarnitúra fehérségét jól ellensúlyozták a finom citromsárga és narancssárga párnák,  a rozsdabarna sötétítőfüggönyök és az ugyanolyan színű állólámpa, a sötétbarna dohányzóasztal, a karibi vidám életérzést pedig csak fokozta a hatalmas, szinte az egész szemben levő falat beborító ablak kereteinek szokatlan, türkiz színe. A bal oldali nyitott ajtón belátott az azonos színvilágú hálószobába, amelynek központi helyét természetesen a csalogatóan kényelmes franciaágy foglalta el, míg a fürdőszoba csupa üveg és barna gránit berendezéseinek csillogása a rendkívüli tisztaságot sugallta. Mindezek azonban csak másodlagosak voltak Castle számára azzal a ténnyel szemben, hogy a nappali és a hálószoba egyik falát elfoglaló ablakból csodálatos kilátás nyílt az óceánra, aminek máskor égszínkék színe tükrözte az egyre sötétebbé váló éget, és egyre komorabb sötétkékbe öltözött. 

Kate-nek úgy tűnt, sokkal több gomolyfelhő takarja el a már csak néha-néha előbukkanó napot, és a hullámok is nagyobb fehér fodrot vetnek, mint amikor Nassau felé hajóztak.

Percek múlva, amikor a londiner fiú meghozta a csomagjaikat, Castle még mindig elnyíló szájjal, csillogó szemekkel, megbabonázva fürkészte az előttük elterülő hatalmas óceánt, és az egyre sötétebbé váló látóhatárt.

- Khm, khm - köszörülte meg jelentőségteljesen Kate a torkát, mire a férfi hirtelen kapcsolt, hogy igazából nem a hurrikán miatt maradtak, és még egy pillantást vetett az egyre vészjóslóbb színű égre, aztán előkapta a telefonját, és miközben a füléhez téve jelezte, hogy valakit hívni szeretne, szájával Espo és Ryan nevét formázta.

- Azt hittem, már el is felejtetted, hogy miért is vagyunk itt - jegyezte meg rosszallóan Kate, miközben Espo-t hívta. - Szia Javi! Castle-nek van egy szokatlanul logikus elmélete a gyilkosságotokra - mondta, amikor a nyomozó egy ásítást elnyomva üdvözölte, miközben a durcás grimaszt vágó íróra pillantott. - Igaz, hogy most is egy feltevésre épül a története, de azt hiszem, érdemes lenne ezt a lehetőséget is megvizsgálni. Szerinte a gyilkos ... - folytatta, de Javi a szavába vágott.

- Szerintünk Marion Hartnett a gyilkos, úgyhogy először ezt a szálat vizsgáljuk meg - csattant sértődötten a nyomozó hangja, amiért Castle megint beleüti az orrát az ő nyomozásukba, és még Beckett is azt hiszi, hogy nélkülük már meg sem tudnak oldani egy ügyet.

- Á! - lepődött meg Kate. - És miért gondoltatok rá? - kérdezte, miközben jót derült a Castle arcán végbemenő változásokon, amelyről először a csodálkozás, aztán a "Megmondtam én!" érzés elégedettsége volt leolvasható. - Na és, hogyan jutottatok erre a következtetésre? - kérdezte érdeklődve.

- Khm ... hát ... - húzta el hosszan a szót Espo, hogy legyen ideje magyarázatot keresni, amikor a háttérből meghallották Ryan őszinte, vidám hangját.

- Csak azt játszottuk, hogy mi vagyunk ti! Espo gondolatát követte az enyém, aztán fordítva, és végül ide lyukadtunk ki.

- Ne-nem, dehogy, szépen kikövetkeztettük - próbálta menteni a menthetőt Espo, miközben hallatszott, hogy valószínűleg hevesen gesztikulálva akarja elhallgattatni a barátját.

Miközben Castle összeráncolt homlokkal hátrahőkölt, Kate megpróbálta elfojtani feltörekvő nevetését. Oly sok kép jelent meg előtte, amikor Ryan csodálkozva, Espo pedig értetlenül figyeli, ahogy ők folytatják egymás gondolatait, és hol csipkelődve, hol némi irigységgel a hangjukban kérdezik meg, hogy ezt gyakorolják-e, amikor ők nincsenek jelen.

- Na és, találtatok valamit?

- Igen! 

A nyomozó hangja izgatottan és büszkén csengett, ugyanakkor hallatszott, hogy rendkívül fáradt, ami arra utalt, hogy Ryan-nel végigdolgozták az éjszakát. Kate maga elé tartotta a kihangosított készüléket, és miközben hallgatták a férfi beszámolóját, Castle önkéntelenül egyre közelebb húzódott. Kate elmosolyodott, mert hallotta, ahogy néhány információ hallatán elakad a férfi lélegzete, aztán meg hirtelen felgyorsul az izgalomtól.

- Újra átvizsgáltuk a Miami-ból New York-ba tartó repülőgépjáratokat, hogy bizonyítani tudjuk, hogy a lány a helyszínen lehetett Anton meggyilkolása idején, de nem jártunk sikerrel. Jegyet nem vett a saját nevén, az arcfelismerő rendszer pedig nem ismerte fel a biztonsági kamerák képein, ezért végigtelefonáltuk az autókölcsönzőket, és mindegyiknek elküldtük a lány fényképét is, hátha nem a saját nevét használja, és láss csodát, a mi kis Marionunk bérelt egy Ford Mustángot. Az ügyintéző emlékezett rá, mert szokatlan volt, hogy ekkora összeget készpénzzel fizessenek ki. A kocsi GPS jeladóját valami zavarta, ezért nem tudták megmondani, pontosan hova ment a lány, de a kilométerszám megfelel egy NewYork-i útnak - mesélte Javi, aztán Rayan vette át a szót.

 - Átvizsgáltuk a pénzügyeit. A hitelkártyájával elég nagy összegű készpénzt vett fel két órával az autóbérlés előtt. A kártyát azonban többet nem használta, így nem tudtuk követni a mozgását.

- Hajnalban behozattuk Dr. Benedict Segelt, a cirkusz orvosát. Az ő rendelőjében is van olyan nyugtató, amivel megölték Antont - folytatta Javi. -  Elmondta, hogy a veszélyes szereket tartalmazó szekrényhez csak neki van kulcsa, de amikor a rendőrség vizsgálódni kezdett Anton halála után, ellenőrizte a készletet, és megállapította, hogy nem hiányzik semmi.
- Miután egy kicsit megszorongattuk, elmondta, hogy minden gyógyszer megvolt, de néhány előre aláírt és lepecsételt üres recept eltűnt az asztaláról. Azért nem szólt róla, mert komoly orvosi előírás szabályozza a receptírást, és természetesen nem szabad üresen aláírni őket, mert az visszaélésekre adhat lehetőséget. Marion ott járta után tűnt fel neki, hogy nincsenek meg a receptek, de nem merte a lányt meggyanúsítani, mert aznap rajta kívül még legalább tízen jártak a rendelőben - mondta szinte egy szuszra Ryan.

- Karpowsi-ék besegítettek, és kiderült, hogy a Dr. Segel által kiállított receptet New York-ban váltották ki. A vevő fecskendőt és injekciós tűt is vásárolt, és természetesen készpénzzel fizetett - fejezte be az eredmények sorolását Espo.

Kate elnyomta a szájára kívánkozó mosolyt, ahogy a két férfi egymást váltva mesélt, mintha még mindig Becektt-Castle párbeszédet játszanának, és komoly hangon, érdeklődve szólalt meg.

- Ezzel sajnos még nem tudjátok bizonyítani, hogy Marion New York-ban jár, és azt sem, hogy ő váltotta ki a receptet.

- Ez igaz - értett egyet Ryan, de sietve folytatta. Ráadásul a gyógyszertár kamerái aznap egy informatikai hiba miatt nem működtek, de megkértük Karpowski-ékat, hogy nézzenek körül, nincs-e a gyógyszertárral szemben levő üzleteknek térfigyelő kamerái az utcán. Éppen az előbb szóltak, hogy az esküvői ruhaszalon tulajdonosa két hónappal ezelőtt szereltetett fel kamerákat, miután egyik éjszaka valaki betörte a kirakatukat, és ellopott egy tízezer dolláros menyasszonyi ruhát. Most mondd meg! Milyen világot élünk? Már a menyasszonyok sem az ártatlanság mintái! - mondta olyan rosszalló hangsúllyal, hogy Kate látta maga előtt, ahogy a férfi megingatja a fejét. - Most a kamerák felvételére várunk.

- Lanie hív! - hallották meg a háttérből Espo-t. - Kihangosítom.

A törvényszéki orvosszakértő hangját ugyan csak nagyon távolról hallotta Beckett és Castle, ennek ellenére érezték rajta az izgatottságot.

- Jó hírem van Javi! A kisemberetek nadrágján találtunk egy hajszálat, ami egy szőke  parókából származik. A hosszából ítélve egy vállig érő női parókáról lehet szó.

- Bébi, ez nagyszerű hír! - kiáltott fel Espo, aztán észbe kapott, és gyorsan komolyabb stílusra váltott. - Köszi Lanie, sokat segítettél!

- Hm ... ez szép munka fiúk! - mondta elismeréssel Kate, és esze ágában sem volt, hogy elárulja a fiúknak, hogy Castle elmélete szerint is Marion a gyilkos. Úgy tűnt egyre több bizonyíték utal a lány bűnösségére, bér ennyi még nem volt elég a letartóztatásához. Éppen javasolni akarta, hogy addig ne rontsanak rá, amíg megdönthetetlen bizonyítékuk nem lesz, amikor Ryan megszólalt.

- Ha az esküvői szalon kameráival nem megyünk semmire, akkor házkutatási parancsot kérünk, hátha olyan buta volt a lány, hogy megőrizte a parókát.

Kate elmosolyodott. A fiúk felnőttek a feladathoz - állapította meg.

- Ha lesz valami felhívjunk? - kérdezte Javi, mire Castle megfogta Kate kezét, aztán amikor a nő ránézett, vad bólogatásba kezdett, és olyan könyörgő szemekkel nézett rá, mint egy gazdi után sóvárgó árva kiskutya.

- Persze - mondta sokára, és jót szórakozott magában az írón, aki a szívére tett kézzel fújta ki a hosszan benntartott levegőt, aztán elvigyorodott, és megcsókolta.

Már több mint két órája várakoztak. Kate felhúzott lábakkal ölt a kényelmes kanapén, és megpróbálta figyelmét James Patterson egyik elég izgalmas krimijére fordítani, ami lehetetlennek tűnő vállalkozás volt az egyre türelmetlenebb és izgatottabb író mellett. Castle eleinte bosszankodott, amiért nem mondta el a fiúknak, hogy ő is Marionra gondolt, de miután egy, a férfi egóról szóló kis magyarázat után megcsókolta, már csak a nyomozás és a hurrikán izgatta. Kezdetben rótta a hosszakat az egész falat betöltő ablak mellett, és csak akkor állt meg egy-egy pillanatra, amikor az órájára pillantott, de az utóbbi fél órában az ijesztően közeledő hurrikán jeleit figyelte. Kate hiába próbálta rábeszélni, hogy húzzák be a sötétítő függönyt, a férfi megbabonázva nézte a természet elszabaduló erőit.

- Nem Castle, nem megyek oda - mondta vagy ötödször a nő, amikor az író újra integetni kezdett, hogy menjen oda hozzá. Nem érette, mi olyan vonzó a hatalmas  trópusi viharban, amitől koromfeketévé vált az ég, mindenfelé villámok cikáztak, amiket robajszerű dörgések követtek, a hatalmas szél akkora hullámokat korbácsolt, hogy úgy tűnt, mintha az egész óceán ringatózna, a sűrű, óriási cseppekben zuhogó esőt pedig úgy zúdította az ablaküvegre, hogy azon alig lehetett átlátni. A rossz érzés, ami reggel óta kísértette, újra befészkelte magát a tudatalattijába, mert a szél az elmúlt tíz percben hihetetlenül megerősödött, és úgy tűnt neki, mintha most még nagyobb sebességet ért volna el. Nyelt egyet, és megpróbált a regény szövegére koncentrálni, amikor hirtelen úgy érezte, mintha földrengés lenne: az épület érezhetően megingott.

Castle széttárt karokkal, terpeszállásba lépve próbálta megtartani az egyensúlyát, aztán ijedten pillantott Kate-re. Meg akarta nyugtatni a nőt, ezért a fiókos szekrényhez lépett, ahova a nő a beszélő fordítógépet dugta, és rövid kutatás után győzelemittasan a magasba emelte a kis gépet, aztán Kate bosszús fújtatása ellenére pötyögni kezdett rajta.

- Ez csak egy kis széllökés - szólalt meg a géphang, Castle pedig felnézett, és reménykedve várta a nőtől a megerősítést, hogy valóban csak a rendkívüli erejű széltől lengett ki a meglehetősen magas épület.

- Te hitted el, hogy csak egy gyenge, vagy közepes erejű hurrikán jön - vonta meg a vállát közönyösen Kate, bár a látszólagos nyugalmat alig bírta magára erőltetni - és ha jól emlékszem, te akartál itt maradni és hurrikánvadászt játszani - villant kihívóan a szeme, mire a férfi vágott egy grimaszt, aztán aggódva lépett közelebb az ablakhoz.

- Még sosem láttam ilyennek a tengert - írta, miközben rácsodálkozott a rendkívüli látványra. - Bár, talán biztonságosabb egy természetfilmben nézni egy ilyet - intett a háborgó óceán felé a fejével.

Kate komótosan felkelt a kanapéról, és Castle mellé állva lenézett a hatalmas vízfelületre. Az ablaküvegen végigzúduló esőfüggönyön át is láthatóak voltak a hihetetlenül magas hullámok, amelyek feléjük közeledve lassan emelkedtek, aztán a felső részük előrebukott, és belecsapódott az alsó, nyugodtabb vízfelszínbe, aztán hatalmas, felhabzó áradatként zúdult ki a partra. A szél olyan irdatlan erővel süvített, amit eddig el sem tudtak képzelni.

Kate átment a hálószobába, ahonnan belátta a város egy részét. Megdöbbenve figyelte, ahogy a pálmafák leveleit leszabja a szél, megtépázza az épületek tetőszerkezetét, és magával repít minden mozdítható tárgyat. Ami igazán félelmetessé tette a vihart, az a partra zúduló víz nagysága és ereje volt. A máskor békés parti sávot szinte letarolták a szárazföldre betörő hullámok. Ahol előző nap még gyönyörű, gondozott parkok, kávézók és éttermek sora állt, most a földdel vált egyenlővé minden. Hordaléktól zavaros víz kavargott mindenütt, felszínén az összedőlt vagy megrongált épületek darabjai, berendezései, használati tárgyak és törmelék lebegett. 

- Olyan, mint egy katasztrófafilm - hallotta meg Kate a mögé lépő író kezében levő fordítógép hangját.

- Ez a valóság, Castle - figyelmeztette éllel.

A férfi nyelt egyet, és bár a szemében a csodálat és az izgalom mellett megjelent a félelem, ez utóbbi érzést nem oszthatta meg a nővel, elvégre ő akart a szigeten maradni.

- Lehet, hogy tévedtek a meteorológusok - húzta el a száját Kate, és csak remélni tudta, hogy a recepciós szerint varázslatos szálloda kibírja a természet erőinek gonosz játékát. Gondolatait a telefonja csengése meg zavart, aminek most különösen örült, mert az, hogy még egyáltalán működött a mobil hálózat, azt jelentette, hogy a sziget más részein nem ilyen nagy a vihar. Az öröme azonban hamar tovaszállt, amikor meghallotta Espo alig hallható, szakadozó hangját. Csak nagy nehezen tudták kivenni a recsegés-ropogásból a szavait.

- Megjött a videó ... Marion váltotta ki a nyugtatót ... Anton szállás... recepciós felismerte  ... a szőke parókás képről ... A rendőrségen vagyunk. Nem tudunk ... - kiabálta a nyomozó.

- Ebben a viharban nem tud megszökni - mondta Kate, de mivel Espo nem reagált rá, hangosabban megismételte a mondatot.

- El... a bizonyítékot. Van ... rendőr a szállodá... letartóz... lezárnia a szob... - hallották egyre szakadozottabban Javi hangját, aztán a készülék teljesen néma lett.

Kate megpróbálta visszahívni a nyomozót, de hamar feladta a próbálkozást, mert egyértelmű volt, hogy a vihar győzött a telefonhálózattal szemben. Néhány másodpercig elgondolkodva nézte a használhatatlan készüléket, aztán Castle-re pillantott. A férfi töprengő arcot vágott, és bár szeme élénken csillogott, csalódottan ingatta a fejét.

- Mi az Castle? Nem is örülsz? Bejött az elméleted!

Az író elégedetten elmosolyodott, de a következő pillanatban elhúzta a száját, és írni kezdett a gépén.

- Ha a regényemben a barátnő lenne a gyilkos, senki nem venné a könyveimet. Akkor most megyünk, és letartóztatjuk? - csillogott újra izgatottan a szeme.

- Nem Castle, mi nem tartóztatjuk le - hűtötte le Beckett. - Megkeressük a szálloda rendőrét vagy biztonsági emberét, mert velünk ellentétben, neki joga van intézkedni Marion ellen - mondta, miközben az ajtó felé indult. Apró kis mosoly jelent meg a szája sarkában, amikor meghallotta a férfi szaporázó lépteit a háta mögött.

Ahogy kiléptek a folyosóra, azonnal megérezték a kitörő pánik előszelét. Mire elértek a biztonsági főnök irodájáig, találkoztak riadt tekintetű fiatal párral, síró, ijedt kisgyereküket szorongató anyával, dühöngő idős férfival, aki folyamatosan az előrejelzést készítő meteorológusokat és a médiát szidta. Mindenki a recepció felé tartott, leginkább azért, hogy megtudják, a szálloda melyik részében lehetnének a legnagyobb biztonságban. Időbe telt, mire az egyetlen rendőrt előkerítették, akinek hirtelen annyi dolga akadt, mint máskor egy év alatt. Beckett bemutatkozott, és éppen vázolni akarta a helyzetet, amikor az alacsony, ötvenes évei végén járó, pocakos férfi a szavába vágott.

- Hívtak a kapitányságról. Parancsot kaptam, hogy tartóztassam le Marion Hartnett-et, és zárjam le a szobáját, nehogy meg tudjon semmisíteni valamit, ami bizonyíték lehet egy gyilkossági ügyben. Azt is mondták, hogy várjam meg magukat - pislogott zavartan, aztán lekapta aranykeretes szemüvegét, és idegesen törölgetni kezdte a zsebkendőjével.

Kate sejtette, hogy Miguel Sanchez karrierjének csúcsát a besurranó tolvajok elfogása jelenthette, és még sosem vett részt gyilkossági ügyben, de nem akarta éreztetni a férfival a hozzá nem értését.

- Megengedné, hogy magával tartsunk? Tudja, a férjem krimiíró, és odavan a letartóztatásokért - mutatott Castle-re, aki felhúzta a vállát, és elvigyorodott.

- Hát, nem bánom, elvégre maga egy gyilkossági nyomozó - mondta közönyösen a férfi, miközben feltette a szemüvegét, de Kate figyelmét nem kerülte el, hogy egy megkönnyebbült sóhaj hagyta el a száját.

Tíz perc múlva már Marion szobája előtt álltak. Sanchez őrmester idegességében a derékszíját igazgatta, aztán egyik kezével önkéntelenül végigsimított a pisztolytáskáján, a másikat végighúzta verejtékcseppes homlokán. Vett egy mély lélegzetet, és végre bekopogott az ajtón.

Marion Hartnett meglepődött, de beljebb tessékelte őket.

- Elfogták Anton gyilkosát? - kérdezte ártatlan arccal.

- Hát, tulajdonképpen épp most fogjuk el! - mosolygott jelentőségteljesen Marionra, aki néhány másodpercig állta a tekintetét, aztán Sanchez őrmesterre nézett. A férfi elkezdte a letartóztatás hivatalos szövegét, amikor mindannyiuk meglepetésére a lány néhány lépéssel az ajtónál termett, miközben felkapta a táskáját.

Kate eszmélt elsőnek, de mire ki tudta kerülni a tétován toporgó, meglepett Sanchez-t, és kilépett a folyosóra, sehol sem látta Marion-t. A lift felé pillantott, de az éppen felfelé közeledett, tehát a lány biztosan nem azzal menekült. Látta, hogy Sanchez őrmester megpróbál segítséget hívni, de azt is, hogy milyen remegő kézzel szorongatja az adóvevőt, amiből azonnal tudta, hogy nem számíthat a férfira. A lépcsőház felé indult. Hallotta a néhány emelettel lejjebb kopogó cipők hangját, maga mögött pedig, ahogy Castle kapkodja a levegőt. Azt azonban nem vette észre, hogy a Marion szobája melletti ajtó résnyire nyílik, és egy rideg szempár feszülten figyeli őket.

Beckett kettesével vette a lépcsőfokokat, ennek ellenére még mindig nem látta Mariont. Egy pillanatra megállt, és áthajolt a korláton, hátha meglátja, mennyi előnye van a lánynak, mivel már a földszint felé közeledtek. Nem üldözné ilyen elszántan, ha Marion nem vitte volna magával a táskáját. Feltételezte, hogy ha csak a börtön elől akart volna menekülni a lány, akkor nem törődött volna a táskával, hanem csapot-papot otthagyva rohant volna, így azonban azt feltételezte, hogy a táska terhelő bizonyítékot tartalmaz. Miközben szem kutatón siklott végig a lefelé vezető lépcsősoron, azon gondolkozott, hova akar szökni a lány. A szabadba biztosan nem, mert ebben az ítéletidőben az maga lenne az öngyilkosság, de a hatalmas szállodában egy ideig könnyedén elbújhat előlük, és megsemmisítheti a bizonyítékot. Hirtelen rádöbbent, hogy már nem hallja a cipőkopogást, csak egy emelettel feljebb Castle sietős lépteit. Feszülten figyelt, és már éppen tovább akart menni, amikor meglátta Marion kezét, ahogy a korlátba kapaszkodik, aztán a fejét. A lány egyenesen rá nézett, szemében düh és elszántság csillogott. Kate mozdult előbb, de mivel most már látta, hogy Marionnak két emeletnyi előnye van, szinte száguldott lefelé. Az fordult meg a fejében, hogy ekkora sebességnél elég lenne egy rossz lépés ahhoz, hogy kitörje a nyakát. Amikor elkerülte a földszintet, és még mindig hallotta a lefelé haladó cipőkopogást, megkönnyebbült. Ha a lány kilépett volna a tágas előcsarnokba, könnyen elvegyülhetett volna a sok ember között, ráadásul az előcsarnokból számos folyosó vezetett különböző irányokba, volt amelyiken az étteremhez, másikon egy butiksorhoz lehetett jutni, de olyan is volt, amelyik az óceán élővilágát bemutató óriási akváriumhoz vezetett. Egy nehéz fémajtó éles csattanását hallotta. Dühösen gondolt arra, hogy az alagsor teljesen ismeretlen a számára, ami tele van a szállodát ellátó berendezésekkel, és az egész olyan lehet, mint egy óriási labirintus. Amikor a szürkére festett, "Belépni tilos!" feliratú ajtóhoz ért, vett egy nagy levegőt, és miközben arra gondolt, hogy máskor a fegyverét előreszegezve szokott belépni a hasonló helyekre, kinyitotta az ajtót.

Castle bármennyire is igyekezett, nem tudta tartani a tempót Kate-tel. Mivel nem látta a két nőt, időnként megállt, hogy rájöjjön, még mindig lefelé haladnak-e. Amikor elért az alagsor gépházába vezető ajtóhoz, néhány másodpercre megállt. Előrehajolva megtámaszkodott a térdén, és igyekezett nem össze-vissza kapkodni a levegőt. Többször kellene a konditeremben használnom a futópadot - gondolta az oxigénhiánnyal küszködve, aztán a piros betűs, figyelmeztető feliratra nézett, és nagyot nyelt, miközben önkéntelenül megtapogatta a nyakát. Nem fűződtek kellemes emlékei az alagsorba vezető ajtókhoz. Óvatosan lépett be a csövekkel, vezetékekkel és zúgó, dohogó gépekkel teli óriási csarnokba. Még szerencse, hogy Marion nem a mélygarázs felé vette az útját, mert azt már valószínűleg elöntötte a víz, - állapította meg - a gépházat viszont olyan biztonságosra építették, hogy ellenálljon az óceán betörésének, hiszen az áram- és vízellátást és a belső kommunikációs rendszert minden körülmények között fenn akarták tartani. Szeme ide-oda járt, miközben lassan lépkedett előre, de a két nőt sehol sem látta, és a gépek zúgásán ívül más hangot sem hallott. Már azt hitte, sosem ér végig a zegzugos helyiségen, amikor megkerült egy óriási elektromos kapcsolószekrényt, és egy újabb szürke fémajtót pillantott meg. Hol vagytok? - kérdezte magában, amikor kinyitotta az ajtót, de amint elé tárult a szinte üres csarnok, már tudta a választ.

Néhány perccel korábban Kate úgy lépett be az ajtón, hogy arra számított, megint egy berendezésekkel zsúfolt, átláthatatlan helyiséget kell módszeresen átkutatnia Marion után, ezért amikor meglátta a számtalan oszlop által tagolt, de szinte üres csarnokot, már érezte a győzelem ízét. Egyetlen óriási, felhúzható kaput látott a baloldali falon, amin a "Kijárat a mélygarázsba" felirat állt, és az alján szivárgott be a víz.  A lány valószínűleg ugyanúgy meglepődött, mint ő, mert innen nem tudott tovább menekülni, és elbújni is csak az egyik oszlop mögött lehetett. Beckett hangtalanul lépkedett a sima, beton aljzaton, és minden oszlop mögé benézett.

- Marion! - kiáltotta határozottan. - Jöjjön elő! Innen nem tud elmenekülni, és csak ront a helyzetén! Anton becsapta és kihasználta. A bíró számításba fogja venni, hogy milyen sérelem érte - próbálta meggyőzni a lányt, de hiába járt a tekintete körbe, Marion nem lépett elő a rejtekhelyéből. Kate lépett egyet a következő oszlopsor felé. Hiába készült fel minden eshetőségre, mégis meglepte, amikor Marion, egy artikulátlan ordítás kíséretében előugrott az oszlop takarásából, és mint egy dúvad, teljes erejéből nekirohant. Mindketten a földre zuhantak. Kate érezte, ahogy csípője a kemény betonnak csapódik, miközben tenyerével és karjával próbálta csillapítani az esés erejét. Látta a fölé magasodó lány eszelős tekintetét, a féktelen dühtől eltorzult arcát, összeszorított fogsorát, ami kilátszott vicsorgó szájából, miközben megpróbált kitérni a folyamatos ökölcsapások elől. Néhány ütés eltalálta ugyan, de sikerült elkapnia az éppen újra lecsapni készülő kéz csuklóját. Innentől már nem volt nehéz dolga. A számtalanszor begyakorolt mozdulatok, amellyel le lehet szerelni egy támadót, most is jó szolgálatot tettek, és néhány másodperc múlva már Marion megadóan feküdt hason a földön, Beckett pedig mellette térdelt, és szorosan fogta a lány hátracsavart kezét. Fújt néhányat, hogy rendezze a légzését, és éppen végighúzta kézfejét felrepedt, vérző száján, amikor meghallotta a fémajtó nyílódását. Felnézett, és Castle alakját pillantotta meg. Még ebből a távolságból is látta, hogy először meglepett arcot vág a férfi, aztán elégedetten, sőt, büszkén elmosolyodik.

- Igyekeznél egy kicsit? Azt hiszem, egy vadmacskát fogtam - intett fejével a földre szorított nő felé, és mosolyogva figyelte, hogy Castle elvigyorodik, és futni kezd felé. Egy perc múlva már a férfi derékszíjával megkötözték a dühösen vonagló lányt.

- Te akartál annyira nyomozni, akkor most vigyázz a gyilkosra! - játszott kicsit kárörvendő mosoly Kate arcán, miközben nézte, ahogy Castle a karjánál fogva, haladásra próbálja kényszeríteni Mariont, aztán lehajolt az egyik oszlop mellett fekvő táskáért, és kíváncsian húzta el rajta a cipzárt. Figyelmét annyira lekötötte a táska tartalma, hogy nem vette észre a kinyíló fémajtót.

Castle erősebben markolta meg Marion karját, mert a lány megtorpant. Azt hitte, a lány megint csak ellenkezni akar, aztán feltűnt neki, hogy az megrettenve bámul előre. Az ajtó felé nézett, és a szívverése is elállt. Egy magas, szikár férfi állt velük szemben, és egyenesen rájuk szegezte a fegyverét. Ha nem ilyen körülmények között találkoztak volna, észre sem vennék a turisták között a farmeros, hawaii inges, jellegtelen arcú, szőke férfit, aki inkább nézett ki német nyaralónak, mint bérgyilkosnak. Egyedül rideg tekintetű, kék szeme nem illett a képbe. Castle Kate-re pillantott, aki elnyíló ajkakkal, csodálkozva nézte Marion táskájának tartalmát, és mit sem sejtett a veszélyről. Kiáltani akart a nőnek, de csak egy elhaló suttogás tört fel a torkából. Rémülten látta, hogy a férfi szeme összehúzódik, miközben kissé magasabbra emeli a fegyvert, és Mariont veszi célba. Taszított egyet a lányon, amikor a lövés eldörrent. Nem nézte meg, hogy sikerült-e megmentenie a lányt, mert Kate felé rohant. Nyitotta a száját, de csak egy elhaló hang jött ki a torkán. Látta, hogy Kate döbbenten néz fel a dörrenésre, aztán a tekintetük találkozott, és miközben a nő az oszlop mögé próbált lépni,  torkaszakadtából kiáltott.

- Feküdj, Castle!

Kate felé vetette magát, amikor újabb lövés dörrent. Teste teljes erővel csapódott a betonhoz, de nem érezte a fájdalmat. Csak egy dolgot érzékelt az agya: látta, ahogy Kate kezével az oldalához kap,  ahol egy jókora vörös folt jelent meg fehér pólóján, térde behajlik, és teste ernyedten csuklik össze.

Castle úgy érezte, mintha lassított felvételt látna. A néhány másodperc alatt lejátszódó események minden pillanata beleégett az agyába: Kate arcának fájdalmas rándulása, lecsukódó szemhéjai, előrebillenő feje, az arcába hulló hajtincsek lágy mozgása, a hang, ahogy a test tehetetlenül földet ér. Az ereiben áramló adrenalin azonban a legnagyobb készültségi fokozatra kapcsolta az idegsejtjeit. Vészhelyzetben volt, ezért agya ösztönösen a veszélyt próbálta feltérképezni és kivédeni. Miközben izmai megfeszültek, és négykézlábra emelkedve Kate felé vetette magát, tekintete a fegyveres férfit kereste. Csak az vezérelte, hogy megvédje azt a nőt, akit mindennél jobban szeret, aki boldoggá teszi, aki megváltoztatta, és aki nélkül nem tudja elképzelni az életét. Az egyedüli fedezéket az a hatalmas oszlop jelentette, aminek a tövében Kate eszméletlenül feküdt, de érezte, hogy az túl messze van ahhoz, hogy a magatehetetlen nőt biztonságba helyezhesse mögötte, az idegen pedig már felé fordította a pisztoly, és célzott. Már csak abban reménykedett, hogy elég messze van a férfitól, és ha mozog, nehezebb célpontot jelent, és akkor talán esélye van  megúszni a halálos találatot, bár tudta, hogy fegyvertelenül esélye sincs a támadóval szemben, de az életösztöne nagyobb volt annál, minthogy holmi statisztikai esélylatolgatással foglalkozzon. Noha egyértelmű volt, hogy a támadójuk nem akar egyiküknek sem kegyelmezni, mégis, ha lett volna hangja, biztosan beszélni kezdett volna, hogy elterelje a férfi figyelmét, vagy meggyőzze, hogy miért is rossz üzlet a számára, ha megöli őket, de most még a szavakat sem használhatta fegyverként. Még egy erőteljes mozdulatot tett, hogy elérje az oszlopot, amivel elterelte a férfi figyelmét Kate-ről, ugyanakkor kissé távolabb is került a férfitól. Nem érdekelte, hogy a vetődés eredményeként teste újra fájdalmasan ütközik a kemény betonnak, csak túl akarta élni a pillanatot, hogy aztán túlélhesse a következőt, egészen addig, amíg ki nem talál valamit, vagy segítség nem érkezik, hogy aztán megmenthesse Kate-t. A bal arcát, karját, tenyerét és a combját végighorzsolta a beton, de az adrenalin elnyomta az égető fájdalmat, és csak azt érzékelte, hogy Kate még mindig túl messze van tőle ahhoz, hogy biztonságba helyezze. Aztán meghallotta a lövés dörrenését. Azt hitte, hogy az érzékei játszanak vele, mert a hang sokkal erősebb volt egy egyszerű pisztolylövésnél, inkább olyan volt, mintha valami felrobbant volna. Amikor már nem csúszott a földön a teste, akkor érezte meg az egész épület rezgését, amit vészjósló morajlás követett, aztán olyan fülsiketítő hangot adott ki a feszülő, recsegő, ropogó épület, mintha fém csúszott volna fémen. Ösztönösen felnézett, és meglátta a csarnok mennyezetét átszelő repedést, ami rettentő gyorsan lett egyre hosszabb és egyre szélesebb. A vakolat óriási darabokban kezdett hullani, és a talajhoz csapódva hatalmas porfelhőt kavart. Castle a fegyveres férfira pillantott, aki néhány másodpercig döbbenten nézett felfelé, aztán megmarkolta az ingét, a szája elé húzta, és a törmeléken átbukdácsolva egyenesen Kate felé haladt. Az író egy pillanatig nem értette a szándékát, hiszen az egyetlen veszélyforrást az összeomlóban levő épületen kívül ő jelentette, de mintha már nem érdekelné, hogy életben van, nem foglalkozott vele. Aztán rájött: a táska kell neki, ami Kate mellett hever a földön. Hirtelen nem tudta mit tegyen. Rettegve futott végig a fején, hogy a férfi csak a biztonság kedvéért még egyszer Kate-re lő, amikor a táskához ér, de ha megpróbálja rávetni magát, akkor valószínűleg mindkettejük életét megpecsételi. Ösztönei azt súgták, próbálja meg minden erejével megvédeni a szerelmét, akkor is, ha az öngyilkosság, ezért vett egy hatalmas lélegzetet, és lesz, ami lesz alapon felállt. Reménykedett benne, hogy az egyre vastagabb porfelhő jótékonyan eltakarja, de felkészült arra is, hogy a férfi le akarja lőni, de arra nem számított, ami a következő másodpercekben történt.

Az egész épület megrázkódott, az imént keletkezett repedés széles réssé tágult, aztán a mennyezet egy hatalmas darabon leszakadt. Betondarabok zúdultak le a magasból, és csapódtak irgalmatlan erővel a földbe, aztán mintha egy láthatatlan erő húzná, a leszakadó mennyezetet két tartóoszlop is követte, és fülsiketítő robajlással dőltek le. 

Castle-t már semmi nem érdekelte, csak az, hogy megvédje Kate-et. A nőhöz rohant, és szinte rávetette magát, hogy a testével védje meg a mindent beborító törmeléktől. Még látta, hogy a fegyveres férfi hitetlenkedő tekintettel felpillantott, aztán rá nézett, és még tett feléjük néhány lépést, amikor egy jókora a betontörmelék halom maga alá temette. 

A testével takarta és óvón ölelte Kate-et. Szorosra zárt szemekkel és összeszorított szájjal várt. Várta, hogy az idegtépő robajnak vége legyen, hogy abbamaradjon az újra és újra a betonba csapódó kövek és a fémdarabok félelmet keltő hangja, az egymásnak feszülő erők által keltett rezgés, amitől remegett a talaj. Nem akart a halálra gondolni. Nem akart arra sem gondolni, hogy a nő, akit a testével véd, talán már nem is él. Lassan alább hagyott az őrületes zaj, a törmelékdarabok megtalálták végső helyüket a földön, és az épület szerkezete lassan kezdett nyugalmi állapotba kerülni. Castle az orrában érezte a porladó beton szagát, bőrén a mindent vastagon beborító port, amitől csak résnyire tudta nyitni a szemét, és amitől azonnal köhögni kezdett, mihelyt egy nagyobb lélegzetet vett, de ezek nem érdekelték, mert minden idegszálával feszülten figyelt. Semmi mást nem akart érezni, mint egy apró légáramlatot, ahogy a Kate tüdejéből kiáradó levegő megsimogatja az arcát, de nem érzett semmit. Kétségbeesetten kezdte simogatni a nő arcát, ami olyan fehér volt, mintha nem lenne benne élet. Tekintete a fehér pólón egyre nagyobb foltban terjeszkedő, élénkpiros vérre vándorolt. Még sohasem érzett ilyen félelmet. Még Montgomery kapitány temetésén sem, amikor ugyanígy tartotta a karjában a haldokló nőt. Akkor sokan segítettek, a mentő is percek alatt a helyszínre érkezett, és jól képzett orvosok segítettek, hogy megtörténjen a csoda, most azonban egy hurrikán sújtotta szigeten vannak egy éppen összeomló szálloda alagsorában, aminek az egyetlen kijáratát eltorlaszolta a lezuhanó törmelék, ráadásul még csak nem is sejtik, hogy itt vannak. Reszketett a félelemtől.

- Kate! Kérlek! Maradj velem! Kate! - suttogta. Sérült torkában erőlködtek a hangszálak, hogy kipréseljék a reszelős, halk remegő hangot. Úgy érezte, mintha a szavak jelentenék az utolsó reményt, hogy ne veszítse el a nőt. Újra végigsimított a gyönyörű arcon, mintha abban reménykedne, hogy az érintésre ugyanúgy reagál, mint oly sok reggel, amikor cirógatva ébresztette, de a csoda nem történt meg. Nyelt egyet, visszafojtotta a levegőt, és Kate mellkasára hajtotta a fejét. Még soha nem várta annyira, hogy meghalljon egy hangot, mint most. Semmi mást nem kívánt jobban soha az életben, mint azt, hogy hallja a bordák alatt ütemesen dobbanó szív életet jelentő ritmusát. Füle a póló puha anyagához ért, de még nem hallott semmit. Behunyta a szemét, és fülét kétségbeesetten a nő mellkasára nyomta. Még soha nem hallott ennél szebb zenét.

- Hát élsz! - tört fel torkából a megkönnyebbült sóhaj, amikor a gyenge, de ütemes szívdobogást meghallotta. Egész testében remegett. Kapkodva vett néhány mély lélegzetet, és kézfejét végighúzta poros arcán, hogy letörölje a könnyeit. A pillanatnyi boldogság azonban csak pár másodpercig tartott.

Körbenézett. A lassan leülepedő porfelhőn át már látta, hogy a csarnok egyik oldalán a leszakadt mennyezet törmeléke áthatolhatatlan falat alkotott, ami úgy eltorlaszolta a fémajtót, hogy csak sejtette, merre lehet a kijárat, míg másik oldalon levő kapu alatt egyre nagyobb erővel tört be a víz a mélygarázs felől, ráadásul a vékony acéllemez már domborodott a túloldali víz nyomásától. Kapkodva húzta elő a telefonját, hátha csoda történt, és már helyreállt a hurrikán tépázta átjátszó tornyok működése, de amikor a kijelzőre nézett, csak sóhajtott egyet. Elég kilátástalannak tűnt a helyzetük, de azzal biztatta magát, hogy voltak már hasonló helyzetekben, és mindegyiket sikerült túlélniük. Csakhogy akkor Kate-et nem találta el egy golyó. Nézte a gyönyörű, szabályos arcot, és azon gondolkodott, vajon csak a porfellegen áthatoló gyenge fény miatt látja ennyire sápadtnak, vagy a sokk okozza ezt a hófehér színt. Hirtelen észbe kapott, hogy még azt sem tudja, milyen súlyos a golyó okozta sérülés. Lélegzetvisszafojtva siklott tekintete a fehér pólón tátongó lyukra, és az azt körülvevő élénkvörös vérfoltra. Nyelt egyet, aztán megfogta a póló alját, és lassan húzni kezdte felfelé, de alig mozdult a keze, amikor meglátott egy furcsa foltot a földön, Kate dereka mellett. Egy pillanatig hitetlenkedve bámulta a sűrű, bordóba hajló folyadékot, aminek finom szürke por úszott a felszínén, aztán rémülten emelte meg egy kissé Kate testét. Úgy érezte, mintha valamelyik rémálma vált volna valóra. A golyó jobb oldalon, elöl, a bordák alatt hatolt a testbe, és hátul, derékmagasságban, egy véráztatta kimeneti seben távozott. Castle kapkodva húzta a fel a pólót, és döbbenten meredt a két roncsolt szélű, kör alakú sebre, amikből megállíthatatlanul folyt a vér. Tudta, hogy sokkal nagyobb a baj, mint azt az imént hitte, és hogy perceken belül segítséget kell szereznie. Felnézett a mennyezet helyén tátongó lyukra, hogy rájöjjön, milyen helyiség van felettük, és remélhet-e onnan segítséget, de abban a pillanatban, az addig pislákoló neonlámpák fénye eltompult, majd teljesen kialudtak. Az egyetlen fényforrás a  felettük levő helyiségből beszűrődő derengés volt. Néhány másodpercbe telt, mire kitáguló pupillája alkalmazkodott a félhomályhoz, de hiába meresztette a szemét, semmi mozgást nem látott a leszakadt mennyezetrész peremén, és hiába fülelt, a szél süvítésén és az épület recsegésén-ropogásán kívül semmit nem hallott. Néhány másodperc alatt felmérte a lehetőségeit: a bejárati ajtó megközelíthetetlen a törmeléktől, a garázskapu nem sokáig áll ellen a víznek, és az hamarosan be fog törni a csarnokba, a felettük levő emeletről valószínűleg már mindenki elmenekült, nem tud segítséget hívni, mert a telefonok nem működnek, hangja pedig nincs, hogy kiabáljon. Ráadásul, ha ki is jutnának az alagsorból, a hurrikán lehetetlenné teszi, hogy mentőt hívjon, és eljussanak a kórházba. Tudta, hogy egy dolgot tehet: el kell állítania a vérzést, hogy életben tudja tartani Kate-et, amíg megérkezik a segítség. Remegett a keze és zakatolt a szíve, a gyomra pedig mintha mogyorónyira zsugorodott volna. Annak ellenére, hogy soha ilyen kétségbeesettnek nem érezte magát, egy pillanatra sem fordult meg a fejében az, hogy beletörődjön a sors akaratába. Fejében kergetni kezdték a kórházas sorozatok epizódjainak jelenetei, amelyekben egy lőtt sebet láttak el, vagy ahol az erős vérzést kellett elállítani, de egyikben sem voltak ilyen mostohák a körülmények. Kate mellett térdelt, és ahogy végignézett a mozdulatlan testen, hirtelen olyan félelem hasított bele, amilyet még soha nem érzett. Nem, nem, nem! Nem eshet pánikba! Gondolkodj, Castle! - nógatta magát, aztán vett egy nagy levegőt, gyors mozdulatokkal lerángatta magáról a fehér nyári vászoninget, hosszú csíkokra szabdalta, majd kioldotta a derékszíját, és kicibálta a farmerja övtartójából. Kissé az oldalára fordította Kate-et,  két ruhadarabot szorosan felcsavart, aztán egyiket a nő  hasán, másikat a hátán levő sebre szorította. Perceken keresztül nyomta a vérzés helyére az anyagot, egészen addig, amíg a vér nem tudott magának utat törni, és lassan alvadni kezdett. Már teljesen átázott a fehér anyag, és az ujjai ragadtak Kate vérétől, amikor úgy érezte, sikerrel járt, ezért a sebekre az elázott ruhadarabok fölé újat hajtogatott, a nadrágszíját áthúzta Kate dereka alatt, és rögzítette vele a kötéseket. Nyelt egyet. Összeszorult a torka, ahogy végignézett a szedett-vedett kötözésen, és elárasztotta a tehetetlenség kínzó érzése, hogy ennél többet nem tud tenni. Ösztönösen meg akarta simogatni Kate arcát, de amikor meglátta véres ujjait és tenyerét, lehanyatlott a keze. Leült Kate mellé, hátát megtámasztotta a jókora oszlop oldalán, aztán gyengéden felemelte az ernyedt testet, és az ölébe fektette a nőt.  A félelem és a kétségbeesés mellé düh és lelkiismeret furdalás társult. Miért kellett ennek történni velük? Miért nem lehetett egy szép, romantikus nászútjuk? Miért űzte a kíváncsiság, hogy részt vegyen Anton gyilkosának kézre kerítésében? Miért nem vitte a feleségét biztonságos helyre, amikor természeti katasztrófa közeledett, ahogy egy jó férjnek illene?

- Bocsáss meg! Kate, kérlek, maradj velem! Maradj velem, Kate! Kérlek, bocsáss meg! - préselte ki erőlködve az alig hallható szavakat, miközben akaratlanul is ringatta ölében a nőt, mintha a lágy mozdulat megnyugtatná mindkettejüket, de hiába reménykedett, hogy Kate szempillája megrebben, és kinyitja a szemét.  Már a sírással küszködött. Összeszorította a száját, és pislantott néhányat, hogy kicsordulni kívánkozó könnyeit kordában tartsa. Az órájára pillantott. Azon töprengett, hogy vajon mennyi időnek kell eltelni, hogy keressék őket, de arra nem mert gondolni, hogy életben tudja-e tartani addig ezt a csodálatos, különleges nőt, akit igaz szerelemmel szeret. Hallgatta a felettük levő emeletről beszűrődő hangokat: a szél süvítését, az esőcseppek őrült kopogását a nagy üvegfelületeken, a villámlásokat követő égzengést, az óceán távoli morajlását. Még soha nem érezte magát ennyire elveszettnek és tehetetlennek.

Espo fél szemmel barátjára sandított, és magában elmosolyodott. Ryan nyitott könyv volt előtte. Ismerte azt az aggodalmaskodó tekintetet és a jellegzetes szemöldökráncolást, amikor kétségek gyötrik, és bizonytalan, hogy a lelkiismeretének megfelelően döntött-e egy helyzetben. A nyomozó a kávéját kortyolgatta, és le sem tagadhatta volna, hogy valami nyugtalanítja.

- Rossz ötlet volt Beckett-et belerángatni a letartóztatásba - szólalt meg, miközben egyik lábáról a másikra állt.

- Ne parázz, tesó! - nézett rá Javi fölényes mosollyal. - Amióta Jenny és Sarah Grace van neked, azóta mindent túlaggódsz.

- Hm. Nem aggódok túl semmit, csak lehet, hogy felelősségteljesebbé tettek - húzta ki magát Ryan, aztán az órájára nézett. - Már két órája nincs velük kapcsolatunk.

- Na és? A hurrikán szétcincálta a telefonvonalakat.

- De mi van, ha Marion Hartnett letartóztatásakor történt valami? - aggodalmaskodott tovább Ryan.

- Én is sajnálom, hogy a vihar miatt vissza kellett fordulnunk, és itt rekedtünk a kapitányságon, de mi baj történhetett volna? A szálloda rendőre csak le tud tartóztatni egy huszonéves lányt anélkül, hogy valami gikszer történne! - rántott egyet a vállán Javi. - lehet, hogy Beckett-ék ott sem voltak a letartóztatáskor. - Lehet, hogy Beckett ott sem volt, amikor Marion csuklójára kattintották a bilincset.

- Szerinted Castle kibírná, hogy kimaradjon belőle?

- Hm ... ez igaz - húzta el a száját Javi, aztán bosszankodva gondolt arra, hogy Ryan sötét gondolatai lassan átragadnak rá. - De Beckett biztosan nem hagyja, hogy valami hülyeséget csináljon - próbálta nyugtatgatni magát.

- Csak azt nem értem, miért maradtak a szigeten - csóválta meg a fejét Ryan, amikor a nassaui kapitányság egyik rendőre lépett az irodába. Tekintete idegesen siklott egyik férfiról a másikra, mintha nem tudná eldönteni, kinek számoljon be valami kellemetlen eseményről.

Ryan rosszat sejtve pattant fel a székéből, Espo pedig előrehajolva, kérdőn nézett rá.

- Történt valami, Juan? - kérdezte Ryan.

- A rádión bejelentkezett az egyik emberünk, akinek sikerült eljutnia a szállodába, ahol a gyanúsítottjuk tartózkodott - nyögte ki nehezen az egyenruhás.

- És? - kérdezte a két nyomozó egyszerre.  

- Hát, a szálloda rendőre szerint Marion Hartnett meglépett, de a maguk nyomozónője és a férje üldözőbe vették - mondta Juan, aztán zavartan elhallgatott.

Ryan Espo-ra pillantott, mintha érzékeltetni akarta volna, hogy lám, érdemes hallgatni a megérzéseire.

- Bökje már ki, hogy mi van! - csattant ingerülten Espo hangja, miközben ő is felállt.

- Hát ... szóval, eltűntek - nyögte ki a férfi riadt tekintettel.

- Mi az, hogy eltűntek?

- A gyanúsított a földszint felé menekült, Beckett nyomozóék pedig követték, de ott nyomuk sincs.

- És ha nem a földszintig mentek? - töprengett a homlokát ráncolva Ryan, de Juan csak nézett rájuk kétségbeesett szemekkel, és nyelt egyet.

- A jó ég áldja meg, Juan! Merre mehettek még? - vesztette el a türelmét Javi, mivel egyre rosszabb érzése támadt.

- A lépcső az alagsori gépházba vezet. Onnan csak egy ajtó nyílik egy üres csarnokba, de az egy olyan épületrész, amit most építenek a szállodához. Mellette van a mélygarázs, felette viszont még csak a félig kész szerkezete van meg az új szállodaszárnynak. 

- Ott vannak? - kérdezte Ryan fojtott hangon, mivel sejtette, hogy azért írja ennyire körül a helyszínt a helyi kollégájuk, mert valami baj történt.

- Nem tudjuk. A hurrikán akkora hullámokat keltett, hogy a víz betört a mélygarázsba, és megrongálta a most épülő falak tartószerkezetét, és egy helyen leszakadt egy emelet. A törmelék eltorlaszolta az alagsori csarnok bejáratát, így az emberünk nem tudott odajutni. Szóval, ha Beckett nyomozóék ott vannak, akkor ...

Nem kellett, hogy befejezze a mondatot ahhoz, hogy a két nyomozó érezze a helyzet súlyosságát. Egymásra néztek.

- Oda kell mennünk - mondták egyszerre, de Juan megingatta a fejét.

- Nem tudnak. A szálloda környékén fél méter magas víz áll, és még rettentő nagy a szél. Legalább egy óra kell, hogy a hurrikán csillapodjon.

- Egy óra? - döbbent meg Ryan, és újra az órájára pillantott. - Egy óra múlva sötét lesz - állapította meg vészjóslóan, aztán jelentőségteljesen Javi-ra nézett, aki pontosan tudta, mire gondol a társa.

- Nézze, Juan!  - lépett egészen közel a férfihoz Espo. Barna szemében a harag tüze égett, és hangja kioktató és fenyegető volt egyszerre. - Ha Beckett és Castle sikerrel jártak volna, akkor már rég átadták volna Mariont a szálloda rendőrének, vagy jelentkeztek volna, hogy hol vesztették el a nyomát. Ha nem adtak életjelt magukról, az azt jelzi, hogy bajban vannak. Szóval nem érdekel a maguk nyamvadt hurrikánja, sem a félméteres víz az utcákon, és nehogy azt mondja, hogy nem tud szerezni egy nyamvadt terepjárót! - sisteregtek a szavai.

- Pe-persze - dadogta ijedten Juan, miközben védekezően maga elé emelte a kezét. - De nem tudok maguk mellé embert adni - tette hozzá sajnálkozva.

- Csak szerezzen egy terepjárót! - szólalt meg magára erőltetett nyugalommal Ryan.

Húsz perc múlva egy öreg dzsipben ültek, és előre hajolva próbáltak átlátni az esőfüggönyön. Az ablaktörlő egyenletes kattogással próbálta felvenni a harcot az üvegnek csapódó esőcseppekkel,a kocsi kerekei pedig az alvázra csapták a tengelyig érő vizet. A sötétség csak rontott a helyzeten. A reflektor fénycsóvája alig tudott áthatolni a sötétségen, így a mindent elborító vízben azt is csak sejtették, hogy egyáltalán az úton haladnak-e még. A máskor fényárban úszó város olyan volt, mit egy elhagyott kísértetek lakta település. Espo időnként a visszapillantó tükörbe pillantott, de megnyugodva  látta, hogy a mögöttük szlalomozó rendőrségi autó időnként lemarad, de mindig utoléri őket. 

- Ott! - mutatott egy távoli sötét foltra Ryan,amikor egy sorozatos villámlás fényárba borította az eget, miközben úgy kapaszkodott a folyamatosan zötykölődő autóban, hogy belefehéredtek az ujjai.

A szálloda épületének jellegzetes alakja már jól kivehető volt, csak a hozzá vezető utat kellett megtalálniuk. Espo, aki eddig nem engedte, hogy Ryan rossz érzése eluralkodjon rajta, egyre idegesebb lett. Akkor sem nyugodott meg, amikor végre megálltak az épület főbejárata előtt. Alig tudtak kiszállni az autóból, mert az alig csillapodó szél még mindig emberfeletti erővel tombolt. Egy perc alatt bőrig áztak, míg elérték az ajtót. Az eléjük táruló képen már meg sem lepődtek.A szállóvendégek mintha megszállták volna az előcsarnokot. Pánik, zűrzavar és káosz uralkodott. Percekbe telt, mire megtalálták a szálloda biztonsági embereit, akik azonban nem tudtak sok új információval szolgálni.

- Ha úgy gondolja, hogy az alagsori csarnokban vannak, akkor oda kell mennünk - nézett ellentmondást nem tűrően a zavarban levő Miguel Sanchez rendőrre Espo.

- Az egy építési terület. Az egyik emelet egy része már leszakadt, nem biztonságos a hely - nyögte ki nehezen Miguel, miközben idegesen megtörölte a szemüvegét.

- Nem érdekel! - csattant Javi hangja. - Maga csak szerezzen néhány embert, meg valami felszerelést, hogy lejuthassunk a csarnokba!

A férfi nyelt egyet. Szíve szerint ellenkezett volna, de a rászegeződő két szempárban tükröződő elszántság kétséget sem hagyott afelől, hogy mennyire le fogja járatni szakmai körökben a két New York-i nyomozó, ha nem teljesíti a kérésüket, ezért nagy nehezen bólintott.

- Jöjjenek velem! -intett, és az egyik oldallépcső felé indult. Espo és Ryan egymásra pillantott, és szó nélkül követték.    

Castle sokadszor nézett az órájára, aminek foszforeszkáló mutatói egyre gyengébb fénnyel mutatták az időt. Amióta elment az áram, a percek óráknak tűntek. Szeme egy ideig alkalmazkodott a sötétséghez, de ahogy közeledett az este, a nap gyengülő sugarai egyáltalán nem tudtak utat törni a vastag viharfelhők között, és a mennyezeten tátongó lyukon már derengés sem szűrődött be, ezért már szinte semmit nem látott. Egyedül az nyugtatta, hogy Kate egyenletesen lélegzett a karjában, de egyre nehezebben tudta megállapítani, hogy a vérzés nem indult-e újra. Elővette a telefonját, amin még mindig nem volt elérhető a szolgáltatás, de legalább lámpa gyanánt szolgált. Óvatosan elengedte egyik kezével a nő erőtlen testét, és fehér fénysugárral lassan végigpásztázott a derékszíjjal leszorított kötéseken, és megkönnyebbülten sóhajtott, amikor nem látott újabb vércsíkot Kate hasán és derekán. Lassan visszafordította az ölébe, és a hideg oszlopnak támaszkodva várt. Abban reménykedett, hogy a szálloda rendőre már hívott segítséget, hiszen ő látta, hogy lefelé rohannak a lépcsőn. A hurrikán azonban sokkal erősebbnek bizonyult az előrejelzettnél, ezért az is kérdéses, hogy meg tudja-e közelíteni a szállodást a segítség. Most döbbent csak rá, hogy a félelem annyira megbénította, hogy eddig nem is gondolkodott azon, hogyan került ide a fegyveres férfi, és hogy mit rejthet Marion táskája, amit az ő életük árán is meg akart szerezni. A kinézete alapján ugyanúgy lehetett volna német turista, de szögletes arcvonásai inkább szláv származásról árulkodtak. Az orosz maffia? - vetődött fel Castle-ben a kérdés, de most nem keresett válaszokat. Nem érdekelte, hogy egy maffiás elmélete igazzá válhatott, nem izgatta a fantáziáját, hogy helyére tegye Anton történetének kirakós darabjait. A tehetetlenség egyre nagyobb félelmet szült benne. Eszébe jutott, amikor a hűtőkonténerben rekedtek Kate-tel, és egymás karjaiban várták a halált vagy a megmentőiket. Helyzet részben hasonlított a mostanival: mindegyik kilátástalan volt, és tehetetlenek voltak, de amíg akkor mindkettejük élete veszélyben forgott, most egyedül Kate volt az, aki az életéért küzdött. Tudta, hogy soha nem bocsátaná meg magának, ha nem tudná megmenteni a nő életét. Gyengéden végigsimított Kate arcán, és azon gondolkodott, milyen messze lehet a nassaui kórház, hogyha innen kijutnak, mivel és hogyan tudnak odáig eljutni, amikor meghallotta a feszülő fém fülsértő csikorgását, pár másodperccel később pedig az óriási robajt mélygarázs felől. Még szinte fel sem fogta, hogy a szomszédos helyiséget elárasztó víz nyomásának engedelmeskedett a gyenge fémkapu, amikor meghallotta a jellegzetes zubogást, és megérezte, ahogy a hömpölygő áradat elborította a lábát. Még soha nem pattant fel ilyen gyorsan a talajról, és úgy kapta fel Kate-et, mintha egy pillekönnyű rongybaba lenne. A rémület, hogy már nemcsak a golyó okozta sérüléssel és a bezártsággal kell csatát vívnia, hanem a hideg, mindent elárasztó vízzel is, akkora adrenalinlöketet hozott létre, ami megsokszorozta az erejét. Karjában Kate-tel a lábszárközépig érő vízben gázolt a kisebb hegynyi törmelékkupac felé. Érezte, hogy az egész nadrágja csurom víz, ezért olyan magasra tartotta a nőt, hogy az legalább tőle ne legyen vizes, és amennyire lehet, szárazon tartsa. Amikor elérte az első jókora betondarabot, vigyázva tapogatta ki lábával a felszínét, mielőtt fellépett volna rá. Már csak az hiányzott volna, hogy elejtse Kate-et, és az a törmelékre zuhanjon! Lassan, óvatosan araszolt felfelé, egészen addig, amíg olyan magasra nem ért, ahova a víz már nem ért fel. Az egyenetlen felületre nem merte lefektetni Kate-et, ezért leültette, és mögé ült, hogy megtámassza. Átölelte a karjaival, és óvón magához szorította. Percekig várt, hogy a csarnokba betörő víz elérje a legmagasabb szintjét, hogy biztos legyen abban, nem ér fel olyan magasságba, ahol elhelyezkedtek, aztán amikor biztonságban érezte magukat, újra figyelni kezdte, ahogy a nő mellkasa alig észrevehetően emelkedik és süllyed. Becsukta a szemét, és magába szívta Kate parfümjének finom cseresznyeillatát. Beszélni akart, bátorító szavakat suttogni a nő fülébe, hátha a tudatalattija érzékeli, de csak elcsukló szótagfoszlányokat tudott kierőltetni a torkán.

- Sze...lek, kér..ek tar.. ki! Sze...lek.

Nem tudta, hogy sérült torka nem akar engedelmeskedni az akaratának, vagy azért nem tud már suttogni sem, mert egész testében reszket. Csak most tudatosult benne, hogy mennyire fázik. Cipőjében tocsogott a víz, nadrágja hidegen tapadt a lábára, meztelen felsőteste csupa libabőr volt, és úgy remegett, hogy összekoccantak a fogai. Hirtelen úgy érezte, mintha Kate feje megmozdult volna a karjaiban, de azt hitte, csak megtépázott idegrendszere játszik vele gonosz játékot.

Hirtelen hatalmas villámok özöne borította be az eget. Fényük áthatolt az emelet egész falat  beborító ablakain, és a leszakadt aljzat helyén utat találtak maguknak a mélyben levő csarnokig. A csak másodpercekig tartó világosságtól Castle hunyorogni kezdett, aztán a karjaiban tartott nőre nézett. Egy szerelemmel teli, ragyogó szempár nézett rá, meleg tekintettel.

A következő pillanatban újra beborította őket a sötétség, és a barnába hajló szemek ragyogása kihunyt. Vett egy nagy levegőt, hogy legalább egy suttogást ki tudjon préselni, amikor meghallotta Kate halk hangját.

- Castle, jól vagy?

A megkönnyebbülés szétáradt a testében, és boldogan elmosolyodott a sötétben. Mintha egy hatalmas kőtömb gördült volna le a mellkasáról, és hagyná szabadon lélegezni. Vett egy nagy levegőt. Nem értette miért, de hirtelen remegni kezdett, és egy könnycsepp lassan végigcsorgott az arcán. Ha Kate magához tért, akkor nem lehet olyan nagy a baj, és talán nem fáj semmije, ha az az elsőm kérdése az, hogy ő hogy van. Sok mindent elárult a kapcsolatukról, hogy ebben a helyzetben őt félti, és nem magával foglalkozik. Gyengéden magához szorította, és egy nagyot sóhajtott.

- Meglőttek, Kate - nyögte ki nehezen, de csak akkor jött rá, hogy kétértelmű választ adott a nő kérdésére, amikor megérezte, hogy Kate mocorogni kezd az ölében. - Ne, ne! Nem ... engem. Téged ... lőttek meg. Ne ... mozogj! - préselte ki nehezen a szavakat. Érezte, hogy Kate egy másodpercre mozdulatlanná válik, aztán kezével kezdi végigtapogatni a testét.

- Kijött a golyó, és nem hiszem, hogy nagy kárt tett bennem - állapította meg az öndiagnózist Kate. A sötétben nem látta, hogy Castle bosszúsan összeszorítja a száját, és az égnek emeli a szemét, ahogy ő szokta, ha valami sületlenséget mondott a férfi. - Marion és a támadó? - kérdezte.

- A tö-törmelék ... alatt.

- Ó - lepődött meg a nyomozó, de megnyugodva vette tudomásul, hogy legalább egy újabb támadástól nem kell tartaniuk.

- Sok ... vért ... vesztettél. Ne mozogj! - próbálta szigorúan kiejteni a nehezen kiejtett szavakat az író, amikor megérezte, hogy Kate finoman végigsimít ujjaival az arcán.

- Elállítottad a vérzést. Már nincs semmi baj - hallotta a magabiztos, megnyugtató szavakat, bár hihetetlen volt, hogy valóban jól legyen a nő, amikor órákig volt eszméletlen a lövés után.

- Ne mozogj! - ismételte meg, nehogy Kate sebei újra vérezni kezdjenek a hevenyészett kötés alatt. - Sokáig ... eszméletlen ... voltál. Nem ... tudunk ... innen ... kijutni.

Kate nem mozdult. Próbálta összerakni a férfitől hallottakat. Emlékezett mindenre, ami a lövés előtt történt, de nem érette, miért vesztette el az eszméletét, ha a sérülése nem olyan súlyos. Vagy nagyobb a baj, mint amilyennek érzi? Égett az oldala és gyengének érezte magát, de semmi egyebet nem érzett. Próbálta felmérni a helyzetüket. Tényleg régóta lehetett öntudatlan, mert már sötét volt, a mennyezet egy része leszakadt, kinn még tombolt a vihar, a mélyből pedig vízcsobogást hallott. Megtapogatta földet, és megállapította, hogy egy törmelékhalom tetején fekszik Castle ölében. Érezte, hogy a férfi nadrágja csurom víz, nincs rajta ing, mert arca a hasa finom, puha bőréhez simult, ami olyan hideg volt, mint a jég. Önkéntelenül megtapogatta az oldalán levő kötést. Ing és derékszíj - állapította meg. Összeszorult a torka.

- Köszönöm - suttogta, és ujjait Castle ujjaira fonta.

- Mi-mindig.

Kate halványan elmosolyodott a sötétben, és tudta, hogy Castle arcán is ugyanolyan mosoly jelenik meg. A pillanatnyi jó érzést azonban felváltotta az aggodalom. Itt vannak egy hurrikán sújtotta városban egy alagsori csarnokban, elzárva a külvilágtól, ő megsérült, Castle reszket a hidegtől, és a vihar miatt nem számíthatnak segítségre.

- Átfagytál - szólalt meg aggódva.

- Cs-csak fázom ... egy kicsit - nyögte vacogva a férfi.

- Valamit ki kell találnunk - gondolkodott hangosan Kate, mintha nem is hallotta volna Castle szavait. - Gondolom, a bejárati ajtó a törmelék mögött van, és ahogy hallom, betört a víz a garázs felől. Mekkora a víz? - kérdezte, mert arra gondolt, arra talán ki tudnak jutni.

- Nem ... tudom - mondta elgondolkodva Castle. Döbbenten hallgatta Kate-t. Nemrég még azért imádkozott, nehogy a karjaiban haljon meg, most meg már a menekülési útvonalon töri a fejét. Ő azért nem indult a garázs felé az eszméletlen nővel, mert akkora erővel zúdult be a víz a mélygarázs felől, hogy nem tudta volna felvenni vele a versenyt, és a csobogás azt jelezte, hogy a vízszint még mindig emelkedik, bár fogalma sem volt, hogy egy vagy két méteres lehet-e. Most gondolt csak rá, hogy ha a víz nem túl magas, ki tudná vinni Kate-t a garázs felé anélkül, hogy a sebeket érné a mocskos víz. - Megnézem - suttogta, miközben óvatosan kikászálódott a nő mögül, és bizonytalanul felállt.

Egy újabb villámlás-sorozat fényében Kate látta a törmeléken óvatosan lépkedő férfi alakját, miközben megpróbált felállni. Tenyerét az oldalára szorította, de amint felült, úgy érezte, mintha kést forgattak volna meg a hasában és a derekában. A fájdalom émelygéssel és szédüléssel társult. A vérveszteség okozta gyengeséggel csak most szembesült. Még tett egy próbát, hogy feltérdeljen, de hamarosan be kellett látnia, kizárt, hogy fel tudjon állni. Már rossz ötletnek tartotta, hogy átvágjanak a vízben álló csarnokon. Éppen kiabálni akart a férfinak, hogy ne mártózzon meg feleslegesen újra a hideg vízben, amikor hangos csobbanásra, majd prüszkölésre lett figyelmes.

- Castle! - kiáltott rémülten a hang irányába, de a férfi nem válaszolt.

Kate minden idegszálával fülelt, mivel rádöbbent, hogy Castle nem tud kiabálni a sérült torka miatt, így más hangokból kell rájönnie, mi történt. A természet megkönyörült rajta, mert egy, az egész eget beborító villám fényében meglátta a törmelékre felkapaszkodó alakot.

- 2 méteres - lihegte elhaló hangon Castle, amikor lerogyott a nő mellé, aki elkeseredve becsukta a szemét. Nem tud felállni, úszni pedig még kevésbé. A sötétben pedig Castle-nek is veszélyes lenne átúszni a mélygarázsba a vízben lebegő rengeteg törmelék között.

- Espo-ék keresni fognak bennünket - mondta bizakodva, és végigsimított a férfi jéghideg, vizes hátán.

Castle bólintott, aztán megfogta Kate kezét, és reménykedve nézett fel a fejük felett tátongó lyukra. A tény, hogy Kate sérülése mégsem olyan súlyos, mint azt először hitte, olyan boldogsággal töltötte, amilyet már régen érzett, de a megkönnyebbülés mellé újabb aggodalom társult. Ha túl sokáig kell várniuk, nem fog romlani az állapota? Hallotta a halk nyögéseket, amikor a nő megpróbált megmozdulni, hogy kényelmesebb helyet találjon magának, tehát nagy fájdalmai vannak. Vajon meddig kell várniuk? - töprengett. Most tudatosult benne, hogy már folyamatosan remeg. Rettentően fázott. A vihar lehűtötte a levegőt, és a hideg, vizesen rátapadó nadrág is csak fokozta a kellemetlen érzést. Újra felpillantott a leszakadt mennyezet helyére. Elakadt a lélegzete. Pislantott egyet, és tágra nyitotta a szemét, hogy megállapítsa, vajon csak egy távoli villám cikázó fényét látja, vagy ... Nyelt egyet, és meredten figyelte a villódzó fénycsóvákat. Nem szólt Kate-nek, mert nem akart hiú reményeket kelteni a nőben azzal, hogy zseblámpák fényét látja, amíg biztos nem volt a dolgában, amikor azonban a távoli hangokat is meghallotta, megszorította a nő kezét.

Kate csukott szemmel, mozdulatlanul feküdt, hogy tompítsa az egyre erőteljesebbé váló fájdalmat, amikor megérezte a szorítást. Hirtelen éberré vált, és a következő pillanatban már ő is hallotta, hogy a távolból valakik a nevüket kiáltozzák. Castle nem tud kiabálni, tehát neki kell összeszednie minden erejét, hogy jelt adjon a kereső csapatnak, ezért kezét a kötésekre szorította, és vett egy nagy levegőt.

- Itt vagyunk! - ordította torkaszakadtából, annak ellenére, hogy úgy érezte, kiszakad az oldala.

- Beckett! Castle! - ismerték fel Ryan és Espo hangját, aztán egy másodperc múlva hunyorogva néztek fel a mennyezeten tátongó lyukból rájuk szegeződő zseblámpák erős fényére.

Espo és Ryan  Miguel Sanchez-zel, a szálloda biztonsági főnökével, egy biztonsági őrrel, és a szálloda orvosával menetek az új épületszárny felé. Miguel egész úton azt hajtogatta, hogy Beckett nyomozónak és a férjének az alattuk levő üres csarnokban kell lenniük, ami most csak felülről közelíthető meg. Amikor meglátták, hogy mekkora területen szakadt le a két emeletet elválasztó födém, mindkét nyomozó arra gondolt, hogy ha valaki alatta állt, annak semmi esélye sem volt a túlélésre. Az első döbbenet után kiabálni kezdtek, és megkönnyebbülve egymásra néztek, amikor meghallották Beckett hangját, aztán lehasaltak a padlóra, a lyuk széléig kúsztak, és bevilágítottak az alattuk levő csarnokba. Mindketten sóhajtottak egyet, amikor meglátták a barátaikat.

A fénycsóvák körbejárták a két embert, majd a csarnokot, amit elöntött a víz, és mindenütt szemét és mindenféle törmelék lebegett a tetején.

- Jól vagytok? - kérdezte Espo, mert gyanús volt neki, hogy Beckett fekszik, Castle pedig meztelen felsőtesttel ül a betonhalom tetején.

- Meglőttek - nyögte most már erőtlenebbül Kate.

A két nyomozó döbbenten egymásra nézett, mert fogalmuk sem volt ki sebesíthette meg a nőt, és nem tudtak másra gondolni, minthogy a menekülő Marion Hartnett vitt magával pisztolyt.

- Marion? Ott van még? - járatta körbe újra a fénycsóvát a csarnokon Espo a lány után kutatva.

- Nem. Meghalt.

- Fel tudsz állni?

- Ne-nem - nyögte elhaló hangon a nő, Castle pedig kétségbeesett arccal rázta a fejét.

Ryan megérintette Espo vállát. 

- Szereznünk kell egy kötelet és hordágyat, hogy fel tudjuk őket hozni - mondta halkan, aztán az orvoshoz fordult. - Amíg hozunk segítséget, maga derítse ki, milyen súlyos a sérülése, és valahogy segítsen!

A fiatal orvos, akit a szállodai ügyeletre beosztottak, úgy érezte, mintha egy James Bond filmbe csöppent volna. Izgatott volt és tettre kész.

- Bízzon bennem - bólintott határozottan.

- Csak vigyázzon, nehogy leszakasszon még egy mennyezetdarabot! - hűtötte le a túl lelkesnek látszó zöldfülűt Espo.

- A nőt meglőtték, nagyon gyenge. A férfi egy tegnapi sérülés miatt nem tud beszélni - tájékoztatta barátságos hangon az orvost Ryan, aztán nagyon komoly arccal hozzátette: - A maga kezében vannak, amíg vissza nem jövünk.

A fiatal orvos nyelt egyet, aztán bólintott, de már senki nem foglalkozott vele. A nyomozók és a biztonsági szolgálat emberei a mentés szervezésével kezdtek foglalkozni, így egyedül maradt, hogy reményt öntsön a két, szorult helyzetben levő emberbe.

A nyomozókat utánozva a lyuk széléhez kúszott, és levilágított a sötétségbe. 

- Dr. Martin Perez vagyok - mutatkozott be, és azonnal a tárgyra tért. - Néhány kérdést kell feltennem, hogy segíteni tudjak. Mr. Castle, a barátai mondták, hogy nem tud beszélni, ezért kérem, csak a fejével jelezve válaszoljon a kérdéseimre.

Néhány perc múlva az orvos már minden lényeges dolgot tudott Beckett sérüléséről. A nagy vérveszteségen kívül a fertőzés lehetősége jelentette a legnagyobb gondot. A vérzést elállították, de mindenképpen antibiotikumra van szüksége a nőnek, mert órák óta csak egy szedett-vedett kötés takarja a sebeket, és lehet, hogy még órák telnek el, mire eljut a kórházig. Úgy érezte, hogy a nő élete az ő kezében van, ezért gondolt egyet, és a táskájából elővett egy széles hatásspektrumú antibiotikum fiolát meg egy fecskendőt. Egy köteg gézzel alaposan bebugyolálta őket, majd újra levilágított a csarnokba.

- Figyeljen Mr. Castle! - kiabált le az írónak. - Ledobok egy zseblámpát és egy csomagot. Próbálja meg elkapni! A csomagban levő gyógyszert be kell adnia Beckett nyomozónak.

Castle arcán átsuhant egy hálás mosoly. Úgy érezte, végre történik valami, amivel segíthet Kate-en. Szerette volna megmondani az orvosnak, hogy Beckett nyomozó a felesége, és már sokkal több, mint a társa, de csak bólintott egyet, és felállt, hogy elkapja a csomagot.

Néhány másodperc múlva már a zseblámpa fényénél bontogatta a gézt a gyógyszerről. Amikor az utolsó gézdarabot is lefejtette, kétségbeesett arccal meredt a fiolára, a steril csomagolásban levő fecskendőre és az injekciós tűre.

Pislogott néhányat, mintha nem akarna hinni a szemének, aztán nyelt egyet. Az orvos megérezhette a bizonytalanságát, mert határozott hangon lekiabált.

- Antibiotikumot és fájdalomcsillapítót kell kapnia. Nagy a fertőzésveszély, és komoly fájdalmai lehetnek! Be kell adnia őket!

Castle bólintott, mert tudta, hogy a férfinak igaza van, csak azt nem tudta, hogyan lesz képes egy tűt beleszúrni Kate-be. A zseblámpát a nő felé fordította. Minden reménye szertefoszlott, hogy megúszhatja a számára oly félelmetes műveletet, amikor meglátta a fájdalmat a sápadt arcon, és az átvérzett kötéseket szorító kezet. Ráadásul néhány perce Kate még élénk és magabiztos volt, most pedig újra erőtlenül, a fájdalommal küszködve feküdt a törmeléken.

- Castle - suttogta elhaló hangon. - Fogadj ... szót!

Az író Kate mellé térdelt, végigsimított az arcán, és szomorkásan elmosolyodott.

- Szót fogadok - ígérte - de segítened kell - tette hozzá, amikor észrevette, hogy a nő szemei lassan lecsukódnak. Hirtelen arra gondolt, Kate-nek talán könnyebb lenne elviselni ezt a helyzetet az öntudatlanság állapotában, mégis megnyugtatta, hogy a nő tudatánál van. 

- A farizomba, vagy a combizomba kell juttatni a hatóanyagot - hallotta meg az orvos hangját. 

- Tudom - morogta bosszankodva maga elé Castle, mivel az elmúlt években számtalanszor kapott injekciót, pontosan tudta, hova kell beadni.

Végignézett Kate-en, aztán a kis csomagot letette egy sima betondarabra. Ekkor szembesült azzal, hogy mennyire remeg. Fázott és félt. Rettegett, hogy Kate-nek komolyabb baja lesz, ha nem tudják időben kórházba juttatni, ha nem tud rajta segíteni, és attól is, hogy fájdalmat kell neki okoznia. Miközben kigombolta a nő farmerjét, a mozdulat emlékeket villantott fel.

- Szeretem, amikor vetkőztetsz - szólalt meg halkan Kate, mintha csak kitalálta volna a férfi gondoltait.

- Jobban szeretlek más miatt vetkőztetni - húzta kényszeredett mosolyra a száját Castle, mert látta, hogy Kate gyenge ugyan, és nehezére esik éber maradni, de az kissé megnyugtatta, hogy van ereje kizökkenteni őt a félelem fogságából egy pajkos megjegyzéssel. - Meg tudod emelni kicsit a csípőd? - kérdezte aggódva.

Kate összeszorította a fogát, és miközben centimétereket mozdult, megpróbálta uralni az oldalában érzett hasogató fájdalmat. Nem akart gyengének látszani. Amikor magához tért, nem érzett komoly fájdalmat, de aztán hamar felmérte, hogy a lövés okozta sebek nyugalomban csak tompán fájnak, de amint megmozdul, mintha kést forgatnának bennük, és a vérveszteségtől olyan gyenge, hogy az is nagy erőfeszítésébe került, hogy a szemhéja ne maradjon csukva minden pislantás után. Nem akarta halálra rémíteni Castle-t, akin látszott, hogy az elmúlt órákban megjárta a poklot, kimerült, és rettentően fázik, ráadásul azt várják tőle, hogy győzze le a félelemét, és injekciót adjon be neki. Szeretett volna többet segíteni neki, de az ájulás határán csak arra volt képes, hogy valamennyire eltitkolja a fájdalmát és a gyengeségét a férfi elől.

Castle szeme egy pillanatig megállt a fekete, csipkés szélű bugyin, ami kiemelte a nő tökéletes alakját, kerek, nőies csípőjét, lapos, izmos hasát. Más körülmények között igencsak érzéki gondolatokat ébresztett volna benne a látvány, de most csak félelmet érzett. Önkéntelenül végigsimított Kate bársonyos tapintású combján. Nem akarta feleslegesen mozgatni a nőt, és újabb fájdalmat okozni neki, ezért úgy döntött, hogy a combizom lesz a megfelelő hely az injekcióra. Újra nyelt egyet, aztán nagyot sóhajtott, és felvette a földről az orvostól kapott csomagot. Miközben kivette a steril csomagból az injekciós tűvel felszerelt fecskendőt, megrázkódott. Tudta, hogy nem azért futott rajta végig a hideg, mert fázik, hanem mert még sosem fogta a kezében félelme tárgyát. Alig hallható nyögés ütötte meg a fülét, ami kizökkentette a kellemetlen emlékekből, amit a tű látványa hozott felszínre. Kate-re pillantott, és már nem érdekelte a kis orvosi eszköz, csak az, hogy minél gyorsabban segítenie kell. Letörte az ampulla nyakát, lassan felszívta a hatóanyagot, majd felfelé tartotta  injekciót, kicsit megpöckölte, ahogy a nővérektől és Lanie-től szokta látni, és figyelte, ahogy az apró buborékok a fecskendő tetejére vándoroltak.

- Jól csinálja, de most nyomja ki belőle a levegőt - kiabálta az orvos éppen akkor, amikor Castle elvégezte a műveletet.

- Tudom - morogta maga elé bosszúsan. Tudta, hogy az orvos csak jót akar, mégis idegesítette a kioktató hangnem, bár valószínűleg egészen mástól volt ideges.

Elérkezett a pillanat, amikor bele kellett volna szúrnia Kate combjába a tűt, és belefecskendezni a gyógyszert az izomba. Behunyta a szemét, és megpróbált úrrá lenni keze remegésén. Beleborzongott a gondolatba, hogy megtegye a gyors, határozott mozdulatot. Ugyanazt élte át, mint amikor ő kapott injekciót. Élénk képzelete most inkább átok volt, mint áldás. Látta, ahogy a ferdére vágott tűhegy szétroncsolja a hámsejteket, befurakodik a zsírsejtekbe, amik úgy pukkannak szét sikoltva, mint a léggömbök, aztán behatolnak a hosszúkás, vörös izomsejtekbe, amelyek fájdalmasan húzódnak össze.

Kate szemhéjai résén át figyelte a férfit, aki összeroskadva térdelt mellette, kezében a felfelé tartott injekciós tűvel, és olyan arcot vágott, mint egy kétségbeesett kisfiú, aki mindjárt elsírja magát. Éppen erőt akart venni magán, hogy biztassa, amikor a férfi kinyitotta a szemét, amiben olyan elszántság tükröződött, hogy Kate arcán átsuhant egy mosoly.

- Nem fog fájni, Castle - szólalt meg, hogy erőt adjon a férfinak, de úgy tűnt, mintha azt inkább elbizonytalanították volna a szavai.

- De fájni fog, Kate. Mindig fáj - mondta letörten, aztán összeszedte minden bátorságát, és a nő combja felé fordította a tűt. Összeszorította a száját, és összehúzott szemmel próbált koncentrálni, amikor rájött, hogy azt sem tudja, hogy a combizom melyik részébe kell szúrnia a tűt. Dühösen fordult a mennyezet felé.

- Na, most segítsen! - kiáltotta éllel az orvosnak, miközben kezét a szeme elé tartotta, hogy megvédje a lefelé világító zseblámpa fénysugaraitól. - Éa megköszönném, ha nem világítana a szemembe - csattant dühösen a hangja.

- Elnézést - mentegetőzött Dr. Perez, és a lámpát Kate-re irányította. - Keresse meg a comb közepét a test első oldalán, és attól a ponttól kissé oldalra kell beadni az injekciót.

Castle-nek kicsit ködös volt a meghatározás, ezért bizonytalanul rábökött Kate combján egy pontra.

- Ide? - kérdezte.

- Igen, ott jó lesz. Fertőtlenítse le a bőrt! A csomagban volt fertőtlenítő - mondta az orvos, és megvárta, amíg Castle végzett, csak utána folytatta. - Az izomra merőlegesen, mélyen és határozottan szúrja az izomba, mert ha lassan nyomja a tűt, akkor nagyon fáj, és még a roszogást is hallani, ahogy ... 

- Jó, jó! - vágott közbe Castle, mielőtt az orvos pontos leírást adott volna, mert az elképzelt jelenettől már émelyegni kezdett. - Nem akar inkább leereszkedni egy kötélen, és beadni maga? - csattant fel ingerülten, amit azonnal meg is bánt. Az elmúlt órák eseményei és félelmei nem tettek jót a türelmes énjének, de tudta, hogy szüksége van az orvosra, ezért megenyhülve folytatta. - Elnézést, csak ... csak tudja, attól is félek, ha én kapok injekciót, most meg nekem kellene beadni.

Az orvos pár másodpercig hallgatott. Most gondolt csak bele, mit élhetet át a mélyben rekedt férfi.

- Meg tudja csinálni - közölte olyan magabiztosan, mintha csak azt mondaná, hogy a hétfő után kedd következik. - És nincs más választása - tette hozzá komolyan.

Castle sóhajtott egyet. Igen, nincs más választása. Kate élete talán a kezében van, és ez nem játék, it nem lehet hibázni vagy passzolni.

- Milyen erővel kell beadni? - kérdezte.

- Képzelje el, hogy egy narancsba akar szúrni egy tűt, de nem a héj felszínébe, hanem mélyebbre, a gyümölcshúsig.

Castle nem akart Kate arcára nézni. Tekintetét a hosszú, izmos combnak arra a pontjára szegezte, amit az előbb az orvosnak mutatott. Észre sem vette, hogy még levegőt sem vesz, csak felemelte az injekciót, és lendítette a kezét. 

Kate és az orvos is majdnem fellélegzett, hogy Castle le tudta győzni a félelmét és sikerrel jár, de az utolsó pillanatban, amikor a tű a bőr közelébe ért, az író mozdulata megállt.

- Jézusom! - kiáltott fel fájdalmas arccal. - Ne-nem tudom megtenni.

- Castle - szólalt meg Kate meleg hangon, és gyengéden megfogta a férfi kezét. - Nem ismerek nagyszerűbb férfit nálad.

- Hm ... talán csak kevés férfit ismersz - csendült keserűen az író hangja, ugyanakkor végtelenül jólestek keni a nő szavai. Hirtelen úgy érezte, ki kell érdemelnie, hogy Kate valóban nagyszerű férfiként gondoljon rá. Vett egy nagy levegőt, és minden elszántságát, akaraterejét, és bátorságát összeszedve beleszúrta az izomba a tűt. - Si-sikerült! - nézte döbbenten Kate combját.

- Oké, akkor most lassan és egyenletes erővel nyomja bele a hatóanyagot! - hallotta meg az orvos hangját.

- Persze - bólintott, miközben kapkodva vett néhány mély lélegzetet, hogy összevissza kalimpáló szívét ütemes dobogásra bírja. Óvatosan nyomni kezdte a fecskendőt, és feszülten figyelte, ahogy a folyadék lassan eltűnik belőle. Amikor kihúzta a tűt,  Kate-re nézett. - Nagyon fájt? - kérdezte aggódva, de meglepetésre a nő tekintetéből szerelem és büszkeség áradt.

- Ilyen jól még senki nem adott be injekciót - füllentette Kate, aztán megkönnyebbülten becsukta a szemét.

Castle egy tiszta gézdarabot nyomott a szúrás helyére, aztán az ölébe fektette Kate-t, és szorosan átölelte. Pár pillanatra a győzelem mámorító érzése árasztotta el. Már nem remegett.

Néhány perc múlva a felettük levő emelet mintha nyüzsgő méhkassá változott volna. Castle elképzelni sem tudta, hogy Espo és Ryan hogyan kerítettek a hurrikán kellős közepén ennyi idő alatt köteleket, hordágyat és egy sereg segítőkész embert. Két férfi leereszkedett hozzájuk, Kate-et egy speciális hordágyra fektették, hasonlót ahhoz, mint amit a hegyi mentők használnak, és néhány perc alatt felhúzták, aztán Castle-re is hevedert csatoltak, hogy kiszabadítsák. Mire az író felért, Dr. Martin Perez már Kate hordágya mellett guggolt, és a nőt vizsgálta, Espo pedig éppen azt magyarázta, hogy egy rendőrségi terepjárót tudott szerezni, amivel eljuttathatják a nőt a kórházba.  Hozzájuk rohant.

- Sok vért vesztett, de kapott gyógyszert. Nem lesz baj - nézett fel rá a fiatal orvos. - Az életfunkciói rendben vannak, de aminél előbb kórházba kell juttatni.

Castle úgy érezte, mintha egy hatalmas kő gördült volna le a szívéről csak azért, hogy egy másiknak átadja a helyet. 

- Hallottad, Castle - szólalt meg gyenge hangon, halványan mosolyogva Kate - kaptam gyógyszert, nem lesz baj.

Az író nézte a hófehér arcot, a vértelen ajkakat, és összeszorult a szíve. Kate még ebben a helyzetben is őt biztatja, pedig miatta kerültek ebben a helyzetbe. Nem szabadott volna, hogy ez történjen a nászútjukon! Sóhajtott egyet.

- Köszönöm, hogy segített - fordult őszinte hálával az orvos felé, aztán Espo-ra nézett. - Neked is - ölelte meg a férfit.

- Ez jól fog jönni - hallotta meg Ryan hangját, aztán érezte, hogy valaki egy puha takarót terít a hátára.

- Kösz, Ryan - mosolygott rá hálásan.

- Ugyan - vonta meg a vállát a férfi. - Ti mindig bajba keveredtek, mi meg megmentünk benneteket - pillantott cinkosan Espo-ra, aki egyetértőn bólogatott.

Castle töprengve összevonta a szemöldökét, de hirtelen nem tudott visszavágni.

- Nana! Volt azért az fordítva is - hallották meg Kate hangját, aki nem nyitotta ki a szemét, de le akarta törni a fiúk hencegését. - Jeges víz, térden lövés - emlékeztette a két férfit arra a pillanatra, amikor Lockwood karmai közül kimentették őket.

Castle elvigyorodott, Ryan és Espo pedig vágott egy bosszús grimaszt, amiért nem tudtak győzelmet aratni, aztán intézkedni kezdtek, hogy két barátjuk mielőbb eljusson a kórházba.

Castle magába roskadva ült a nassaui kórház folyosóján, és szorongva várta, hogy Kate-et kihozzák a műtőből. Órák óta ugyanazt az érzelmi hullámzást élte át, és lassan belefáradt, hogy a megkönnyebbülés után mindig rátör a szorongás. A dzsipet, amivel elvergődtek a kórházig, nem éppen beteg szállítására találták ki, ráadásul most szembesült a hurrikán erejével és pusztításával. A vihar ugyan csendesedett, de így is akkora széllökések voltak, hogy imbolygott tőlük a kocsi, az özönvíz szerű esővel pedig keveredett a partra kicsapó hullámok sós vize, így tengelyig gázoltak a hordaléktól mocskos kátyúban. A közvilágítást tönkretette a hurrikán, így a sofőr a vaksötétben próbálta az úton tartani az autót, ami nem mindig sikerült neki. Egy-egy zökkenésnél látta, hogy Kate arca eltorzul a fájdalomtól, és hiába szorongatta a kezét, az egyre hidegebb lett. Úgy érezte, órákba telt, mire felbukkant előttük a kórház, a luxusszállodákon kívül az egyetlen olyan épület, amelynek fény szűrődött ki az ablakaiból. Akkor megkönnyebbült, hogy végre jó kezekbe kerül Kate, de egy perc múlva szembesült a kórházat elárasztó betegek tömegével, akik megsérültek a hurrikánban. Sem szabad orvos, sem szabad műtő nem volt, ezért még legalább fél órát várakoztak a folyosón. Tehetetlennek érezte magát. Hiába szólított meg egy-egy rohanó nővért vagy ápolót, azok rápillantottak Kate sérülésére, aztán megpróbálták megnyugtatni, hogy amint lehetőségük lesz rá, ellátják. A végén megérte, hogy a nő nyugtatta őt gyenge, de türelmes hangon, mondván, hogy kapott antibiotikumot, fájdalomcsillapítót, Dr. Perez kicserélte a szedett-vedett kötést is, és vannak nála súlyosabb sérültek. 

Egy jókora kő gördült le a szívéről, amikor meglátta a Margo Braun-ra hasonlító nővért, akit Terminátor2-nek nevezett el, amikor sérült torkát ellátták. Végre egy ismerős arcot látott!

- Mr. Castle! - húzta fel meglepetten szemöldökét a  nő, amikor felismerte. - Maga nem beszél! - mondta utasítón, aztán  szeme a hordágyon fekvő nőre siklott. - Ó, bella senora! - váltott át az anyanyelvére, miközben felemelte a takarót, hogy megnézze Kate sérülését.

Castle egy perc múlva már tehetetlenül nézte, ahogy élete szerelmét két ápoló tolja a műtő felé. Azóta reszketve várt a folyosón, mert hiába kapott Ryan-éktől egy pulóvert, nyirkos nadrágja nem engedte felmelegedni a testét. Fejét a hátravetette a falnak és a mennyezetet bámulta. Nem emlékezett a pillanatra, amikor becsukta a szemét, és néhány pillanatra elbóbiskolt a kimerültségtől, csak arra eszmélt, hogy valaki gyengéden megfogja a vállát és a nevén szólítgatja. Ryan mosolygott rá.

- Minden rendben van. Beckett-et kihozták a műtőből, és már a 202-es szobában van.

Castle felsóhajtott, és miközben egy halvány mosoly suhant át az arcán, egy pillanatra behunyta a szemét, hogy hálát adjon a Sorsnak, az Univerzumnak, vagy annak a nagyhatalmú erőnek, akiben oly sokan hisznek.

- Te viszont elég rongyul nézel ki - nézett rá homlokát ráncolva Ryan.

Castle bólintott, de a mozdulatban nem volt semmi meggyőződés. Tekintette a szobák számozását kutatta, hogy kiderítse, merre van Kate, de amikor felállt, hirtelen megszédült, és olyan gyengének érezte magát, hogy meg kellett kapaszkodnia a szék háttámlájában. 

- Jó vagy, haver? - kérdezte aggódva Ryan, és elkapta a karját. - Jobb lesz, ha téged is megnéz egy orvos - mondta, mire Castle határozottan megrázta a fejét, és bizonytalan léptekkel elindult arra, ahol a 202-es szobát sejtette, Ryan pedig követte.

Kate kisimult, de hófehér arccal aludt, és hosszú, mély lélegzetei jelezték, hogy mélyen alszik. Castle lerogyott az ágy melletti székre, és óvatosan a nő kezére kulcsolta az ujjait. A hurrikán elvonult, a viharfelhők átadták helyüket a felkelő Nap sugarainak, amelyek még erőtlenül kúsztak be az ablakon, de mégis aranyló fénnyel vonták be a két embert.

- Szeretlek - suttogta erőtlen hangon Castle.

Ryan megállt az ajtó mellett, hogy kicsit kettesben hagyja két barátját, és csak messziről nézte őket. A szobába belépő nővér elmosolyodott a megható jelenet láttán, barátságosan Ryan-re pillantott, aztán megcsóválta a fejét.

- Nem szabad beszélni - figyelmeztette a férfit színlelt rosszallással, miközben arra gondolt, ilyen szép szerelmi jelenetet sosem lát a filmek szerelmi jeleneteiben. Azok valahogy olyan műnek tűnnek, míg ebből a két emberből árad az igazi, semmivel össze nem hasonlítható szerelem. - Ő hamar meggyógyul - intett Kate felé. - Magának kell aludni. Sok beteg. Itt nincs ágy. Barátja viszi haza - mondta sajnálkozva a szemmel láthatóan kimerült férfinak.

Castle csak lassan jött rá, hogy a nővér arra akar kilyukadni, hogy menjen vissza a szállodába Ryan-nel, de megrázta a fejét, és elszánt tekintettel nézett az ő személyes Terminátor2-jére.

A nővér összehúzott szemekkel nézte a férfi gyanúsan csillogó kék szemét, nyúzott, kipirult arcát, a halántékán megjelenő apró verejtékcseppeket, aztán közelebb lépett, és kezét a homlokára tette.

- Itt marad! - emelte fel figyelmeztetőn a mutatóujját, aztán kiviharzott a szobából.

Ryan közelebb lépett, és megállt Beckett ágya végében.

- Visszaviszlek a szállodába. Pihenned kell. Beckett jó kezekben van.

Castle megrázta a fejét, és hogy a mozdulatnak hangsúlyt adjon, hangtalanul, de jól kivehetően a "nem" szót formálta a szájával, bár érezte, hogy nincs jól. Már nem remegett, és nem is fázott, sőt, olyan melege volt, hogy az egész teste verejtékezett. Torka egyre erősebben fájt, ami már nem az alagsori ütés következmény volt, alig bírt éber maradni, és rettentő gyengének érezte magát. Nem akart elmenni, nem akarta egyedül hagyni Kate-et. Lelkiismeret furdalása volt, amiért nem tudott rá vigyázni, amiért a kíváncsisága és a felelőtlen kalandvágya olyan események láncolatát indította el, amit nem tudott kontrollálni.

Ryan éppen nyitotta a száját, hogy megpróbálja meggyőzni, amikor egy ősz hajú, körszakállas, idős orvos lépett a szobába, akinek erőteljesen gesztikulálva, pergő spanyol nyelven magyarázott valamit a mögötte lépkedő nővér.

- Üdvözlöm, Mr. Castle - mondta tökéletes angolsággal, és barátságosan az író felé nyújtotta a kezét, aki zavartan kezet fogott vele. - Nincs semmi baj - mosolyodott el az orvos, mivel megérezte a férfi félelmét. - A felesége sérülését elláttuk. Hallottam, milyen nagyszerűen viselkedett! Ha nem állította volna el a vérzést, nagy baj lehetett volna, mert a golyó létfontosságú szervet nem ért ugyan, de egy artériát megsértett. Azt hiszem, a fertőzést is sikerült megelőzni az antibiotikum injekcióval, amit beadott neki. Most néhány óráig még aludni fog, és pár napig gyenge lesz a vérveszteségtől, de hamar fel fog épülni.

Az orvos szavai jobban megnyugtatták Castle-t, mint a nővéré vagy Ryan-é, és úgy érezte, most gördült le igazán a kő a szívéről. Ugyanakkor valami mérhetetlen gyengeség lett úrrá rajta.

- A nővérrel menjen a vizsgálóba, addig hozatok ide egy ágyat magának! - közölte olyan hangsúllyal az orvos, ami éreztette, hogy nem szoktak ellentmondani neki, aztán válaszra nem várva, kilépett a szobából.

Castle gyengéden végigsimított Kate kezén, aztán egy sóhajtás kíséretében felállt.

- Később visszajövünk - búcsúzott el Ryan, az író pedig megadóan követte a nővért a vizsgálóba.

Castle azt hitte, csak egy rutin vizsgálatról van szó, és csak meg akarnak bizonyosodni róla, hogy ő nem sérült meg, bár reménykedett, hogy az ágyat akkor is megkapja, ha kiderül, hogy kutya baja sincs, és ledőlhet pár órára, amíg Kate fel nem ébred. Arra azonban nem számított, hogy negyed óra múlva, miután az orvos megmérette a lázát, meghallgatta a tüdejét előről, hátulról, és belenézett a torkába, a nővér egy kórházi hálóinget nyújt felé, és kiveszi a kezéből a pulóvert, amit éppen fel akar venni. Kétségbeesetten rázta a fejét, de a nő nem foglalkozott az ellenkezésével, és a kezébe nyomta a hálóinget.

- Ugye nem gondolta, hogy látogatóként kap ágyat egy kórházi szobában? - mosolygott rá az idős orvos. - Irene nővér mondta, hogy lázas. Ő megbízhatóbb, mint egy lázmérő - pillantott elismerően a termetes, fekete nőre. - Nagyon gyulladt a torka és a légcsöve is, és nem szeretném, ha tüdőgyulladást kapna, úgyhogy pár napig a vendégszeretetünket élvezheti. Az arcán és a kezén levő horzsolást a nővér lefertőtleníti, és ha  a lázcsillapító ellenére is lázas lesz, akkor kap egy kis antibiotikumot, hogy legyőzzük a fertőzést.

Erőteljes kopogás hallatszott, és egy fiatal ápoló dugta be az ajtón a fejét.

- Dr. Bartolini! Új sérülteket hoztak a sürgősségire. Elkelne a segítség.

- Megyek - állt fel azonnal az orvos, de az ajtóból még visszaszólt. - Szeretem a regényeit, Mr. Castle.

Az író elmosolyodott. Megtépázott önbecsülésének jólesett egy kis dicséret. 

Fél óra múlva már az egyszemélyes kórházi szobába bezsúfolt pótágyon feküdt a kellemes, langyos zuhanytól felfrissülve, és még az sem zavarta, hogy a horzsolásait rózsaszín hipermangán oldattal fertőtlenítette le Irene nővér, amitől úgy nézett ki az arca, mint egy harcba készülő indiáné. Nézte a tőle néhány méterre fekvő Kate-et, és nem tudott betelni a látvánnyal. Pislantott néhányat, hogy nehézzé váló szemhéjait fenn tudja tartani, de néhány perc múlva, akarata ellenére magával ragadta az álomvilág.

Kate sokáig élvezte a kellemes állapotot, amit az álom és az ébrenlét mezsgyéjén levő ringatózás jelentett. Nem fájt semmije, és kipihentnek érezte magát, mégis jólesett csukott szemmel feküdni, és élvezni a nyugalmat. A békés csendbe apró neszek törtek utat, aztán beszédfoszlányok, végül a hangok értelmet nyertek, és egy ismerős helyzet körvonalai rajzolódtak ki előtte. Mosolyra húzódott a szája.

- Mr. Castle!  Ha azt hiszi, nem találkoztam még hisztis beteggel, nagyon téved! - hallott egy halk, de erélyes női hangot. Ki sem kellett nyitnia a szemét, hogy tudja, milyen arcot vág a "hisztis" jelzőre a férfi.  - Ha szégyenlős egy nő előtt, akkor beküldöm Diego-t, ha fél, akkor Irene nővért, mert neki egy beteg sem mer ellet mondai, de higgye el, velem jobban jár - próbálta meggyőzni a nővér a férfit. 

Kate egy pillanatig derült a hallottakon, aztán villámként hasított bele a félelem, hogy Castle-nek valami baja van, ha egy nővér nyaggatja. Most tudatosult benne, hogy őt megműtötték, és a férfinak látogatóként kellene jelen lenni, de a hallottak ellentmondtak ennek. Úgy érezte, mintha ólomból lennének a szemhéjai, ezért először csak résnyire tudta nyitni a szemét, de ez is elég volt ahhoz, hogy egy szempillantással felmérje a helyzetet. Kora délután lehetett. A hurrikán elvonult, mert az ablakon áradt be az aranyló napfény, az égszínkék égen pedig még egy fátyolfelhő sem volt. Az eredetileg egyszemélyes szobába betoltak még egy ágyat, amin Rick feküdt kórházi hálóingben, és dacos tekintettel nézett egy idős, ősz hajú, szelíd tekintetű nővérre, aki türelmesen várt a válaszra, miközben feljebb tolta aranykeretes szemüvegét az orrán. 

Castle megrázta a fejét, és feljebb húzta magán a takarót, mire a nővér sóhajtott egyet.

- Tudom, hogy ha beszélhetne, azt mondaná, hogy semmi baja, de maga is tudja, hogy ez nem igaz. A láza sokkal magasabb, mint az éjszaka volt, fáj a torka, nehezen lélegzik, verejtékezik, és gyenge, mint a harmat. Sokkal jobb lesz a közérzete, ha megkapja ezt - emelte fel kissé a kezét, így Kate meglátta a benne tartott injekciót. - Szóval, hagyjuk a hisztit, és legyen olyan kemény legény, mint amikor megmentette a felesége életét!

Kate döbbenten hallgatta a nővér szavait, aztán felrémlett előtte, mennyire remegett a férfi a vízzel elárasztott csarnokban, emlékezett mennyire borsózott a bőre, csurom víz nadrágja hűtötte a testét, ráadásul miatta még egyszer megmártózott a hideg vízben. Látta, hogy a nővér utolsó szavainál Castle szemében megjelenik valami mély fájdalom, nyel egyet, aztán rá néz.

- Fogadj szót, Clark Kent! - mosolygott a férfira, akinek abban a pillanatban megváltozott az arckifejezése: szerelem és megkönnyebbülés vegyült egy cseppnyi aggódással a halvány mosolyban, és féltő szeretetet a sugárzó tekintetben.

Castle úgy érezte, mintha napok óta erre a pillanatra várt volna, holott csak 14 órával ezelőtt sérült meg Kate, és estek csapdába. A nő hangjában nyoma sem volt a gyengeségnek, inkább olyan volt, mint amikor egy hosszú, nyugodt éjszaka után kipihenten ébred, és évődik vele; arcáról eltűnt a sápadtság, ajka is kezdte visszanyerni cseresznyepiros színét, szeme élénken csillogott. A majdnem tragikussá váló események tükrében Castle-nek végtelenül jólesett, hogy a nő Superman-hez hasonlítja úgy, hogy a hős hétköznapi nevét használja. Úgy érezte, mintha ő is egy átlagember lenne a külvilág számára, de Kate szemében ő volna a megmentő hős. Kate Beckett hőse. Soha nem vágyott ennél nagyobb dicséretre.

- Hm. Superman? - szólalt meg hitetlenkedve a nővér, akinek ezzel sikerült megtörnie a varázst, amiért Castle bosszankodva vágott egy grimaszt. - Örülök, hogy felébredt! - fordult az idős nő Kate felé. - Hogy érzi magát?

- Én ... egészen jól - mocorgott egy kicsit, hogy kipróbálja, mennyire fájnak az oldalán összevarrt sebek, aztán komolyan a nővérre nézett, miközben fejével Castle felé intett. - Mennyi a láza?

- 39,6 fok. Közel áll egy tüdőgyulladáshoz, úgyhogy mindenképpen kell ez - mutatott injekcióra - de nem boldogulok a félős Superman-nel - pillantott az író felé.

Kate néhány pillanatig nézte a duzzogó férfit, aki szólásra nyitotta a száját, aztán bosszankodva becsukta, amiért még ellenkezni sem tud.

- Nekem meddig kell maradnom? - kérdezte Kate érdeklődve.

- Ha nem lázasodik be, akkor két-három nap múlva.

- És neki, ha tüdőgyulladást kap?

- Az legalább egy hét, de inkább tíz nap - bólogatott komoly arccal a nővér. 

Kate figyelte, hogyan jelenik meg a kíváncsiság és a felismerés Castle szemében, és már tudta, hogy elérte a célját.

- Nos, Castle? - nézett kihívóan a férfira, szája sarkában egy kis árulkodó mosollyal. - Akarsz velem Palawan-ra jönni, vagy inkább ezekkel a kedves nővérekkel akarod tölteni a nászutadat?

- Irene nővér társaságát kimondottan élvezné - kontrázott rá a nővér. - Ő megismertetné magával az együttműködő beteg fogalmát.

Castle először dühösen elhúzta a száját, és a nővérre pillantott, aztán szeme megállapodott Kate tekintetén, amiben már nem volt kihívás, csak mérhetetlen szeretet. Sóhajtott egyet, aztán anélkül, hogy megszakította volna a szemkontaktust, kitakarózott és oldalra fordult.

A nővér nem tett semmilyen megjegyzést. Megérezte a két embert összekötő különleges erőt, amit csak nagyon ritkán tapasztalt meg az élete során. Nem akarta hogy a pillanat varázsa elillanjon, ezért szó nélkül felhajtotta a férfi hálóingét, kicsit lehúzta a bokszerét, és fertőtlenítőt fújt a bőrre.

- Lazítson! - mondta halkan, amikor a beteg összeszorított szájára, ökölbe szorított kezére, és a megfeszülő farizomra nézett, majd amilyen finoman csak tudta, beadta az injekciót. - Tényleg kezd hasonlítani Clark Kent-hez - jegyezte meg a nővér minden gúny vagy csipkelődés nélkül, miközben lefertőtlenítette a szúrás helyét, és felhúzta az alsónadrágot.

Castle vett egy nagy levegőt, aztán megkönnyebbülten kifújta, miközben hálásan nézte Kate gyönyörű, mosolygó arcát, aztán bocsánatkérő arckifejezéssel a nővérre pillantott, aki viszonozta a mosolyt, majd csendesen kiment a szobából.

Castle váratlanul felkelt, és Kate ellenkezésével nem törődve, a nő ágya szélére ült. Ujjait a törékeny női kézre kulcsolta, és olyan komolyan nézett rá, ahogy csak nagyon ritkán tette.

- Tudom, hogy szeretsz - előzte meg a száját nyitó férfit Kate, miközben elmosolyodott. - Én is szeretlek. Tudom azt is, hogy lelkiismeret furdalásod van - tette hozzá, és jólesően látta a csodálkozást megjelenni Castle vonásain, amiért megint nyitott könyv volt előtte. - Igen, igazad van, rossz ötlet volt itt maradni, és beleütni az orrunkat egy nyomozásba a nászutunkon - folytatta feddőn, miközben figyelte a férfiban lejátszódó reakciókat. Amikor meglátta a bűnbánó tekintetet, és a lelkiismeret furdalás okozta rossz érzést kiülni az arcára, elmosolyodott, és gyengéden megcirógatta a kezét. Nem akarta tovább kínozni, ezért néhány másodperc múlva folytatta. - De ennek köszönhetjük, hogy Anton gyilkosának kilétére fény derült, és ártalmatlanná tettünk egy bérgyilkost.

Egymásra mosolyogtak, aztán Castle óvatosan Kate fölé hajolt, és lágyan megcsókolta. Ajkuk puhán találkozott, és amíg élvezték az édes érintést, nem is vették észre, hogy kinyílt a szoba ajtaja.

-  Na igen, ezt kell csinálni egy nászúton, mármint ezt is, na de nem egy kórházi szobában! - hallották meg Martha rosszalló hangját, mire Castle szégyenlősen kiegyenesedett, és zavarában a hajába túrt.

- Martha?! - nézett a szélvészként belépő nőre Kate meglepetten. - Hogy kerülsz te ide?

- Csak nem gondoltátok, hogy titokban maradhat a kis akciótok? Ne nézzetek olyan rémülten! Nem zavarjuk meg a nászutatokat, csak látni akartuk, hogy minden rendben van veletek!

Kate és Castle egymásra pillantott, aztán mindketten az ajtó felé néztek, mivel Martha többes számban beszélt, feltételezték, hogy valaki jött vele.

- Jim most beszél az orvossal - adott választ az asszony a fel nem tett kérdésre, aztán aggódó tekintettel végigmérte a fiát. - Richard! Te is megsérültél? - tette a szívére a kezét.

- Nem, csak megfázott, és lázas - válaszolt a férfi helyett Kate tömören, mivel nem akarta megrémíteni Martha-t a tüdőgyulladás veszélyével, de nem tudta megnyugtatni az asszonyt, mert az gyanakodva méregette a hálóingét zavartan húzkodó írót.

- Miért vagy ilyen csendben Richard? - lépett közelebb, és olyan átható tekintettel nézett a fiára, hogy az tudta, nincs menekvés, minden hülyeségét be kell vallania az anyjának.

Castle nyelt egyet, és segélykérőn Beckett-re nézett.

- Tudod, Martha ... - kezdte megfontoltan Kate, mivel nem akarta elhallgatni az igazságot, ugyanakkor a férfit sem szerette volna kínos helyzetbe hozni, de elakadt a szava, mert az asszony megálljt parancsolva feltartotta a kezét.

- Drágám! Esposito nyomozó beszámolt a történtekről. Tudom, hogy meglőttek, csak órák múlva kerültél kórházba, és sok vért vesztettél. Valósággá vált, amitől Jim azóta retteg, amióta megkaptad a jelvényedet, én pedig azóta, hogy láttalak összecsuklani Montgomery kapitány temetésén. Az első géppel jöttünk, amit a vihar után indítottak, mert ... tudod, egy telefon már nem elég, hogy megnyugodjunk - mosolygott szomorúan Kate-re, miközben szeretettel megfogta a karját. - Te most estél át egy műtéten, és örömmel látom, hogy jól vagy, de pihenned kell. Majd Richard elmeséli,  hogyan kötött ki melletted egy kórházi szobában - mondta jelentőségteljesen Martha, aztán átható, kék szemét a fiára szegezve folytatta: - és arra is magyarázatot ad, miért üldöztetek a nászutatokon egy gyilkost, és hogy miért maradtatok egy hurrikán sújtotta szigeten. - Ki vele Richard, nem kell kímélned! Mibe keveredtél?

Castle zavartan pislogott, és olyan bűnbánó arcot vágott, mint egy csínytevésen kapott ötéves. Nem elég, hogy itt az egész családjuk, így nem szépíthet a történteken, még be sem tudja vallani a hülyeségét, mert véletlenül egy biztonsági őrrel keveredett ökölpárbajba a  bűvész helyett, akit a gyilkosnak hitt.

- Nem ... beszélhetek - nyögte ki reszelős, alig hallható hangon a szavakat. 

- Nem beszélhetsz? - emelkedett fel Martha szemöldöke, miközben rosszallóan megingatta a fejét. - Mi vagy te? Talán 007-es ügynök, hogy titkokat kell őrizned? - kérdezte félreértve a helyzetet, de mivel Castle egyre riadtabban pislogott, az asszonyban erősödött egy addig elfojtott rossz érzés. - Mondd, hogy nem játszottál James Bondot!

Kate úgy érezte, itt az idő, hogy megmentse Rick-et, az igazság meg előbb vagy utóbb úgyis kiderül.

- Üldöztünk egy gyanúsítottat, és Castle-t véletlenül torkon ütötte egy biztonsági őr - mondta.

- Hm. Véletlenül, mi? - nézett feddőn a férfira, de mivel az még mindig nem szólt, elgondolkodva idézte fel az előbb hallott információkat, és néhány másodperc múlva elhűlve kapkodta a levegőt. - Megsérült a torkod? Ezért nem beszélhetsz? - kérdezte döbbenten, mire a férfi egy pillanatnyi habozás után bólintott.

- Csak néhány napig kell kímélni a torkát - szólalt meg gyorsan Kate, mielőtt még az asszony megrémülne - és ha lemegy a duzzanat, visszajön a hangja.

Martha-nak először elnyílt a szája meglepetésében, aztán elmosolyodott.

- Richard drágám, tudom, hogy ez neked szörnyű - simított végig színlelt együttérzéssel fia karján - de nézd a dolog jó oldalát! Katherin-nek lesz pár nyugodt napja, amikor nem idegesíted az elméleteiddel.

Castle sértődötten összeszorította a száját, amitől olyan volt, mint egy duzzogó, meg nem értett kisfiú.

Kate egy másodpercig érezte a csipkelődés okozta örömöt, de aztán felülkerekedett benne egy sokkal erősebb érzés.

- Az az igazság, hogy már egy nap után hiányoznak a fantáziaszüleményei - nézett végtelen szeretettel az íróra. 

- Ó, drágám! - hajtotta oldalra tettetett rosszallással a fejét Martha. - Ha simogatod az egóját, a végén nem fogsz vele bírni!

- Attól nem félek - mosolygott magabiztosan Kate az asszonyra, aztán mindketten elnevették magukat, amikor meglátták Castle felháborodott, bosszús ábrázatát.

A pillanatnyi jókedvben azonban csak addig tartott, amíg észre nem vették a verejtékcseppeket a férfi halántékán, egyre hosszabbá váló pislantásait, és az arcán átsuhanó fájdalmat, amikor nyelt.

- Feküdj le, Rick!

- Feküdj le, Richard! - parancsolt a férfira a két nő egyszerre. Csodálkozva egymásra pillantottak, Castle pedig kicsit sértődötten összevonta a szemöldökét, amiért anyja átvette a szerepét, mivel eddig azt hitte, csak az ő gondolatai járnak egy srófra Kate-ével.

- Ez egy jó tanács, Mr. Castle, érdemes lenne megfogadnia! - lépett a szobába Dr. Bartolini. Barátságos mosolyát szigorú tekintettel ötvözte, ami nem hagyott kétséget afelől, hogy a jó tanács tulajdonképpen parancs, amit Castle is érzett, ezért kapkodva bebújt az ágyába.

- Örülök, hogy jól van - mosolygott az orvos Kate-re - mert jött valaki, aki nagyon aggódott magáért - lépett oldalra, hogy utat adjon a beteg számára oly kedves látogatónak.

Jim Beckett szó nélkül az ágyhoz lépett, és hosszan magához ölelte a lányát. Martha látta, hogy a férfi becsukja a szemét, hogy elrejtse könnyei csillogását.

- Semmi baj sincs, Apa! - suttogta Kate a férfi fülébe.

- De igen, van - nyelt egyet Jim Beckett, hogy elrejtse hangja remegését, miközben kibontakozott az ölelésből, hogy lánya szemébe nézhessen. - Azt hittem, csak akkor kell félnem, ha dolgozol. Nem gondoltam, hogy még a nászutatokon is gyilkosokat hajkurászol.

Castle bűnbánó arccal felemelte a kezét, jelezve, hogy az egész helyzet miatta alakult ki, miközben remélte, hogy Jim nem védi olyan nagy hévvel a lányát, mint ahogy ő tenné a helyében. Behúzott nyakkal felkészült arra, hogy a férfi rázúdítja a haragját, de Dr. Bartolini megszólalt, így Jim haragját megúszta egy összevont szemöldökkel, és egy gyilkos tekintettel. 

- Mondtam az édesapjának, hogy ha minden rendben lesz a sebekkel, és a vérképe is elfogadható lesz, akkor holnapután kiengedjük, de otthon is sokat kell pihennie, mert sok vért vesztett - magyarázta az orvos Kate-nek. - A férje állapota viszont romlott. Csak akkor engedhetem el, ha lejjebb megy a láza, és otthon tudják folytatni a kezelést.

- Természetesen otthon mi vigyázunk rájuk - jelentette ki Martha magabiztosan, miközben Jim-re pillantott, aki egyetértően bólintott - és gondoskodunk róla, hogy megkapják a kezelést.

Kate és Castle csak kapkodták a tekintetüket a három ember között,  amiért azok dönteni akarnak helyettük, miközben mindkettejük fejében képek sora futott végig, ahogy New York-ban Martha és Jim túlzott aggódása ágyfogságra kényszeríti őket. Kate egyáltalán nem kívánta apja féltő gondoskodását, Castle pedig egyenesen rettegett az anyjáétól. Egymásra pillantottak, és mintha Castle olvasott volna a nő gondolataiban, bólintott.

- Khm ... még nem megyünk New York-ba. Egy hetet Palawanon töltünk - mondta Kate határozottan - és vigyázunk egymásra - tette hozzá kissé bizonytalanabbul, mivel a történtek nem azt mutatták, hogy tudnának egymásra vigyázni.

Jim csak összevonta a szemöldökét az ötletre, Martha viszont hangot adott az aggodalmainak. 

- Palawan gyönyörű hely, maga a paradicsom - szólalt meg az orvos, mintha az égiek küldték volna a megmentésükre. - Beteg nászutasok kiválóan tudnak ott gyógyulni - jelent meg cinkos mosoly a szája sarkában.

Jim Beckett meglepetten húzta fel a szemöldökét, aztán rámosolygott a lányára, Martha viszont lemondóan sóhajtott, és megingatta a fejét.

A szolid, idős nővér lépett be a szobába, az orvos pedig kitessékelte a látogatókat a folyosóra, hogy megvizsgálhassa a két beteget.

- Köszönjük - nézett hálásan az orvosra Kate, Castle pedig egyetértése jeléül bólintott egyet.

- Harminckét éve Palawanon voltunk nászúton a feleségemmel, és kevés olyan boldog házasság van, mint a miénk. Szóval, maguknak sem fog ártani az a hely - mosolygott Kate-re, aztán Castle ágya mellé lépett. - Hallottam, hogy egy kis gondja akadt az injekcióval - nézett az íróra sokatmondóan. - Ha át akarja élni a csodát a gyönyörű feleségével, akkor szót kell fogadnia a nővéreknek, hogy meggyógyuljon, és minél előbb indulhassanak.

Castle elgondolkodva az orvosra mosolygott, de aztán a nővérre pillantott, és vágott egy szomorkás grimaszt, végül tekintete megállt a rászegeződő ragyogó, zöldes-barna szemeken, amelyek ugyanúgy elvarázsolták, mint az első találkozásukkor.

Kate Beckett boldog volt. Eleinte kicsit szokatlan volt ez a fajta nyugalom és csend, de Castle gondoskodott arról, hogy ne unatkozzon. A Palawanhoz tartozó, civilizációtól elzárt, aprócska sziget egyesítette a természet csodálatos szépségeit a békés nyugalommal. Felemelte a napernyővel és narancskarikával díszített poharat, ajkai közé vette a spirálisan csavarodó, neon-zöld szívószálat, és jóízűt kortyolt a férfi által készített limonádéból. Egy pillanatra behunyta a szemét, és úgy élvezte a trópusi meleget enyhítő friss gyümölcsízt, aztán megigazította bikini felsője pántját, bár a világ elől eldugott kis szigeten nem volt rajtuk kívül senki. Feljebb húzódzkodott a napozóágyon, és kicsit feljebb tolta az árnyékot adó, széles karimájú kalapot a homlokából, hogy újra gyönyörködhessen a tájban, és láthassa a férfit, akivel le szeretné élni az életét. Már három napja voltak a szigeten, de nem tudott betelni a természet szépségével, ami minden napszakban más színekkel, hangokkal és érzésekkel kápráztatta el. A parti szél simogatva fodrozta a csendes ringatózást is abbahagyó óceánt, a madarak elcsendesedtek, mintha nem akarnák megtörni a nyugalmat, a pálmafák levelei is csak alig hallhatóan susogtak. A Nap a látóhatár felé közeledett, ezért hosszúra nyúló sugaraitól aranyszínben csillogott a nemrég még zöldeskék óceán víztükre, az égen halvány rózsaszínben pompáztak a bárányfelhők, a part sziklaszirtjeit borító buja zöld növényzet közül pedig vakító fehéren bukkantak elő a mészkősziklák. A látóhatár felett vibráló napkorong csak a férfi sziluettjét engedte érzékelni, de Kate így is látta, hogy Castle mozdulatlanul állt a combközépig érő vízben, felemelt kezében botot tartott, és feszülten nézte a vizet.

Elmosolyodott. Kíváncsi volt, meddig tart ki a férfi az elképzelése mellett, hogy azt a halat eszik vacsorára, amit ő ejt a szigonyként használt, hegyesre faragott bottal. Megnyugtatta a tudat, hogy a mögötte álló, kizárólag természetes anyagokból készült luxusnyaraló egy finomságokkal megrakott hűtőszekrényt rejt, így akkor sem maradnak éhen, ha Castle-nek nem sikerül a mutatvány, bár jobban örült volna, ha legalább egy hal a szigony végére kerül. Szerette látni a férfi önfeledt, gyermeki örömét, diadalittas mosolyát, csillogó szemét egy-egy siker kapcsán, még akkor is, ha ez azzal járt, hogy ilyenkor egy kicsit mindig nőtt az egója. Irene nővér úgyis jókora darabot csípett le belőle minden egyes napon a nassaui kórházban - gondolta. Elmerengett az emlékeken. Meghatotta, hogy a napokon keresztül magas lázzal és gyengeséggel küzdő férfi mennyire féltette még akkor is, amikor ő már sokkal jobban volt nála, és az is, hogy legyőzte az injekciótól való félelmét csak azért, hogy minél előbb indulhassanak Palawanra, bár ebben bizonyára nagy szerepe volt a Castle által csak Terminátor2-nek nevezett határozott, szókimondó Irene nővérnek is - mosolyodott el az emlékek hatására. Mivel ígéretet tettek Martha-nak és Jim-nek, hogy csak akkor utaznak a Fülöp-szigetekre, ha mindketten jól lesznek, ráadásul ezt az ígéretet Dr. Bartolini be is tartatta velük, egy hétig tűrték a kórház vendégszeretetét, aminek azonban meglett a kellemes eredménye. Mire Pablo, a fiatal filippino fiú kihozta őket egy csónakkal a Palawanhoz tartozó lakatlan szigetre, már csak az oldalán levő, golyó okozta sebeket fedő ragtapasz, és Castle sápadtsága árulkodott az átélt kalandról. 

A férfi éppen teljes erővel a vízbe szúrta a botot, de amikor meglátta, hogy nincs a végén semmi, dühösen csapott vele egyet, aztán új támadásra készülve felemelte. Kate ugyanúgy megmosolyogta, mint a megérkezésükkor. Eszébe jutott, hogy milyen bosszús és izgatott volt egyszerre a férfi. Először nem akarta elhinni, hogy villany ugyan van a házi áramfejlesztőnek köszönhetően, de nincs internet, sőt, a mobiltelefonok sem működnek, és tízpercenként kapta elő az iPhone-ját, hogy meggyőződjön, valóban el vannak zárva a civilizációtól. Ilyenkor aztán hol kétségbeesett, mert élénk fantáziája mindenféle rémséget előrevetített, ami megtörténhet velük a szigeten, hol lázas izgalomba jött a helyzettől, és azt tervezte, hogyan fognak Robinson Crusoe-ként élni a szélcsendes kis öböl partján. Ilyenkor még Kate sem tudta lelombozni azzal, hogy nem kell házat ácsolnia és bogyókat gyűjteniük, hiszen a pálmafák árnyékában álló faház, ugyan messziről olyan, mint egy kunyhó, de közelebbről megszemlélve szembetűnő az minőségi anyagok felhasználása, az egyszerű, de elegáns berendezés pedig egyértelműen a luxusról tanúskodott. Nem is beszélve a konyhában és a hűtőszekrényben felhalmozott étvágygerjesztő finomságokról! Most  ugyanazt a bosszúságot és izgatottságot látta a férfin, pedig a lemenő Nap fényében csak a sziluettjét látta. Még néhány percig figyelte, ahogy minden figyelmét a kristálytiszta vízben úszkáló halakra fordítja, aztán a napozóágy melletti asztalkáról levett egy dossziét, és érdeklődve kinyitotta. Anton Volkov nyomozati jelentését egy órával azelőtt hozta Pablo, aki estefelé mindennap megjelent a lélekvesztőjén, hogy feltöltse a készleteiket, megjavítsa, ha valami elromlott, és elhozza a városból azokat a dolgokat, amiket  a vendégek kérnek. Amikor a fiú megérkezett, Castle érdeklődve szemlélte, hogy milyen ételeket hozott, de amikor meglátta a frissen fogott halakat, közölte, hogy ehelyett hozhatott volna valami mást, mert halat ő is tud fogni, mivel látta a tévében, hogyan halásznak az Óceánia szigetein élő bennszülöttek. Pablo csak hitetlenkedve pislogott néhányat, Kate viszont elmosolyodott, amin Castle megsértődött, és közölte, hogy csak figyeljen, mert vacsorára azt a halat fogják enni, amit ő fog, és durcás arccal otthagyta őket. Mivel a férfi azóta a vacsora előteremtésén fáradozott, fogalma sem volt arról, hogy Pablo egy vékony csomagot is hozott, amit a helyi rendőrfőnök küldött. Amikor Kate meglátta Ryan és Espo jelentését az Anton Volkov ügyről, bosszúsan a tenger felé siető férfi után nézett. Castle valószínűleg rávette a fiúkat, hogy ha lezárták a nyomozást, küldjék el az anyagot Puerto Princesa rendőrségére, ők meg majd továbbítják neki a szigetre. Először bosszankodott, hiszen a kórházban töltött napok alatt Espo-ék már beszámoltak arról, hogy Marion Hartnett túlélte, hogy egy csomó törmelék rázuhant, köszönhetően annak, hogy Castle félre lökte amikor a födém rájuk szakadt, de akkor még nem volt kihallgatható állapotban a lány. Kiderült az is, hogy Marion táskája több millió dollárnyi készpénzt rejtett, amit az elárasztott csarnok vizéből halásztak ki. Valószínűleg a pénzt akarta megszerezni az orosz maffia bérgyilkosa, akit Ivan Borozin néven azonosítottak. A férfi azonnal meghalt, esélye sem volt a túlélésre, így sajnos nem tudták kiszedni belőle, ki volt a megrendelő. Kate azt hitte, hogy Castle megelégszik ennyi információval, de úgy látszik, tévedett. Először bosszantotta, hogy még a világ másik felén fekvő kis szigeten is egy gyilkossággal foglalkozzanak, de be kellett vallania, hogy ő is kíváncsi volt a teljes történetre, ezért arra  gondolt, majd ha Castle befejezi a halvadászatot, együtt elolvassák. Most azonban úgy érezte, sohasem jön el ez az idő, mert vagy a halak úsztak túl gyorsan, vagy Rick volt túl ügyetlen, és úgy tűnt, még egy darabig nem kerül sor az iratra. Kíváncsisága azonban egyre erősebbé vált, ezért felült, az ölébe tette a papírokat, és olvasni kezdte.

Castle egyre fáradtabbnak érezte magát, és egyre gyakrabban uralkodott el rajta a kudarc keserű érzése. Már vagy századszor szúrta nagy erővel a botot a vízbe, és mint oly sokszor, most is meg volt győződve arról, hogy eltalálta az ezüstös pikkelyű, fickándozó kis halat, de most is tévedett. Vágott egy lemondó grimaszt, amikor meglátta az üres botvéget, és dühösen a vízre csapott. Szeme sarkából a parton napozó Kate felé pillantott. Tudni akarta, vajon Kate tanúja volt-e újbóli sikertelenségének, de úgy látta, mintha belemerült volna valami érdekfeszítő olvasmányba. Remélte, hogy nem megint James Patterson egyik regényét olvassa, mert azt is nehezen emésztette meg, hogy az író sikeresebb nála, de amikor Kate az ő könyveit olvasta, és láthatóan élvezte minden sorát, az mindig egy újabb pofon volt az önbecsülésének. Magában persze megértette a nőt, hiszen be kellett vallania, hogy Patterson írásai valóban lenyűgözőek, mégis kudarcként élte meg, hogy Kate-t nemcsak az ő történetei varázsolják el. Vett egy nagy levegőt, aztán lassan kifújta, mintha egy nagy csatára készülne, és úgy gondolta még tesz néhány próbát, mielőtt elismerné, hogy ha egy igazi lakatlan szigeten laknának, bizony nagy gondot okozna a táplálék megszerzése. Még a végén gyümölcsökön meg bogyókon kellene élniünk, mint azon a néhány napon, amikor Pi készítette náluk az ebédet vagy a vacsorát. Megrázkódott a fiú emlékére, aztán megkönnyebbülten sóhajtott, amiért Alexis szakított vele. Még egyszer Kate felé nézett, aztán összeszedte az utolsó energiáit, és feszült figyelemmel kémlelte a sekély vízben úszkáló halakat. Kinézett magának egyet, ami kicsit nagyobb volt a többinél, és megpróbálta kiszámítani a mozgását, aztán amikor úgy érezte, hogy pontosan ismeri a cikázás koreográfiáját, lecsapott. 

Kate az utolsó bekezdést olvasta, amikor meghallotta Castle diadalittas kiáltását. Felnézett, és elmosolyodott a látványra. A férfi terpeszállásban állt, egyik kezével magasba tartotta a botot, aminek a végén jól látható volt a zsákmány, a másikkal a levegőbe csapott.

- Juhúúúú! - hallotta Kate a felszabadult kiáltást. Azt hitte, Castle egyenesen hozzá rohan, hogy eldicsekedjen a sikerével, de a férfi lehúzta a botról a halat, és újra lesbe állt.

Alig telt el negyed óra, Castle mezítláb, nagyokat lépkedve a süppedő, finom szemcséjű homokban, közeledett Kate felé, kezében büszkén lóbálta a négy, damilra felfűzött halat.

A nő titkon végigjáratta szemét a naplementében felé közeledő férfin. Vékony térdnadrágja vizesen tapadt a combjára és a csípőjére, fehér inge pedig a mellkasára, haja kócosan állt a szélrózsa minden irányába. Igyekezett uralkodni az arcizmain, hogy el ne árulják, mennyire elvarázsolja a látvány, de ami mindig levette a lábáról, az a férfi mosolya volt, amiben minden érzelme tükröződött: a siker öröme, a büszkeség, de legfőképpen a boldogság, hogy elkápráztathatja élete szerelmét.

Rick megállt a napozóágy mellett, és kissé felemelte a halakat.

- Nos, Mrs. Castle? Meghívhatom egy vacsorára? - kérdezte incselkedve.

- Hát, egészen el leszek bűvölve, ha még tüzet is tud rakni, Mr. Castle - válaszolta szerelmesen csillogó szemekkel Kate, de amikor meglátta a férfi öntelt mosolyát, kihívóan hozzátette: - természetesen gyufa nélkül.

Castle vágott egy bosszús grimaszt, de a következő pillanatban már fel is ragyogott a tekintete.

- Még szerencse, hogy  láttam a MacGycer összes részét - vigyorodott el magabiztosan.

Egy óra múlva már a kis öböl peremén álló sziklák szélárnyékában ültek a homokra terített pléden, és forgatták a nyársra tűzött halakat az izzó parázs felett. A lassan rájuk telepedő sötétségben egyre erősebbnek tűnt a tűz meleg, vöröslő fénye. Az időnként felcsapó lángok fénye hullámzó táncot lejtett a két ember arcán. Eleinte hétköznapi dolgokról beszélgettek, aztán az érintetlen sziget szépségeiről, meg arról, hogy a hét végére már kellően erősek lesznek mindketten ahhoz, hogy felfedezzék a nagy sziget, Palawan szépségeit, hogy búvárkodjanak, és végigcsónakázzanak a világ leghosszabb földalatti hajózható vízfolyásán, aztán hirtelen elcsendesedtek, és csak hallgatták a tűz pattogását, és a feltámadó szél által keltett hullámok hangját. Kate egy ideig forgatta a lassan ropogósra sülő halat, aztán beharapta az alsó ajkát, és Castle-re nézett. A férfi elmerengve mosolygott, miközben egy bottal megpiszkálta a hamvadó tüzet. Kate meggyőződése volt, hogy Castle ugyanarra gondol, mint ő, de látszott rajta, hogy nem tudja, előhozakodjon-e vele, ezért hogy bátorítsa, játékosan végigsimított a férfi combján. Az író ránézett, és zavartan elmosolyodott, aztán mintha bátorságot gyűjtene, nyelt egyet.

- Pablo nem hozott mást Puerto Princesa-ból, csak az ennivalót? - próbált közönyösséget erőltetni a hangjára Castle. Már percek óta azon töprengett, hogyan is feledkezhetett meg arról, hogy valószínűleg ma küldték Ryan-ék a palawani rendőrségre Anton gyilkossági aktáját, de amikor Pablo megérkezett, annyira elvonták a figyelmét a halak, hogy elfelejtett rákérdezni. Kate nem tudott a fiúkkal kötött egyezségéről, és bár nem akarta eltitkolni a nő elől az aktát, nem akarta, hogy előbb kerüljön a kezébe. Alighogy feltette a kérdést, rádöbbent, mekkora hibát követett el. Kate szeméből eltűnt a szerelmes vágyakozás, a mosoly az arcára fagyott, és zavartan elkapta a tekintetét.

- Miért? Vártál valamit? - kérdezte éllel a nő, és Castle nem tudta eldönteni, hogy a csalódás érződik ki a hangjából, amiért szétrombolt egy romantikusnak ígérkező helyzetet, vagy a harag, amiért nem szólt neki az aktáról. Úgy érezte, jobban jár, ha bevallja az igazat.

- Hát, esetleg egy ... egy iratot - nyögte ki nehezen, miközben megpróbálta állni Kate számon kérő tekintetét.

- Hm. Egy iratot? Mégis, miféle iratot? - húzta fel a nő a szemöldökét, mintha semmiről nem tudna.

- Még Nassauban megkértem Ryan-t és Espo-t, hogy ... - kezdte bűnbánóan pislogva.

- ... küldjék el a jelentést - fejezte be a mondatot Kate. Képtelen volt haragudni a férfira, hiszen nagyon is jól emlékezett a pillanatra, amikor az első közös ügyük idején azt mondta Castle, hogy mindig van történet, és ő azt ismerni akarja. Később az vezetett sok-sok ügy megoldásához, hogy mindig látni akarta a kerek egész történetet,  és ez is azok közé a tulajdonságai közé tartozott, amiért beleszeretett.

- Igen, mert ... - kezdett magyarázkodni a férfi - ... mert történet mindig van - húzta sajnálkozó mosolyra a száját.

Kate pár másodpercig nézte, ahogy az éjszakai fényekben sötétkékké váló szemekben narancssárga csillagokként tükröződik a parázs fénye, aztán elnézően elmosolyodott.

- Én már ismerem Anton történetét - mondta incselkedve, mire a hatás nem maradt el. Castle kivette a nyársat a tűzből, és izgatottan közelebb hajolt.

- Te ... te már olvastad a jelentést?

- Elmeséljem vagy elolvasod?

Castle szeme huncutul villant.

- Az ezeregy éjszaka vár ránk Seherezádé. Mesélj a hercegednek! - mondta, miközben elfeküdt a puha homokra terített pléden, és fejét Kate ölébe hajtotta.

A nő sóhajtott egyet, és az ég felé emelte a tekintetét, aztán gyengéd mozdulattal kisimította a férfi haját a homlokából.

- Seherezádé nem is hercegnek, hanem egy gonosz királynak mesélt, hogy ne végeztesse ki. Nem gondolod, hogy nem éppen szívderítő ez a hasonlat?

- Igaz - ismerte be a férfi, de aztán csibészesen elmosolyodott. - De a végén szerelmes lett a király Seherezádéba.

- Ez csak legenda, Castle - hűtötte le Kate.

- De egy happy end-es legenda.

- Na, jó - zárta le a szócsatát Kate, és belekezdett Anton Volkov ügyébe. - Marion Hartnett vallomást tett, így már tudjuk, hogy csak eljátszotta, hogy szerelmes a kisemberbe, ahogy Anton is csak megjátszotta a szerelmet. Csakhogy a titkokra fény derült. Marion rájött, hogy Anton Lena Petrovval akar megszökni, és neki egy fillér sem üti a markát a póker nyereményből, és a Lionel King megzsarolásából származó pénzből. Az összeget azonban Anton felvette a közös számlájukról, amiből arra következtetett, hogy most meg akar szökni Lenaval. Ekkor döntött úgy, hogy elteszi láb alól a fiút, és megszerzi a pénzt. Dr. Benedict Segeltől szerzett receptet, így jutott nagy dózisú nyugtatóhoz, és mivel Anton New York-ba ment a szerencsétlen tigriskaland után, ő is elutazott, és akkora adag gyógyszert adott a fiúnak, hogy az néhány percen belül meghalt. A jókora bőröndöt egy ócskapiacon vette, hogy ne lehessen hozzá kötni, és az éjszaka leple alatt a holttesttől is megszabadult a Centrál Parkban levő tónál. Átkutatta Anton motelszobáját, hogy kiderítse, hol van a pénz, de csak néhány nap múlva jött rá, hogy a bűvész is New York-ban járt, és mivel szoros barátság fűzte a fiúhoz, feltételezte, hogy Anton rábízta a pénzt. Követte a férfit, és rájött a bérelt lakás titkára. Mivel érezte, hogy szorul a hurok a nyaka körül, a hurrikán előtti este betört a lakásba, és megtalálta a pénzt. Meglepődött, hogy sokkal nagyobb összeg volt a rejtekhelyen, mint amit Anton mondott neki, de még csak nem is sejtette, hogy ezzel a húzással magára haragítja az orosz maffiát. Ivan Borozin neve nem volt ismeretlen az FBI előtt. Minden piszkos munkát elvállalt a maffiának, de soha nem tudták bebizonyítani, hogy kinek dolgozik, így azt sem tudjuk meg, milyen pénzzel tartozott az oroszoknak Anton - fejezte be a történetet Kate. - Remélem, kielégítettem a kíváncsiságodat!

- Hát, a maffiás rész már fekete folt marad, azt hiszem - sóhajtott beletörődve Castle, aztán huncut csillogás jelent meg a szemében. - Van valami más, amire sokkal kíváncsibb vagyok.

- Igen? - nézett rá értetlenséget színlelve Kate. - Mire vagy kíváncsi?

Castle elfordította a fejét, és egy leheletnyi csókot adott a nő oldalán levő sebhelyre.

- Arra, hogy fájnak-e még a sebek, és elég erős vagy-e már? - kérdezte komolyan, mivel a jelentős vérveszteség legyengítette a nő szervezetét. Miközben a válaszra várt, kétségek gyötörték, hogy jól látta-e az imént, és valóban a vágy csillogott a nő szemében, amikor végigsimított a combján. Nem szeretkeztek azóta, hogy Kate megsérült. Amióta megszabadultak a kórháztól, és a szigetre jöttek, csak apró csókok és ölelések, simogatások jelezték a fizikai érintés igényét, de egyikük sem mert kezdeményezni, és átlépni a határt, ami után már nincs visszaút, mert attól tartottak, hogy a másik még nincs olyan jól, hogy élvezné az együttlétet. Most azonban Castle úgy érezte, Kate egyértelmű jelzést adott, csak ő későn eszmélt.

- A sebek? - kérdezett vissza döbbenten Kate, mivel Castle minden nap megkérdezte, mennyire gyógyul a lövés helye, és ő már napok óta hangoztatja, hogy nem fáj. - Nem, nem fájnak, de ez tudod, és igen, én elég erős vagyok - mondta magabiztosan, mire a férfi izgatottan felült, hogy jobban láthassa a nő reakcióit.

- Szóval ... akkor te már ... - nyelt egyet, és vágyakozva nézett Kate meglepett arcára.

- Igen. De én azt hittem, hogy te nem vagy még elég erős, hogy ...

- Én? Én erős vagyok - bizonygatta Castle felháborodva.

- Akkor? - húzta fel egy pajkos mosoly kíséretében a szemöldökét Kate.

- Akkor ... mire is várunk? - viszonozta a mosolyt a férfi. Szemében már nemcsak a szerelem, hanem a vágy is csillogott. Végigsimított a nő vállán, aztán Kate a kezébe fogta az arcát, gyengéden magához vonta, és megcsókolta. Ajkuk engedelmesen nyílt szét, hogy az édes élvezet megbizsergesse minden sejtjüket. 

Kate hallotta, hogy Castle belenyög a csókba. Elmosolyodott. Szerette ezt a hangot hallani. Percekig játszott édes játékot az ajkuk, aztán Kate kibontakozott az ölelő karokból, felállt, és a kezét nyújtotta Castle felé. A férfi elmosolyodott, hogy a karcsú, vékony nő segítse fel a földről, de megfogta Kate kezét. Egymást ölelve, simogatva, egy-egy csókra megállva közeledtek a nyaraló felé, amikor Castle gondolt egyet, és ölbe kapta a meglepett nőt.

- Elvégre ez is a nászutunk - mosolygott huncutul, miközben átlépték a küszöböt. - No meg így láthatod, hogy elég erős vagyok!

- Nem ilyen erőre gondoltam - incselkedett Kate, amikor Rick lefektette az ágyra.

- Csak figyeljen, Mrs. Castle! - helyezkedett óvatosan a nő fölé a férfi úgy, hogy feszülő ágyékát a csípőjéhez nyomta.

- Hiszek magának, Mr. Castle - suttogta Kate, miközben még közelebb húzta a férfit, hogy megcsókolja.

Lassan szeretkeztek. Úgy érezték, mintha minden csóknak, minden érintésnek olyan különleges jelentősége lenne, mint az első szeretkezésükkor. Ugyanúgy, mint akkor, most is lassan engedték át az uralmat a vágynak a szerelem fölött. Ujjaik és ajkuk sokáig kényeztette a másik legérzékenyebb pontjait, mert azt akarták, hogy minden érintés érzéki és bizsergető legyen, de aztán eljött az a pont, amikor már egyikük sem vágyott másra, mint hogy eljuttassák egymást az érzékek mennyországába. A torkukból feltörő boldog sóhaj, és verejtékező testük remegése jelezte a gyönyört, amit egymás karjaiban átéltek.

Kate a hanyatt fekvő férfi mellkasán nyugtatta a fejét, és hallgatta lassuló szívdobogását, miközben érezte az erős, mégis finom és gyengéd kéz simogatását a hátán.

- Ez ... maga volt a csoda - szólalt meg rekedtes hangon Castle, és egy előrehulló hajtincset simított ki Kate arcából. - Köszönöm.

A nő felemelte a fejét, és a férfira mosolygott.

- Mindig - válaszolt a számukra oly nagy jelentőségű szóval.

Egyikük sem sejtette, hogy Castle téved, mert kettejük igazi csodája éppen most van születőben.

/VÉGE/